III. FEJEZET.
Spanyolország és Németalföld.

A németalföldi kormány. – Alkotmányos és vallásos zavarok. – Alba kormánya. A rémuralom. – A gazdasági elnyomás. A tengeri gueuxök. – A németalföldi szabadságharcz. A genti béke. – Don Juan. – Farnese Sándor. A Németalföld kettészakadása.

A németalföldi kormány.

Olaszországot, mely annyi tekintetben fölötte állott Spanyolországnak és melynek lakossága telve volt nemzeti öntudattal és büszkeséggel, a közös vallás csatolta a spanyol uralomhoz. Ugyanazon időben, ugyancsak a vallás hódította el tőle a németalföldi tartományok jelentékeny részét. Kell-e erősebb bizonyíték arra, menynyire hatalmas, minden érdek fölé emelkedő volt akkor a vallás érdeke.

Nem volt Európának egy része sem, mely a népesség sürüsége, a földmüvelés, az ipar és kereskedés magas fejlettsége, a tudomány és művészet virágzása dolgában kiállhatta volna Itáliával a versenyt, kivéve a Maastól az Emsig elterjedő alföld tartományait. A különbség csak abban állott, hogy itt az egyes városok és uradalmak kezdettől fogva elismerték egy főhűbéresnek uralmát. Bármily gyakran hadakoztak is uraik ellen Brügge vagy Gent városai, vagy a geldriai herczegek, függetlenségről itt szó sem lehetett, csak a rendi és fejedelmi hatalom határainak megállapításáról. Különben is a burgundi herczegek házasság és hódítás útján két nagy nemzetiség területét, a régi Lotharingia maradványát olvasztották össze koronájuk alatt. Nemcsak a nyelv, hanem a szokások, törvények, a nemzeti temperamentum nagy különbsége választotta el az északnyugoti vidékek nyugodt, komoly flamandjait és hollandusait a déli részek tüzes franczia nyelvű és lelkű vallonjaitól.

Ezek a tartományok együttesen szállottak a Habsburg-házra, V. Károly itt született, nevelői, tanácsosai nagyrészt innen kerültek ki. A világ ura, ha egyáltalában volt hazája, csak itt érezhette magát otthon. Szerették is alattvalói, meghoztak hatalmáért minden áldozatot pénzben és véradóban, büszkék voltak arra, hogy a nagy császár az ő földijök. De alkotmányos jogaikhoz nyulni őt sem engedték. A tizenhét tartomány maga kormányozta magát a császár által kinevezett helytartók alatt. Az egész ország élén pedig V. Károlynak nagyon ügyes, eszes és mérsékelt huga, Mária özvegy magyar királyné állott mint kormányzó, ki bátyjának lemondásakor szintén elhagyta állását.

Így vette át az uralmat II. Fülöp is. Mint elődjei, ő is letette az esküt arra, hogy a tartományok statutumait, privilegiumait, mentességeit és szokásait fentartja és ezen esküje fejében fogadtak neki hűséget a lakosok. Ezt a hűséget fényesen tanusitották is, midőn a francziák elleni háború teljesen lekötötte Fülöp erejét. Nemcsak a pénz, hanem a hadi erő is nagyrészt a Németalföldről kerűlt elő, a st.-quentini és gravelinesi csaták győzelmes hadvezére, Egmont gróf is belga főúr volt.

Fülöp elutazása előtt szabályozta a tartományok kormányát. Kormányzóvá nem az urak valamelyikét nevezte ki, hanem nővérét, Margitot, Farnese parmai herczeg özvegyét, kinek csak annyiban volt köze a Németalföldhöz, a mennyiben anyja flandriai nő volt. Mellette államtanács állott fenn az ország legtekintélyesebb férfiaiból. Ennyiben tehát egészen alkotmányos lett volna a kormány. Csakhogy az államtanács mellé titkos tanácsot is rendezett be a király, melyben csakis az ő megbizott emberei foglaltak helyet a buzgón katholikus Viglius elnöklete alatt. Különben is a király rendelkezése szerint a kormányban nem az államtanácsnak kell döntenie, hanem csak a teljesen megbízható tagoknak. Ezek közt pedig Granvella arrasi püspök volt a legfőbb tanácsos, az egyetlen, ki teljesen be volt avatva ura terveibe. Granvella nagy tehetségű, tudós és munkás ember volt, de állásánál fogva kezdettől a vallásos üldözésnek volt szószólója, mint idegen nem lelkesedett az alkotmányért, mint a király kegyeltje pedig büszkén bánt a főurakkal.

Azelőtt a belga uraknak jelentékeny része volt a világbirodalom igazgatásában. Most a központi kormány tisztán spanyolokból, castiliaiakból állott. Idegennek abban többé nem jutott hely. De ez hagyján. Magának Németalföldnek igazgatása is, bár a törvényes formák megtartásával kisiklott a rendek kezéből. Világos volt már a királynak az a törekvése, hogy itt is teljesen tőle függő eszközökkel önkényesen kormányozzon, úgy mint azt Madridban megszokta.

Alkotmányos és vallásos zavarok.

Szembetünő úgy a spanyol, mint az olasz viszonyok fejlődésénél, minő szoros összeköttetésben áll a királyi absolutismus eszméje a katholikus vallás ujabb visszaállításának eszméjével. A királyságra háruló vallásos kötelesség adta meg neki az erkölcsi alapot a dictatura követelésére.

Ezt az alapot a spanyolok és olaszok elismerték, de nem a belgák. Nem mintha ők, legalább a főurak legnagyobb része, nem lettek volna szintén buzgó katholikusok, hanem azért, mert vallásos meggyőződésük mellett nem feledkeztek meg alkotmányos jogaikról és kötelességeikről sem. A legtöbbet közülök annyira áthatotta az ősi szabadság tisztelete, hogy nemcsak a törvényes formákhoz ragaszkodtak az eretnekekkel szemben is, hanem az üldözést magában véve helytelennek tartották. Montigny báró, ki a Montmorencyak híres családjából származott, s a bergheni őrgróf nyíltan kimondották, hogy vallásért nem szabad vért ontani és hogy a szentirásból nem lehet igazolni az eretnekeknek elégetését. Az utóbbi azt az elvet vallotta, hogy a megtérő tévelygőt nem szabad büntetni, de a makacsot sem, mert az is megtérhet.⁵⁸

Granvella éremképe.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

Ez a meglehetősen általános érzület okozta, hogy V. Károly szigorú rendeleteit nem hajtották végre, különösen nem az utolsót, mely egészen spanyol módra irta elő az eretnekek kiirtását. E pontban a főurakkal egyetértett Mária királyné is, ki különben már Magyarországon is hajlott a reformhoz. Igy a protestánsok száma egyre szaporodott. A helyi önkormányzat egészen a rendek kezében volt és a királynak nem állott rendelkezésére semmi törvényes eszköz, hogy a maga és spanyoljainak indulata szerint járhasson el. Ez az elnézés pedig nemcsak lelkiismeretét sértette Fülöpnek, hanem fejedelmi önérzetét is. Mert mivé lesz a királyi tekintély, ha nem hajtják végre azon intézkedéseket, melyeket birodalma üdvének érdekében legszükségesebbnek tart?

Pármai Margit.
Hogenberg Ferencz († 1590.) egykorú rézmetszete után.

Csak két mód segített volna gyökeresen. Az egyik a spanyol seregnek állandó ott tartása, a másik a királytól függő egyházi törvényszék behozása a spanyol inquisitio mintájára.

A franczia háború után maradt az országban néhány spanyol ezred, de ezeket az államtanács ismételt felszólalására el kellett távolítania (1561). Az a huzavona, melyet a király ez ügyben is alkalmazott, először keltette fel ellene azt a gyanút, hogy fegyveres erővel akarja megtörni a rendek ellenállását. Még nagyobb elégedetlenséget okoztak egyházi intézkedései. Már V. Károly tervbe vette több új püspökség felállítást, de a szent-szék csak nehezen állott reá az új dioecesisek javadalmazására, a régi apátságok rovására. Végre Fülöp 1561-ben pénzbeli áldozatok árán egyszerre három érsekséget és tizennégy püspökséget állított fel, s az egész egyház élére Granvellát helyezte, mint arrasi érseket. Most általános volt a panasz és elégedetlenség. Nemcsak a szerzetesek jajgattak veszteségök fölött, hanem a rendek a spanyol inquisitio behozásától féltek, melynek majd az új püspökök lesznek az eszközei. Sok nemes család a klastromokból élt, ott helyezte el ifjabb fiait és leányait, most ettől elestek. Világos, hogy mindamellett más viszonyok közt közönbösen, vagy tán épen örömest fogadják ezt az intézkedést, de akkor, midőn a király mellőzése elkeserítette a fő urakat, könnyű volt minden ujításban alkotmánysértést látni és ilyen irányban hatni a közvéleményre.

Mégis oly erős volt a király conservativ érzülete, mely őt viszszatartotta minden gyökeres ujítástól és oly erős a főnemesek hagyományos ragaszkodása az uralkodóhoz, hogy nehezen jöhetett volna létre nyilt felkelés, ha azt két ok nem szítja. Az egyik az volt, hogy a király megkövetelte a protestánsok ellen hozott rendeletek végrehajtását. Az üldözés pedig, a vele járó kutatás és nyugtalanság, megbénítja az ipart és a kereskedést. A protestantismus ugyanis leginkább az iparosok és hajósok sorában szerzett híveket s a nagy kikötőknek és gyárvárosoknak attól kellett tartani, hogy legjobb munkásaikat külföldre űzi az üldözés, a mint hogy már meg is kezdődött a kivándorlás Angliába. A másik ok személyes, de nem kevésbbé fontos. A kormánynak Granvella kezére jutása ugyanis legjobban Vilmos orániai herczeget, az ország első mágnását sértette. Mint független fejedelem – a nassaui családhoz tartozott és a déli Francziaországban fekvő Orange volt családi birtoka – arra számított, hogy maga lesz a kormányzó, vagy legalább neki jut a legfőbb befolyás Margit oldalán. Annál inkább gondolhatott erre, mert V. Károly őt, bár akkor még igen fiatal volt, nagyon kitűntette. Most Granvella hatalma mindezen reményét meghiúsította. Így ő, ki különben nagyon közönbös volt vallás dolgában, a protestánsokhoz kezdett hajlani. Különben is azon tartományokban, melyek élén ő állott mint helytartó, Hollandiában, Seelandban és Utrechtben már nagyon el voltak terjedve az uj tanok, neje pedig, ki a szász herczegeknek és hassiai Fülöpnek családjához tartozott, még jobban megerősítette őt ez irányban. Elképzelhetjük a kormányzónőnek és Granvellának megbotránkozását, mikor Vilmos brüsseli palotájában lutheránus isteni tiszteletre harangoztak. Viszont a herczeg nem szünt meg betolakodónak, idegennek hirdetni Granvellát, kit, noha már bibornok volt alacsony származása miatt az urak megvetettek és kiben Vilmos családja ellenségét gyűlölte.

Németalföldi zászlótartó.
Gheyn (1565–1615) rézmetszete után.

Orániai Vilmos.
Jakobz Delff (1580–1638.) rézmetszete után. Az eredeti festmény Adriaan van der Venné-től (1589–1662.) való.

Nem is a király, hanem ministere, a bibornok ellen indult meg az első mozgalom. Hatalma sértette a hazafiakat, pompáját irigyen nézte a nemesség. Elhatározták, hogy tüntetésből a lehető legegyszerűbben fognak élni és cselédjeiket szürke gunyába öltöztetik. Az ujjakra pedig kis vörös sipkákat varrattak a bibor gúnyjára. Egyszerre igy öltözködött az egész ország, annyira, hogy ez a posztófajta elfogyott.⁵⁹ A kormányzónő előbb tréfára vette, aztán eltiltotta e tüntetést. Ekkor más díszítést választottak, egy csomó nyilat azon felirattal: concordia res parvae crescunt. Granvella már ekkor panaszkodott a lázadás szellemének terjedése miatt.

