I. RÉSZ.
A SPANYOL HEGEMONIA KORA.

I. FEJEZET.
Spanyolország II. Fülöp korában.

A nemzet jelleme. – II. Fülöp és kormánya. – Harcz a protestánsok és a mórok ellen. – Don Carlos. – Spanyolország és az iszlám. A lepantói csata. – Fülöp és Aragonia. – Portugallia elfoglalása. – Pénzügy és hadügy. – A spanyol birodalom belviszonyai.

A nemzet jelleme.

A renaissance és a reformatió az emberi szellem felszabadulásának, az örökölt tekintélyek megtámadásának kora. A felszabadulás nagyot alkotott, de egyúttal nemcsak romboláshoz, hanem az erők szétforgácsolásához is vezetett. Vele szemben állást kellett foglalnia mindannak, mi Európában a tekintély cultusához ragaszkodott. Az egyház terén e munkát a pápaság végezte, a trienti zsinat által újjá szervezett egyház élén, a jezsuita rend támogatásával. Világi téren Spanyolország volt úgy vallásos, mint állami téren a conservativ irány leghatalmasabb támasza. A kor fő és irányadó jellemvonása az, hogy ez a két hatalom, bár néha apró féltékenykedésekben még nyilvánul a pápaság és császárság középkori ellentéte, a közös ellenséggel szemben párhuzamosan egyetértően működik az egyházi- és politikai élet minden terén.

Azok az okok, melyek Spanyolországot V. Károly korában a katholikus reform hazájává, a katholikus ügy zászlóvivőjévé tették, még sokáig megtartották erejöket, hatásukat. Hosszú, százados küzdelmeknek voltak eredményei és még hosszú századokra reáütötték bélyegöket. A nemzet nekik köszöné világtörténeti szerepét, nagyságát, egyéniségét, jellemét. A nemzet léte, büszkesége, hivatása egybefolyt a római hit szolgálatával. Az a rajongó vallásosság, mely Loyola keblét eltöltötte, megvolt az egész népben, kicsinyben, nagyban egyaránt. Az olyan elmékben, melyek hő képzeletben egyaránt érezték a mennyország üdvét és a pokol kínjait, nem maradt helye a kétkedésnek vagy a közömbösségnek. A férfiak mint papok, térítők vagy vitézek szolgálták az egyházat, de a nőkre is áthatott az a lelkesedés, az a vallásos felmagasztaltság mely a mint magában csuda, úgy szülőanyja a legcsudásabb tetteknek. Szent Terézia példájával, írásaival, oktatásaival ép úgy reformatora lőn a női szerzeteknek, mint Loyola a férfirendeknek. Tűzlelkével magához ölelte a Megváltó fenséges képét, a «mennyei vőlegényt»; látomásai szinte testet öltenek, de bármily rajongó, semmiben sem tér el az egyház tanától, minden szavával, minden tettével csak azt erősíti, minden óhajtásával, azzal a végtelen szeretettel, mely szívét hevíti, annak diadalát áhítja. Az a vallásos meggyőződés, mely észak népeinek legmélyebb kedélyeit az egyház tekintélyének megtámadására, megdöntésére buzdította, itt a hagyományos hit szolgálatára, megszilárdítására fordítja egész erejét.

Már egyszer, a keresztes háborúk korában, látta a világ, minő hatalom a vallás által mozgatott anyagi erő. Pedig akkor aránylag műveletlen, szegény, szervezetlen népek ajánlják fel magokat a szent ügynek. Így tevékenységük nem volt és nem is lehetett folytonos. Igazi, szoros és czélszerű szervezete akkor még csak az egyháznak van, az államnak sehol. Most ellenben a keresztyén világnak leghatalmasabb és legegységesebb nemzete ajánlja fel egész szellemi és anyagi erejét, hogy diadalra juttassa az egyházat minden ellenfelével szemben.

Róma hanyatlása óta nem volt nemzet hatalomban, méltóságban és önérzetben a XVI. századi spanyolhoz hasonló. Mint az örök város polgárát, a spanyol embert is áthatotta nemzetének nagysága, minden más nemzetet felülmúló hivatása. Senki sem akart méltatlannak látszani nevéhez, világraszóló szerepéhez. Így fejlődött ki a spanyolban a méltóságnak, a büszkeségnek az a jellemvonása, melyet könnyű gúnyolni és lenézni, de melyet lehetetlen tisztelet és meghatottság nélkül szemlélni. Képzeljünk el egy egész népet, mely lovag, mely becsületét helyezi mindennek föléje, oly népet, melyben e pontban alig van különbség a herczeg és a napszámos közt. Igaz, hogy gyakorlat híján minduntalan beleütközik a mindennapi élet apró akadályaiba, igaz, hogy végtére is arra a nyomorult sorsra jut, mint az «elmés, nemes» Don Quixotte, kiben a spanyolok legnagyobb költője megszemélyesítette nemzetének tragikus bűnét. De mit törődhetik az, kinek lelkét a magasztos tölti el, apró-cseprő, közembernek való dolgokkal? A lelki emelkedettség gyakorlati érzék nélkül bukáshoz vezethet egyest, államot egyaránt, de nagy történeti eredmény e nélkül nem érhető el soha. Sokan lesznek mindig, kik csak a siker után itélnek, de a történetírónak méltatnia kell a szellemi erőt, vezessen bár babérhoz vagy kudarczhoz.

V. Károly nyugalomra térése idején már megalakult a spanyol nemzet. Érezte hatalmát, dicsőségét, de nem politikai szabadságra tört, hanem csak arra, hogy vele együttérző urat szolgálhasson. A tekintély elve az állam terén is teljes diadalt ül. Azok a nemesi pártoskodások, melyek még a XVI. század elején annyira zavarták a félsziget nyugalmát, egészen megszüntek. A világ legbüszkébb aristokratiája büszke arra, hogy a föld leghatalmasabb uralkodóját szolgálhatja. Már nem politikai befolyásra tör, hanem csak rangra, czímre, állásra, hogy az udvar körében érvényesülhessen. A régi főurak sokszor megalázták a királyt is, utódaik, a grandok, megelégszenek azzal, ha az uralkodó felveszi őket udvarába és megadja nekik a rangjokat megillető tiszteletet. Bizonyára nagyon megkönnyítette ezt az átalakulást, hogy a régi, nemzeti dynastia helyébe, melyhez hagyományos baráti vagy ellenzéki viszony kötötte a főnemeseket, idegen lépett és pedig épen a keresztyén világnak tekintélyre első dynastiája, a Habsburgoké. A hagyomány szerint azok lettek az első, legteljesebb jogú grandok, országnagyok, kik V. Károlyt elkisérték koronázásához, Aachenbe, s kiknek a világ ura ott megengedte, hogy fedett fővel jelenjenek meg előtte.¹ Természetes, hogy a többi családnak nem volt hőbb vágya, mint az, hogy hasonló kiváltságra tegyenek szert. A hol pedig az ily külsőségek határoznak, a hol a korona fénye kölcsönzi díszét mindennek, ott vége a hűbéres osztály közjogi jelentőségének. De hasonló sorsra jutott a hajdan oly szabadságszerető polgári osztály is. A comuneros-ok nagy felkelése nem a király, hanem az urak ellen irányult. Azóta csak engedelmességben, szolgálatkészségben vetekedtek egymással. És ha volt még valami panasz és sérelem, az nem volt más, mint hogy a császár idegenek közt él, idegenek tanácsára hallgat és csak ritkán jő abba az országba, ahhoz a néphez, mely egyedül teszi őt képessé világraszóló vállalatainak végrehajtására.

