IV. FEJEZET.
A reformatio diadala Angliában és Skótországban.

Anglia és Skótország európai helyzete. – Erzsébet és tanácsosai. – A társadalmi és gazdasági átalakulás. A hajózás fejlődése. – Erzsébet és a parlament. – Az életmód és műveltség. – Irország meghódítása. – Stuart Mária és a skótok. – Stuart Mária tragédiája.

Anglia és Skótország európai helyzete.

Mióta megalakult az az egyházi és politikai rendszer, mely Spanyolország és Olaszország szellemi és anyagi erejének egyesüléséből eredt és ezen szilárd alapból kiindulva, hatása körébe akarta vonni az egész világot, földrészünk nyugoti országainak függetlensége a protestáns valláshoz és annak megmaradásához volt kötve. A spanyol fejedelmi hatalomnak szoros összeköttetése a restaurált katholicismussal nem engedett más választást.

A mai viszonyokat nézve, merő ábrándnak tűnik elő az a törekvés, hogy a Habsburgok spanyol ága megvalósítva a világuralom, a monarchia eszméjét, egyúttal kizárólagos uralmába helyezze vissza a római egyházat is. De akkor valóban nemcsak lehetőnek, hanem valószinűnek is látszhatott az eredmény. Nemcsak az oly éleselméjű gondolkodó hitt benne, mint Campanella volt, ki művében voltakép a monarchia szükségét fejtegeti, egyúttal megjelölvén az eszközöket, mikép lehet az egyes országokat alávetni, még Perzsiáról és Khináról sem feledkezve meg, hanem hitt elérhetésében minden spanyol, hitt benne maga a király is. Mert Isten, kinek ügyét szolgálják, csak nem engedheti diadalra jutni egyházának ellenségeit.

A tisztán katholikus Délnyugattal szemben csak a távoleső, erőben, műveltségben hozzá nem is hasonlítható Észak, Dánia és Svédország áll mint túlnyomóan protestáns ellenfél. Németország, a reformatio bölcsője, Francziaország, Anglia, Skóczia, Magyarország meg vannak oszolva. A római egyház, mely most egységes vezetés alatt, a trienti határozatok szilárd alapján állva, nagy anyagi és szellemi eszközökkel rendelkezve, a jezsuiták bámulatos szervezetének vezetése alatt, megkezdi a támadást, méltán kecsegtethette magát azon reménynyel, hogy mindezen ingadozó, megoszlott birodalmakat magával ragadja. Két nagy erkölcsi erő küzd mellette: a tömegek conservativ ragaszkodása az istentisztelet régi formájához és a térítőknek rajongó, halálmegvető, az apostolok korára emlékeztető meggyőződése ügyök igazságáról és győzelméről.

Valóban sikerül is megállítani a protestantismus diadalmenetét. A trienti zsinat óta a katholikus vallás nem veszt el egy országot sem, kivéve Hollandiát, ellenben visszaszerez számos, már elvesztett népet. Végleges diadalára nézve azonban kétségtelenül az volt akkor a legfontosabb kérdés: sikerül-e neki a nagy szigetország megnyerése.

Anglia a XVI. század elején lemond ama hódító politikáról, mely királyainak és népének az előző korban annyi dicsőséget szerzett. A nagy belső háborúktól elgyengülve, magába vonul vissza és átengedi a nagy európai érdekek küzdőterét a Habsburgoknak és a Valoisknak. 1558-ban elveszti még Calaist is, franczia hódításainak utolsó maradványát.

De azért nemzetközi szerepe akkor sem kicsinylendő. Ha VIII. Henrik külügyi politikájában kimutatható valamely határozott irány, ez csak abban áll, hogy a két versenyző nagyhatalom közt fenn akarja tartani az egyensúlyt. V. Károly és I. Ferencz egyaránt szemben találták magukkal, mihelyt győztesek voltak. A császár, ki Németalföld ura, ép oly veszélyessé válhatik, mint az örökölt ellenség, a franczia király. Százados hagyományok, nagy gazdasági érdekek fűzték Angliát a németalföldi s a burgundi szövetséghez. De sem ezek, sem a francziák ellen még mindig tartó nemzeti gyűlölet nem feledtethették el, hogy a barátból, ha túlhatalmassá lesz, veszedelmes ellenség válhatik.

Fülöp és Mária házassága a régi szövetségnek volt mintegy betetőzése. Erzsébet trónrajutásával atyjának függetlenebb politikája jut ismét felszinre. És minthogy az akkor annyival hatalmasabb Spanyolország egyúttal a katholicismus előharczosa, a nemzeti eszme mintegy rászorul a protestantismusra, mint a függetlenség biztosítójára.

Mint Angliában a burgundi, úgy volt hagyományos a skótoknál a franczia szövetség. Míg az európai politikának megszokott nézetei nem változtak, a sziget két államának egyesítésére alig lehetett gondolni. Mélyen gyökerező nemzeti gyűlölet választotta el egymástól a két népet, annál élesebb, mert folytonos volt köztük az érintkezés. Csak az olyan általános eszme, mely előtt még a nemzeti érzés, a történeti hagyomány is elhalaványul, hozhatta létre Nagy-Britannia egységes államát. Ilyen egységes eszmévé fejlődött a protestantismus. Mint ennek fenntartója Európa nagy szárazföldi hatalmaival szemben, vívta ki a sziget az egyenrangúságot velök és készítette elő jövendő nagyságát.

Erzsébet és tanácsosai.

A zsarnok VIII. Henriknek leánya teljesen át volt ugyan hatva méltóságától, büszke önérzetben nem engedett sem Valoisnak, sem Habsburgnak, de mégis azt óhajtotta, hogy szeretetből és ne kénytelenségből engedelmeskedjenek neki alattvalói. Mint nő, mint oly fejedelem, kinek nem állott rendelkezésére állandó sereg, kinek érdekeit nem védi régi és hatalmas hagyomány, kinek még a trónhoz való joga sem kétségtelen – hisz atyja kitagadta, – reá is volt szorulva népe ragaszkodására. Helyzete hosszú időn át, úgyszólva minden perczben válságosra fordulhatott. Igy kénytelen volt a külföldi hatalmakhoz való viszonyában felhasználni a politika minden fondorkodását és kerülő útját, kénytelen volt nem egyszer nyíltan hazudni és alakoskodása, mely igazi természetévé vált, még a macchiavellismus korában is páratlan volt. De ugyanazon ok arra is késztette, hogy belső kormányzásában a nép érdekét és óhaját tartsa szem előtt. Minden tévedése végzetessé válhatott. Ebből következett nemcsak kétszinűsége, hanem határozatlansága, huzavonája is, melyben még II. Fülöpöt is felülmúlta. De ez nála nem az erő, hanem a gyöngeség érzetéből folyt. Ma uralkodik, de egy elhibázott határozata megfoszthatja őt nemcsak koronájától, hanem életétől is.

Szivesen menekül a nagy politika sivár útvesztőjéből a belső ügyek igazgatásához, hol magát mint gondos anya mutathatta. Jót akart tenni népével, de a maga szántából. Királyi jogait oly szigorúan fenntartja, mint bármelyik erőszakos őse. A maga hatalmából ró ki adót, vámot vetve a két legfontosabb kereskedelmi czikkre, a posztóra és a borra. Királyi rendeleteinek törvényerőt tulajdonít. Parlamentet csak igen ritkán hí össze, csak szükség esetén és ha együtt van, nem mulaszt el alkalmat, hogy hű rendeit meg ne leczkéztesse, mint az iskolás gyerekeket. De azért királyi előjogait óvatosan alkalmazza. Az igazságszolgáltatásba nem avatkozik, csak a végső veszély idején egyezik abba, hogy tanácsa a katholikusokat kivonja a rendes biróság alól. Nem szedett be kényszerkölcsönöket, mint elődjei szokták. A tömegesen forgalomba hozott rossz pénzt kivonta a forgalomból és voltaképen az ő ideje óta élvezi Anglia a biztos pénzlábnak hasznát. Udvarára sokat költött, de kormányzásában takarékos volt a fukarságig, azért, hogy kikerülje a parlament összehívását és minden ellenőrzés nélkül, kénye szerint uralkodhassék. Udvara fényét, költekezését pompára és kedvenczeire, megbocsátották neki, mert minden büszkesége mellett méltányolni tudta az érdemet és a gazdagságot, nemcsak az előkelő származást.⁹²

Erzsébet angol királynő.
Crispin van Passe (1560–1630 táján) rézmetszetének kisebbitett hasonmása.
Az eredeti festmény Isaac Olivier műve. (1556–1617.)

Különben lényének ezen oldalai csak később, uralkodása folyamán, a viszonyok hatása alatt váltak nyilvánvalókká. Eleinte, mint nőt, önállótlannak tartották és az volt a legfontosabb kérdés: ki lesz a férje. A közvélemény szerint attól függött kormányának egész iránya. Még szomorú emlékezetben volt nénjének, Máriának házassága Fülöppel. A spanyol király először is sógornője kezét kérte meg, de bár kosarat kapott, nem szünt meg Erzsébet iránt, kinek életét a protestánsok üldözése idején megmentette, jóindulattal viseltetni. A habsburgi politika aztán tervbe vette házasságát Károly főherczeggel, Ferdinánd császár ifjabb fiával. E tervet pártolta az egész angol főnemesség és maga a királynő több ízben is igen komolyan fogott keresztülviteléhez, midőn külső vagy belső bonyodalmak kivánatossá tették reá nézve a habsburgi szövetséget. Igy több éven át húzódott az alkudozás és utoljára is azért szakadt meg 1568-ban, mert Erzsébet, minden előleges kötelezettség nélkül azt várta, hogy a kérő őt látogassa meg és nyerje meg szívét, a főherczeg pedig méltóságán alól valónak tartotta, hogy esetleg kosarat hozzon haza. Tényleg ez a házassági szándék is csak egy húzás volt Erzsébet politikai sakkjátékában. Minden kérőjét szerette volna jóbarátjának megtartani, már pedig ha választ, világos, hogy a többit ellenségévé teszi. De még ennél is fontosabb volt, hogy féltékeny volt hatalmára és nem akarta azt megosztani senkivel. Szive szerint csak Leicester grófhoz ment volna férjhez. Midőn a habsburgi összeköttetés meghiusult, éveken át eljátszott IX. Károlylyal, majd annak öcscsével, az alençoni herczeggel, kinek kora szerint anyja lehetett volna és kinek már szavát is lekötötte. Bizonyos tekintetben politikai helyzete, hogy mindenfelé szabad legyen a keze, kényszeríti arra, hogy úgyszólva minden valamire való fejedelemmel kaczérkodjék, de arra is, hogy egyedül maradjon s kijelentse, hogy nem akar más családot, mint népét.⁹³

Minden függetlenségi érzete mellett is nagy befolyást gyakoroltak reá bizalmas tanácsosai. Ezek közt Cecil Vilmos államtitkár, majd kincstartó, kit később Burghley lordnak nevezett ki s kitől a mostani Salisbury-család származik, állott első helyen. Cecil tudománya és ügyessége által már fiatal korában nagy szerepet játszott VI. Eduárd kormányában. Mária idejében határozottan protestáns meggyőződése miatt lemondott hivataláról. Erzsébet már trónralépése előtt érintkezésbe lépett vele és később is neki engedte át úgy a kül-, mint a belügyek vezetését. A tárgyalások minden szála az államtitkár kezében volt, de ez épen nem akadályozta meg a királynőt abban, hogy minduntalan a maga szeszélye szerint össze ne kuszálja ministerének szövedékét. Elvi ellentét is volt a királynő és tanácsosa közt. Erzsébet mindenkép azon volt, hogy fentartsa közvetítő állását a protestánsok és a katholikusok közt, reményt nyújtva mindegyiknek, de nem csatlakozva egyikhez sem. Cecil pedig egész lelkével azon volt, hogy Angliából határozottan protestáns állam váljék és mint ilyen lépjen a protestánsok általános szövetségének élére. Nem csoda, ha elég sűrűn volt köztük meghasonlás és hogy a komoly államférfiú gyakran szigorúan elitélte úrnőjének kapkodását, következetlenségét és kétszinűségét. Mindamellett negyven éven át, haláláig megtartotta a vezető szerepet. Mint Macaulay mondja, nem lángeszének köszönte azt, mert Erzsébet nem tűrt volna maga mellett kiváló szellemet, hanem ügyességének és annak, hogy csak tanácsolni akart, nem kormányozni.⁹⁴

Walsingham Ferencz Cecil tanítványának volt tekinthető. Előbb Párisban volt követ és ott tanuja volt a Sz. Bertalan-éji gyilkolásnak, aztán hazatérve, különösen a titkos rendőrség és a kémkedés ügyeit kezelte. Ő volt a kieszelője és végrehajtója annak a kémkedési rendszernek, melynek Stuart Mária végre is áldozatául esett. ⁹⁵ Ő is protestáns szellemben vezette az ügyeket, de sokkal kíméletlenebb módon, mint mestere. Jellemző hűségére nézve, hogy nemcsak vagyont nem gyűjtött, hanem a magáét is elköltötte. Ezt a nagy buzgóságát királynője azzal hálálta meg, hogy minden megtörtént hibát neki rótt fel bűnül és ezt a hű és érdemes szolgáját végső szegénységre engedte jutni. Éjjel temették el, hogy megtakarítsák a gyászpompa költségét.⁹⁶ Különben még Burleigh is reáfizetett állására, annyira fukar volt a királynő.

Ezek a munkás és nagyeszű férfiak csak szolgái voltak Erzsébetnek, szívéhez csak a fiatal Dudley Róbert állott közel, kit Leicester grófjának nevezett ki. Ő fia volt a northumberlandi herczegnek, ki Mária trónralépésekor nagyravágyásáért életével lakolt és atyja kivégzésekor maga is fogságba jutott.⁹⁷ Kiszabadulva, megismerkedett Erzsébettel, ki őt nagyon megszerette, főlovászmesterévé tette és mindig maga mellett tartotta. Talán ő volt az egyetlen ember, kit a különben hideg és önző fejedelemasszony szeretett. Ez a szeretet nyilvánvaló volt, Erzsébet maga is bevallotta; egyszer a spanyol követnek, az aquilai püspöknek, félig tréfásan azt mondta, hogy mint pap eskesse meg őket. Ennek a vonzalomnak a hire igen rossz hirbe keverte a királynőt. Cecil ugyan szavával állott jót azért, hogy a királynő úgy szereti Leicestert, mintha testvére volna, de maga a kegyencz egészen másfélének tüntette fel a viszonyt, mi különben maga is mutatja alacsony lelkületét. ⁹⁸ Tény, hogy akkor már házasságuk napját is megállapították. De Erzsébet végre is meggondolta a dolgot. Nem lehet tudni, megvetés volt-e vetélytársa iránt, vagy önfeláldozó érzelem kifolyása, hogy Leicestert aztán Stuart Máriának ajánlotta férjül.

Mindenesetre Leicesterhez való vonzalmának volt függetlenségi vágya és büszkesége mellett legnagyobb része abban, hogy Erzsébet hajadon maradt. Másrészt, bármennyire szerette őt, büszkesége és politikai belátása visszatartották attól, hogy alattvalóját urává tegye és ebben a pontban engedett Cecil rábeszélésének. Egyáltalában épen ez a viszony mutatja, hogy Erzsébet első sorban uralkodó volt és nem nő; szenvedélyét mindig korlátok közt tartotta nagyravágyása és politikai érdeke.

Dudley régóta elválva élt szép nejétől, Amy Robsart-tól és midőn a szerencsétlen asszony hirtelen halálnak esett áldozatául, mindenki férjének tulajdonítá a gyilkosságot. A biróság felmentette a kegyenczet, de a közvélemény egyhangúlag elitélte őt és bizonyos, hogy ő képes volt ilyen gonosztettre is a királyné kezének megnyerése végett. Ez az esemény volt tán legfőbb oka annak, hogy Leicester még sem érte el czélját, bár mindvégig bírta úrnője hajlamát. Ennek köszönte nagy befolyását az állami ügyekre is, melyre különben nem szerzett sok érdemet. A mennyire kitünt szépsége, ügyessége és finom modora által, annyira jellemtelennek és önzőnek mutatkozott minden vállalatában, melynek vezetését reábízta a királynő kegye. Németalföldi szerepléséről már megemlékeztünk. Magas állást és hatáskört adhatott neki Erzsébet, de arra, hogy méltó is legyen szerepéhez, nem volt elegendő a királyi pártfogás sem.

Erzsébet angol királynő aláirásának hasonmása.
A berlini titkos állami levéltár egy okmányán, mely St. Jamesben, 1593 április 21-én kelt és János György brandenburgi választófejedelemhez van intézve.

Ezen különböző nézetű és felfogású tanácsosok közt, kik valóban képviselői voltak a nemzet irányadó körei politikájának, minden fontosabb esetben maga a királynő igazgatta a kormány rúdját. Hol az egyikhez hajlott inkább, hol a másikhoz, hogy az egyensúlyt megtartsa. Nem egyszer saját belátása által vezettette magát tanácsa ellenében is és ilyenkor nem átallotta leghívebb embereinek adott utasításait letagadni és eszközeit ellenségeiknek kiszolgáltatni. Ez az ellentét a tanácsban, aztán meg a királynő önálló politikája, oly nehézkessé és késlekedővé tették az eljárást, mint akár a madridi kabinetben. Ott az egységes vezetés mellett a feladatok óriási tömege és sokfélesége, itt a szemben álló érdekek és nézetek összeegyeztethetetlen volta okozta a huzavonát. De a spanyol mellett szinte kisszerűnek látszik akkor az angol politika. Erkölcsi tekintetben nem áll magasabban, eszközeiben tán még kevésbbé válogatós. E mellett folytonosan ingadozó, kibúvót kereső, kétszínű, sőt egyenesen hazug, minden határozott megoldástól irtózó. Ezen tulajdonságai, melyek különben csak a gyenge államok kormányát jellemzik, okozták, hogy sokkal kevesebbre becsülték Anglia hatalmát, mint a minőnek az a döntés perczében valóban mutatkozott.

Csakhogy ez a nagy hatalomhoz méltatlan politika nemcsak a királynő kicsinyes lelkületét tükrözte vissza, hanem hű kifejezése volt az angol nemzet valódi állapotának. Az egész kort legjobban foglalkoztató kérdés, a vallásos, Angliában még épen nem volt megoldva. Az állam elszakadt Rómától, de a nemzetnek igen nagy, tán túlnyomó része, ha nem is nyiltan, de lelkében híve maradt a régi egyháznak. Minden egyoldalú, erőszakos fellépés nagy rázkódást, veszedelmes forradalmat idézhet elő. Igy a vallásilag egészen közömbös királyné, ki egyaránt megvetette a pápista és a kálvinista rajongást, egyedül volt képes a legnehezebb viszonyok közt is fentartani a nemzet egységét és biztosítani a belső békét.