Mindebben alig szerepelt a vallás. Az urak katholikusok voltak, még Orániai Vilmos is annak vallotta magát és a katholikus király iránti hűség még nem rendült meg. A mozgalomnak tovább terjedése és fejlődése gazdasági okra vezethető vissza: a nemesség elszegényedésére. Mint Italiában, itt is nagy gazdagságra, jutott némely polgári család a kereskedelem óriási lendülete által. Antwerpben volt akkor a világ első börzéje; nemcsak a spanyol királyok kötötték itt kölcsöneiket, hanem az angolok is. Ez a gazdagság nagy fényűzésben nyilvánult, ebben pedig nem a művészet ápolása járt elől, hanem az ország éghajlatához és durvább szokásaihoz mért pazarlás fényes ruházatban, ételben és italban az egymást érő lakomáknál. Természetes, hogy a nemesek, bár birtokaik jövedelme nem emelkedett azon arányban, szégyennek tartották volna visszamaradni a polgárok mögül. Ennek következése csak az eladósodás lehetett. Orániai Vilmosnak, ki leggazdagabb volt köztük, 16-1800000 korona volt az adóssága. Még inkább súlyosbította a főnemesség pénzügyi helyzetét a katonai és helytartói méltóságokkal járó roppant költség, melyet semmikép sem fedezett az utánuk járó fizetés. Igaz, hogy a szerencsés franczia háború nagy jövedelmet hozott, mert az előkelő foglyokért sok ezer forint váltságdijat kaptak. De annak most vége szakadt s a béke és a politikai izgalom, mely pártok alakításával, a hívek lekenyerezésével járt, még költségesebbé tette az életmódot. Előbb vitézségben vetekedtek, most abban, kinek van legpompásabb palotája, legszámosabb és legfényesebb cselédje, apródja, leglátogatottabb asztala, legtudósabb szakácsa.⁶⁰ Nem egy udvar volt Németalföldön, hanem ötven, mondja egy kortárs. Nem csoda, ha az erkölcsök nagyon lazultak. Orániai Vilmos neje, a szász Anna, ki magát származásánál fogva sokkal különbnek tartotta férjénél, nyiltan szerelmeskedett, s a mit külön feljegyeztek, még polgárokat is kitüntetett kegyeivel, köztük Rubens Jánost, a nagy festő atyját. Borzasztóan elharapódzott a játék. Az iszákosság régi nemzeti bűn volt, de most a spanyolra is átterjedt. Sem Vilmos, sem Egmond nem vonták ki magokat a dorbézolás alól, de a lakomáknak Brederode gróf volt az igazi hőse. Természetes, hogy az alsó nemesség mindebben tőle telhetőleg követte az urak példáját. Így aztán az ősi birtokok csakhamar polgárok és ügyvédek kezére jutottak.⁶¹ Az elszegényedett vitézek egy gyökeres felfordulásba vetették reményöket, a mely által, ha más nem, legalább az egyházi birtok jut kezökre, mint ez Angliában és Németországban akkor már megtörtént.

Ezek az okok tették a Granvella elleni gyűlöletet nemzeti ügygyé. A kormány rendeleteit a helytartók csak ritka esetben foganatosították. Midőn ez sem vezetett czélhoz, Orániai Vilmos, Egmond Lamoral gróf, Flandria és Artois helytartója, Montmorency Fülöp Hoorn grófja és tengernagy 1563 márczius 11-én egy közös levélben arra kérték a királyt, távolítsa el Granvellát, ki közgyűlölet tárgya. Vele együtt ők többé nem jelenhetnek meg az államtanácsban. A király a vádak pontosabb kijelölését kivánta, mire az urak kiléptek az államtanácsból és sürgették a rendi gyűlést. Margit unszolta bátyját, jöjjön az országba rendet csinálni, de a nehezen mozduló király erre sem volt reábirható. Ministerét azonban nem ejtette el. Erre az urak, Vilmos, Egmond, Hoorn, Montigny és Berghen védő szövetségre léptek egymással, bárki ellen. A felkelés szele fútt az országban. Margit megijedt, szabadulni akart Granvellától, ki már maga is unta a folytonos zaklatást. A király megengedte neki, hogy beteg anyjának látogatására a burgundi grófságba menjen (1564 május).

Nem használt tehát panasz, vád, tüntetés, de a felkeléssel való fenyegetődzés használt.⁶² Hiába köszönték meg az urak a királynak elhatározását nagy hálálkodással, hiába mentek vissza az államtanácsba, hol serényen dolgoztak az országos ügyek rendbe hozásán: a királyi tekintélyen esett csorba, már nem volt kiköszörülhető.

Csak most tünt ki, hogy a személyes ellentétek mögött elvi harcz is rejtőzött. Granvella eltávolítása az urakat kibékítette ugyan, de az országot nem hozta közelebb királyához. Mert Fülöp továbbra is ugyanazon eljárást követelte, mint a melyet a bibornoknak irt elő, különösen az eretnekekkel szemben. Az országban pedig ismeretes volt mindenütt, hogy a helytartók és főnemesek a kormány ellen fordultak és a rendeleteknek ellenállók azt hitték, hogy hatalmas segítségre számíthatnak. Sok helyütt a nép felszabadította a máglyához vezetett foglyokat. Antwerpenben gyűlést tartottak a kálvinisták és a vallás, ügyében nagyon türelmes Miksa császár védelmébe ajánlották magokat.⁶³ Orániai Vilmos az államtanácsban az üldözés ellen emelte fel szavát. Ez ellentétek kiegyenlítésére Egmond 1565 tavaszán Spanyolországba ment. Azt kérte, hogy ne alkalmazzák a büntető rendeleteket, mert az ujhitűeknek már oly nagy a száma, hogy különben lázadástól kell tartani. A kormány egyszerűsítésére és rendivé tételére pedig azt kérte, hogy valamennyi kormánytanács az államtanácsnak legyen alárendelve, hogy így ki legyen zárva az összeütközés. A hőst könnyen megnyerte Fülöpnek iránta tanusított tisztelete. Készpénznek vette, midőn a király kifejezte hajlandóságát, hogy mindkét kérését teljesíti. Alig tért haza, a királynak egy ujabb utasítása legszorosabb kötelességévé tette a kormánynak az eretnekek üldözését. Inkább akarna veszteni százezer életet, mintsem hogy eltűrje a vallásnak legcsekélyebb változtatását.

Egmond gróf.
Kisebbitett hasonmás a brüsseli Cabinet des Estampes-ban őrzött névtelen rézmetszet után.

Fülöp minden emberi valószinűség szerint czélt ér, ha 1559 óta mindig következetes marad. Az urak oppositióját, melyben annyi volt a személyes érdek és számítás, csak az ő határozatlansága, huzavonája növelte nagyra. Most végre határozott, akkor, midőn kétszinűsége szinte törvényessé tette az ellenállást. 1565 október 17-én és 20-án bocsátotta ki Segoviából azon rendeleteket, melyek meggyőződése szerint hivatva voltak minden politikai és vallásos zavarnak véget vetni. Megtagadta az urak kérését, ellenben letétellel fenyegette azon tisztviselőket, kik nem hajtják végre V. Károly parancsait és nem segítik az inquisitorokat. Mert az eddigi bajoknak is szerinte a bírák hanyagsága és kétszinűsége volt az oka. Hívei az államtanácsban, Viglius és Barlaymont, kik nagy pensiókat kaptak tőle, ujabb felszólítást akartak intézni hozzá, hogy vonja vissza intézkedéseit. De Orániai Vilmosnak nagyon inyére volt, hogy most már nyilt lesz a küzdelem, mellettök szavazott. Szép tragédia fog kezdődni nemsokára, mondá gunyosan Vigliusnak. Csakugyan el volt vetve a koczka. Addig a minister volt a bűnbak, most minden ellenállás a király személye és méltósága ellen fordult.

Országszerte fellobbant erre az addig lappangó tűz. Még a főtörvényszék is ellene nyilatkozott az inquisitiónak, mint a mely Brabant tartománynak a Joyeuse Entrée-ba foglalt alkotmányos jogaiba ütközik. A főurak visszavonulnak, a durva, lármás köznemesség lép első sorba. Vezetői Brederode gróf, a régi hollandi grófok ivadéka, ki egyformán gyülölte az ivóvizet, a spanyolokat és az inquisitiót, a műveltség által kiváló Marnix de St. Aldegonde és Lajos nassaui gróf, Vilmos testvéröcscse. Már 1565 novemberben compromissum név alatt szövetségre léptek Spaaban az inquisitio ellen, de egyúttal biztosították a királyt hűségükről, noha egyenesen esküszegést vetettek szemére. A katholikusokat az alkotmány veszélye, a protestánsokat vallásuk üldözése vezette Brederode táborába. A kormány úgy szólva megszűnt. Orániai Vilmos rábirta barátjait, hogy mondjanak le helytartóságaikról. Nem csoda, ha nemcsak Margit, hanem még Granvella is, ki különben is mindig ellene volt az erőszaknak, az inquisitio eltörlését javasolták a királynak. Mert bár az egyházi törvényszékek előbb is fennállottak és bár Fülöp váltig tiltakozott azon vád ellen, hogy ő a spanyol inquisitiót akarja behozni, annak rettegett neve jelszó lett az ellenállók buzdítására.

Egmont és Hornes kivégzése Brüssel piaczán.
Hogenberg Ferencz († 1599) egykorú rézmetszete után.

Brederode 1566 április 3-án 200 nemes élén belovagolt Brüsselbe, az egész város örömrivallgásától kisérve. Egmond és Vilmos megtagadták a kormányzónő azon kérését, hogy dandáraikkal ellenálljanak. Az inquisitióért, mondák, nem akarnak verekedni. Voltakép egyetértettek a zendülőkkel, bátorították is őket, de állásukkal nem tartották megegyeztethetőnek, hogy hozzájuk csatlakozzanak. Április 5-én a kormányzónő palotájába indultak, hogy átadják a királyhoz intézett folyamodásukat. Margit megrémült és elrendelte az eretnekek üldözésének beszüntetését. Ekkor mondta Barlaymont, hogy kár tőlük megijedni, bottal kellett volna fogadni azokat a koldusokat. A víg nemesség végzett munka után ünnepi lakomához ült, melyen egy rövid időre Egmond és Hoorn is megjelentek.⁶⁴ Láttuk, mily divatja volt a jelképes neveknek és öltözetnek, most a koldus, gueux nevet kapták fel. A koldusbarátok jelvényét, a tarisznyát vették fel és jelmondatuk az lett: «A királyhoz híven a koldustarisznyáig».

Most Brederode volt az ország ura. A korlátozó törvények megszünvén, a nép nagy tömegekben gyült össze a protestáns papok meghallgatására. Sok pap megnősült s hozzájuk csatlakozott, sok száműzött visszatért. Nagy irodalom, mely az összes politikai és vallásos kérdéseket felölelte, szitotta az izgatottságot. A kormányzónő tehetetlen volt. Hiába kért utasítást bátyjától; az, szíves hangon írt neki, Orániai Vilmosnak, a ki akkor már nyiltan a compromissumhoz csatlakozott és több főnemesnek, de még nem határozott. Azalatt a nemesek St. Trondban ujra gyülekeztek és erőszakkal fenyegetődztek, ha a kormányzónő nem biztosít részökre amnestiát. Végre megjött a király válasza. A formában engedékeny. Nem akar spanyol inquisitiót, csak a püspökinek fentartását; amnestiát is ad azoknak, kiket addig el nem itéltek, azon feltétel alatt, hogy elhagyják a compromissumot és mindenben segítik a kormányt. Itt volt tehát másodszor is az alkalom az őszinte békülésre. De a nemeseket a válasz nem elégítette ki. Fegyverkezni kezdettek: törvényes hatalmat többé nem ismertek el.

