[TARTALOM] [I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]
Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az idő végtelen messzeségében, már körülbelül hárommillió évvel ezelőtt eszközkészítő előemberek éltek a földön. A nevelés, a tapasztalatátadás, a tudatos tanítás csíráit is itt kereshetjük. A mindennapi élettől elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett, a kőeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át.
Az australopithecus, majd a kb. félmillió esztendővel ezelőtt megjelenő homo erectus igyekezett úgy újraalkotni szerszámait, ahogyan azt elődeitől "tanulta". Nem változtatott rajtuk. A véletlen eltérések okozták azt, hogy a jobban sikerült szerszámok maradtak fenn: ezeket igyekeztek másolni. Ebben a korban a nevelés hagyományőrző, asszimilációs funkciója dominált.
A tapasztalatok átadása-átvétele tehát már az előember számára is lényeges volt. Ekkoriban alakult ki ennek nélkülözhetetlen eszköze, az ún. "előnyelv". A kezdetben tagolatlan, majd egyre differenciálódó beszéd tette lehetővé, hogy az ember akkor is felidézze magában a látott dolog képét, amikor az már nem volt jelen. Ettől fogva nemcsak a konkrét élethelyzetekhez tapadva cselekedhetett, hanem bizonyos fokú előrelátásra szert téve túlléphetett az adott szituáción. A szavak, a fogalmak segítségével tervezhette cselekvését, és elképzelhette annak várható eredményét is.
Mintegy százezer évvel ezelőtt jelent meg a biológiai értelemben vett mai ember, a "homo sapiens". Élete az ősi társadalom keretei között folyt. Közösen vadásztak, s ez nagyfokú összehangoltságot követelt. A neandervölgyi emberek életét már cselekvési szabályok, normák irányították. Így például gondoskodtak halott társaikról: barlangban, tűz közelében temették el őket, ételt és szerszámokat helyezve melléjük.
Az a nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált. Arra a kérdésre, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezett ez a nevelés, elsősorban az összehasonlító etnográfiai kutatások segítségével adhatunk választ.
A XX. század elején még sokfelé éltek olyan népcsoportok, amelyek szinte érintetlenül megőrizték ezt az egykori életformát. Nevelési gyakorlatukat vizsgálva következtethetünk az ősi társadalomban alkalmazott nevelési módszerekre.
Az ember az őt körülvevő természetbe tagolódva, annak szerves részeként létezett. Ennek a megbonthatatlan összefonódásnak az élménye fogalmazódik meg egy észak-amerikai törzs, az omoka indiánok énekében. Ezzel köszöntötték az újszülött gyermekeket:
Hó! Nap, hold és csillagok, - ti mind,
kik ott mozogtok fent az égen,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek,
fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen az első dombra.
Hó! Ti szél, felhők, köd és eső, - ti mind,
kik ott mozogtok fent a légben,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérje a másik dombot.
Hó, dombok, völgyek, folyók, tenger, ti fák, füvek, - ti mind a földön,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be kérve kérlek.
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen a harmadikra.
Hó! Madarak, kicsik, nagyok, kik repültök a levegőben!
Hó! Állatok, kicsik, nagyok, kik benn laktok az erdő mélyén!
Hó! Bogarak, a fű közt mászók, a földbe bújók!
Figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen a negyedikre.
Hó! Mind az égben, - ti mind a légben, - ti mind a földön,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy végigmenjen a négy dombon.(Fónagy István fordítása)
Dél-ausztráliai bennszülötteknél figyelték meg, hogy az egészen kis fiúk már elkísérték apjukat zsákmányszerző útjára. Az Orinoco partján élő indiánok két-három éves fiúknak apró íjakat készítettek a hozzávaló nyilakkal. A gyerekek ezekkel az ártalmatlan, de élethű játékszerekkel először a ház körül élő állatokra: kutyákra, tyúkokra "vadásztak". Az Indiai-óceánon levő Andman szigetek lakói öt-hat éves gyerekeknek játékíjat és nyilakat adtak, sőt néha játékkenut is. Így segítették elő a felnőtt kori foglalatosságok játékszerű gyakorlását.
Játékos keretek között folyt tehát az életre való felkészülés: a gyerekek már egészen kis koruktól kezdve a felnőttek szerszámainak és harci eszközeinek élethű, de kicsinyített változatával játszottak, gyakoroltak.
