V. Pál pápa.
Crispin de Passe (1560-1630.) rézmetszete után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
II. FEJEZET.
Olaszország a spanyol túlsúly korában.
Közállapotok. – A spanyol birtokok. – Az egyházi állam, Firenze és Genua. – Velencze és Savoya. – Az olasz műveltség.
Nem egyszer előfordul a történet folyamában, hogy törzsrokon vagy hasonló fejlődésű népek közt a kévésbbé haladt, de erősebb szervezetű ragadja magához a politikai hatalmat a műveltebb, de államilag ziláltabb fölött. Ez volt a viszonya Macedoniának és Hellasnak, ez újult meg napjainkban, midőn Poroszország nyerte el a hegemoniát Németországban, Sardinia pedig Italiában. Hasonló a viszony Róma és Hellas közt is, midőn a győztes átvette és tovább terjesztette a legyőzöttnek műveltségét. Ennek felel meg leginkább az a hatás, melyet a fegyverben hatalmas Spanyolország a renaissance szülőföldjére gyakorolt s az a befolyás, melyet viszont a fejlettebb olasz műveltség, tudomány és nyelv gyakorolt az ezekben elmaradottabb hódító államra.
A román népek ezer év alatt nyelv dolgában már nagyon is elszakadtak egymástól. Nemzeti egységről ép oly kevéssé lehetett szó, mint a latinok és görögök közt, bár a népek atyafisága, közös eredete Rómától élt a köztudatban. Az összekötő erkölcsi kapocs most a vallás. A míg egész nyugoti és közép Európa egy hiten volt, ez a kapocs nem lehetett valami szilárd. Csak a reformatio és az az ellentét, melyet a román és germán népek közt újra feltámasztott, fűzte szorosabbá azt a két nagy nemzetet, mely egészében, törhetetlenül megmaradt a római egyház kebelében.
Tudjuk, hogy a spanyol uralom megkezdésének édes kevés köze volt a valláshoz, épen úgy, mint a hogy a macedon, római, vagy porosz hódítást sem erkölcsi okok idézték elő. A spanyol királyoknak régi dynastikus igényei voltak a félsziget jelentékeny részéhez, s ezekhez csatlakozott a Habsburgoknak mint római császároknak hűbéres joga a félsziget más részeihez. Ezek a jogok most mind a spanyol koronára szállottak, de érvényesítésük csak a fegyvernek, a hadi szerencsének volt köszönhető. A történeti jog mellett a spanyol hegemonia katonai túlsúlyára is támaszkodott és voltakép sohasem szüntek meg azt idegennek, elnyomónak tekinteni.
Szintén a történeti viszonyokból következett, hogy a félszigetnek csak északi és déli része, Sicilia, Nápoly és Milano állottak közvetlen spanyol felsőség alatt. Csakhogy oly határozott volt annak túlsúlya, hogy a szomszéd államok, bár névleg függetlenek, akaratlanul is kénytelenek azt a politikát folytatni, melyet a hatalmas szomszéd előír. Ilyenek Genua, az egyházi állam és a Medicieknek toscanai fejedelemsége. Csak két állama volt Olaszországnak, mely részben védettebb helyzete, részben az által, hogy önállósága nagy érdekében állott a európai egyensúlynak, többé-kevésbbé fenntartotta függetlenségét. Ezek: a velenczei köztársaság és Savoya herczegsége.
Sicilia már a XIII. század vége óta aragon uralom alatt állott. Az aragon királyok többnyire földieiknek adták a nagy hűbéreket, a kik híveik voltak ugyan és fenntartották uralmukat az Anjouk ellenében, de viszont saját jogaikat ép oly szilárdúl megőrizték, mint az anyaországban. Mivel azóta igazi hódítás nem volt és mivel a szigetet, exponált helyzete miatt elnyomni, felkelésre kényszeríteni nem volt tanácsos,48 a viszonyok azóta nem igen változtak.
Mint Aragoniában, itt is küzdelemnek kellett kifejlődnie, mihelyt az új állami rend mind nagyobb igényekkel áll elő. Most nemcsak a főnemesek keltek a kiváltságok védelmére, hanem a városok is, különösen Messina és Palermo. Az utóbbi egyike volt akkor a legszebb városoknak, különösen nagy tere, mely az egész várost két részre osztotta, volt általános bámulat tárgya. A mellett az igen gazdag és büszke papság is egyetértett a többi renddel, mihelyt a spanyol uralom korlátozásáról volt szó.
A rendek gyűlésétől csak nagy bajjal lehetett kicsikarni az adót. Az alkirály rendesen csak akkor nyitotta meg, ha biztos volt a többség felől. Mint Aragoniában, itt is a nemesség jogi kiváltságainak és az azokból folyó visszaélésnek megszüntetése volt a kormány főfeladata. Az országos törvényszék ülnökei nem kaptak fizetést, vesztegetésre voltak utalva. Akár beavatkozott az alkirály, akár nem, számos ellenség támadt ellene. Egy sem végezte pályáját becsülettel. Az ország hű maradt a királyhoz, de fenntartotta középkori alkotmányát. A ravasz és ügyes nép ellen bajos volt erőszakos rendszabályokhoz nyúlni, ezt különben is tiltotta a szigetnek annyi külföldi beavatkozásnak kitett helyzete. Sicilia fontossága különösen abban állott, hogy gabonatára volt Olaszország és Spanyolország nagy részének.