A gueuxök jelvénye.
Az első oldalon II. Fülöp feje, a hátsón egymást szorító kezek és a koldustarisznya. Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

A király pedig alig hogy megírta utasítását, már jegyző előtt kijelentette, hogy az eretnekeknek tett minden engedmény úgy is érvénytelen (aug. 9.).

Az urak és nemesek után most fellép mint főszereplő a nép, melyen könnyen fogott az a tan, hogy büntetlenül sértheti, a mit addig szentnek tartott. Antwerpben 1566 aug. 18-án ünnepélyes körmenetet tartottak a Boldogságos Szűz egy csudatevő képével. E pompában, mely előtt annyi századon át áhitattal térdre borult, most bálványimádást látott a tömeg. A csőcselék berontott a gyönyörü székesegyházba, melyet V. Károly a világ csudájának nevezett, szétrombolt minden képet és szobrot, megfertőztette a szent edényeket. Csak kevés volt a közvetlen tettes, de a többi nem állotta útjokat. A példa hatott. Hat nap alatt száz templomot pusztítottak el, kifosztották a klastromokat, összetörték a síremlékeket, ütötték-verték a papokat. Nagy könyvtárak és levéltárak, számtalan műkincscsel együtt, estek áldozatául a képrombolásnak.⁶⁵

Még nem jutott annyira a katholikus hit, hogy ez ne okozott volna visszahatást. A legtöbb aláíró visszalépett a compromissumtól. Egmond és a többi főnemes visszapártolt a kormányhoz és segítette ezt a lázadás elnyomásában. Antwerpben Orániai Vilmos állította helyre a rendet. Az államtanács ujra egyetértett és elkezdte a toborzást a tisztán katholikus vallású tartományokban. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy végkép leszámoljon a kálvinistákkal. Viszont Orániai Vilmos, ki ismerte Fülöpöt és tudta, hogy nem számíthat kegyelemre, a protestáns németek közt toborzott zsoldosokat és lemondott minden hivataláról. Mint független fejedelem készült szembe szállani a spanyol királylyal, ki addig ura volt. Nemsokára engedelmet kért az országból való távozásra. Margit, ki jól tudta, mily szeretettel és bizalommal viseltetett atyja e férfiú iránt, megadta, kijelentvén, hogy mindig szeretni fogja őt, mint fiát.⁶⁶ Polgárháború küszöbén állott az ország.

Alba kormánya. A rémuralom.

Ezek az események Fülöpben nemcsak a királyt sértették, hanem a hívőt is. Inkább elveszteném országaimat és száz életemet, ha volna, semhogy eretnekek fölött uralkodjam, írta V. Pius pápának 1566 aug. 12-én.

Hosszú meggondolás, a törvényes elveknek és az általános európai helyzetnek alapos megfontolása után, a spanyol államtanács október 29-én tartá döntő ülését. Most is szemben állott ott Alba Ruy Gomezzel. Az első erélyes katonai fellépést sürgetett, a másik a király személyes megjelenésétől várta a bajok orvoslását. Bár a király akkor hangosan hirdetteté, hogy útra készül, lelkében már Albához csatlakozott. Elhatározását, hogy azon országában helyreállítja a nyugalmat, 1566 decz. 11-én ünnepélyesen közölte a castiliai Cortessel. A Cortes válasza, hogy kész a szükséges eszközöket megadni, mert Flandriában sokan elszakadtak az egyháztól és megtagadják az Isten és a király iránti köteles engedelmességet, legjobban mutatja, hogy a király erélyes elhatározása teljesen megfelelt a spanyol nemzet lelkületének. Mindenki személyes sérelem gyanánt tekintette, hogy egy uroknak hódoló tartományban nyiltan megtámadták a vallást és annyi szentségtörést követtek el.

Fülöp mindig nehezen határozta el magát, mindig lehetőleg kerülte a gyökeres megoldásokat. Ha most mégis a kardhoz nyúlt, ebben sértett méltóságának és hitének ösztönén kívül ennek a vallás dolgaiban eltérést, ellenmondást nem tűrő castiliai szellemnek volt legfőbb része. Mert különben mindenki az alkut ajánlotta és nem az erőszakot. Ezt tette Margit és államtanácsa, ezt maga Granvella is, sőt még a szigorú V. Pius pápa is a békés kiegyenlítést javasolta. Az erőszak alkalmazása épen Castilia vezető szerepének volt kifolyása és e fontos vállalatnak nem lehetett méltóbb vezére, mint a büszke, hajthatatlan spanyol szellemnek legigazibb képviselője, Alba herczeg.

Tudjuk, minő következésekkel járt a király ezen elhatározása Don Carlos sorsára nézve. Maga Alba nem szívesen ment, húzta-halasztotta elutazását, mert az öreg úr életre halálra udvarolt egy szép palotahölgynek. Margit sem látta szívesen közeledését, meg akarta mutatni, hogy maga is képes fentartani a rendet. A seregtől és a tisztviselőktől esküt követelt, hogy szolgálni fogják a királyt bárki ellen. Ezt az esküt Orániai Vilmos megtagadta, vele együtt külföldre ment Brederode is. Egmondot hiába hivta magával a herczeg, azt felelte, nincs másutt annyi vagyona, hogy megélhessen. Különben a menekülő urak példáját követte mindenki, ki valamikép terhelve látta magát. A kormányzónő azt jelentette Fülöpnek, hogy százezren kivándoroltak, de a csend helyre állott. Most szigorúan uralkodott; az országutakon a kivégzett protestánsok tetemei lepték el a bitófákat. Szerinte nem is volt szükség Alba jövetelére. De a király már nem tartja elegendőnek, ha az ő pártja uralkodik; saját korlátlan hatalmát akarja megalapítani Németalföld szabadsága és önkormányzata romjain.

Az ilyen vállalatnak nem lehetett megfelelőbb eszköze Albánál. Vakon hódol királyának és az egyháznak, a mellett kitünő és óvatos hadvezér, ki seregét akkor páratlan módon birta összetartani és begyakorolni. Olaszország felől jő, Savoyán, Burgundián, és Lotharingián át, csak 10,000 emberrel, de a spanyol seregek legjavával. A mint Brüsselhez közeledett, eléje nyargalt Egmond több nemessel. Ime a legnagyobb eretnek mondá Alba azon férfiúról kinek babérjait irigyelte, aztán megölelé. A kormányzónő nem szívesen mondott le hatalmáról, de engednie kellett, mert a király Albát nevezte ki főkapitányának, teljhatalommal ruházva őt fel katonai, eretnekségi és felségsértési ügyekben. Rettegett az egész ország; mint egy buzgó katholikus Granvellának írta, attól félt, hogy a rosszak büntetése a jókat is éri.

Alba csak rövid ideig viselte az álarczot. Antwerpet spanyol katonasággal megrakta és ott várat épített, aztán Egmondot, ki nem akarta átadni Gent várát és Hoorn grófot tanácskozás örve alatt magához hivatta és elfogatta.⁶⁷ Fülöpöt ez egyszer elhagyta kimért nyugalma; vad örömben tört ki a siker fölött. A belföldi katonaságot elbocsátották, a spanyolok szabadon garázdálkodtak mindenfelé, anynyira, hogy még a szerzetesek is prédikáltak ellenök.⁶⁸ Margit iránt ő és emberei nyiltan mutatták megvetésöket, úgy hogy a kormányzónő szívesen távozott Italiába. Azt mondá, még a törökök sem bánhatnának vele rosszabbul, mint a herczeg.

Most a megtorlásra került a sor. Alba a saját elnöklete alatt 12 tagú vésztörvényszéket állított fel, melyet a lázadás tanácsának nevezett. Köztük volt Don Juan de Vargas, ki itéleteit azzal indokolta, hogy az eretnekek templomokat raboltak, jót ellenben nem tettek, tehát mind fel kell őket akasztani.⁶⁹ Egy más ülnökről, Hesselsről szól az a szomorú anekdota, hogy szunnyadozni szokott a tárgyalásnál és ha felköltötték, csak azt mondá: akasztófára.

A tanácsnak az volt az utasítása, hogy nem az ország törvényei, hanem politikai szempontok szerint kell itélnie. Világos volt, hogy csak így lehetett elbánni a főurakkal, kik addig miben sem sértették a törvényt és hívei voltak a királynak. Csak az Orániai Vilmos elleni vádaknak volt némi jogosultsága. Azt vetették szemére, hogy bár őt Károly és Fülöp elhalmozták kegyeikkel, feje lett a lázadóknak, arra gondolt, hogy magának szerezze meg a főhatalmat és Antwerpben megengedte az eretnekség gyakorlását és az ellenállást a király seregei ellen. Vilmos természetesen nem jelent meg, a biróság törvénytelen voltát adván okul, hanem bőven kifejtette eljárását és annak jogosultságát. Kimondta, hogy eddig semmiben sem mutatta magát a spanyol király ellenségének és az ősi szabadságot és a kiváltságokat is csak szóval és kéréssel védte. Most azonban kénytelen fegyvert ragadni Alba ellen, ki mindnyájuk életére és javaira tör. Nem ellensége most sem a királynak, sőt annak becsületét védi, midőn fenn akarja tartani a királyi eskü szentségét.⁷⁰ A másik főbünös, Brederode, már előbb meghalt Németországban. A biróság a meg nem jelenők javait egyszerűen lefoglaltatta. A főurakon kívül több város ügyvédjét (pensionariusát) is vád alá helyezték. A csőcselék közül a legveszedelmesebbeket húshagyó kedden fogták el, midőn az egész nép vígságnak és dorbézolásnak adta át magát. A ki tehette, menekült, a szegényebbek rablóbandákba verődtek össze, hogy a papok költségén éljenek. A vad gueuxök (boschgeuz) zsarolásainak Alba úgy akart véget vetni, hogy minden községet felelőssé tett a határában történt kihágásokért.⁷¹ Természetes, hogy a szegénylegények ezáltal mint hazafiak nagy népszerűségre jutottak.

Több kisérlet történt Alba elfogására, serege egy részének megsemmisítésére meglepés által, de ezek nem sikerültek.⁷² Segítség csak kívülről jöhetett és a menekülők el is látták Vilmost a szükséges pénzzel sereg gyüjtésére. Öcscse, Lajos német hadakkal egy ideig szerencsésen haladt előre Friesland felül, de midőn Groningent ostromolta, maga Alba indúlt ellene és seregét egészen semmivé tette. A gueuxök első diadalának hírére a főkapitány lefejeztette Egmond és Hoorn grófokat. E férfiakat nemcsak népök tisztelete környezte, hanem a legtöbb külföldi uralkodó is érdeklődött sorsuk iránt és közbenjárt életükért. Még Granvella is kérte megkegyelmezésöket. Mindez nem használt. Fülöp is, Alba is úgy gondolkoztak, hogy a népet meg kell fosztani azoktól, kikben természetes vezéreit látja. Hadd érezze nemcsak veszteségét, hanem lealázását is, hadd tudja meg, hogy sem származás, sem érdem nem mentheti meg azt, ki a király haragját magára vonta. Hogy még nagyobb legyen a hatás, nyilvánosan, Brüssel város főterén történt a kivégzés (1568 jun. 5.), ott, hol most szobruk áll. A nép zúgott, de senki sem mozdult, bár különösen Egmond igazi bálványa volt a népnek. Háromezer spanyol katona állotta körül a vérpadot. A hóhér levette Egmond nyakáról az aranygyapjas rend lánczát és egy csapással levágta a hős fejét. E kivégzés nemcsak a belgáknál, hanem az egész világon nagy felháborodást idézett elő. Még a spanyol katonák is megsiratták a francziák legyőzőjét. Mint főnemes és az aranygyapjas rend lovagja, megengedettnek tartá, hogy ellenkezzék a király kormányával és úgy látszik tetszett neki az a népszerűség, mely mindig körül szokta venni a nemzeti oppositio vezéreit. De a király iránti hűség ellen nem vétett soha egy szóval sem. Ennek a hűségnek lett vértanuja, semmi sem tudta megrendíteni a király szavába vetett hitét. Még az utolsó perczben is várta a kegyelmet, a királyért imádkozott utolsó fohászában. Az egyházhoz is híven ragaszkodott. Egyetlen igazi bűne az, hogy dicső, népszerű és hatalmas volt, pedig nem volt spanyol. Vagyonuktól megfosztott özvegyének és tizenegy árvájának sanyarú sorsa még növelte a közelkeseredést.

