[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]
Az ősközösség felbomlását követően a rabszolgatartó termelési mód megjelenése új lehetőséget teremtett az emberi kultúra fejlődésének. Az ókori Kelet hatalmas rabszolgatartó birodalmai ott jöttek létre, ahol ehhez a természet is kedvezett. A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus, a Gangesz és a Sárga folyó termékeny völgyei lehetővé tették a mesterséges öntözésen alapuló földművelést.
E rabszolgatartó birodalmak közös vonása, hogy minden államhatalom az uralkodó kezében összpontosult, aki kiváltságait isteni származásából vezette le. A papság ezt a központosított hatalmat segítette a vallás eszközeivel. A mezőgazdaság, a kézművesség, a kereskedelem fejlődése, a tapasztalatok felhalmozódása ösztönözte a különféle tudományok fejlődését.
Pontosan ki kellett számítani, hogy a folyók vize áradáskor mikor árasztja el a part mentén húzódó termőföldeket. Erre a különböző égitestek állásából tudtak következtetni. A gátak, a csatornák létesítéséhez (de az uralkodó dicsőítését szolgáló síremlékek építéséhez is) alapos mértani ismeretekre volt szükség.
Az ilyen és ehhez hasonló (a természetre, a társadalomra és az emberre vonatkozó) ismeretek kizárólagos birtokosai a papok voltak. A matematika, a geometria, az asztronómia, az orvoslás - ezek a köznép elől rejtett, misztikus köntösbe öltöztetett tudományok - művelői a vallástannal (teológiával) együtt a papok lettek.
Az írásbeliség kialakulása lehetővé tette az ismeretek egyre bővülő körének a megörökítését, s ez megkönnyítette a tudás, a kultúra áthagyományozását. Az írás terjedése fontos szerepet játszott az államgépezet működésében is.
Egyiptomban a legrégebbi írás a hieroglif írás (képírás) volt. Kezdetben a szótagokat vagy fogalmakat egy-egy képpel ábrázolták, s ezek összetett rendszerével írták le a szövegeket. Később a képírás egyszerűsödött. Kialakult az írnokok hieratikus írása, majd a még egyszerűbb démotikus írás. Mezopotámiában az ékírás volt használatos: apró, ékszerű jelekkel rótták tele a még puha agyagtáblákat. A ma is használatos betűírás ősét a föníciaiak alakították ki a Kr. e. XIV-XIII. században. Ábécéjük huszonkét mássalhangzót jelölő betűből állt, a magánhangzókat még nem írták le. A föníciaiak írásából alakult ki hosszú évszázadok alatt a görög és latin betűírás.
Mezopotámiában az első civilizáció a suméroké volt, első településeik a Kr. e. VII. évezredben létesültek a "folyamköz" déli részén. Önálló városállamokban éltek, a későbbi évezredekben előbb az akkádok, majd a babiloniak igázták le őket. Szerepük a művelődés és a nevelés történetében kiemelkedő: ők teremtették meg a IV. évezred végén az írástudók képzését szolgáló első intézményeket, az írnokképző "templomiskolákat". Az iskolák fennállását bizonyítja, hogy a nagy ásatásokkor (Nippur, Fara) megtalált ékírásos agyagtáblák között sok a tanulmányi jellegű gyakorlószöveg.
Természetesen nem a szó mai értelmében vett "iskolák" voltak ezek. A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak nem találjuk még nyomát ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta.
Az írástudó hivatalnok, az írnok társadalmi elismertsége itt is - akárcsak a többi ókori kultúrában - rendkívül magas volt. A templomokban és az állami élet hierarchikus rendjében egyaránt vezető szerepre tehetett szert az, aki az írás olvasás készségét birtokolta. Az írnokpálya több lépcsőből állt: a "kis írnok" kifejezés (dup sar-tur) a tanulót jelölte. Az írnokiskola elvégzése után inasévek következtek, majd "írnokká" (dupsarru) nevezték ki őket. A legkiválóbbak "főírnokká", sőt királyi "főjegyzővé" is előléphettek.[1]
Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképzőt ismertek. Az alapképzést, tehát az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a "tábla háza" (Édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. A magasabb képzés színhelye a "bölcsesség háza" (Bét mummi) volt. Rendkívül erős volt a kulturális tradíciók tisztelete, a képzés hagyományőrző szerepe. A "tábla házá"-ban igen nagy gondot fordítottak a sumér nyelv tanítására, akkor is, amikor az már holt nyelvvé vált.
A sippari templom mellett talált iskolaépület és a tantermek méretei igen szerények. Feltehetően csak rossz idő esetén használták, a tanítás általában az iskola udvarán folyt. A tanulók a tanító lábainál ültek.
Hogyan folyhatott a gyerekek tanítása a "tábla házá"-ban? Szinte egész napjukat itt töltötték: a tanítótól kapott feladatokat oldották meg, irodalmi szemelvényeket másoltak. Gyakorolták az írásjeleket, a fordítást sumérról akkád nyelvre. Hosszú szövegeket véstek emlékezetükbe szó szerint. A tanító kérdéseire felelniük kellett, de ők maguk is kérhettek felvilágosítást. A tanítás anyagában szerepeltek matematikai, geometriai feladatok is.
A tanítót, a "mestert" a "nagy testvérek", vagyis az idősebb diákok segítették munkájában. Igen gyakran alkalmazott módszer volt a testi fenyítés. A tanító mellett működő felügyelők szinte csak ezt a fegyelmező eljárást ismerték. Erről tanúskodik az alábbi versrészlet is, mely Kr. e. 1700 körül született:
"...a tábla házába mentem.
A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'
Megijedtem, hevesen vert a szívem.
Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.
Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam.
Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte, a nádpálca embere rám szólt:
'Az utcán körül kell nézni, ruhád nem szabad elszaggatni!', és megütött.
A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém, a tanterem embere rám szólt: 'Írjátok!' Táblámat kézbe vettem, táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta, amit kiolvasni sem tudtam. Ekkor a felügyelő rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt: 'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:
'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:
'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:
'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.
Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem."[2]
Nem lehetett könnyű élete a korabeli írnoktanulónak, bár a költemény további részei elárulják ennek a hihetetlenül szigorú bánásmódnak az okát. A gyermek atyja adós maradt a tandíjjal, s majd csak miután természetben, ruhaneműkkel, élelmiszerrel fizetett, akkor változott meg fiának a helyzete. Feltehetően szegény szülők gyermekéről van szó, akinek a "meggyűlölt", de mégiscsak vonzó írnoksors a felemelkedés, a boldogulás egyedüli lehetőségét kínálta. S ha a "tábla házá"-nak fia "szorgalmas", nem vész kárba családjának anyagi áldozata: írnokká válva akár a "király házába" is beléphet. Erre figyelmezteti mestere: "Kicsi ember, apádat ismerem, én vagyok utána a második, a beszéddel, amit mondok neked, sorsodat határozom meg."
Mint már említettük az iskolai felügyelő szerepét általában idősebb tanulók, "felsős testvérek" töltötték be. Ezt illusztrálja az alábbi korabeli szövegrészlet is: "A tábla házának fia: gyere ide hozzám, hadd mondjam el neked, amit nekem is elmondott mesterem! Én is voltam egykor alsós testvér, olyan, mint te; mellém is adtak felsős testvért. A mester meglett férfi munkáját rótta ki rám - ingadoztam, mint az ingó nádszál, de buzgón végeztem a munkát, mesterem szava iránt nem voltam közönyös, nem a magam feje után mentem: a felsős testvér elégedett volt teljesítményemmel; örült, mert alázatos voltam iránta, s úgy szóltam vele, hogy ez javamra szólt. Bármit rótt ki rám, elvégeztem, mindent helyesen csináltam, parancsait jámboran követtem."[3] Jól érzékelhető, jellemző elvárások voltak ezek a gyermekek viselkedését illetően: a gyerek odaadóan figyeljen tanítója szavára, parancsait engedelmesen, buzgón kövesse, oda nem illő kérdéseket ne tegyen fel, kitartóan, erejét végsőkig megfeszítve tanuljon, dolgozzon.
A tanulmányok a "tábla házá"-ban "kisgyermekkortól férfikorig" tartottak. Erre utal az egyik fennmaradt szövegrészlet: "Írnok vagy, s nevedet nem tudod, az arcodat üsd meg!"[4] Tehát már igen korán, feltehetően négy-öt éves korukban elkezdtek iskolába járni a gyerekek.
A növendékek életkor és tananyag szerint alkottak különböző csoportokat. Az alapfokú képzésen túl itt, a tábla házában ismerkedtek meg a sumér-akkád költészet legfontosabb alkotásaival, a mítoszok, himnuszok, ráolvasások szövegeivel. Matematikai feladatokat is megoldottak. Az idősebbek oktatásának anyaga szakosodott, differenciálódott annak függvényében, hogy milyen életpályára készültek. Énekes, zenész, ráolvasó, pap, királyi írnok, "jegyző", orvos: ezek voltak a legnagyobb becsben tartott foglalkozások.
Miután az írásbeliség a gazdasági élet minden területén megjelent, feltételezhető, hogy a lakosság nagyobb hányada rendelkezett az írás olvasás alapvető készségével. A nőket sem rekesztették ki a művelődés lehetőségéből, az írnoki pálya előttük is nyitva állt.
Mezopotámiában a Kr. e. II-I. évezredben kialakult egy független értelmiségi réteg. A "tábla házá"-nak tanárai ekkorra már csak az oktatással és a tudománnyal foglalkozó, szellemi tevékenységből élő szabad emberek voltak. Ennek az értelmiségi rétegnek köszönhető, hogy a sumér költészet jelentős része másolatban fennmaradt, ők ösztönözték az akkád nyelvű irodalom kibontakozását, fejlődését is.
A legmagasabb szintű képzést a már említett "bölcsesség háza" nyújtotta. Az itt tanuló írnokok egyik legfontosabb tudománya a naptárkészítés lett.
A sumér korból származnak azok a fönnmaradt szövegek, amelyek hatványozásról, négyzetgyök- és köbgyökvonásról szólnak. (Matematika terén olyan tudásra tettek szert, amelynek színvonalára a nyugati kultúra csak a reneszánsz idejére jutott el.) A matematikai, geometriai ismeretek mellett magas fokú csillagászati tudásanyaggal is rendelkeztek. A Hold változásainak megfigyelése alapján készítették el naptárukat, melynek egységei: a 24 órás nap, a holdhónap és a 354 napból álló év.
A legelőkelőbbek (főként a katonai méltóságok viselői) Egyiptomhoz hasonlóan itt is udvari, ún. "apród"-nevelésben részesíthették gyermekeiket. Az alsóbb néposztályokban gyakorolt mesterségek vagy apáról fiúra szálltak, vagy pedig tanoncként, egy tapasztalt mester mellett tanulták meg a gyerekek a szakmák legtitkoltabb fogásait. Az írnokság felé a "tábla házán" át vezető út csak kevesek számára nyílt meg.
Az egyiptomiak a világot teremtése óta változatlannak és változtathatatlannak hitték. Az emberi élet és az együttélés szabályai is a genezissel együtt keletkeztek. Aki ezeket megsérti, büntetést érdemel. A gyermekek nevelésének legfontosabb célja: az örökérvényű normáknak, az istentől származó igazságnak a megismertetése. A gyermeket ebbe a statikus világba, ebbe az örökkévaló megingathatatlan rendbe kell "belehelyezni", belenevelni.
A gyermekeknek Egyiptomban minél hamarabb felnőtté kellett válniuk, s a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük. A legnagyobb dicséretnek számított, ha egy gyerekről azt mondták, hogy "felnőtt módra" beszél, úgy, mint egy "művelt férfi": szabatosan, választékosan.
Ennek oka abban az egyiptomiakra jellemző életfelfogásban gyökerezik, mely nem ismeri a változást, fejlődést. Képzőművészetükre is az állandóság dicsérete jellemző. Fontos a mesterségbeli tudás, az épületen, szobron, festményen mindennek a helyére kell kerülnie, de az elődöktől tanult stílus törvényeitől nem szabad eltérni. Azt a művészt tartották legtöbbre, akinek alkotásai leginkább emlékeztettek az elődök műveire.
Mindemellett az egyiptomiak érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik sebezhetősége, esendősége. Ez a virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a növekvő népszaporulatot. Tiltották a csecsemőgyilkosságot - szemben az ókori népek többségével, amelyek gyakran "tették ki" a nem kívánt, vagy éretlennek ítélt csecsemőket (mindenekelőtt a lányokat), magukra hagyva így a tehetetlen újszülötteket. Egyiptomban szövegek maradtak fenn, amelyek a gyermekek gyógyításához adnak orvosi tanácsokat. Az újszülötteket általában nem pólyázták be, ez is figyelemre méltó kivétel azoknak a népeknek a szokásaival szemben, amelyek a csecsemőket szorosan "gúzsba kötötték", hosszú ideig mozdulatlanságra kárhoztatták. Talán Egyiptom fejlett gazdagsága is magyarázza a pólyázás mellőzősét: a tehetősebb szülőknek itt több idejük volt arra, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak.
A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, de az előkelő családok dajkát fogadtak a csecsemők mellé. A kisgyermekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag szülők egyaránt. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a különféle (bábokkal és táblákkal játszott) éle társasjátékok voltak közkedveltek.
A fáraók gyermekeit a magánnevelők gyakran az előkelők gyermekeivel együtt oktatták. Így szoros és bensőséges kapcsolat alakulhatott ki a trón várományosa és a leendő legbefolyásosabb alattvalók között. Ez később biztosította az uralkodó iránti lojalitást és hűséget. Bizonyos esetekben a hercegnők és az előkelő családok leánygyermekei is részesülhettek ilyen udvari nevelésben.
A fiúkat itt elsősorban testi nevelésben részesítették: lovagolni , kocsit hajtani, nyilazni tanították őket.
Akárcsak Mezopotámiában, az ókori Egyiptom államapparátusának működtetésében is kiemelkedő szerep jutott a különféle rendű és rangú írnokoknak. Rendívül szerteágazó, aprólékos adminisztrációt kellett vezetniük. A királysírok építésekor ők ellenőrizték a munkáslétszámot, ők vették át naponta a szerszámokat, és a munkások járandóságát is nekik kellett kifizetniük. Magánjellegű feladatokat is vállaltak: leveleket írtak az írástudatlan munkások megbízásából, irodalmi műveket másoltak, és a kézművesek is az ő útmutatásaik alapján készítették a királysírok feliratait.