Sokkal erősebb állása volt a kormánynak Nápolyban. Ott Pietro de Toledo, V. Károly helytartója állította helyre a rendet az által, hogy kérlelhetetlen igazságszolgáltatást gyakorolt. Addig a nagy urak felül állottak a törvényen. Most, a velenczei követ szerint, valóban az igazság uralkodott és nem engedték, hogy előkelő ember elnyomjon közembert, perbe fognak mindenkit, ha gróf vagy herczeg is. Ez megtörte a nemesség önkényét. Gazdasági önállóságának pedig az által vetettek véget, hogy a czímre vágyó nemeseket kinevezték herczegeknek és grófoknak, ezek aztán a fővárosban rangjukhoz mért fényűzésben éltek és elvesztették vagyonukat. E tekintetben a nápolyi viszonyok megfelelnek a castiliaiaknak, valamint ott, itt is a korona részére vonta a polgárokat a nemesség féken tartása. Csak az inquisitio ellen értettek egyet a nemesek és polgárok. Az alkirály engedett kivánságuknak, de hogy ébren tartsa a két rend versenyzését, kijelenté, hogy csak a polgároknak enged, nem az uraknak. A papokkal az által rendelkezett a király, hogy ő nevezett ki a «monarchia sicula» joga szerint minden javadalomra. A pápa ellen, ki hűbéres ura volt a királyságnak, egyetértett mind a három rend a királylyal. Nem vonták meg tőle a rendes évi adót, 7000 aranyat, de különben nem volt semmi hatalma. Nápolyban határozottan jó oldala volt a királyi kormánynak az igazságszolgáltatás rendezése, a közbéke fentartása. De mihelyt megszünt az ellenállás, drágán fizette meg az ország a spanyol uralmat. Fülöp uralkodása elején 1,770.000 aranyra rúgott a királyi jövedelem, húsz évvel később kétszer annyira, 1626-ban már 5 millióra. És ezt az országnak fizetnie kellett, a nélkül, hogy közállapotaiban valami nagy javulás, anyagi jólétében és népességében emelkedés lett volna észlelhető. 49 De az alkirálynak korlátlan volt a hatalma s nem volt más czélja, mint lehetőleg sok pénzt bocsátani ura rendelkezésére.
Ismét más állapotot mutat Spanyolország másik fontos olasz birtoka: Milano. Annyi századon át ennek területén vívták csatáikat a pápák és császárok, majd a francziák, németek, olaszok, svajcziak. Midőn végre spanyol kézre került, nem volt biztosítható másként, mint erős őrség által. A milanói várat tartották legtökéletesebbnek a földön. A többi nagy várost is erős őrség tartotta féken. A spanyol korona többi tartományaiban megmaradt a belföldi katonaság, itt csak spanyolokat tartottak fegyverben. Az országnak egészen katonai volt a kormánya, élén a spanyol hadak vezére állott. Az a város, az az ország, mely oly állhatatosan küzdött jogaiért a Hohenstaufok ellen, a Viscontiak és Sforzák kora óta katonai tyrannis alatt állott. A spanyol uralom e szempontból alig volt ujításnak tekinthető. Mind a mellett itt is fejlődtek ki saját erejükön alapuló intézmények a kormány mellett.
A polgári igazgatás és különösen a biráskodás egy belföldi senatusnak maradt kezében, mely erélyesen ellenállott a spanyol kormányzók törvénytelen befolyásának. Még II. Fülöp sem bántotta hatáskörét. A milanóiak magok szabtak magoknak törvényt, náluk már vérré vált a törvény előtti egyenlőség, nem szorúltak a király védelmére. A spanyol kormányzónak másik korlátozója az érsek vala. Ismeretes, mily óriási volt mindig ezen főpapoknak Sz. Ambrus utódainak befolyása híveikre. Akkor egymásután Borromeo Károly és Fridrik töltötték be a széket, jámborság és jótékonyság által egyaránt kiváló férfiak. A katholikus mozgalomnak befolyása alatt nem elégedtek meg az egyháziak reformálásával, hanem a nép vigadalmait is meg akarták szorítani. Borromeo Fridrik eltiltá a tánczot és a szinházat vasárnap. Ez nagyon sokat jelentett oly városban, melyben megszületett az opera, melynek gazdag nemessége az élet finom élvezetében mestere volt Európának. Király-párti tüntetésnek vették, ha zajosan ülték meg a farsangot. Az érsek kiátkozással fenyegette a kormányzót, csak a pápa akadályozta azt meg. – A városok megtartották önkormányzatukat, csakhogy mindenütt a nemesi családok kerekednek felül és lehető kevés tagra szabják a tanácsosok számát. A spanyol kormány nem avatkozott be, ha csak az adót megfizették. Ez emelkedett, de mindig lépést tartott az ország virágzásával. A gyapjúszövésben és fegyvergyártásban Milanó megtartotta régi hírnevét. Azt mondták róla: ha terjedelmét és házai számát nézik, nem hiszik, hogy találkozhatik elég lakó, ha népességét nézik, hihetetlennek látszik, hogy az elférhessen. Az annyi háború által sanyargatott nép végre békét élvezett az idegen védelem alatt. Politikai hatalmát elveszté, de pótolta azt még az anyagi jólét és az abból folyó művelt élvezet. Európának itt volt leglátogatottabb szinháza, de a nemesség művészetének, a vívásnak is Milanó lett a hazája.
Az egyházi állam, Firenze és Genua.
A renaissance korában a pápa első sorban olasz fejedelem. A reformatiónak meg volt az a hatása, hogy nemzetközi állása ismét túlnyomóvá válik. E mellett azonban, a Borgiák és II. Julius politikájának eredménye gyanánt, azok a területek, melyek előbb csak névleg ismerték el a szent-szék felsőségét, most szorosabb alattvalói viszonyba léptek Romához és együtt igen tekintélyes, a Pótól a nápolyi határig terjedő államot alkotnak. És ha előbb a pápák dynastikus politikája gyakran arra vezetett, hogy e terület egyes részeit rokonaiknak adták át, most az állam egysége az uralkodóval szemben is jobban érvényre jut. Nem szüntek ugyan meg teljesen a nepoták, még a XVII. században is, különösen VIII. Orbán alatt a pápai politikára tán az ő érdekök van legnagyobb befolyással, de egészben véve az állam egységét az ő kedvökért már nem bontják meg. Ezt a trienti zsinat óta túlsúlyra jutó irány különben sem engedte volna meg.
IV. Pál az utolsó pápa, ki még a régi hagyományok alapján áll és fegyveresen is küzd a spanyol túlsúly ellen. Összeköttetésbe lép nemcsak a francziákkal, hanem Szulejmánnal is, protestáns németeket fogad zsoldjába, hogy a spanyoloktól elvegye szülőföldjét, Nápolyt, s kiűzze őket a félszigetről. 1557 tavaszán a pápai sereg benyomult a nápolyi királyságba. Alba herczeg, a helytartó, úgy szólván csak félkézzel harczolt; az egyház fejét nem akarta bántani. Miután a francziákkal St. Quentinnél vereséget szenvedtek, kénytelenek voltak Olaszországban levő csapataikat haza hívni és a pápa magára maradt. Alba kész volt a békére. Visszaadta minden hódítását, bejött Rómába, de nem mint győztes, hanem hogy lábát csókolja a pápának. Ismétlődött az, mi 1053-ban történt, midőn a normannok legyőzték és elfogták IX. Leo pápát. A katonai és politikai ellenségeskedés nem csökkentette a pápa szent személye iránt való hódolatot.