A tanulás módszere az volt, hogy a gyerekek anyjuk vagy apjuk munkáját figyelve és utánozva sajátították el a gyakorlati készségeket. (Például a kötélfonást különféle indákból, csapda készítését apróbb vadak elejtéséhez.) A felnőttek, a szülők úgy segítették a gyerekek mintakövetését, hogy az adott munkafolyamatot lassabban, "szemléletesebben" végezték el, a nehezebb részeket esetleg többször ismételve. Az utánzáshoz itt már a bemutatás, a "szemléltetés" módszere társult.
Nemcsak a legkülönfélébb eszközök készítésének fortélyait leshették el így a gyerekek, hanem a közben felhangzó munkadalokat is megtanulhatták. A zene, melynek megjelenése megelőzte a beszéd kialakulását, rendkívül fontos szerepet játszott az ősi közösségek életében. Az emberi létet ezer szállal átszövő rítus szerves részét alkotta: a legkülönbözőbb szertartásokon mindig felcsendült a dal, megszólaltak az ősi zeneszerszámok. Praktikus célokat is szolgált a zenélés: az emberek hittek abban, hogy általa befolyásolhatják az istenek szándékát, a természet "megszelídítésének" illúzióját kölcsönözte nekik. Ugyanígy gyakorlati funkciót töltött be a képzőművészet is. A barlang falára festett nagyvad képe előtt a vadászat mozdulatait imitáló ősember így készült fel a bátorságot próbáló erőkifejtésre.
A gyerekek tehát a mindennapi élet folyamatában sajátították el, szívták magukba mindazt, ami az ősi társadalom kultúráját alkotta. A nevelés alapformái az élet egészébe integrálódtak. Kezdetben nem létezett elkülönült oktatás-nevelés; a tanításnak, tapasztalatátadásnak ezt a primitív formáját maga a társas élet kényszerített ki.
A gyermekek tanítgatását a közösség felnőtt tagjai kezdetben munkamegosztás nélkül végezték, nem téve különbséget saját és mások gyermekei között. A nevelés az egész közösség nyilvánossága előtt folyt, és egyformán kiterjedt a törzs minden egyes gyermekére. A kikristályosodó kultúra, a viszonylag szűk körű tudásanyag teljes egészét adták át gyermekeiknek. Így hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre mindaz, amit lassanként birtokba vettek a természetből.
Az élet fenntartásához szükséges gyakorlati ismereteken és készségeken túl az ősi közösségek gyermekei erkölcsi erényeket is elsajátítottak nevelődésük során. Rendíthetetlen bátorság, a törzs többi tagja iránti feltétlen segítőkészség és az ellenség engesztelhetetlen gyűlölete - ezek lehettek legfontosabb etikai normáik.
Az erkölcsi nevelés módszereire is a századunk elején még érintetlen kultúrájú természeti népek gyakorlatából következtetnek a szakemberek.
Ausztráliai bennszülötteknél tapasztalták, hogy a gyermekeket csak igen ritkán fegyelmezik veréssel. Inkább a "természetes büntetés" módszerét alkalmazzák. Ha például egy kislány nem segít édesanyjának a magvak őrlésében, az egy darabig egyedül eszik anélkül, hogy gyermekének adna belőle. Ha nem akar vizet hozni, hagyja egy kis ideig szomjazni. Ha pedig vízhordáskor a gyerek eltöri az agyagedényt, anyja másodszor egy messzebb levő forráshoz küldi, nehezebb edénnyel.
Az elkövetett vétkekre itt mintegy természetes módon következik a büntetés: magának a tettnek a következménye.
A Tűzföldön élő indiánok életében figyelték meg a kutatók azt a nevelési eljárást, mely súlyos esetekben alkalmazva bizonyult hatékonynak: a gyereket rövid időre kizárták a közösségből.
"A gyerekeket igen fájdalmasan érintette, ha súlyos vétkeik büntetéseképpen kikergették őket a kunyhóból. Csak este osonhattak vissza csendben, hogy lefeküdjenek. Ekkor ugyanis - ha csak rövid időre is - átélhették a közösségből való kirekesztettség, a teljes kiszolgáltatottság élményét. Ez jelentette számukra a legsúlyosabb büntetést."[1]
Az ősi közösségben élő gyermek számára a család egyet jelentett az élettel, a szülői szeretet a biztonsággal. A természet ezer veszélye között a közösségből való végleges kiutasítás egyet jelentett volna számukra a halálos ítélettel.
