[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]
A XVI. század pedagógiájára, nevelésügyére két eszmeáramlat hatott elemi erővel. Az egyik a humanizmus, mely a középkor klerikus műveltségének egyeduralmát megtörve ember-irányultságú kultúrát és emberléptékű pedagógiát hozott létre. A másik a reformáció, amely az egyház hierarchikus tekintélyéhez kötődő kiüresedett hitélet helyett személyes indítékú, bensőséges, mélyen átélt vallásosságot - s ilyen alapozású pedagógiát - hirdetett. Bár mind a két irányzat a feudalizmus legmélyebbre nyúló gyökereit támadta, az ellentétbe torkolló különbség is könnyen kitapintható. A reformátorok többsége - mindenekelőtt Luther - szembeállt a humanizmus dogmaellenes, oldottabb, "emberközpontú" vallásosságával, emellett keményen elutasította a "pogány" klasszikus szerzők kultuszát.
Érdekes paradoxon, hogy később maga a reformáció segítette elő a humanizmus - korábban szűk körű, arisztokratikus - társadalmi szférájának kiszélesedését; az emberközpontú világnézet és kultúra demokratizálódását, polgárivá formálódását.
A Luther fellépését követő évtizedben a hitújítás szigora nem kedvezett az iskola ügyének. A Bibliával való foglalkozás kizárólagosságának igénye a klasszikus műveltség rovására fogalmazódott meg. Az ekkor már Németország-szerte terjedő humanizmus eszmeáramlata elé így maga a reformáció gördített súlyos akadályt. A fellángoló hitviták csökkentették a világi tudományok iránti érdeklődést, a prédikátorok hevesen támadták a klasszikus "pogány" szerzőket.
Jellemző adat, hogy a wittembergi egyetemen, ahol azt megelőzően másfélezer hallgató tanult, 1526-ban már csak 12 új hallgatót iktattak be. Ebben az időszakban fogalmazta meg Erasmus - később sokszor félreértett - mondását: "Ahol csak lutheranizmus van, ott veszendőbe mennek a tudományok."[1]
Később csökkent ez az elkeseredett humanizmusellenesség. Az 1530-as évek elejétől már felismerték a reformátorok, hogy milyen óriási hatalmat jelent a köznevelés tartalmának befolyásolása, az iskola birtoklása. Bizonyos fokig átformálódott a városi-plébániai iskolákban oktatott tananyag: a humanista műveltség arisztokratikus öncélúsága tovatűnt, s az új hit szövetségesévé szegődött. A nevelés-oktatás végső célja immár az őszintén átélt, bensőséges vallásosság - a "pietas" kialakítása lett, ennek vált eszközévé a humanisztikus műveltség elsajátítása.
A reformáció atyja, Luther Márton (1483-1546) prédikációiban, írásaiban gyakran foglalkozik a nevelés-művelődés kérdéseivel. A reformáció eszméjének terjesztéséhez ugyanis égető szükség volt nagyműveltségű prédikátor-hitújítókra és egyszerű plébánosokra egyaránt. Az egyházi férfiak nevelése-képzése a városi-plébániai iskola és az egyetemek feladata.
De iskoláztatásra van szükségük a néptömegeknek is: nemcsak a földöntúli életre való fölkészítés, a lelki üdvösség elnyerése érdekében, hanem azért is, hogy evilági-polgári kötelességeiket becsülettel teljesíthessék. Luther a vallási és világi szempontok érvényesülését egyaránt fontosnak tartja. E három réteg - tudósok, plébánosok, köznép - nevelése-művelése szükségszerűen különbözik.
1. A jövendő teológusainak sokoldalú nyelvi képzésben kell részesülniük. Luther a latin és görög nyelv tanulását nem elsősorban a klasszikus irodalom iránti rajongása miatt sürgeti, hanem azért, hogy a tudós reformátorok ("nagy tudású doktorok és magiszterek") eredetiben olvashassák a Biblia, az Újszövetség könyveit. Az Ószövetség tanulmányozásához pedig a héber nyelv ismerete nélkülözhetetlen.
"Mert Isten a maga Írását nem ok nélkül íratta meg csakis két nyelven, az Ószövetséget héberül, az Újat görögül" - figyelmezteti műveltségre törekvő német honfitársait Luther. "Ha tehát Isten ezeket a nyelveket nem hogy megvetette, hanem a maga igéje számára mindenek fölött kiválasztotta, nekünk is kötelességünk őket mindenek előtt megtanulnunk." [...] "Valóban, ha saját hibánkból (amitől Isten óvjon) elhanyagoljuk a nyelveket, nemcsak az Evangéliumot fogjuk elveszteni, hanem oda fogunk jutni, hogy sem latinul, sem németül helyesen beszélni és írni nem fogunk tudni [...] Mi az oka hát, hogy a mi hitünk ilyen szégyenletes állapotba jutott? Az, hogy a nyelveket nem tudjuk; s itt nem segít más, mint a nyelvek tanulása."[2]
2. A leendő falusi plébánosoknak, igehirdető prédikátoroknak fölösleges a görög és héber nyelv tanulásával bajlódniuk. A latint kell minél alaposabban elsajátítaniuk. Az írás-olvasás készségének megszerzése után latin grammatikával, egyházi zenével, majd dialektikával, retorikával és poétikával kell foglalkozniok. Írásműveket, prédikációkat szerkesztenek, verseket írnak, hogy szert tegyenek "a szavak gazdagságára". Fontos, hogy a gyerekek az iskolában tanítójukkal és egymás között is minél hamarabb latin nyelven beszéljenek.
Egyik írásában Luther a papi pályára készülő iskolás fiúk tanításáról szól. A tanítandó tárgyak tartalmának leírásából a klasszikus humán stúdiumok (studia humanitatis) tipikus képe rajzolódik ki. A tanulókat három tanulócsoportba osztja: az első csoportban a gyerekek a latin nyelv alapjait sajátítják el és egyházi zenét tanulnak; a másodikban a latin grammatika van soron, majd ugyanitt Aiszóposz fabuláival és Erasmus erkölcsnemesítő traktátusával ismerkednek, miközben nem hagyják ki az imákat, zsoltárokat és az egyszerűbb evangéliumokat sem; végül a harmadikban a klasszikus szerzők (Vergilius, Ovidius, Cicero) műveit olvassák és elemzik úgy, hogy maguk is faragnak verseket a nagy elődök stílusában.[3]
Luther erélyesen felszólítja az egyházi elöljárókat, hogy minden eszközzel szorgalmazzák a rátermett, tehetséges fiúk iskoláztatását. A tehetősebb híveket pedig arra buzdítja, hogy adományokkal, alapítványokkal támogassák a szegény szülők gyermekeinek taníttatását.
A nyomtatott könyv áldásairól elragadtatással ír: "A mi időnkben már könnyű olyan embereket nevelni, akik képesek az Evangélium és a katekizmus tanulmányozására. Manapság - a könyvek révén - nemcsak a Szentírás vált közkinccsé, hanem a legkülönbözőbb tudományok is. Így azután - hála Istennek - ma három esztendő leforgása alatt többet tanulhat az ember, mint régen húsz év alatt. Az asszonyok és a gyermekek is többet tudhatnak meg Istenről, Krisztusról a német nyelvű könyvek segítségével, mint annakelőtte - ez az igazság! - a legmagasabb iskolák hallgatói, a kolostorok lakói, az egész papság... De a latinra az egyszerű plébánosoknak, prédikátoroknak szükségük van. Oly kevéssé nélkülözhetik ezt a nyelvet, mint a tudósok a görögöt és hébert...[4]
3. A népnek, az egyszerű emberek többségének elegendő az anyanyelvi olvasás-írás készsége. A tömegek számára a betűtanulás új hullámát indította útjára Luther: az általa német nyelvre lefordított Bibliát mindenki saját maga olvashatta-értelmezhette, ha elsajátította az olvasás tudományát. Ennek érdekében minden helységben iskolát kívánt állítani külön a fiúk és külön a leányok számára. A jó nevelésre nemcsak a vallásosság érdekében van szükség, hanem - mint már említettük - a polgári erények kialakításához is.
A népoktatás lehetőleg minél szélesebb körre terjedjen ki. A német reformátorok jelentős tette az alsó fokú népoktatás - s benne a leánynevelés - ügyének fölkarolása. A városokban egyre-másra születnek az anyanyelvi oktatást nyújtó kisiskolák (német nevük: Deutsche Schulen, Schreibschulen). A leányiskolák tananyagában - az olvasás és írás tanításán túl - zsoltárok éneklése, Luther kis katekizmusa és egyszerűbb bibliai történetek olvasása szerepelt. Tanítóként általában egy tisztes korú művelt és vallásos asszonyt alkalmaztak, aki "tud tanítani, s a leánykákkal jól és okosan bánni". A gyermekek szülei tandíjat fizettek, ez alól a legszegényebbek mentesültek.