Ha nem is czím- és név szerint, de ténylegesen Spanyolország örökölte át V. Károly monarchiájának világuralmi hagyományát. Az igazi császárságnak itt volt a széke. Ferdinánd ága örökölte ugyan a császári koronát, de azzal együtt csupán az osztrák tartományokat vette át. Magyarország és Csehország kétes koronái, a török elleni folytonos ádáz harcz miatt, inkább a gyöngeség, mint az erő forrásai voltak reá nézve. Németországban pedig, Móricz eredményes lázadása és az ágostai vallásbéke után, egyházi tekintetben egészen megszünt az egység s így politikailag sem igen volt fenntartható. Azok az országok ellenben, melyek V. Károlyt vérökkel és pénzökkel leginkább támogatták: Castilia, melyhez az Indiák is tartoztak, Aragon, Nápoly és Sicilia, Milano, sőt még közjogilag a császársághoz tartozó Németalföld is, mind a nagy császár fiára, Fülöpre szállottak. Ezek egyúttal azok az országok, melyeket, Németalföld kivételével, még nem igen érintett a reformatió mozgalma. Köztük nem volt egy sem, mely akár történeti jelentőségére, akár segédforrásaira nézve vetekedhetett volna Spanyolországgal, Castiliával. Természetes volt tehát, hogy az egész világbirodalmat, melyet a dynastia tekintélyén s jogán kívül a katholicismus tartott össze, azon nemzetnek szelleme hassa át, melyben ezek az államalkotó eszmék legerősebben fejlődtek ki: a spanyolé.

Századokon át, a Pyrenéek bástyája mögé szorulva, szerény, szinte tartományi életet éltek a spanyol királyságok. Nagyobb európai szerepök csak a XV. század végén kezdődik, a félsziget egyesítésével, a mórok kiüzésével, az olasz viszonyokba való beavatkozással. Még onnét is nagy lépés választotta el a birodalmat attól, hogy szava, tekintélye nemcsak világrészünkben, hanem az egész ismert földön irányadó legyen. Nem Amerika kincsei, nem is Németalföld és az olasz birtokok műveltsége és gazdagsága tették képessé arra, hogy ezt a lépést megtegye, a döntő az volt, hogy a spanyol koronák arra a családra szállottak, melynek hagyománya volt a világuralomra való törekvés és hogy a spanyol nemzet lelke azt a szellemi hatalmat uralta, mely egész lényegénél fogva általános uralomra törő: a római katholikus egyházat. Így nem egyesek nagyravágyása, hanem egy nagy nemzet magasztos erőfeszítése gyanánt jelenik meg az európai politika szinterén a spanyol katholikus világbirodalom eszméje. E birodalom ura pedig «minden korok és az egész világ legnagyobb birodalmának monarchája.»²

II. Fülöp és kormánya.

Ha szükséges volna bizonyítani, hogy annak a nagy drámának, melynek Spanyolország a tragikus hőse, nem egy uralkodó tehetsége vagy szenvedélye a mozgató ereje, hanem egy nemzet elszánt akarata, elég II. Fülöp király egyéniségét ismernünk.

II. Fülöp
Rubens (1577-1640) festménye. A madridi Museo del Prado-ban.

Érem Tudor Mária képével.
Eredeti nagyság. Berlinben, a királyi éremgyüjteményben.

Valladolidban született, 1527 május 21-én, épen akkor, midőn atyja hírét vette Róma elfoglalásának, akkor, midőn Cortez visszajött Mexikóból, Pizarro pedig Peruba készült. Anyja, a portugalliai Izabella nevelte, nagy szigorúsággal alkalmazva fiára is a szertartások minden terhét. Igen keveset tanult, még birodalmainak nyelvén sem tudott beszélni, de méltóságos magatartását soha sem tette le. Már tizenhat éves korában megnősült, de a mellett mindig szeretőket is tartott. Testalkata német eredetére vallott, kékszemű, szőkehajú volt, de bár büszke volt mindig habsburgi eredetére, egész erkölcsében, szellemében, megjelenésében spanyolnak látszott. Midőn atyjával Németországban, Flandriában járt, zárkózott, büszke viselkedésével egészen elidegenítette az ottani fejedelmeket. E miatt kellett atyjának lemondania szándékáról, hogy Fülöpöt megválasztassa utódjának. Első nejének halála után politikai házasságra lépett Tudor Máriával, Anglia királynéjával. Neje jóval öregebb volt nála, szinte üldözte őt szerelmével és minden áldozatra kész volt, hogy őt magához csatolja. De Fülöp, bár kormánytársnak volt elismerve, csak ritkán ment Angliába. Atyjának betegsége miatt reáhárult a már 1551 óta folyó nagy franczia háború intézésének terhe. Ő maga Brüsselben tartózkodott, de seregei mindenfelé győztek. Alba herczeg békére kényszeríté IV. Pál pápát, Savoyai Philibert herczeg és Egmond Lamoral gróf pedig 1557-ben St.-Quentin mellett nagy csatában legyőzték és elfogták Montmorency connétablet, elfoglalták St.-Quentin várát, melyet Coligny admirális védett és a következő évben Gravelinesnél (közel Calaishez) újra legyőzték a francziákat. Így II. Henrik kénytelen volt a cateaucambrésisi békére lépni (1559 ápr. 3). Területet ugyan nem vesztett, de mintegy lemondott azon vetélkedésről a spanyol monarchiával, mely a XVI. század első felében egyik legfőbb mozgatója volt az európai politikának. A rivalitás helyébe a közös érdek lépett, az, hogy közös erővel járjanak el a protestantismus ellen. Ez a békekötés tehát nemcsak dicsőségére vált II. Fülöpnek, hanem megengedte neki, hogy egész erejét országai kormányának s a vallás ügyének szentelje.

Francziaország csak egyet nyert a békében, Calais városát, igaz, hogy csak azon föltétellel, hogy 12 év alatt váltságért visszaadja. De az angolok nem birták megbocsátani Fülöpnek, hogy ő, mint győztes, cserben hagyta őket. Nejének halála után, füstbe menvén az a reménye, hogy Angliát állandóan birodalmához s vallásához köthesse, visszament Spanyolországba, honnét többé ki sem mozdult.

Akkor harminczkét éves, de jelleme, egyénisége befejezett és többé nem változik. Nyugodt, megfontolt, annyira számot vet minden eshetőséggel, hogy a miatt ritkán jut határozathoz és elmulasztja a legjobb alkalmakat. Ha valami fontos tervet adnak elébe követei, az az állandó válasza, hogy az ilyen jelentékeny ügyben ólomlábbal kell eljárni. Egész idejét a munkának szenteli, maga kormányozza óriási birodalmát minden részletében. A történetnek ő az első nagy bureaucratája. Nem a harczmezőn intézi országai sorsát, nem is utazik, mint atyja tette, hogy közvetlenül megismerkedjék népeinek bajaival és óhajtásaival; kabinetjének csendjéből rendelkezik, lassan, titokban. A világ minden udvarából gyűlnek hozzá követeinek, kémeinek jelentései, birodalmának, mely maga is egy világ, minden fontosabb ügye szintén az ő kezébe kerül, az ő határozatát várja. Maga rendelkezik mindenben. Mindent elolvas, a jelentésekhez vagy felterjesztésekhez széljegyzeteket ír, melyek alapján titkárai kidolgozzák a választ, az elintézést. Ebben a munkában fáradhatatlan, de természetes, hogy a bureaucratia nagy átka, az, hogy a sok apró-cseprő irdogálás elöli az itéletet és az eredetiséget, nála is jelentkezik. A hol közvetlen érdeke vagy egyházának tekintélye nem jő kérdésbe, nyugodt, megfontolt, igazságos. Még ellenségei is elismerték, hogy soha sem viselt igazságtalan háborút. E kiváló tulajdonságai egyaránt fakadtak nagyságának érzetéből és a formának szeretetéből. Mert ahhoz ragaszkodik mindenben, mindenütt; nem csoda, ha miatta aztán gyakran nem látja a dolog velejét. Mindenesetre óriási munkát végez. Igazi autokrata, de olyan, ki érzi felelősségét. Nehézkességének, határozatlanságának, folytonos húzás-halasztásának azonban nemcsak lelkiismeretessége az oka, hanem épen az a meggyőződés, hogy neki tévednie, kudarczot vallania nem szabad. Hatalma oly nagy, bizalma az Isten segítségében, kinek ügyét szolgálja, oly tántoríthatlan, hogy várhat, czélját előbb-utóbb úgy is eléri.