Ezóta a pápák, bár néha nagyon kelletlenül, alávetették magokat a kénytelenségnek. Lemondanak az önálló politikáról és a spanyol túlsúlyt a magok hatalmával nem igyekeznek megdönteni. Csakis ezen lemondásnak volt köszönhető, hogy aztán egész erejöket az egyházi reformra, a trienti zsinat befejezésére, a kath. egyház helyreállítására fordíthatták. Az ellenreformatiónak a pápaság politikai jelentéktelensége volt egyik legfontosabb feltétele.
De még más üdvös hatása is volt e lemondásnak. Azelőtt az egész keresztyénség adományait és adóját igen gyakran a pápák területi vagy dynastikus czéljainak elérésére fordították. Most felesleges volt a nagy hadi erő, mert a spanyol vallásos tekintetben leghívebb támogatója volt a pápa világuralmi eszméjének és tisztelete az egyház feje iránt nem engedte, hogy annak birtokaira vágyódjék. Így most megfordult a dolog: az egyházi állam jövedelmei legnagyobb részt az egyház általános czéljait szolgálták.
Végre ez a leszerelés, mely épen nem ment a tekintély rovására, az egyházi államot alkotó vidékekre és különösen Rómára is jó hatással volt. Erőfeszítés, költség és veszély nélkül élvezhették a békét. A pápai uralom világra szóló jelentősége nemcsak az egyház igazgatásában, hanem Rómának világvárossá tételében is kifejezésre jutott.
Bámulatos volt az az átalakulás, mely Rómát, alig egy emberöltő előtt a világnak tán legerkölcstelenebb városát, külsőleg is az egyház igazi székhelyének mutatta. Mindenben az egyházi, a vallásos irány jutott uralomra. Bizonyára nem szüntek meg a régi visszaélések és kicsapongások, de nyilvánosan, elismerve, mint a Borgiák és Mediciek korában, mutatkozni nem mertek. A renaissance szellemi tényezői, a tudomány és a művészet is csak annyiban érvényesültek, a mennyiben szolgálatába állottak az egyházi eszmének.
Oly nagy volt ezen eszme hatalma, hogy bármily különböző indulatú és képességű férfiak voltak is a pápák, többé nem térhettek el azon úttól, melyet a szigorú V. Pius jelölt ki számukra. Utóda XIII. Gergely, Buoncompagni Hugó (1572-1585) jogtudós, kinek törvénytelen fia is volt, még világi korából, mint pápa tisztán egyházi dicsőségre áhítozott és jövedelmeit nem családja emelésére, hanem új intézeteknek, különösen jezsuita collegiumoknak alapítására fordította. Ő alapította a jezsuiták nagy collegiumát Rómában, melyet az egész világ nagy papnevelőjének szánt és melyben megnyitásakor huszonöt nyelven tartottak beszédet. Már előbb, 1552 óta, fennállott a Collegium Germanicum, melyet Loyola Ignácz kérésére még III. Julius alapított. Ezt Gergely megnagyobbította és 1578-ban hozzá csatolta a magyarok részére szolgáló intézetet. A magyar ellenreformatiónak ez a ház lett egyik legfőbb tényezője. Nemcsak Pázmán Péter tanult ott, hanem katholikus hittudósaink legnagyobb része egészen a XVIII. század végeig. Gergely utóda, a szegény származású V. Sixtus (Montalto Felix), ki gyermek korában atyja kertjét és disznait őrizte, Szt. Ferencz rendjének egész egyszerűségét és pártfogójának, V. Piusnak egész szigorúságát hozta magával a szent-székre. Ő az, ki Rómát külsőleg is keresztyén szellemben alakította át. Az ő tüzes lelkéből hiányzott az antiknak egészen az imádásig menő tisztelete, mely szinte dogmája volt az előbbi korszakok olaszainak. A régi pogánykori épületeket minden meggondolás nélkül lerontotta, a hol útjában állottak terveinek. A Capitoliumból eltávolította Jupiter és Apollo szobrait. A hol pedig meghagyta a régi emlékeket, ott, mint mai napig olvasható feliratai hirdetik, a keresztyénség szolgálatába avatta őket. A Capitoliumban meghagyta Minerva szobrát, de kivette kezéből a lándzsát és helyébe nagy keresztet adott, hogy a keresztyén Rómának legyen jelképezője. De legnagyobb büszkeségét abba helyezte, hogy az obeliszket, a régi császárok hatalmának emlékét, Szt. Péter temploma terén állíttassa fel. Világra szóló esemény volt ez, az újkor technikai haladása akkor lépett először egyházi czél szolgálatába. Az óriási kőtömeg eltávolítását régi helyéről és felállítását ott, hol mai napig áll, 900 munkás végezte Fontana Domokos vezetése alatt. Önérzettel hirdethette aztán a pápa feliratán, hogy ez emléket kiragadta Augustus és Tiberius császárok kezéből és a szent keresztnek ajánlotta.
Ebben a hatalmas emberben, ki más viszonyok közt II. Julius nyomaiba léphetett volna, meg volt az a nagyravágyás, hogy ha tetteivel nem is, de alkotásaival felülmulja a pogány Róma nagyjait. Ő fejeztette be Szt. Péter templomának tetőzetét, az ő vízvezetéke, az aqua Felicia, méltán vetekedik a köztársaság és császárság nagy építkezéseivel.
Az új szellemnek megfelelt, hogy most mindenfelé vallásos csudákat, jeleket láttak, mire a renaissance korában Italiában nem igen volt eset. Ekkor válik világhírüvé Lorettóban, közel Anconához, a pápa szülőföldjén, a szent ház, azóta annyi nemzedék tiszteletének tárgya. A szent hely körül csakhamar város keletkezik, mely templomaival egyik főhelye lett a boldogasszony cultusának. E város építése s berendezése is főképen Sixtus műve.