Igazi uralkodó volt tehát, de a mellett épen nem ment női hiúságtól és hivalkodástól. Giovanni Michiele velenczei követ még trónralépése előtt így jellemzi: Testben, lélekben egyaránt kiváló, bár arcza inkább kellemes, mint szép. Nagy és szép termetű, arczbőre ragyogó, bár kissé olajbarna. Szép a szeme és különösen a keze, melyet nagyon szeret mutatni. Szelleme és ügyessége csodálatos, különben hogy bírta volna magát fentartani annyi gyanusítás és veszedelem közepett. Az angolon, spanyolon, franczián, olaszon és latinon kívül jól ismeri a görög nyelvet is. Kevély és gőgös és bár anyját házasságtörés miatt fejezték le, ép oly törvényesnek tartja magát, mint nővérét, Mária királynőt. Kitűnően értett a zenéhez és gyönyörűen tánczolt.⁹⁹

Mint uralkodó és mint nő egyaránt megköveteli az udvarlást, szinte megkívánja, hogy imádják. Ez a különös kaczérsága izlését is megrontotta; ruháit ép oly kevéssé tudta megválogatni, mint kegyenczeit. Ép oly ízléstelenek levelei is. Kacskaringós, szinte érthetetlen mondatai, az ellentéteknek egymás mellé helyezése, a keresett, gyötrődő szellemeskedés nagyon hasonlókká teszi azokat Shakespeare komikus alakjainak kifejezése módjához.

Egyáltalában igazi nagyság nélkül, igen érdekes vegyülete a kicsinyes, sőt nevetséges és a jeles tulajdonságoknak.

Az utóbbiak közt népéhez való igaz szeretete áll első helyen. Meg akarta ismerni népét, minden évben több hónapon át bejárta országát, hogy mutassa magát, de azért is, hogy lásson és a lakomák fénye, melyeket kedvelt, nem rejtette el előtte alattvalói helyzetét. Csakis ennek ismerete magyarázza meg annyira tétovázó és mégis egészben következetes egyházi politikáját. Nem akart határozott kálvinista politikát, mert látta, hogy népe nem szereti a puritánus apostolok túlzásait. De azért csak igen ritkán alkalmazott szigorú büntetést a puritánusok ellen, mert tudta, hogy hatalmának azok legszilárdabb támaszai. Szerette, ha már büntetnie kellett, egyszerre büntetni a kálvinista és a katholikus rajongókat, hogy igy is mutassa, hogy egyformán távol áll mindkettőtől. Egy kálvinista író, Stubbs, 1579-ben jobb kezének elvesztésére itéltetett, mert könyvét sérelmesnek találta a királynő. A szerencsétlen megmaradt kezét kalapjához emelve felkiáltott: Isten tartsa meg Erzsébet királynőt. Sok ideig a katholikusok is nagyon ragaszkodtak hozzá. Voltakép ezekhez állott közelebb, de midőn politikai okok elidegenítették is tőlük, hiteért nem bántott senkit és mindig fentartotta azt az elvet, hogy vallási magaviseletért csak úgy büntet, ha az egyuttal az ő felségi jogait is sérti.

Parancsolni tudott, mint atyja és mindjárt uralkodása elején észrevették, mennyivel inkább engedelmeskednek neki, mint azelőtt nénjének. De a mellett valóban népszerű is volt, mert még hibáiban is magára ismert az angol. A durva erőtől duzzadó vidéki nemesnek tetszett bátor magatartása, harsány szava, az, hogy lovaglásban, czéllövésben, de még ivásban és káromkodásban is ritkította párját. A művelt osztályokat finom viselkedése, olvasottsága, elmés társalgása nyerték meg. Végre a köznépet elragadta pompája, de egyuttal megnyerte nyájassága is. Legcsekélyebb alattvalója is bizton fordulhatott hozzá. Bár minden izében kék vér, bár az ellene támadt felkelések alkalmával mindig csak a születésök által kiválók iránt volt kiméletes, a közemberek százait pedig minden lelkiismereti fúrdalás nélkül öldöstette, mégis volt kormányának bizonyos demokrata szinezete is. Szélesebb alapra helyezte a trónt, közelebbi viszonyba hozva azt a nemzet számosabb rétegéhez.

A társadalmi és gazdasági átalakulás. A hajózás fejlődése.

Ha jól itélünk, Erzsébetnek nem uralkodása, mert ugyan kevés része volt benne, hanem kora, a legnagyobb választó vonalat jelöli Anglia történetében. Nem a római egyháztól való elszakadás vetett véget a középkori állapotoknak, hanem a társadalomnak és ebből következőleg az egész államnak új alapokra helyezése.

A középkori Angliának épen a feudalismus teljes keresztülvitele, a korona felsőségének épen tartása mellett, a legfőbb jellemvonása. A normann hódítás óta harczra van berendezve az egész állam. Báró, nemes, szabad paraszt, mind fegyveres és mind törvényesen megállapított módon szolgálja a született vezért, a királyt. Ennek hatalmát csak annyiban korlátozzák, a mennyiben az az egyesek életét és vagyonát törvénytelenül fenyegetheti, a külfölddel szemben egy vele az állam. Ennek a központosításnak köszönheté Anglia, hogy politikai szerepe már akkor sokkal nagyobb volt, mint a minő területe és népessége arányában megillette volna.

Ebből következett aztán a királynak és tanácsának, a parlamentnek szinte korlátlan és feltétlen törvényhozó hatalma. Minden téren az állam lép fel mint szabályozó és nincs egy más középkori törvényhozás sem, mely annyira részletesen és a mellett annyira egységesen intézkedett volna a nemzeti tevékenység minden körében. A Rómától való elszakadást is, melynek előkészítésében itt hiányzott a dogmatikus és erkölcsi alap, úgy kell tekintenünk, mint az állami mindenhatóságnak diadalát. Ez a mindenhatóság vezetett aztán a független állami egyház megállapítására, de arra is, hogy négy uralkodó alatt egymásután más más hit volt államinak elismerve.

Láttuk, hogy az egész berendezésnek, így az állami hatalom határai e rendkívüli kiterjesztésének is, a katonai szükség volt az alapoka. Ebben azonban a Tudor-ház trónralépte óta változás állott be. A nagy szárazföldi háborúk és a trónviszályok megszüntek. Ha a régi törvényeket és szabályokat nem törölték is el, alkalmazásukra nem került a sor. A négyszáz éven át egyre fegyverben álló ország letette nehéz vértezetét.

Ennek a változásnak kettős volt a következése. Az egyik az, hogy azok az osztályok, melyeknek jelentősége az állami szervezetben épen a hadi szolgálathoz volt kötve, vesztettek ősi, hagyományos tekintélyükből és befolyásukból. A feudalis kötelékeknek egész lánczolata meglazult, a főnemes, a nemes, a paraszt, mind sokkal önállóbb lett, mint a minő eddig volt. A másik az, hogy a hadi készültség és gyakorlat elhagyása által sok erő szabadult fel, mely más irányban érvényesülhetett.

A középkor uralkodó osztályai közül a világi csak megrendült, de az egyházi egészen elhanyatlott. A reformatio igy hatalmasan elősegítette az új viszonyok fejlődését, az által, hogy sok addig lekötött kart és földet tett szabaddá, más czéloknak szolgálóvá.

Természetes volt az államnak törekvése ezt a fejlődést megakasztani. A földtörvényeknek ez volt a legfőbb czélja. De az állam eljutott hatalmának határához. A gazdasági fejlődést, mely a földmívelő osztályt a városokba vonta, még csak megakasztani sem birta, nem hogy egészen meggátolhatta volna.

Így haladt a társadalom, alig érintve az állam által, a gazdasági fejlődésnek természetes útján. A nemzet egysége megmaradt, de az államnak mindenre kiterjeszkedő hatása megszünt. Végbe megy egyike a legnagyobb átalakulásoknak, nemcsak az állam, a kormány vezetése nélkül, hanem szinte észrevétlenül, kijátszva minden ellenőrzést és gyámkodást. Az állam százados vezetése helyébe a nemzet igazi önkormányzata lép, mely aztán megszabja a csak kénytelen-kelletlen vele haladó kormánynak irányát.

És épen ebben a tényben: abban, hogy a jövő alakulás már nem az állam műve, hanem magáé a nemzeté, kell látnunk az újkor leglényegesebb vonását. A nemzet eljutott odáig, hogy a maga gondolkodásával és a maga tetteivel, minden felső beavatkozás nélkül, vagy épen annak ellenére, léphessen a haladásnak útjára. Erzsébet kormányának az a nagy érdeme, hogy legalább tudatosan nem akadályozta a nemzet fejlődését.

Láttuk, minő bajokba keverte Angliát a XVI. század közepe felé a közbirtok megszüntetése, a legelők kiterjesztése és ezek következtében az örökös bérlő földmívelő osztálynak pusztulása. A hosszas békének áldása és a nemzet vállalkozó szelleme ennek is meghozta orvoslását. Az elszegényedett nép a falvakból és a farmokból a városokba költözött, hol bő kereseti forrást nyitott a felvirágzó ipar és kereskedés. Addig Flandriában vagy Firenzében dolgozták fel az angol gyapjut. Most magában az országban szőtték meg annak legnagyobb részét. Az addig néptelen és visszamaradt északi részen akkor kezdődnek azon ipar csirái, melyek mostanában a föld industrialis központjává teszik Manchester és Sheffield vidékét. Ép oly feltünő volt a bányászatnak és a halászatnak emelkedése.¹⁰⁰

Visszahatott ez a földmívelésre és a földbirtok jövedelmének emelésére is. A városi lakosság szaporodása és jóléte által a föld bére háromszorosára emelkedett. Sok mocsarat kiszárítottak, sok erdőt kivágtak, hogy szántóföldet nyerjenek. Az angol gabonát elvitték messze földre; nem egyszer az angol behozatal mentette meg az éhségtől Spanyolországnak előbb annyira virágzó tartományait.¹⁰¹ Az által, hogy a zavargó Németalföldre nem lehetett többé kivinni a gyapjút, csökkent mindazon socialis baj, melynek a legelő terjedése a termőföld rovására volt előidézője.

Még erősebb lendület volt tapasztalható a kereskedésben. A béke helyreállítása már VIII. Henrik korában éreztette jótékony hatását. Az angol hajózás annyira megerősödött, hogy Erzsébet véget vethetett a Hansa százados privilegiumainak és annak az állapotnak, hogy addig német hajók közvetítették Anglia forgalmát a szárazfölddel. Mint az ipar és a kereskedés, úgy az angol tengerészet is sokat köszönt a flandriaiaknak, kiket a spanyol zsarnokság kiűzött hazájukból. A spanyol furiának volt következése, hogy London lépett Antwerp helyébe, mint Európa legnagyobb vásárhelye. A főváros oly gyorsan növekedett, hogy szükségesnek tartották rendelettel fékezni terjeszkedését. Egy 1580-ban kelt királyi parancs megtiltotta új házak építését 3 angol mérföldnyi távolságban London kapuitól. Természetes, hogy ennek nem volt semmi eredménye.

A világ forgalmának átalakítása a fölfedezések következtében nem maradt hatás nélkül Angliára sem. Ugy VII. Henrik, mint VIII. Henrik igyekeztek az új világ megszerzéséből kivenni a magok részét és tényleg angol hajó volt az, mely 1497-ben Caboto Sebestyén vezetése alatt először jutott Észak-Amerika szárazföldjére. Csakhogy csupa jeget-havat talált, nem ezüstöt, aranyat. De az érdek fel volt keltve és VIII. Henriknek kétségtelenül nagy az érdeme az angol hajóhad jobb felszerelése és szaporítása körül. Az angol hajók kezdtek eljárni a Földközi-tengerbe, a guineai partokra, hol a rabszolgakereskedést nagy buzgalommal közvetítették és így az amerikai spanyol gyarmatokba is eljutottak. Különös érdemük azonban az, hogy új útat akartak nyitni a kereskedésnek. Már 1550 felé megkezdik az északnyugoti átjáró keresését Khina felé. Ugyanazon időben északkelet felé is keresik a Kelet-Ázsiába vezető útat és ha czélt nem érnek is, legalább eljutnak Archangelbe és megkezdik a közvetlen összeköttetést Oroszországgal. Posztót és vasárúkat, különösen fegyvereket visznek oda és viszont behozzák a muszka prémeket és a muszka kendert. Már Perzsiával is kereskednek, egyrészt Konstantinápoly, másrészt Oroszország felől. Az angol hajózás, ha még nem mérkőzhetett is a spanyollal, francziával vagy németalföldivel, határozottan emelkedőben volt.

Mint az őskorban, most is legbelsőbb összeköttetésbe lépett a kereskedelem és a tengeri hajózás a kalózkodással. Az ismeretlen gazdag országok fölfedezése kizsákmányolás czéljából, sokban emlékeztetett a phoeniciaiak és görögök hajójárataira. Az angolok későn érkeztek a föld felosztásához, de arról a természetes vágyról, hogy tengeri erejüket, ügyességüket és vitézségüket kincsek szerzésére használják, ők sem akartak lemondani. Csakhogy itt a vallásos és politikai viszonyok bonyodalma egészen különös szinezetet adott a tengeri rablók üzletének.

VI. Eduárd ideje alatt a katholikusok, Mária idejében a protestánsok közül sokan a tengermellék járhatatlan sziklái és elrejtett öblei közt vonták meg magokat és élelmöket leginkább a kereskedőhajók fosztogatásával szerezték. Irország és Anglia délnyugoti pontjai szolgáltak legalkalmasabb búvóhelyekül. Sok előkelő család ivadéka is ezen a téren szerzett hadi dicsőséget és zsákmányt. Erzsébet trónralépésekor a legtöbben hűségre tértek, de azért sokan folytatták a megszokott és jövedelmező mesterséget. A kormány nem igen akadályozta őket, bár Cecil nagyon elitélte vállalkozásaikat. Ha háború volt, állami meghatalmazás alapján raboltak, különben a magok felelősségére. Zsákmány gyanánt különösen a Flandria és Spanyolország közt közlekedő, gyakran gazdagon megrakott hajók kinálkoztak. Az angol tengerparti városok nagy része aztán támogatta e vállalatokat, úgy is mint orgazdák, oly módon is, hogy a polgárok felszereltek alkalmas hajókat. És nem adta-e Isten maga az igazhivők kezébe a pápisták kincsét és életét? Bizonyos, hogy sokan nem igen nézték a vallást, kirabolták a szegény hollandus heringhalászokat is, de azért e kalózkodásnak megvolt a maga határozott vallásos irányzata, már azért is, mert a csatornán közlekedő hajók legnagyobb részének katholikus, spanyol, belga vagy franczia volt a birtokosa és legénysége.¹⁰²

Róma történeti mondája szerint a világ leghatalmasabb és legállandóbb szárazföldi államát egy rablócsapat alapította meg. Történetileg bizonyos, hogy a világ legnagyobb és máig is hegemon hajóhadának magva ezekből a kalózokból került ki.

A mint a politikai és vallásos ellentét Anglia és Spanyolország közt mindjobban kiélesedett, ezek a magánvállalkozások mind távolabb hatottak hogy a spanyol hatalom életereit lekössék és mindinkább a népies háború vonásait öltötték, melyet az állam kormánya szükség szerint felhasznált, vagy szinleg megtagadott. A vízi koldusok előtt az angol kalózok mérték az első súlyos csapásokat a spanyol tengeri hatalomra. Ezeknek a könnyű hajóknak gyorsasága, vezéreik fortélya és ügyessége, legénységük találékonysága mellett mindjobban szembe tűnt a spanyol gályák nehézkessége, kapitányaik lomhasága és a különben ép oly vitéz spanyol matrózok tehetetlensége. Mintha a perzsák és görögök tengeri háborújának feltételei ujultak volna meg.

Láttuk már, hogy az angol hajók 1568-ban lefoglalták az Albának Spanyolországból küldött pénzt, vagy 200.000 aranyat. Erzsébet ezt a pénzt soha sem adta vissza. De ezzel nem elégedett meg. A legbátrabb kalózoknak, Hawkinsnak, Drake Ferencznek pénzt adott hajók fölszerelésére, hogy aztán rabszolgákat szerezve Afrikában, azokat Amerikában eladják és ezzel a pénzzel, valamint a spanyol gyarmati városok sarczával jöjjenek vissza. Az ilyen vállalatoknál Erzsébet volt a főrészvényes és kincstárát nagyrészt ez a rablott pénz töltötte meg. Nem csuda, ha aztán a különbség kalózhajók és királyi hajók közt egészen eltűnt és az utóbbiak mindenkép vetekedtek az elsőkkel.

Az első ilyen nagy kalózjáratoknak merészsége és szerencséje mind többet csábított a példa követésére. A legtöbb esetben büntetlenek maradtak, a spanyolok, még ha túlnyomó volt is a számuk, nem igen birtak velök; ügyességük és vitorláik gyorsasága győzött. Rablókalandokról kár volna beszélni, de némelyik oly vakmerő és sikeres, hogy méltán hasonlítható Pizarro és Albuquerque vállalataihoz. Hawkins 1567-ben 5 hajóval elvitorlázott Sierra Leone partjára, onnét rabszolgákkal a mexikói öbölbe, hol eladta a szerecseneket. Utközben kirabolt minden hajót és zsákmányát körülbelül 1 millió fontra, tehát 24 millió koronára becsülte. Ott, mialatt egy kikötőben a hajókat javították, egy spanyol hajóhad reájuk támadott és elégette négy hajójukat. Csak egy menekült meg, a nagy kalózkapitánynyal és rokonával, a fiatal Drakevel. A foglyok sorsa, kik az inquisitio börtöneiben senyvedtek, kihívta a boszút. 1578-ban Drake három hajóval, melyek közt a legnagyobb, a «Pelikán», csak 120 tonnás volt és két bárkával, összesen 164 emberrel elindult Plymouthból. Előbb a nyugat-afrikai parton verekedett a bennszülöttekkel, aztán átcsapva az óczeánon, a La Plata folyónál termett. Ott hadnagya fellázadt ellene; lefejeztette. Aztán a Magelhaens-szoroson áthajózva eljutott a Csendes-óczeánba. Már csak egy hajója maradt meg, a legnagyobb, midőn a valparaisoi kikötőben rátalál egy kincses gályára. A spanyolok szivesen fogadták őket, hisz más mint az ő hajójuk csak nem járhat arra! Az angolok a gályára lépve megtámadták a legénységet, elrabolták a kincseket, vagy 400 font aranyat és tovább vitorláztak. Tarapacánál, Aricánál, mely Potosi kikötője volt, még nagyobb volt a zsákmány. Egy délután 400.000 aranyat érő kincset raboltak. Limából a leggazdagabban megrakott hajó elhajózott. Utána rohantak, kirabolták. Összesen legalább l,500.000 aranyat érő volt a préda. Három nagy spanyol hajó ment utánuk, de támadni nem mert. Aztán kijavítva hajóját, északnak tartott, California partjáig, átjárót keresni. Nem találva azt, a Csendes-óczeánon át a Molukkokhoz ment és onnét, midőn már mindenki elveszettnek tartotta, 1580 októberben hazaért. Erzsébet örült a nagy kincsen, nagy kitüntetéssel fogadta a rablóvezért, ki akkor kezdett átalakúlni nemzeti hőssé. 1585 őszén már 25 hajóval indúl a spanyol partok felé és ott elrombol mindent, a mi elrombolható. Kirabolja Vigot, aztán Amerikába csap át és ott San Domingot és Cartagenát fosztogatja. Egész Spanyolország remegett tőle. Midőn II. Fülöp Segoviában, az ország közepén, felkért egy hölgyet, jöjjön vele csónakázni a tavon, azt a választ kapta: nem teszem, Drake elrabolhatna.