Mert ez a nyugodt, késlekedő természet tüzessé válik, mihelyt szóba jő a vallás, a katholikus hit. Királyi jogaiból nem enged az egyházzal, a pápával szemben sem, és nem volt még katholikus uralkodó, ki szilárdabban megalkotta volna az állam egyházát nálánál. De viszont kötelezve érzi magát egész hatalmát az egyház rendelkezésére bocsátani annak ellenei megrontására. A kétség nem fér lelkéhez. Az eretnekekkel szemben mindent megengedettnek tart, a tőr és méreg alkalmazásától sem riad vissza. Magok a spanyolok is visszariadtak az inquisitio túlságos hatalmától; az aragon Cortes még 1563-ban is arra kéri a királyt, szorítsa a szent törvényszéket az eretnekség üldözésére és ne engedje, hogy világi ügyekbe avatkozzék, de a király hajthatatlan marad. Midőn Castiliába visszatér, 1559 okt. 8-án, fiával, Don Carlossal és nővérével, az özvegy portugalliai királynéval, megjelenik a Valladolidban tartott auto da fénál és kardot rántva, esküt tesz, hogy fentartja és megvédelmezi az inquisitio szent hivatalát. Nagy volt a lelkesedés, kétszázezeren gyűltek össze a nemzeti ünnephez. Annyira megy buzgósága, hogy midőn egy halálra itélt szemrehányólag kérdi tőle: miért engedi elégetni, azt válaszolja: tulajdon fiammal sem tennék másként, ha eretnek volna.³

Az inquisitio lényegében királyi törvényszék, de azért a király azt vallja, hogy ő maga is alá van rendelve a szent hivatalnak és ezért nem engedheti meg az angol követnek sem a biblia olvasását.⁴ Tényleg az inquisitio által tartja kezében nemcsak a népet, hanem a papságot is. Valdés főinquisitor elfogatta Carranzat, Toledo tudós érsekét, Spanyolország primását, előbb V. Károlynak, majd magának Fülöpnek gyóntatóját, az eretnekség vádja miatt. Azt fogták reá, hogy nem hiszi a purgatoriumot. Hiába járt közbe a trienti zsinat, hiába szólalt fel a pápa Carranza érdekében, kijelentve, hogy annak kátéja teljesen megfelel a hitnek, Fülöp nem engedett. A szerencsétlen főpap több évi börtön után kénytelen volt kijelenteni, hogy kárhoztat tizenhat tételt, melyet neki tulajdonítottak. Még Szent Teréziát is több ízben maga elé idézte a szent törvényszék. Tudjuk, hogy Loyolára is rátette kezét, épen így utódjára Laynezre és Borgia Ferenczre. A dominikánusok szigorú, pedans rendje, melyet az inquisitio az orthodoxia őrzőjéül rendelt, veszélyt látott minden önálló vallásos felbuzdulásban és így természetes volt ellenszenve és gyanuja a jezsuiták ellen is. A jezsuitáknak, kiket az inquisitio egyre bevádolt a királynál, végre is engedniök kellett és kijelenteniök, hogy mindenre kész szolgái lesznek az inquisitiónak és tisztjeinek.

Érem Don Carlos képmásával.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

Fülöp nemcsak hatalmával és tekintélyével tartotta fenn azt a borzasztó törvényszéket, mely csupán az ő uralkodása alatt 5936 áldozatot vettetett máglyára, 30.000-et itélt fogságra és 3000-et égettetett meg in effigie, hanem jelenlétével is szentesítette tevékenységét. Midőn Portugáliát elfoglalta, négy óra hosszat ott ült az inquisitorok tanácsában, mig azok kimondták az itéletet. Ebből a büszke, magába zárkózott fejedelmi lélekből mintha kiveszett volna minden humánus vonás. Pedig az ő szive sem volt érczből. Midőn harmadik nejének, Valois Erzsébetnek halála után a franczia követ eszébe juttatta, mennyire szerette őt a boldogult, nagy könycseppek peregtek végig arczán. Leányához, Izabellához írt leveleiben pedig igazi atyai szeretet és gyöngédség nyilvánul. Küld neki Portugalliából édes narancsot, örvend a táj szépségének, a nagy folyamnak, élvezi a régi paloták szépségét, mohón szívja a rózsák illatát. Aztán tudakozódik leányai játékáról, sétájáról, oktatgatja is őket mint jó apához illik, még az új naptár használatára is. Még attól sem riad vissza, hogy kissé furcsának találja azt a díszöltözetet, melyet uj alattvalói hódolásakor kell öltenie.⁵ A női szépség iránt soha sem volt érzéktelen, még késő vénségében is tartott szeretőket, de azoktól származó gyermekeit soha sem ismerte el. Volt érzéke a művészet iránt is. Az Escurial óriási épülete tervezetének keresztülvitelére ő maga ügyelt fel és a fejledező spanyol festészetnek ő adott munkát és irányt. Ember volt tehát ő is, de a spanyol nemzet szelleme rendíthetetlen érczszobrot akart tisztelni uralkodójában és II. Fülöp végig játszotta hideg, kimért, minden emberi gyöngeségen felülemelkedő méltóságos szerepét.

Kormányát is egészen a nemzet szellemében rendezte be, úgy szólva tekintet nélkül személyes hajlandóságára. Első államtanácsa, melyet 1559-ben alkotott meg, csupa castiliai emberből áll, nincs benne sem olasz, sem belga. Köztük Ruy Gomez de Silva, Eboli herczegnének, a király egyik kedvesének férje, inkább ügyességével és hajlékonyságával tünik ki, Alba herczeg, V. Károly híres hadvezére ellenben a spanyol grand büszkeségének és derekasságának legméltóbb képviselője. A két főember versengésében természetesen a király a döntő. Csakhogy az a sok tanácskozás, melyet épen e vetélkedés szükségessé tett, még hosszadalmasabbá tette az ügyek menetét. Így, mivel mégis végezni kellett, egy fáradhatatlan munkás, Spinosa Diego, nyerte meg a király bizalmát, mely őt a legmagasabb tisztségekre és szinte korlátlan hatalomra emelte. Csakhogy, miután már cardinális és nagy inquisitor lett, ő is felköltötte a király gyanuját. Nemsokára meghalt, őt követte Ruy Gomez is (1572). Azóta Albán kivül, ki mindig megtartotta befolyását, többnyire alacsonyabb származású, részben idegen tanácsosok voltak a király ministerei. A nagyurak mindig a békés megoldást keresték; az uj hatalmasok, Granvella bibornok, Idiaques és a portugalliai Moura átengedték magokat annak a harczias ösztönnek, mely a spanyol nemzetet áthatotta.⁶

Bármily nagy volt is egyes időszakokban egyik vagy másik ministernek befolyása, hatalma mindig csak a királyi tekintély visszasugározása maradt. A változás a középkorhoz képest épen abban állott, hogy a kormány alakítására megszünt a rendeknek, különösen a főnemességnek közvetlen befolyása. A hatalmat az kezelte, kire a király rábízta; más forrása az állami ügyekre való hatásnak már nem volt. Szembetünő az is, hogy a korszak vége felé az alsóbb rendüekre, a comunerosok utódjaira bízták a kormány rúdját. Még az oly nagyérdemű férfiú is, minő Alba volt, csak úgy érvényesülhetett, ha a király szándékát végrehajtotta, gyakran a saját belátása és akarata ellenére. Az ilyen bonyolult, annyi irást követelő és egy világbirodalom központjáúl szolgáló kormányzatnak állandó székhelyre volt szüksége. A királyok vándor-kora lejárt. Fülöp az addig igen csekély Madridot, melynek egyedüli ajánlatos tulajdonsága az volt, hogy körülbelül a félsziget közepén feküdt, választotta székhelyül. Az udvar és a hivatalok körül fejlődött aztán az uj főváros. Fülöp szokásainak és munkásságának különben is megfelelt az állandó tartózkodás. Ritkán utazott, többnyire csak a nagyszerű escuriali monostorba ment át, melyet magának és családjának temetkező helyül emelt. De ha útban volt is, akár kocsin, akár zselyén vitték, folyton dolgozott, folyton fogadta és küldte a futárokat, mindig kezében tartván monarchiája ügyeinek intézését és a világpolitika minden szálát.