Egmond és Hoorn ellenében, ha nem is jogosan, de legalább valamelyes törvényes formában jártak el. Két németalföldi főnemes, Montigny és Berghen ellen az önkénynek még látszatát sem kerülték. Spanyolországban tartózkodtak, ott fogták el őket. Berghen meghalt, Montignyt börtönében találták megfojtva. Fülöpnek véres híre ezzel az 1568-iki nyárral kezdődött. Ezen időbe esik Don Carlos halála is, mely annyi rémes híresztelésnek szolgáltatta anyagát.

Nem csuda, ha Egmond és Hoorn kivégzése akkor felzavarta a világot és hogy különösen a st. quentini győzőnek sorsa azóta is nagy költők és írók műveinek szolgált anyagáúl. Nem tekintve a személyes momentumokat, ők egy nagy világtörténeti fejlődésnek első áldozatai. A középkori társadalomban a feudalis önkormányzat megfért a királyi hatalom mellett: az ujkor a maga fejlettebb állami rendjével már nem ismerhette el az uralkodónak és kormányának elválasztását. A középkorban, midőn a császárság és az egyház általános eszméi uralkodtak, megszokták azt, hogy különböző nyelvű és alkotmányú nemzetek álljanak egy fő alatt: most, hogy a nemzetek jobban különváltak és az uralkodó azon országának kormányzati rendszerét akarta mindenüvé behozni, mely legjobban meghajlott az ő akarata előtt, az összeütközés már nehezen volt elkerülhető. A problema megoldására pedig legegyszerűbb eszköznek a katonai uralom és a vérpad kínálkoztak.

Különösen pedig reánk magyarokra nézve érdekes és tanulságos ez a németalföldi szabadságharcz, mely annyi vonásban emlékeztet a mi XVII. századi vallásos és alkotmányos küzdelmeinkre, hogy szinte felesleges minden egyes esetben reámutatni az egyezésre. Ott is a politikai hatalom törvényesen az államtanácsnak volt kezében, melynek a király által kinevezett tagjain kívül sok főnemes méltóságánál fogva volt a tagja, úgy hogy e kormányszéknek inkább rendi volt a szinezete. Ott is a végrehajtás az egyes tartományoknak volt a dolga, külön rendjeik és a király által kinevezett helytartók alatt, úgy mint nálunk a megyéknél. Ott is voltakép a nemzeti eltérés azon országtól, melylyel a király azonosítja magát, adja meg a rendi ellenállásnak igazi jelentőségét. Végre ott is a nemzetiség érzete mellett első sorban a vallásos ellentét az, mely a népnek az alkotmányon kívül álló ezreit is bevonja a küzdelembe.

Fülöp és Alba emlékéhez eltörölhetetlenül hozzá van fűzve e vérontás szégyenfoltja. Más kérdés az: politikailag helyes-e forradalmat a vezérek vagy a lehető vezérek megölésével fojtani el? Tán szabad erre általános észrevételt tenni, mert ugyan mely népnek lett volna több módja tisztába jönni a pallos és akasztófa politikai jelentőségével, mint a magyarnak.

A midőn az uralom elleni oppositio csekély körből indul ki, melynek csak tagjainak társadalmi vagy egyéni kiválósága ad jelentőséget, bármily kárhozatos mindig és minden esetben a gyilkosság, czélszerűségét elvitatni nem lehet. István megvakíttatja Vazult, Kálmán Álmost és Bélát, Anjou Károly lefejezteti Konradint, Erzsébet Stuart Máriát és így megoldják a trónöröklésnek vagy a dynastia biztonságának kérdését. Szintúgy áll a dolog, a hol egyes főurak állanak szemben a királyi hatalommal. Midőn XI. Lajos Francziaországban sorra kiöli a nagy hűbéres családokat, csakugyan véget vet az egyes tartományok önállóságának.

De a hol nem egyesekről van szó, a hol osztályok, nemzetek, vallások állanak szemben egymással, ott a fők kiirtása nemcsak bűn, hanem politikai tévedés is. Oly tévedés, mely a feudalis korszak hagyományaiból maradt szomorú gyakorlat gyanánt oly századokra, melyekben idejét múlta. Mert ha általános eszmékről, érdekekről van szó, nemcsak a vértanú dicsősége halhatatlan, hanem az elv is, melyért feláldozta magát és a míg az elv él, mindig akad alkalmas időben követője. Tömeges ellenállás esetén midőn az ellenállás ösztöne nagyszámú embernek vérébe ment át, nem használ más, mint tömeges kiirtás vagy száműzés, vagy – kegyelem és megegyezés. Az előbbi eszközt alkalmazták, hogy régibb példákat ne említsünk, a spanyolok a moriszkók, az oroszok a lengyelek, az angolok az írek ellen. Az utóbbiak majd tán a jövő századok látják általános érvényre jutását.

Németalföld mozgalma most jutott azon pontra, melyen el kellett dőlni azon kérdésnek: általános, nemzeti-e az ellenállás, vagy pedig csak rendi volt, olyan, melyet vezéreinek kivégzésével semmivé lehet tenni?

A gazdasági elnyomás. A tengeri gueuxök.

Ha már legigazibb érzelmeiben sértették azt a népet, mely addig igen kevés kivétellel hű volt uralkodójához, ha ellenségnek tekintették s így azzá is tették, a spanyol uralom csak fegyveres hatalommal volt fentartható. Gondoskodni kellett arról, hogy az a sereg, melynek élén Alba bevonúlt, megszálló sereggé alakuljon át, olyanná, mely egyaránt képes a külföldről jövő támadásokat visszaverni és az ország belsejében elrettentés által békében tartani az elégedetlen elemeket.

Orániai Vilmos ujabb sereggel betört az országba. (1568. okt.) Zászlóin az volt a felirat: pro lege, grege et rege. Alba nem bocsátkozott csatába, hanem ismerve ellenségének szegénységét, megtámadhatatlan állásban várt, míg annak hadai zsold hiányában feloszlanak.⁷³ Oly nagy volt a rémület, hogy az országban senki sem állott a szabadság bajnoka mellé. Vilmos előbb Francziaországba, aztán Németországba ment. Oly teljes volt Alba győzelme, hogy akkor igen könnyű lett volna az ország megnyerése és kiengesztelése. De Alba, kit a pápa az eretnekeken kivívott győzelméért szentelt kalappal és karddal tüntetett ki, csak katonaságában bízott. Az Antwerpben épített citadellán kívül, melyet a világ csudájának tekintettek, Vlissingenben, Groningenben és Amsterdamban is épített várakat. Ez sok költséggel járt és a mellett a sereg fentartásáról is kellett gondoskodni. A spanyol politikából és Castilia kimerültségéből önként következett, hogy e költséget az országnak kellett viselnie. Különben is tetszett a spanyol büszkeségnek megalázni, megsarczolni azokat a gazdag, büszke városokat. A megtört rendektől nemcsak ellenállást, hanem ellenmondást sem lehetett várni. Ezért adó megszavazása czéljából 1569. márcziusban Alba Brüsselben maga köré gyüjté a tizenhét tartomány általános rendi gyűlését.

II. Fülöp spanyol király és Mária angol királynő pecsétje.
A berlini titkos állami levéltárban őrzött eredeti után.

Az adó javaslata a lehető leggyökeresebb volt. 1. Minden vagyonnak, ingatlannak, ingónak egyaránt, egy százaléka azonnal fizetendő. Ez nem volt állandó adó és csak azon egy esetre szólott. 2. Minden ingatlannak átirása 5%-nyi adóval jár. Ez az örökösödési adó is, és egyenlő minden esetben, tekintet nélkül arra, minő rokonság fűzi az örököst az örökhagyóhoz. 3. Minden adás-vevésnél az érték egy tizedét, a tizedik garast fizetik, akárhányszor változtatja is az árú tulajdonosát.

Az egy százalékos adót, mely hadisarcznak is beillett, megszavazták a rendek, vagy megváltották azt egy meghatározott összegen. Hanem a tizedik garas ellen felszólalt mindenki, még az oly aulikus emberek is, mint Viglius. Az a kormányrendszer, mely Castiliának annyira egyszerű gazdasági viszonyain sem bírt eligazodni, avatatlan, durva kézzel nyúlt a világ akkor tán legfejlettebb gazdaságának finom szövedékéhez. Sem a király, sem Alba nem engedtek. Mintha élt volna bennök a középkori elvnek ösztönszerű gyűlölete a pénzgazdaság ellen.

Nem látták be, hogy ilyen adót még földművelő ország is nehezen visel, hol a gabonát, vagy más terményt rendesen csak egyszer adják el, és pedig közvetlenül a fogyasztónak; iparos és kereskedő államban pedig, hol az árú minduntalan átmegy egyik kézből a másikba, ily teher épenséggel elviselhetetlen. Már most képzeljük hozzá a spanyol tisztviselők és katonák brutalitását és elgondolhatjuk, hogy egyszerre vége lett minden pénzforgalomnak és hogy az adás-vevés a legszükségesebb czikkekre szorítkozott.

Granvella csak a főnemeseket sértette, a későbbi kormány csak a nemeseket és protestánsokat, de ez az adó a spanyolok ellenségévé tett minden belgát. A mexikóiak és peruiak sorsára jutottak; jólétük árán kellett fentartani zsarnokaikat.

Más tekintetben is szenvedett az ország virágzása. Erzsébet királynő, inkább kapzsiságból mint politikai czélból, lefoglalt több hajót, mely Olaszországból pénzt vitt Albának. Minthogy a spanyolok ezt minden felszólalásuk ellenére sem kapták vissza, a herceg ünnepélyes parancsban eltiltott minden közlekedést Angliával.⁷⁴ Pedig a németalföldi kikötők virágzása nagy részt az Angliával való forgalomnak volt köszönhető, a finom angol gyapjú nélkül pedig nehezen lehettek el a flandriai gyárak. Mind a mellett az elszegényedett néptől behajtották a tizedik garast, nem kimélve még a papságot sem, mely különösen Utrechtben erélyesen ellenállott. Nem csuda, ha a gazdag kereskedők és iparosok, addig a spanyol uralom biztos támaszai, azon elhatározásra jutottak, hogy vagyonukat, ha már pusztulniok kell, inkább áldozzák hazájuk és vallásuk védelmére, mintsem hogy elnyomóiknak dobják oda martalékúl.

Valóban a tizedik garas adója tette Vilmost képessé arra, hogy ismét hadat gyüjtsön. Sokan a menekültek közül, életök veszélyeztetésével haza mentek és Németországba vitték ki pénzöket. Angliában a protestánsok nyilvánosan gyüjtöttek előharczosuk részére.

Ezek az eredmények Albát gondolkodóba ejtették. Megengedte, hogy a tartományok két évre, évi két millió arany talléron megváltsák az uj adókat. Amnestiát is hirdetett a belga tanácsosok kérelmére, (1570 jul.), de abban nem igen volt köszönet. Kivette ugyanis abból a protestáns papokat, azokat, kik részt vettek a templomok fosztogatásában, az eretnekségben és a compromissumban.⁷⁵ Tényleg tehát a belga nép legnagyobb része fölött ott függött a kard, csak az volt a kérdés, mikor sujt le.