Nem is kicsinyelhető ezeknek a kalóz-vállalatoknak politikai jelentősége. Rendkívül emelik az angolok önérzetét, a spanyolokat pedig, legalább a tengeren, kislelküekké teszik. Megmutatják, minő könnyen leverhető az óriási birodalom épen legérzékenyebb pontjain. Anglia gazdagságát, különösen Erzsébetét, rendkívül növelik, Spanyolországot pedig még inkább koldussá teszik. És ha mindez megtörténhetett, midőn a két állam közt tényleg béke volt: mi lesz majd, ha nyiltan kiüt köztük a háboru?

Egyáltalában Angliának e korban kereskedése és tengerészeinek merész kalandozása által már igen nagy rész jutott a Spanyolországba özönlő amerikai kincsekből. Ez a haszon megoszlott a királynő, az udvar és a vállalkozó városi iparos és hajós népesség közt. Ennek volt köszönhető, hogy Anglia volt e korban az egyetlen nagyobb állam, melynek nem kellett pénzügyi bajokkal küzdenie, továbbá az is, hogy az eddig tőkében aránylag szegény ország most e téren is független lett a külföldtől. Minthogy pedig az aranyeső épen a városoknak és különösen a tengermellékieknek jutott, melyek polgársága, élén a londonival, kezdettől fogva erősen protestáns volt, ez a gazdasági emelkedés első sorban a protestáns, városi népességnek vált javára. Ezzel szemben az északi és középső Angliának, a nagyurak és a földmívelő lakosság honának, sokkal lassúbb volt a haladása.

Láttuk, hogy az angol királyok csak úgy Antwerpben kötötték kölcsöneiket, mint a spanyolok. Közvetítőjük, VI. Eduárd utolsó évei óta Gresham Tamás volt, egy gazdag londoni kereskedő, ki ezen ügyeket nem fiscalis, hanem kereskedelmi szempontból vezette és kinek nagy gondja volt arra, hogy fejedelme meg is feleljen az elvállalt kötelezettségnek. Mert akkor még azt is nagyba vették, hogy Erzsébet nénjének adósságait elvállalta. Ennek az eljárásnak volt köszönhető, hogy azon időben az angol királynak volt legbiztosabb hitele. A jó pénz, a tőke felszaporodása, számos gazdag flandriai kereskedőnek átköltözése azután lehetővé tették, hogy Erzsébet 1569 óta, Gresham tanácsára, csak alattvalóitól vett kölcsön.¹⁰³ A pénzforgalom szabályozására a szintén Greshamtól alapított londoni börze szolgált, mely mai napig megtartotta eredeti nevét: Royal Exchange (királyi váltóház). Antwerpnek és a vele versenyző Lyonnak elhanyatlása mindinkább ezt tette, Amsterdam mellett, Európa legfontosabb pénzpiaczává. A pénzgazdaság elve törvényesen is kifejezésre jutott az által, hogy Erzsébet a kamatot tilalmazó törvényeket eltörölte.

Ezeknek a nagy gazdasági változásoknak társadalmi és politikai hatása már akkor érezhető volt. Mindeddig a főnemes uralkodott az udvarban és a nagy hivatalokban, a köznemes a grófságokban. A polgárembert nemcsak származása tartá lekötve, hanem tán még jobban életének szűk köre, a czéh, a gyarapodását akadályozó sokféle politikai és egyházi rendszabály. Most nemcsak gazdagodhatott, hanem utazásai és vállalatai által világismeretre és tapasztalásra tehetett szert. Greshamet királyi kereskedőnek nevezték.

Már Erzsébet uralkodása elején szemet szúrt a nem nemesek gyarapodása. Cecilnek már 1558-ban irták, hogy vagyonuk az oka szemtelenségüknek és a nemesség iránti megvetésüknek és ellenszenvüknek, utakat és módokat kell tehát keresni, hogy tőlük finom és észrevétlen módon elvegyék a pénzt. A rablólovagság megszünt, de a gondolkodás, mint látjuk, egy maradt. Csakhogy Anglia már akkor átesett ezen a társadalmi gyermekbetegségen. Mert a királynő minden büszkesége és udvarának tisztán aristokratikus szinezete mellett nagyon jól tudta, mit kiván országának érdeke. Épen abban áll az újkor küszöbén a fejlődés eltérése Spanyolország és Anglia közt. Amott a gyarmatokból betóduló kincsek a fejedelmi hatalmat szolgálták és a mellett csak némely nagy családnak gazdaságilag terméketlen pompáját és fényűzését segítették elő. A királyság egyformán nehezedett a nemességre és polgárságra, de a kormány fentartotta a nemesség társadalmi túlsúlyát az által, hogy a közvélemény nyomásának engedve, csak a nemességet és papságot tartotta előkelőnek, a polgári munkát pedig még törvényeiben is megvetette. Természetes, hogy ez az eljárás csak az uraskodásnak és munkakerülésnek vetette meg ágyát. Angliában ellenben megmaradnak ugyan a nemesség privilegiumai, de a polgári munka is becsületre, érvényre jut. Ha a spanyol nemes kézmíves lett, elvesztette nemesi rangját. Angliában ellenben a nemesség, élén az uralkodóval, maga is részt vett a tengeri vállalatokban. Az is fontos, hogy az egyház minden birtoka és jövedelme itt a királytól függ és a papság, bár gazdag, nem tekinthető külön, a nemzet testétől elvált egységnek. A nemesek nagy része adósságba merült, miben a pompás udvartartásnak és Erzsébet fukarságának nem csekély volt a része. Mind több nemesi birtok jutott polgári kézre és az előkelő családok leányai a meggazdagodott plebejusokhoz mentek nőül. A származási nemesség mellett fölemelkedik a pénzaristokratia is és pedig először itt Európa nagy monarchiái közt.

Akkor vált közmondássá: a mint nő jószágom, úgy nő vérem.¹⁰⁴

Erzsébet és a parlament.

Ezen nagy átalakulásnak természetes hatása a politikai életre az vala, hogy abban a régi előkelő osztályok rovására előtérbe lépett a városi elem. Lassú, alig észrevehető ezen átalakulás és különben is oly nagy a korona túlsúlya, hogy mellette nem igen tünik még szembe, hogy a nemzet serpenyőjében megváltozott az egyes alkotó tényezők súlya.

Anglia alkotmányos fejlődésére nézve szerencsének mondható Erzsébetnek külföldi bonyadalmak által gyakran veszélyeztetett állása. Különben takarékosságánál fogva könnyen el lehetett volna parlament nélkül. A hatalmas Tudor királyok alatt a parlamentnek csak azon joga maradt teljes épségben, hogy az szavazza meg a rendkívüli adót, subsidiumot. A parlament tagjai, ha összegyűltek, érezve fontosságukat, arra igyekeztek, hogy megujítsák régi előjogaikat és minden igényöket történeti úton praecedensek által törekedtek bizonyítani.¹⁰⁵ A királynő, népszerűségre vágyva, s különben is tartózkodva minden erőszakoskodástól, csak nézte, mint újítja meg és terjeszti ki privilegiumait az angol diéta. Fogalma sem volt arról, mivé fog fejlődni idővel az angol parlament és mint fogja elhomályosítani a korona fényét. Erzsébet korában vitte keresztűl a parlament, hogy követet csak úgy lehet elfogni, ha a ház megengedi, akkor nyerte meg a jogot, hogy büntethesse tagjait és ítélhessen a választások fölött. A szólásszabadság ügyében Erzsébet mutatta kényúri hajlamait, a mennyiben elfogatta Duttont, ki a királyi örökösödést akarata ellenére szóba hozta. De a parlament felszólalt és kivitte, hogy azonnal szabadon bocsájtották. Más esetekben maga a parlament is pártját fogta a királynő jogainak és kiadta azon tagokat, kik nagyon erélyesen támaszkodtak a szabad szólás privilegiumára. Egy puritanus követ, ki azon kérdést veté föl: vajon az ország tanácsa nem az a hely-e, a hol minden tag szóban és irásban szabadon és ellenőrzés nélkül fejezheti ki az ország sérelmeit, börtönbe vettetett, és a ház nem fogadta oltalmába.

A külső ügyek vezetésére épen semmi befolyást sem gyakorolt az országgyűlés. Annál nagyobb hévvel tárgyalta az örökösödés kérdését, melyet még VIII. Henrik is hatásköre alá bocsátott. Erzsébetre nézve nagyon jellemző eljárása ez ügyben. Mindjárt uralkodása elején felkérte az alsóház, menjen férjhez az örökösödés biztosítása czéljából. A királynő szokása szerint kitérőleg felelt és a következő parlament mindkét háza megújítá a kérelmet. Ekkor a büszke fejedelemasszony megigérte, hogy férjhez fog menni, de egyúttal, mint fönnebb említettük, megtiltotta a gyűlésnek az ezen ügygyel foglalkozást. A parlament azon kérdést veté föl, ezen tilalom nem ütközik-e szabadságába? A vita alatt új királyi tiltó izenet érkezett, mire a ház szabadságainak fenntartását kérelmezte. Erzsébet kijelenté, hogy nem volt szándéka bántani jogaikat és többé nem parancsolta meg a hallgatást, csak kérte. Az alsóház a legnagyobb elragadtatással fogadta ezen királyi kegyet, mely által Erzsébet eltakarta, hogy tényleg le van győzve.

Más fontos ügyben is a parlament vívta ki a győzelmet a korona ellenében. A királynő hiveit és kedvenczeit azzal szokta jutalmazni, hogy felruházta őket némely árúkkal való kizárólagos kereskedés jogával. Így a forgalomnak legtöbb jelentékeny czikke monopoliummá vált. Oly szükséges és nélkülözhetetlen árúk is magánmonopoliummá váltak, mint a szén, só és bőr. Erzsébet e rendelkezése törvényes, mert a monopolium megadása királyi előjog. Midőn a parlament először emelt panaszt ezen kiváltságok ellen, melyek békóba verik a külső és belső kereskedést, a királyi válasz megrótta őket, hogy olyat tárgyalnak, mi nem tartozik hozzájuk és mihez nem értenek. Minthogy azonban a nemzet túlnyomó része csakugyan sértve érezte magát ezen monopoliumok által, a parlament minduntalan újra előhozta ez ügyet. Hiába állottak ellene a ministerek. A királynő meghajolt a nemzet érdeke előtt, kijelenté, hogy előbb nem ismeré a bajt, megköszönte a parlamentnek, hogy figyelmét reá vonta, s egy tollvonással eltörölte az általa adott monopoliumokat (1601).

A kormányzás egy igen fontos, akkor tán legfontosabb ágában ellenben Erzsébet teljesen épen tartotta a királyi praerogativát: az egyházi ügyek igazgatásában. Ezt ő egyenesen személyéhez kötött felségi jognak tartotta, melybe még tanácsa sem avatkozhatik. Az eskü, melyet a parlament tagjainak tenni kellett, s melyben előfordult a királyi suprematia elismerése, kizárta e testületből a katholikusokat, úgy hogy, bár számuk még nagy vala, csak a felsőházban voltak képviselve nehány főúr által. Puritanus ellenben sok jutott be a parlamentbe, hisz az újonnan emelkedő pénzaristokratia többnyire városi emberekből és így belőlök került ki. A parlamentnek ennélfogva szigorúan protestáns volt szinezete, míg a királynő, legalább uralkodása elején, közvetítő állást foglalt el. A puritánusok az imádságos könyv változtatását követelték az ő szellemökben; a királynő elnyomta erre vonatkozó indítványaikat (bill). A következő országgyűlésen megtiltotta az elnöknek (speaker), hogy elfogadjon bármily indítványt, melynek czélja az egyház reformja. Ezen álláspontját mindig fenntartotta, bár azért a parlamentben nem szünt meg a reform követelése.

Két érdekes tény mutatja, mennyire emelkedőben van nemcsak a parlamentnek, hanem egyes tagjainak is önállósága. Az első az, hogy ezen időben szünt meg a követek díjazása küldőik által. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a követek már vagyonosabbak voltak, másrészt pedig azt, hogy a képviselőség már magában véve is kivánatosnak látszott minden díjazás nélkül is, míg azelőtt azt gyakran tehernek tekintették s büntetésekkel kellett néha a választókat kényszeríteni, hogy küldjenek követeket. A másik változás abból áll, hogy ezentúl a községek (borough) nem csak polgáraikat választhatták, mit addig törvény írt elő, hanem idegeneket is. Ez tette tulajdonképen az addig inkább helyi érdekekhez kötött városi képviseletet valódi nemzeti képviseletté. Független és gazdag emberek igyekeztek most a parlamentbe jutni. Mindamellett a választások nagyrészt még a földesuraktól és a koronától függöttek. A korona különösen az által gyakorolt befolyást, hogy tetszése szerint ruházhatta fel a helységeket a követküldési joggal.

Általában tekintve Anglia alkotmányát, azt látjuk, hogy a korona tekintélye és hatalma még túlnyomó, de a parlament fennmarad és teljes loyalis létére is fenn tudja tartani függetlenségét a királynővel szemben, ki több lényeges kérdésben enged, mert a nemzet akaratát látja a gyűlés határozataiban. Mindketten ezt akarják megvalósítani, minden viszály daczára itt közös alapon nyugszik a királyi hatalom és a nemzeti képviselet. Nagy e téren is az ellentét Spanyolországgal, a hol e korban a Cortesek Castiliában csak tanácsadó és sérelmeiket panaszoló gyűlésekké válnak, úgyszólva minden politikai befolyás nélkül. Aragoniában pedig a nemzeti alkotmány legerősebb oszlopait e korban dönti romba a királyi önkény.

Az életmód és műveltség.

A mi minden országban észlelhető hasonló körülmények közt, megtörtént Angliában is Erzsébet korában. A kereskedés és gazdagság emelkedése, a gyakoribb érintkezés a külfölddel, addig ismeretlen fokra csigázta az igényeket. A nép nagy része jobb élethez szokott. Addig egyes nagy urak és főpapok durva pompája állott szemben a nagy néptömeg régies, egyszerű életmódjával. Most mindenütt észlelhető volt külsőleg is a jólét. Cecil panaszkodott, hogy Anglia most egy év alatt többet költ borra, mint előbb négy esztendőben. A szegényebb néposztályok táplálásában a sózott hal helyét hús kezdte elfoglalni, miben nagy a része a protestantismusnak. A vályogból és ágakból font kunyhók helyébe téglából, kőből épült házak léptek. Sok falusi ember büszkén mutogatá ezüst edényeit. Egyáltalában a háznak kényelmes berendezése, miben Anglia később mintáúl szolgált a többi Európára nézve, e korban veszi kezdetét. A kémény ekkor jött divatba, addig az eresz alatt jött ki a füst. A vánkosok közhasználatba jutnak, addig a köznép csak beteg asszonyoknak valóknak tartotta őket. Szőnyegeket terítettek a padlóra, melyet addig gyékény födött. A városi házak magassága és ékítése külsőleg is hirdeté tulajdonosaik gazdagodását.

A nemességnek életmódja is nagy átalakuláson ment át. A nemesi udvarokat körülvevő falak és bástyák eltüntek. A középkori vár helyébe a csinos és ékes kastély lépett. Az angol királyi és főúri lakok nagy része tanusítja ezen nagy változást, midőn a biztosság lehetővé tette, hogy a pompa és kényelem az építészetben is kifejlődjék. Az egész építkezés, valamint az előkelő élet kiválóan olasz befolyás alatt állott, olasz ízlésüek a kertek, a paloták és az azokat ékítő szoborcsoportozatok. A középkorban a vár nagy termében ült a zászlós jobbágyaival, most szobájába vonúlt vissza családjához. Nem lovagolt többé cselédjei élén, hanem fényes hintójában viteté magát. Elhagyták a régi súlyos két kézbe való kardot és a paizst, csak könnyű ruhát és tőrt viseltek. A lovagélet helyébe az udvari élet lépett, a vasruha helyébe a pompás öltözet.¹⁰⁶ A régi sötétség és elzárkozottság helyébe világos termek és szobák léptek, különösen az üvegnek mind nagyobb használata által. Ez is olasz befolyásra mutat, az életnek lehetőleg nyilvánossá tételére. Az építkezésben ez ízlés megfelel Itália climájának, de nem annyira a sziget esős éghajlatának. A czifraság és diszítés vágya a ruházaton volt leginkább észlelhető. A királynőnek 3000 ruhája volt szekrényeiben és az udvari emberek menték és drágaköves öveik fényével vetekedtek egymással. Azt mondták, hogy a váraikat viszik hátukon. A pénzszerzés könnyebbnek látszott az indiai kereskedés és a szerencsés tengeri rablás által, nagy mértéket öltött a költekezés és tékozlás, mindenki lehetőnek tartotta új kincsek szerzését, ha az öröklötteket elfecsérelte. Nem hiába szerepel Shakespeare darabjaiban oly erősen a játék és kaland.