Luther különös gondot fordított a gyermekekre: úgy tekint rájuk, mint "pompás, örök kincs"-re, amelyet meg kell óvni Isten számára.[5] Éppen ezért nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. Jó nevelés pedig elképzelhetetlen fegyelmezett, erkölcsös családi élet nélkül. Luther a korabeli egyház nőtlenségi ideálja helyett az Istennek tetsző, harmonikus házasság eszményét hirdette. A házastársak közötti szeretet és tisztelet, a gyermekek következetes, szigorú erkölcsi elvek szerint való nevelése - véleménye szerint - igen fontos része a férfiak életének.
Ez a gondolat többnyire eszmény maradt csupán, s csak a legritkább esetben vált valósággá. A nők a társadalom perifériájára szorultak, s a középkor végére újult erővel tört fel egyfajta nőgyűlölet. Jellemző e korszak ellentmondásaira, hogy éppen a humanizmus fénykorában lobbantak fel Európa-szerte a boszorkányégetések máglyái. A lovagromantika dicsőített várúrnőjéből ekkorra együgyűnek, sőt ostobának tartott személy lett. Hiába élt Európában a reneszánsz és a reformáció idején sok művelt asszony, akiknek tudása nem maradt el a férfi humanistáké mögött, a kor közgondolkodása nem sokra becsülte a női nemet. Bizonyos változást hozott e téren a reformáció. Luther és követői felismerték: a családanyáknak el kell sajátítaniuk az írást-olvasást azért, hogy gyermekeiket taníthassák és istenfélő életre nevelhessék.
Luther Márton tanai hamar visszhangra leltek Európa-szerte. Követői (a lutheránusok vagy evangélikusok) maguk is egyházba szerveződtek. Hasonlóképpen egyházba tömörültek a reformáció másik szárnyának, a genfi Kálvin Jánosnak (1509-1564) a hívei. (Őket nevezik kálvinistáknak vagy reformátusoknak.) Velük is szembekerült a reformáció következetesen antifeudális, plebejus szárnya, amelynek vezetője Münzer Tamás volt.
A reformáció neves iskolaszervezői közül kiemelkedik Luther munkatársa, Philip Melanchton (1497-1560), Valentin Trotzendorf (1490-1556) és a kálvinista Johannes Sturm (1507-1589).
Melanchton, a wittembergi egyetem humanista műveltségű professzora megkísérelte kibékíteni a lutheri reformáció kérlelhetetlen erkölcsi szigorát a humanista kultúra antikvitás-kultuszával. Felfogása szerint csakis alapos klasszikus műveltséggel lehet eljutni a kereszténység megértéséig. Eszménye az olyan ember, aki neveltetése révén képes a pietas (jámborság) és az erudíció (klasszikus műveltség) harmóniába ötvözésére. Csak az így nevelt ember képes arra, hogy magasrendű erkölcsi elvek által vezérelt értelme mindenkor uralkodjék érzelmei és szenvedélyei felett.[6]
Melanchton a wittembergi egyetem bölcsészeti fakultását humanista szellemben korszerűsítette. Tanszéket szervezett a görög, latin és héber nyelvnek, a retorikának és poétikának, valamint a matematikának. Emellett kidolgozta a háromtagozatos humanista iskola tervezetét, melynek egységes tananyaga jó alapokat biztosított az egyetemi tanulmányokhoz. A közép- és felsőfokú oktatási intézmények szerves egymásra épülésének gondolata nála jelenik meg első ízben.
A sziléziai Goldberg városában működött Valentin Trotzendorf kollégiuma. A tanítás anyagában a gazdag humanista műveltséget teológiai ismeretekkel ötvözték. Az iskola jellegzetes vonása volt, hogy a növendékek az egykori római köztársaság mintájára szervezett önkormányzat keretei között éltek. A tanulók és az oktatók együttese a "coetus" volt, az iskolaigazgatót "dictator perpetuus"-nak (örökös diktátornak) nevezték. A diáktanács vezetője a "consul" lett, aki a 12 "senator" segítségével intézte a tanulók fegyelmi ügyeit. Betartották a szabályos jogi formákat, a vád- és védőbeszédek latinul hangzottak el.
1538-ban vette át a híres strassburgi protestáns gimnázium vezetését Johannes Sturm, a nagyhírű német humanista. Szigorú szabályok szerint iskolájának legfőbb célja a vallásos érzület, a jámborság (pietas) kibontakoztatása és elmélyítése volt. Ehhez használta fel segédeszközként a klasszikus nyelvi kultúrát és a humán tudományokat. A gimnáziumban kilenc tanulócsoport (osztály) működött, a diákok a szokásosnál sokrétűbb, gazdagabb és magasabb szintű klasszikus tanulmányokat folytattak.[7]
Ennek az intézetnek a szervezete és színvonalas oktatása példaként állt a többi protestáns középiskola előtt.
A reformáció térhódítása példátlan kihívást jelentett a katolikus egyház számára. A válasz nem sokáig késett. Az újjászülető katolicizmus a közoktatás, a pedagógia terén is máig érvényes értékeket teremtett.
A katolikus egyház vezetői a tridenti zsinaton gyűltek össze, hogy egységesen lépjenek fel a terjedő reformációval szemben (1545, 1551-1552, 1562-1563). A zsinaton nem csak a protestánsok ellen hoztak határozatokat, hanem megszüntettek sok olyan katolikus egyházon belüli visszásságot is, amelyek méltán váltották ki a reformátorok ellenérzéseit és heves kritikáját. (Búcsúcédulák árusítása, a pápai udvar fényűző életmódja, szerzetesek egy részének erkölcsi kilengései stb.) A reformáció ellen a reformátorok saját fegyvereit fordították: az iskolák fölötti befolyás megszerzésével akarták a híveket visszatéríteni a katolikus egyházhoz.
A tridenti zsinattal egy olyan katolikus restauráció vette kezdetét, amely lendületét tekintve nem különbözött a reformációtól. E vallási mozgalom tradicionális elnevezése - ellenreformáció - csak a reformáció elleni küzdelemre utal. Több volt ennél: egyáltalán nem olyan mozgalomról volt szó, amely az időben visszafelé irányul. Ahogyan a reformáció térhódításával az északi népek vallásossága lépett új korszakba, úgy jelentett az ellenreformáció újjászületést a déli népek hitélete számára.
De már a zsinat előtt is történtek pedagógiai reformkezdeményezések.
A reformáció korai szakaszának, illetve a humanizmusnak katolikus nevelésre gyakorolt hatását - túl Rotterdami Erasmus és Vivès számottevő alkotásain - jól tükrözi az olasz püspök, Jacopo Sadoleto (1477-1547) neveléstana. A humanista Sadoleto, 1517-től Carpentras (Avignon) püspöke, akinek munkássága nem csupán egyházpolitikai, hanem teológiai és pedagógiai szempontból is jelentős. 1533-ban jelent meg fontos pedagógiai munkája, a De liberis recte instituendis (A gyermekek helyes neveléséről), amelyben unokaöccsével folytatott dialógus formájában fejti ki nevelési elképzeléseit. A munka első részében az erkölcsi-vallásos nevelésről, a másodikban pedig elsősorban az értelmi nevelésről vallott elvei kapnak helyet.
Felfogása szerint a nevelést csak az ifjúkorban, a 25. év elérése után szabad befejezni, továbbá a gyermek nevelésről annak öt éves koráig az édesanyának, azt követően pedig az apának kell gondoskodnia. Művében más korabeli munkákhoz hasonlóan hangsúlyozza, hogy a nevelést minél fiatalabb korban el kell kezdeni, mivel bármely tárgy leginkább lágyan formálható a legjobban: amíg a fa ifjú és hajlékony bármilyen tetszőleges formára hajlítható. A vallásos nevelés már akkor elkezdhető, amikor a gyermek megtanul beszélni. Ezt követően a rossz példáktól elsősorban az apának kell óvnia, míg az istentiszteletek látogatását az anyai példát követve kell megtanulnia. A nevelés alapja a vallás, ezért a hitnek minden életkorban át kell hatnia a nevelést. A nevelőnek azonban arra kell törekednie, hogy az istenfélelem ne váljon rabszolgasággá, ne alakítson ki szolgalelkűséget a gyermekben, inkább emelje fel, foglalja egységbe a gyermek erkölcsiségét és műveltségét, és ezáltal tegye boldoggá életét.