Alba herczeg.
Kisebbitett hasonmás Hogenberg Ferencz († 1590.) egykorú rézmetszete után.

Ilyen volt az ujkor első nagy államgépezetének felállítása. Az államtanács mellett működtek még a különböző tanácsok: Castilia, India, Aragon, Italia tanácsai, a hadi tanács, az inquisitio, stb. de önálló hatásköre egyiknek sem volt, az irányt mindenütt az uralkodó adta meg. Bárminők voltak is e rendszer gyengéi, a pártoskodás, a hosszadalmasság, gyakran a megvesztegethetőség is, egy nagy haladás kétségtelen. A középkorban a kormányt alkotó különböző rendi tényezők ellentétes érdekei miatt szinte lehetetlen volt az egységes intézkedés. Most, ha volt is baj és nehézség elég, legalább az intéző akarat egy volt. És így az egész kormánynak és a rendelkezésére álló hatalomnak egy a feladata: azon elemek megsemmisítése, melyek azon intéző akarat hatalmát korlátozzák, akár az országon belül, akár másutt.

Harcz a protestánsok és a mórok ellen.

A király és a nemzet egy: azok az ellentétek, melyek egészen a századok elejéig szembe állították a grandokat, a papokat vagy városokat a koronával, megszüntek, azok az erők, melyek a királyságtól való függetlenséget jelentették, elhanyatlottak. Csak a hit különbsége tünt már fel árulásnak, nemcsak az egyházzal, hanem ép úgy a fejedelemmel és állammal szemben is. Az az egész fanatikus buzgalom, melylyel a politikai pártok és társadalmi osztályok egymást üldözték, most az eretnekek ellen fordult. Pedig ilyenekben Spanyolországban sem volt hiány. Az inquisitio már a XVI. század hajnalán gyökeresen végzett a zsidókkal és a mohammedánokkal; most ujra a protestáns tanok vallóival gyűlt meg a baja. E tanokat különösen az V. Károlylyal Németországban járt katonák terjesztették, az ő példájokra kezdték mind többen olvasni a bibliát. Sevillában különösen a zsidók utódai, kik áttérni kényszerűltek, hogy a halált vagy a számüzést kikerüljék, hajoltak az igéhez, így is protestálva a vallásos üldözés és elnyomás ellen. Tudjuk, hogy egyike a legradikálisabb reformátoroknak, Servet Mihály spanyol ember volt. Ha nem is a hitujítás egész rendszerét, de egyes ágazatait elfogadta sok pap és szerzetes, még az udvari körök sem maradtak mentek Luther és Kálvin befolyásától. Már V. Károly meghagyta fiának, hogy teljes erővel lépjen fel az eretnekség mételye ellen. Az inquisitio még kérlelhetetlenebb volt a protestansokkal, mint a mórokkal és zsidókkal szemben. A valladolidi auto da féknak, melyekkel Fülöp uralmát megujította, ők voltak az áldozatai.

A máglyára jutott akkor nyolcz apácza is. A szorgos felügyelet és az a rendelkezés, hogy az inquisitio által bevádoltnak még családja is becstelenségbe jutott, teljesen kiirtották itt a reformátio csiráit. Minthogy pedig a perekből kitünt, hogy az elitéltek összeköttetésben állottak a német hittanítókkal és Kálvinnal, a király elrendelte, hogy többé spanyol alattvaló ne járhasson külföldi egyetemre. Ez az igen szigoruan végrehajtott intézkedés és a censura csakugyan teljesen elszigetelték a spanyol hitéletet minden külföldi hatástól.

Nem ily könnyű volt a mohammedán vallás elleni küzdelem. A mórok utódai még nagy tömegben laktak a délkeleti Spanyolországban, különösen Granadában és Valenciában és bár külsőleg kénytelenek voltak elfogadni a keresztyén vallást, lelkökben annál szivósabban ragaszkodtak őseik hitéhez. Az inquisitio kényszeríthette őket a katholikus szertartások követésére, de ha eleget tettek e külsőségeknek, házaikban a régi pompával, a régi szokás szerint ülték meg a körülmetélés vagy a házasság ünnepét. Szorgalmuk, ügyességök a régi maradt, s gazdagságuk is szemet szúrt nyers és szegény elnyomóiknak. Különben is a hit csak egyike volt az ellentéteknek. A spanyollal még mindig szemben állott az a faj, mely ellen századokon át küzdött, melynek nemcsak vallása és műveltsége volt idegen, hanem más volt a nyelve is.

A vallásos fanatismus már rég követelte teljes kiirtásukat, most ehhez fontos politikai okok is járultak. Az északafrikai mohammedán kalózok egyre nyugtalanították a tengerpartot, úgy hogy nyaranta elköltözött onnét a lakosság. Egy nagy hadjárat, melyet a spanyolok Tunis ellen indítottak, Dzserbi szigeténél teljes kudarczot vallott, mi természetesen még növelte a kalóz államok (barbareszkek) merészségét.⁷ A török ellen megujult a háború. Szulejmán 1565-ben Malta szigetét, Sz. János vitézeinek új lakhelyét támadta meg és a lovagok csak spanyol segítséggel verhették vissza az ostromot. Mi lesz, ha az oszmán hatalom magát Spanyolországot támadja meg és ott sok ezernyi segítőre talál, ki mint szabadítót üdvözli a hitrokont?

Így a spanyol közvélemény mindinkább a mórok ellen fordult. II. Fülöp még leginkább ellenállott nyomásának, de a pápának és a püspököknek sürgős felszólítása végre arra kényszerítette, hogy eltiltsa őket néger rabszolgák tartásától. Ezen intézkedések természetesen nyugtalanságot idéztek elő, a melyek viszont még erősebb fellépésre késztették a túlzókat. Egy tanácskozás, melynek Spinosa, a későbbi nagy inquisitor volt az elnöke, megállapította azokat a rendszabályokat, melyeknek végrehajtása megszüntetheti a moriszkók minden nemzeti és vallásos sajátságát és így teljesen egygyé teheti a félsziget egész népességét. A moriszkókat eltiltotta nemzeti ruhájuk viselésétől, nemzeti dalaik éneklésétől, az arab írástól és kötelességökké tette a spanyol nyelv megtanulását három év lefolyása alatt.⁸ Tán mindennél bántóbb volt az a parancs, hogy a nők fedetlen arczczal járjanak és hogy lakodalom napján tárva-nyitva legyen az illető ház. És hogy semmi különbség ne legyen, még a meleg fürdők használatát is eltiltották. ⁹ Oly borzasztó volt az elnyomásnak ez a rendszere, hogy még Alba herczeg is ellenezte és a király csak azért járult hozzá, mert a papok vallás elleni bűnnek itélték, ha tovább is megtűri, hogy a hitetlenek sértsék a katholikus egyházat.

Midőn e rendeleteket végre is akarta hajtani, a szerencsétlen moriszkók fegyvert fogtak. Egyes csapatok szervezkedtek, melyeknek búvóhelyül szolgáltak a Sierra-Nevada hegységeinek járhatatlan sziklás magasai. Onnét le-le csapva nagy kegyetlenséggel öldösték a kezökbe kerülő spanyolokat, különösen a papokat. Fülöp úgy látszik, nem is gondolt arra, hogy ellene fel lehet lázadni és csak két év mulva küldött nagyobb sereget a felkelők ellen. De ez a sereg, melyet rosszul vezettek és melynek vezérei mint nagy földbirtokosok nem is igen óhajtották e szorgalmas nép megsemmisítését, nem sokat végzett. A mohammedánokban újra feléledt uralmuk, fényes hadi dicsőségük emléke, már királyok gyanánt tisztelték vezéreiket, kiknek egyikéről azt híresztelték, hogy Mohammed családjából származik, s összeköttetésbe léptek északafrikai hitrokonaikkal. Csak akkor küldött oda Fülöp nagyobb, próbált sereget, melynek vezetésével fitestvérét, Don Juant bízta meg.