Máris kitünt, hogy a rémuralom nem ért czélt. Erőszakkal csak sujtani lehet, vagy irtani, sokáig kormányozni nem. Már 1568 végén Miksa császár öcscsét, Károly főherczeget elküldte Madridba, hogy előadja Fülöpnek, mennyire sérelmes Alba eljárása nemcsak Németországra nézve, melynek Németalföld közjogilag része, hanem a spanyol birodalomra is, melynek erejét leköti a kegyetlenségek által szitott lázadás. Fülöp azonban visszautasított minden beavatkozást, becsületbeli kötelességének vélte pártolni azt, ki parancsát végrehajtva rendet szerez.⁷⁶ A tizedik garas után az összes megmaradt belga hatóságok bevádolták a herczeget a királynál, ki viszont vádakkal felelt. Fülöp, bár már meggyőződött, hogy helytartója többet ártott, mint használt ügyének, mégsem bírta magát visszahívására elhatározni. Igy Alba, a kénytelenség által is űzve, tovább haladt a megkezdett úton. 1571. juliusban ujra követelte a tizedik és ötödik garas adóját. A rendek többségét a rettegés engedékenységre bírta, de Utrecht és Brabant ellenmondottak, mire a herczeg a maga hatalmából hirdette ki az adót.⁷⁷ Igy az alkotmányos szabadságnak utolsó bástyája is megdőlt. Most kivétel nélkül minden hatóság ellenmondott. Hogy az adót ne kelljen fizetni, a legvégső eszközökhöz nyúltak: minden adás-vevés megszünt. Ezernyi ezer dologtalan munkás és kisegítő lepte el az addig annyira virágzó városokat. A pék nem sütött, minden bolt be volt zárva. Ha Alba az utczán mutatkozott, senki sem köszönté. Ha tengerészeket akart fogadni, mind eltünt. Az adóhátralékok miatt dobra ütött holmit nem vette meg senki. A legszükségesebb élelmi szerek sem voltak kaphatók. Az éhség és boszú által ösztönzött nép mindennap összetűzött a zsoldjuk nem fizetése miatt dühöngő katonákkal.

Alba ezt a passiv ellenállást ép oly módon akarta megtörni, mint előbb az alkotmányos és vallásos forradalmat. Előbb sok százat köttetett fel a hazafiak és protestánsok közül, most elrendelte, hogy Brüssel több előkelő polgárát, ki bezárta boltját, akaszszák fel tulajdon üzletük előtt. A szerencsétlenek már börtönben voltak; Vigliust éjfélkor felkeltették, hogy irja alá a halálos itéletet. De ez egyszer Alba elhalasztotta boszúját. Az éjjel híre jött, hogy a vízi koldusok elfoglalták Briel városát. (1572 április 1-én)⁷⁸

Orániai Vilmos 1568-iki kudarcza óta visszavonult németországi birtokára. Régi életmódját elhagyva, egyszerűen, lehet mondani szükségben élt. A németek őt, ki egész nevelésére franczia volt, nem nagyon szerették, még a lutheránusok is húzódtak tőle, a kálvinistától. Nagyon bántotta az is, hogy neje hűtelenül elhagyta és botrányos válópert kellett folytatnia. De a szenvedés ezen idői fejlesztették jellemét és tehetségét. Előbb alig volt más, mint a többinél gazdagabb és eszesebb főnemes, most egy nagy czél, egy nagy feladat a kor legkiválóbb férfiává nevelte őt. Minden erejét és képességét hazája felszabadítására fordítá. Szárazföldön Alba veteránjai ellen egyelőre nem számíthatott sikerre. A tengerre, a hollandusok igaz elemére tette át a küzdelem szinhelyét. Mint Orange fejedelme kalózhajóknak adott kiváltságos levelet, a legénység a menekültekből került ki. A vizi gueuxök kitünő tengerészek voltak, de garázdálkodásukat vezéreik is megsokallották. Irtó háborút folytattak a spanyolok ellen, jaj annak ki kezökbe került, a spanyol hajók javait pedig jogos prédájuknak tekintették. Még a spanyol partokat is meglátogatták és ott rabolták a templomokat. Admirálisuk De la Marche Vilmos gróf volt, ki esküt tett, hogy nem vágatja le haját és szakállát, mig nem állott boszút rokonáért, Egmondért.

A vizi gueuxök leginkább Angliában találtak pártfogásra és búvó helyekre. Onnét szoktak lecsapni a csatornán átjövő spanyol hajókra. Az 1572. év elején Erzsébet, Alba unszolására, elzárta előlük az angol kikötőket. Kénytelenségből a hollandus partok felé hajóztak. A 27 hajóból álló gueux flotta bevitorlázott a Maas torkolatába és elfoglalta a kis szigeten déli Hollandban fekvő Briel városát, a melyet erősítés védett ugyan, de melynek alig volt őrsége.⁷⁹ Egyáltalában Alba a népesebb és gazdagabb déli tartományokban központosította hadait és az északi partvidéket megfelelő védelem nélkül hagyta. A spanyol hajóhad ugyanis ekkor még világszerte uralkodott a tengereken.

A foglalás Orániai Vilmos, mint II. Fülöp helytartója nevében történt. A nép azonban elmenekült a tengeri rablók elől, kik itt sem tagadták meg természetöket, lerombolták a templomokat és halálra kínozták a papokat. A spanyolok természetesen sereget küldöttek a város visszafoglalására, de a felkelők átfurták a gátakat és lehetetlenné tették a szárazföldi sereg előrenyomulását. A spanyolok ismét az elrettentés eszközéhez fordultak, hogy meggátolják a lakosságnak a gueuxökhöz csatlakozását. Visszavonultokban kirabolták Rotterdam gazdag és békés városát, halomra ölték a népet, nem kimélve sem kort, sem nemet. Ez az eljárásuk okozta, hogy aztán az egész tartomány a gueuxökhöz csatlakozott. Most már nem rablókat láttak bennök, hanem felszabadítókat, kik mint zászlaik is tanúsították, a tizedik garas ellen harczoltak. A szárazföldön még megtartották ugyan legyőzhetetlenségök régi hírét a spanyolok, de a tengeren már sikerrel szállottak velök szembe a gueuxök. Már pedig ezen, annyi tenger és folyamág által szabdalt földön, melyet csak nagy töltések védtek meg a tenger ellen, minden pillanatban tengerré lehetett tenni a szárazföldet is. Szerencsés véletlenből ép ott kötöttek ki a kalózok, hol Orániai Vilmosnak törvényes volt a hatalma és hol a kálvinismus legerősebben vert gyökeret. Egymásután felkeltek Seeland városai, Vlissingen és Zieriksee is elűzték a spanyol őrségeket. Példájukat követték a szomszéd déli hollandiai községek, Harlem, Dortrecht, Delft és Leida. Északi Hollandia is felszabadult, a citadellája által féken tartott Amsterdam kivételével.

Most lép a sorompóba, mint a küzdelem legfőbb tényezője, a hollandus nép. A főnemeseknél, még a javánál is, nagy része volt az ellenségeskedésben a személyes érdeknek és az intrigának; a nemeseket hányavetiség és könnyelműség vezette, s ha készek voltak tüntetni, sőt verekedni is, még készebbek voltak a megalkuvásra, a hódolásra, mihelyt túlnyomó erővel állottak szemben. Hiába, a feudalis társadalom a maga kebelében nem ismert áthidalhatatlan ellentéteket. De a nép nem alkudhatott meg, nem is lett volna kivel, mihelyt nemzetisége, gazdasági léte, vallása forgott koczkán. Már pedig a spanyol győzelem akkor mindezek megsemmisítését jelentette. És ha az ellenállás eszméi oly erősek, hogy felzavarták százados nyugalmából, elég erősek arra is, hogy szivóssá, kitartóvá tegyék azon élet-halálharczban, melynek az egész világ történetében kétségbeesett elszántságra nézve alig van párja.

Ne legyünk igaztalanok a nemesi rend történeti szereplésével szemben. Ha Orániai Vilmos, ha Egmond és Brederode fényes nevei nem szolgálnak zászló gyanánt, nehezen szánja rá magát a harczra akár az antwerpi vagy genti kereskedő vagy gyáros, akár az amsterdami vagy vlissingeni hajós. Mig az uralkodó társadalom magában és a királylyal egy, az alárendelt osztályok nem gondolhatnak a létező állapotok felforgatására. A nemesek mozgalma épen arra szolgált, hogy kitüntesse a kormányzó körök belső megoszlását és igy utat nyisson a plebejus elemeknek; továbbá arra, hogy a lelkes tömegeket kész, elismert, bizonyos tekintetben törvényes jogú vezérekkel lássa el.

A hollandi rendek Dortrechtben tartott gyűlésükön Vilmost ismerték el helytartójokul. A háború költségére szánták az egyházi kincseket. Hűséget esküdtek II. Fülöpnek, a helytartónak és az ország szabadságának. A mozgalom mindenütt az alsóbb néposztályokból indult ki, melyeket csak kelletlenül követtek a hatóságok. Amsterdam városának gazdag tanácsa hallani sem akart felkelésről. Orániai Vilmos ekkor tüntette ki először fényes politikai képességét. Vallásszabadságot igért katholikusoknak és protestánsoknak egyaránt, segélyt nyert a protestáns Angliától és a katholikus Francziaországtól. Mindebben St. Aldegondei Marnix Fülöp volt jobb keze. Ő volt az, a ki dalaival lelkesítette a csüggedt harczosokat, «Wilhelmus»-ról szóló éneke lett a szabadság csatadala.

Vilmos öcscse Lajos a franczia protestánsok segítségével elfoglalta a franczia határon levő Mons (Bergen) erős várát. Kalózai az ő részére foglalták le a tengeren Alba számára jövő spanyol pénzt. Már attól kellett tartani, hogy az egész ország a felkelők részére áll, midőn a franczia udvar borzasztó módon politikát cserélt. A Sz. Bertalan éj, mely Francziaországban sok időre véget vetett a protestánsok reményeinek, Orániai Vilmosra úgy hatott, mint egy buzogánycsapás. A franczia király nemcsak maga irtotta hugonotta alattvalóit, hanem Albát is felszólította, végeztesse ki a kezeibe jutott francziákat, minek ez meg is felelt.⁸⁰ Mons ostrománál történt ez a kegyetlenség. A protestans csapatok ezt a katholikus papok ellen elkövetett borzasztó kínzások által torolták meg, mi végkép elidegenítette a fölkeléstől az országnak katholikus népességét. A herczegnek el kellett vonulnia, Mons a spanyolok kezébe esett, kik véres boszút állottak. Egy éven át működött ott a hóhér bárdja. Malines városa kis időre falaiba fogadta Vilmost, ezért gyökeres kizsákmányolással lakolt. Négy millió forintot vittek onnan Anversbe. Az erőre kapott spanyolok északra nyomúltak. Szárazföldi harczban nem állhattak meg velök szemben a fegyelmetlen felkelők, kik saját pártjuk ellen csak úgy dühöngtek, mint az ellenség ellen. Zsákmány és gyilkolás jelölte a spanyol hódítást. Zütphenben Geldriában, melyet Alba fia foglalt el, ez atyja parancsait szó szerint követve egy férfit sem hagyott életben. Naarden városának bűnbocsánatot igértek megadás fejében. A polgárokat harangszó gyüjtötte az Isten házába. A mi rosszat sem sejtő megjelenőket felszólította egy pap, hogy készüljenek a halálra, és nyomban bejött egy spanyol csapat, mely a védteleneket lemészárolta. A várost felgyujtották. Azt mondták, hogy a spanyol katonaság itta az áldozatok vérét és kiszakította a meggyilkoltak szivét. ⁸¹ Úgy látszott, mintha Mexikó és Peru elfoglalásának rémes jelenetei itt ismétlődnének Európa kellő közepén.