Mindebben vallásos tekintetben a katholikus restauratio szelleme volt az irányadó, melyet legtisztábban a jezsuiták fejeztek ki, politikai tekintetben pedig a II. Fülöppel való együttműködés, melynek szintén a jezsuiták voltak legfőbb képviselői. De Sixtus annyira át volt hatva a pápai hatalomnak teljesen független, sőt uralkodó voltától, hogy legalább bizonyos mértékben szakított a hagyománynyal. Bántotta őt a jezsuita rend önállósága és csak halála akadályozta őt a rend szabályainak megváltoztatásában. Még jobban bántotta a spanyol túlhatalom. Ennek ellenében mindenkép arra törekedett. hogy Francziaország önálló s hatalmas maradjon és így a pápa s a két nagy katholikus állam közt független lehessen. Ezért nagyon határozott ellentét volt közte és II. Fülöp közt, annál is inkább, mert a spanyol király az ő nagy vállalataihoz egyre kérte a pénzt, a pápa pedig nem akart kincseitől megválni.50
Utódai alatt a vallásos irány megmaradt, de a későbbi pápákban már nem találjuk az érzelemnek azt a buzgóságát és mélységét. Az által, hogy Francziaország ismét Spanyolország mellé emelkedik és bizonyos tekintetben egyensúly jő létre, ők is függetlenebbé válnak a spanyol koronától. E függetlenségük első sorban abban nyilvánúl, hogy ismét fejedelmeknek érzik magokat, e két nagy hatalom viszályában a magok hasznát is keresik, azután meg abban, hogy rokonaikról ismét kezdenek gondoskodni, a renaissance pápáinak módjára. A XVII. század első felének pápáit leginkább azok a nepota familiák teszik nevezetessé, melyek kegyöknek köszönik mai napig megmaradt rangjokat és gazdagságukat. VIII. Kelemen rokonságából kerűltek ki az Aldobrandiniak; V. Pál testvérétől származnak a Borghesek; XV. Gergely, bár csak rövid ideig uralkodott, mégis ráért fejedelmi javadalmakkal ellátni a Ludovisiket, végre VIII. Orbánnak, ki már egészen a régi traditiókhoz tért vissza, hosszú pontificatusa alatt szinte legfőbb gondja lett családjának, a Barberiniknek emelése.
VIII. Orbán uralkodása már más irányban is fordulatot jelez. Ő az, ki tudatosan eláll a spanyol és habsburgi párttól és a hatalmasan feltörekvő Francziaországhoz csatlakozik. Elhatározása annál nagyobb feltünést keltett, mert a Habsburgok két ága soha sem tette annyira magáévá az egyház ügyét, mint épen akkor a 30 éves háború korában, Francziaország pedig a protestánsokkal állott nyilt szövetségben. De hiába ostromolták őt a császári és spanyol követek, hiába küldte hozzá II. Ferdinand Pázmán Péter bibornokot: a pápa rendíthetetlenül megmaradt politikája mellett. Így, az ellenreformatio egyik döntő momentumában a pápai tekintély nem állott a kiválóan katholikus hatalmak mellett, a pápaság világi segédeszközei pedig épen az ellentábor erejét gyarapították.
V. Pál pápa.
Crispin de Passe (1560-1630.) rézmetszete után.
Részben a nagy politikai feladatok megoldása, részben a pápai jövedelmek csökkenése a reformatio és a visszaélések korlátozásának következtében, arra kényszerítették a pápákat, hogy tulajdon államuknak gazdasági erejét túlfeszítsék. Ebben az eljárás, részleteiben is, az eredmény is, nagyon hasonló ahhoz, melyet Spanyolországban észleltünk. A mellett azonban az egyházi állam sajátságos alakulása és természete még más tartós, de sajnálatos eredményekhez is vezetett.
A pápai udvar egyike volt az elsőknek, mely financialis zavaraiban a járadékos kölcsönök (monti) eszközéhez nyult. Másik eszköze pénz szerzésére a hivataloknak, különösen a biróságiaknak eladása volt. Ezen eljárásnak természetes következése az volt, hogy a jövedelmek nagy része előre le volt kötve, mert hiszen a tisztviselők, tőkéjük fejében, magoknak foglalták le a hivataloskodásuk után járó jövedelmek nagy részét. Ezért aztán itt sem maradt más hátra, mint az adók emelése vagy más jövedelmi források megújítása.
VIII. Orbán pápa.
Egykorú névtelen rézmetszet kisebbitett hasonmása.
XIII. Gergely, jogász létére, a hűbéri viszonyból eredő jogait érvényesítette, a mennyiben a szent széktől függő hűbéres birtokot visszakövetelte tulajdonosaiktól. Ez általános elégedetlenséget keltett. A birtokukban megtámadottak sok esetben már emberöltőkön át örökölt jogra hivatkozhattak; az urakhoz szítottak a parasztok is: az összes, még mindig igen erős pártok, guelfek, ghibellinek egyaránt, a pápa ellen fordultak. A rend felbomlott, a törvénytelenség, mint annyiszor, midőn zsarnokság ellen kell védekezni, szinte erkölcsi kötelességnek látszott. A birtokaikból elűzöttek nagy rablóbandák élére állottak; a banditák akkor kezdték sok százados szereplésöket az egyházi állam történetében. Voltakép nem más ez, mint a régi feudalis harczok megújulása, csakhogy a belső harcz, mely a laza alkotású középkori társadalommal annyira megfért, a kezdődő modern államot velejében támadta meg. Az öreg pápa nem birt a rablókkal. Utódának az volt élete feladata, hogy megtörje őket. V. Sixtus vad energiájának ez is sikerült. Igazi rémuralmat gyakorolt; a legkisebb törvénytelenséget is halállal büntette; nem nézett sem rangot, sem rendet. Így aztán sikerült kiirtania a banditákat. Csakhogy az állam ezen erőkifejtése egyúttal megdöntötte azokat a municipalis szabadságokat, melyek annyi erőt kölcsönöztek Itália minden egyes részének. Ezek mindenütt megmaradtak akkor is, midőn a községek és urak politikai jogai elhanyatlottak, tiszteletben tartotta őket Velencze, sőt a spanyol király is, de a szent-szék területén a papi kormányzók, legatusok, szinte korlátlan kormánya váltotta fel a régi autonomiát.51 Így a lázadás itt is a központi hatalom megerősítéséhez vezetett. A szabadság kincse visszahozhatatlanul elveszett és vele az erőnek számos forrása. De a rend ügye nem sokat nyert vele. A törvénytelenség szelleme, melyet az adók terhe és a hivatalnokok zsarolása egyre növelt, aztán politikai színezet nélkül is nyilvánult. V. Sixtus utódai alatt ismét felütötte fejét a banditaság és Törökországon kívül tán nem volt terület, hol oly csekély lett volna az élet és vagyon biztonsága, mint épen a pápa birodalmában.