Az írástudóknak, a tudományok művelőinek - éppen tudásuk gyakorlatias haszna miatt - nagy megbecsülés jutott Egyiptomban. Egy fennmaradt szövegrészlet is ezt igazolja: "Szeresd a tudományt, mint egy anyát, mivel nincs más, mi a tudomány fölébe érhetne. A tudós állása fejedelmi állás, írószere és könyvtekercse gazdagságot és kellemességet hoz. [...] A tudós jóllakik az ő tudományával, a király birtokából mindazt szállítják, amire szüksége van."[5]
Az írás, olvasás művészetét a legrégebbi időkben az írástudó szülők maguk adták át gyermekeiknek. Gyakran tapasztalt írnokok, hivatalnokok mások fiait is magukhoz vették (mintegy "örökbe fogadták"), s így avatták be őket lépésről lépésre az írnoksághoz szükséges ismeretekbe. A fiatalok - nagy többségükben fiúk - az utánzás módszerével lesték el a mesterségbeli fortélyokat.
Hivatásos nevelők kezdetben tehát nem voltak, de az írástudók, nagy tudású közhivatalnokok egy része körül fokozatosan létrejöttek a tanulócsoportok. Ezek tanítása, képzése egyre inkább rendszeres jelleget öltött. Így alakult ki - Mezopotámiához hasonlóan - az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az "írnokképző", az írnokok "iskolája". A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. De a mai osztályoknak, tantárgyaknak, tanterveknek és tanóráknak itt sem találjuk még nyomát sem ezekben az intézetekben. A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta.
Mégis elementáris erejű nevelés folyt ezekben az írnokképző intézetekben. A tanítványok nemcsak a tudást sajátították el, hanem azt a meggyőződést is, hogy ők a "kiválasztottak" körébe tartoznak, s eszerint kell viselkedniük. Az írás készségének birtoklása volt ugyanis a műveltség elsajátításának kulcsa. A műveltség megszerzése pedig ebben a korban lehetőséget teremtett a papság zárt kasztjába való felemelkedésre.
Ez pedig a hatalom birtoklását jelentette. Egyiptomban a Középbirodalom (kb. Kr. e. 2060-1785) találunk ilyen írnokképzőket. Előkelőek és közrendűek gyermekei egyaránt jártak ide. Az írnokká válás az alsóbb néprétegek számára a felemelkedés lehetőségét kínálta, de természetesen csak akkor, ha a tanítás díját meg tudták fizetni.
Egy írnok tanító így vázolta föl gyenge fizikumú és föltehetően alacsony származású tanítványának az írnokok irigylésre méltó helyzetét: "Légy írnok, hiszen karod gyenge, s kezed is könnyen fárad. A testi munkától hamar kiégnél, mint a lámpás... Szép hivatás az írnoké, az való neked. Szavadra ezrek válaszolnak, s engedelmeskednek. Szabadon járhatsz utadon, nem löknek félre, mint valami állatot."[6]
Az írnokképzőkben az alapkészségeken túl a számolás-mérés, a csillagászat, a földrajz és a vallás elemeit sajátították el a gyerekek. A tanítás az életszerű feladatok megoldása, ügyiratok szerkesztése, hivatali levelek fogalmazása, szerződések kötése köré szerveződött. Az írás tanulása igen fáradságos munka volt, nagyfokú koncentrációt igényelt. A gyerekek többnyire ötéves korukban kezdtek hozzá, s esztendőkig tartott, míg megtanulták. A legszigorúbb fegyelem követelésével ösztönözték őket munkára. "A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik" - tartotta a korabeli közmondás. A verésen kívül az engedetlen gyermeket úgy igyekeztek tanulásra bírni, hogy lábait összekötözték.
Kérlelhetetlenül szigorú fegyelmezési módszerekről tanúskodik a következő idézet is: "Óh tanuló, ne légy tunya, különben megbüntetlek! Ne táplálj szívedben elérhetetlen vágyakat, különben tönkremész! Szorongasd a könyvet kezedben, olvasgass belőle, és kérj tanácsot attól, aki többet tud nálad. [...] Hallgass arra, amit én mondok, ez csak javadra fog szolgálni! Ha nem tudsz valamit, ne röstelkedj kérdéseiddel másokhoz fordulni. Hadd hallja szíved szavaimat, hisz azok csak üdvöt hozhatnak neked."[7]
A gyerekek lelkére tehát a szavak közvetítésével próbáltak hatni, erkölcsi szózatok, intelmek útján. Ha ez nem segített, a legelterjedtebb nevelési módszert, a verést alkalmazták.
A kezdők olvasástanításakor nem a betűztetés módszerével éltek, hanem nagyobb egységeket, teljes mondatokat kellett a gyermekeknek "kántálva" a tanító után mondaniuk. Gyakorlat volt a szövegek bemagoltatása anélkül, hogy értelmét, lényegét megértették volna. Így jártak el az erkölcsi szabályokkal is: azt gondolták, hogy ha a gyerekek ezeket kívülről megtanulják, aszerint fognak cselekedni is.
Ezeknek a szabályoknak jelentős része a hétköznapi viselkedésre, az illemre vonatkozott: "Ne légy tolakodó, tapintatlan. Ne lépj felszólítás nélkül másnak a házába. Hallgasd el azt, amit felebarátod házában láttál és ne beszéld el künn másnak. Légy beszédedben óvatos, mert az ember nyelvén hordja romlását. Evés közben viseld magad illedelmesen, és ne tömd mohón magadat. Sohase feledkezzél meg a tiszteletről, és ne ülj le addig, amíg az, aki náladnál idősebb vagy magasabb állású, le nem ült."[8]
A négy-öt évig tartó elemi képzést és alapvető erkölcsi nevelést nyújtó írnokképző intézet ("írnokiskola") látogatása után a fiatalok egy-egy nagy tudású mester famulusaként (segédeként) nyertek alapos, hosszú évekig tartó szakképzést. A fiatal tiszviselő-jelöltből többnyire csak a húszas évei közepére válhatott alaposan képzett szakember, aki "már megtalálta saját nevét", s méltó állását.
Nagyobb városok (mint Memphis, Theba, Heliopolis) templomai mellett működtek a magasabb műveltséget nyújtó papi szemináriumok. A leendő papok itt a rituálé szabályaival, teológiával, szent könyvekkel foglalkoztak, de sor került a természettudományokra is. Matematikát, geometriát, asztrológiát (csillagjóslást) és zeneelméletet tanítottak itt, az ebben a korban elképzelhető legmagasabb színvonalon. Később, a Kr. e. első évezredben már megjelentek az orvosok képzésével foglalkozó intézetek is.
A legelőkelőbbek gyermekeiket a fáraó udvarába küldték. Itt több évig tartó "apródi" szolgálat teljesítése közben részesültek a kiváltságos udvari nevelésben.
Egyiptomban a tanulás lehetősége elvileg a nőket is megillette, mégis kivételnek (s épp ezért nagy dicsőségnek) számított, ha egy lány magasabb műveltségre tett szert. Ez többnyire csak a hercegnőknek, királynőknek jutott osztályrészül. A magasabb társadalmi állású családok lányait általában bevezették a művészetekbe is. Főleg az ének, a zene és a kifejező tánc tartozott kedvelt foglalatosságaik körébe. A közrendűek lányai - akárcsak a fiúk - ha írni, olvasni nem is tanultak meg mind, a hétköznapi életben tettek szert bizonyos praktikus műveltségre. Megtanultak a rabszolgákkal bánni, elsajátították a gazdálkodáshoz szükséges tudnivalókat: olyan ismereteket, készségeket szereztek, amelyeket társadalmi helyzetük követelt meg.
A tanultság, a műveltség előjoga természetesen csak a szabadokat illette meg. A rabszolgák mindezekből nem részesülhettek.
India már az Ókorban is a föld egyik legsűrűbben lakott területe volt. Az Indus folyó völgyében kibontakozó kultúra virágkora a Kr. e. III. évezred végére, a II. évezred elejére tehető. E korai civilizáció megteremtői - a dravidák - ismerték az írást, nagy városokban éltek. A dravidák virágzó kultúrájának a Kr. e. II. évezred közepe táján északnyugati irányból benyomuló indoeurópai törzsek hódítása vetett véget. Letelepülésük után a meghódítottaktól szigorúan elkülönült uralkodó osztályt képeztek. Az őslakóktól világosabb színű bőrük alapján különböztették meg magukat.
A származásbeli eltérés az évszázadok alatt mereven zárt kasztok kialakulásához vezetett. Az uralkodó osztályt a bráhmanok (papok) és a kszatriák (katonai előkelők) alkották. A betelepült árja közrendűek tömegei képezték a vaiszják kasztját. A leigázott őslakók és elszegényedett hódítók milliói lettek a negyedik kaszt tagjai: a páriák.
Úgy gondolták, hogy a különböző kasztok gyermekei más és más ütemben fejlődnek. Manu (Kr. e. 200) törvényei szerint "egy bráhmannak nyolc-, egy kszatrijának tizenegy, egy vaiszjának tizenkét éves korában közölje az atyja ünnepélyesen osztályának megkülönbözető jelét." A második születésnek tartott "beavatás"-on csak a felső három kaszt tagjai vehettek részt. Iskolába csak ezt követően járhattak a gyerekek.[9]
A hindu művelődés középpontjában a Védák - az óind nyelven írt szent könyvek állottak. Nyelvükből alakult ki a szanszkrit, amely fokozatosan az irodalom és a tudományok nyelve lett. A Védák legfontosabb tartalmát az indiai kasztok kialakulásának története alkotta. A brahmanák ezekből a szent könyvekből tanulhatták meg az isteneiket dicsőítő himnuszokat, a vallási szertartások szövegeit. A második és harmadik kaszthoz tartozók csak a Védák egyes fejezeteivel ismerkedhettek meg, míg a páriák számára szigorúan tiltott volt a szent tudomány. A magasabb ismeretekből a lányok is ki voltak zárva.
Bráhman-iskola. A legfelső kasztbeli gyerekek kilencéves korukban kezdtek tanulni és általában 12 évig oktatták őket. Évente négy-öt hónapot töltöttek tanítójuk házában, ahol szigorú szabályok szerint éltek. Kivették a részüket a ház körüli munkákból. Eközben megismerkedtek az írás-olvasás tudományával, mesékbe foglalt erkölcsi tanításokat sajátítottak el. Később filozófiát, csillagászatot, és művészeteket tanultak. Az oktatás módszere a szigorú emlékezetbe vésés, a memorizálás volt. Kerülték a testi fenyítést, ehelyett éheztetéssel, hideg vízben fürdetéssel vagy a tanítástól való eltiltással büntették a gyerekeket.
Kszatrija-iskola. Számukra a tanítás 12 éves korban kezdődött. Lakhelyük szintén a tanító pap háza volt. Alapoktatásuk megegyezett a bráhmanokéval. Tanító célzatú mesékkel is megismerkedtek a Pancatantra gyűjteményéből. Később hadászattal, a kormányzás tudományával és a törvényekkel foglalkoztak. Megismerkedtek a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem alapjaival is. Jövendő harcosokról lévén szó, képzésükben kiemelt szerepet kaptak a katonai gyakorlatok.
Vaiszja-iskola. E kaszt gyermekei 13 éves korukban kezdték a tanulást. Mesterséget tanultak apjuktól vagy valamelyik rokonuktól. Emellett megismerkedtek az írás-olvasás alapjaival, a számtannal, a levelek fogalmazásának gyakorlatával.
A bráhmanok felsőfokú képzése a "parisad"-ban történt. Grammatika, irodalom, költészet, jog, filozófia, történelem, aritmetika, természetbölcselet, csillagászat - ezekkel foglalkoztak a brahmanizmus szellemében nevelkedő fiatal papok.
A brahmanizmus világfelfogása szerint a bennünk lévő mikrokozmosz és a külvilág makrokozmosza megbonthatatlan egységet alkot. Minden egyes lénynek megvan a maga helye ebben a rendben, melyhez eltéphetetlen szálak fűzik. Aki tehát saját lelkét megismeri, az egyúttal ismeretet szerez az egész világról. A megismert lélek benső harmóniájának megteremtése - ez az önnevelés legfontosabb feladata.
Ezt a világfelfogást tükrözi a Cshándógja Upanisad, melyben egy apa így tanítja fiát:
"Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvakat!
Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek a mindenség csírája,
ez a valóság, ez a könnyű pára,
tudod-e Szvétakétu?"(Szabó Lőrinc fordítása)
Teljesen más alapokra helyezte a nevelést a buddhizmus megjelenése.
A hagyomány szerint Szidhárta Gautama királyfi (Kr. e. 560-480) elhagyva családját az aszkéták életmódját választotta. Hét esztendő elteltével élte át a "megvilágosodás" élményét, s így lett Buddhává. Az az emberi szenvedés foglalkoztatta gondolatait, amelyet a földi élet javai után való törekvés vált ki. Lemondással, türelemmel az evilági élet értékeinek tagadásával az ember eljuthat az istenségben való teljes feloldódás élményéig - hirdette.
A buddhizmust a kasztrendszer passzív elutasítása jellemezte, de ez egyben mindenféle változtatást célzó fellépés mellőzésével párosult. Ez a világnézet minden embert egyenlőnek és jónak tartott, s így a tömegek művelésére-nevelésére is gondot fordítottak. A buddhista papok tanítóként jelentős érdemeket szereztek az írásbeliség terjesztésében.
A buddhista iskolák a kolostorokban működtek. A szerzetesnek szánt gyermekek 8 éves korukban kerültek ide, s 20 éves korukban avatták fel őket. Világiak is járhattak ide, és tanulhatták a papoktól a buddhista műveltség nyolc legfontosabb tantárgyát: a logikát, metafizikát, szertartástant, matematikát, csillagászatot, az orvostudományt, a páli és a szanszkrit nyelvet.
Mindemellett megtanulták a lélek belső harmóniájának megteremtését. Ez képessé tette őket arra, hogy a mindennapi ellentétek világában is az egységbe ötvözés, a kiegyenlítés lehetőségeit keressék.
Az ókori Kína különleges helyet foglalt el a keleti civilizációk között. A Kr. e. III. évezredben kibontakozó kínai kultúra lényegesen eltér a többitől. A hatalmas területi kiterjedés egy sajátosan zárt, befelé forduló világgal párosult. Éppen ezért Kína - egyébként igen fejlett - kultúrája nem gyakorolhatott jelentékeny hatást más népek civilizációjára.
A jól szervezett kínai iskolarendszer belső életét sajátos szempont határozta meg: a különböző hivatali beosztásokhoz, tisztségekhez és rangokhoz szigorú vizsgák során át vezetett az út. Így végső soron ezek a vizsgák szabták meg a tanított ismeretek körét is.
Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláikban oktattak, a városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás ingyenes volt. Alapiskolába 5-től 10 éves korig jártak a fiúgyermekek, befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetősebb családok leányait magántanítók oktatták.