Az erkölcsi nevelés segítségével érhető el, hogy a növendék magatartásában, világfelfogásában, életmódjában a szélsőségektől mentes erkölcs uralkodjék, amelynek legfőbb eszköze a szoktatás és a példa. A gyermeknek gazdag műveltségtartalmakra van szüksége: ismerje jól a latin és görög klasszikusok esztétikai és pedagógiai szempontok figyelembevételével kiválasztott műveit, sajátítsa el a görög és latin ékesszólás tudományát. A nevelés során Sadoleto fontos szerepet tulajdonít a zenének, táncnak, a gimnasztikának, a mozgásnak és a játéknak.[8]
A katolikus megújulás reformmunkálataiban az új szellemű katolikus nevelés és szemléletmód kialakításában a jezsuiták és a kapucinus szerzetesek mellett további vallási társaságok és szerzetesrendek is jelentős szerepet vállaltak. Ezek közt időben is elsők voltak a theatinusok, akik elsődlegesen az egyházi rend, a klérus reformjára törekedtek, továbbá lelki gondozói tevékenységük során jelentős szerepük volt az árva, elhagyott gyermekek gondozásában, de nápolyi rendházukban nemesi származású gyermekek nevelésével is foglalkoztak. A rendet Caraffa theatei (innen származik a elnevezésük) püspök, a későbbi IV. Pál pápa alapította. Tevékenységüket elsősorban Itáliában német és spanyol földön, továbbá Portugália városaiban fejtették ki.[9]
A hátrányos helyzetű gyermekek felkarolása és nevelése volt az Antonius Maria Zeccaria (1502-1539) által alapított barnabiták (1530) rendjének legfőbb tevékenysége. A rend tagjai a nép között folytatott missziós tevékenységük mellett a 17. századtól kezdődően több jelentős iskolát is létesítettek. A másik, a somascaiak férfirendje elsősorban a szegények, betegek ápolását és az árva gyermekek gondozását tűzte ki fő céljaként. A rend alapítója, Hieronimus Aemiliani (1486-1537) látva a gyakori háborúkban árván maradt és elhagyott gyermekek nehéz sorsát 1531-tól Itália északi részén hozott létre árvaházakat, 1534-ben a rend központja Somasca lett. A rend tagjai fiúk és lányok nevelésével egyaránt foglalkoztak, arra törekedve, hogy a gyermekek a munka, a jámborság, és a szeretet eszközével megteremtetett családias légkörben nőjenek fel.
Figyelemre méltó az a saját korukban úttörőnek számító törekvésük, hogy a gyermekek nevelése feleljen meg egyrészt a helyi társadalmi lehetőségeknek, másrészt a gyermekek egyéni adottságainak. Ügyeltek továbbá arra, hogy egy adott mesterségre való felkészítéssel segítsék későbbi "társadalmi beilleszkedésüket" is. A szerteágazó, sokféle nevelési feladatot csak úgy tudták megvalósítani, hogy a rend tagjain kívül számos világi személy is részt vett ebben a munkában. Az erkölcsi-vallásos nevelés módszerei között sok olyan elem is fellelhető, amely később a jezsuiták közvetítésével vált általánossá. Ilyen volt például a l'udienza (kihallgatás), amely a nevelő vezetésével folyó közös beszélgetés keretében zajlott, ahol a mulasztások (kritika, önkritika általi) megbeszélésére és vétkek elbírálására került sor, ami általában megértő, a változtatás útját is megfogalmazó dorgálás követett Ennek keretében került sor a mindennapi élet feladatainak kijelölésére, továbbá a vallási témák megbeszélésre a Szentírás és a katekizmus segítségével, és a vallásgyakorlás alapvető tartalmainak elsajátítására is.[10]
A katolikus reneszánsz legfőbb segítőjévé az 1534-ben alapított jezsuita szerzetesrend lett. Céljuk az volt, hogy - a pápai hatalom feltétlen támaszaként - visszahódítsák a katolikus egyháztól eltávolodott tömegeket. A rend megalkotója a hányatott életű spanyol katonatiszt, Loyola Ignác (Inigo Lopez de Loyola, 1491-1556) volt. Egy végzetes csata utáni súlyos sebesüléséből felépülve elajándékozta lovagi öltözékét, és a korábbi remeték életmódját választotta. Koldus-zarándokként eljutott a Szentföldre is, majd igehirdetéshez kezdett. A hivatalos egyház ezt már zokon vette, és Loyola Ignác egy időre az inkvizíció börtönébe került. Kiszabadulása után rendszeres tanulmányokat folytatott, majd a párizsi egyetemen szerzett teológusi végzettséget. Itt talált követőkre, akikből a későbbi Jézus Társaság magva verbuválódott. Loyola Ignác kérésére III. Pál pápa hozzájárult az új rend alapításához, s annak szabályzatát 1540. szeptember 27-én erősítette meg.[11]
Az ellenreformáció élharcosai mindenütt a jezsuiták voltak. Főként a katolikus vallású országokban (Spanyolország, Franciaország, Itália, Habsburg Birodalom) sikerült a hitélet új stílusát, a barokk vallásosságot meghonosítaniok. Az egyszerűségre törekvő, minden külsőséget elutasító protestáns egyházi gyakorlattal szemben újjászülető katolicizmus a hívők képzeletének megragadására, vallásos érzelmeinek fölszítására törekedett.
Ellentmondásokkal terhes volt ez a barokk vallásosság és világnézet. A reneszánsz idején a földi élet szépségét már megélő, az evilági értékekbe már belekóstoló embereket kellett ismét meggyőzni a vallás régi bizonyosságairól: az isteni mindenhatóságról, a földi élet esetlegességéről. Le kellett rombolni a humanisták emberközpontú világfölfogását, az önmagát mértéknek tekintő ember határtalanul naiv önbizalmát.
A jezsuiták tudták, hogy a tömegeket csak úgy nyerhetik meg, ha lelkük legmélyebb rétegeire hatnak. A halál elkerülhetetlenségéről, a végítélet borzalmasságáról, a pokol kínjairól szóló elmélkedéseik, írásaik példázzák, hogyan igyekeztek az emberek képzeletét mozgósítani, s egyben ősi misztériumigényét kielégíteni. Ez a barokkos túlfűtöttség az irodalomban, a képzőművészetben és a zenében egyaránt tetten érhető.
Loyola Ignác fogalmazta meg egyik írásában, hogy az emberi élet értelme: Isten dicsérete. Az élet legfőbb célja tehát Isten szolgálata, s minden más eszközzé válik e szent cél eléréséhez. Ez a felfogás tükröződik az 1599-ben véglegesített jezsuita iskolaszabályzatban és tanulmányi rendben, a "Ratio studiorum"-ban is. (Teljes címe: "Ratio atque Institutio studiorum Societatis Jesu", azaz "A Jézus Társaság iskoláinak tanulmányi rendszere és szabályzata".) A Társaság legfőbb feladatai közé tartozott: iskoláiban a tudományokat úgy kellett tanítaniuk, hogy a tanulók ezek segítségével "Alkotónkat és Megváltónkat ismerjék és szeressék meg."[12] Az intézetek belső életének legfőbb mozgatója tehát "Isten dicsőítése és a lélek üdvözülése" volt.[13]
A jezsuiták első kollégium-típusú iskolájukat még 1548-ban állították fel Messinában, s ezt követte a többi nagyhírű kollégium Kölnben, Rómában, Prágában, Bécsben és másutt. Az első években minden iskolájuk egyedi szabályzat és tananyagtervezet szerint működött, ezt a sokszínűséget egységesítette a "Szabálykönyv", a Ratio studiorum.
A jezsuiták egységes nemzetközi iskolaszervezetet akartak kiépíteni. Olyan jól átgondolt és alaposan kidolgozott központi tantervet és tananyagot, olyan oktatási módszereket dolgoztak ki, amelyeket valamennyi ország valamennyi jezsuita iskolájában alkalmazhattak. S ez az egységesítési törekvés nem korlátozódott Európára. A fennmaradt dokumentumok alapján 1548-ban az afrikai Kongóban egy expedíció jezsuita elemi iskolát szervezett. De eljutottak a hittérítők - többek között - Indiába és a dél-amerikai Peruba is.[14]
A korabeli protestáns iskolák osztályainak számát nem rögzítették szigorúan. Az elemi, latin grammatikai, retorikai és poétikai stúdiumokra fordított időmennyiséget még nem határozták meg egységesen. A jezsuiták ellenben olyan ötosztályos középiskolát (gimnáziumot) szerveztek, amelyben három esztendei latin grammatikai tanulmányt negyedikként az antik írók-költők tanulmányozása (poétika) követett, majd a retorikai osztály zárta a sort. Az utolsó két osztályban a görög is szerepelt. Így vitték tovább a katolikusok is - a protestánsokhoz hasonlóan - a humanizmus örökségét, a "studia humanitatis" eszméjét. Az ötéves gimnáziumra szervesen épült az akadémiai tagozat: először a háromesztendős filozófiai fakultás, melyet négy év teológia követett.