A kor műveltségének különféleségét, a réginek és újnak egybeolvadását a középkori barbár hagyományoknak összeolvadását az olasz műveltséggel szépen jelképezi azon ünnepély, melyet Leicester gróf rendezett Erzsébet tiszteletére, midőn ez meglátogatta kedvesét Kenilworth várában.¹⁰⁷ Mythologiai csoportozatok mellett medveharczot rendeztek régi angol módra, az ókori idyllikus pásztorünnepek mellett előadták a középkori vallásos mysteriumokat és vastag tréfákat. Midőn a királynő megérkezett, egy vadember Indiából zengte dicsőségét, ennek a görög Echo válaszolt. Sibyllák és óriások fogadták Erzsébetet, majd a toronyhoz vezették, hogy megszabadítsa a zsarnok által fogva tartott elfoglalt hölgyet, úgy mint lovagregényekben szokás. Pásztornők fogadták a forrás dicséretével, míg Ceres és Bacchus lábai elé ontották adományaikat.¹⁰⁸

Irország meghódítása.

Az ország virágzása, lakosságának erélye, a tengeri hatalom megalapítása, lehetővé tették Erzsébetnek, hogy egy nagy területet nyerjen meg az angol culturának és gyarmatosításnak. A zöld szigetnek teljes meghódítása voltakép az ő korának műve.

De egyúttal ezen korban fejlődtek azon viszonyok, melyek mindkét nemzetre nézve oly végzetessé tették a hódítást.

II. Henrik uralkodása alatt, 1170-ben birtokukba ejtették az angolok Irországnak szigetökkel szemben fekvő részét. A pápa az egész sziget tulajdonát az angol királyra ruházta, ki a hódítás után a föld javát normann főembereinek adta hűbérbe. A benszülöttek a sziget széleit elfoglaló hegyekbe vonultak vissza és onnét elkeseredett harczot vívtak az idegenek ellen. Ez a harcz okozta, hogy a törzsek szerkezete nem változott és különösen a nemzetségek összetartása és ragaszkodása vezéreikhez kiállott minden próbát. Mind a mellett idő folytán teljesen győzött volna az angol, ha a folytonos franczia és skót háborúk nem akadályozzák meg abban, hogy nagyobb erőt fordítson és nagyobb számú telepest küldjön ide. Igy csak Dublin és vidéke, a palánk (Pale), vált valóban angollá, azonkívül csak néhány kikötőváros a déli parton. Egyebütt megmaradt a kelta őslakosság a maga nyelvével és ősi szokásaival, melyeket az Ossiánról szóló énekek oly megkapóan rajzolnak. Sőt oly nagy volt e nemzeti elemnek ereje, hogy az áttelepedett normann bárók utódai is irekké váltak és körülbelül a régi törzsfők helyébe léptek. Igy Dublin körül különösen a Fitzgerald család volt hatalmas, délen e családnak egy másik ága, a Desmondok osztották meg az uralmat a Butlerekkel, kiket az ormondi grófi czím ékesített: nyugaton a Burke családnak volt legnagyobb befolyása. Csak az északi és délnyugoti hegyes és mocsaras vidék maradt meg a régi törzsfők birtokában. Északon azonfelül a szomszéd skótok is alapítottak gyarmatot. Béke sohasem volt. Az egyes törzsfők és clanjaik folytonosan harczoltak egymással és csak az angolok ellen fogtak néha kezet. Az egyetlen egyesítő elem köztük az egyház volt. Tán sehol, Itáliát kivéve, nem volt aránylag annyi egyház és kolostor, mint ebben a nyomorult, szegény és elpusztult országban.

A dolgok ilyen állapota bizonyos tekintetben megkönnyítette az angolok uralmát, a mennyiben a törzsfők örökös viszályai hol az egyiket, hol a másikat eszközévé tették az angol politikának. De másrészt lehetetlenné tette a békés birtoklást, mert a szüntelen háborúban ép oly kevéssé kimélték az angol telepeket, mint egymást. Minden törzsnek java férfiai a törzsfőt vették körül mint fegyveres testőrsége, csak a legszegényebb és leggyöngébb elem művelte a földet. A hadviselés leginkább abban állott, hogy egymás termését elpusztították, egymás nyájait elhajtották vagy lemészárolták. Nem csoda, ha tán sehol sem volt oly általános a nyomor és éhség, mint ezen a termékeny földön.

Gyökeresen csak erős sereg küldésével, erős telepek beköltözésével lehetett volna segíteni. De a kormány mindig sokallotta a költséget. Ezért aztán kénytelen volt az ország kormányát a leghatalmasabb törzsfőkre, rendesen a Fitzgeraldokra bízni, hogy mégis legyen valamelyes rend. Csakhogy ezek a feudalis helytartók az állami erőt és tekintélyt magánellenségeik ellen fordították és így nem lehetett szó sem igazságszolgáltatásról, sem a királyi tekintély fentartásáról vagy épen terjesztéséről. Nagy ritkán katonaságot is küldtek ide, de az, zsold híján, versenyt pusztította az országot a többivel. Jövedelmet a sziget alig hajtott a koronának, egyetlen haszna az volt, hogy legrosszabb pénzét, melyet otthon sehogysem fogadtak el, ide küldhette.

Igy származtak át ezek az áldatlan viszonyok VIII. Henrik koráig, midőn az eddigi ellentéteket egy új, mindennél erősebb fokozta. Midőn a király második házassága miatt elszakadt a római egyháztól, az ir nép hű maradt ősei hitéhez. Elismerheti-e urának azt, kit a pápa, a sziget főhűbéres ura, kiátkozott? Eddig inkább csak feudalis, részleges harczok folytak: általános nemzeti felkelésre, melyet a vallásos gyűlölet tett még veszedelmesebbé, csak most került a sor. Már 1534-ben fellázadt, Fitzgerald lord vezetése alatt csaknem az egész sziget, csak a Butlerek maradtak akkor is a király hívei. A felkelők ezen idő óta külső segítséghez is fordultak, a pápához, a császárhoz, a franczia vagy skót királyhoz, a ki épen ellensége volt Angliának. Ezt a lázadást, az elsőt, melynek vallásos volt a szinezete, az angol katonaság csakhamar leverte, mert a mily vitézek és verekedők voltak a kelták és a mennyire értettek a portyázáshoz és az éjjeli meglepéshez, oly kevéssé bírták megállani a sarat nyilt csatában, rendes haddal szemben. De a forrongás nem szünt meg és a király azon törekvése, hogy vallását ide is elterjeszsze, a régi püspökök és papok helyébe újakat tegyen, a klastromokat pedig feloszlassa, mindig ébren tartotta a kölcsönös gyűlölséget. Mária alatt egy időre helyreállott a nyugalom, de Erzsébet trónra lépése és az angol egyháznak újabb szervezkedése jeladásúl szolgált a viszályok magújítására.

Most egy kelta születésű főúr, Shan O Neill, Tyrone grófja, az északi Írország leghatalmasabb törzsfője állott a mozgalom élén.¹⁰⁹ Még a skótokat is megnyerte ügyének és az angol kormány sem jó szóval, sem fegyverrel nem bírt vele, úgy hogy méreggel, vagy árulás által akart véget vetni életének. Hosszas harczok után, melyekben a sziget északi része egészen elpusztult és melyekben ezrével öldösték le a védteleneket, férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt, utóljára is árulásnak esett áldozatáúl. E kedvező pillanatot egy angol főúr, Essex gróf arra akarta felhasználni, hogy nagyobb számú gyarmatos behozásával biztosítsa legalább az északi vidékeket. De az írek nem akarták átengedni földjüket és az angolok kegyetlensége, melylyel leöldösték a Rathlin szigetére menekült nőket és gyermekeket – legalább 600-at – irtó háborúvá tette a küzdelmet. Ha egyik ponton győztek is az angolok, lángban állott a másik vidék. A folytonos sivár öldöklés és akasztás egészen fásulttá tette az angolokat, oly természetesnek tekintették az írek kiirtását, mintha toportyánférgek lettek volna. Viszont az írek bátorságát emelték bárdjaik, papjaik, mindenek fölött az a kilátás, hogy végre is kapnak segítséget a pápától és a spanyol királytól és megmenekülnek az eretnek angoloknak és kiátkozott királynőjüknek uralmától.

Ily viszonyok közt tört ki 1582-ben délen a Desmondok lázadása. Ekkor csakugyan jött néhány hajó olasz katonákkal és egy pápai legatussal. De a spanyol király nem akarván megszegni a békét, nem igen támogatta a szerencsétlen népet, mely beléje vetette bizalmát. Ismét öldöklés és pusztítás, három hosszú éven át, míg a sír csendje nem uralkodott Írországban.

A tömeges gyilkolásból következő rémületnek és a spanyol kormány tétlensége által előidézett csüggedésnek volt tulajdonítható, hogy Irország épen akkor nyugodt maradt, midőn csakugyan kenyértörésre került a dolog Erzsébet és Fülöp közt. Másrészt az angol katonák rablása és az angol gyarmatosok büszke és kegyetlen magaviselete folyton táplálta a közelkeseredést. Sok ír ment Francziaországba vagy Spanyolországba és ha hazatértek, katonai tapasztalatukkal most már hazájukat akarták szolgálni. Alkalmas vezér is akadt Hugh O Neill személyében, ki unokaöcscse volt Shannak, de addig az angol seregben szolgált, megnyerte a kormány bizalmát és annak jele gyanánt a tyronei grófságot. Most a sziget fölszabadítása, a katholikus vallás uralma volt kitűzve czél gyanánt és bizton várták a spanyol segítséget, mert a nagy háború még nem volt befejezve. Tyrone első győzelme után fegyvert fogott észak és dél egyaránt és csak Dublin és környéke maradt angol kézen (1598).

Erzsébet akkori kedvenczét, Essex grófot, kinek már atyja is vállalkozott hasonló szerepre, küldte át nagy sereggel. Ez egyszer még takarékosságát is elhagyta, 20,000-nyi katonát adott vele, gyönyörű felszereléssel. Az angol ifjúság szinejava kisérte Essexet, ki gyors és állandó hódításról álmodozott. De az éghajlat és a kedvezőtlen talaj csakhamar megállították az angolok diadalmenetét, sokat elpusztított a betegség, sokan megszöktek és utóljára is a fővezér alkura kényszerült lépni Tyroneval. A feltételek teljes szabadságot biztosítottak a katholikus vallásnak és a főurakat minden jogaikban megerősítették. Szerintök voltakép csak az alkirály maga lett volna angol az egész Írországban. Essex engedelem nélkül visszament az udvarhoz, hogy e feltételeket elfogadtassa, de ennyire Erzsébet még sem engedte lealázni országa tekintélyét. Essex nemsokára a vérpadon végezte életét. Utóda, Mountjoy, aztán több évi kemény hadakozás után leverte a lázadást, Hugh O Neillt hódolásra kényszerítette, a segítségére jött spanyolokat pedig kiűzte. Az addig legnyugtalanabb országrésznek, az északinak (Ulster) biztosítására erős gyarmatokat vezettek oda, mi természetesen nem mehetett végbe a benszülöttek üldözése és földjük erőszakos foglalása nélkül. Egészben véve azóta az angolok a gyarmatosításban találták meg a sziget féken tartásának legbiztosabb eszközét.

Stuart Mária és a skótok.

Anglia belső fejlődése, annyi világra szóló eredménynek szülő oka, lassan, észrevétlen megy végbe. Írország vergődését és meghódítását is szinte belügynek vették és a nagy világ alig foglalkozott vele. Ellenben az egész Európa figyelmét magára vonta és évtizedeken át lekötötte a viszony fejlődése Erzsébet és ifjabb rokona, Stuart Mária skót királyné között.

E viszonyban érdekes és megkapó a személyes vonatkozás, két nevezetes egyéniségnek szembenállása és az irodalom különösen e szempontból foglalkozott vele. Történetileg véve is egyike a legtanulságosabbaknak. A korszakot mozgató nagy eszmék és szenvedélyek ritkán voltak oly élesen megszemélyesítve és egyuttal oly szövevényesen összebonyolítva, mint épen a két királynő esetében.

Szem előtt kell tartanunk, hogy Mária születése által nemcsak a skót korona örököse, hanem nagyanyja, Margit, VII. Henrik leánya után, egyúttal Erzsébet után legközelebbi örököse az angol trónnak, sőt, ha ennek születését törvénytelennek itélik, voltakép Anglia jogos uralkodója. Személyéhez van tehát fűzve az egy szigetet lakó törzsrokon, de egymástól százados harczok által elidegenedett két nemzetnek békés egyesítése. Ez az egyesítés pedig hő kivánsága nemcsak a skótoknak, kik ősi dynastiájuk és nemzetök felemelését várják tőle, hanem az angol nemzet legnagyobb részének is, mely végét reméli a határán folyó örökös harczoknak és fosztogatásoknak és Skóczia elszakítását a franczia politikától, mely annyiszor okozott általa bajt és nyugtalanságot Angliának.

Csakhogy Stuart Mária egyúttal igen közeli viszonyban áll Francziaországhoz és személyében is folytatódik az a százados hagyomány, mely a skótokat és francziákat szövetségesekké és Anglia örökös ellenségeivé tette. Anyja t. i. Guise leány, ő maga Francziaországban nevelkedett, mint II. Henrik legidősebb fiának, a későbbi II. Ferencznek jegyese. Midőn férje 1559-ben trónra lép, a fiatal pár a franczia és skót czím mellé felveszi az angol királyi czímet és czímert is. Nemcsak Stuart Mária joga jutott ebben kifejezésre, hanem az is, hogy Erzsébet születését törvénytelennek, uralkodását jogtalannak tartja.

Igy tehát Stuart Mária egyéniségétől és sorsának fejlődésétől függött: Angliával egyesül-e majd Skóczia, vagy Francziaországgal jut-e a legszorosabb viszonyba, vagy pedig sikerül-e mind a három koronának egy főre helyezése? Mind a három eshetőség nemcsak a három közvetlenül érdekelt nemzetet érinti, hanem változást idéz elő Európa összes hatalmi viszonyaiban. Az első eshetőség megvalósulása a franczia politikának teljes kudarczát jelenti, a második Angliát teszi ki a legnagyobb veszedelemnek, végre a harmadik a Habsburgok házasságok által létrejött hegemoniájának jelöli végét, ugyanazon mód által, s különösen a spanyol monarchiát hívja ki.

De ez még nem elég. A dynastikus és nemzetközi viszonyok nehézségéhez még általánosabbak, mert a vallásból eredők járulnak. A Guise családdal rokon fiatal franczia királyné nem lehetett más, mint buzgó katholikus. Úgy de hivatva van uralkodni oly ország fölött, melyben kiskorúsága alatt a protestantismusnak politikailag szélsőségre hajló, támadó iránya, Kálvin tana jutott törvényes elismerésre. Hogy fér majd meg a franczia katholikus királyok absolut hatalmához szokott fejedelemasszony a kálvinista rendekkel? És ha ez már magában véve is nehéz feladat, még bonyolódottabbá válik azáltal, hogy a skót protestantismus nemcsak a katholicismussal áll szemben, hanem az angol egyházzal és különösen Erzsébet személyes meggyőződésével is. Ha Mária fellép Kálvin tana ellen, a protestáns közérzületet sérti, ha engedékeny, nemcsak Francziaországot idegeníti el, hanem Erzsébetet és az angol nemzet legnagyobb részét is.

Az angol nemzetre és Erzsébetre nézve fontos volt, hogy a trónörökös katholikus. Mert a még mindig igen hatalmas és számos katholikus párt igy békés, törvényes úton remélhette belátható időben ujabb uralomra jutását és így tartózkodik majd attól, hogy erőszakos forradalom által koczkáztassa a jövőt. A felekezeti váltógazdaság uralkodók dolgában tehát épen azt a szolgálatot tette a belső békének, mint mostanában a nagy politikai pártok váltakozása a kormányon az alkotmányos monarchiákban.

Ezekben csak a legfontosabbakat jelöltük meg azon tényezők közül, melyek valóban universalissá, egész Európára kihatóvá tették Stuart Mária állását. Nincs az a bonyodalom, melyet a történet meg nem oldana, de az ő egyéniségének legfőbb része volt abban, hogy ez a megoldás annyira megrázó, tragikus legyen, minőre igen kevés uralkodó sorsa nyujt példát.

Magában Skótországban kellett megoldani az első nehézséget. A protestáns rendek covenantja ellen már Stuart Mária anyjának, Guise Máriának, ki leánya távollétében kormányzó volt, harczolnia kellett a királyi tekintély és a katholikus hit megmaradásáért.¹¹⁰ A covenant élén az ország legelőkelőbb férfiai állottak, köztük Jakab st. andrewsi perjel, Mária természetes testvére és a volt kormányzó, lord Arran, a királyi család rokona. Velök szemben a kormányzónő nemcsak a katholikusokra támaszkodott, kiknek élén a hatalmas Hamilton család állott, hanem franczia segítséghez is fordult. Meg is érkezett a franczia sereg, mely elfoglalta és megerősítette Leith kikötő városát és győzedelmeskedett a felkelő lordok fölött. Ezek viszont Erzsébethez fordultak segítségért, ki azt, különösen Cecil tanácsára, meg is adta.

Nem a vallás ügye bírta Erzsébetet e közbelépésre, tudjuk, hogy mennyire távol állott a kálvinistáktól és a skót reformatio vezére, Knox János, ki a női uralom ellen írt mérges gúnyiratot, őt személyében is sértette. De a skót bonyodalomban valóban az ő uralma és Anglia biztonsága forgott koczkán. Stuart Mária mint franczia királyné felvette az angol czimet is és a franczia sereg, ha egyszer megvetette lábát a szigeten, könnyen átcsaphat Angliába is, a katholikusok segítségével megbuktathatja Erzsébetet és keresztül viszi franczia felsőség alatt a sziget egyesítését. Annyira világos volt a dolgok ezen állása, hogy maga II. Fülöp is egészen Erzsébethez csatlakozott, mert máskép a franczia túlsúlyt nem tartotta elháríthatónak. Ebben az esetben nála is többet döntött a politikai érdek a vallásosnál. Az angol sereg győzelmesen hatolt előre, megostromolta Leith várát, mialatt az angol flotta őrködött, hogy Francziaországból ne jöjjön új segítség. Közben a kormányzónő meghalt és az éhező franczia őrség, hosszas és bátor ellenállás után, alkudozni kezdett. Az edinburgi egyezségben (1560 jul. 6.) a francziák elismerték Erzsébetet jogos uralkodónak, hozzájárultak ahhoz, hogy az angol királynő teljesítse elvállalt kötelezettségeit a skótokkal szemben, a szerződés meg nem tartása esetére, mi által az angol beavatkozás jogosságát a jövőre nézve is elismerik, s kötelezték magokat a távozásra. A kormányt a királyné távollétében 12 főnemes vezeti, kik közt hetet az uralkodó nevez ki, ötöt a rendek választanak. Általános lesz a bünbocsánat. A vallás ügyében az uralkodó a parlamenttel együtt határoz majd végképen.¹¹¹

Stuart Mária.
Clouet (Janet, † 1570 körül) festménye. Eredetije herczeg Czartorisky birtokában.