Don Juan d’Austria.
Alonzo Sanchez Coello (1515-1590.) festményének hasonmása. Az eredeti a Museo del Prado-ban, Madridban.

V. Károly végrendeletében nagy meglepetéssel olvasták, hogy van egy törvénytelen fia, Don Geronimo.¹⁰ A császár fiát igen egyszerűen neveltette egy zenész házában és csak hét éves korában vette udvarába apródnak. Fülöp a szép, rendkivül eszes és kedves fiút, egészen atyja képmását, testvérének fogadta, fejedelmi udvartartást rendelt részére, a Don Juan d’Austria névvel ruházta fel és az alig huszonkét éves ifjút a háború befejezésével bízta meg. A törvénytelen testvérnek ezen kitüntetésében talán egyforma része volt az atyja iránti tiszteletnek és azon szándékának, hogy megmutassa, mennyivel fölötte áll még a császári fattyú is a spanyol grandoknak.¹¹ Még azt is feljegyezték róla, hogy szivesen hallgatta meg a jó tanácsot, kivéve szerelmi kalandok dolgában, de hisz a legokosabbak is, abban a korban, ott elvesztik az eszöket. A hadjárat azzal kezdődött, hogy Granada városa egész lakosságát, pedig az részt sem vett a felkelésben, rablánczon elszállították, gályaraboknak, vagy más kényszermunkára. Ez az eljárás végkép elkeserítette a mórokat, kik addig még mindig bíztak a király kegyelmében, de a kik most, török csapatoktól is segítve, végső elszántsággal fogtak a nehéz tusához a világbirodalom legpróbáltabb harczosai ellen. Csak miután a törökök visszamentek Afrikába és Abubo királyt cselvetéssel elfogták, állott be a döntő fordulat. Kétszer is legyőzték Don Juant, csak harmadszorra győzött.¹² 1570 vége felé tették le a szerencsétlenek a fegyvert. Mindnyájukat elszállították az északi tartományokba, a családok egyes tagjait elválasztották egymástól, az ifjú nőket többnyire rabszolgáknak adták el. Castiliából 12.000 békót kellett küldeni e szállításhoz. Magának Don Juannak is megesett a szive e nyomorultak siralmán, kiket szélben, sárban hurczoltak el. Az egész granadai királyság elpusztult, de Spanyolországban helyre volt állítva a vallás egysége (1570).

Don Carlos.

Fülöp így megmutatta, hogy személyes meggyőződése ellenére is képes a legnagyobb kegyetlenségre százezrek ellen, ha azt nemzetének és a vallásnak vélt érdeke követeli. Midőn a papok lelkiismeretére, hitéhez való hűségére hivatkozva, keresztülvitték a moriszkók megsemmisítésére czélzó intézkedéseket, szíve már meg volt aczélozva. Saját családjában már végbe ment az a tragédia, melynek egyetlen fia esett áldozatáúl.

A moriszkók üldözése és elnyomása egy nagy országrészt tett pusztasággá és egyik főoka volt Spanyolország gazdasági hanyatlásának. Így nagy történeti jelentősége van, nem is nézve azt a részvétet, melyet annyi ember szenvedése kelt. És mégis, néhány akkori krónikát és a hősöket dicsőítő népballadát kivéve, alig van nyoma az irodalomban. Don Carlosnak, a testben, lélekben nyomorék herczegnek sorsa ellenben a legkiválóbb elméket foglalkoztatta, a tudományban és költészetben egyaránt. Vétkes igazságtalanság, hogy midőn egy népet látnak sírba szállani, egy méltatlan fejedelmi sarjnak bukása von magára minden figyelmet. Pedig Don Carlos történetében az egyetlen történeti tartalom az: mennyire uralkodtak a spanyol nemzeten a királyi hatalomnak és a vele kapcsolatos katholikus egyház kizárólagos uralmának eszméi.

II. Fülöpnek első nejétől, a portugalliai Máriától 1545 jul. 8-án született egy fia, kit nagyatyja után neveztek. A nagy birodalom örököse sorsának tragikus fordulatát, minthogy okáról biztosat nem tudtak, már a kortársak regényesen iparkodtak megmagyarázni. A közel egykorú Brantôme beszéli el, hogy a fiatal herczeg szerelemben lángolt mostoha anyja, Valois Erzsébet iránt, ki előbb neki volt eljegyezve. «Mióta Carlos meglátta, oly szerelmes és féltékeny lőn, hogy egész életében féltékeny maradt atyjára. Ezt jó helyről hallom. Mindig haragudott ezentúl atyjára, hogy elragadta előle a szép zsákmányt, és sohasem szerette többé, sőt szemére vetette, hogy igen nagy sérelmet és igazságtalanságot követett el vele szemben. Azt is mondják, hogy részben az volt halálának oka, más okokkal együtt, melyeket el nem mondhatok, hogy sohasem szünt meg szeretni szívében és tisztelni mostoha anyját.¹³ Később, a XVIII. században, midőn azon eszmék ellen folyt a harcz, melyeknek legfőbb képviselője gyanánt II. Fülöpöt tekintették, természetes, hogy fiában a szabadabb elvek képviselőjét és vértanuját látták. Ilyennek tünteti őt fel Schiller híres tragédiájában. De mióta a levéltárak megnyíltak, Don Carlos pályája megszünt rejtelmes lenni. Igaz, hogy a titokkal együtt megszünt nagy részben érdekessége is.

A király első nejének halála után a legjobb nevelőkre bízta fia nevelését. Maga azon években többnyire távol volt és így személyesen alig gyakorolhatott hatást fia nevelésére. Midőn először a nyilvánosság elé lépett, büszkesége tünt leginkább szembe. Az öreg császár akkor jött Spanyolországba, hogy San Yuste klastromában befejezze életét, s a tizenegyéves fiú előtt kiállhatatlan vala, hogy hosszabb ideig födetlen fővel álljon nagyatyja előtt. Atyját testvérének mondta, igaz, hogy csak tizenhét évvel volt idősebb nála, nagyatyját atyjának. Vadságát is emlegették; elevenen szokta megsüttetni a vadászaton elfogott állatokat.¹⁴ Nevelője, Don Juan Honorato, hiába igyekezett, hogy tanulmány által szelidítse növendékét, a gyermek jobban szerette az erős testi gyakorlatokat és a csata-leírásokat. A császárt is hadjáratai felől kérdezte ki. Minden tetszett neki, csak az nem, hogy őse megfutott Móricz választó előtt. Hiába magyarázta el nagyatyja szorult helyzetét, Carlos megmaradt a mellett, hogy ő nem futott volna. Ez tetszett Károlynak, de különben az agg fejedelem nem volt vele megelégedve. «Igen izgatott magatartása és kedélye nem tetszenek; nem tudom mi lesz belőle» – volt az itélete.

Mindamellett és bár testileg, lelkileg elmaradt gyermek volt, ki irtózott minden tartós munkától, atyja őt 1560-ban Toledóban a castiliai Cortes által elismertette örököséül. A rendek hűséget fogadtak neki, ő pedig esküt tett, hogy a törvényeket megőrzi és a katholikus hitet fentartja. Auto da fén már előbb is volt jelen. Azután Alcalára küldték az egyetemre, hol deákos csínyjei révén népszerűvé vált. De egy szerelmi kalandnál, mikor portása leányához ment, türelmetlenségében leesett a lépcsőről és megsértette koponyáját. Vesalius volt az orvosa, de Don Carlos nem a tudósnak, hanem egy Diego nevű szentéletű barát tetemének, melylyel sebét érintették, tulajdonította felgyógyulását. Hálából aztán megtett mindent, hogy szentté avattassa.¹⁵ Egyáltalában nagyon ragaszkodott vallásához s annak minden formájához és az eretnekeket úgy gyülölte, mint spanyolhoz és királyfihoz illett. Jellemének fővonásaiúl feltünnek már a dicsvágy és a szinte túlfeszített önérzet. Éleselműnek tartották, de itélete nem volt. Igen kevés volt az ismerete és így tettvágya elé oly czélokat tűzött, melyeknek sem testi, sem lelki ereje nem felelt meg.