Érdekes gondolatmenetet olvashatunk a jezsuita iskoláknak a humanista műveltséghez való viszonyáról Prohászka Lajosnak, a budapesti egyetem egykori kiemelkedő professzorának egyik tanulmányában: A reformáció mintájára a jezsuiták is beépítették iskoláik tananyagába a humanista stúdiumokat. "Csakhogy a reformáció iskoláinak ez a humanizmusa csak addig virágzott, ameddig nagy szervezőik életben voltak - írja Prohászka -, utódaiknál ellenben mindinkább ellaposodott, és [...] terméketlen dogmatikus vitáknak adta át a helyét. A reformáció individualisztikus elve tehát ezen a téren is érvényesült, s egy-egy iskolai rendnek továbbterjedése sokszor csak a keretek átvételét jelentette, de nem egyszersmind a bennük élő szellem gyökérverését is. Ebből magyarázható, hogy a XVII. század előre haladtával protestáns oldalról már csupa kétségbeesett panaszról értesülünk iskolázásuk szőrszálhasogató, lelket ölő, formalisztikus módjáról. Ezzel szemben a jezsuiták iskolái ugyanakkor valóban a humanizmus munkahelyei voltak..."[15]
A jezsuita iskolák már a mai értelemben vett osztály-tanóra rendszer alapján működtek. Egy osztályba az azonos életkorú és megközelítően azonos tudású gyermekek kerültek. Az oktatás központi tanterv és követelményrendszer alapján folyt, a tanulók teljesítményét év végenként vizsgákon értékelték.
A jezsuiták középiskoláiban szigorú fegyelem uralkodott, de a testi fenyítékhez csak legvégső esetben folyamodtak. A tanári tekintély korlátlan uralmát igyekeztek szeretetteljes magatartással, segítőkész bánásmóddal párosítani.
Jó érzékkel ügyeltek arra, hogy a szellemi erőfeszítésben elfáradt tanulók szükség esetén testmozgással, játékkal, szórakoztató feladatokkal pihenjenek. Arra törekedtek, hogy növendékeik számára az iskolai élet élményszerű időtöltés legyen, amelyben a szellemi koncentráció és a kikapcsolódást nyújtó szórakozás harmonikus egységet alkot. Ezt a célt szolgálták iskoladrámáik is.
Kollégium-típusú iskoláikat a katolikusok
és a protestánsok lényegében azonos szerkezettel
létesítették a XV. század második felétől
kezdve. Az egyes fokozatok következőképpen épültek
egymásra:[16]
Teológia | 2-3 év | Akadémiai tagozat |
Filozófia | 2-3 év | |
Retorika | 1-2 év | Gimnáziumi tagozat |
Poétika | 1-2 év | |
Latin grammatika | 3-4 év | |
Elemi ismeretek |
Figyelmet érdemel néhány jellemző eltérés a katolikus és protestáns kollégiumok között:
1. A katolikusok az elemi, a gimnáziumi és az akadémiai tagozatot külön szervezeti egységként kezelték. Külön létesítettek elemi ismereteket oktató kisiskolákat, külön gimnáziumokat és akadémiákat. A protestánsok ellenben egyetlen összefüggő intézménytípusba integrálták mindhárom szintet. Egy iskolába, a "kollégium"-ba járt az 5-6 esztendős, ábécét tanuló kisgyerek, és a 25-26 éves teológus.
2. Ez az egységes vertikum a protestánsoknál azt is lehetővé tette, hogy az akadémiai tagozat nagydiákjai segédtanítóként ("preceptor"-ként) közreműködjenek az elemi osztályok oktatásában. A jezsuiták ezzel ellentétben minden osztály élére felnőtt pedagógust állítottak.
3. Az akadémiai tagozat filozófiai osztályainak elvégzése után a protestánsok minden esetben kötelezővé tették a teológiai stúdiumot (a világi pályára igyekvőknek is). A katolikusok ezt csak a papi pályára készülők számára tartották szükségesnek.
4. A protestánsok - egészen a XIX. századig - nem szerveztek külön tanárképzőket. Közvetlen pedagógiai tapasztalatokat a "tógás" diákok (nagydiákok) preceptorként szerezhettek. A katolikusok viszont külön képzőkben foglalkoztak a középiskolai tanári pályákra igyekvőkkel. (Ez volt a "repetensek", az anyagot ismétlők, pedagógiai szempontok szerint feldolgozók kollégiuma.)
A kollégium-típusú iskola működése a feudális abszolutizmus idején teljesedett ki. Szerkezetében, tananyagában a kis- és középnemesség igényeinek felelt meg. "Barokkos" műveltséget nyújtott, amelyben a latin nyelvre alapozó képzettség elsősorban a közigazgatási pályákon szükséges jogi ismeretekkel társult.
Emellett a korabeli polgárság képviselői is megtalálhatták a kollégiumok falai között a praktikus műveltség elemeit. Ők az elemi képzést nyújtó osztályok után fejezték be tanulmányaikat (ez nem jelentett akkoriban "bukás"-t!), s ezt követően a különböző céhek inasaiként, segédeiként részesültek gyakorlati-mesterségbeli képzésben. A polgárság felsőbb rétegeihez tartozók - ha magasabb állásokra pályáztak - elvégezhették a középiskolai fokozat grammatikai, esetleg poétikai-retorikai osztályát. A jobbágyok tehetséges gyermekei előtt általában csak akkor nyílt meg a kollégium, ha egyházi pályára készültek.
A kollégium-típusú iskola virágkorában sajátos funkciót töltött be: lecsendesítette a társadalmi mozgásokat, csökkentette a szociális feszültségeket. A tanulók nagyon alaposan megismerték az antik Róma életét, de saját koruk hétköznapi problémái, társadalmi kérdései rejtve maradtak előttük. A XVII-XVIII. századra így ez az iskolatípus "zárt kert"-té ("hortus conclusus"-szá) vált, mivel az iskolafenntartó felekezetek úgy gondolták: a múlt tüzetes megismerése nem zavarhatja meg a tanulók fejlődő lelkét. Ezzel az indokkal zárkóztak el sokáig a legújabb természettudományos felfedezések iskolai oktatásától is.
Ez az iskolatípus - mint később még látjuk - ellentmondásaival együtt a XIX. század közepéig rendkívül fontos szerepet játszott a különböző társadalmi rétegek művelődésében.
* * *
A jezsuiták a megújult katolikus hitélet megalapozása érdekében iskoláik tanulói számára új szellemű hittankönyvek egész sorát írták. Figyelemre méltót alkotott ebben a műfajban Loyola Ignác egyik ifjú rendtársa, Petrus Canisius (1521-1597). 1555-ben, Bécsben adta ki a kollégiumok akadémiai tagozatának hallgatói számára készített Summa Doctrinae Christianae (Keresztény tanítások summája) című művét; a kisebb gyermekek és a kevésbé iskolázott felnőttek számára 1556-ban Ingolstadtban jelentette meg a Catechismus Minimus-t (Kis katekizmust); végül a gimnázium nagyobb diákjai számára írta Parvus Cathechismus Catholicorum (Rövid katolikus katekizmus) című, Kölnben (1558-1559 táján) sajtó alá kerülő munkáját. Ezeknek a műveknek anyanyelvi változatait később Európa számos országában évszázadokon át használták tankönyvként. 1589-ben jelent meg Antwerpenben korábbi luteránus munkákra épülő népszerű képes katekizmusa az Institutiones Christianae (Keresztény tanítás), amelyben a gazdag szemléltető képanyagot rövid képaláírás követte.[17]
Elsősorban francia földön voltak népszerűek Edmond Auger (1530-1591) anyanyelvű katekizmusai. Hasonló jellegű munkák voltak az olasz bíboros Roberto Bellarmino (1542-1621) katekizmusai, valamint spanyol földön és Dél-Amerikában Gaspar Astete (1537-1601) művei.
Figyelmet érdemel Xavéri Szent Ferenc (1506-1592) portugál és különböző bennszülött nyelveken is kiadott missziós katekizmusa. A munkák közös jellemzője, hogy nem lépnek fel közvetlen, elítélő módon a más vallási irányzatokkal szemben, hanem elsősorban a katolikus tanok eltérő vonásait hangsúlyozzák.[18] Az első magyar nyelvű katekizmust 1562-ben készítette Telegdi Miklós, a nagyszombati iskola rektora készítette, amely később számos kiadásban jelent meg.