Más téren nagyobb eredménynyel foganatosították a pápák a hűbériségből folyó jogaikat. Ferrara, mely az Esték uralma alatt Itália egyik legfényesebb városa lőn, 1598-ban, a dynastia kihalása után közvetlen birtoka lett a szent-széknek. Hasonló sorsra jutott a kicsiny, de fejedelmei által jelentékeny Urbino a Montefeltre család magszakadásával.
Legtöbbet vesztett régi jelentőségéből Flórencz. A mint a tudomány és művészet helyett az egyház és a harcz foglalta el a szellemi életben az első helyet, hanyatlásra volt kárhoztatva Dante és Macchiavelli városa. Politikai szabadságának 1530 óta véget vetett a császári pártfogás alatt visszajövő Medici család. Minduntalan megujították ugyan kisérleteiket a visszatérésre a köztársasági számüzöttek, élükön a Francziaországban nagy befolyással biró Strozziakkal.52 Az első uralkodót, Medici Sándort, egy elvetemült zsarnokot, orozva meggyilkolta egy rokona. A szabadság azonban nem állott helyre, a meggyilkoltnak egy távoli rokonát, Cosimot kiáltotta ki fejedelemnek a katonaság vezére és volt kénytelen elfogadni a tanács. Strozzi Fülöp fogságába esett az új fejedelemnek és midőn kínzással fenyegették, megölte magát a börtönben, ezen szavakat írván börtöne falára: exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor. (Támadjon csontunkból boszuló.)53 Cosimo ügyessége és műveltsége által egyike volt kora legkiválóbb, legcsudáltabb fejedelmeinek. A legválságosabb viszonyok közt, népe ellenére fenntartotta hatalmát. V. Károlytól hűbérbe nyerte 1556-ban Siena városát. V. Pius pápa pedig, mint már említettük, Toscana nagyherczegévé nevezte ki, mely méltóságában őt Miksa császár 1575-ben megerősítette. Ezen engedményeket a Habsburg ház és a pápa politikájához való majdnem feltétlen csatlakozás árán kellett megvásárolni, de Flórencz legalább nyugalmat élvezett. Mint egész családja, Cosimo is pártolója volt a tudománynak, ő építtette a nagy könyvtárt. Másrészt mint fejedelem is üzletember volt, s pénzével és hitelével nagyon elősegítette a spanyol hatalmat. Utódja, Ferencz (1574-87), egészen kereskedő volt, saját hasznára fordította országa minden külföldi forgalmát. Személyes jellemét illetőleg a renaissance legrosszabb zsarnokaira emlékeztet. A Francziaországban és Angliában élő nevezetesebb menekülteket mind megmérgezteté. Neje halála után nőül vevé a szépségéről és rossz erkölcseiről egyaránt híres Bianca Capellót. Halála méltó volt életéhez: testvére Ferdinand megmérgezteté egy lakománál, melyen kiengesztelésüket ünnepelték. Ferdinand (1587-1609) elhagyva az egyházi pályát, nagyherczeg lett. Kitünő képviselője volt a Mediciek családi politikájának. Külső politikájában a spanyolokhoz ragaszkodott, az országban fenntartotta a rendet és sok gondot fordított a kereskedelem emelésére, első sorban saját vagyona gyarapítására. Európa leggazdagabb fejedelmének tartották. Livorno városa neki köszöni virágzását. Alatta és utódja, II. Cosimo alatt, békét élvezett a sokat hányatott ország, mialatt egész Európa lángba borult és a renaissance ragyogó napja legalább szép alkonyatban áldozott le.
Fieschi.
Egykorú metszet után.
Mint Flórenczben a Medici családot, úgy Genuában a Doria családot bízta meg V. Károly az uralommal, az ő védelme alatt. Az öreg Doria András nagy érdemeit az által tetézte, hogy igen szabad alkotmányt adott hazájának. Az alkotmány aristokratikus volt ugyan, de azért az egész kereskedő osztály résztvett a kormányban, melyből csak a köznép volt kizárva. Doria mint censor gyakorolta hatalmát. Midőn a vénség erőt vett rajta, unokaöcscse Giannettino, a hajóhad vezére, bízva a császár kegyében, sokkal erősebben éreztette hatalmát a nemesekkel és a köznéppel. Az elégedetleneknek élére Fieschi János Lajos, Lavagna grófja és Pontremoli ura állott, Genua azon híres családjának ivadéka, melyből IV. Incze pápa, a Hohenstaufok legyőzője származott. Őt személyesen is sértette Giannettino, elhatározta, hogy boszút áll és felszabadítja hazáját a Doriák és spanyolok elnyomásától. Ezen czél elérésére összeköttetésbe lépett a francziákkal és a parmai herczeggel, Farnese Péterrel, III. Pál nepotájával. Leereszkedése és igéretei kedvessé tették őt a köznép előtt, elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Birtokairól hűbéreseit és körülbelül 200 katonát hívott be a városba, azt adván okul, hogy négy gályát fegyverez föl a kalóz törökök ellen. Midőn minden elő vala készítve, nagy lakomára hívá azon ifjakat, kikről föltette, hogy ellenségei a kormánynak (1547 január 1. éjjelén). Becsukatta palotája kapuit és tüzes beszédben felszólította őket, hogy kövessék, különben életökkel játszanak. A legtöbben hajlottak a fenyegetésre inkább, mint a szóra, s Fieschi több részre osztva őket, elküldte őket a kikötő és a város más főpontjai elfoglalására és a Doriák megölésére. Giannettinót meggyilkolták, az agg Doria András elmenekült. Mindenütt győzött az összeesküvés, hozzá pártolt a hajóhad és birtokába jutottak a város kapui. De a mint az összeesküvők reggel a város palotájához akartak vonulni, hogy elűzzék annak őreit és kezükbe vegyék a kormányt, hiába keresték vezérüket. Fieschi éjjel egy gályára akart szállani, a mint az a parttól eltávozott. Leesett a hidról, nehéz pánczélja levonta a mélységbe, senki sem vette észre veszedelmét. Halálának hirére hivei elvesztették a bátorságot, a kormánytól csak amnestiát kötöttek ki. Doria András visszatért, haláláig (1560) uralkodott a város fölött és keserű boszút állott Fieschi családján. Ez volt Fieschi összeesküvése.54 A doge halála után új pártviszályok dúltak, míg végre a régi nemesek és a kereskedők együtt biztosították maguknak a kormányt spanyol védelem alatt. Mint Flórenczet, Genuát is nagy kereskedelmi érdek csatolta II. Fülöp politikájához. A török hódítás véget vetett Genua keleti kereskedésének és gyarmatainak. Addig oda és a köztársaság háborúira fordíták tőkéiket a dúsgazdag családok. Most főhitelezői lettek a spanyol királynak.