A tanulás - tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra - igen nagy erőfeszítést igényelt. Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Különböző életkorú tanítványok tanultak együtt, egy időben a tanító vezetésével. (A mai értelemben vett, közel azonos életkorú gyerekek csoportjaiból álló osztályok még nem alakultak ki.) Az alapkészségeken túl a természetre, az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek szerepeltek tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása volt. Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak győződve arról, hogy az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi parancsok, etikai normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják.
Az olvasástanítás a következőképpen történt: "A könyvet felnyitják, s a tanító minden bevezetés nélkül olvasni kezd. Minden tanuló előtt van egy könyv, s a tanító után mondanak minden szót, mialatt a jeleket az ujjukkal mutatják a könyvben. Egyszerre csak egy sort olvasnak, s ezt addig ismétlik, mígnem a tanulók a jeleket meg tudják jegyezni, s a tanító nélkül is el tudják olvasni. Ezután kívülről is megtanulják, s csak utána kezdenek új sort."[10]
A bemagolt szavak írásjegyeit utólag megtanulták. Az írást félig áttetsző papíron gyakorolták a lap alá helyezett sablon segítségével, vagy az írásjegyek előrajzolt kontúrjait töltötték ki ecsettel. Gyakorlásra lakkozott fehér táblácskákat használtak, amelyekre vízzel lemosható tussal írtak.[11]
Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban. Vizsgával záruló, 10-től 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni. A tananyag középpontjában találjuk az öt kánont (szent könyvet), az úgynevezett "King"-eket. Ezek a következőkből állottak: Változások Könyve, a Történelem Könyve, a Dalok Könyve, a Rítusok Könyve és az Évszakok Könyve. Konfúciusz (a Kr. e. VI. század második felében élt) gyűjtötte össze az öt könyv anyagát a legrégibb hagyományok alapján. A tanulók ezen a szinten már nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus szövegek értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. Az ősi Kína hagyományait, értékrendjét közvetítő művek tanulmányozásának nem csupán a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakítása is.
Felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése. A háromlépcsős állami vizsgarendszerre való előkészítés a tartományi iskolákban folyt. Az öt kánon tanulmányozása itt a négy klasszikus könyv (Beszélgetések és mondások, Mencius tanítása, A nagy tanítás, A közép mozdulatlansága) tartalmának megismerésével egészült ki.
Független külső hivatalok szervezték a versenyszerű keretek között zajló vizsgákat. A jelöltek nem használhattak segédletet, "puskát", akit csaláson értek, keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé ("elvesztette arcát"). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend fokozatait. Vizsgán a bukás nem jelentett életre szóló kudarcot, megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre.
Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi hivatalok rendezésében. Előbb egy verset, majd egy fogalmazványt kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználásával. Ha ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a "virágzó tehetség" címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezőknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát.
Sokkal keményebb erőpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett középfokú vizsgája. Ennek tétje a "kitűnő tehetség" cím és egy magas hivatali tisztség volt.
Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevő közül választották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a "legkitűnőbb tehetség" megkülönböztető rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra pályázhattak, Kína legbefolyásosabb szervezeteinek tagjai közé kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak.
Kínában a magasabb műveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az önalakítás, a belső harmónia megteremtésének képességét is. A terjedelmes szövegek emlékezetbe vésése után az ősi könyvek erkölcsi tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a múltban való feloldódás morális támpontokat, "kapaszkodókat" nyújtott a művelt embereknek.
Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülők, az idősebbek és feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték őket. A lakosság nagyobb részének, több százmillió szegénynek - akik az iskoláztatás költségeit nem tudták megfizetni - be kellett érnie a családi neveléssel.
Ahogyan a különféle iskolatípusokban tanított művelődési anyag, tananyag kikristályosodott, megmerevedett, kanonizálódott, úgy váltak örökérvényűvé a művészetek eszményei és kifejezési formái is.
A festők például az évszázadok során át kialakított eljárásoknak köszönhetően érték el azt, hogy képeikből sugárzik a méltóság, de ugyanakkor légiesen könnyedek is tudnak lenni. A mozdulatok dinamizmusának ábrázolása - az egyiptomiakkal ellentétben - nekik már nem okozott gondot. Mégis előbb-utóbb szinte minden ecsetvonás, minden stiláris jegy megkapta a maga helyét ebben a változtathatatlan rendben. A régi mestereket olyannyira tisztelték, hogy tartózkodtak a legcsekélyebb újítástól is.
Az ősök iránti hódolat tűnik ki a fentebb már említett Dalok Könyvéből való idézetből is:
"Mily gazdagság, milyen bőség!
Elő dobbal, dobverővel,
dörögjön a dob erővel,
örvendezzünk az ősökkel.
...
Harang és dob döndülése,
ünnepi tánc lebegése,
vendégsereg fényessége
vigad, örül jókedvébe!Régtől fogva, ősidőkbe'
így áldozott ősök népe,
jámborságba', tisztességbe'
áldozásnak nincsen vége.Ősök benne kedvük lelik
Tang unoka hódol nekik."(Károlyi Amy fordítása)
A tradíciókhoz való görcsös ragaszkodást példázza az is, ahogyan zenei életüket szabályozták. Hangrendszerük tizenkét hangjának magasságát az állandóság és változtathatatlanság jegyében szabták meg. Zenei életüket is - akárcsak a közoktatást - hivatalos, központi irányítás terelte a törvényes keretek közé.
Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal nép - a mükénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött saját kulturális értékeikkel.
Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé."[12]
A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e. második évezredben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsőként az akhájok érkeztek, akik a peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A leigázott őslakosokat nem pusztították el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket elűzve - a IX. századra telepedtek le véglegesen.
A görögök földje belső tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi egységek kedvező feltételeket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek fokozatosan fölbomlottak, megkezdődött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak") hatalma örökletessé vált. Ők irányították a közösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtelepedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek során az arisztokráciának bizonyítania kellett rátermettségét. A csaták hősei kiérdemelték a közösség anyagi és erkölcsi elismerését.
A Kr. e. VIII. században élt ión görög költő, Homérosz volt az, akinek nevéhez fűződik ennek a heroikus emberideálnak a művészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költő, egyetlen irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász, korának legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélő költeményt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük, harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt ez a fajta példaadás, szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hősi énekek, legendák) meghallgatásával, átélésével, a hősökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével.
Az előkelők gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelők oktatták-nevelték. (Az Iliász hőse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnőtt korában szüksége volt: a testi erőt a "közös viadalhoz" és a kifejező, másokat meggyőző beszéd képességét.)
Az Iliászban ábrázolt hőskor heroikus értékei - mint láttuk - a katonai arisztokrácia életfelfogásának feleltek meg, az ő azonosságtudatukat erősítették. A hősi hírnév dicsőítése azonban már Homérosz korának, a Kr. e. VIII. századnak a konszolidáltabb társadalmi viszonyai között is egy túlhaladott értékrend továbbélését jelentette.
Amíg az Iliász a régmúltba, a hőskorba tekint, abból merít értéket, s azt mutatja fel követendő ideálként, addig az egy vagy másfél évszázaddal később keletkezett, s szintén Homérosz alkotásának tulajdonított Odüsszeia egy közelebbi múlt valóságát ábrázolja. A nagy görög "héroszok" kora már az emlékeket megszépítő mondák világáé lett. Egy új emberideál van kialakulóban: az eszében bízó, leleményességével, tapasztalataival felülkerekedő hős típusa.
E két érték ütközését példázza a következő részlet is, amely az Iliászból való:
"Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb
dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert
nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;
éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól.
Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember..."[13]
Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s eszejárását kitanulta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költője is feltehetően őket tekintette közönségének. (Ezt látszik igazolni az is, hogy a szerző a korabeli arisztokráciát az Odüsszeiában már kritikusan szemléli. Jó példa erre az Odüsszeusz hűséges feleségét, Pénelopét ostromló kérőknek a jellemzése.) A furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskedelem és a fejlődő kézműves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra.
E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és művelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. Az előbbiben sajátították el a fegyverforgatás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi pedig arra tette képessé őket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják győzni a tömegeket az élő szó erejével. A legfontosabb nevelő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyről-helyre vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben.
A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen házastársi hűség volt.
Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával érzékeltethetünk.
A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba kényszeríttették az őslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földműveléssel foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, ők személyileg szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendelkeztek.
Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést megszakított a többi városállammal.
Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy
a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek;
b) étkezésük közösen történjék;
c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek.
Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével.
Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sajátosságok megszüntetésével.
Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak."[14]
A spártai harcost a testi erőn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni.
Hogyan tudtak gyermekeikből ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam.
A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét."[15]
A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad.
A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.
A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt.
A lopás nem számított bűnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így tudósít a spártai fiúk életéről: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstől [a paidanomosz, táborvezető] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetővé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak maguknak. [...] Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találékonnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja őket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, megbüntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak."[16]
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a "lakonikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.)
A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra.
A lakonikus beszéd gyakorlása így történt a táborokban:
"Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját..."[17]
A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan műveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat.
Ünnepeiken gyakran felhangzott a következő ének,
amely a különböző életkorok feladatait zengte. Először
az öregek kara szólt:"Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron."
A fiatalok kara erre így válaszolt:
"Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz.
A fiúk éneke így hangzott:
"Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!"[18]
Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt mint követendő érték.
A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek. Ez előbb a közösségből ideiglenesen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, később egy a harcias szertartássá, "titkos megbízatássá" vált. Lényegében abból állt, hogy az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat.
Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen".[19]
A tényleges háborúk, a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is jelentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy hajviseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe".
Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt. Ezt példázzák Türtaiosz szavai, aki következőképpen buzdította a spártai harcosokat:
"Gyönyörű dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran."[20] Plutarkhosz a következő esetről számol be: "Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« - ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen«."[21]
A fiúk húszéves korukban lettek - kitűnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.
A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész polisz úgy működött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.
A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején - nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.
A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát.
Periklész, a kiváló athéni államférfi a következő szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés különbségét: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal eddzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik."[22]
Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben rejlik a titok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikből embert faragni. Olyan harmonikus embert, aki bátorságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsége, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál.
A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich Nietzsche a görög szellem kettős alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derű kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettős természet - az apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében periódusonként váltakozva jut uralomra.[23]
Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkező betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan nagy számbeli fölényben mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV. századra már elérte a 400 ezret. A szabadoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadseregnek idegen területen".
A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetői" - hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelő adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat pedig az állam pénzén váltották ki. A véglegesen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott.
A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon nagyságától tette függővé.
A cenzus alapját a földből eredő jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérő" volt. (Egy mérő gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelső osztály tagjai az "ötszázmérősök" voltak. Ők lehettek arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelső végrehajtó hatalmat birtokolták.) A hadseregben ők teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi kötelezettségeik közé tartozott - többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása. A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérő jövedelemmel rendelkeztek. A hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik kettőszáztól ötszáz mérőig terjedő jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetű gyalogosként, hoplitaként szolgáltak. Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével ők és a "lovagok" tölthették be az összes állami tisztséget. Kettőszáz mérő jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el. Földnélküliek, kisbirtokosok, kézművesek, napszámosok kerültek ki soraikból - a hadseregben ők voltak a könnyűfegyverzetű gyalogosok.[24]
A népgyűlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali tisztséget nem vállalhattak.
A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésű arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek.
Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belőle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt.
A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikből "jó poliszpolgár" váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani. E műveltség két részből állt:
1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át.
2. Általános műveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyűléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez ismernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.
E műveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" című művében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetsző, az bűnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít."[25]
Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak:
1. Múzsai képzés. Ezen belül:
a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás,
írás, számolás tanulását, és
irodalmi művek tanulmányozását jelentette.
b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal
kísért énekelt versek tanulása, és a
tánc (orkesztiké).
2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.
A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt:
a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant.
Az olvasás tanulása a betűk megismerésével kezdődött. (A betűk egyben számokat és zenei hangokat is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein) utána olvastak. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték.
Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - műveltebb rabszolga lévén - segítette őket az otthoni tanulásban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelője is lett.
b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő.
c) Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely'): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.
Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsődleges céljuk mégsem a harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek.
Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erősödik az akaraterő, úgy bontakozik ki az önzetlenség, az önfeláldozás erénye.
"Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban, semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested felkészítésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcsekélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedéseket, mert a testük nem egészséges? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az őrjöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyira, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..."[26]
A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "agathosz" jelentése pedig: "jó".) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el. Eszményük nem az az ember volt, aki kimagaslik a többiek közül, hanem az az egyszerű ember, aki - ha a sors úgy kívánja - képes hőssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt.
Érdemes megfigyelni szobrászatukban is: a frontalitás elvét, a legnagyobb felületek ábrázolására való törekvést az évszázadok során hogyan váltja fel a plaszticitás igénye, amikor megjelennek a dinamikus, élettel, lendülettel teli szoboralakok. Keresték a kifejezési formákat, kísérleteztek az anyaggal, míg végül sikerült az emberi test harmóniáját meggyőzően ábrázolniuk.
d) Gümnaszion (gümnosz = 'meztelen'): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben - a fedetlen és fedett futópályák mellett - különféle céloknak megfelelő helyiségek kaptak helyet. A vetkőzésre, tisztálkodásra szolgáló szobák mellett később megjelentek az előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok.
A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre.
Az érett fiúk a különféle "iskolákban" elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat.
Az athéni lányok nevelése ettől eltérő képet mutatott. Többségüket csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg: anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.
Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora a következőket írta erről 1874-ben megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: "A nőnem nem csak nem részesíttetett olyan tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré."[27]
Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre. Nem elégedtek meg a tanított anyag mechanikus bevésésével, ennél többre törekedtek.
Platón így ír erről: "...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betűvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget is annyira érti, mint azelőtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költők költeményeit, hogy ezekkel is megismerkedjenek. Sőt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi tanulságot meríthetnek belőlük, ezenkívül pedig a régmúlt idők kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek előtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek..."[28]
Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek, a fiatalok lelkébe az esztétikum segítségével. Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének sajátosan athéni megközelítése.