Lehetetlen nem gondolni nála a régi Róma caesarjaira, Caligulára, Nerora, kik örökségül kapták a világot, de a kiknek szellemi egyensúlyát jó kezdet után megbontotta a hatalom túlsága. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy szépanyja, Johanna, ha nem volt is kezdettől fogva őrült, de azzá lett és holtáig, ötven éven át, szigoru fogságban őriztetett. Az alcalai szerencsétlen eset teljesen megbontotta idegrendszerét. Már előbb is sokat szenvedett váltólázban, most az visszatért, s az ifjú egészen elcsenevészett. Különösen mértéktelen falánksága ártott nagyon egészségének és azt olyan mértékletes népnél, mint a spanyol, egyenesen beteg állapotnak tekintették.

A kimért, hideg apa így mindjobban elidegenedett fiától. Szóba jutott a trónörökös nősülése. Emlegették Erzsébet angol királynét, Stuart Máriát, végre Annát, Miksa császár leányát, kibe Don Carlos egy képe után belé szeretett. A trónörökös nagyobb függetlenséget remélt a házasságtól, atyja pedig lehetőleg késleltette, mert fiát képtelennek tartotta család alapítására. Ez idő tájban, 1565 körül, Fülöp különben jobban kezdett bánni fiával. Engedte, hogy részt vegyen az államtanács üléseiben, 100.000 arany évi járadékot rendelt részére és külön udvartartást rendezett be körüle. De Carlosban, ha nem hiányzott is tehetsége, teljesen hiányzott a szabály és fegyelem. Nem igen járt az ülésekre és midőn házassági ügye nem haladt, ellenségét kezdte látni atyjában, ki szabadságának, boldogságának útjában áll.

Németalföldön kitört a forradalom és lecsillapítása végett oda készült a király. Don Carlosban talán környezete ápolta azt a vágyat, hogy magának követelje ezt a nehéz és fontos megbizatást. Minél szükebbkörű volt lelkének világa, annál rajongóbban és lángolóbban vetette magát azon czélok elérésére, melyek által remélhette, hogy megmenekül ragyogó, de igazi hatalmat, önállóságot nem nyujtó helyzetéből. A császári követ, Ditrichstein gróf, azt írta urának, hogy a trónörökös kettőt vár belgiumi útjától: házasságának végrehajtását Anna főherczegnővel és nagyobb szabadságot. Midőn F’ülöp az 1566 végén Madridba a királyi palotába összehívott cortes előtt előadta szándékát, hogy maga megy Flandriába és arról volt szó, hogy távollétében fia helyettesítse, Don Carlos atyja távollétében a követek előtt a legnagyobb hévvel ellenségének nyilvánította azt, ki el akarja őt választani atyjától. Szitkokban és fenyegetésekben tört ki az országgyűlés ellen.¹⁶

Valóban nehéz most, midőn Don Carlos sorsa dülőre jutott, megvonni a határt a psychologia és a pathologia közt. Felizgatott képzelete beteg elméjét, melyben hiányzott minden fék, nem csak meggondolatlan szavakra, hanem botrányos tettekre is ragadta. Spinosát, a hatalmas ministert és inquisitort tőrével fenyegette, mert az Madridból kiutasított egy szinészt. Számadó könyvében gyakran találjuk, hogy kárpótlás gyanánt tetemes összegeket fizetett szülőknek, kiknek gyermekeit, különösen leányait megkínozta. Egyszer bezárkózott a királyi istállókba és ott huszonhárom nemes paripát kínzott halálra. A mellett nem titkolta gyűlöletét atyja iránt. És ilyen ifjúra bizzák a kor legnehezebb problémájának megoldását? Fülöpnek különben sem volt inyére az elutazás, de meg fiának állapota, mely közel járt az őrjöngéshez, lehetetlenné tette, hogy őt magára hagyja. Belgiumba Alba herczeget küldték. Midőn a herczeg búcsúzni jött hozzá, Don Carlos kétszer is tőrrel rohanta meg. A király már akkor megegyezett a herczeggel abban, hogy fia képtelen az uralkodásra. «Mert ő, ha apa s egyúttal király is, gondoskodnia kell arról, hogy alattvalóit baj és sérelem ne érje.»¹⁷

Mióta Carlosnak azon reménye, melyhez egész lelkét fűzte, meghiusúlt, szenvedélye vakon felzúdult atyja ellen, kiben boldogsága megölőjét látta. Castilia rendjei hűséget esküdtek volt neki, mint trónörökösnek. Különben is az országnagyok egy része, mely elnyomásnak nézte Fülöp kormányát és azt remélhette, hogy oly gyenge fő alatt visszanyeri előbbi túlsúlyát, szívesen látta a trónörökös oppositióját atyja ellen. Ezért leveleket írt a grandokhoz, melyekben kéri őket, készüljenek egy vállalatra. Nagybátyját Don Juant is nagy igéretekkel részére akarta vonni. Egy kamarását elküldé azon megbizással, hogy szerezzen neki pénzt és az hozott is 1568 januárra egy tekintélyes összeget. Az volt a szándéka, hogy elhagyja Spanyolországot. Az oklevelekből nem tűnik ki, Itáliába vagy Hollandiába akart-e menni, de az bizonyos, hogy kész volt fegyvert ragadni atyja ellen.

Don Carlos, tervei veszélyességének és atyja óvatosságának tudatában, biztosítani akarta magát. Mesterséges lakattal zárta be szobáját, az ágyban sem hagyta el kardját és pisztolyát. Egy rémes gondolat jutott korlátlan uralomra végsőig felizgatott gyönge elméjében, igazi rögeszmévé nőve: az, hogy megöli atyját.

Nem lehet csodálni, hogy Fülöp minderről tudott. Fia engedetlensége mindenütt kitűnt, egyes főurak, sőt maga Don Juan is figyelmeztették a királyt a veszélyre. Nem is szólva az atyagyilkosság tervéről, már maga a trónörökös szökése is megrendítheti a monarchiát. Még leghiggadtabb és legszelídebb tanácsosai is sürgették, hogy tegye fiát ártalmatlanná. Lelkiismereti kötelességének tüntették fel, hogy gyökeresen akadályozza meg fiának minden tervét. Így Fülöp, ki már 1561 óta körülbelől tisztában volt azon nagy szerencsétlenségével, hogy fia képtelen lesz az uralomra, de a ki szokása szerint mindig húzta-halasztotta a megoldást, mert változást remélt, végre döntő elhatározásra jutott.

A pápai nuncius a velenczei követnek ily módon beszélte el a katastropha előidézésének okát. Elbeszélését az egykorú jelentések, különösen a császári követtől eredők, lényegében megerősítik.