Igy Skótország Mária uralkodása elején tényleg nemesi respublica volt, melyet a nemsokára Edinburgban összegyűlő parlament határozottan kálvinistává tett. A mellett az uralkodó párt nemcsak a francziákkal, hanem a törvényes királylyal szemben is az angolnak van lekötve. Kétségtelen nagy diadala volt Erzsébetnek, hogy azt a nemzetet, melynek gyűlölete az angol ellen oly mélyen gyökerezett történeti emlékeiben, annyira le bírta kötni magának és eltéríteni a hagyományos franczia szövetségtől. Jele ez annak, hogy annyi háború után csakugyan túlnyomóvá lőn a skót nemzetben az egyesítés vágya. Még csak az volt a kérdés: ki hajtja végre az egyesítést és mely vallásnak jelöli az majd diadalát.

Egyelőre Knox volt Skócziában az úr. Szellemi vezetése alatt a parlament eltörölte a püspökségeket, berendezte a presbyterianus egyházat, a mely «Kirk» név alatt épen ott nyerte leghatározottabb és legszigorúbb alakját. Semmivel sem volt türelmesebb a katholikusnál, nemcsak kizárólagosan akart uralkodni, hanem törvényesen üldözte a régi hithez hajlókat. Ki misét hallgatott, első ízben nagy birságot fizetett, másodízben száműzték, harmadszor fejével lakolt. Ezt 1561-ben még kiegészítették az összes klastromok eltörlésével és javaik elkobzásával.¹¹²

A parlament 1560 aug. 17-én csaknem egyhangúlag elfogadta Knox hitvallását, mely Kálvin tanán alapult és körülbelül megfelelt annak a hitvallásnak, melyet VI. Eduárd idejében Angliában kihirdettek. Aztán az egyház berendezését állapította meg és pedig nemcsak a pápai, hanem minden püspöki hatóság kizárásával. Az egyház fölötti souverainitás itt nem a fejedelmet, hanem a népet illeti meg. Az választja a papokat, kik előbb vizsgálatot állottak ki a papok és presbyterek előtt s kiket minden szertartás nélkül avattak fel, még az apostoli kézfeltevést is mellőzve. Eleinte superintendenseket is neveztek ki, de ettől az intézménytől, mint a mely sértette a papok egyenlőségét, csakhamar elállottak. A papok községükben szónokoltak, kereszteltek és osztották az úrvacsorát, a mellett pedig szigorú felügyeletet gyakoroltak az erkölcsök fölött. E pontban is igazi leánya a genfi egyháznak a skót kirk. Csakhogy amott egy művelt, némileg túlművelt polgársággal volt dolga a reformatornak, itt ellenben egy vad, durva, erőszakos nemességet, tán a legféktelenebbet Európában, kellett az evangélium igája alá szorítani. A többi rend ugyanis még alig jelentett valamit a nemesség mellett. Ezért ha valahol, itt felelt meg leginkább a szükségnek az egyház gondoskodása az iskola felől. Minden városi községben latin iskolának kellett lennie, de a falusi népet és ifjúságot is oktatni kellett legalább a genfi kátéra.¹¹³

Nagy diadala volt az egyháznak az is, hogy a réginek birtokai részben az ő kezére jutottak. A másik rész a nemesek, vagy az elpártolt püspökök és apátok kezén maradt s csak nagy küzdelem után lehetett keresztül vinni, hogy az annyira szegény királyságnak juttassák a még megmaradt vagyonnak egy harmadát. Ez a saecularisatio szinte felbonthatatlanná tette a szövetséget a főnemesek és a kálvinista papok között, melyet a királyság iránti közös gyűlöletük teremtett meg és mely Skótországot úgy szólva minden ízében kivonta uralkodójának rendelkezése alól.

A rendek követséget küldtek a királynőhöz, Francziaországba, kérve őt, fogadja el ezen intézkedéseket. Mária, akkor hatalmának tetőpontján, tudni sem akart felőlük. Mint a franczia király neje méltán remélhette, hogy helyreállíthatja királyi tekintélyét és vallását s fentarthatja jogát Erzsébettel szemben is, ki támogatta és diadalra juttatta a lázadókat. Ezért az edinburgi szerződés megerősítését is megtagadta. El volt határozva arra, hogy alattvalóit megtanítja arra, mi a kötelességük.

Csakhogy férjének, II. Ferencz királynak halála 1560 decz. 5-én egyelőre véget vetett reményeinek. Addig a keresztyénség legfényesebb trónját osztotta meg, most bús özvegységben vonult vissza nagybátyjaihoz, a Guisekhez, Lotharingiába. Nem akart az udvarnál maradni, hol addig az első szerepet játszotta s hol most anyósa, Medici Katalin gyűlöletének lett volna kiszolgáltatva.¹¹⁴ Mert bár még nem volt tizenkilencz éves, nemcsak büszkeségben, hanem minden testi és lelki tehetségének kiművelésében is igazi királynőnek mutatkozott.

Bátyjának, Stuart Jakabnak rábeszélésére 1561 tavaszán elhatározta, hogy visszamegy hazájába és kezébe veszi annak kormányát. Ügyét épen nem tartotta elveszettnek. Bízott magában, mérlegelte erejét és a mellett igazi női számítással meg volt győződve ellenállhatatlan voltáról. Udvari kegy, különösen ha oly bájos és nagyeszű királynő osztogatja, leveszi lábáról a legkeményebb ellenzéket is. Aztán meg, ha elvesztette Francziaországot, még mindig nyitva állott előtte a kilátás az angol trónra. És ha nem nyerhette el azt rohammal Erzsébet ellenében, megszerezheti békén, jogára támaszkodva, mint örököse. A mellett valószínű, hogy mint jó katholikus kötelességének tartotta szembe szállani Knox híveivel és egyelőre legalább türelmet biztosítani felekezetének.

Nagy költők igyekeztek kifejezni Stuart Mária lelki állapotát, midőn bucsut vesz második szép honától és zord szülőföldjére tér vissza (1561 augusztus 19.). Ha jellemét helyesen itéljük meg, az ambitió, az uralom vágya volt fő vezetője és a mellett csak másodrangú szerepe jutott a vallásnak. Mindenesetre igen ügyesen fogott nehéz feladata teljesítéséhez. Leginkább bátyjának tanácsával él, elismeri a reformatiót és a kálvinista nemesség vezetőivel veszi magát körül. Akármennyire nehezére esett neki, ki korlátlan hatalomhoz volt szokva, hatalmas és ravasz lordokkal, rettenthetetlen és durva népszónokokkal bánni, akárminő önmegtagadásába került jó viszonyba lépnie Erzsébettel, mégis megtette és pedig jókedvűen, a kényszerítés minden látszata nélkül. Éveken át kerülte az összeütközést a covenanttal és a lesben álló Angliával.

A mellett megmaradt katholikusnak és bármennyit zajongtak Knox és társai, kastélyában papot tartott és rendesen misét mondatott. Az első vasárnap, midőn ez megtörtént, zendülés tört ki miatta, de a királynő bátyja azt szétoszlatta és jó kálvinista létére is egész tekintélyével védte Knox ellenében Mária isteni tiszteletének szabadságát. Viszont a királynő megerősítette a reformatiót s tanácsában is a kálvinista urak voltak többségben. Okossága lefegyverezett, bája megnyert mindenkit. Csak egy ember állott ellen, Knox János, ki az ó-testamentomi próféták módjára akart eljárni a «bálványimádó» fejedelemasszonynyal szemben.

Mária magához hivatta a reformatort, hogy megrójja őt a női kormány ellen írt könyve miatt, melyben az alattvalókat lázadásra tüzeli és hogy valamivel nagyobb szeretetre bírja őt a másvallásúakkal szemben.

A vasember elég udvarias volt. Ha a pogányság kárhoztatása annyi, mint a nép lázítása, így szólt, bűnös vagyok, de ha Isten igaz ismerete arra bírja a jó alattvalókat, hogy szívesen engedelmeskedjenek a fejedelemnek, ki ítélhet el? Kijelentette azt is, hogy békén él a királynő uralma alatt, mindaddig, míg a szentek vérét nem ontják, de fentartotta azt az elvet, hogy vallás dolgában nem a fejedelem parancsa kötelező, hanem az Istené. Mert, ha a császárság korában mindenki az ő vallásukat követte volna, mi lett volna a keresztyénségből? Igen, de azok nem állottak ellen fegyveresen, veté ellene a királynő. Azért, mert Isten nem adott nekik hozzá hatalmat és módot, volt a nyílt válasz. Az ellenállás joga, melyet a német lutheránusok mindenféle ügyvédi fogással birtak csak kimutatni, itt úgy szólva a vallás lényegéből következett. És ez a beszélgetés is azzal végződött, hogy Knox a reformatorok összes átkait elmondta a katholikus egyház ellen, melynek Mária hű leánya volt.

Politikája azonban úgy kivánta, hogy egyelőre ne hívja ki a kálvinistákat maga ellen. Minthogy a régi pártoskodások nem szüntek meg, még háborút is viselt a felföld katholikus urai ellen, kik idegenkedtek az új kormánytól. Bátyjának, kit Murray grófjának nevezett ki, társaságában maga is megindúlt a sereggel a Gordonok ellen. Minden fáradságot és nélkülözést elviselt, napokat töltött lóháton, nyugalmat nem ismert. Csak azt sajnálta, hogy nem férfi; hogy nem tudhatja, minő élet az, ha a mezőn hál az ember, vagy ha az országúton jár kabátban, tarisznyával, paizszsal és széles karddal. Hadjárata teljes sikerre vezetett: a Gordonok hatalmát megtörte és kormánya többé nem talált ellenállásra.

De azért a hatalommal csak tanácsosai rendelkeztek, különösen Murray és a nagyeszű, de minden meggyőződés nélkül való és mindig a győztes párthoz csatlakozó Maitland, s nem ő maga. Rendjei pedig még mindig jobban hajlottak Erzsébethez, mint ő hozzá. Az angol királynő, bár külsőleg most barátságos volt a viszony, mindent megtett, hogy vetélytársát korlátozza. Megkövetelte tőle, hogy járuljon az edinburgi szerződéshez, de annak a lemondásnak fejében nem igen sietett őt kijelölni örökösévé. Inkább szerette a pártfogót játszani s bölcs tanácsokkal és esetleg szemrehányásokkal keseríteni vén leányok módjára szép hugát. Igazi függetlenségre és hatalomra csak úgy juthat Mária, ha újra hatalmas külföldi fejedelemhez megy férjhez, kinek segítségével lerázhatja rendjeinek és Erzsébetnek gyűlöletes igáját.

Mindezen szempontokból Don Carlos lett volna reá nézve a legkivánatosabb férj.¹¹⁵ Fülöp nem is volt ellene a tervnek, annál jobban áskálódtak ellene Medici Katalin és Erzsébet. Utoljára is abban maradt, mert a spanyol trónörökös tehetetlensége egyre nyilvánvalóbb lett. A Guisek ezen tervvel szemben inkább Károly főherczeggel való házasságát pártolták, már csak azért is, hogy megoszlást idézzenek elő a Habsburgház két ága közt, de Mária nem akart férjhez menni német emberhez.¹¹⁶ Erzsébetnek ismét más volt a szándéka. Nem akarta, hogy huga, kitől igaz női ösztönnel félt, valami nagyon előkelő házasság által még veszedelmesebbé válhasson, s nem igen engedett neki más választást, mint az angol főurak közül. Legjobban persze az ő kedvesét, Leicestert ajánlotta. Elképzelhetjük, hogyan hatott ez az ajánlat Mária büszkeségére. Hogy mégse maradjon özvegynek, Erzsébet és Murray tanácsa ellenére férjéül választotta a fiatal Stuart Henriket, Darnley grófját, ki alattvalója volt ugyan Erzsébetnek, de királyi vérből való s a kivel összeköttetése még megerősítette jogát az angol trónra és pártját az angol katholikusok közt. Murray a protestánsok élén fegyvert fogott nővére ellen, hogy ezt a házasságot megakadályozza. Mária azonban maga szállott táborba, lelkesítette seregét, s Murrayt, kit Erzsébet titkon biztatott, arra kényszerítette, hogy Angliába meneküljön. Ez a házasság volt tehát mintegy függetlenségi nyilatkozata úgy tanácsának, mint Erzsébetnek gyámkodása ellen.

Ez az eredmény elragadta a királynőt. Nem gondolta meg, hogy valóságban hatalma alig nőtt, hogy Darnley inkább reá van utalva, sem hogy őt bármiben támogathatná, s hogy a kálvinisták és Erzsébet közel vannak, lehető katholikus szövetségesei pedig távol.

Mindeddig nagyon mérsékelten járt el a vallás ügyében, iparkodott megnyerni népe szeretetét, hogy elnézzék neki katholikus hitét. Nem is rendült meg az iránta való hűség, bár szabad férfias viselete, az olasz és franczia udvari szokások követése bántotta a régi erkölcsök tisztelőit s bár az udvarában felharsogó zene, a táncz, melyet szenvedélyesen szeretett, a költészet és művészet ápolása csak úgy sértette a buzgó puritánokat, mint a renaissance elején Savonarolát s követőit. De minden engedményben, melyet a rendeknek és kálvinistáknak tett, minden szeretetreméltóságban, melyet Erzsébet iránt tanusított, csak politikai áldozatot, lealázást látott, mely vérig sértette büszke lelkét. Murray bukása után elérkezettnek látta az időt arra, hogy levesse az álarczot. Az utolsó bonyodalmak alatt közelebbi összeköttetésbe lépett II. Fülöppel és V. Pius pápával. A katholikus világ vezetői nagy reményeket fűztek hozzá, mint a ki nemcsak Skóczia ura, hanem örököse a házasságtól irtózó Erzsébetnek, úgy hogy bizton várható tőle az egész sziget egyesítése és a katholicizmus helyreállítása. Viszont e szövetség azon reménynyel kecsegtette Máriát, hogy külföldi segítséggel féken tarthatja örökké lázongó alattvalóit. 1566-ban már annyira biztosnak érezte magát, hogy a katholikus püspököknek megengedte a parlamentben való megjelenést.

Így következett be Mária uralmának és politikájának harmadik phasisa, az, mely egyéniségét egész valójában mutatta és megszerezte neki a helyet a történelem legérdekesebb alakjai közt. Az elsőben, még mint franczia királynő, franczia segítséggel akarta egyesíteni Nagy-Britanniát, a másodikban compromissumra lépett a protestánsokkal és az angolokkal, hogy békén reá szálljon az örökség, végre a harmadikban ismét Erzsébet ellen akarja keresztül vinni az egyesítést, de mint a királyi tekintélynek és a katholikus hitnek zászlótartója. Az elsőben a Guisek politikájának eszköze, a másodikban Murray vezetése alá rendeli magát, most maga lép előtérbe hatalmas lelkének minden fényével és árnyaival.

Stuart Mária tragédiája.

A történeti eszmék soha sem jelennek meg magokban, tisztán a világ szinpadján; mihelyt testté válnak, hozzájuk tapad az őket képviselő egyéniségeknek más, gyakran idegenszerű lénye, mint a drágakőhöz a földi salak. Stuart Mária is nem csupán uralkodó és katholikus, hanem nő is, és pedig első sorban az. Szép, csábító nő, kinél a személyes varázs is egyik nagy eszköze az uralomnak, nagy czéljai elérésének. De bájaival nem játszik büntetlen. Szenvedélyt kelt, de ő sem marad ment tőle s ez a szenvedély sodorja őt a trón magasságáról nemcsak a politikai, hanem az erkölcsi bukásba is. Épen az általános és tisztán személyes vonásoknak ez a vegyülése jellemében és sorsában teszi őt nemcsak történetileg, hanem drámailag is annyira érdekessé.

Szabad magaviselete nem sokára hazatérése után illetlen és megbotránkoztató fellépésre ragadta Hepburn kapitányt, ki aztán menekülni volt kénytelen. Egy franczia nemes, Chastelard, a híres Bayard unokaöcscse, meglakolt szenvedélyeért és a királynő kaczérságáért. Igen barátságosan bánt vele, sokat tánczolt vele és többet törődött az érzelmes, költői lelkű ifjúval, ki sok verset intézett hozzá, mint az egész nemességgel. Ez a nyájasság a szerencsétlent egészen mámorba ejtette. Egy éjjel a királynő ágya alá bujt. Megtalálták és a királynő eltiltotta az udvartól. Másodszor is megtette a veszedelmes kisérletet, de akkor már a királynő nem ismert kiméletet: lefejeztette imádóját.

Darnleyvel való házassága egy időre megszüntette ezt a kaczér viselkedését, mely már addig is sok szóbeszédre adott okot és melyet különösen Knox nem szünt meg ostorozni. Jó hírneve először a Riccio Dávid rémes esetét sinylette meg. Riccio a savoyai herczegnek volt embere, kinek követét Skócziába kisérte. Ott maradt később is, a királynő titkos levelezései a katholikus udvarokkal az ő kezén mentek át, a mellett mint muzsikus és énekes szerezte meg Mária kegyét, ki őt kamarásává, majd titkárjává tette. A katholikus egyház javára szolgáló terveknek ő volt főkoholója. A királynő határtalan bizalmat mutatott iránta és sokkal gyakrabban fogadta a legkülönbözőbb napszakokban, semhogy jó híre ettől ne szenvedett volna. Riccio kegyelt voltát s politikai szolgálatainak fontosságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy úrnője őt akarta kanczellárjává tenni. Ez végkép elkeserítette a skót urakat, kik mindig féltékenyek voltak az idegenekre és kik Guise Mária ellen is leginkább azért lázad fel, mert idegeneket fogadott tanácsába.¹¹⁷

Senki sem sinylette meg jobban ezt a viszonyt, mint a királynő férje. Nejének vonzalma iránta csakhamar kihűlt, látta, hogy Darnley durva és kicsapongó ember s visszautasította azt a kivánságát, hogy részt engedjen neki a kormányzásban. Lehetetlen nem látni a nápolyi Johanna és Endre magyar királyfi esetével való hasonlóságot. Darnley a mellőzést, melyet mint fejedelem és férj tapasztalt, egyaránt Ricciónak tulajdonította. Ezért pártot szerzett magának a kálvinista urak közt, kik Mária erélyes eljárásában szintén Riccio kezére ismertek és kiket Darnley megnyert azon igéretével, hogy hitükre tér. Az összeesküvés gyilkolás czéljából rég megszokott eszköz volt a skót politikában és sokkal kevésbbé komoly sérelmeknél is használták orvosszerül.