Nem véletlen, hogy Athénban ilyen nagy gondot fordítottak a növekvő gyermekek esztétikai nevelésére. Ott a gyermek lépten-nyomon találkozhatott az esztétikumnak valamilyen megjelenési formájával. Fináczy Ernő, a századelő budapesti egyetemének professzora érzékletes szavakkal ecsetelte ezt a páratlan élményt: "A nevelésnek ezt az aesthetikai irányát nemcsak az irodalom, a zene és a testgyakorlás tanítói gondozták. Önkéntelenül is fejlesztette minden, ami a gyermeket kis korától környékezte. Első sorban a természet: a majdnem mindig derült ég, az átlátszó levegő, a szelíd hajlású hegyek, a kék tenger; azután a művészet tárgyai, melyek mindenütt szembeötlöttek. A szülői ház falfestményei és mennyezeti díszítései, karcsú oszlopai, faragott oltárai éppúgy fejlesztették a gyermek ízlését, mint a közönséges használati tárgyak, eszközök, edények, bútorok, öltözékek [...] A mécses, melyet a gyermek kezébe vett; a szék, melyre leült; az ágy, mely fekvőhelyéül szolgált, művészi érzékkel volt elkészítve [...] S ha a gyermek kiment az utzára, lépten-nyomon szépet látott. Emitt egy templom fenséges oszloprendeivel, amott egy gyönyörű színház, oszlopcsarnok vagy más középület. Minden sarkon egy-egy szobor; nem utánzat, hanem kiváló művész eredeti alkotása."[29]
A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). Ez a viharos háromszáz esztendő a görög kultúra kisugárzásának, szétterjedésének időszaka. A Nagy Sándor hódításainak eredményeként makedón és görög uralom alá került népek magukba szívták, asszimilálták a hódítók által közvetített kulturális javakat. A műveltség fogalma az egyre inkább kitáguló "lakott világban" összekapcsolódott a görög nyelv és kultúra ismeretével.
A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új "iskolatípusok" jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult.
a) Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion lett. Általában 7-14 éves korú gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak ezek, de már megjelentek a városok által fenntartott intézmények is. Az elemi iskola többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított az iskolamester: a grammatisztész vagy didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért - a korabeli mentalitásnak megfelelően - igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi tanítási idő - közbeiktatott szünetekkel - virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és számolni tanultak a didaszkaleionban.
b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével itt már megkezdődött a klasszikus írók és költők - mindenekelőtt Homérosz - műveinek beható tanulmányozása. Az alkalmazott módszerek igen alapos és sokoldalú tanulást tettek lehetővé. Az Iliász tanításakor például a grammatikosz előbb ismertette az elemzésre kiválasztott részlet cselekményét (ennek szemléltetésére képeket is alkalmazhatott), jellemezte az egyes szereplőket, s a tanulók csak ezután olvasták fel a szöveget. A felolvasás közben kijavították a diákok által készített másolatok esetleges hibáit, majd szóról-szóra elmagyarázták és értelmezték a szöveget. Ez a módszer önmagában is segítette az emlékezetbe vésést, amit megköveteltek a tanulóktól. A magyarázatra azért volt szükség, mert a költői szókincs kifejezései már eltértek a köznapi nyelvtől. Miután a gyerekek megértették a szöveget, tartalmát kivonatokba, kérdés-felelet formájú katekizmusokba tömörítették. Házi feladataik között fogalmazások szerepeltek, amelyeket egy előre megadott témából kellett írniuk.
A szónoki beszéd elsajátítására előkészítő ismeretek és gyakorlatok köre fokozatosan tovább bővült a grammatikai iskolában: az irodalmi művek elemzése mellett bekerült a tananyagba a nyelvtan (grammatika). Később megjelentek a matematikával kapcsolatos és a természetre vonatkozó "reál" ismeretkörök is: az aritmetika, a geometria, az asztronómia, valamint a zeneelmélet. (Ez utóbbiak lesznek majd a "hét szabad tudomány" rendszerében a quadrivium elemei.) Így vált teljessé, humán és reál ismeretköröket egyaránt felölelve az a műveltségeszmény, amelyet a hellén emberek enkükliosz paideiá-nak, vagyis a minden szabad ember számára hozzáférhető általános nevelésnek-oktatásnak neveztek.
A paideia görög kifejezés a 'paideuszisz' szinonimája. Eredete a paisz ('gyermek') szó. Jelentéstartalma igen gazdag: a gyermekgondozást, képzést, oktatást, nevelést épp úgy jelölte, mint a műveltséget a kultúrát. Hangzása hasonló, mint a paidia ('játék') kifejezésé - a görög bölcsek szívesen játszottak ezzel az egybecsengéssel.
c) Továbbra is működtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálták már. Hatósugara is bővült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta "kulturális centrummá" vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni.[30]
c) A felsőfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselők köré tömörülő fiatalokból szerveződtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az "akadémia". A híres filozófus Akadémosz parkjában a természetben, a gondolkodásban érvényesülő általános törvényszerűségekről beszélgetett, vitatkozott a köréje sereglett fiatalokkal. Hasonlóképpen tanított Arisztotelész az athéniak kedvelt "peripatosz"-án ('sétáló hely, sétány'), a Lükabéttosz nevű dombon sétálgatás közben magyarázva, vitatkozva tanítványaival. (A domb nevéből származik a későbbi iskolatípus, a líceum neve, a peripatosz szóból pedig az Arisztotelészt követő peripatetikus filozófusok nyerték elnevezésüket.)
A filozófiai "iskolákban" a fiatalok előbb egy általános filozófiatörténeti bevezetést kaptak, majd az iskola saját filozófiai rendszerével ismerkedhettek meg. Az iskola vezetőjével folytatott beszélgetések során vitatni is kellett annak tanait, nézeteit. Így is fejleszteni kívánták a görögöknél olyan nagyra becsült vitakészséget.
A felsőfokú képzés színterei közé taroztak még az orvosi iskolák, elsősorban Hippokratész műveit használták itt. Végül igen népszerűek voltak a szónoki képzést nyújtó retorikai iskolák is, ahol a rétorok oktattak. Az tanítást segítő kézikönyvek tartalmának elsajátítása után, a jövendő szónokok stílusát csiszolták, és módszeresen fejlesztették olyan képességeiket, amelyekre a jó rétornak szüksége volt (emlékezet, hangképzés, gesztusnyelv stb.).
Miután a Kr. e. V. századi Athénban megerősödött a demokratikus államforma, fokozatosan megnövekedett a neveléssel, művelődéssel, oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva - jó pénzért - tették közkinccsé bölcsességüket.
Elgondolkodtató, hogy kortársaik többségének róluk alkotott véleménye egyáltalán nem mondható hízelgőnek. Xenophón például így vélekedett a szofistákról: "Még egyetlen embert sem tettek nemesebbé, úgyhogy a szofista név gúnynévvé vált az értelmesek között."[31] Munkásságuk ennek ellenére felbecsülhetetlen jelentőségű. Ők voltak azok, akik a politikai közélet küzdőterén sikeres emberek nevelését tűzték ki célul. Mindenekelőtt az egyén boldogulását kívánták elősegíteni, de ez nem került ellentmondásba a nagyobb közösség érdekeivel sem. Igazán értékes közösség ugyanis nem létezhet individuális értékekkel rendelkező egyének nélkül.
A szofisták mindent megtettek azért, hogy lerombolják a régmúlt korok hősi eszményéhez görcsösen ragaszkodó arisztokratikus nevelési cél maradványait. Olyan műveltséget kívántak tanítványaiknak átadni, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. A filozófia mellett már más tudományokat is műveltek-oktattak. A természetre, a társadalomra, a világmindenségre és az államra vonatkozó tudásanyagot azonban - végső soron - a filozófia szolgálatába állították. Tanításuk tartalma a következőképpen rendszerezhető:
1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek mesterségét-művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy "a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat" hitesse el vitapartnereivel.
E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz - de már öncélúságba hajló - vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei. Eljuthat az objektív igazság létének tagadásáig, egyfajta szkeptikus ismeretelméleti álláspontig.
"Minden viszonylagos" - hangoztatják a szofisták, s ez az erkölcsök terén azt jelenti, hogy nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy "minden dolog mértéke az ember" (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nő, a gyermek, a felnőtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.
2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező, hatásos beszéd mestersége ("techné"-je). A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és egyben hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A "tanulási kedv" felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az előre lepénzelt "bértapsolók" tetszésnyilvánítását is.
A retorikát nemcsak a gyakorlati hasznossága miatt tanították, hanem azért is, mert hitték: ez az akarat fejlesztésének leghatásosabb eszköze. Bíztak abban, hogy az oktatott ismeretek a jellemet is alakítják, tehát a tanítással egyben nevelni is lehet. Ez az etikai intellektualizmus, tehát az a felfogás, mely szerint a megszerzett ismeret, a tudás befolyásolja az erényt.
3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták "tananyagrendjében" a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított.
A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén alakíthatóságában, nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Így például Antiphón a következő szavakkal ecsetelte a nevelés jelentőségét: "Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen jellemünk fejlődése is."[32]
Egy másik szofista soraiban már újabb tényezőkkel bővül a nevelés sikerességét befolyásoló tényezők köre: "Mindenekelőtt természetes adottság kell, ez mindenekelőtt szerencse dolga, a másik azonban magának az embernek a kezében van: a szépre és jóra törekvés, szorgalom, a tanítás minél előbb való megkezdése és hosszú időn át való folytatása. Ha e feltételek közül csak az egyik is hiányzik, úgy lehetetlen a legmagasabb tökéletességet elérni. Ha azonban mindezek megvannak, úgy bármi történik is, az [ti. a tökéletesség] utolérhetetlen lesz."[33]
Szókratész (Kr. e. 470-399) volt a kiemelkedő görög filozófusok közül az első, aki a nevelésről jelentős gondolatokat fogalmazott meg. Érdeme, hogy hadat üzent a szofisták erkölcsi relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért.
A szofistákkal együtt Szókratész is hangoztatta a protagoraszi tételt, mely szerint: "minden dolog mértéke az ember". Ő azonban a megismerő, gondolkodó és cselekvő embert állítja vizsgálódásának középpontjába, s tanítványainak is az önismeretet és az önfejlesztést tanácsolta. ("Ismerd meg önmagadat!" - fogalmazta újra a delphi templom híres feliratát.)
Szókratész filozófiája szélsőségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külső természet tudati leképezésének így kisebb jelentőséget tulajdonít. "Felhagytam a mindenség vizsgálatával - írja - [...] félni kezdtem, hogy még egészen elvakulna a lelkem, ha szememmel vizsgálom a dolgokat, vagy többi érzékszervemmel próbálom felfogni őket. Úgy gondoltam tehát, a fogalmakban kell menedéket keresnem, s rajtuk keresztül vizsgálnom a létezőkben lévő valóságot."[34]
A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következő:
1. A szakemberek, különféle mesteremberek ismeretszerzése, amely a tárgyi ismeretek tanulását jelenti. Ez csak egy alacsonyabb rendű, relatív értékű tudást eredményezhet.
2. Ha a dolgokat nem szemünkkel, hanem belső tudatműködésünkkel vizsgáljuk, szert tehetünk az egyedül igaz, valóságos ismeretekre.
Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentős Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a konkrét tapasztalat zavaros képzeteiből rávezette az igazságra. Ez a szókratészi "bábáskodás" (maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll előtérben, s a háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá őt a helyes útra. (Miután előbb vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az eredendően velünk született és később feledésbe merült ismeretekre.[35]
Szókratész az ésszerűség nevében több ízben helyezkedett szembe az athéni demokrácia fórumaival. Hevesen bírálta azt a korabeli gyakorlatot, mely szerint az állam vezető tisztségviselőit sorshúzás alapján választották meg.
A szofistákhoz hasonlóan - de náluk még erőteljesebben - képviselte az etikai intellektualizmus álláspontját. Aki tudja a jót, az törekszik megvalósítására - ez volt Szókratész felfogása is. A tudás azonban csak a kevesek, a kiválasztottak privilégiuma lehetett. Nekik, a "hozzáértőknek" kell irányítaniuk a polisz politikai életét, nem pedig a véletlen szerencse kegyeltjeinek.
Pedagógiáját is ez jellemzi: Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert. De nála ez a tudás nem a külső forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat benső aktivitásán, a ráció öncélúságán. A tudás átadására viszont kimunkált egy mesteri módszert, a heurisztika, a "rádöbbentés" művészetét. Ennek kései - meglehetősen leegyszerűsített - válfaja "kérdve-kifejtő módszer" néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában.
Platón (Kr. e. 428/7-348/7) az ókori görögök egyik legkiemelkedőbb filozófusa. Jelentősége pedagógiai szempontból is felbecsülhetetlen. Érdeme ezen a téren kettős: egyrészt rendkívül szemléletes - s ugyanakkor művészi - módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott.
Neveléssel kapcsolatos gondolatokat szinte valamennyi művében olvashatunk. Ezek nagy többsége csak érintőlegesen vonatkozik a pedagógiára, s így belőlük nem lehet rekonstruálni a teljes neveléstani rendszert. Az "Állam" és a "Törvények" című dialógusában viszont már nemcsak elszórt megjegyzéseket találunk a nevelésről. Itt már - politikai szemszögből ugyan -, de aprólékos részletességgel és rendszerbe foglalva tárgyalja a nevelés és az oktatás kérdéseit.
"Állam" című munkájában abból a tényből indul ki, hogy a polisz társadalma valójában három fő osztályra tagolható: filozófusokra, katonákra és kétkezi dolgozókra. (A rabszolgák csak "beszélő szerszám"-nak számítottak, s ezért természetesen e felsorolásból is hiányoznak.) Társadalmi bajok akkor jelentkeznek, ha e három osztály együttélése nem zavartalan. Hogyan jöhet létre tökéletes városállam? Úgy, hogy érvényesül az igazságosság eszméje, azaz mindenki az őt megillető helyet tölti be a társadalomban. Csak így valósulhat meg az államban a harmónia, a boldogság. A cél tehát nem az egyén, hanem a nagy egész, az állam boldogsága.
A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját
lelki alkata határozza meg. Platón az egyes ember
lelkének összetevőit vizsgálja, s ezt a következőképpen
térképezi föl:
az emberi lélek részei: 1. megismerő rész 2. érző rész 3. vágyó rész hajlamai: 1. megismerés 2. Indulat 3. vágyakozás funkciói: 1. gondolkodás 2. szeretet 3. ön- és fajfenntartás a létrejövő erény: 1. bölcsesség 2. Bátorság 3. józanság összhangjuk eredménye: i g a z s á g o s s á g |
Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következő osztályokat különbözteti meg:
Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag ők alkalmasak. Őrök ők is, akárcsak a következő kaszt tagjai.
Katonák, harcosok, a filozófusok segítői. Míg a filozófusok a törvények betartásán őrködnek, addig a katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élő férfiak és nők e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság.
Dolgozók. Ők csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a társadalom működéséhez szükséges anyagi javak előállítása.
Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokként kell élniük. Dolgozókból nem lehetnek katonák vagy filozófusok, az ő oktatásuk-nevelésük így teljesen felesleges, sőt káros. A tudás birtokában ugyanis felfelé törekedhetnének, és veszélyeztetnék az állam harmóniáját. Egyedül a katonák legkiválóbbjaiból lehetnek filozófusok, tehát vezetők. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés segíti hozzá a fiatalokat, amelyből fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell.
Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését Platón már kisgyermekkortól kezdve szigorú ellenőrzés alá kívánja vonni. A szokásos mesék egy része nem nekik való. Ezért el kell érni, hogy az édesanyák és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondják a gyermekeknek. A homéroszi költészetet is károsnak minősíti, hiszen az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak.
Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét, s ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, "nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember".
Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a jövendő őröket s filozófusokat. Platón feltétel nélkül hisz a zene lélekformáló erejében: "a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe". Az ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít - ezért ezek mellőzendők. A dór és a fríg viszont éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a kitharát engedélyezte. A fuvolát száműzte a fiatal őröknek ajánlható hangszerek közül.
Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat egyoldalúvá, mértéktelenné.
A gümnasztikai nevelés mellől a múzsai nevelés sem hiányozhat. Homérosz költészete helyett - amely az isteneket gyarló emberi lényeknek ábrázolja - Platón himnuszokat és magasztaló énekeket tanítana a fiatal fiúknak és lányoknak.
Miután az őrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai előtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a képzésben ennek a tudománynak, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás képessége nélkülözhetetlen a leendő filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán előkészület a dialektikához, amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak dialektikával öt esztendőn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendő filozófus tizenöt éven át a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendős korára lesz kész arra, hogy az állam vezetői közé lépjen.
A filozófusok fentebb bemutatott magasrendű nevelésének végső célja a transzcendens (érzék fölötti) ideák, mindenekelőtt a jó ideájának a megismertetése.
Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek, akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévő falon csak a barlang nyílása előtt elvonuló tárgyaknak - a külső fénysugarak által leképezett - árnyképeit láthatják.
Az állam leendő kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát - "ennek a megfordításnak a művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni"[36].
Látható tehát, hogy Platón pedagógiai gondolatai egy általa elképzelt merev, kasztszerű társadalmi-politikai rendszer igényeihez igazodtak. Hitt abban, hogy nevelés útján tökéletesíthető a társadalom rendje, ezért a nevelés a legfontosabb valamennyi állami ügy között.
Másik fontos művében, a Törvényekben
szintén találunk gondozásra-nevelésre vonatkozó
gondolatokat. Ha ezeket csokorba gyűjtjük, érzékelhetővé
válik, milyen képe volt Platónnak a gyermekről,
s annak fejlődéséről.[37]
A következő táblázat ennek a fejlődésmenetnek
az egyes szakaszait szemlélteti:
| Életkor | Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok | Forrás
"Törvények" |
| 0-2 év | A gyermek lelke "hajlékony", formálható.
"Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell." Pólyázásra van szükség két éves korig. |
789e |
| 2-3 év | A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait.
A dajkák figyeljenek a kisded "jelzéseire". Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy élményeket gyűjtsön. "A kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje." Kisgyermekkorban "oltódik bele mindnyájunkba döntő jelentőséggel egész jellemünk a szokás hatalma folytán". |
792a 789e 792b 792e |
| 3-6 év | "A gyermek lelkületének szüksége van
a játékra." A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. |
793e 794a,b 793e |
| A gyermekeket már el kell különíteni
nemük szerint. A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában. A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti. A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit. |
794c,d 794d 795e 794d |
Ebből a táblázatból is kitűnik: Platón számára fontos volt a gyermek, érdekelték a gyermekkor sajátosságai. Úgy vélte, hogy alakítani, formálni, tanítani kell őket, hiszen tőlük függ a jövő, az állam jóléte.
Arisztotelész (Kr. e. 384-322) Sztageirában született régi orvos családba. Talán éppen ezért érdeklődött olyan élénken a természettudományok (elsősorban az állattan és a botanika)0 iránt. Platón tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsősorban filozófiával foglalkozott, de érdeklődési köre - sok más tudománnyal együtt - kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelőjeként a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A későbbi világhódító fejedelem élete végéig ragaszkodott mesteréhez.
A sztageirai bölcs kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést azért tartja "kétes értékű"-nek, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai nevelés sem megfelelő, mert "egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert szerintük ez a leghasznosabb vitézség".[38] A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerőlteti és tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelő, mert nem ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban "felhígul a szeretet". A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel összeegyeztethetetlen "közösködéshez" vezet.
Fiának szánt művében, a "Nikomakhoszi ethiká"-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él - hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom, igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi erény fontos jellemzője a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkű adakozás a tékozlás és a fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.)
Nagyon jelentős - s ma is érvényes tanulságokkal szolgál - ez a megkülönböztetés. Kitűnik belőle, hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson, a gyermek értelmén keresztül vezet az út. Nem a tudás az erkölcs alapja, "az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom". Ezzel Arisztotelész túllép - a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt - erkölcsi intellektualizmus álláspontján.
Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája. Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. "Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül" - írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: "lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül". Örök érvényű igazság ez: a megszerzett tudás nem elegendő, sőt káros is lehet, ha azt rossz cél érdekében használja fel az ember.
Hogyan képzelte el Arisztotelész a nevelés
gyakorlatát? A következő táblázat
a Politika alapján foglalja össze az első hét
esztendő fejlődési szakaszait és gondozási-nevelési
feladatait:
| Életkor | Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok | Forrás "Politika" |
| Születés-elválasztás | A test gondozása és módszeres edzése fontos
feladat. "Bőséges tejtáplálék felel meg a testnek." "Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek". Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez. |
1336a |
| 2-5 év | "Semmiféle tanulásra nem ajánlatos
fogni a gyermeket." Mozogjon sokat. Foglalkozzunk és játsszunk vele. A meséket a gyermekfelügyelők ellenőrizzék. Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás. |
1336a |
| 5-7 év | Még mindig otthon neveljük. "A gyermekfelügyelőknek vigyázniuk kell e gyermek időtöltésére." Óvjuk az illetlen beszédtől, szobroktól és képektől. Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat. |
1336b 1336b |
| 7-serdülőkorig | Folytasson tanulmányokat. |
Ettől kezdve tehát nevelője már fokozatosan
a bevezetheti a tudományokba és a művészetekbe.
A tanítandó tárgyak a következők: 1. írás-olvasás,
2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5. rajzolás.
Arisztotelész talán még Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. Úgy véli, hogy a zene képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. (Ez a megtisztulás az arisztotelészi katarzis-elméletnek a lényege.) A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendő, a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerű, "versenyekre és díjakra irányuló". Általános zenei műveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a fuvolát elutasítja, mert az "nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen", csupán a szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert "nyugodt, férfias méltóságot" áraszt, s így ez felel meg leginkább a szélsőségektől mentes erkölcsi erények kialakításának.
Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam irányítása alá kell vonni. A nevelés végső célja nála is az "állam boldogsága". Az egyént nem önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli.
Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig Arisztotelész szerint a nevelés áldásából az állam minden tagjának, minden szabad embernek egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben - az oktatáson, a tudatosításon túl - a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani.
A görög nevelés alapvető kérdése - mint már láttuk - az volt, hogyan lehet a gyermekből harmonikusan fejlett embert formálni. Olyan embert, akinek teste és lelke összhangban van: erős, arányosan fejlett fizikummal rendelkezik, de fogékony a szép és a jó iránt is. A gimnasztikai gyakorlatokat nemcsak azért végzi, hogy majd a harcban legyőzhesse az ellenséget; olvasni, írni és kitharán játszani sem csak ezek gyakorlati hasznossága miatt tanul meg. A műveltséget azért sajátítja el, hogy neveltsége révén értékesebbé váljék: hogy rendet, harmóniát teremthessen magában.
A görögöknél mindez a "kalokagathia" eszméjében kristályosodott ki. A "jó poliszpolgár" a szakmai műveltségen túl általános műveltséggel is rendelkezett, s ennek elemeit a múzsai és a gimnasztikai képzés során sajátította el. A nevelés célja nemcsak a közvetlenül hasznosítható praktikus ismeretek átadása volt, hanem az erkölcsiség, az esztétikai érzék formálása, az egész egyéniség alakítása.
Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen műveltséggel" akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni őket az állami célok szolgálatára.
"Nem a kalokagathia lelkesítette őket, hanem az állami czéloknak szentelt férfias élet derekassága és gyakorlati tartalma. A római ember valóban azért tanulta meg a fegyverforgatást, azért tűrte a »porondot és napmeleget«, azért úszta meg a »sárga Tiberist«, hogy testi erejével harczban és háborúban megállja helyét, s győzelemre segítse az örök Rómát; csak azért tanult meg ékesen és meggyőzően szólni, hogy a közügyekben való részvételével is az összesség erejét segítsen gyarapítani."[39]
A "vir bonus", a "jó ember" a rómaiak eszménye, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel. Képes arra, hogy - köztisztviselőként - segítse a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Ha kell, megvédi az impérium határait, s ha lehetőség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök dicsőségét".
Ahogyan Lubrich Ágost írja: "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos művészetekre irányult [...], nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító értelem tárgyai, az állam és a polgár szükségei, az örök Róma hatalmas dicsősége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi tevékenység volt a czél."[40]
A római nevelés évszázadai alatt - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - ez az eszmény érvényesült.
A római nevelés történetét három korszakra bontva vizsgáljuk. A nemzeti-családi nevelés korát az iskolai oktatás elterjedésének időszaka követte, majd a sort - a császárság ideje alatt - a birodalmi iskolák térhódításának időszaka zárta.
Ebben - a kezdetektől körülbelül Kr. e. 300-ig tartó - korszakban intézményes nevelés még nem létezett, a gyermekeket és fiatalokat a család, a katonáskodás és a közélet színtere: a Fórum nevelte.
A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkezett (patria potestas). Az édesanya feltétlen tisztelete jellemezte ezt a korszakot, ő biztosította a család belső egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött gyermekét a földről magához emelte - ez volt az ősi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja - elkezdődött a gyermek családi nevelése.
Hétéves koráig édesanyja volt első nevelője. A szeretetteljes gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.
Már a családban mindent megtettek azért, hogy a fiatal gyermekekben kialakítsák a bátorság, a virtus megbecsülését. Vendégségek alkalmával gyakran maguk a gyermekek adtak elő dicsőítő énekeket a nagynevű ősök tetteit magasztalva.
Később a már serdültebb római gyermekek elkísérték apjukat a Fórumra, ahol - akárcsak görög társaik az agórán - megszerezhették első benyomásaikat a politikai életről. Kezdetben csak szemlélték az eseményeket, megtanulva így a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolyását a közösség életét érintő kérdésekben. Nagykorúságuk jeleként később tizenhét éves koruktól - maguk is részt vehettek a szavazásban. A politikai nevelésnek ez a módja csak a fiúkra vonatkozott. Lányok részvételét a Fórumon a szokásjog tiltotta.
A fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Jól szervezett táborokban készítették fel a fiatalokat arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére, mindenekelőtt a hatalom megvédésére. Róma ugyanis ebben az időszakban még nem szőtt világhódító terveket.
Az ifjabbik Plinius később így jellemzi ennek a kornak az életszerű nevelését: "Régen az volt a gyakorlat, hogy az öregebbektől tanultuk meg - nemcsak a fülünk, hanem a szemünk segítségével -, hogy nemsokára nekünk is mit kell cselekednünk, majd pedig - hasonló módon - átadnunk a még ifjabbaknak. Ezért az ifjak mindjárt katonai szolgálatot is teljesítettek hogy megszokják engedelmeskedés közben a parancsolást, s másokat követve a vezérkedést. Azután a tisztségekre pályázva ott álldogáltak a tanácsház kapuiban, s először nézői voltak a nyilvános tanácskozásnak, csak később résztvevői. Az apja kinek-kinek egyben tanítója is volt, s ha nem volt apja, valamelyik tekintélyesebb és idősebb senator vállalta el az apa szerepét."[41]
Ez Róma nagyhatalommá válásának korszaka. (Kr. e. 300-tól Görögország meghódításáig, Kr. e. 146-ig tart.) A műveltség megszerzésének eddigi keretei - a család, a katonaság, a Fórum - már nem bizonyultak elegendőnek. A hódító Róma érintkezésbe lépett más népek kultúrájával, műveltségével, mindezeket a hatásokat befogadta, asszimilálta.
Erre az időszakra tehető az intézményes nevelés fokozatos térhódítása. Elsősorban a görög kultúra hatására jelennek meg az első magániskolák, s felváltják az addigi alkalomszerű, családi oktatást-képzést.
A rómaiak egy része igen erősen ragaszkodott a hagyományokhoz, s erős rosszallással vette tudomásul a nevelés addigi patriarchális rendjének fokozatos felbomlását. Portius Cato például továbbra is maga tanította fiait írásra, olvasásra, fegyverforgatásra.
A "ludus" (ludus litterarius). A rómaiak átvették a görögök iskolarendszerét, és szinte semmit sem változtattak rajta. Az alapkészségeket - az írást, olvasást, számolást - a "ludus"-ban, ebben a kis magániskolában tanulták a gyermekek. A szülők tandíjat fizettek gyermekük oktatásáért. Alapiskola minden városban volt.
Érdemes felfigyelni rá: a "ludus" eredeti jelentése: kellemes foglalatosság, játék. (Az elemi ismeretek tanítójának neve: "ludimagister".) Ez a görög "szkolé" latin megfelelője, amely azt jelentette a görögöknél is: szívesen végzett, gyönyörködtető tevékenység. A középkortól kezdték ezt a görög szót latin formájában is használni: schola. Ez a szóalak került át a magyar nyelvbe is egy "i" eléje illesztésével, s így lett a szkólából "iskola".
A tanítás a "ludus"-ban - akárcsak hellén megfelelőjében a didaszkaleionban - meglehetősen szegényes körülmények között folyt: sokszor az utcából elkerített részt alakítottak ki iskolai célra. Ha létezett iskolaépület, az is többnyire egyszerű fabódé volt. A gyermekeket a tanulással eltöltött évek száma szerint osztották csoportokba. Naponta - egy ebédszünet közbeiktatásával - körülbelül hat óra hosszat tanultak.
Az olvasás és az írás elsajátítása hosszú, fáradságos - nem egyszer gyötrelmes - gyakorlás eredménye volt. Olvasni először szótagolva, "sillabizálva" tanultak (a "syllaba" jelentése: szótag). A tanítók igyekeztek megkönnyíteni a kimerítő olvasás- és írástanulást. Elefántcsontból vagy fából faragott betűket adtak nekik, hogy a tanulás játékossága őrizze meg kedvüket; sőt édességgel is jutalmazták őket.