Mindeddig a hazafias párt nagyon szomorú szerepet vitt a csatatéren. De annyi város romlása megtanította a fenmaradtakat, mi sors vár reájuk, ha a spanyolok kezébe esnek. Harlem városa, melyet ostrom alá fogott Alba fia, kétségbeesetten védte magát több mint 30,000-nyi sereg ellen, több mint fél éven át. Vilmos hiába akarta felmenteni, az éhség megadásra kényszerítette a hősöket. A spanyol vezér 1400 védőt lekaszaboltatott, 300-at a tengerbe dobatott. Minden védelem hiúnak látszott, még leglelkesebb párthivei is békére unszolták Vilmost. De ez Alkmár nevü kis városba vetette magát csekély csapattal. Kijelenté, hogy Hollandiában akar meghalni, nem rettenték Alba hadai, sem a Fülöp által ellene küldött orgyilkosok. Az a kis város északi Hollandiában ellenállhatatlan akadálynak bizonyúlt. A polgárok vitézségétől még a spanyol veteránusok is megréműltek. Midőn a tenger gátjait rombolni kezdették, az ostromló had visszavonúlt. (1573 október.) És ugyanazon időben nagy győzelmet aratott a gueux hajóhad a spanyol fölött, s elfoglalta a vezérhajót, melynek «Inquisitió» volt a neve. A németalföldi szabadságharcz kitünő történetírója, Motley szavai szerint: apadni kezdett a zsarnokság árja. Maga Alba, kitől a király már az 1572. évben megvonta kegyét, nem állhatott ellen az ismételt csapásoknak. Az 1573. év végén elhagyta az országot, melyet virágzó állapotából kétségbeesésbe taszított és hűből lázadóvá változtatott. A véres herczegnek hatása megszünt, de emléke továbbra is lehetetlenné tette a kiegyezést a felkelők és a király között.

A németalföldi szabadságharcz. A genti béke.

II. Fülöp Milano helytartóját, Luis y Requesens y Zunigát, egy katonai tehetsége s szeretetreméltó és nyájas tulajdonságai által kitünő férfiút bízta meg azon nehéz feladattal, hogy Alba utódja legyen. Requesens amnestiát hirdetett, eltörlé a tizedik garas adóját és komoly szándékot mutatott, engedmények által nyerni meg a népet. De bizhat-e a nép oly királyba, ki hat éven át jóváhagyta és támogatta Alba eljárását? Azonfelül a főkapitánynak jóakarata semmi biztosítást sem nyújtott a spanyol katonaság ellen, mely nem kapta rendesen zsoldját és folyton lázongott. Évenkint 7 millió aranyba kerűlt eltartása, azonfelül 6 1/2 millióval tartoztak neki, midőn Alba eltávozott. Maga Requesens Vilmosban és családjában látta a baj okait, ő is, mint királya, orgyilkosokat küldött ellenök. A herczeg azonban, különösen hajóhadára támaszkodva, napról-napra haladt. Még 1574 elején elfoglalta Seeland fővárosát Middelburgot, melyet vitézül védett a spanyol őrség. Ezt és hős vezérét bántatlanúl engedték kivonúlni, a város 200.000 korona sarczot fizetett. E pénzen zsoldosokat fogadtak és szárazföldön is megkezdették a harczot. De a mooki pusztán Limburgban a spanyolok meglepték és megsemmisítették 10.000-nyi seregét. (1574 ápr. 14.) Vilmosnak két testvére esett el a harczban. Általában lehetetlen eléggé magasztalni a spanyol katonáknak annyi csatában, ostromban és védelemben kitüntetett vitézségét. Nem rémítette őket sem bástya, sem ágyú, Middelburg felmentésére indúlva kétszer átgázoltak egy tengerszoroson. Csakhogy vitézségökkel egyenlő vala rakonczátlanságuk és kegyetlenségök a kivívott diadal után. Orániai Vilmosnak nemsokára sikerűlt helyreállítani a rendet katonái közt, de a spanyol vezér soha sem volt oly szerencsés. Katonáinak lázongása hátráltatá minden lépését. Végre Leida városának, Hollandia kapujának ostromához fogott. Négy hónapon át védte magát a polgárság, bár nemcsak az ellen, hanem éhség és ragály is ritkította sorait. Erre a hollandiai rendek elhatározták a gátak lerontását, «mert jobb ha elpusztúl az ország, mint ha elvész.» Tengerré vált Hollandia, 7 tonna aranyra tették a kárt. A gyönyörűen művelt földet elborítá a hullám, a nap-éj egyenlőség viharjai egész a spanyol táborig korbácsolták az árt, melyen vigan száguldottak a kalózok vitorlái (október 1–3. 1574.). Ott több mint 15.000 spanyol veszett el a tengerben és az ellenség által. ⁸² A városnak, mely hős védelme által megmentette a szabadság ügyét, egyetem alapítása által fejezték ki hálájukat Vilmos és Hollandia. Az alapító oklevelet még Fülöp nevében írta alá Vilmos. Az áll benne, hogy «tekintetbe véve a valláskülönbséget és hogy kedveskedni akarunk Leida városunknak, azon súlyos terhekért, melyet annyi hűséggel viselt ezen háborúban, elhatároztuk, érett tanácskozás után kedves rokonunkkal Vilmos orániai herczeggel, hogy ott szabad iskolát és egyetemet alapítunk.» Semmisem válhat jobban tiszteletére a felkelőknek és vezéröknek, mint hogy egy élet-halálharcz közepett sem feledkeztek meg arról, hogy a tudomány ápolása biztosíthatja majd legjobban vallásos és politikai függetlenségöket. Valóban lélekemelő tünemény azon iszonyú vadság után, melyet mindkét párt nyilvánított és melytől Leida felmentése sem volt ment. Egy seelandi hajós a gát áttörésénél megölt egy spanyolt, kitépte szivét, beléharapott és aztán a kutyájának dobta oda e szavakkal: igen keserű. Sok éven át őrizték e szivet a fogak benne maradt nyomaival. ⁸³

Egy ideig Miksa császár közvetítése alatt alkudozás folyt Bredában. Ez nem vitt eredményre és ekkor Seeland és Hollandia tartományok az 1575 októberben tartott delfti gyűlésen függetleneknek nyilvánították magokat a spanyoloktól, nem ismervén el más felsőséget, mint az orániai herczeget. Vilmos azonban nem bízott eléggé saját magának és a két provinciának erejében, melynek két nagy városa, Harlem és Amsterdam, még spanyol hatalom alatt állott. Egyre kinálta Angliát és Francziaországot a Németalföld birtokával, ha segíteni akarják a spanyolok ellen. Mert a spanyolok újra előnyomultak, 1576 juniusban elfoglalták Zierickseet. Requesens azonban meghalt és nem volt elismert hatalom az országban. Az állami tanács uralkodott ugyan, Viglius és Berlaimont alatt, de nem volt elég tekintélye. A garázda katonaság ellenében maga fegyverezte fel a népet. De a rendek ellene fordultak, Brabant, Hainaut (Hennegau) és Flandria tartományai alkudozni kezdettek Vilmossal és az államtanácsot szétugrasztották. Úgy látszott, mintha új általános nemzeti mozgalom készülne a spanyolok ellen. Másrészt az idegen katonaság ezentúl ellenségét látta a belgákban, valláskülönbség nélkül. Még mindig éreztethették fegyverök élét. Anversben a vár őrsége berontott a városba. Csekély száma mellett is akadálytalanul rabolt és gyilkolt Észak-Európa ezen leggazdagabb kikötőhelyében, melynek virágzását ez a «spanyol furia» tette tönkre. (1576 nov. 4.) Több mint 15 millió arany forintra tették a zsákmányt. A többi spanyol őrség is követte e példát. Az egész ország elpártolása volt erre a válasz. A legtöbb tartománynak Gandban összegyűlt képviselői négy nappal a spanyol furia után megkötötték a pacificatiót. Ennek értelmében kötelezték magokat arra, hogy közös erővel kiűzik az idegen sereget és helyre állítják az alkotmányt. Az egyházi kérdés fölött az egybehivandó általános rendi gyűlés döntsön, addig is szabad vallásgyakorlatot élvezzenek a protestánsok az északi tartományokban. A nemzeti egység ez egyszer erősebbnek mutatkozott a valláskülönbségnél, úgy látszott, mintha a mozgalom a Granvella alatti medrébe tért volna vissza.

Don Juan.

Ezen veszélyes helyzettel szemben Fülöp, Granvella tanácsára, engedékenységre határozta magát. Új helytartójául azon férfiút szemelte ki, ki egyaránt kivált diplomatiai ügyessége és katonai híre által: Don Juant, a lepantói győzőt. Oly feladat várt most az ifjú hősre, melynek megoldása örök dicsőséget biztosított volna nevének. Helyre kellett állítania az egyház és a trón tekintélyét, jóvá tenni Alba, Fülöp és a spanyol furia vétkeit. Utasítása abban állott, hogy meghallgassa és orvosolja a rendek panaszait, de tartsa fenn lehetőleg az egyházat és a királyi tekintélyt. A rendek nagy gyanúval fogadták, csak Luxemburg tartománya hódolt, a többi Orániai Vilmos javaslatára a gandi pacificatió elfogadásától tette függővé engedelmességét. Don Juan nagy lealázásnak tekintette ezen feltételt, de épen dícsvágya birta annak elfogadására. A Németalföldet csak lépcsőnek tekintette egy magasabb és dicsőbb jövendőhöz. Anglia felé fordult szeme, melynek királynője védi az eretnekséget, és börtönben tartja Stuart Máriát, a katholicismus szép martyrját. Lehet-e magasztosabb feladat V. Károly császár lovagias fiára nézve, mint főhadiszállásán győzni le az eretnekséget, kiszabadítani a foglyot és mint annak férje uralkodni a szigetország fölött? A pápával alkudozott ezen terv végrehajtásán, Fülöp udvarában is pártot szerzett, ott ügyes titkára Escovedo működött érdekében. Nem akart e tervében testvére által megakadályoztatni, mint egykor Tunisban. A gandi pacificatió végrehajtása kész és páratlan vitézségű sereget ad kezébe. Ezért 1577 elején a brüsseli unióban elfogadta a pacificatiót és edictumot adott ki, melyben annak pontjait jóváhagyja, a 17 tartomány jogait helyreállítja és Orániai Vilmost – ki pedig már nyiltan felkelt a király ellen, – mint Hollandia és Seeland helytartóját megerősíti. Másrészt a rendek többsége elhatározta a katholikus vallás fentartását és ezáltal kielégítette Fülöpöt is. Új szakadás állott be az északi és a déli tartományok közt.

Don Juan minden módon nagy vállalatához akart fogni. Bátyjától felmentését kérte, a rendektől pedig azt, hogy halaszszák el a spanyol sereg eltávolítását, míg hajóhad nem jő érte. Fülöp időközben értesűlt Juan minden tervéről. Titkára, Perez, volt Juannak és Escovedónak árulója. A király saját hatalmát látta veszélyeztetve öcscse vállalata által és rossz néven vette, hogy az az ő háta mögött folytatott alkudozásokat. Nem hajtott a pápa szavára sem, sem azok tanácsára, kik váltig azt állították, hogy Hollandiát csak Angliában lehet legyőzni. Ismét kitünt, hogy a gyanú és a boszú rossz tanácsadók. A király pénzt nem küldött Don Juannak, ellenben sürgette a katonaság visszaküldését, miben teljesen egyetértettek vele a rendek. Magok a katonák nem szivesen mentek, többnyire németalföldi nejeik voltak és egészen meghonosultak ott tíz év óta. Egy vezérük szerint, a zsidók egyiptusi kivonulásához hasonlított kiköltözésük; mint azok, ők is sok drágaságot vittek magokkal.⁸⁴

Don Juan mindenfelé alkudozott, még Erzsébettel is, kinek kezére vágyott, mert hátha mégis erősebb Stuart Máriánál? És türelmetlenül várta az alkalmat hatalma biztosítására. Tényleg a gandi pacificatió ellenére nem volt béke. Orániai Vilmos legkevésbbé sem tartotta meg a békét, annak pontjai ellenére eladatta a helytartóságában levő királyi birtokokat, sereget gyűjtött és legbuzgóbb párthiveire bizta a várak őrizetét. A kalvinisták, a kivívott siker mámorában, sok kihágást engedtek meg magoknak még Don Juan személye ellen is. Ez most azon nehéz vállalatba fogott, hogy külön önálló hatalomra tett szert a katholikus és protestáns rendek ellenére és spanyol katonaság nélkül. Zsoldosaival elfoglalta Namur és Charlemont várait, az országnak déli részében. De Anvers elfoglalása nem sikerűlt, sőt még a fontos citadellát is lerontották a rendiek. A rendi gyűlés vérszemet kapott, Don Juan visszahívását és egy törvényes herczegnek kinevezését kormányzóúl követelte a királytól. Fülöp Margitot akarta ismét az országba küldeni, de ezt nem fogadták már el. Orániai Vilmosnak volt ismét legnagyobb befolyása, részt vett az államtanácsban és Brabant őt választá meg ruwartjának (kormányzójának). A katholikus rendek Rudolf császár öcscsét, Mátyást, ugyanazt, ki később II. Mátyás neve alatt magyar király lett, választották meg kormányzóúl. Ez a fiatal dicsvágyó fejedelem, be sem várva bátyja beleegyezését, eljött Bécsből. De tényleg nem volt semmi hatalma, az Orániai intézett mindent. Nem is nevezte a nép a főherczeget másnak, mint a herczeg irnokának, mert nem volt más dolga, mint hogy annak akaratát kifejezze.⁸⁵ Az Orániainak befolyása alatt szövetségre léptek a rendek Erzsébettel, ki évi 100.000 fontot adott seregök fentartására. Közös volt az ellenség: Spanyolország és Don Juan.