A királynő, ki áldott állapotban volt, 1566 márczius 9-én férjével és néhány bizalmasával vacsoránál ült, midőn az összeesküvők berontottak, élükön Ruthven lorddal, ki Riccio kiadatását követelte, mint a ki szégyent hoz a királynőre és férjére s veszélybe dönti az államot. Stuart Mária sohasem hagyta el hű embereit, most is meg akarta védni a szerencsétlent, ki szoknyájához kapaszkodott, de pisztolyt szegeztek mellének és elhurczolták, meggyilkolták a nyomorultat. A királynőt is egy ideig őrizet alatt tartották s a kormányt az urak kerítették kezökbe.

Most először mutatkozott, minő energiát növelt Máriában a szinlelésnek és tettetésnek hosszú időszaka. Mialatt palotájában őrizték, magához hivatta Murrayt, ki visszatért, és férjét. Testvérét újra megnyerte magának, férjét pedig teljesen kibékítette és hű szolgájává tette. Segítségével és kiséretében néhány nap múlva megszökhetett Dunbarba, hol csakhamar sereg gyűlt körülötte. Legbuzgóbb párthivének régi imádója, Hepburn kapitány, most már Bothwell gróf, mutatkozott, ki több százat hozott a végek próbált harczosai közül a királynő táborába. Így az összeesküvők, kiktől Darnley nyiltan elszakadt, magokra maradván, Angliába menekültek, s a hatalom ismét Mária kezébe jutott. Ekkor, 1566 jun. 19-én szülte fiát, Jakabot. Ez még jobban megerősítette állását otthon és az angol közvéleményben egyaránt. Fiát katholikus szertartás szerint kereszteltette meg, de férjét el sem hívta az ünnepélyre.

Annyi megpróbáltatás és kényszerű tettetés után most megszünt reá nézve minden erkölcsi korlát. A királynő háttérbe szorul: a szenvedélyes nő áll előttünk, ki boszút liheg Riccio gyilkosai ellen, kik egyaránt sértették női méltóságát és fejedelmi büszkeségét s ki élvezi a szerelem mámorát és kéjét Bothwellel, ki érte mindenre képes.

Csak ezen legerősebb két szenvedélynek találkozása és együtt működése magyarázza meg Mária akkori lelki állapotát. Ez a nő, ki addig egyike volt kora legnagyobb politikusainak, most egészen érzelmének él s megfeledkezik azon ügyességről és elővigyázatról, melynek addigi sikereit köszönhette. Csakugyan óriásinak kellett lennie a benne lakozó indulatnak, ha miatta lemondott azon fényes kilátásokról, melyekhez egész pályáján tán akkor jutott legközelebb. Akkor nagy küzdelem nélkül újra elismertetheti Skócziában a katholikus hitet, akkor, úgy szólva minden áldozat nélkül, csak felhasználva a helyzet kedvezését, elismertetheti magát az angol trón örökösének. Az addigi párbaj közte és Erzsébet közt, fiának születése által, egészen az ő diadalával végződött. De ez most mind nem jött számba. Mária Darnley halálát akarta boszúból s hogy férjhez mehessen Bothwellhez.

A trónörökös születése óta a királyi pár elválva élt egymástól és már szó volt arról is, hogy törvényesen elválnak. Darnley beteg volt s érezve, mit várhat nejétől és annak kedvesétől, már arra gondolt, hogy elhagyja az országot. Ez nagy nehézség lett volna Mária további terveire nézve, annál is inkább, mert ha elválasztják is ágytól és asztaltól, új házasságra nem léphet. Gyökeresen reá nézve csak a halál oldhatta meg a problémát. Ennek előidézésére megvolt a nemzeti eszköz, a szövetség, melyet Bothwell megalkotott s melyet az összes főemberek, Murray kivételével, aláírtak.¹¹⁸ Már ez a tény magában véve is bizonyítja, hogy legalább is azt kellett tudniok, hogy a királynő nem veszi rossz néven a borzasztó tettet – ha sikerül.

Nehéz abban, mi most következik, pontosan megállapítani, mennyire terjedt a királynő részvéte, mennyiben volt ő a tervező, mennyiben állott Bothwell «varázslata» alatt. Világos, hogy férjgyilkosság tervét, vagy ahhoz való hozzájárulását Stuart Máriánál gyöngébb eszű nő sem foglalja irásba, mert hisz nem az a czél olyankor, hogy hiteles documentum maradjon a historia részére. Ezért, hol személye van szóban, a bűnrészesség kimérése a történet mezejéből átcsap a költészetébe. Előadásunk a hiteles okleveleken és emlékeken alapul, de ilyen esetben a történetíró is segítségül hivhatja, ott, hol a források megtagadják a szolgálatot, a psychologiát.

1567 elején Darnley betegen feküdt Glasgowban, panaszkodva felesége ellen, ki őt bajában elhagyja. Mária ezalatt Bothwellt jószágokkal és tisztségekkel halmozta el, megtette admirálisnak és a mi mindennél fontosabb, igen bizalmas, sőt szerelmes levelezést folytatott vele. Január 20-ikán meglátogatta férjét Glasgowban s rábeszélte a lábbadozót, jöjjön a fővárosba, Edinburgba, ott ő fogja ápolni, s ha meggyógyul, ismét szerető neje lesz. Darnley félt a cselvetéstől, de hiusága és neje iránt való szerelme erősebb volt belátásánál. Elhatározta magát az útra.

Ekkor írta Mária azt a levelét Bothwellhez, mely legvilágosabb bizonyítéka bűnének, de a mely egyúttal azt is mutatja, hogy bárminő gonoszságra vezette is őt a boszú és a kéjvágy, minden nemesebb érzést nem fojthatott el benne. «Ön kényszerít a tettetésre, így kezdi, annyira, hogy borzadok tőle; ön az oka, hogy az árúló szerepét játszom. – Végre is el akar jönni, bárhová óhajtom. Soha sem csaltam meg senkit, de most egészen az ön kényére bízom, mit tegyek. Gondolja meg, nem lehetne-e titkosabban eljárni valamely orvosság útján? Nagy az ő gyanakodása és mégis bízik bennem. Gyanakszik a miatt, a mit ön tud és élete miatt, de az utóbbira nézve, ha egy pár jó szót hall tőlem, boldog és nem kételkedik.» – Majd egészen a bűnös szerelmes nők módjára végzi levelét. «Azért ne legyen rossz véleménye felőlem, ön az oka mindennek, a magam boszújáért mégsem követném el rajta. Láthatja, hogy sem becsületemet, sem lelkiismeretemet, sem méltóságomat nem kimélem, hogy önnek engedelmeskedjem és kérem, vegye ezt jó néven tőlem.»¹¹⁹

Csakugyan megindultak a beteggel a főváros felé. Nem a palotába mentek lakni, hanem Bothwell egy társának a városon kívül fekvő házába. A királynő is ott lakott, nagy gonddal ápolta férjét s csak ritkán távozott mellőle. Egy este azonban a városba ment mulatni komornájának lakodalmán. Azon éjjel a magánosan álló ház légbe repült, Darnleynak és egy szolgájának holttestét pedig ott találták reggel a kertben. Úgy látszik, megfojtották őket és a bűntény palástolása végett robbantották fel a királynő szobájába helyezett puskaport. (1567 febr. 9–10).

Ha eddig lehetett valami kétség Mária szerepe felől, a gonosztett után való viselkedése a leggonoszabb föltevéseket is igazolta. El sem ment férje temetésére és a gyilkos Bothwellel, kit mindenki a főbűnösnek tartott, a legbensőbb összeköttetésben maradt. Később törvényszék elé állíttatta ugyan, de nem ő volt a vádló, az egész biróság az összeesküvés részeseiből állott és a zúgó várost féken tartották a gonosztevő katonái. De még ez sem elég. Alig egy negyedévvel Darnley halála után nőül ment a gyilkoshoz, ki közben, minden formaság mellőzésével, elvált jó reményben levő nejétől. Csak a látszat kedvéért történt, hogy úgy rabolta el Máriát. Hiába óvták őt barátai és a külföldi udvarok: szenvedélye erősebb volt mindennél. Szomorújáték ez, mely a világ szinpadján, szinte a nyilvánosság előtt játszódott le és mely megkapó fordulataival önkéntelenül is eszünkbe juttatja Shakespeare legremekebb drámáját, Hamletet. Hogy még nagyobb legyen a hasonlóság, Bothwell, a bűnös szenvedély tárgya, csak vad ereje és hűsége által érdemelhetett rokonszenvet, különben testileg-lelkileg rút volt, minden erkölcsi érzék nélkül való, kinek egész lényét elfoglalta a nagyravágyás és a bujaság. Mihelyt neje lett Mária, vele is éreztette durvaságát.

Egyre hangosabb lett a zúgás; a főnemeseket meg lehetett rémíteni vagy lekenyerezni, de az edinburgi kálvinista polgárságot nem. Erzsébetre nézve is elérkezett a megtorlás, a bosszú kielégítésének ideje. A vén leány egész erkölcsi felsőségével dobta a követ boldogtalan rokonára. Az ő támogatása mellett újra megalakúlt az a kálvinista nemesi párt, mely 1565-ig kormányozta az államot. Nemesek és polgárok egyaránt fegyverre keltek Bothwell ellen. A királynő pártját fogta férjének, de katonái elhagyták, szinte magára maradva ellenségeinek hatalmába jutott. (1567 junius). Ekkor kerültek a lordok kezébe Máriának az ezüst szekrényben őrzött levelei, melyek által addig csak sejtett része a férjgyilkosságban nyilvánvalóvá lett.¹²⁰ Bothwellnek sikerült megmenekülnie. Előbb kalózkodott, aztán Dániába ment, hol szegényen, fogságban végezte kalandos életét 1578-ban. Mária mind halálig hű maradt iránta való szerelméhez.

Stuart Mária özvegyi ruhában.
Clouet (Janet, † 1570) iskolájából való kép. A Hetford House-ban.

Most fogoly volt, Lochleven várában s alattvalói rendelkeztek fölötte. Azon fenyegetéssel, hogy különben törvényszék elé állítják férjgyilkosság miatt, rábirták, hogy mondjon le a trónról egy éves fia javára. (1567 jul. 24). Ennek nevében Murray kormányzott, ki jól ismerve nővérét, még lemondása után is szigorú őrizet alatt tartotta. A protestantizmus akkor ülte első nagy erkölcsi diadalát. Nagy ellensége, ki vesztére tört, porba alázva, megbélyegezve, az ő papjai ellenben igazi próféták, kik idejekorán felismerték ennek a Jezábelnek vétkes és veszedelmes voltát. Csak most szervezkedett igazában a presbyterianus egyház. Megalakultak a községek, világi és egyházi előljáróik alatt és kezdték végrehajtani a katholikusok ellen hozott kemény törvényeket. Egyúttal megkezdték az erkölcsi fegyelmezést is. Ehhez valóban szereztek jogot az által, mert a kálvinista papok a leghatározottabban ellenezték Mária házasságát Bothwellel és nem akarták azt kihirdetni. Kemény és határozott fellépésre is volt szükség abban az általános züllöttségben, melyben Skóczia fetrengett. A királynőnek a renaissancera emlékeztető feslettsége és könnyelműsége minden átmenet nélkül érintkezett az ősi barbárság visszaéléseivel és durva bűneivel.¹²¹

Az új iránynak méltó képviselője volt Murray, ki ugyancsak komolyan vette kormányzói tisztét. Kérlelhetetlenül alkalmazta a törvényt, úgy Bothwell kalózai, mint a végek rabló vitézei ellen. Nem csoda, ha a nemesség nagy része zugolódott és különösen a Hamiltonok erősen mozogtak a királynő érdekében. De Mária nem nekik, hanem saját bájainak köszönte szabadulását. Nehezen hozzáférhető szigeti várban őrizték, Murray anyja és féltestvére, Douglas lord, voltak őrzői. De Douglast elbájolta a királynő szépsége, anyjának is megesett a szive úrnője szerencsétlenségén és ők magok nyújtottak foglyuknak módot a menekülésre. (1568 máj. 2). Csakhamar körülvette őt a Hamiltonok törzse, de Murray is felkészült hadával, szétverte Mária hiveit és a bukott királynőt arra kényszerítette, hogy Angliában keressen menedéket. Erzsébettel a Bothwellel kötött házasságig elég jó volt a visszonya. Mindjárt kiszabadulása után levélben üdvözölte őt az angol királynő, kijelentvén, a megfelelő erkölcsi dorgálások kiséretében, hogy annyira szivén viseli becsületét és királyi állását, a mint azt Mária maga kivánhatja.

Nemcsak Erzsébetnek, hanem Angliának is legfontosabb érdekei forogtak koczkán. Attól kellett tartani, hogy a francziák beavatkoznak a skót zavarokba és megvetik lábokat a szigeten. Ha pedig Mária Angliában tartózkodik, szabadon, központja lesz az angol katholikus nemességnek. Mert a főnehézség, mely a viszonyt köztük összebonyolította, abban állott, hogy Mária törvényes örököse volt Erzsébetnek. Ha Erzsébet megbukik vagy meghal, helyébe versenytársa lép, de azzal nemcsak trónváltozás áll be Angliára nézve, hanem vallásváltozás is. Azon belső viszonynál fogva, melyben Stuart Mária állott a pápához és a spanyolokhoz, uralomra jutásának az lett volna jelentősége Angliára nézve, mint azelőtt Tudor Mária uralmának. Nem lehetett tőle mást várni, mint a megerősödő protestantizmus erőszakos elnyomását. Ez a különös viszony tette a protestánsokat Erzsébet buzgó hiveivé, másrészt épen ez kényszerítette Erzsébetet, ki különben szivesen foglalt volna állást katholikus és református alattvalói közt, arra, hogy egészen a reformátusok karjai közé vesse magát. Ez által ismét a katholikusok szenvednek. De minő könnyen szabadulhatnak ettől! Nincs szükség egyébre, mint Erzsébet halálára, hogy katholikus, irántok hálás és jóakaratú fejedelem és dynastia jusson az angol trónra. Bizonyára természetes ellenségét látta Erzsébet Máriában, ki már megmutatta, hogy nem retten vissza hiveinek semmi gonosztettétől, ha az czélhoz viszi, vagy boszújának szolgál. Az sem volt befolyás nélkül kedélyére, hogy női hiúságát sértve érezte a fiatalabb királynő által, ki őt annyira felülmúlta szépségben és kellemben, s ki fiúval büszkélkedett, míg ő, saját szavai szerint, terméketlen törzs maradt.

Mindezen okok hatottak Erzsébetre, midőn azon hírt vette, hogy Mária 1568 május 16-án, Carlisleben, Anglia északnyugoti részében, partra szállott. Erzsébetnek becsületére válik, hogy maga a mellett volt, hogy jól fogadják a szerencsétlent és segítsék vissza trónjára. De ministerei, különösen Cecil, igen nagynak látták a veszélyt. Épen akkor történt, hogy Németalföldön és Francziaországban diadalt ült a katholikus párt. Ennek nem maradhatott el visszahatása Angliára. Így Erzsébet kijelenté, hogy kész örömmel fogadja rokonát, csakhogy annak előbb tisztáznia kell magát az ellene emelt vádak alól. Addig fogságban tartotta. Ez által az angol királynő birája lőn a skót királynőnek. Nem is engedte, hogy ez alattvalóival kibéküljön. Murray bevádolta nővérét, a levelek alapján. Mária kijelenté, hogy mint fejedelem csak Istennek tartozik felelni tetteiről és kérte Erzsébetet, bocsássa őt szabadon. Végre, miután az angolok megigérték, hogy ártatlansága esetén szabadon bocsátják és visszasegítik trónjára, beleegyezett abba, hogy védje magát. Yorkban 1568 október 3-án kezdődött a tárgyalás. A skót kormány, az elűzött királynő bűnét bizonyítandó, beterjeszté annak levelezését Bothwellel és ahhoz írt sonetteit. Ez irományok hitelességét azóta párt és felekezeti szempontból sokan kétségbe vonták, de akkor nemcsak az ellenségek, hanem az angol katholikusok és Mária hívei is valóknak ismerték el. Stuart Mária fenn akarván tartani méltóságát, kijelenté, hogy ártatlanságát és becsületét csak személyesen akarja védeni Erzsébet előtt. Egyúttal azonban alkudozott a skótokkal és mind szorosabbá fűzte viszonyát az angol katholikus párttal. Ezért Erzsébet nem bocsátotta szine elé. A szabadlábra helyezést igérte vendégének azon esetre, ha lemond a skót koronáról fia javára. Mária ellenben azt követelte, hogy a skótok által ellene benyújtott irományokat ünnepélyesen nyilvánítsák koholtaknak. Sem a bíróság, sem az alkudozás nem vitt czélhoz. Az ellentétek még élesebben állottak egymással szemben. Erzsébet helyzetéből természet szerint folyt, hogy nem bizhatott foglyában, de ép oly természetes az is, hogy Mária megragadott minden eszközt arra nézve, hogy kiszabaduljon és ismét hatalomra jusson.

A leggazdagabb angol főnemes, ki csak névszerint volt protestáns, Howard Tamás, Norfolk herczege, gyenge és hiú férfiú, azon reménynyel kecsegteté magát, hogy férje lehet Máriának és Skótország királya. Alkudozásokat folytatott a skót kormánynyal és nagy lázadást készített elő, midőn az angol kormánynak értésére jött szándéka és ez őt 1569 végén elfogatta. Máriát ugyanakkor Coventrybe vitték, középső Angliába. A katholikus párt többi vezére, a westmorelandi és northumberlandi grófok, fegyvert ragadtak a régi vallás helyreállításaért, de nem sokára legyőzettek és kénytelenek voltak Skótországba vagy a spanyol Németalföldre menekülni. A győztes protestánsok kemény boszút állottak, több mint ezer felkelő jutott bitófára. A gyanusok javait elkobozták.

Ezóta nyilt háború folyt Erzsébet és a katholikus párt között. Addig kimélettel járt el a régi hit híveivel szemben, most katholikus egyértelmű lett lázadóval. A katholikus párt a nagy európai hatalmak segélyére számíthatott, első sorban Spanyolországéra. Míg Stuart Mária él és nincs megfosztva örökösödési jogától, az övék a jövő. Ebben áll a fogoly királynőnek nagy politikai jelentősége. Utolsó megtestesítője azon eszmének, hogy Anglia újra katholikussá válhatik. A pápa teljes határozottsággal fejezte ki az ellentétet, Erzsébetet kiátkozta és alattvalóit feloldotta az iránta való hűség alól. (1570. febr. 25.)