Az írást a görögök módszere szerint tanították: A gyereknek fa- vagy viasztáblába vésett betűk mélyedésein kellett végighúznia íróeszközét ("stílusát"). A tanító kezdeti segítsége után a gyermekek egyre önállóbban másolták az eléjük tett írásmintákat. A számtan tanítását - amelyre, praktikus haszna miatt a görögöknél nagyobb gondot fordítottak -, egyszerű számológéppel, "abacus"-szal segítették.
A játékos módszerek mellett a római kisiskolákban rendkívül szigorú fegyelem uralkodott. Gyakori fegyelmezési eszköz volt a fűzfavessző (ferula) és a szíjkorbács. A "kemény római jellem" kialakításához mindezeket szükségesnek vélték.
Lubrich Ágost következőképpen jellemzi a római iskolák életét: "Az iskolai rend és fegyelem igen szigorú volt. Valamint az egész élet, úgy az iskola is korábban kezdődött, mint Athenében, Juvenalis szerint már éjfélkor. Annyi bizonyos, hogy igen korán kezdődhetett, mert Martialis a tanítót az éj álomrabló csendháborítójának mondja. A tanulónak tisztán öltözködve megmosdva s fésülködve, zajtalanul kelle az iskolába lépnie és kijelölt helyét elfoglalnia. Illedelmes, szerény viseletre és engedelmességre, mint a római jellem fő vonására a közönséges római iskolában is sokat adtak... A fegyelem a római jellemnek megfelelő szigorral kezeltetett, mit eléggé igazol az, hogy az iskola kezdetétől végéig a ferula uralkodék, mellyel a kezet és ujjakat szokták ütni, a nagyobb vétséget pedig flagellum-mal (korbács) büntették."[42]
Nem volt ritka az olyan tanító sem, aki szüntelen kiabálással igyekezett kordában tartani tanítványait:
"Rőt tarajú kakasok szava meg sem törte a csöndet,
s már te veszett lármát ütve rikoltsz, verekedsz.
üllőkön kalapált fém cseng ily fülsiketítően...
Lanyhább lárma rivall, ha rajong a nagy amphitheatrum...
Kérlel a szomszédnép: szundítana egy kicsit éjjel!"[43]
Grammatikai iskola. A Kr. e. III. század első felében dél-itáliai görög magántanítók nyitották meg az első grammatikai iskolákat. (Latinul grammaticusnak hívták őket.) Tizenegy-tizenkét éves fiúk jártak ide, akik már tudtak írni, olvasni, számolni. Latin és görög nyelvtanon kívül költészetet és irodalmat tanultak itt - elsősorban Homérosz, Vergilius , Horatius és Terentius műveit. Az irodalmi alkotásokat az emlékezetbe vésésen túl módszeresen feldolgozták. Ennek során (a szép, kifejezésteljes előadás mellett) sort kerítettek a szövegek értelmezésére, magyarázatára, sőt a művek kritikai értékelésére is.
Retorikai iskola. Ahogy összetettebbé, szövevényesebbé vált a köztársaság politikai élete, úgy növekedett az igény a megfelelő szónoki-retorikai képzettséggel rendelkező szakemberek iránt. A Kr. e. II. század közepén több neves görög rétor telepedett le Rómában, és - noha a hivatalos körök egy időre megtiltották nekik az oktatást - a görögös retorikai képzésnek nem lehetett útját állni. Tizenhat éves korukban kerültek a római fiatalok a retorikai iskolába, ahol a grammatikai iskolában tanultakra épülő szélesebb műveltséget szerezhettek. A szónoklattanon kívül a korabeli közélethez kapcsolódó ismeretköröket is tanultak itt.
A vagyonos római fiatalok elméleti képzését a retorikai iskola koronázta meg ebben a korszakban. Ezután egy-egy nagyhírű ügyvéd mellé szegődtek, akik bevezették őket a jogi praxis rejtelmeibe.
Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedő időszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az eddig kialakult iskolák megerősödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Időközben ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba. A birodalom, a császár érdekeit ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselők, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselőre (orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános műveltségen túl jogi ismeretekkel is rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselőt, orátort?
Rendelkeznie kellett:
a) Nyelvi képzettséggel. (Jól kellett beszélnie latinul és görögül, járatosnak kellett lennie a grammatika, retorika és dialektika tudományában.)
b) "Tudományos" képzettséggel. (Ismernie kellett az aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet elemeit.)
c) Szilárd erkölcsi tartással. (Magatartásában érvényesülnie kellett a szó és tett egységének.) A császárkori Róma különböző iskoláiban tehát már rendszerbe foglalt tudományokat tanultak a fiatalok.
Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika (szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különböző megjelenési formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria (mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a "hét szabad tudományt", vagy más szóval a "hét szabad művészetet". (Septem artes liberales - az "ars" tudományt és művészetet egyaránt jelentett.) Azért "szabad" tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás.[44]
A császárkori Róma legelőkelőbb és legtehetségesebb ifjai számára mindezek csupán előkészületet jelentettek a filozófia tanulmányozásához. A "hét szabad tudomány" így pedagógiai előkészületté (propedeutika) vált: felkészítette a fiatalok elméjét a filozófiai kérdések megválaszolására. A világ keletkezése, működésének legátfogóbb elvei, a természet, az emberi magatartás és gondolkodás törvényei foglalkoztatták őket, s e problémák vizsgálatát általában görög filozófusok vezetésével végezték.
Egy római ügyvéd - Lucius Apuleius - írta a II. században e tanulmányokról a következőket: "Egy bölcs mondta borozás közben e gyakran idézett szavakat: Az első serleg bor a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik az élvezeté, a negyedik az esztelenségé. Nos, ami a Múzsák serlegeit illeti, azokkal éppen fordítva áll a dolog: minél sűrűbben követi egyik a másikat, annál inkább szolgálnak az ész gyarapodására. Az első serleg - azaz a ludus tanítójáé - az alapokkal látja el a növendéket; a második - vagyis a grammatika tanítójáé - ismeretekkel tölti meg; a harmadik pedig - a retorika tanítójáé - az ékesszólással fegyverzi fel. Ezzel a legtöbben be is fejezik a borozást. Én azonban további serlegeket is ürítgettem Athénban: feneketlen pohárból ittam a filozófia nektáros borát..."[45]
Az oktatási intézmények a császárkorban igen magas szintre fejlődtek. A korabeli írók, költők soraiból úgy tűnik: a nevelés nem minden esetben emelkedett hasonló színvonalra. A császárkor szerzői gyakran a korábbi évszázadokból ragadtak ki követendő példát kortársaik figyelmeztetésére. Tacitus például így ír: "Az anya gyermekeinek nemcsak komoly gonddal végzett tanulmányaira, hanem pihenő idejére és játékaira is tiszteletre méltó erkölcsi felelősségtudattal ügyelt [...] Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé még adnak néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezek zavaros beszédei itatják át..."[46]
Juvenalis a gyermekeik erkölcsi fejlődésével mit sem törődő szülőknek szánja intő sorait:
"A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket."
...
"Szent figyelemmel kell a gyermekkort nézned.
Akármily bűnt teszel is, ne feledd a fiacskád évei számát,
s kisfiad álljon eléd, amikor vétkezni szeretnél."[47]
A császárság ideje alatt megváltozott a görög kultúrához, görög műveltséghez való viszonyulás is. A birodalom korábbi ellenállása megszűnt, és a görög kultúra mindent elsöprő "divatja" hódított. Róma Kr. e. 146-ban meghódította ugyan Görögországot, de a hadak fegyverei által legyőzöttek a kultúra fegyverével vágtak vissza. Ahogyan Horatius írja Caesarhoz intézett Eclogájában:
"Durva legyőzőjén a legázolt Graecia győzött,
szép művészeteket plántálva a pór Latiumba..."[48]
Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római "arcélű" kultúrát teremtett. A görög "kalokagathia" eszménye itt a hasznosság elve alá rendelődik, és a nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezető szerepet. Olyan kultúrára, olyan művészetre volt Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának bizonyítására.
A római ember gyermekeit "vir bonus"-szá akarta nevelni, olyan "jó ember"-ré, aki rendelkezik a megfelelő általános és szakműveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja fel. Felismerték ugyanis, hogy a műveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. (Emlékezzünk a szofisták virtuóz retorikai bravúrjaira!) A "vir bonus" előtt álló "jó ügy" pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek önzetlen szolgálata.
Figyelemre méltó, hogy a római nevelés tényezői közül teljesen hiányzik a zene. A görögök - mint láttuk - rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erőteljes erkölcsformáló erőt tulajdonítottak neki. A gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a művészetet a tanított tárgyak közül, s csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit.
Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök szellemének megfelelő esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona erőteljes fizikumáé. A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat.
Mivel a nők Rómában jelentősebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai ugyan együtt jártak a "ludus"-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de magasabb iskolákba nem kerültek. A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól szereztek irodalmi és zenei műveltséget.
A római nevelés közvetítő szerepe miatt is jelentős: egységes oktatási rendszert honosított meg a birodalom távol eső tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus kultúrát. Ugyanakkor a jövő is ezekben az iskolákban érlelődött: Itt tanultak az egyre jobban terjedő - s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás első ideológusai is.
A római pedagógiai elmélet és gyakorlat legkiemelkedőbb egyénisége Marcus Fabius Quintilianus volt (35-től a század végéig). Retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként, majd - két évtizedes tanítás után - visszavonult. Ezután írta meg a "Szónoki képzés tizenkét könyve" (Institutionis oratoriae libri duodecim) című nagyszabású művét.
Könyvében részletesen foglalkozik a kisgyermekek nevelő környezetével. Az első évek benyomásai a legmaradandóbbak, hiszen akárcsak "az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét". Különösen ügyelni kell a dajkák kiválasztására, akik nemcsak a gyermek testét ápolják, hanem szellemi és erkölcsi fejlődésére is hatással vannak.
Fontos, hogy a gyermekkel foglalkozó személyek (szülők, dajkák, nevelők) műveltek legyenek, helyesen, szépen beszéljenek. Az édesanyák beszédének nevelő hatására külön felhívja a figyelmet.
Tévesnek tartja azt az elterjedt felfogást, miszerint csak kevés gyermek alkalmas a tanulásra, többségüknél ez kárba veszett fáradság. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a "gondolkodás és a szellemi mozgékonyság". A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Azzal a korabeli szabállyal sem ért egyet, mely szerint a gyerekek tanítását hétéves korukig nem szabad elkezdeni. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.
"De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan - fűzi hozzá -, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meg ne gyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is vissza ne rettenjen. Játék legyen a tanulás."[49]
Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető - véli Quintilianus. (Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.)
Arra a kérdésre, hogy az otthoni vagy az iskolai oktatás célszerűbb-e, Quintilianus válasza: az utóbbi. Elutasítja azt az érvet, hogy a családban kevesebb káros hatás éri a gyermeket. A császárkori Róma közállapotait veszi alapul, amikor a családok erkölcsi zülléséről ír:
"Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket."[50]
A családban folyó magánnevelés elsőbbsége mellett szóló indokok közül azt is elveti, miszerint az egy gyermekkel foglalkozó tanító több figyelmet fordíthat tanítványára, egyénre szabott módszereket alkalmazhat. Az iskolai gyermekcsoportok, közösségek nevelő hatását állítja ezzel szembe. A jövendő szónokok itt már kiskoruktól kezdve szokhatnak a nyilvánossághoz. Versenyezhetnek egymással, tanulhatnak társaik hibáiból is. A nyilvános nevelés előnyben részesítése nem jelenti azt, hogy Quintilianus ne fordított volna gondot a gyermekekkel való egyéni bánásmódra. Ellenkezőleg. A tanítónak szerinte feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd ezekhez tudja szabni az alkalmazott módszereit. Mindenekelőtt az emlékező tehetség felismerésére és fejlesztésére kell figyelnie, miközben kihasználhatja a gyermek meglévő utánzási hajlamát, tanulékony természetét.
Milyen az ideális tanuló Quintilianus szerint? "Az én kedvem szerint való fiú - halljuk a véleményét - az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre." Az ilyen gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: "Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír."[51]
Rendkívül határozottan fellép a korában igen elterjedt "fegyelmezési eszköz", a testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad.
Így érvel e durva módszer ellen: "A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom megengedhetőnek. Először azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású, hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ] Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni valója is?"[52] A veréssel szemben kialakított álláspontja egyedülálló az egész ókori nevelésben.
Quintilianus pedagógiájában különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy a szónoknak, az orátornak nem elegendő a műveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tökéletes szónok "vir bonus", jó, erkölcsös ember. "Mindenképpen becsületes ember legyen a szónok" - írja. "Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék, semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik emberi lehetőség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...] Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk..."[53]
A görög városállamok kialakulásától az ókor alkonyáig hatalmas léptekkel haladt előre a történelem. Az anyagi kultúra és a szellemi műveltség hihetetlen fejlettségre emelkedett. Hatalmas városok, csodálatos paloták, a képzőművészet és az irodalom remekművei fémjelezték ezt a korszakot.
A görög - és nyomukban a római - bölcselők kérdéseket fogalmaztak meg a világ keletkezéséről, természetéről, az ember életének értelméről. A görögök fedezték fel az embert. Filozófusaik az ember természetét vizsgálva pedagógiai kérdéseket is felvetettek, s válaszaik - mint láttuk - elgondolkodtatóak, gyakran meglepően "modernek". A nevelésről való gondolkodás mellett a nevelés tényleges gyakorlata is fejlődött. Létrejöttek és elterjedtek azok az iskolaszerű intézmények, amelyekben gyermekeiket felkészítették eljövendő életükre. Mindezt úgy, hogy lehetőleg érvényesüljön a testi-lelki harmónia, a kalokagathia eszméje.
A császárkori Rómában valami megváltozott. A korábban megtalált harmóniát mindinkább egyfajta belső feszültségekkel terhes felfokozott életérzés váltotta föl. Addig ismeretlen mértéket öltött a versengés, a gazdasági és politikai konkurencia. A magas hivatali tisztségek birtokosai a lakosságot kizsákmányolva igyekeztek minél hamarabb nagy vagyonra szert tenni. Példátlanul magas szintre emelkedett a fényűzés, az anyagi javak herdálása. Hihetetlen mértékű erkölcsi züllés párosult mindezzel - erről tudósítanak a korabeli szerzők fönnmaradt művei.