Szt. Antal ünnepére (1568 jan. 17.) nagy szertartással készült az egész udvar. Búcsút és bűnbocsánatot hirdettek a résztvevőknek. Ennek elnyerésére a trónörökösnek meg kellett gyónnia. Büszkesége és szigorú vallásossága egyaránt lehetetlenné tették előtte a hazugságot és az elhallgatást. Régi gyóntató atyja már előbb elhagyta. Egy Jeromos-rendű klastromban akart meggyónni, de a szerzetesek, megismervén terveit, megtagadták tőle az absolutiót. Most az atochai híres dominikanus klastrom tizenkét theologusát hívta össze, hogy adjanak neki tanácsot. De a mint a herczeg megvallotta, hogy gyűlöl egy embert, mind halálig, ezek sem akarták feloldani. Don Carlos előbb szinlelni akart, hisz a ravaszság és képmutatás mindig megfér a gyöngeelműséggel. Azt kívánta, adjanak neki meg nem szentelt ostyát az úrvacsoránál, hogy a látszat meglegyen és a vallás lényegét még se sértse. De nem akadt senki, ki ily istentelenséget elkövetni kész lett volna. Egy más jelentés szerint az atochai perjel előadta neki, hogy talán lehetne őt absolválni, ha megvallja, ki ellen tör. Don Carlos szenvedélyesen kijelenté, hogy atyja ellen.¹⁸

A madridi érseki palota lépcsőháza.
A „Monumentos Arquitectonicos de Espana” cz. munka után.

Csak akaratról, szándékról volt szó, mely mélyen elrejtőzött lelkében. Ezen szándékában kételkedni nem lehet és valószínű, hogy épen sz. Antal napját választotta végrehajtására. De aznap kezet csókolt atyjának, másnap pedig még együtt mentek misére. A kivitelnek semmi előkészülete nem ismeretes. Fülöp hivatalosan mindig tagadta, hogy fia élete ellen tört. De most, miután a borzasztó hír érkezett Atochából, feljogosítottnak tartotta magát a végső lépésre. Nővérének, a portugalliai királynénak azt írta, hogy «elhatározásának oka nem vád, nem engedetlenség, nem is fenyítésre van számítva, melynek lehet vége, nem is a javítás eszköze. Ezen dolognak más az eredete és eszköze. Sem az idő, sem más eszköz nem segíthetnek, kötelességét Isten iránt teljesítenie kell.»

Az 1568. év január 18-ának estéjén maga kereste fel fiát annak szobájában. Borzasztó jelenet folyhatott le a nyugodt, komoly király közt, kiben méltóságának, birodalmának, vallásának érdeke elfojtott minden atyai érzést és Don Carlos közt, kit a korlátlan indulat atyjának s birodalmának ellenségévé tőn. Őrült kétségbeesésében vad szitkokkal illette atyját. Fülöp azt válaszolta, hogy most már nem mint atyja fog bánni vele, hanem mint királya. Azt mondá, hogy mindenben csak a herczeg javát nézi és elrendelte, hogy maradjon szobájában, míg ő máskép nem intézkedik. Hiába akarta magát a tűzbe vetni, megakadályozták öngyilkossági kisérleteit. Fülöp elhatározását tudtára adta a külföldi hatalmaknak és alattvalóinak. Az volt szándéka, hogy a birodalom rendjei által ünnepélyesen képtelennek nyilváníttassa fiát az örökösödésre és vizsgálatot is rendelt e czélra.

De mindezt megelőzte Don Carlos halála. Egy hét múlva szűk toronyszobába zárták, valószínűleg abba, melynek egykor a fogoly Ferencz király volt lakója. Rangjához illően bántak vele, de nem bocsátottak hozzá senkit, csak azon nemes urakat és ifjakat, kik Ruy Gomez felügyelete alatt szolgálatára voltak rendelve. Husvétra meggyónt és ezen idő óta már nem bántak vele oly szigorúan. Azt beszélték, hogy midőn Fülöp több szobát akart rendelkezésére bocsátani, Don Carlos büszkén válaszolá: a fogolynak elég egy, a szabadnak szűk lesz Spanyolország.

Már midőn atyja a fejedelmeknek tudtára adta elfogatását, Miksa császár, a legközelebbi rokon, kifejezte azon reményét, hogy e büntetés nem lesz tartós. A király erre egészen határozottan azt válaszolta, hogy elhatározása komoly, hosszas megfontolásnak eredménye, azt kötelessége rótta reá és meg nem változtatható. A herczegnek javulása ismét felkeltette a császár érdeklődését, ki nem szívesen mondott le azon reményéről, hogy leányát a spanyol trón örököse veszi majd nőül és kire nem nagyon hatott az a kilátás, hogy Carlos helyett esetleg az ő fia, Rudolf, lesz majd Fülöp utódja. De mire közbenjáró levele megérkezett, Carlos már meghalt.¹⁹

Az izzó castiliai nyár alatt a fogoly sokat szenvedett a hőségtől. Öngyilkos akart lenni. Elnyelte gyűrűjének gyémántját, mert halálhozónak hitte. Több napon át nem táplálkozott, de végre győzött az ösztön. Aztán ismét a falánkság vett erőt rajta. Abban látták pusztulásának okát, hogy mértéktelenűl ette a gyümölcsöt és öntötte magába a jeges vizet. Atyja, ki maga is beteg volt, az egész idő alatt csak egyszer látogatta meg.

Midőn julius közepe táján erősebben tört ki betegsége, szervezete annyira megrendült, hogy biztosra várták halálát. Mindenütt imádkoztak érte. Magához térve, kibékült atyjával, megiratta végrendeletét, kérte atyja áldását és gondoskodott szolgáiról. Így halt meg julius 24-én. Gyászt rendeltek érte és úgy temették el, mint a hogy a trón örökösét megillette. De sem ez, sem Fülöpnek alapos és komoly felvilágosításai, melyeket az udvarokhoz küldött, nem vetettek véget a mende-mondáknak. Különösen a franczia udvarnak volt nagy része ezek terjesztésében. Midőn Valois Erzsébet királyné még ugyanazon évben szintén meghalt, ez a szóbeszéd még általánosabb lett. Orániai Vilmos, a németalföldi fölkelés vezére, már akkor azt a vádat emelte Fülöp ellen, hogy azért fogatta el fiát, mert az ellenezte Németalföld elnyomását Alba által. Később pedig azt a vádat szórta világgá, hogy Fülöp azért ölette meg nejét és fiát, hogy maga vehesse nőül Carlos jegyesét, kit csakugyan már a következő évben nőül vett.

A hiteles történetírás lemosta ezen foltot Fülöp jelleméről. Ő csakugyan nem járhatott el máskép, mint a hogy eljárt és nemcsak a spanyolok, hanem az összes nem ellenséges udvarok és népek akkor nemcsak helyeselték eljárását, hanem bámulták azt. Helyzetét nagyon nehezítette az a törekvése, hogy nem akarta fiának gyöngeelműségét és őrjöngését közbeszéd tárgyává tenni. Csak egy vád alól nem oldható fel: az alól, hogy fiára nem hatott határozottan, következetesen addig, míg a herczeg kedélye még fogékony lehetett volna az atyai szeretet iránt. Később a testi és lelki hibák túlsúlyra jutásakor már alig lehetett a borzasztó megoldást kikerülni.²⁰

Don Carlosnak tehát voltakép nincs története, csak kórtörténete van. De élete és halála annyi óriási érdekkel állott kapcsolatban, hogy mindjárt az esemény után nagy irodalom foglalkozott szerencsétlen sorsával. Még hazai történetirásunkban is nevezetes emlékét találjuk Forgács Ferencz nagyváradi püspök művében.