Velencze ezen korban is önálló tudott maradni. Keletről a török fenyegette, a többi oldalról a Habsburgok, de a tanács kipróbált diplomatiája mindig fenn tudta tartani az egyensúlyt. Olyan volt most a köztársaság helyzete, mint régente a keleti és nyugoti császárság közt. A szultánoknak kedvében járt, mert kereskedelmének Levantéban volt legjobb piacza, de azért szorosan ragaszkodott a szigettengerben elszórt birtokaihoz és kész volt fegyvert ragadni azok megvédésére. Konstantinápolyban egy külföldi követnek sem volt oly nagy befolyása., mint a velenczei bailonak és tolmácsainak. Említettük, mily nagy szerepet játszott ott a velenczei Gritti, még Magyarország trónjára is vethette szemét. A spanyol királlyal és a pápával igyekezett a tanács fenntartani a jó viszonyt, de a nélkül, hogy engedett volna legkevesebbet is egyházi vagy világi jogaiból. A velenczei signoria követei által kitünően volt értesítve a különböző udvarok viszonyai felől, mai napig az ő jelentéseik és leveleik (relazioni, dispacci) azon kor történetének legbecsesebb forrásaihoz tartoznak.
A cambrayi liga óta Velencze nem küzd új birtokért, hanem régi birtokainak fentartásaért. Erős hajóosztályok őrzik keleten Corfu, Kréta és Cyprus szigeteit. A velenczei gályák még tisztán tartották az Adriai-tengert minden idegen flottától. Inkább evezésre voltak berendezve, mint vitorlázásra, 26 sor pad foglalta el legnagyobb részüket, úgy hogy kevés hely maradt a vitorláknak. Csak egy nagy, háromszögű vitorla gyorsította a hajózást. Ennélfogva lassan jártak, de biztosan és számos volt rajtok a legénység. Legnagyobb részüket Dalmáczia és Kréta szigete szolgáltatá. Különösen jól voltak ellátva ágyúkkal, 35-40 volt egy-egy gályán. A gályáknál még hatalmasabbak voltak a galeaszok, 40-50 ágyúval több emeleten. A köztársaságnak harmincz gálya állott állandóan rendelkezésére, azonfelül 200 várta az arzenálban a felszerelést, úgy hogy tíz nap alatt tengerre indulhatott. Ha a törökök fegyverkeztek, azonnal készült Velencze is. Erős őrség védte szárazföldi birtokaikat, a Karst és a dinári Alpok harczias lakói, az uszkókok, nagy számban állították a katonákat, a várakat mindig jó karban tartották. Az alattvalók, különösen Dalmácziában, szivesen tűrték a velenczei uralmat, mely a nemességnek meghagyta jogait és a polgárságnak önkormányzatát, legfölebb arra fordított gondot, hogy fenntartsa a városok keblében a versengést. A szárazföldi városoknak ez volt virágzó kora. Ekkor rombolta le Vicenzát Palladio, hogy újra felépíthesse paloták városává. Főjövedelmét innen, a szárazföldi birtokból nyerte a köztársaság, mert dalmácziai és szigeti birtokai többe kerültek, mint a mennyit hoztak és csak mint kikötők és lerakó állomások voltak értékesek.
Még mindig a kereskedés éltető lelke a városnak. Megtartja jelentőségét, mint a nyugoti és keleti világ árúinak nagy piacza. Finom szöveteit az egész Levantéban keresték, még a perzsa sah is velenczei kelméből ruházta seregét.55 Aleppo volt ott főtelepük, hol nagy kiváltságoknak örvendett gyarmatuk, évenkint 11/2 millió arany értéknyire tették annak forgalmát. A török szultán pompájához ők szolgáltatták az eszközöket. Velenczei ékszerárusok készítették II. Szulejmán koronáit. Viszont Velenczébe vitték még a kelet termékeit, a selymet és gabonát, sőt az indiai árúk nagy része még mindig ezen az úton jött Európába, noha megtalálták a Jóremény-foka felé vivő utat. Németországba és Magyarországba ők vitték az árúkat. A Spanyolországgal való forgalom, honnan a kelmékhez szükséges gyapjút nyerték, nem mutatott még csökkenést. Csak az északi Európával űzött kereskedés csökkent a XVI. század közepe után, midőn Anglia elsőrendű tengeri hatalommá emelkedett.
Alkotmányos tekintetben mondhatni az egész művelt világ bámulattal nézte Velenczét. Magának Istennek tulajdonították alapítását. Midőn az egész világon zavar és nyugtalanság vett erőt, semmisem zavarta a tenger királynőjének büszke nyugalmát. A nemesség fenntartotta kizárólagos uralmát, de maga a közjólét érdekében alávetette magát a tizek tanácsa korlátlan uralmának. Ezek intézték a külügyeket, ezek tartották fenn a kifejlett kémrendszer által a belső nyugalmat és biztosságot. A doge fellépésének pompájában és méltóságában vetekedett Európa első fejedelmeivel, de tényleges hatalmát a tanács nagyon megnyirbálta. A nemességben a XVI. század vége felé nagy elégedetlenség kapott lábra a tizek ellen, kik a legfontosabb ügyeket a legmélyebb titokban intézték el, a senatus értesítése nélkül. Azért ellenőrzésükre mind nagyobb hatalommal ruháztatott föl az állami inquisitoroknak már régebben fennálló három tagú testülete. Mindezen változás azonban fegyveres küzdelem nélkül ment végbe. Minden hatalom az állami inquisitorok kezébe volt letéve, minden tettét, szavát, levelét a nemeseknek a legszigorúbban ellenőrizték, de szükségesnek tartották ezen irtózatos elnyomást, mert a nélkül a nemesség hatalma a városban, s a város uralkodása nem volna fenntartható.