A Kr. e. I. században a társadalmi válság a vallás terén is éreztette hatását. A régi ókori istenek tekintélye csökkent, egyre többen hittek idegen (egyiptomi, zsidó, föníciai, perzsa) istenekben. Egyre szaporodtak a titkos szekták, a misztikus szertartások köré szerveződő vallási közösségek.
Jézus Krisztus színre lépésével új fordulatot vett az európai ember, az európai kultúra története. Szélsebesen terjedt az "evangélium" (jó hír) a Megváltó születéséről életéről, csodálatos tetteiről. Követőinek száma nőttön-nőtt. Palesztinában, Ázsiában, majd Itáliában egyre-másra szerveződtek a keresztény közösségek. Tagjaik azt hirdették, hogy nincs különbség ember és ember között, a hívők Isten előtt egyenlők - a római császárt istenként tisztelni viszont halálos bűn. Ez a tanítás váltotta ki háromszáz esztendőn át a megtorlás iszonyatát: keresztények ezreit végezték ki vagy vetették vadállatok karmai közé.
A legelső jeruzsálemi keresztény gyülekezetek szegény hívekből állottak. Ez a hit kezdetben a kisemberek körében talált visszhangra, akik sorsuk jobbra fordulását a Messiás eljövetelétől várták. Tőle remélték a helyi hatalmasságok és a nagy elnyomó, a római birodalom megsemmisítését.
A korábban üldözött keresztények helyzete alapvetően megváltozott, amikor Konstantin császár 313-ban - az úgynevezett Milánói ediktumban (rendeletben) - vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított nekik. Ettől fogva a kereszténység egyre fontosabb szerepet játszott a római birodalom életében.
Konstantin a kereszténységgel akarta fokozatosan felváltani a pogány államvallást. A keresztre feszítés büntetését 315-ben megszüntette, a gyermekeket, rabszolgákat, földműveseket és foglyokat törvényekkel védte. Az egyházat anyagi támogatásban részesítette, és rendeletére 321-ben a vasárnap állami pihenőnap lett.
A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. Az antikvitás embere élni akar, s eközben a teljességre törekszik. Testét-lelkét ennek érdekében fejleszti. Retteg a haláltól, boldogulását ezen a földi világon keresi. A korai kereszténység embere ezzel szemben a földöntúli élet felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek harmonikus fejlesztésére törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a földi élet szennyétől. Fináczy Ernő érzékletesen írja: "Testét igen kevésre becsüli; értelmét se sokra. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága becsesebb minden másnál. Az erkölcs forrása nem a tudás, hanem a hit és szeretet."[54]
Szeretet, önfeláldozás, alázatosság, békére törekvés, lelkierő - ezek a vonások jellemezték a kereszténység emberét.
Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert majd meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa."[55]
A korai kereszténység nevelési elvei a fentebb bemutatott emberfelfogásból eredeztethetőek. Középpontban az akarat fejlesztése áll; a testi erők és az értelmi képességek kibontakoztatása ehhez képest másodlagos. Az akarat erősítése egyben a hit erősödését is jelenti. (Csak jóval később, a skolasztikus viták idején helyezték vissza jogaiba az értelmet.)
Érdemes megfigyelni a korszak festményein az egyszerűsítésre és stilizálásra való törekvést. A festők az emberalakok síkszerű, testetlen, "áttetsző" ábrázolására törekszenek. Ugyanakkor az arc - különösen a szemek és a homlok - kidolgozottsága lehetővé teszi a vallásos áhítat az intenzív, érzelmileg túlfűtött lelki élet kifejezését. Az eszmei tartalom mindinkább fontosabbá válik a formánál, s lassanként kialakul egy sajátos "képírás", szimbolikus ábrázolásmód.[56]
További lényeges jellemzője a keresztény nevelésnek az egyetemes jelleg. (A "katholikosz" görög szó jelentése: egyetemes, általános, minden népre kiterjedő.) Eszerint minden embernek joga van ahhoz, hogy a hit és a szeretet szellemében művelődjék. Társadalmi, faji és nemzeti különbségeken fölülemelkedve a korai kereszténység képviselői a nőknek és a rabszolgáknak is biztosítani akarták a kulturálódás lehetőségét.
Családi nevelés. A korai kereszténység nagyműveltségű bölcselői, az egyházatyák a hit terjesztésével összefüggésben pedagógiai kérdéseket is tárgyaltak műveikben. Ezek között is különösen nagy fontosságot tulajdonítottak a családi nevelésnek.
A IV. század végén keletkezett Aranyszájú Szent Jánosnak (Khrüszosztomosz) a keresztény szellemű családi nevelést bemutató könyve. (Címe: "A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell gyermekeiket felnevelniök") A Krisztus szelleméből fakadó nevelés megköveteli, hogy a szülők óvják gyermekeik tiszta és romlatlan lelkét a káros hatásoktól. A büntetés eszközei közül a verést nem tartja célravezetőnek. Inkább büntessen a szülő "szigorú tekintettel", szemrehányó szavakkal. Inkább hasson a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen sűrűn része benne.
Arra is ügyeljenek a szülők, hogy gyermekük ne váljon emberkerülővé. A nevelés fontos eszköze a mese: meséljenek nekik olyan bibliai történeteket, melyeket könnyen megértenek. Az Újszövetség részletes megismertetése csak később, serdülőkorban tanácsos, mikor a fiatal már érettebb felfogóképességgel rendelkezik. A lélek tisztaságát csak úgy őrizheti meg, ha az indulatok - elsősorban az érzéki vágy - legyőzésére az akarat megfelelő erővel rendelkezik. Jól válasszuk meg gyermekünk nevelőjét - tanácsolja Aranyszájú Szent János -, s ügyeljünk arra, hogy ne kerüljön rossz társaságba. Óva int a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét. A nemi ösztönből fakadó vágyak ellen minden eszközzel küzdeni kell. Leghatásosabbnak azt tartja, ha az ifjút lehetőleg korán egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei.
A keresztény szellemű családi nevelés legfőbb feladata e felfogás szerint a lélek tisztaságának óvása, s az akarat energiáinak fokozása azért, hogy képes legyen ellenállni a bűnre csábító belső ösztönöknek és külső hatásoknak. Szó sincs még itt a gyermekről mint eleve rosszra hajló természetű lényről, és a gyermekkorról mint a "nyomorúság korá"-ról. Ez az egész középkori nevelést beárnyékoló sötéten pesszimista gyermekfelfogás - mint majd látni fogjuk - később vált uralkodóvá. Aranyszájú Szent János könyvét még a gyermeki tisztaságot hirdető evangéliumi gondolat hatja át: "Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa".
Ugyanez az óvó-segítő magatartás iránti igény fogalmazódik meg Szent Jeromos (349 körül - 420) közismert - Laetához intézett - levelében is, amelyben a keresztény leánynevelés alapelveit fogalmazza meg. Az írástanítás segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: "Miután aztán remegő kézzel kezdi stílusát a viaszon végighúzni, akkor vagy más valakinek kell őt kezénél fognia és gyenge ujjacskáit irányítania, vagy pedig az írótáblába kell bevésni a betűket, hogy keze nyoma ugyanazokban a barázdákban haladhasson végig széltől szélig s kifelé kalandozni ne bírjon."[57] A törődés rendkívül szigorú felügyelettel párosult. Hieronymus eszményített leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi életre készül, éppen ezért "nem szabad mást hallania és beszélnie, mint ami isteni félelmet lehel. A tisztességtelen szót meg ne értse; világi énekekről ne is legyen tudomása, s már kicsi korában szokjék nyelve édesen szóló zsoltárénekekhez." Tömören fogalmazva: a leány dolga az, hogy "éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül".[58] Ez a természetes gyermeki hajlamokat háttérbe szorító, ugyanakkor a segítő "attitűd" (gyermekekhez való viszonyulás) elemeit sem nélkülöző nevelési eszmény érvényesült a keresztény nőnevelésben évszázadokon át.
Látható: a korai kereszténység egyházatyái fontos szerepet töltöttek be a gyermekkel kapcsolatos korábbi közömbös attitűd fokozatos átformálásában. Munkáikban lépten-nyomon felhívták a figyelmet arra, hogy a gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott értékes teremtménye. Éppen ezért figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.
Kathekéta iskolák. A keresztény közösségek új tagjaikat - mielőtt maguk közé fogadták volna őket - alapos vallásos oktatásban-nevelésben részesítették. A gyülekezetek tanítóinak kiképzésére már a II. századtól kezdve ún. "kathekéta-iskolákat" létesítettek. ("Kathekéta" volt a neve a keresztény gyülekezetbe lépni szándékozó felnőttek nevelőjének, oktatójának. Az oktatás gyakran 2-3 évig is eltartott.) A többéves előkészület időszaka alatt a jelölteket megismertették a kereszténység tanításaival és jellemformáló gyakorlatokat végeztek velük.
A legismertebb kathekéta iskola az észak-afrikai Alexandriában működött a II-III. században. Egy ideig Origenész keleti egyházatya vezette, aki - társaihoz hasonlóan - kísérletet tett a klasszikus hellén műveltség és a keresztény vallás és teológiai gondolkodás közötti szakadék áthidalására.
Korán megfogalmazódott a kérdés: a keresztény közösségek vezetői, papjai, a művelt keresztény világiak hogyan viszonyuljanak az antik klasszikus műveltség, a "pogány" kultúra örökségéhez? Miként tekintsenek a görög-római szerzőknek azokra az alkotásaira, melyek nem egyeztethetőek össze a keresztény vallás tanaival?
A görög-római kultúra alapvető értékeit kezdetben nem volt nehéz beilleszteni a kereszténység eszmerendszerébe. Az olyan ókori erkölcsi eszmék, mint a kalokagathia vagy a római virtus összhangban voltak a keresztény etikával: mindegyikük az ember erkölcsi jobbítását célozta. Hamarosan megmutatkozott az emberközpontú humanizmus és a keresztény hit közötti különbség. Az előbbi a földi létet helyezte a középpontba, az utóbbi Isten, a Teremtő felé fordult. A keresztény embert nem a földi gyönyörök, hanem az örökkévalóság kérdései foglalkoztatták. A konfliktus egyre élesebbé vált, a korai egyházatyák ezért élesen elutasították a pogány műveltség örökségét.
A korábbi egyöntetű tiltás-elutasítás némileg enyhült a III-IV. századra. Az egyház nagytekintélyű teológusai, az egyházatyák már nem egyformán viszonyultak a klasszikus örökséghez. A keleti egyházatyák (mint például Aranyszájú Szent János, Nanziai Gergely, Vazul, Origenész) - nagyfokú gondosság mellett - az antik szerzők műveinek alapos tanulmányozását szükségesnek tartották. Sokkal szigorúbbaknak bizonyultak a nyugati egyházatyák (Jeromos, Ambrosius, Tertullianus, Lactantius és Augustinus), akik mélységesen elítélték a "pogány" erkölcsöket, ezért általában elvetették a klasszikus kultúrát. Bizonyos engedményeket azonban ők is tettek.
Jól példázza ezt az elutasítást Tertullianus, aki szerint a görögök és rómaiak istentisztelete "véres és kegyetlen", epikus költészetük "istentelen", tragédiáik "förtelmes gonosztettek megjelenítései," komédiáik "kéjelgések eleven rajzai", lírikusaik pedig hazudnak. "Mennyi nevetséges dolgot találtok ki! - írja az Apologeticusban. "Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és akhájok kedvéért? Hogy Vénusz emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát Aeneast Diomedes kezéből ki akarja szabadítani? [...] A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy tévedését. Hallgatok a filozófusokról, beérve Szókratésszel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg kecskebakra meg kutyára esküdözött..."[59]
Végül az indulatos Tertullianus is megalkuvásra kényszerült. Belátta, hogy a keresztény ember sem szerezhet műveltséget máshonnan, mint a klasszikus auktorok műveiből. Ez az álláspont alakult ki az V-VI. századra: az antik szerzők műveinek olvasása-tanulmányozása szükséges, mert ez biztosítja az értelem csiszoltságát, a gondolkodás frissességét. Ugyanakkor alaposan meg kell szűrni ezeket a műveket, s a kifejezetten káros hatású könyveket el kell távolítani a keresztény ember olvasmányai közül. Mindebből látható, hogy a keresztény műveltség nem előzmények nélkül való. Nem a semmiből született, hanem az antikvitás kultúrájából terebélyesedett ki. Annak ellenére, hogy tagadta a pogány szellemiséget, a klasszikus görög-római műveltségnek mégis sok elemét vette át.
Ezt a "megszüntetve-megőrzést" tükrözi Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) felfogása is. Ágoston pogány iskolákban szerezte hatalmas műveltségét, pogány filozófusokat követett, s fiatal korában meglehetősen szabados életet élt. Ambrosius püspök tanításának, szent beszédeinek, valamint egy jelenésnek a hatására (melyet háza kertjében égi szózatként hallott) tért meg a keresztény hitre. "A bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott" - írja erről Vallomásaiban.[60] Hippó városának püspökeként 396-tól az egyik legjelentősebb nyugati egyházatyává lett.
Szent Ágoston felfogása szerint két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember. A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi ember ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik. A tanulás, a tudás végső célja csak a bölcsesség elsajátítása lehet. Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból értékelendő, hogy mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését. A Szentírás szövegeinek olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség. A szent könyvekben előforduló allegóriák, "képes beszéd", az utalások megértését segíti, ha a művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a számok világában, de a történelem, az asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára. A Biblia tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait logikusan, a dialektika szabályai szerint kell kifejtenie.
Augustinus végső soron az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére előkészítő (propedeutikus) szerepre tettek szert. Ez az antik műveltség természetesen - ahogyan azt a legtöbb egyházatya kifejtette - csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé. Így például elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen "a csillagok jelképeiből előre megmondani az újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság". Augustinus igen szigorú a antik művészetek dolgában is, a keresztény embert ezektől is eltiltja.
Figyelemreméltó gondolatokat tartalmaz Augustinusnak az a műve, amelyet a katekhumenátusok részére írt. ("A kezdők tanításáról") A megtérni szándékozó pogányok tanításával foglalkozó keresztény tanítók számára készült ez a munka. Kifejti benne: a keresztény vallásra áttérő felnőttek oktatásában ügyelni kell arra, hogy a tanítás alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi fejlettségéhez, egyéniségéhez. Nagyon fontos, hogy a rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek, mindenekelőtt az Isten iránti szeretet felkeltése. Ebben is a tanítónak kell példát mutatnia. Csak akkor lesz eredményes, ha lelkesedéssel, szeretettel végzi munkáját.