A különböző katekizmusok mellett megjelentek első vallásoktatással kapcsolatos kézikönyvek, melyek elsősorban a lelkipásztori munka módszertani megalapozására szolgáltak. Ebbe a csoportba sorolhatók a korai katolikus neveléstanok, mint Cristoph Ott (1612-1684), 1657-ben kiadott Hohe Schul der lieben Eltern, darinnen die christliche Kinder-Zucht als der Größten Künsten eine gelehret wird (A szülők akadémiája, amelyben a keresztény gyermeknevelést, mint a legfőbb tudományt oktatják). Széleskörű népszerűségre tett szert Nicolaus Cusanus (15714-1636) 1636-ban megjelenő Christliche Zucht-Schul (Keresztény nevelőiskola) című munkája is.[19]
A XVI. század sokszínű katolikus nevelési törekvéseinek nagy hatású irányzatát hozta létre Filippo Neri (Néri Szent Fülöp) (1515-1595), aki 1548-ban alapította meg első oratoriumát. A katolikus nevelési társaság tagjai olyan világi papok voltak, akik bár nem tettek szerzetesi fogadalmat, közös vallási gyakorlatok keretében az ún. oratóriumokon való részvétel útján törekedtek lelki elmélyülésre és papi hivatásuk eszményi betöltésére. Az 1552-től papi közösségben élő társaság alapítója korábban egy gazdag család nevelőjeként tevékenykedett, majd pappá szentelését követően Róma egyik külvárosi templomának lelkésze lett. Később társaival együtt megalapította a Scuole della Dottrina Christiana (Keresztény Tanítás Iskolái) nevű szervezetét. Néri Szent Fülöp pedagógiájának előzményei azon korai keresztény népnevelési törekvésekhez kapcsolódtak, melyek keretében Itália különböző városaiban lelkes papok és világi segítőik a szegény sorsú, elhagyott gyermekeket összegyűjtve igyekeztek azokat folyamatos és rendszeres valláserkölcsi nevelésben részesíteni.
Az első ilyen kezdeményezés a milánói pap Castellino da Castello (1476-1566) és világi segítőtársa Francesco Villanova nevéhez fűződik. A korabeli leírások szerint Castello és Villanova vasárnaponként a város utcáit járva almát osztogatva hívogatta az utcagyerekeket a templomban folyó tanításra. A jól tanuló és rendszeresen templomba járó tanítványaikat minden alkalommal megjutalmazták. Ebből a kezdeményezésből jött létre 1546-ban a Compagnia dei Servi di Puttini in Carità (Gyermeksegítő Társaság) elnevezésű keresztény tanító egyesület, amelynek első ismertté vált szabályzata 1555-ből származik. Ebben a szervezet tagjai vállalták a gyermekek vallásos nevelését, lelki vezetését. Ennek gyakorlati megvalósítás úgy történt, hogy vasárnaponként és más egyházi ünnepek idején két csengőt rázó gyermek kíséretében járták az utcákat, és a szülőket arra biztatták, hogy küldjék gyermekeiket a templomi oktatásra: "Szülők, engedjétek el gyermekeiteket, mert ellenkező esetben az Utolsó Ítélet alkalmával szigorú büntetés vár rátok!" Munkájuk eredményeként sikerült elérniük, hogy a legtöbb 5/6-14/15 éves gyermek valamelyik templomhoz tartozó nevelőközösség tagjaként hetente mintegy két órás oktatáson vett részt. A gyermekeket képességeik és tudásuk alapján három csoportba osztották, és külön választották a 15 évnél idősebb fiatalokat. A tananyag a katekizmus oktatását, továbbá az írás, olvasás tanítását foglalta magába."[20]
Filippo Neri tehát a katolikus népnevelési törekvések folytatójaként Róma külvárosában fejtette ki tevékenységét. Hosszú élete során kialakított rendkívül eredményes és népszerű nevelési gyakorlatának legfontosabb jellemzője a növendékei iránt tanúsított, a nevelő és a gyermekek kapcsolatát elsődlegesen meghatározó, feltétel nélküli szeretet, ami elsősorban iskolájának derűs, barátságos, mélyen emberséges légkörében, és az ezt megteremtő módszereiben nyilvánult meg. Felfogása szerint a gyermek számára a szeretet létszükséglet, ezért egészséges, harmonikus felnőtté válásukhoz szükségük van az örömre, vidámságra; a félelemmel telített, nyomasztó környezet gátolja az eredményes nevelést. Ezért a nevelés jelentős, elengedhetetlen tényezőjének tekintette a felszabadult, belülről fakadó, örömmel végzett gyermeki öntevékenységet, amire növendékeivel közösen szervezett sokszínű tevékenységek keretében biztosított lehetőséget. Szinte egész élete szeretett tanítványai körében zajlott, közösen tanultak, énekeltek, játszottak, színdarabokat adtak elő. Ezáltal a gyermekek életszerű keretek között szerezhették meg az alapvető elemi (írás, olvasás) és valláserkölcsi ismereteket. A külvárosi csavargó, elhagyott utcagyerekek köréből maga köré toborzott nagy számú tanítvány és tanítójuk legtöbbször nem maradtak benn az iskolateremben, hanem gyakran kirándultak a város melletti erdőbe.
A külvárosi gyermekek nevelésén túlmenően sokat tett szüleik, a városrészben élő felnőttek kulturális felemelkedése érdekében is. A város temploma melletti épületben könyvtárat szervezett számukra - a világ egyik első nyilvános népkönyvtárát -, ami 1581-ben nyitotta meg kapuit. A mellette lévő, korábban imateremnek (latinul: oratorium) használt helyiségben vasárnaponként és nagyobb egyházi ünnepek alkalmával neves művészek és együttesek fellépésével - a külváros lakóinak körében széles körű népszerűségnek örvendő - színvonalas hangversenyeket rendezett, amelyre a korabeli Róma muzsikusai, neves zeneszerzői számos új zeneművet alkottak. Ma is oratóriumnak nevezik - Neri Szent Fülöp oratóriumáról - azt az énekkar, zenekar, valamint szólisták által előadott, ebben az időszakban született népszerű zenei műfajt, amelynek tárgya egy-egy mindenki számára érhető és könnyen követhető epikus-drámai történet.[21]
A Neri Szent Fülöp által alapított, nevelési elveit követő és népszerűsítő oratorianus mozgalom - elsősorban annak 1575-ben XVI. Gergely pápa általi megerősítését követően - egyre szélesebb körben, Itálián kívül is elterjedt. Legnagyobb népszerűségre Franciaországban tett szert, ahol az első oratóriumot Pierre de Bérulle (1575-1629) hozta létre 1611-ben Párizsban. Az Oratoire-mozgalom a későbbi évtizedekben csakhamar nem csupán a francia városokban talált számos követőre, hanem Belgiumban és Spanyolországban is.
Ennek szellemében jött létre a francia Missziós Papok Társasága, amely az elhagyott falusi nép oktatását- nevelését vállalta magára. Az Oratoire hatására az 1620-as években számos színvonalas papnevelő szeminárium alapítására került sor, neves teológusok és tudósok részvételével több jó hírű középiskolát, kollégiumot működtettek, további irányzataik is létrejöttek (eudisták; 1643 Cäen, sulpicisták; 1642, lazaristák stb.)[22]
A XVI. századi katolikus reform egyik sajátos nevelési vonulatát képezték a leánynevelés terén tapasztalható jelentős változások. Arra vonatkozóan, hogy abban a korban mit tekintettek a leánynevelés legfontosabb műveltségtartalmainak Silvio Antoniano (1540-1630) Tre libri della educazione cristiana dei figliuoli (Három könyv a keresztény leánynevelésről) címmel 1583-ban Veronában megjelenő neveléstanában a következőket fogalmazza meg: Az alacsonyabb néprétegek leánygyermekei tudjanak olvasni, a középső réteghez tartozó szülők leányai tanuljanak írni és olvasni. Ezzel szemben a magasabb körökhöz tartozó leányok számára, akik felnőtt korukban háziasszonyként nagy háztartást vezetnek majd, nem elegendő az írni-olvasni tudás, hanem rendelkezniük kell megfelelő számtani ismeretekkel is. A fiúkéhoz hasonló magasabb képzettség azonban számukra is szükségtelen. Ehelyett sajátítsák el az olyan kifejezetten háziasszonyi ismereteket, mint például a kötés, foltozás, varrás, szövés, főzés, vasalás, továbbá a házimunkához kapcsolódó egyéb tudnivalók.
A XVI. században minden egyes felekezetnél megjelenik a fiúk mellett a leányok elemi oktatására irányuló egyre erőteljesebb törekvés. Mivel a nők feladata ebben az időben elsősorban az anya és feleség, továbbá a háziasszonyi teendőkre korlátozódott, természetesen nem fogalmazódott meg az igény arra, hogy a leányoknak magasabb szintű képzést nyújtó iskolákat hozzanak létre. A reformáció hatása a nők többségénél abban nyilvánult meg, hogy ők is igényelték a Biblia anyanyelven történő olvasását, továbbá a teológiai témákkal való elmélyültebb foglalkozást. A katolikusoknál ez az aszkétikus tradíciók folytán mindez másként alakult. Abból kiindulva, hogy minden ember számára elengedhetetlen az alapos és rendszeres vallásoktatás, jóval nagyobb súlyt helyeztek annak intézményes formáira. Ennek megvalósítására a férfirendekhez hasonlóan ebben az időszakban számos - jóllehet koránt sem olyan központosított szervezésű - a leánynevelés feladatait felvállaló női nevelési egyesület és apácarend alapítására is sor került.