Don Juan elemében volt, ismét harczolhatott. Visszahívta a spanyol sereget Olaszországból és Gemblouxnál sokkal csekélyebb hadával szétverte a rendek hadát. Az egész csata nem tartott tovább egy óránál. A spanyolok alig vesztettek 10 embert, soha sem tündökölt oly fényesen hadi erényük, mint e csatában. Don Juan egyszerre birtokába jutott a mai Belgium legnagyobb részének. Csak pénzt várt, és utasításokat Spanyolországból, melyeket megbizottjának, Escovedonak kellett volna áthoznia. De ezen férfiú már gyanussá vált Fülöp előtt.

Don Juanról azt hitte a király, hogy meg akarja őt fosztani trónjától; e tervnek Escovedo lett volna kovácsa. Elhatározta, hogy a veszedelmes embert titkon eltéteti láb alól. Gyóntató atyjának és udvari theológusainak véleménye szerint ehhez, mint királynak, volt joga. A gonosz tett végrehajtását Perez vállalta magára. Escovedo ugyanis, Ruy Gomeznek hű embere, tudta, hogy az utóbbinak özvegye a szépségéről híres, bár félszemű Eboli herczegné, Perezt tünteti ki kegyével. Fenyegette Perezt, hogy mindent fölfed a király előtt. Az államtitkár most meggyőzte a királyt Escovedo veszedelmes terveiről és kieszközölt egy irásbeli felhatalmazást annak meggyilkolására. Több mérgezési kisérletet tettek magánál Pereznél, melyekről mindig értesítve volt a király. Végre Perez bérelt orgyilkosai az utczán ölték meg Escovedot. Ennek özvegye panaszai és vádjai elől volt kénytelen Perez Aragoniába menekülni, mi ismét nagy bonyodalmakat vont maga után. Látszik, mily belső összeköttetésben állottak a legfontosabb állami érdekek a királyok és ministerek személyes érdekeivel és szenvedélyeivel.

Az egésznek visszahatása Don Juant érte. Teljesen magára volt hagyatva, látnia kellett, hogy tervei egymásután mint mennek füstbe. Még Belgiumban sem mozdulhatott, mert Orániai Vilmost az angolok és a protestáns németek segítették, a katholikus vallonok pedig az alenconi herczeget, a franczia király öcscsét hívták meg. Tűzlelkét megsemmisíté e kényszerített nyugalom. Azon gondolkodott, hogy remeteségbe vonúl vissza. Rövid betegség után meghalt 1578 október 1-én. Szívét egészen elszáradva találták. «A legszebb diadal reményével kecsegtette a sors, csábította tehetségei mint magasabb fejlesztésére, igényeinek mint messzebb szárnyalására; nem tudott már uralkodni magán. Ekkor korlátokat vont elé és engedte, hogy meghaljon».⁸⁶

Farnese Sándor. A Németalföld kettészakadása.

Don Juan halálos ágyán Margit fiát, Farnese Sándort, Parma herczegét nevezte ki helyetteséül. A király a fiatal 33 éves herczeget nevezte ki főkormányzónak. Spanyolországban nevelkedett, egészen spanyol szellemben, olasz államférfiúi ügyességgel nagy katonai tehetséget párosított. Don Juan halálakor a legnagyobb zavar uralkodott Németalföldön. Az ország azon része, mely közvetlenül a spanyolok alatt állott, volt a legjelentéktelenebb. Nem vethette Farnese reményét másba, mint a többi három párt megoszlásába és egymás iránti gyanúskodásába.

Ezen pártok közül a leghatalmasabb és legösszetartóbb volt az északi tartományok szorosan protestáns szinezetű szövetsége Orániai Vilmos vezetése alatt. Ennek sikerűlt végre Amsterdamot és Harlemet birtokába ejteni. Mindenütt kiűzték a katholikus hatóságokat és papokat és elvették a katholikus templomokat. A legtöbb nagy városból kiűzték a szerzeteseket is, különösen a jezsuitákat. Az ország déli részén Gand városa volt a protestáns párt főfészke, hol a protestáns köznép valódi rémuralmat gyakorolt. Már azon gondolkodtak, hogy ez a város legyen egész Flandria ura.

A brüsseli unió szabad vallás-gyakorlatot biztosított ugyan minden tartományban, de sem az üldözésnek, sem a visszavonásnak nem vethette végét. Minthogy a protestánsok Erzsébetnek és a rajnai palotagrófnak segítségére támaszkodtak, a katholikus rendek Francziaországban kerestek támaszt, az által, hogy a franczia király öcscsét, Ferencz alençoni, később anjoui herczeget választották meg Németalföld szabadsága megvédőjének, a spanyol zsarnokság ellen. De a herczeg nem akart olyan szerepet vinni, mint Mátyás főherczeg, és csakhamar lemondott. Ez által a vallon-katholikus párt, melyet a gandiak terjeszkedése nagyon aggasztott, egyedül állott szemben a kalvinistákkal. Ezek közt Orániai Vilmos szorosabb szövetséget akart alakítani az általános rendi szövetség keretén belől.

Farnese a dolgok ezen állását határozottan és tudatosan használta fel. Nem voltak saját személyes czéljai, mint Don Juannak, egészen feladatának élt. Látta, hogy a rendek nagy része még jobban tart a protestánsoktól, mint tőle. Ennélfogva megigérte a rendi szabadságok helyreállítását, úgy mint V. Károly korában voltak és a spanyol sereg hazaküldését: csak az egyházat akarta fentartani. A katholikus urak, kiket malcontentusoknak neveztek, köztök a fiatal Egmond, hozzá csatlakoztak, s a déli tartományok, Artois, Douai és Hainaut, ennek alapján léptek szövetségre Arrasban 1579 jan. 6-án. Azt lehet mondani, hogy akkor a román- (vallón) katholikus párt állott szemben a német (vlám) protestáns párttal. A katholikus részen erőszakkal vetettek véget a reformatiónak; a kalvinisták nagy része kivándorolt Hollandiába. A katholikusok pedig természetesen visszatértek a spanyol király iránti engedelmességhez.

Ennek ellenében a protestáns tartományok, Vilmos vezetése alatt, külön szövetségre léptek az utrechti Unióban. (1579 jan. 29.) Ebben Hollandia, Seeland, Utrecht tartományok egészen és Geldria, Groningen és Zutphen nagy részben sorakoztak. Örök időkre kötötték e szövetséget, kölcsönös védelemre és annak költségei közös fedezésére kötelezvén magokat. A szövetség előljáróinak egybehangzó szavazata szükséges minden határozathoz béke, háború, fegyverszünet és adó fölött. Más ügyekben a többség dönt. Egy tartomány sem szerződhetik külön idegen hatalommal. Minden tartomány maga rendezi egyházi ügyeit, a lelkiismereti szabadság fentartásával. Később Over Yssel tartománya is aláírta a szövetséget. Tulajdonkép ez a szövetséges tartományok köztársaságának alapító oklevele.

A határozottan protestáns és a határozottan katholikus országrészek között épen a legnépesebb és legvirágzóbb tartományok foglaltak állást: Brabant és Flandria. Ezek döntöttek az általános rendi gyűlésben, mely a két külön szövetség mellett továbbra is fennállott. Farnesetől, ki általános békét akart kötni, a főherczegnek, ki még mindig Brüsselben tartózkodott, elismerését, vallásszabadságot és a spanyol sereg eltávolítását követelték.⁸⁷ Így a béke-alku nem vezetett semmire, a háborúnak kellett dönteni.

Orániai Móricz.
Willem Jacobsen Delff (1580–1638.) rézmetszete után. Az eredeti festmény Adriaan van der Venne (1589–1662.) műve.

Ebben azonnal kitünt Farnesenek és a spanyoloknak nagy túlsúlya. Nehéz ostrom után sikerült elfoglalniok Maastricht várát, mely délfelől kapuja az országnak (1579 junius). Árulás által kezökbe kerűlt Groningen fontos vára (1580 márcziusban). Magát Orániai Vilmost is megnyerhetni remélték nagy díj árán. De ezen tervök hajótörést szenvedett. A «hallgatag»⁸⁸ herczeg nem árúlta el a szabadságnak és vallásának – már 1573 óta kalvinista volt – ügyét. Ezért Fülöp Granvella tanácsára, ki akkor ismét főszerepet vitt a spanyol udvarnál, a legvégső lépéshez nyúlt: átok alá helyezte Vilmost és nyilvános kihirdetés által 25.000 arany koronát tűzött ki díjul fejére. Erre az orániai egy «Apologiával» felelt, melyben szenvedélyesen bevádolja a király zsarnokságát egész Európa előtt. Valamint a király szemére vetette a herczegnek szerencsétlen családi viszonyait – Vilmos ugyanis elvált nejétől, a szász választó nővérétől és új házasságra lépett – úgy Fülöpöt most nyiltan vádolták azzal, hogy ő mérgezte meg nejét és ölette meg fiát Don Carlost, azért, hogy nőül vehesse Miksa császár leányát.⁸⁹ Farnese ellene volt ezen fellépésének Vilmos ellen. Ki is tüntek rossz következései. A rendek ugyanis julius 26-án Hágában kimondották elszakadásukat a spanyoloktól. Ezen oklevél nemcsak a Németalföldnek, hanem az egész újabb alkotmánytörténetnek fejlődésére nézve nagyjelentőségű. Abból indúl ki, hogy a világi hatalom nem isteni eredetű, hogy ennélfogva a fejedelem akarata nem lehet törvény, mert nem a nép van a fejedelem kedvéért, hanem a fejedelem a nép hasznára, hogy vezesse, mint az atya gyermekeit, igazságban és méltányosságban. Ezen idő óta nem is használták már a király nevét okmányaikban.