Mint Róma patriciusai, Velencze nobilijai is inkább áhitoztak a háború és politika babérjaira, a nagy földbirtokra és gazdaságra, mint a művészet és tudomány pártolása által szerzett dicsőségre. A többi Olaszország e tekintetben messze megelőzte Velenczét. Hanem midőn a cambrayi liga feloszlása után megszünt Velencze nagy politikai állása, de megszüntek az ezzel járó áldozatok is, nagy átalakuláson ment át a nemesség élete módja. A gazdagság és rang alapján kiváló társadalom keletkezett, mely a műveltségben is egyik oszlopát látta előkelőségének. A város nagy hírénél és összeköttetéseinél fogva egész Európából összecsődült ide az aristokratia, olyanféle szerepet vitt Velencze, mint mostanában Páris. Vallásos tekintetben tolerans volt a tanács az idegenek iránt, s bármily tökéletes volt a rendőrség és kémkedés, az idegenek teljes szabadságban mozoghattak. A velenczei vigalmak, különösen a carnevál, nagy vonzó erővel birtak Európa minden országának nemességére. De az alacsonyabb élvezetek mellett, melyeket a lakoma és a társaság nyujt, nem hiányzott a műveltség gyönyöre sem. Ekkor ékíté Tizián Velencze palotáit és templomait örök becsű műveivel. Mint nagy kereskedő városban, már nemsokára a könyvnyomtatás feltalálása után itt központosúlt a könyvkiadás. Mai napig is híres Aldus Manutiusnak emléke, ki nemcsak könyvkiadó és nyomtató volt a szó mai értelmében, hanem igen nagy gondot fordított arra, hogy lehető leghelyesebben állítsa elő a régi classicusok szövegét, és lehető legdíszesebben állítsa ki sajtója termékeit. A tudományok közül különösen a földleírást művelték. Természetes az oly helyen, hol annyi országból gyűltek össze az emberek, az árúk és a tudósítások.
Az az ország, melynek a mai Itália megalkotásában a vezérszerep jutott, Savoya, akkor kezd kiemelkedni addigi csekély, szinte provincialis voltából. A savoyai herczegek voltakép a szent birodalomnak voltak fejedelmei, birtokaik a régi Burgundiában, Németország, Francziaország és Itália határán terültek el és politikai irányuk még a XVI. szárad elején is leginkább Genf meghódítására vezette őket. Egyrészt a svájczi szövetségnek, másrészt a franczia királyságnak megszilárdulása visszaszorította őket az Alpok völgyeibe és arra késztette őket, hogy olasz földön, a hegyek alján (Piemont) szerezzenek kárpótlást.
Mint az összes olasz ügyeken, a savoyai fejedelmek politikáján is a spanyol-franczia vetélkedés csillagzata uralkodott. Országuk, a melyen a francziák átjártak a félszigetre, V. Károly háborúi idején egészen elpusztult. Emmanuel Philibert herczeg, ki 1553-ban jutott a trónra, volt a helyreállítója. Főigyekvése az volt, hogy az Alpok szorosait elzárja a francziák előtt. Maga is Piemontba ment lakni s hivatalos nyelvül ő kezdte használni az olaszt. Utóda, I. Károly Emmanuel, már inkább a francziákhoz szított és hogy a spanyol túlsúlytól szabaduljon, megnyitotta a szorosokat.
Egyáltalában Savoya helyzete a két nagyhatalom között nagyon hasonlított az akkori Erdélyéhez. Az egyiket mindig ellensúlyozni kellett a másikkal, mi csak folytonos kétszinűséggel, a mellett pedig hadi készültséggel volt elérhető. Az ingadozás és a kedvező percz teljes kihasználása mintegy életelemévé vált a kis országnak. Ez volt politikai iskolája azon dynastiának, melynek Olaszország egyesítése jutott történeti feladatául.
Velencze és Savoya kivételével, melyek aránylag függetlenek maradtak, mindezen országok nemzetközi vonatkozásaikban Spanyolországgal tartottak, annak czéljait szolgálták, annak erejét gyarapították. Együtt a legerősebb, legösszetartóbb hatalmat képezték Európában, mely elnyomással fenyegethette a többit. És mindezen hatalommal korlátlanúl rendelkezik egy férfiú: II. Fülöp. Végre fogja-e hajtani V. Károly terveit? Meg fogja-e valósítani az egyeduralmat Európában? Szükséges mindenekelőtt tudni, mire fogja fordítani ezen kezébe letett végtelen erőt? Nem felelhetünk e kérdésre jobban, mint Ranke következő szavaival:56
«Mi az, mi hosszú életén át szüntelen foglalkoztatja? Birodalmainak boldogsága? alattvalóinak jóléte? Egy ideig úgy látszott, míg távol tartotta magától atyja terveit és dicsvágyát s csak saját országait tartotta szemmel. De csakhamar élénken beavatkozott az általános bonyodalmakba. Meg volt-e benne a tehetség, a szándék, hogy gyógyítsa az akkori világ sebeit? Nem állíthatjuk egyiket sem. Engedelmesség és katholikus vallás otthon, katholikus vallás és alávetés a többi országban, ez fekszik szívén, ez czélja minden munkájának. Maga szerzetesi ragaszkodással csüng a katholikus egyház isteni tiszteletének szertartásain. Hogy az őt látogató főherczeg előtt mutassa, mily tiszteletre méltó a pap, megcsókolta a misemondónak kezét. Egy előkelő hölgynek, ki az oltár lépcsőire állott, azt mondá: ez a hely nem való sem kegyednek, sem nekem. Mily serényen, mily nagy költséggel gyűjti az ereklyéket a protestanssá vált országokból, hogy a katholikus egyház ne veszítse el e kincseit! Ez tán nem az igazi belső vallás; de a belső hit egy nemévé, mely dönt kedélye fölött, válik benne a meggyőződés, hogy ezen tisztelet fenntartására született, hogy ő az egyház oszlopa, ez Istentől nyert hivatása. Eléri ez által, hogy a legtöbb spanyol, ki hasonló elvek után indúl, egy olasznak kifejezése szerint nem tiszteli, nem szereti, hanem imádja, hogy oly szentnek tartja rendeleteit, hogy nem lehet őket megszegni Isten megsértése nélkül. Másrészt egy sajátságos csalódás által, – ha ugyan joggal hiszszük, hogy eljárása inkább belső csalódásból indúlt ki, mint mások ámítására volt számítva – azonosnak látja hatalmának és a vallásnak haladását. Ebben megerősítik a németalföldiek, kik egyszerre szakadnak el tőle és a pápától. Alapjában véve nem lelkesíti más buzgalom, mint vakmerő Károlynak és I. Miksának a burgundiai és habsburgi ház emelkedésére törő buzgalma, mely már V. Károlyban párosult vallásos törekvéssel. De benne már sokkal szorosabb e két elv egyesítése és ha Angliát meg akarja hódítani, ha Francziaország koronáját leányának és unokaöcscsének akarja megszerezni, arról van meggyőződve, hogy ez a világ javára, a lelkek üdvére szolgál. Ha már visszavonult komolysága nem tette képessé arra, hogy nyájasan és jó szivűen álljon népei élén, mint atya, úgy ez a korlátolt és fanatikus felfogás még távolabb vitte attól, hogy kibékítője legyen a felbomlott világnak. Inkább nagy előmozdítója és nagyobbítója lett meghasonlásának.»