Az orsolyiták apácarendjének alapítója, Angela Merici (1470-1540) 1535-ben Bresciában hozta létre - a IV. században vértanúhalált halt ír királylányról, Szent Orsolyáról elnevezett - Compagnia di Santa Orsola (Szent Orsolya Társaság) közösségét. Az alapítót elsősorban az a cél vezérelte, hogy az a nők is kivegyék részüket az új katolikus lelkiség megalapozásában, az isten- és keresztény emberszeretet ápolásában, embertársaik szolgálatában, a leánygyermekek keresztény szellemű nevelésben és oktatásában. Társai kezdetben az evangéliumi célokat követve szerzetesi ruha nélkül családjuk körében éltek, csak később formálódtak szervezett apácarenddé. A rend arculatának kialakításában jelentős szerepe volt Carlo Borromeo milánói püspöknek, aki 1567-ben átdolgozta szabályzatukat. A különböző orsolyita közösségek Itálián kívül elsősorban Francia- és Németországban a Habsburg tartományokban, Svájcban, Portugáliában, a tengerentúlon pedig Kanadában terjedtek el. (Mivel Franciaországban munkájukat a jezsuitákkal közösen végezték, gyakran nevezték őket női jezsuitáknak is.)
Elsősorban leányneveléssel valamint a felnőtt nők vallásos oktatásával foglalkoztak. Elemi leányiskoláikban írást, olvasást, női tevékenységeket oktattak és részt vettek a templomi vallásoktatás előkészítésében és lebonyolításában. Az orsolyita leánynevelés pedagógiai arculatához tartozott - az elemi oktatás mellett - a felsőbb leányiskolák széles hálózata is. Ezek a jezsuita kollégiumokhoz hasonló bentlakásos intézetek voltak, melyek tantervében a speciális női tevékenységek mellett szerepelt a latin nyelv és számtan is. A jezsuita iskolák gyakorlatának megfelelően az oktatás középpontjában a minden egyéb nevelési területet átható vallásoktatás állt. Emellett - elsősorban az elemi oktatásban - az ingyenes oktatás megvalósítására törekedtek, és nagyon fontosnak tartották a jól képzett utánpótlás nevelését. Az intézetekre jellemző volt az anyai szeretetet, a családias meleget biztosító bensőséges légkör, a helytelen cselekedetek megelőzésére szolgáló felügyelet, a féltő gondoskodás, a differenciált és enyhe büntetés, a kellőképpen motiváló hatású elismerés és jutalom.[23]
A katolikus leánynevelés terén szintén jelentős szerepet játszottak az angolkisasszonyok (Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend Európa-szerte elterjedt intézetei. Az alapító, az angol nemesi családból származó Mary Ward (1585-1645) a flandriai St. Omarben 1611-ben hozta létre első közösségét, amit hamarosan további intézmények alapítása követett (Lüttich 1617, Köln 1620, Trier 1621, Róma 1622, Nápoly 1623, Perugia 1624, München 1627, Bécs 1627, Pozsony 1628). A gyors népszerűvé válást hamarosan egyre erősödő támadások, majd az 1631-es pápai betiltás és az intézetek feloszlatása követte, és az alapítót, mint "eretneket, szakadárt és a szentszék ellen lázítót" egyházi fogságba vetették[24]. Miután a pápai tilalom nem vonatkozott a nevelő- és oktatótevékenységre, a közösségek tagjai világi tanítónőkként továbbra is együtt maradhattak, és az egyes országok helyi viszonyainak megfelelő, különböző jogi formákban folytatták tevékenységüket. A szerzetesi szabályzatukat a pápa csak 1703-ban hagyta jóvá.
A rend működését meghatározó 1615-ben kiadott szabályzat némely sajátos elemét leszámítva a jezsuiták 1550-es alapdokumentumát követte, ami jelezte, hogy az alapító a jezsuiták nevelési elveit kívánja a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni. Ennek értelmében a rend tagjai arra törekedtek, hogy a leányok vallási és hitéletét kialakítsák, őket vallási oktatásban részesítsék, továbbá iskoláikban és bentlakásos intézeteikben oktassák. Emellett vállalták a válságos élethelyzetbe került nők lelki gondozását, továbbá az egyszerű emberek vallásos hitének megerősítését.[25]
A jezsuiták szellemiségét követő egyházreformer, Pierre Fourier (1565-1640) és Alix Le Clerc (1576-1622) által 1597-ben a lotharingiai Mattaincourt-ban alapított Notre Dame (Miasszonyunk) kongregáció szintén a leánynevelés és ezen belül az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó szegény gyermekek nevelése érdekében jött létre. A Notre Dame nővérek (más néven ágostonos kanonisszák) vállalt hivatásának főbb jellemzőit a rendalapító Pierre Fourier a következőképpen foglalta össze:
"A Miasszonyunk nővér a leánynevelést választotta egyik legfőbb kötelességének. Különös odaadással vigyáz arra, hogy a rájuk bízott ifjúság keresztségének drága ajándékát soha el ne veszítse, hanem azt mindörökre megőrizze. Ezen fáradoznak a buzgó tanítónők, éspedig nagyon szívesen, nagy hűséggel és ingyen, anélkül, hogy ezért fizetést, dicsőséget, dicséretet, vagy bármiféle kicsiny vagy nagy földi jutalmat várnának. Hogy szolgálatukat Isten előtt minél kedvesebbé, az emberek számára pedig minél hasznosabbá tegyék, Istenért különös szeretettel viseltetnek a leánykák iránt, kik tanulás végett hozzájuk járnak. Az igazi édesanya szeretetével, bölcsességgel és szerénységgel éreztetik velük, hogy őket Isten előtt dicsőségüknek, koronájuknak és örömüknek tekintik."[26]
Az 1640-ben megalkotott szabályzat harmadik fejezete fogalmazza meg részletesen a rend nevelési programját, amiből szintén kitűnik a szegényebb sorsú leányok nevelése iránti, a többi rendhez képest is hangsúlyozott elkötelezettség. A társaság tagjai minden rájuk bízott leányt - szegényt és gazdagot egyaránt - jó kereszténnyé és szorgalmas háziasszonnyá kívánták nevelni. Ezért a vallásoktatás és a valláserkölcsi nevelés mellett nem csupán az írás, olvasás, számolás tanításának, hanem a női tevékenységekre és a mindennapi életre való felkészítésnek (illemszabályok, ruházkodás, viselkedés a templomban, étkezéskor, játék közben stb.) is fontos szerep jutott.
A többi korabeli bentlakásos - főleg nemesi származású leányok nevelésével foglalkozó - intézet gyakorlatával szemben a nevelés és oktatás közösségi tevékenységformák keretében zajlott. Tanítványaikat három osztályba osztották, és azokat a tanulási teljesítmények alapján további kisebb csoportokra tagolták. A tanulás érdekessé tételére különböző versenyeket rendeztek, gyakori volt az anyanyelvű éneklés és játék. Az imádkozást nem csupán felmondandó leckeként tanították, az imákat és a fohászokat igyekeztek a vallásos hitélet, a mélyen átélt vallási élmény eszközeként közel hozni növendékeikhez.
A tanítónők ügyelnek arra is, hogy ne csupán néhány tehetséges és szorgalmas tanítványukkal, hanem minden gyermekkel egyaránt foglalkozzanak. A Notre Dame nővérek - saját korukra nem igazán jellemző - vallási toleranciáját jelzi, hogy intézeteikbe protestáns felekezetekhez tartozó szülők leányait is felvették, nem törekedtek azok megtérítésére, sőt ellenkezőleg: kerültek minden ezzel kapcsolatos befolyásolást. Ez megnyilvánult például abban, hogy a szorgalmas diákok számára adott kisebb - tipikus katolikus vallási tartalmakat és jelképeket hordozó jutalmak (pl. érmék, rózsafüzér stb.) - helyébe náluk semleges tárgyak (pl. virágokkal díszített képecskék) léptek.[27]
A XVI. század közepének Magyarországára a teljes megosztottság volt jellemző. Az ország három részre szakadt: középső és déli részén a török volt az úr, a nyugati és északi területek Habsburg Ferdinánd uralkodása alatt álltak, s Erdély is hamarosan önálló fejedelemséggé vált. A területi szétdaraboltságot a feudális nemes urak egymás ellen vívott frakcióharcai tetézték.
A magyar katolikus egyház legfőbb vezetői a mohácsi csatatéren elpusztultak. A főpapság a tragédia után politikai küzdelmekbe bonyolódott. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a futótűzként terjedő reformáció kezdetben nem ütközött a katolikusok ellenállásába. De előidézhették ezt a kezdeti toleranciát az egyházi körökben is otthonra lelő humanizmus emberközpontú, földközpontú tanai is.
A protestantizmus szélsebes hazai terjedését társadalmi okok is segítették. A hit reformátorai a vallás ősi, tiszta formáihoz akarták visszavezetni a népet és a földi javakban dúskáló, hatalmas gazdasági hatalommal rendelkező katolikus egyházat. Luther tanításai főként a királyi városok németajkú polgárai között leltek visszhangra, Kálvin elveit pedig a mezővárosok tehetős parasztpolgárai fogadták magukévá.