A rendek most ujra (Alençon) Anjou herczeget kinálták meg a kormányzósággal, ki csakugyan 17.000 emberrel bejött az országba. Mi sem mutatja annyira Orániai Vilmos önzetlenségét, mint az, hogy saját tartományait, Hollandiát és Seelandot is reá akarta birni, hogy ismerjék el fejökül a franczia herczeget. Ez egy ideig csakugyan majdnem az egész országot egyesíté maga alatt. Mátyás megúnta végre dicstelen szerepét, eltávozott. A katholikus rész mint katholikust kedvelte Anjout, a protestáns, mert oltalmat várt tőle Farnese ellen. Az által is akarta erősíteni állását, hogy Erzsébet királynő kezét remélte megnyerhetni. Egy ideig jó szóval tartotta a királynő, de végre visszautasította. Protestáns alattvalóinak sohasem birta megnyerni bizalmát. Hollandia és Seeland nem hódoltak neki, mert nem akarta biztosítani Orániai Vilmos jogait. Midőn Anversben 1582 márcziusban egy spanyol attentátumot követett el Vilmos ellen, a feldühödt nép majd hogy szét nem tépte Anjout és kisérőit, őket vádolva a bűn előidézésével. Farnese előrehaladását nem bírta megakadályozni, hanem inkább arra tört, hogy minden esküje ellenére magát tegye a Németalföld egyetlen urává. Az is keserítette, hogy a protestánsoknál nem eszközölhetett ki vallásszabadságot a katholikusok részére. Franczia nemeseivel csak pénzére áhítozott a megvetett németalföldi polgárságnak. Katonái 1583 jan. 17-én berontottak Anversbe. De a «franczia fúria» nem sikerűlt úgy, mint előbb a spanyol, a polgárok Orániai Vilmos vezérlete alatt visszaverték a fosztogató katonákat. Orániai Vilmos, ki jó viszonyban kivánt maradni Francziaországgal, közbenjárt, de a rendek már nem akartak tudni semmit Anjouról. Ezt Farnese csakhamar kiűzte, elfoglalva egész Flandriát Gand kivételével. III. Henrik, franczia király, kit a rendek megkináltak az uralommal, ezt nem vállalta el.

Ismét Orániai Vilmos volt névleg is feje a felkelésnek, a minthogy tényleg soha sem szünt meg az lenni. Nagysága nem nyilatkozott csatákban és nagy fegyvertényekben, hanem abban, hogy ezt a szövetséget egyáltalában össze birta tartani. Mondhatni, hogy ő volt az egyedüli, ki egészen azonosította magát a szabadságharcz ügyével. Különben nemcsak minden tartomány, hanem minden város és község, az egésznek rovására is, első sorban a maga hasznát kereste. Mihelyt az első lelkesedés alászállott és a háború hosszúra huzódott, minden pénzáldozattól visszariadtak és vezérüket a legaljasabb gyanusításokkal illették. A mellett pedig, hogy saját embereivel kellett alkudozni, szemmel tartani Anjou és Farnese ármányát és megküzdeni a spanyol sereggel, életét orgyilkosok fenyegették. Végre egy francziának: Gérard Boldizsárnak, ki kémül ajánlkozott neki és így megnyerte bizalmát, sikerűlt őt megölni, Delftben 1584 jul. 10-én. Fülöp a gyilkos családjának adományozta Vilmosnak burgundiai jószágait. Vilmost Holland és Seeland rendjei megválasztották már grófjuknak. Csak még fejedelmi jogait nem írták körül. Vele e méltóság is megszünt, mert a büszke urak nem voltak hajlandók azt fiára: Móriczra ruházni, ki akkor még csak 17 éves volt. Vilmos másik fia Coligny leányától, Fridrik Henrik, még csak egy éves volt.

A „Fin de la Guerre” tűzhajó.
Hogenberg Frencz egykorú rézmetszete után. Az antwerpiek azt remélték, hogy ezzel a hajóval áttörnek a spanyol gáton, de a spanyolok elfoglalták a hajót.

Hollandia tartománya kijelenté, hogy grófja halála daczára folytatja a háborút. A rendek Delftben augusztus 18-án tartott gyűlésükben 18 tagból álló államtanácsot bíztak meg ügyeik vezetésével. Vilmos fia, Móricz volt ezen államtanács elnöke. Az ifjúnak roppant feladat jutott: Farnese ellen fentartani magát és hazáját.

VIII. Henrik angol király.
Ifj. Holbein Hans nagy képéről, mely a királyt azon pillanatban ábrázolja, amint a londoni orvosok és borbélyok czéhének átadja uj statutumaikat.
Az eredeti festmény Londonban van. Az itt közölt kép kisebbitett hasonmás Baron (1736 körül) rézmetszete után.

Olden-Barneveld János.
Delff (1580–1638.) rézmetszete után. Az eredeti kép Mierevelt (1567–1641.) műve.

Farnese nemsokára Orániai Vilmos halála után elfoglalta Gandot, majd 1585 elején Brüsselt is. Hódításai biztosítására mindenütt nagy mérséklettel járt el, az egyházakat visszaadta ugyan a katholikusoknak, de a protestáns lakosságnak két évet engedett elköltözésre. A háború most Anvers körül központosúlt, melynek polgármesteréül Orániai Vilmos távozásakor próbált hivét, Marnix Fülöpöt választatta. Ennek kezét azonban nagyon megkötötte a tanács és az, hogy a két vallású népesség egyáltalában nem értett egyet. A mészáros czéh nem engedte, hogy a védelem czéljából lerontsanak egy gátot, nehogy eláraszszák szép rétjét! Marnix mindamellett megtett mindent a város védelmére, mely egyike volt a legerősebbeknek Európában. A támadás vetekedett a védelemmel nemcsak vitézségre, hanem a nagy tökélyre jutott mérnöki munkálatok, aknák és sánczok felhasználása által is. Egész Európa figyelme ez ostromra fordúlt, melyet a háború főiskolájának tekintettek. Farnese olasz mérnökei döntötték el a diadalt az által, hogy a Seldát elzárták. Végre a gátak áttörését határozták el az ostromlottak. De a spanyolok erős állást foglaltak e főtöltésen, legyőzték ott a kirohanókat, s teljesen elzárták a várost mindenfelől. A város tűzhajói, melyeket Gianibelli nevű olasz mérnök készített, egy izben áttörték a spanyol erősítéseket, de sem az anversiek, sem a felmentésükre készülő flotta nem használta fel az alkalmat és a parmai herczeg nehány nap alatt kijavíttatta védműveit. Midőn már csak egy hónapra való élelem volt a még mindig népes városban, Marnix alkudozni kezdett és 1585 aug. 17-én átadta a várost. Ő, előbb a szabadság leglelkesebb védője tollal és karddal, azon meggyőződésre jutott, hogy a tartományok küzdelme a spanyolok ellen nem vihet eredményhez, s hogy legjobb előnyös feltételekre békét kötni. Farnese amnestiát engedett, de a városnak saját költségén fel kellett építenie lerombolt citadelláját. A protestánsoknak négy év alatt el kellett költözniök. Ebben a pontban hajthatatlan maradt Fülöp, nem engedé, hogy eretnekség fertőztesse tartományait. Marnixot árulással vádolták honfitársai és azóta visszavonultan csak az irodalomnak élt. ⁹⁰ Már Anvers előtt meghódolt Malines is. Mindezen városokból elköltöztek a protestánsok, közöttük a leggazdagabb kereskedők s az északi tartományokba vitték tőkéiket és vállalkozó szellemöket. A déli tartományok katholikusok maradtak tehát, de míg azelőtt kétségtelenül náluk volt a hegemonia iparban és kereskedelemben, az most a kereskedésben a független tartományokra, különösen Hollandiára és annak főhelyére, Amsterdamra szállott át, ipar tekintetében pedig Angliára. Ez a két ország körülbelül azon határok között maradt, melyeket Parma fegyverei 1585 végéig vontak.

Az északi tartományok, rettegve a spanyol fegyvertől, Erzsébethez fordultak segélyért, megkinálva őt a koronával. Az óvatos királynő ezt nem fogadta el, hanem Leicester grófot 6000 emberrel átküldte a rendek segítségére. A grófot, ki vezérnek gyönge, személyesen igen megnyerő vala, nagy örömmel fogadták a tartományok. Megválasztották főhelytartónak, mint egykor Orániai Vilmost; alatta Orániai Móricz és annak nagybátyja, nassaui Vilmos gróf, voltak a legfontosabb tartományok helytartói.

A főbaj az volt, hogy Erzsébet nem vette komolyan a hollandus függetlenség ügyét, szerette volna a megszállott városokat magának megtartani, vagy kedvező feltételek mellett nemcsak azokat, hanem az összes tartományokat átszolgáltatni a spanyoloknak. Így nagyon is jogosúlt volt a városi tanácsok bizalmatlansága az angolokkal szemben.

Míg Leicester 1587 nyarán távol volt Angliában, a spanyolok előhaladtak és több várat elfoglaltak. A rendek árulással vádolták az angol parancsnokokat, pedig azok valóban a királyné utasítása szerint jártak el.⁹¹ Erzsébet ez által meg jobban elidegenedett a kalvinistáktól és Leicesternek azt az utasítást adta, hogy önkényesen uralkodjék. Ezen utasítás Olden Barneveld Jánosnak, Rotterdam városa tudós és bátor pensionáriusának jutott kezébe. A rendek gyűlésén, hol városát képviselte, hevesen megtámadta a főhelytartót és az angolokat s keresztülvitte, hogy Orániai Móriczot bízták meg a kormánynyal. Leicester, úgy mint előbb Anjou, katonai hatalmat akart gyakorolni, de tervét, hogy hatalmába kerítse a legfontosabb városokat, felfedezték és szégyen szemre haza kellett térnie. (1587 decz.) Orániai Vilmos fiára maradt a köztársaság függetlenségének kivívása.

58. Forneron i. m. II. 12. l.^[VISSZA]
59. Motley, Rise of the dutch Republic. I. 359. l.^[VISSZA]
60. II. Fülöp 1565-ben, midőn már nagy volt köztük az ellentét, elkérte Orániai Vilmos szakácsát.^[VISSZA]
61. Motley, i. m. I. 227–229.^[VISSZA]
62. Ranke, i. m. I. 328.^[VISSZA]
63. V. Károly úgy rendelkezett, hogy az ágostai vallásbékének Belgiumban ne legyen érvénye. Különben is Németországban csak az ágostai hitvallás volt befogadva, a helvét és a Hollandiában nagyon elterjedt anabaptismus nem.^[VISSZA]
64. Forneron i. m. II. 71.^[VISSZA]
65. Jellemző az erkölcsökre nézve, hogy a krónikások különösen azon sopánkodnak, mennyi jó bort és sört öntöttek ki akkor a pinczékben.^[VISSZA]
66. Büdinger, Don Carlos54. l.^[VISSZA]
67. Forgách, Comm. 508. l.^[VISSZA]
68. Philippson, West Europa im Zeitalter von Philipp II.^[VISSZA]
69. Latinsága ép oly barbar volt, mint ő maga. Heretici fraxerunt templa, boni nihil faxerunt contra, ergo debent omnes patibulare.^[VISSZA]
70. Forgách, i. m. 510. l.^[VISSZA]
71. Leo, Geschichte der Neuzeit I. 498.^[VISSZA]
72. Forgách. i. m. 510. Thuanus. Hist. II. k. 629. l.^[VISSZA]
73. Thuanus, III. 84.^[VISSZA]
74. Froude, i. m. VII. 488.^[VISSZA]
75. Philippson, i. m. 231. l.^[VISSZA]
76. Thuanus, II. 645. l.^[VISSZA]
77. U. o. 989. l.^[VISSZA]
78. Motley, i. m. II. 297. l.^[VISSZA]
79. Thuanus II. 1112.^[VISSZA]
80. Forneron, Les ducs de Guines. II.^[VISSZA]
81. Motley i. m. II. 359. l.^[VISSZA]
82. Ld. ez ostrom gyönyörű leírását Motley idézett művében. 459–85. l.^[VISSZA]
83. Motley i. m. 470. l.^[VISSZA]
84. Philipson i. m. 247. l.^[VISSZA]
85. Philipson i. m. 249. l.^[VISSZA]
86. Ranke, Fürsten und Völker.^[VISSZA]
87. Leo i. m. 518–9. lap.^[VISSZA]
88. Voltakép Taciturnus = hallgatni tudó.^[VISSZA]
89. Ranke, Don Carlos.^[VISSZA]
90. Philipson i. m. 310. l.^[VISSZA]
91. Froude XII.^[VISSZA]