Vége volt a spanyol kard és a római kereszt közös uralma alatt azon nagy alkotmányos küzdelmeknek és szellemi harczoknak, melyek a renaissance korát mindenkorra emlékezetessé teszik, de vége az erkölcsi ziláltságnak is, mely az egyén felszabadulását kisérte. Mindenben a tekintély vált uralkodóvá. Külsőleg is kifejezi ezt az irányt a czimzéseknek és üres méltóságoknak nagy divatja, mely ezt az addig köztársasági gondolkodású nemzetet fogva tartja és mely bizonyára spanyol befolyásra vezethető vissza. Megszünt tehát a politikai élet, de az idegen oltalom alatt szépen virágozhattak a béke művei.
A főkülönbség ezen kor és a renaissance szellemi mozgalma közt az, hogy mind nagyobb tért foglal benne az egyházi elem. A renaissance nagy olasz költője, Ariosto, egyházi tárgyat énekelt ugyan meg, de a vallásos érzés egészen elvész a hőstettek és a lovagság dicsérete közt. Ezen korszak nagy eposában ellenben, Tasso Felszabadított Jeruzsálemében, a keresztes hadjáratok szelleme idéztetik vissza. Tudományos tekintetben a főkülönbség abban áll, hogy míg a renaissance egészen az ókori műveltségen alapult, első sorban philologiai volt, ezen kor tudósai Olaszországban a természeti tudományokra központosították munkájukat. Ne feledjük, hogy mint a szellemi tudományokban, ugy a természetiekben is Olaszország lett Európa tanítója. Azelőtt a humanisták voltak az egyház ellenségei, most a természettudósokat sujtotta az inquisitió. Giordano Brunót, a kitünő természettudóst és philosophust hosszú alkudozás után kiszolgáltatta Velencze és az inquisitió mint eretnek vezért elégettette Rómában. Ki ne ismerné Galileo Galilei sorsát? A tudomány csak addig haladhatott, a meddig az egyház nem vont neki határt.
Aldus Manutius.
Egykorú metszet után.
A művészetben is érezhető a tudományos irány befolyása. A flórenczi és római iskolákban nem volt senki, ki nyomába léphetett volna azon férfiaknak, kik a XVI. század elején a legmagasabb fokra emelték a festészetet és szobrászatot. Az uj művészi iskolának Itália tudományos fővárosa, Bologna volt központja. A bolognai iskola fejei, a két Caracci és Guido Reni, az emberi test anatomiáját tették tanulmányuk különös tárgyává. A mellett azonban nagyrészt egyházi tárgyú műveikben a legmélyebb érzés kifejezésével ruházzák fel Krisztust és a szenteket. Különösen szivesen helyezik ellentétbe Szüz Mária mennyei boldogságát a neki hódoló szenteknek és szerzeteseknek sanyarúságot és önkínzást mutató vonásaival. A festészetben mondhatni a jezsuita irány vált túlnyomóvá. Nem is Olaszország művészei nyerték el e téren a babért, hanem Loyola hazájáé, Spanyolországé.
Egészen egyházi befolyás alá jutott a zene művészete. A trienti zsinatig a misébe igen sok világi dallamot vettek föl. Már arról volt szó: ne száműzzék-e a zenét egészen az isteni tiszteletből. Ekkor dolgozta ki Palestrina Péter Lajos miséjét. A trienti zsinat bizottságának nyujtotta be, melynek feje épen a szigorú Borromeo Károly volt. Ő pápai zenész volt, de IV. Pál elűzte, mert nős volt, azóta visszavonultan élt Rómában. IV. Piust elragadta az égi harmónia, mely egyaránt fejez ki hódolatot, alázatot és fenséget. Azt mondá, hogy ilyen lehetett a mennyei dallam, melyet Sz. János apostol hallott elragadtatásában. A katholikus vallás uj, buzgó iránya semmiben sem nyert oly hatalmas kifejezést, mint ezen művészetben. Azóta mindig egyik leghatásosabb eszköze maradt a hitnek.57
Az olasz nemzet a műveltségben és tekintélyében megtartá még rangját Európa népeinek első sorában. Még mindig az olasz nyelv volt a művelt körök nyelve, olasz művészek, tudósok, katonák utat nyitottak maguknak Európa minden udvarához. Egyaránt találjuk őket Skótországban, Svédországban és Erdélyben. A nemzetnek mint olyannak nem volt politikai czélja, a mint hogy az olasz politikai egység a renaissance korában sem valósult meg soha. Az egyes diplomatiai és katonai tehetségek, a mennyiben nagyobb kör után vágyódtak, mint a minőt a hazai viszonyok nyujtottak, a spanyol királynak ajánlották fel szolgálatukat, mint az egyház előharczosának vagy pedig a franczia udvarban szolgálták az egyház ügyét. Az egyházi téren pedig a spanyol hegemonia korában is egészen uralkodó maradt az olasz elem, első sorban a pápa és udvara. II. Fülöp ép úgy küzdött annak érdekében, mint a magáéban. Ez a vallásegyezés volt tulajdonkép a legfontosabb kapocs a politikailag hatalmas Spanyolország és a műveltségben előljáró Itália között. Az által, hogy a spanyol király politikája első czéljául a katholikus vallás helyreállítását tűzte ki, magáévá tette az olasz nemzetet, inkább, mint kardja által. És bármily büszke és gőgös volt a madridi udvar, érezték ott, mily nagy szüksége van az olasz támaszra. Granvella bibornok meg is irta Fülöpnek, hogy a castiliaiak, ha egészen magoknak akarják Itáliát azt egészen el fogják veszteni.