Hamarosan a lutheránusok (evangélikusok) és a kálvinisták (reformátusok) egyházakba szerveződtek, és elfoglalták helyüket - a megújuló katolikus egyház mellett - a feudális társadalom rendjében. A reformáció kezdeti forradalmi lendülete az 1570-es éveken Magyarországon is megtört. A jobbágytömegek követeléseit a feudális főúri körökkel kompromisszumot kötő protestáns egyházak is csitítani igyekeztek.
Az új vallási eszmék Magyarországon különösen a királyi városok gazdag polgárai körében leltek kedvező visszhangra. Ezekben a városokban a patríciusokból álló magisztrátus (elöljáróság, tanács) döntött a reformált hit befogadásáról vagy elutasításáról. A mezővárosok és falvak esetében mindez a földesúr joga volt. Az alsóbb néprétegeknek, jobbágytömegeknek ebbe nem volt beleszólásuk.
A század közepén a legtöbb város és mezőváros iskolája a protestánsok fennhatósága alá került. Ezekben az iskolákban folyt a polgárság felsőbb rétegeiből verbuválódott protestáns vezetők nevelése-oktatása. Legfőbb cél a belülről fakadó, átélt vallásosság, a pietas kialakítása volt. Mindehhez elengedhetetlenül szükségesnek tartották a három legfontosabb nyelv: a latin, a görög és a héber tanulását (ezeket már Erasmus is javasolta), és a humanisztikus műveltség elsajátítását. Az antik klasszikus szerzőknek elsősorban az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó műveit dolgozták fel a protestáns iskolákban. A tudományok csúcsa a reformátorok szemében a hagyományos skolasztikus módszerrel fölépített, de új tekintélyeken nyugvó teológia volt. Ennek tanulmányozása koronázta meg a protestáns kollégium-típusú iskolák akadémiai tagozatát. (A katolikusok hasonló iskoláikban - mint láttuk - nem tették kötelezővé a hittudomány ilyen alapos elsajátítását.)
A protestánsok tehát elsődleges céljuknak a művelt vezető réteg kialakítását tekintették. Hívő emberekét, akiknek őszintén átélt vallásossága klasszikus humán műveltséggel párosul. Ezért létesítettek 6-8 osztályos latin (tehát grammatikai, retorikai és poétikai osztályokat magukban foglaló) iskolákat. Viszont hosszú ideig nem állítottak fel olyan önálló kisiskolákat, ahol a gyerekek anyanyelven szerezhettek volna egyszerű, praktikus alapismereteket. Sőt: még a nagyobb falvakban is hozzáfogtak a kollégium-típusú iskola megszervezéséhez. (Ilyen helyeken az iskola vezetője tanította a felsőbb osztályosokat, a nagydiákok pedig a kezdőknek oktatták az ábécét és a latin nyelv elemeit.)
Az ilyen iskolák kezdő tagozatának osztályai azután olyannyira felduzzadtak, hogy később már a felsőbb tagozatos diákok tanulmányi munkájának nyugalmát is zavarták. Ekkortól - a XVIII. század elejétől - szorgalmazták a protestánsok az önálló kisiskolák létesítését.
A protestánsok kollégium-típusú iskoláiban a gyerekeket igyekeztek minél hamarabb latin nyelvre fogni. A felsőbb osztályokban már a tanulók egymás közötti érintkezésének nyelve is a latin volt. A kezdő kisgyermekek oktatása természetesen anyanyelven folyt.
A XVI. század közepén jelentek meg az első anyanyelvű ábécéskönyvek. Az első, mely töredékeiben fönnmaradt, föltehetően Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájából került ki 1553-ban. Címe a kor szokásaihoz híven terjedelmes: "A keresztyéni tudománynak fundamentuma. Rövid és hosszan való kérdésekbe befoglaltatott, a magyar (írás) olvasásnak módjával egyetemben. A gyermekecskéknek és egyéb együgyű keresztyéneknek épülésére. Kolozsvárban, MDLIII."
Első ábécéskönyveink - ez látható a fenti címből is - az ún. "katekizmus-ábécéskönyv" műfajába tartoztak. A gyermekek értelmi szintjéhez alkalmazkodó kérdés-felelet formában feldolgozott hittételek előtt helyezték el az ábécé betűsorozatait és az olvasásgyakorlást segítő betűkapcsolatokat. (Például: ab, eb, ib, ob, öb, ub, üb stb.) A katekizmus anyagát így - gyakorlószövegként - az olvasás tanulásához is felhasználták.
Az első anyanyelvű tankönyvek sorába tartozik még Bornemissza Péter ábécéskönyve, Geleji Katona István Magyar grammatikácskája. Magyar nyelvtant írt - latinul - Sylvester János is.
Az egyre inkább tért hódító könyvnyomtatás segített terjeszteni a protestánsok magyar nyelvű bibliafordításait (Sylvester Jánosé 1541-ben, Károli Gáspáré 1590-ben keletkezett).
A század közepének társadalmi-politikai-ideológiai küzdelmei új igényeket támasztottak az alsó rétegek iskoláztatásával szemben. Ekkor már szükségesnek tartotta az uralkodó osztály, hogy lehetőleg minden nagyobb településen (városban és falun egyaránt), ahol van papi állomáshely, legyen világi rendű tanító is.
Három, egymással szorosan összefüggő cél elérése érdekében akarták a népoktatást megszervezni:
1. Elsősorban azért, hogy elfogadtassák velük saját felfogásukat arról, hogy a fönnálló társadalmi rend tökéletes, ennek megváltoztatása katasztrofális lenne az ő számukra is. Az alsó néprétegeknek ez az "állapotbéli" kötelességek teljesítésére való nevelése összefonódott a vallásos érzületre neveléssel.
2. Az uralkodó osztály egy szűk körű közvetítő réteget akart létrehozni a népoktatás útján. Olyan réteget, mely műveltsége révén képes arra, hogy az uralkodó osztály nézeteit, eszméit az alsóbb rétegek felé közvetítse, velük elfogadtassa. (Alsóbb sorból származó papok, tanítók, ispánok, más földesúri és alacsonyabb rangú uradalmi tisztségviselők tartoztak közéjük.) A falusi, jobbágysorból származó fiatalok részére a népoktatásban való részvétel lehetőséget teremtett arra, hogy öröklött helyzetükből kitörve bekerüljenek ebbe a magasabb társadalmi státust jelentő "közvetítő réteg"-be.
3. Azok számára is szükséges lehetett az elemi ismeretek és készségek elsajátítása, akik megmaradtak örökölt státusukban. Így például a városokban a céhekbe igyekvő fiataloknak ebben a korban már tudniuk kellett írni, olvasni, számolni. Mindezek iskolai elsajátítása után került sor a speciális céhes képzésre, a szakmai ismeretek és készségek elsajátítására.
A XVI. században elterjedt tankönyv volt Heyden Sebald latin-magyar beszélgetésgyűjteménye. Ennek egyik dialógusa jól érzékelteti a városi polgárdiákok tanulással kapcsolatos felfogását, gondolkodásmódját:
"- Inkább a tanulás miatt akarok ösztövérkedni, mint a szerelem miatt.
- Miért akarsz oly sokat tanulni?
- Különösen három ok miatt. Először: hogy tudjak, azután, hogy jól és boldogan éljek. Harmadszor, hogy később másoknak is hasznára legyek, és valami hasznom legyen belőle.
- Semmi hasznot nem hoznak a tudományok! Különösen nálunk, magyaroknál... Én inkább valami kereskedő mesterségre adom magamat, mellyel inkább élhetek, nem úgy, mint az efféle tudományokkal.
- Ami inkább kellemes számodra, azt tedd, én ebben nem követlek téged."[28]
Figyelemre méltó, hogy a falusi nép egészének - egészen a XVIII. század végéig - nem volt szüksége az ún. "elemi" ismeretekre: az olvasásra, írásra, bonyolultabb számolásra. Mindennapos munkája még nem igényelte ezeket. Megfelelő olvasmányanyag sem állt rendelkezésükre, hogy - az esetleg elsajátított - olvasástudást gyakorolhassák-használhassák. A parasztgyerekeknek elsősorban a mindennapi gyakorlatban elsajátítható praktikus számtan, az ún. "paraszt-aritmetika" megtanulására volt szükségük. Ennek elsajátításához nem volt szükség iskoláztatásra. Szüleiktől, környezetüktől tanulták meg ezt is, akárcsak a sajátos értékekkel rendelkező népi-paraszti műveltség többi elemét.