Szent Ágostonnak az ember eredendő bűnére vonatkozó gondolatai nagy hatást gyakoroltak a középkor emberfelfogása, gyermekképére. Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette szabad akaratát. Krisztus áldozatának révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó nemzedékek bűneitől, de lelke még mindig terhes a "bűn robbanóanyagával", a bűnre való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis), de megvan a lehetősége arra, hogy Isten kegyelme által újjáteremtődve szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.
Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a "bűn alapanyagát", de ez igazi bűnné csak az ember beleegyezésével (consensus) válik. Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a lehetőséget számára, hogy ne azonosuljon saját ösztöneivel. Sőt, még ha vétkezik is, a könyörület megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi tökéletesedés útját.[61]
Ebből a gondolatmenetből konkrét pedagógiai következmények vonhatók le: A szülő és a nevelő szeretettel tudja a gyermek az esendő, bűnre hajlamos akaratát megacélozni, a magasrendű lelki célok felé irányítani. A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése. (Ágoston szóhasználatában a "szeretni" és az "akarni" ige gyakran szinonimaként fordul elő.) A szeretet viszont nem zárja ki, sőt, e felfogás szerint egyenesen megköveteli - a gyakori testi fenyítést.
Szent Ágoston - és más egyházatyák - felfogása jelentősen hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési elvnek a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő tanulók - s felnőttek - nevelésére törekedtek.
A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozandó: Augustinus pedagógiai felfogása nem "pesszimista": hitt a gyermekek nevelhetőségében, lelkének formálhatóságában. Érdeklődött a gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az anya-gyermek kapcsolat. A 130. zsoltárhoz fűzött magyarázatában például a korai elválasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet: "Ha a kicsiny gyermeket valami szerencsétlenség folytán megfosztják édesanyja tejétől, belehal [...] Ügyeljetek arra, hogy idő előtt el ne válasszák a csecsemőt."[62]
Ha összegyűjtjük Szent Ágoston emlékeit
saját kisgyermekkoráról, akkor általánosítható
tényekhez is jutunk egyúttal. Összeállíthatunk
egy táblázatot arról, hogyan képzelte el Hippó
püspöke a gyermek fejlődésének egyes stációit:
| Életkor | Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok | Forrás
Vallomások |
| 0-3 (?) | "Csak a szopáshoz értettem, szenderegtem
gyönyörűségemben." Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál kapcsolatot teremteni a felnőttekkel. Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem teljesítik. |
1.6 |
| 3 (?)-7 (?) | Otthon kell nevelni. Megköveteli, hogy "sürögjenek-forogjanak" körülötte. Beszélni tanul. Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet. "Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével" teremt kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció, testbeszéd.) "Szüleim tekintélye óvott, felnőtt emberek póráza vezetett." |
1.7 1.8 |
| Iskolába jár. Időnként lanyhul a tudás iránti vágya. "Csalogatott a játék gyönyörűsége és megbüntettek érte..." Könyörög, hogy ne verjék. Nem szeret tanulni. "Nem rajongtam a tudományokért..." Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált. Később megszereti a tanulást. "Többet ér a tudás kötetlen vágya", mint a "szükség félelmes szabálya." |
1.9 1.12 1.14 |
Szent Ágoston gyermekfelfogásának pozitívumai még jobban értékelhetővé válnak, ha arra gondolunk, hogy a maga korában a gyermekek meggyilkolása, elhagyása, "kitevése" még egyáltalán nem számított bűnnek. Csak 374-ben született az az egyházi törvény, amely a gyermekek meggyilkolását főbenjáró bűnnek bélyegzi. A 442-ben megtartott vaisoni zsinat határozata értelmében a "kitett" gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek belőlük. Az egyház gyermekvédő, karitatív tevékenységének erősödését jelzi a lelencházak megszervezése. Az első árvaházat Dateo, Milánó érseke szervezte meg 787-ben. Nagy szükség volt a karitászra: egyes adatok szerint a legszegényebbek körében nem volt ritka a nem kívánt gyermekek eladása sem.
A tehetősebb családokban évszázadokig tartó szokás volt a gyermekek szoptatós dajkához adása. A csecsemők élete itt nem volt mindig biztonságban. A dajkák gyakran ópiumos cseppekkel itatva "nyugtatták" őket, előfordult, hogy a leejtett gyermek halálra zúzta magát, vagy a gondatlan dajka ágyában fulladt meg. Angliában csak a XIII. században alkották meg az első világi törvényt, amely kimondta: ha egy dajka vagy egy tanító szándékosan vagy gondatlanságból megöli a gondjaira bízott gyermeket, ugyanolyan bűnt követ el, mintha felnőtt lenne az áldozat. A tragédiák ellenére a dajkaság intézménye nagyon sokáig fennmaradt: Angliában és Amerikában a XVIII. századig, Franciaországban a XIX. századig, Németországban pedig egészen a XX. századig élt ez a gyakorlat.
Hasonlóan mélyen gyökerező és elterjedt szokás volt a csecsemők szoros bepólyázása. Négyhónapos korukig szorosan megkötözve kényszeríttették mozdulatlanságra őket. Ezután karjaikat kiszabadították, de a törzsüket és a lábukat még további öt hónapon keresztül pólyába kényszeríttették. A gyermekekből így könnyen kezelhető "csomagok" váltak. Olyan szorosan megkötözték őket, hogy szívverésük lelassult: így nyugodtabbá, aluszékonybbá váltak. (A pólyázás szokása is igen hosszú életű volt. Rousseau a XVIII. század végén még szenvedélyesen érvelt a csecsemők "kínzása" ellen.) A pólyázás célja végső soron a gyermeki test formálása volt. Ennél erőszakosabb módszer is előfordult: szülésznők kézzel alakították az újszülött csecsemő még lágy koponyáját, formálták végtagjait.
Az egyház igen sokat tett a gyermekek védelmében. A IX. századtól kezdve egyre többször hangzott el vasárnaponként a szószékről az intés: a szülők vigyázzanak gyermekeik életére, hiszen a gyermek Isten teremtménye, lélekkel megáldott lény. Óvják életét, ne hagyják felügyelet nélkül. A csecsemő a bölcsőben arcára fordulva megfulladhat. Ugyanígy járhat édesanyja ágyában is, ha az anya vigyázatlan. A tűz és a víz is könnyen válhat tragédiák okává, ha a szülők nem eléggé óvatosak.[63]
A mélyen gyökerező szokások megváltoztatása nem ment könnyen. Az egyházatyák az értekezések lapjain ugyanazért érveltek, mint amit az egyszerű lelkipásztorok a vasárnapi istentiszteleten prédikáltak: a gyermek élete érték, a gyermek gondozása-nevelése a szülők kötelessége. Az egyház felvilágosító, népnevelő tevékenysége végül is nem maradt hatástalan: fokozatosan felértékelődött az édesanya szerepe, kapcsolata gyermekéhez érzelmi színezettel telítődött, humanizálódott.
[1] Lásd: Bognár László: A babilóni-asszír oktatás. Új Pedagógiai Szemle, 1991. 10. sz.
[2] Komoróczy Géza. Fénylő ölednek édes örömében. A sumer irodalom kistükre. Európa, Bp., 1983. 333-334. o. Illetve: Komoróczy Géza: "A tábla házának fia". Magyar Pedagógia, 1965. 1. sz. 91-92. o.
[3] Komoróczy Géza: A sumér irodalom kistükre. 340. o.
[4] Idézi Bognár László: i. m. 53. o.
[5] British Museum: Papyrus Anastasi V.: 21-5. Idézi: Bognár László Az ókori Kelet nevelése c. művében. Bp., 1992. 34. o.
[6] Közli Helmuth Brunner Altägyptische Erziehung című könyvében, Wiesbaden, 1957. 42-43. o.
[7] Papyrus Anastasi V. 8. 1-6. Idézi Bognár László Az ókori Kelet nevelése c. művében. Bp., 1992. 35. o.
[8] Papyrus Anastasi V.: 8. 6. Közli Mahler Ede Az ókori egyiptomi nevelés című tanulmányában. Magyar Paedagogia, 1914. 1.sz. 13. o.
[9] Lásd: Bognár László: Nevelés az ókori Indiában. In: Bognár László: Az ókori Kelet nevelése. Bp., 1992. 54-63. o.
[10] Nagy Márton: A Chinaiak nevelészete. Akadémiai Értesítő. IV. köt. 1. sz. Pest, 1863.
[11] Lásd: Bognár László: Az ókori Kína nevelése. In: Bognár László: Az ókori Kelet nevelése. Bp., 1992. 15. o.
[12] Nietzsche, F.: A történelem hasznáról és káráról. Fordította Tatár György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989. 98. o.
[13] Homérosz: Iliász, XIX. ének. Devecseri Gábor fordítása. Bp., 1981. 45. o.
[14] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Fordította Máté Elek. Magyar Helikon, Bp., 1978. I. kötet, 117. o.
[15] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.
[16] Xenophón: A lakedaimóniak állama. Ford.: Németh György. In: Államéletrajzok, Osiris, Bp., 1994. 87-88. o.
[17] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 110. o.
[18] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 114. o.
[19] Croiset, Maurice: A görög kultúra. Holnap Kiadó, Bp., 1994. 57. o.
[20] Idézi Croiset: i.m. 60. o.
[21] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 116. o.
[22] Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa, Bp., 1985. 187-188. o.
[23] Lásd: Nietzsche: Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik. Magyarul: A tragédia eredete vagy a görögség és a pesszimizmus. Fordította Fülep Lajos. Bp., 1910.
[24] Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Bp., 1986. 114. o.
[25] Platón: Protagorasz. A Platón válogatott művei című kötetben. Európa, Bp., 1983. 30-31. o.
[26] Xenophón: Emlékeim Szókratészről. Fordította Németh György. Európa, Bp., 130. o.
[27] Garamszegi Lubrich Ágost: A nevelés története. I. kötet, Bp., 1874. 89. o.
[28] Platón: Protagorasz. 31. o.
[29] Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Bp., 1906. 84-85. o.
[30] Lásd e témához: Swiderkowna, Anna: A hellénizmus kultúrája. Gondolat, Bp., 1981. 197. o.
[31] Idézi Tettamanti Béla Neveléstörténet c. könyvében. Kézirat. Megjelent részlete: Művelődés és nevelésügy az ókori görög városállamok virágzásának és válságának korában. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominate. Sectio paedagogica et psychologica. Szeged, 1959.
[32] Idézi Tettamanti Béla (1959): kézirat
[33] Idézi Tettamanti Béla (1959): kézirat
[34] Idézi Tettamanti Béla (1959): kézirat
[35] A szókratészi maieutiké klasszikus példáját mutatja be Platón Menon c. dialógusában. In: Platón összes művei, I. kötet, 643-724.o. Európa, Bp., 1984.
[36] Platón: Az állam. Szabó Miklós fordítása. In: Platón válogatott művei. Európa, Bp., 1983. 416. o.
[37] Platón: Törvények. Fordította Kövendi Dénes. In. Platón összes művei. III. kötet. Bp., 1984. 716-730. o.
[38] Arisztotelész: Politika. Fordította Szabó Miklós. gondolat, Bp., 1994. 288. o. 1338 b.
[39] Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Bp., 1906. 199-200. o. Reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, Bp., 1984.
[40] Lubrich Ágost: A nevelés történelme. I. kötet, Bp., 1874. 221. o.
[41] Plinius: Epis. 8. 4. Muraközi Gyula fordítása. Az antik Róma napjai c. kötetben. Tk., Bp., 1981. 45. o.
[42] Lubrich Ágost (1874): i. m. 246-247. o.
[43] Martialis: Epigrammák. 9. 68. Kárpáthy Csilla fordítása.
[44] A "septem artes liberales" első leírása Martialis Capella 420 körül írt allegorikus költeményében található meg: "Philologia És Mercurius házasságáról és a hét szabad tudományról".
[45] A tudományrendszerek alakulásáról bővebben ír Mészáros István "Ars, literatura, philosophia. Tudomány- és tananyagrendszerek Alkuintól Erasmusig" c. tanulmányában. Filológiai Közlöny, 1982. 1. sz.
[46] Dialogus de oratoribus. 28-29. Borzsák István fordítása.
[47] Juvenalis: Satirae 14. 47-49. Muraközy Gyula fordítása.
[48] Horatius: Caesarhoz. Horatius összes művei Bede Anna fordításában. Bp., 1989. 319-320. o.
[49] Saját fordításában közli Fináczy Ernő (1906): i.m. 262. o.
[50] Közli Fináczy Ernő (1906): i.m. 264.o. Fináczy Ernő fordítása.
[51] Quintilianus szónoklattana. I. kötet. Prácser Albert fordítása. Bp., 1913. 62-63. o.
[52] Quintilianus szónoklattana. Prácser Albert fordítása. 64-65. o.
[53] Saját fordításában közli Fináczy Ernő (1906): i.m. 272. o.
[54] Fináczy Ernő A középkori nevelés története. Bp., 1926. 4. o. Reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, Bp., 1985.
[55] Biblia. Máté, 4, 5. Kosztolányi István fordítása. Bp., 1979. 1100. o.
[56] E témáról bővebben ír Hauser Arnold A művészet és az irodalom társadalomtörténete c. könyvében. Bp., 1968. I. kötet, 134. o.
[57] Saját fordításában közli Fináczy Ernő A középkori nevelés története című könyvében. Bp., 1926. 302. o.
[58] Fináczy (1926): i. m. 302. o.
[59] Tertullianus: Apologeticus. Közli Fináczy Ernő (1926): i. m. 54. o.
[60] Augustinus: Vallomások. Fordította Városi István. Gondolat, Bp., 1987. 242.
[61] A gondolatmenet bővebb kifejtését megtaláljuk Erik. H. Erikson A fiatal Luther c. monográfiájában. Fordította Erős Ferenc. Gondolat, Bp., 1991. 265. o.
[62] Idézi Erich Przywara (Szerk.): An Augustine Synthesis c. könyvében. New York, 1958. 227. o.
[63] A gyermekkor történetének ezt az időszakát tárgyalja monográfiájában Richard B. Lyman, Jr.: Barbarism and Religion: Late Roman and Early Medieval Childhood. In: DeMause, Lloyd: History of Childhood. New York, 1974. További feldolgozás: Sommerville, John: The Rise and Fall of Childhood. Sage Publications: Beverly Hill, London, New Delhi, 1982. Magyar nyelvű összefoglaló a gyermekkor történetéről Szabolcs Éva tanulmánya: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásáról. ELTE, Bp., 1995. A különböző gyermekkortörténeti modellek és koncepciók összehasonlító elemzését adja Szabolcs Éva tanulmánya: A család- és gyermekkortörténeti kutatások újabb fejleményei. Magyar Pedagógia, 1990. 3-4. sz.
[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]