A törzsi közösség keretei között élő fiatalok életében fordulópontot jelentett egy szertartás. A beavatás (iniciáció) alkalmával be kellett bizonyítaniuk, hogy kiállják a felnőttség próbáját, testileg-lelkileg felkészültek a felnőtt életben reájuk váró megpróbáltatásokra.
Hogy a fiú elfoglalhassa helyét a közösségben, ahhoz már felnőtt férfiként kellett viselkednie. Meg kellett győznie a törzs többi tagját arról, hogy bátor és ügyes vadász; fegyelmezetten tűri a megpróbáltatásokat, a fájdalmat; akaratát képes korlátozni, ha a közösség érdeke úgy kívánja.
Elsősorban fizikai erőkifejtést igényeltek ezek a próbák. Hamar kiderült, hogy ki üli meg biztosan a lovat, ki viseli el zokszó nélkül a fájdalmat, ki képes megfékezni az elszabadult bikát stb. Arról is számot adtak az iniciáció szertartása alatt, hogy mennyire ismerik a törzs eredetmítoszát, hagyományait, a rituálé előírásait, egyszóval: hogyan állják meg helyüket a felnőttek világában.
A XVII. században faluhelyen még élt nálunk a pünkösdi lovasversenyek szokása. "Tavasszal, pünkösd ünnepén a falusi fiatalemberek ezeken a versenyeken mutatták meg, mennyire ügyesek a lovaglásban, mennyire bátrak, edzettek, milyen az állóképességük, van-e kitartásuk, testi erejük." Erre utal egy korabeli olvasókönyvben szereplő példamondat: "Nincs olyan agg ló, ki pünkösdben nem hinnyog." "Nincs olyan lóaggastyán, bármilyen öreg is, »akit« ne hozna újra lázba az egykor-valamikor megélt versenyek izmot feszítő izgalma, a friss lábak száguldásának, a rohanás vad hevének, a győzelemért folyó viadalnak boldogító emléke."[2]
A beavatás rituális szertartására a mindkét nembeli fiatalokat fel kellett készíteni. Ezért a nagy próbatétel előtt rövidebb-hosszabb időre elkülönítették őket, táborokba vagy nagyobb kunyhóba kerültek. Itt mindenekelőtt gyakorlati jellegű képzés folyt: fokozatosan nehezedő fizikai erőpróbák sorát kellett kiállniok egymással versengve.
A testi nevelést a törzs hagyományainak, magatartást szabályozó normáinak, eredetmítoszának megismertetése egészítette ki. Az "oktatást" a felnőttek egy csoportja (az ún. "keresztapák" és "keresztanyák" együttese) végezte a varázsló, a sámán irányításával. A nevelői gyakorlat egy része térben és időben elkülönült, levált a törzs mindennapi életéről. Kiválasztott személyek végezték a viszonylag rövid időtartamra sűrített képzést. Természetesen nem a mai értelemben vett tantárgyakat tanultak itt a fiatalok, hanem komplex, életszerű ismeretköröket.
Nem "iskola" volt ez a szó szoros értelmében, de az intézményesülés bizonyos csíráit már tartalmazta ez a képzési forma.
Margaret Mead amerikai kutató "Férfi és nő" című könyvében szemléletesen mutatja be a Szamoa szigetén élő bennszülöttek nevelési szokásait. A fiúk és a lányok nevelése hat-hét éves koruktól vált különbözővé. Tizenhét esztendős koruktól kezdve a fiúkat bevonták a "aumagá"-ba, a fiatalemberek és az idősebb férfiak társaságába. Itt közösen halásztak, vadásztak, különféle próbatételeknek vetették alá a fiatalokat. A beavatás (iniciáció) szertartására való felkészítést már szervezettebb formában, elkülönített keretek között végezték.[3]
[1] Gusinde, M.: Wartung und Entwicklung des Kindes bei Feuerländern. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, 1927. Bd. 57. 168. o.
[2] Mészáros István: Mióta van iskola? Móra, Bp., 1982. 8. o.
[3] Lásd: Mead, Margaret: Férfi és nő. Bp., 1970.
[TARTALOM] [I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]