Angliában mind erősebben emelte föl fejét a katholikus párt. Skótországban ugyanakkor megölték Murrayt és azon párt, mely egy ideig a hatalmat birta, Máriát kiáltá ki királyúl. Ha két évvel azelőtt tán nemcsak erkölcsi hiba volt Mária elfogatása, hanem politikai hiba is, most még veszélyesebb lett volna szabadon bocsátása. Mindamellett Erzsébet megigérte azon feltétel alatt, ha lemond minden trónigényéről, nem lép többé összeköttetésbe sem angol, sem skót alattvalókkal, nem megy férjhez Erzsébet jóváhagyása nélkül és Angliában nevelteti fiát. Az angol királynő békülékenységét az által is tanúsította, hogy szabadon bocsátá Norfolkot.

Mária azonban nem fogadhatá el e föltételeket, melyek egyértelműek voltak politikai halálos itéletével. Bámulatos erélylyel és ügyességgel tudott hatni börtönéből is. Tervének annyi meghiusulása után birt szerezni ujabb, érte élni-halni kész híveket, kiket nemcsak a loyalitás és a vallásos buzgalom fűzött hozzá, hanem a szépsége és szerencsétlensége által keltett szenvedélyes érdek is. Nem használt ennek ellenében az angol kormánynak és parlamentnek semmi szigorúsága. Ekkor mondá Cecil, hogy a vallásszabadság magában véve jó, de a pápa utolsó lépése óta a vallás a politika ügyévé vált. Az állam van veszélyben és a királynő trónja megrendül.¹²² Felségsértésnek nyilvánították, ha a királynőt eretneknek mondják; még azt is jószágvesztésre és számüzésre itélték, ki a trónörökösödést emlegette.

Ez sem riasztotta el Norfolkot, ki, hogy Máriát kiszabadítsa, alkudozott Fülöppel és a pápával. Spanyol sereg készült átkelni Belgiumból az angol reformátió megdöntésére. De Fülöp soká halasztotta a vállalatot és Cecil kémjei által mindent megtudott. A spanyol követnek, a ki az egész tárgyalás fonalát kezében tartotta, el kellett hagynia Londont. Norfolk nemsokára vérpadra került és Mária tovább is börtönében maradt. (1572 jun.)

Erzsébet nemcsak saját országában tudta fentartani hatalmát, hanem a külföldön is erélyesen lépett fel. Skótországban megbuktatta Mária pártját és a szigoruan protestáns Mar grófot segítette kormányra. Ennek halála után Morton gróf volt a kormányzó. Alatta lőn a protestantizmus kizárólag uralkodó vallássá. Katholikus ember nem nyerhetett többé hivatalt, sem polgárjogot az országban. A kormányzó ellen 1581-ben azon vádat emelte Arran gróf, a fiatal király kegyencze, hogy része volt Darnley meggyilkolásában.¹²³ Mortont lefejezték és utána Arran uralkodott a király nevében, mig a dölyfe miatt felkelő nemesség őt el nem fogta. Maga a király is őrizet alatt tartatott. Ez alól megmenekült és ismét Arran kerekedett felül. Ellenfelei nagyrészt számüzetésbe mentek és Arran az által igyekezett most erősebb alapra helyezni az uralmat, hogy az alsó nemesség követeit meghívták a parlamentbe. A királyi hatalom mindamellett csak árny maradt ott; a vallásos szenvedély uralkodott a nemzet fölött. A skót egyház előljárói kijelenték a királynak, hogy egyházi ügyekben nincs szava.

Természetes, hogy a skót ügyek ezen fejlődése, mely nagyrészt Erzsébet befolyása alatt ment végbe, igen előnyös volt Angliára nézve. Az uralkodó párt és maga a király is, mitől sem tartott annyira, mint Mária visszatérésétől. Mindenképen le voltak kötve az angol kormány iránt. VI. Jakabot azonfelül még azon remény is fűzte Erzsébet politikájához, hogy az angolok anyja halála után őt, a protestanst, fogják elismerni örökösül. Így észak felől nem kellett tartani beavatkozástól Mária és a katholicizmus javára. Hogy pedig Spanyolország felől se fenyegessen veszély, Erzsébet az 1572. évtől kezdve mind nyiltabban segítette a királyuk ellen felkelő németalföldieket. Mondhatni, hogy a viszonyok kényszerítették Erzsébetet ezen szerepre, mert különben alig lett volna hajlandó előharczosa lenni a genfi reformátiónak, melynek sok tanát gyűlölte, a spanyol hatalom ellen, melynek túlsúlyától rettegett.

Maga a pápa, XIII. Gergely állott most az Erzsébet elleni, Mária kiszabadítására törekvő vállalatoknak élére. Egy ideig a lepantói győzőnek, Don Juannak volt szándéka próbált seregével átkelni Angliába, legyőzni az eretnekeket, kiszabadítani az egyház martyrját Máriát, s aztán nőül venni a szép királynőt. Képzelhetjük, ez a terv mennyire megfelelt V. Károly regényes lelkű fia lovagias hajlamainak, mennyire hízelgett dicsvágyának és mily fényes jövőt rajzolt eléje, kinek legfőbb vágya volt önálló királylyá lenni, függetlenűl bátyjától. De Fülöpnek józan esze, mely Don Juant megfosztotta Tunis trónjától, most is tiltakozott ilyen nagyszabású, költséges és bizonytalan terv ellen. Don Juan megtört szívvel halt meg ifjúsága éveiben. (1578.) A jezsuiták által szervezett ir lázadás vérbe fojtatott. Más eszközökhöz kellett nyúlni.

A római egyház nem mondott még le Angliáról. A belga Douai-ben, a franczia határon, később Rheimsben nevelték az angol katholikus papokat, hazájuk kormánya elleni gyűlöletben és határtalan, semmit nem kimélő fanatizmusban. Magában Rómában is állott fenn ilyen intézet. A növendékek a legnagyobb veszélyek közt igyekeztek eljutni hazájukba, hogy ott az igaz igét hirdessék. Álruhában jártak, éltök minduntalan veszélyben forgott, úgy szították a gyűlöletet az eretnek királynő, a «gonosz Jezabel» ellen, kinek elpusztítására, mint egyikök megvallotta, maga a pápa szólította fel őket. Szóval, irásban, könyvekkel egyaránt izgattak. Ellenök a legerősebb eszközökhöz nyúlt az angol kormány. A misét hallgató nemeseket elfogták és nagy birságra itélték. A rheimsi és római papnövendékek közül többet kivégeztek, nem vallásuk miatt, hanem mint felségsértőket.¹²⁴ Az általok elcsábítottakat nem itélték halálra, csak számüzésre. Azt, ki jezsuitát vagy külföldön nevelt katholikus papot fogadott be, a felkelőt pártolóra szabott büntetés érte. Évről-évre többen jutottak vérpadra a pápa szerencsétlen küldöttjei közül. Az angol kormány rendesen előre volt értesülve érkezésük felől, Walsingham kitünő kémjei által, kik közt sok volt a katholikus pap. Eltiltá az angol alattvalóknak a kereskedők kivételével a külföldre járást, ha nem voltak külön királyi engedelem birtokában. Ezen szigorúság még jobban felkelté a katholikusok buzgóságát. Azon szivóssággal ragaszkodtak vallásukhoz és politikai czéljukhoz, mely mindig kitünteté az elnyomott vallások követőit.¹²⁵

Stuart Mária halálos itélete. Kelt Greenwichben, 1587 február elsején.
Mérték: az eredetinek 7/10-ede.

Reményeik fentartója, Mária, még mindig fogságban sínylődött. Sok várban őrizték, mindenütt tudott részvétet kelteni sanyarú állapota iránt; meg kellett változtatni tartózkodása helyét, mert már a börtönőrökben sem bizhattak ellenségei. Folyton levelezett titokban az egész világgal. Most Sheffield várában élt, két szűk szobában, kevés hű kisérőnővel. Az angol királynő, látva veszélyes helyzetét, kibékülésre nyújtotta kezét. De Máriának úgy szólva már vérébe ment át a politikai nagy tervek szövése. Szövetség alakításán fáradott, a spanyolok, a franczia udvarban uralkodó Guisek és fia közt, kit Arran katholikus szellemben vezetett. Mindennap várta Guise megjelenését franczia-spanyol sereg élén. De Fülöp maga halasztott és tett lehetetlenné mindent. Attól félt, hogy Mária és Anglia a vállalat sikerülése esetén nem az ő befolyása alá jutnak, hanem franczia befolyás alá. Walsingham ez idő alatt megtudott mindent. Elfogták Throgmorton Ferenczet, ki a leveleket hordta Stuart Mária és a spanyol követ, Mendoza közt. Kínpadra vonták, bevallott mindent. Két hónap alatt 11.000 embert fogtak el. A hadsereg és a hajóhad jó lábra állíttatott. Mendozának el kellett hagynia Angliát; a Spanyolországgal való diplomatiai viszonyt megszakították.

Erzsébet élete folytonos veszélyben forgott. Minduntalan elfogtak papokat és világiakat, kik szivesen tűrtek volna el ezer halált, ha ez áron megölhetik a katholikus hit e nagy ellenségét. Másrészt az angol nép legnagyobb része híven ragaszkodott a királynőhöz. Ha nyilvános helyen látták, százankint borúltak előtte térdre, áldást kérve reá, halált ellenségeire. Az angol parlament Stuart Máriát és családját megfosztottnak nyilvánította örökösödési jogától azon esetre, ha Erzsébet nem hal meg természetes halállal. És ezen nagy mozgalom korában, midőn minden vallásos és politikai szenvedély a legmagasabb fokig fel volt csigázva, be kellett látni, hogy mind e veszélynek és fenyegetésnek oka nem más, mint Mária. Az elfogott levelezések kétségtelenné tették, hogy tud az összeesküvések felől. Midőn Throgmortont elfogták, azt írta a franczia követnek: ha eljuthat a foglyokhoz, mondja meg nekik nevemben, hogy szeretetükről és nagy szenvedésükről, melyet értem tűrnek, soha sem fogok megfeledkezni. Mind szigorúbb fogságban tartották. Egészségtelen helyre vitték Tutburyba. Addigi börtönőrének, Shrewsbury grófnak neje bevádolta, hogy házasságtörésre csábította férjét. Valóban megható, minő megalázást kellett szenvednie a büszke királynőnek. A mellett Damokles kardjaként függött feje fölött a parlament határozata, hogy azon személyek fölött, kiknek része van a királynő életét fenyegető összeesküvésekben, rendkívüli biróság itél. Megvannak utolsó őrének, egy mogorva becsületes puritánusnak, Paulet Amyasnak levelei, ki halálosan gyülölte foglyát és a mellett gyakran mégis meg van hatva szenvedései által.

Valóban sajgó és genyedő sebe volt Mária Angliának, mint a hogy Erzsébet ministerei nevezték. Magában, csak önerejére támaszkodva áll, fogoly és mégis mozgásba bír hozni egy fél világot. A helyzet annál válságosabb lőn, mert mindig közelebbnek látszott az az időpont, midőn a Spanyolország ellen már évtizedek óta tartó harcz nyilt, élethalál küzdelemmé válik. Mi lesz akkor, ha kiköt a spanyol sereg és a katholikusoknak sikerül kiszabadítani a foglyot?

Hogy minő nagynak tartották a veszedelmet, bizonyítja az a tény, hogy 1584 novemberben, Orániai Vilmos meggyilkoltatásának hatása alatt, a királyi tanács, a főnemesek és nemesek, ünnepélyes szerződésben kötelezték magokat arra, hogy királynőjüket megvédik bárki ellen. Ha pedig mégis sikerülne a gonosztett, kötelezik magokat arra, hogy halállal büntetik a tetteseket és soha sem engedik, hogy az, kinek érdekében jártak el, trónra lépjen.¹²⁶ De ez sem használt sokat. A jezsuiták és tanítványaik nem hagyták abban az összeesküvéseket és minden martyr száz új kart szerzett Mária szolgálatának.

Különös, hogy az a nő, kinek erkölcsi magaviselete oly erős támadásokra adott okot, kinek védelmére eleinte még a franczia és spanyol udvarok sem mertek vállalkozni, most úgy tünhetett fel, mint egy nagy vallásfelekezetnek általánosan tisztelt és bámult hitvallója. Ennek oka főleg az, hogy a Darnley- és Bothwell-korszak emléke elhalaványodott, fogságának, szenvedésének tényei pedig mindig megújultan állottak a hivők lelki szemei előtt. Fontos az is, hogy azok a támadások a yorki vizsgálat után lassankint elhallgattak. Erzsébet megelégedett vetélytársnőjének bukásával, egészen megsemmisíteni nem akarta és nem engedte meg a döntő iratok közrebocsátását. De még ha bűnös volt is, a vallásos rajongás megtalálta tisztázásának módját. Nem volt-e parázna, házasságtörő és gyilkos Szent Dávid király is és mégis ő lett az Úr választottja! Ebben az esetben a katholikusok is a hitet nézték, nem a cselekedeteket.

Részben Mária ügyességének, részben Erzsébet tétovázásának volt következménye, hogy így a skót királynő morális helyzete és ereje egyre emelkedőben volt, fogsága alatt is. Erzsébet maga soha sem szünt meg vele alkudozni és több izben igen komolyan tárgyalta nemcsak kiszabadításának, hanem a skót trónra való emelésének feltételeit. De kiszabadulása vagy épen hatalomra jutása igen veszedelmes kísérlet lett volna mindaddig, míg őszintén le nem mond régi terveiről. Viszont neki ép annyi és tán még alaposabb oka volt Erzsébet őszinteségében kételkedni és azt hinni, hogy csak a szorúltság bírja ellenségét, porkolábját szelídebb eljárásra. Fogságában legalább biztonságban volt, örökös zavart támaszthat, ügyének sikere esetén a legnagyobb hatalomra juthat, ha pedig megalkuszik, lemond bosszújáról és elveszti eddigi önfeláldozó híveinek ragaszkodását.

Mindeddig visszautasított minden tervet, melynek egyenesen Erzsébet meggyilkolása volt a czélja; csak kiszabadítására vonatkozó vállalatokba bocsátkozott. Ennek köszönhette, hogy legnagyobb ellenségei sem bírtak rábizonyítani semmit, a miért újra törvényt kellett volna állania. De akkor, midőn az összeesküvők egyre jelentkeztek és a mellett a spanyol háború is közel jövőben fenyegetett, Walsingham oly tervet eszelt ki, mely biztosan hálójába űzi a nemes vadat.

Újra készült egy összeesküvés, melynek Babington Antal előkelő katholikus nemes volt a vezetője. Mellette egy Ballard János nevű pap játszotta a főszerepet. Meg akarták ölni Erzsébetet, kiszabadítani a foglyot, egy spanyol sereg segítségével fellázítani Anglia katholikusait és királylyá kikiáltani Máriát. A jezsuiták, a rheimsi iskola, Mendoza, ki most Párisban volt követ, a franczia követ Londonban, mind be voltak avatva és folytonos levelezésben állottak a fogolylyal. Még az annyira óvatos Fülöp is ez egyszer biztos kilátásba helyezé segítségét tüstént, mihelyt hírét veszi Erzsébet halálának. Mióta Erzsébet a németalföldieket segítette ellenében és mióta az angol kalózok annyi kárt és lealázást okoztak birodalmának, mindent megengedettnek tartott sógornőjével szemben. Csak arra volt gondja, hogy a pápától, V. Sixtustól, sok pénzt eszközöljön ki a vállalatra, továbbá arra, hogy a szent-szék, siker esetén, ne Máriát vagy fiát ismerje el angol királynak, hanem őt, kinek szintén van reá örökös jussa. A franczia hatalom elleni féltékenység még akkor sem hagyta el őt és inkább lemondott volna Stuart Mária kiszabadításáról, semhogy általa a francziák jussanak túlsúlyra Angliában.

Walsingham kémei által – még a bibornoki testületben is voltak – minderről tudott. Kedvezőnek látta az alkalmat arra, hogy Máriát is bebonyolítsa a terv kudarczába, eszközeiben pedig épen nem volt válogatós.

Egy Gifford Gilbert nevű jezsuita, ki Párisban sokat érintkezett az ottani angol száműzöttekkel és bírta az egész katholikus párt bizalmát, kicsapongásai miatt rászorult Walsingham zsoldjára. Hazajött és Máriának felajánlotta szolgálatát, a ki azt elfogadta. Akkor tették át Tutburyből Chartleyba, hol a terv keresztülvitele kevesebb nehézségbe ütközött. Tutburyban ugyanis megvizsgálták minden levelét, itt ellenben nagyobb szabadságot engedtek neki. Titkon, de természetesen Walsinghamnek és czinkosainak tudtával, becsempészték hozzá az érkező leveleket és Giffordnak az volt a dolga, hogy a válaszokat bizalmas emberek által eljuttassa czímükhöz. Csakhogy természetesen lemásolt minden fontosabbnak látszó levelet és választ s így Walsingham egyszerre teljes bepillantást nyert Mária politikai műhelyébe. A levelek titokzatos érkezése – egy sörös hordóban levő skatulyában jöttek – egészen megnyugtatta az áldozatot, levelezését pedig kire bízhatta volna inkább, mint egy jezsuitára? És Gifford, hogy még jobban megcsalja a foglyot, elég ravasz volt ahhoz, hogy tőle is kérjen fizetést, hisz életét teszi érte koczkára.¹²⁷

Ezen a fertőzött csatornán át értesítették Máriát Babingtonnak és társainak terveiről. Babington maga is írt neki, mint «legkegyelmesebb úrnőjének». Mária öt napi meggondolás után felelt, 1586 jul. 17-én. Felelete bizonyította, hogy tudott az összeesküvésről és nemcsak azt helyeselte, hogy őt kiszabadítják, hanem az ellen sem volt észrevétele, hogy a hat nemes tervét végrehajtsa, azaz hogy megölje Erzsébetet. Sorsa ezzel meg volt pecsételve. Walsingham Erzsébet előtt felfedte az egész ügyet. Az összeesküvőket, kik addig is titkos felügyelet alatt állottak, Babingtonnal együtt elfogták és szeptember 20-án és 21-én kivégezték. Chartleyban, mialatt Mária künn járt vadászni, elfogták titkárait, Curlt és Naut, s lefoglalták összes levelezését. Nemcsak a királynő, hanem Anglia legelőkelőbb férfiai csaknem kivétel nélkül Erzsébet ellenének bizonyultak ezekben. Sokat a katholikus vallás tett Mária hivévé, mások még mindig a felkelő napot látták benne. Erzsébet elolvasta mind, de tűzbe dobta, nem akart sújtani mást, mint rokonát. Az akkori veszedelmes viszonyok közt inkább akart elnéző lenni, mint a törvény szigorú alkalmazásával felkelésre kényszeríteni országának nagy részét.