Ebben az időszakban jött létre egy fontos intézménytípus, a felsőbb (latin) iskoláktól szervezetileg független, önmagában is "befejezett műveltséget" adó kisiskola. Ez a több, mint háromszáz esztendeig (1560-1868) működő iskolatípus elsősorban a vallási, erkölcsi "állapotbeli" kötelességekről való ismeretek nyújtására, egyes tanulóknak az alapkészségek (olvasás, írás, számolás) és esetenként más praktikus ismeretkörök oktatására szolgáló intézmény volt. Ilyen kisiskolákat hoztak létre a katolikusok, majd - több mint százesztendős késéssel - a protestánsok.
A kisiskolák által nyújtott nevelést-oktatást szervesen kiegészítette a templomi katekizmusoktatás, melyre a plébános vezetésével többnyire vasárnap délelőtt vagy délután került sor. Ide jártak azok a gyerekek is, akik nem vettek részt "mindennapos" iskolai oktatásban.
Magyarországon első ízben az Oláh Miklós esztergomi érsek elnökletével 1560-ban összeülő nagyszombati zsinat rendelkezett a kisiskolák állításáról. E határozat a királyi Magyarország katolikus vallási ügyeivel foglalkozott, s kitért a népoktatásra is. A zsinat elrendelte, hogy minden plébániának tanítót kell alkalmaznia. Ha a falu szegény, akkor több település együttesen fogadja fel a tanítót. Ennek feladata, hogy a "betűismeret első elemeire" oktassa a falvakban élő gyermekeket. Szükséges továbbá a templomi szolgálathoz szükséges egyházi énekek tanítása is. A tanítónak írni is tudnia kell, hogy az arra alkalmas tanulókat ebbe a mesterségbe is bevezethesse. Fontos, hogy a tanító "jó tudományú és tisztes erkölcsű" ember legyen, hogy jó példája révén tanítványai "ne csak tanultakká váljanak, de becsületesekké is". A tanító feladatai közé tartozik az is, hogy a katekizmus szövegét kikérdezze, ezzel is segítve a plébános hitoktató munkáját. Emellett óvakodnia kell attól, hogy "oktatás közben a gyermekek maximális befogadóképességét meghaladó, ostoba és haszontalan problémákkal foglalkozzanak".[29] Ezek ugyanis nem fejlesztik az értelmet, hanem csak megzavarják azt, gátolják fejlődését.
Az egyházi hatóságok tehát az 1500-as évek közepétől azon igyekeztek, hogy a hétköznapi ("mindennapos") és a vasárnapi oktatásban minél több gyermek vegyen részt. A szülőket is erőteljesen befolyásolták annak érdekében, hogy a "lehetőség szerint minél több gyermek iskolai nevelése" - elv érvényesülhessen. Természetesen ez a törekvés még nem jelentett "tankötelezettséget" - a szó mai értelmében -, hiszen ennek a társadalmi feltételei akkor még nem teremtődtek meg, igény sem volt rá. Falun a gyermekek többségét mint munkaerőt nem tudták nélkülözni, ezért nem mehettek rendszeresen iskolába. Nehezítette az iskolába járást a települések széttagoltsága is, sokan a falvaktól messze, tanyákon, majorságokban éltek. De gátolta a "lehetőség szerint minél több gyerek iskoláztatása" elv maradéktalan teljesülését az is, hogy az iskolás műveltség a XVI-XVII. században még nem tartalmazott a paraszti munkához kapcsolódó praktikus ismereteket.
A városokban más volt a helyzet. A polgárok előtt itt komoly tekintélye volt az iskolában szerezhető műveltségnek, hiszen az a városi élet mindennapjaiban is hasznosítható praktikus, sőt nélkülözhetetlen ismereteket tartalmazott.
A megújhodott katolikus egyház vezetői Magyarországon is a jezsuita rend segítségét vették igénybe a közép- és felsőfokú oktatás megszervezésében. A jezsuiták Magyarországon 1586-ban települtek le, ekkor létesítették első iskolájukat a felvidéki Znióváralján.
A királyi Magyarországon való iskolaalapítást megelőzte egy rövid ideig tartó erdélyi letelepülési kísérlet. Báthory István fejedelem hívó szavára 1579-ben Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron és Kolozsvárott létesítettek iskolát a jezsuiták. A fejedelem 1581-ben Kolozsvárott jezsuita egyetemet is alapított, melynek filozófiai és teológiai fakultásán a humanisztikus tanulmányok ("studia humanitatis") álltak a középpontban.
A kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanulók, előmenetele olyan gyors ütemű volt, hogy még a protestáns szülők is - prédikátoraik tiltó szava ellenére - örömmel adták gyermekeiket e jó hírű skólába. "Ha ez így megy tovább - aggódtak a protestáns vezetők - egész Erdély a jezsuitáké lesz." 1603-ban sikerült elérniük, hogy hosszú időre kiutasítsák ezt a katolikus rendet katolikus rendet Erdélyből.
[1] Idézi Fináczy Ernő (1919): i. m. 208. o.
[2] Wagner: Luther als Paedagog. Fordította és közli Fináczy Ernő A reneszánsz kori nevelés története című könyvében. Bp., 1919. 211. o.
[3] Luther, Martin: Unterricht der Visitatoren an die Pfarrherren im Kurfürstentum zu Sachsen, jetzt durch D. Martin Luther korrigiert. Wittenberg, 1538. In: Pädagogik und Reformation. Berlin, 1986. 108-112. o.
[4] Luther: Eine Predigt, daß man Kinder zur Schule halten solle. 1530. In: Pädagogik und Reformation. 95. o.
[5] Luther: Ein Sermon vom ehelichen Stand. 1519. In: Pädagogik und Reformation. 65. o.
[6] Schmidt, G. R.: Reformation und Gegenreformation. In: Pädagogische Epochen. (Szerk.: Winkel, Rainer) Düsseldorf, 1988. 105. o.
[7] Lásd: Mészáros István: A humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció nevelésügye a 15-16. században. Tk., Bp., 1984. 67-70. o.
[8] Paul, Eugen (1995): 97-98. o.
[9] Csóka Lajos (1940): A katolikus megújulás kora. In.: Bangha Béla - Íjjas Antal (szerk): A keresztény egyház története. Bp., Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 122. o.
[10] Paul, Eugen (1995): i. m. 101. o.
[11] Lásd: Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. kötet, 2. kiadás, Ecclesia, Bp., 1988. 119. o.
[12] Idézik Ballauf-Schaller: Pädagogik. II. kötet, Freiburg-München, 1977. 90. o.
[13] A római jezsuita kollégium-típusú iskola 1551-ből való szabályzatát közli Lukács László: Monumenta Societatis Jesu c. művében. I. kötet, Róma, 1965. 67. o.
[14] A XVI. századi jezsuita iskolareform több kötetnyi dokumentumanyagát Lukács László római magyar jezsuita tudós adja közre a hatvanas évektől kezdve. Iskolaszabályzatokat tartalmazó forráskiadványaiból kitűnik, hogyan alkalmazták a Ratio studiorumot, - figyelembe véve a különböző népek sajátosságait és igényeit - Portugáliától Erdélyig, Vilniustól Messináig, Paraguaytól az indiai Goáig. Lásd erről bővebben Mészáros István tanulmányát: Egy példamutató európai iskolareform dokumentumai - Lukács László életműve. Távlatok, 1992/3. 7. sz. 439-449. o.
[15] Prohászka Lajos: Apró munka a nevelésben. Magyar Paedagogia, 1941. 3-4. sz. 146. o.
[16] Mészáros István: A humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció nevelésügye a 15-16. században című könyvének táblázata alapján. Tk., Bp., 1984. 90. o.
[17] Paul, Eugen (1995): Geschichte der christlichen Erziehung. II. Herder, Freiburg etc. 39. o.
[18] Paul, Eugen (1995): 41.
[19] Paul, Eugen (1995): i. m. 45. o.
[20] V. ö.: Paul Eugen (1995): i. m. 102-103. o.
[21] V. ö.: Mészáros István (1984): A humanizmus, reformáció, ellenreformáció nevelésügye a 15.-16. században, Tk., Bp., 35.-37. o.
[22] Csóka (1940): i. m. 123-124. o., továbbá Paul, Augen (1995): i. m. 156. o.
[23] Paul, Augen (1995): i. m. 53-55. o.
[24] Nigg, Walter (1986): Az erős asszony. Don Bosco Verlag, Bécs. 90. o.
[25] Az angolkisasszonyok magyarországi működésével a Pázmány Péter pedagógiájáról szóló fejezet (VI/D) foglalkozik.
[26] Idézi Puskely Mária (1990): i. m. 161. o.
[27] Paul, Augen (19969: i. m. 61. o.
[28] Dézsi Lajos: Heyden Sebald Gyermeki beszélgetéseinek latin-magyar szövege. Bp., 1897. 47. o.
[29] Az eredeti latin szöveget közli Péterfy Károly: Sacra concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in regno Hungariae. Pozsony, 1942. II. 111-112. o. Fordította Mészáros István.
[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]