Október elején végre összehívták a paireket és az ország főbiráit s felolvasták előttük Babington levelét és Mária válaszát. Egyhangúlag azt itélték, hogy a skót királynét törvényszék elé kell állítani. Rendkívüli törvényszék, a főbirókból és a főurakból álló, volt hivatva törvényt látni fölötte. A törvényszék Fotheringhay erős várában ült össze, hová Máriát 1586 szeptember 23-án vitték, erős katonai kisérettel.

Külső beavatkozástól nem igen kellett tartani. A franczia király követe inkább csak becsületből szólalt fel érdekében, de valójában III. Henrik franczia király nem akart semmit tenni a Guisek és a spanyol király szövetségeseért. A skót király, Mária tulajdon fia, csak az angol örökséget nézte és megszokta vetélytársát, szinte ellenségét látni anyjában. Különben is akkor már oly erős gyökeret vert Skócziában a reformatio, hogy legnagyobb ellenségének megsemmisülése ott csak örömet kelthetett. A látszat kedvéért a király küldött ugyan követet, hogy anyja érdekében felszólaljon, de Erzsébet csakhamar levette lábáról 5000 font évi díj és szép vadászkutyák küldése által. Hosszú, szenvedésekben oly gazdag fogsága alatt tán semmi sem fájt annyira Máriának, mint fiának ez a rút önzése. Az angol közvélemény, mely békét akart, halált kiáltott reá. A titkos tanács kijelentette, hogy beállott az 1585-iki törvény által előre látott eset. Itélete nem lehetett más, mint halálos.

Ily auspiciumok közt ült össze a törvényszék Fotheringhayben 1586 okt. 14-én. Negyvenhatan vettek részt benne, közöttük több katholikus főúr. Mária, mint koronás fejedelem, eleinte nem akart elismerni földi biróságot maga fölött. De az angol kormány 1567-iki lemondása óta már nem nézte uralkodónak és végre Cecil rábírta, hogy jelenjék meg a törvényszék előtt. Megtette, mert bízott személyiségének ellenállhatatlan varázsában, de kijelentette, hogy csak fejedelmi joga fentartásával felel. Védőt nem engedtek neki, csak saját lelki erejére és kitartására volt utalva.

Az annyi évnek sanyargatásai által elgyengült fogoly ilyen módon is méltóan állott szembe pártos bíráival. Elismerte, hogy meg akart szabadulni, de ahhoz teljes joga volt, mert jogtalanul tartották fogságban. Bevallotta összeköttetését Babingtonnal, de esküt tett arra nézve, hogy nem tudott annak gyilkossági szándéka felől.

Az angol törvényszék abból indult ki, hogy Mária titkon tört Erzsébet élete ellen, ki az ő életét nem fenyegette, minden bűne mellett sem. Jogáról nem lehet szó, mert tönkre kell mennie azon államnak, melynek uralkodója ellen valakinek minden meg van engedve, azon ürügy alatt, hogy a tettes nem tartozik felelni. Esküje nem dönt, mert felkelés sem lehetséges a királynő veszélyeztetése nélkül. Ennélfogva egyhangulag halálra itélték (1586 okt. 25-én).

Mária bűnös szándékában csakugyan nem lehet kétség. Nem csak saját levelei bizonyítják azt, hisz azokat Walsingham meghamisíthatta, nemcsak titkárainak vallomása, kik a kínpadtól rettegtek, hanem mindenekfölött Mendozának egy levele, ki azt írja Fülöpnek: Úgy látszik a skót királynő tud az egész ügyről, egy levél után itélve, melyet nekem írt.¹²⁸

De jogilag azért még sem védhető elitéltetése. Már előzőleg bűnösnek tekintették, fogságban tartották, a biróság előtt megvonták tőle a védelem minden eszközét. Politikailag inkább menthető. Míg Mária életben van, bármily nyomorult helyzetben, a protestáns rendszert Angliában törvényesen nem tartja fenn más, mint Erzsébet személye. Kellett tehát, hogy a katholikus gyűlölet egyenesen az uralkodó személye ellen legyen irányozva. Ily szinben látta az angol nép az itéletet. Az egész birodalomban örömtüzeket gyújtottak, mindenütt zúgtak a harangok a halálos itélet kihirdetésénél. A parlament ezt megerősítette nov. 8-án és Máriának nov. 18-án tudtul is adták, ki valóban királyi fenséggel és nyugodtsággal fogadta e hírt. Erzsébet úgy látszik azt várta, hogy az elitélt kegyelmet fog kérni, de Mária egy büszke, önérzetes levélben nem kért egyebet, mint tetemeinek Francziaországba szállítását, az itéletnek nyilvános végrehajtását, hogy nyilvánosan bizonyíthassa hitét és engedelmességét az igaz egyház iránt, végre szolgáinak Francziaországba elbocsátását. Utolsó napjait komoly és benső áhitatos gyakorlatokkal töltötte.

Nagy volt az Erzsébet keblében dúló lelki küzdelem. A franczia király közbenjárt sógorasszonyáért, a skót király, bár minden energia nélkül, anyjáért. Rettegett kortársai és az utókor itéletétől, mert mindig méltán büszkélkedett azzal, hogy Norfolk halála óta nem küldött vérpadra előkelő vádlottat. A katholikusok bosszújától, saját lelkiismerete furdalásától is kellett félnie. Ujra a parlament elé utasította az ügyet, nem követelve mást, mint ellensége megfosztását az örökösödési jogtól és élethossziglan fogságban tartását. De a parlament szükségesnek tartotta az állam és a királynő biztonságára nézve a kivégzést. Látta, hogy sujtania kell, ha nem akar lesujtatni. Hire jött egy újabb katholikus lázongásnak és egy fanatikus tervének, ki légbe akarta röpíteni a királynő szobáját. Nem akarta többé ápolni a kigyót, mely megmérgezi, hogy megmeneküljön. Meggyőződött arról, hogy el kell vesznie vagy az egyiknek, vagy a másiknak. Még mindig rettegett a felelősségtől. A legnyomorultabb eszközökhöz nyúlt: titkára, Davison által felszólíttatá Paulett, tegye el láb alól a foglyot. De a vén puritanus ezt méltatlankodva visszautasítá. Ekkor gyorsan aláirta a halálos itéletet (febr. 2. 1587).

A végzetes irást Davisonnak adta át, hogy az pecsételtesse meg a kanczellár által. A végrehajtást nem rendelte el világosan. Davison azonban, tudva, hogy úrnője kivánja a fogoly halálát, többé nem kérdezősködött, hanem átadta Burghleynek az itéletet. Az államtanács elrendelte a végrehajtást, biztosai, köztük Shrewsbury lord, azonnal elindultak Fotheringhaybe. A királyok gyors végrehajtókra találnak mindig, ha rosszat akarnak. Erzsébet némileg úgy járt, mint elődje, II. Henrik, Becket Tamás esetében. Akarata gyilkossá vált azok által, kik kedvét keresték.

A bizottság február 7-én délután ért a börtönbe. Mária nagy lelki nyugalommal és méltósággal vette a hírt. Ez «Erzsébet királynő nagylelkűsége», így szólott. «Ki hitte volna, hogy így mer majd eljárni velem, ki egyenlő vagyok vele s nem alattvalója? De dicsértessék az Úr, ki megtisztelt avval, hogy halált szenvedjek érte és egyházáért.» Utolsó óráiban pénzét és ékszereit elosztotta rokonai és hívei közt s több levelet írt azok érdekében. Derülten fogott az estebédhez, azután nyugodtan aludt. Reggel hatkor e szavakkal ébredt fel: Még csak két óráig fogok élni. Még egy levelet írt III. Henrik franczia királyhoz, ajánlva neki cselédségét; az aláirás ez: halálom reggelén, szerdán, febr. 8. 1587. Mária királynő. Felöltözött és imádkozott, magához vette az egykor V. Pius által küldött szentelt ostyát. Megtagadták tőle, hogy vallásabeli pap vigasztalja. Reggeli kilencz órakor jelent meg Northampton grófság főbirája, a sherif, gyászruhában, fehér pálcza kezében. Szolgái zokogása kísérte le a széles lépcsőn, csak udvarmestere, Melvil, orvosa, Bourgoing, s Kennethy és Curl nevű kamarásnői voltak vele. A nagy terem feketén volt bevonva, nagy sokaság tolongott benne, közepén volt felállítva a vérpad. Nyugodtan hallgatta végig az itélet felolvasását, azután szólott a gyülekezethez. A peterboroughi protestáns pap bűnbánatra szólítá fel, de a királynő félbeszakítá, mondván, hogy mint katholikus keresztyén hal meg. Mindazáltal megengedték a biztosok, hogy a pap kéretlenül anglikán imákat mondjon és ezáltal zavarja a királynő utolsó áhitatosságát. Mária térdelve imádkozott, egyházát, Erzsébetet és fiát ajánlva az Isten kegyelmébe, aztán felkelt és karjait kitárva, bűnei megbocsátásáért könyörgött. Kennethy Johanna beköté szemeit, úgy hajtá le fejét a vesztőhelyre. A második csapásnál hullott le feje. A hóhér feltartá, felkiáltván: Isten tartsa Erzsébet királynőt; a pap hozzátette: így veszszen minden ellensége. Csak az egyik biztos, Kent gróf mondott ament, a többi hallgatott vagy sírt. A tetemeket előbb a peterboroughi székesegyházban temették el, azután 1612-ben fiának rendeletére a londoni Westminster Abbeybe vitték, hol mai napig nyugszanak, Erzsébet tetemei szomszédságában. Fotheringhay várát a király lerontatta.

Erzsébet le akarta rázni magáról a felelősséget a borzasztó tettért. Még Burghleynek is csak nehezen adta vissza kegyét, a titkos tanácsnak több tagjával érezteté haragját. Davisont, mert felhatalmazás nélkül járt el, a Towerbe vettette. Gyászt öltött és fényes temetést rendezett. Nehezen ámított el mindezzel bárkit. Csak saját zavargó lelkét akarta megnyugtatni.

Valóban tragikus a sorsa Stuart Máriának, méltó az utókor részvétére és a művészet koszorújára, mely oly szívesen övezi emlékét. Oly előkelő a helyzete, oly kiválók testi és lelki tulajdonságai, nevelés és saját igyekvése annyi gondot fordít azok kiképzésére, hogy a legszebb jövőre, a legdicsőbb pályára látszik hivatva lenni. Mint Francziaország ifjú királynője, elbájolta az ottani annyira elkényeztetett udvart, nemcsak kelleme és szeretetreméltó magaviselete, hanem műveltsége és szívjósága által is.¹²⁹ Férje meghal, haza kell térni vad, barbár hazájába, melyben a reformatio vihara dühöng és még rakonczátlanabbá teszi a királylyal szemben a nemeseket. Mindazáltal fenn tudja tartani magát. Nemcsak uralkodói, hanem női erénye is teljes fényben tündököl.¹³⁰ De szenvedélye elragadja. Miután nagy politikai eredményeket ért el, tisztán érzékiségét követi férje választásában. Nem csoda, ha elidegenedik tőle nemsokára, és ha tán nem volt is házasságtörő, elég okot adott arra, hogy e bűnnel és még férje meggyilkolásában részvétellel is vádolhatták. Ujabb szenvedélye Bothwell iránt csakhamar maga után vonja büntetését. Életének ezen első szakasza után elmondhatá a költő szavaival, hogy jobb mint hire, de legpártosabb tisztelője sem fogja feloldhatni azon vád alól, hogy szenvedélyei uralma alatt túltette magát nemcsak az erkölcsnek, hanem az illemnek határain is.

Nem volt az a szent, kinek pártja tartotta, de az a szörnyeteg sem, kinek ellenségei hirdették. A renaissance igazi leánya, ki nemcsak fényes tehetségekkel ékeskedik, hanem ki is bírja azokat használni czéljai érdekében, a mellett igazi királynő, hű azokhoz, kik benne biznak, sérelmet soha meg nem bocsátó. Női kellem, szinte gyermekes elevenség, férfias erő és értelem ritkán egyesült oly mértékben, mint benne. Csak egyet nem ismert magára nézve, sem mint fejedelem, sem mint nő: korlátot. Pedig az ő kora már nem engedett feltétlen szabadságot sem az egyénnek, sem az uralkodónak. Benne a renaissance utolsó virága tört le.

Bűnei személyesek valának, de értök politikai büntetést állott ki. Tizenkilencz évig tartó fogsága alatt ő, a gyönge nő, egy nagy elvnek leghatalmasabb képviselője. Nemcsak az uralomnak és szabadságnak reménye él benne, hanem azon sokkal magasabb remény is, hogy Istennek eszköze azon hit uralomra jutása érdekében, melyhez szenvedélyes szive egész hévvel ragaszkodott. Sheffieldben, Tutburyben, Chartleyben megbünhődött múltjáért; az évek magokkal vitték ifjúkori indulatait. Egy nagy egyházpolitikai elvért küzdött és szenvedett, egy fogolynál és nőnél ezerszeresen csodálatos erélylyel és kitartással. Ez elvnek lett végre martyrja. Halála új lelkesedéssel tölté el pártját, mely Európaszerte akkor állott legközelebb diadalához.

92. D. Green, History of England, 303. l.^[VISSZA]
93. Froude i. m. sok helyen. Wertheimer E. Historische Zeitschrift. XL. k.^[VISSZA]
94. Lord Burleigh and his times. Essays 233. l.^[VISSZA]
95. Froude i. m. XXI. 110.^[VISSZA]
96. Philippson i. m. 264. l.^[VISSZA]
97. Ld. VII. k. 318–319. l.^[VISSZA]
98. A franczia követnek, Paul de Foisnak 1565 szeptemberben írt levele szerint azt mondta Cecilnek, hogy a királynő csak hozzá mehet nőül, qu' elle nétait bonne pour aucun autre due pour lui.^[VISSZA]
99. Mignet i. m. I. 46.^[VISSZA]
100. Green, i. m. 366. l.^[VISSZA]
101. Froude XI. 478–479.^[VISSZA]
102. Froude, i. m. 3IV. 46., VIII. 18–36.^[VISSZA]
103. Ehrenberg i. m. II. 35. l.^[VISSZA]
104. As riseth my good, so riseth my blood.^[VISSZA]
105. Green i. m. 395. l.^[VISSZA]
106. Taine, Litterature anglaise. I. k. 253. l.^[VISSZA]
107. Az egésznek történeti hűségű leírása meg van Walter Scott Kenilworth czímű regényében.^[VISSZA]
108. Green i. m. 390. l.^[VISSZA]
109. Shan (János) nem volt a tyronei grófnak törvényes fia. Azt mondta, hogy atyja igazi nemes ember, gentleman volt, ki mentől több fiút fogadott el magáénak.^[VISSZA]
110. Ld. VII. k. 349. l.^[VISSZA]
111. Froude VI. 395.^[VISSZA]
112. Buchanan Georg, Rerum Scoticarum Historia 1668. Elzevir 600. l.^[VISSZA]
113. Mignet, Marie StuartI. 70. 71.^[VISSZA]
114. Buchanan, i. m. 298.^[VISSZA]
115. Theodor Opitz, Maria Stuart. I. 41. l.^[VISSZA]
116. Forneron, i. m. I. 314.^[VISSZA]
117. Nagyon el volt terjedve az a vélemény, hogy Mária bűnös viszonyt folytatott volna Riccióval. Erzsébet maga is ily értelemben szólt a franczia követnek. De ellene szól az, hogy Riccio inkább rútnak volt mondható, továbbá az, hogy Mária szabad és bizalmas magaviselete inkább erényének, mint bűnének volt jele.^[VISSZA]
118. A szerződéslevél Craigmillarben készűlt, hol az udvar 1566 novemberben tartózkodott.^[VISSZA]
119. A tudományos kérdés különösen a körül forog: mennyiben megbízhatók Bothwell szolgáinak és bűntársainak vallomásai a törvényszék előtt, s eredetiek-e azok a levelek, melyeket később Bothwell ezüst szekrényében találtak és melyek Mária bűnének főbizonyítékáúl szolgáltak? Az előbbiekre nézve nagy és alapos a kétség, mert világos, hogy a bűnösök az által csökkenteni akarták beszámíthatóságukat, hogy a királynő akaratára vagy parancsára hivatkoztak.
     Másként áll a dolog az u. n. Cassette-levelekre nézve. Ezek az angol királyi tanács elé kerűltek, hol senki sem kételkedett valódiságukban, Mária legbuzgóbb párthivei sem. Csak az a baj, hogy eredetiben nincsenek meg, csak az angol törvényszék hivatalos latin fordításában.
     Az itt közölt rész után maga az olvasó is megitélheti: irhatott volna e más valaki ezen a hangon.
     A kérdést bőven tárgyalták: Froude, i. m. VII. és VIII. k. Bekker. E., Maria Stuart, Darnley, Bothwell 1881. Harry Bresslau, Die Cassettenbriefe, a Historische Zeitschrift czímű folyóiratban. Philipson (West-Europa im Zeitalter Phillips II) a leveleknek egy részét hamisításoknak tartja.^[VISSZA]
120. Buchanan, i. m. 667. l.^[VISSZA]
121. Hogy Bothwell a törvényesség némi látszatával elválhasson nejétől, e szerencsétlen nőnek tulajdon nővére, Lady Buccleuch azt vallotta, hogy házassága előtt ő volt Bothwell szeretője és az neki igért házasságot. És ez az eset épen nem áll egyedül.^[VISSZA]
122. Froude, History of England. X. k. 196. l.^[VISSZA]
123. Leo, i. m. 560. l.^[VISSZA]
124. Philippson i. m. 211. l.^[VISSZA]
125. Spillman, Die englischer Märtyrer. II. kötet.^[VISSZA]
126. Froude i. m. XI. 516–517. l.^[VISSZA]
127. Froude XII. 117. l.^[VISSZA]
128. Philippson i. m. 316. l.^[VISSZA]
129. Brantôme, Mémoires120. l.^[VISSZA]
130. Ld. Chastelard esetét.^[VISSZA]