«Spanyolországban, így szól, csodálatos dolog történt, méltó arra, hogy az utókorra maradjon. Fülöp királynak egyetlen fia vala a portugall király lányától. Ez örököseűl volt kijelölve és már azon korba jutott, hogy házasságára gondoljanak. Eljegyezték neki Miksa császárnak Fülöp király nővérétől született legidősebb leányát. Ekkor az ifjút, élte virágában, előbb elfogatta atyja, majd a keresztyének közt addig hallatlan módon megölte. Ugyanis éjjel belépve fia szobájába, őt alva találta és a mint felébredt, átadta katonáinak, elvette a nála található irásokat, nemsokára királyi lakásától és diszétől is megfosztatá és szoros őrizet alatt tartá.²¹ Végre életétől is megfosztották, oly módon, hogy a vért mind kivonták ereiből, testét pedig elégették, úgy a mint eretnekeket szokás büntetni.²² Ez nagyon megerősíté a halál okát, mely a nagy emberek között forgott, hogy t. i. eretnek könyveket olvasott és összeköttetésben állott a franczia protestánsokkal és a belgákkal. Mert később, részben a közvélemény, részben azok, kik a király kegyét keresték, borzasztó okokat koholtak, de hogy a gyilkosság a vallás miatt történt, azt Miksa császár nyilvános parancscsal hirdette ki, eltiltva, hogy más okot véljenek és birodalmi átokkal sujtva azokat, kik az atyagyilkosság tervét mondanák okul.²³ Ez a parancs véget vetett a mende-mondának. Mi Don Carlos fogságának idejében Genuában találkoztunk a sz. Benedek rend spanyol főbiztosával, ki Rómából hazautazott Spanyolországba. Sokat beszélgettünk és ő azt állította, hogy megbízása van V. Pius pápától Fülöp részére, hogy Carlost soha se bocsássa szabadon, mert ha ez megtörténnék, tönkre tenné a római egyházat. Ezért esküvel állítá, hogy a herczeg sohasem szabadul ki, mert ez a tudós és nagy tekintélyű barát, kinek titkos megbizatása volt a pápától, attól megtudta Fülöp érzését fia iránt. Korunkban sok esete van a sors forgandóságának királyok közt is. De még csudálatosabb, hogy az atya megöli fiát és pedig egyetlen fiát. Ezt az oszmánoknál senki sem csudálja, mert azok nem törődnek az erénynyel, de mi a hősi erényeknek és mi több, a vallásnak akarunk tisztelői lenni. Nem azért mondom ezt, hogy törvényt lássak ily fontos dologban és különösen a fejedelmek titkaiban, mert Spanyolországban halálos büntetés alatt tilos, hogy valaki beszéljen vagy írjon az ügyről. Bizonyos, hogy nemsokára a királyné, a mostani franczia király nővére, meghalt, mint mondják, méreg által. Ez a haláleset új házasságra és új hírekre szolgáltatott okot. Azt állították, hogy a király még neje s fia életében megkivánta emennek jegyesét s csakugyan egy év alatt történt Carlos halála és az új házasság.» ²⁴

Spanyolország és az iszlám. A lepantói csata.

Don Carlos története a legszomorúbb lapja II. Fülöp történetének. A legfényesebb az, melyre a török elleni harczai irvák. Itt tünt ki, hogy ily nagy erőnek egy kézben való egyesítése szükséges a még folyton előre törő török hatalom ellen.

Ez a harcz, kevés félbeszakítással, Fülöp egész uralkodásán át tartott. Már említettük a szerencsétlen dzserbii hadjáratot 1560-ban. Ezután csak néhány észak-afrikai kikötő maradt spanyol részen. A csorbát kiköszörülték a spanyolok, midőn önkénteseik, mert a király akkor nem akarta erre is szétforgácsolni erejét, 1565-ben felmentették Maltán La Valettát, sz. János rendjének új erős várát, a török ostrom alól. Malta megőrzése életkérdés volt Itáliára, a török távoltartása Spanyolországra nézve, hol még nagy hatalom volt az iszlám.

A moriszkók, midőn föllázadtak, Konstantinápolyba küldtek segélyt kérő követséget. E vállalatból élethalálharcz fejlődik az akkori legnagyobb hatalmasságok közt, de ha győz a félhold, szívén van találva a keresztyénség. A szultán, a nagy Szulejmán méltatlan fia, II. Szelim, trónralépése után egészen a háremélet élvezeteinek adta át magát, de a nemzetben még élt a harczi vágy és a vallásos rajongás. A spanyol vállalatot pártolta Szulejmán hagyományainak fentartója, Szokolovics Mehmed nagyvezér is. De a szultán visszariadt a veszélytől. Könnyebb zsákmánynak kínálkozott Cyprus szigete, melynek tüzes borát a nagyúr különösen kedvelte és mely Velenczének volt birtoka. A köztársaság már negyven év óta mindenben kedvét kereste a töröknek. Gyengének tartották, azt hitték, nem is fog háborút viselni birtoka megvédésére, annyira életföltétele a Levanteval való kereskedés.

Nagy török sereg támadta meg 1570 nyarán a szép szigetet. Először a hűvös fekvése miatt fővárosnak tett Nicosiát rohanta meg a sziget északi partján. A velenczések és a benszülöttek vitézűl védekeztek az ellenség túlnyomó száma ellen, de a tüzérséggel és az aknákkal nem birtak. Végre a török lerombolta a bástyát és feldúlta a várost. Több mint húszezer foglyot hurczoltak el. De a zsákmány legbecsesebb része, a sok fogoly leány, számra ezer, nem jutott el Konstantinápolyba. Egy görög leánya eljutott a gálya lőportárába és a hajó mindenestűl a levegőbe röpült. Nemsokára török kézre jutott a sziget másik fővárosa, Famagusta is. A bátor védelem arra birta az ostromló hadat, hogy szabad elvonulást engedjen. Mégis lefejeztek három velenczei vezért, Bragadinót pedig, a város védőjét, megnyúzatták és bőrét kifüggesztették a vezérgálya vitorlájára.²⁵ Így jutott Cyprus török kézre. Ugyanakkor elfoglalták a köztársaságnak az albán parton Italia közepével szemben fekvő telepeit is, Buduát, Antivarit és Dulcignót.

Ez a könnyű hódítás, Ranke szerint, nagyobb veszedelmet hozott az iszlámra, mint a minőt a Spanyolország elleni nagy vállalat hozhatott volna. Mert ha a török a moriszkók segítségére indúl, Velencze valószínüleg békén marad, így pedig a szorongatott köztársaság V. Pius pápa közbenjárásához fordúlt. A hitbuzgó pápa létre is hozta a szent szövetséget, melynek kívüle és Velenczén kívül tagjai voltak még Spanyolország, sz. János vitézei és Genua. Európa két déli nagy félszigete kelt harczra a harmadik ellen, a Földközi-tengeren való uralomért. A többi Európa tétlen maradt, még Magyarországon is fegyverszünet volt 1568 óta. Különben is a háború tisztán a tengeren folyt. Spanyolországban, hol a moriszkók elleni harcznak diadalmas befejezése, ha lehet, még fokozta a vallásos buzgóságot, szent háborúnak tekintették a harczot és mindenünnen gyűltek az önkéntesek a keresztyén had kijelölt fővezére, Don Juan köré. Cervantes, a nagy költő is akkor lépett be Don Juan hadába.

A nagy császár fia a moriszkók elleni harczban fényesen bebizonyítá vezéri tehetségét. Fiatalsága, kedvessége, lovagias magaviselete mindenkit elragadott. Don Carlos esete óta még gyanakodó bátyjának is birta bizalmát. Mit nem érhet el egy nagy vallásos háború szerencsés vezére? Don Juan nagyravágyása méltó volt atyjához, kielégítését pedig csak saját tetteitől várhatta.

A szent liga arra kötelezte tagjait, hogy évenkint 200 gályát és 100 szállító hajót szereljenek fel, 50,000 gyaloggal és 4500 lovassal. A költségek felét Spanyolország fedezi, 1/3-át Velencze, 1/6-át a pápa. Azonfelül a pápa nagy egyházi adót (cruzada) engedett a spanyol királynak és kétszáz évre szóló bűnbocsánatot hirdetett a kereszt harczosainak. Messina kikötőjét rendelték a flották találkozó pontjául. A fővezér 1571 aug. 25-én ért oda és a város fényes ünnepekkel fogadta a királyfit, kinek a legszebb hajóhad állott rendelkezésére, mely valaha a török ellen megindúlt. Sz. Márk zászlaja 106 gályán és hat nagy galeászon lobogott, 77 viselte a spanyol színeket, 12 a pápáét, 6 a johannita rendét, 3 Savoyáét. A vezérhajón büszkén lengett a liga zászlaja, melyet a pápa küldött, rajta a három fő szövetségesnek czímere Don Juanéval együtt. Összesen 29,000-nyi legénység szolgált a 210 hajón. A katonák legnagyobb része a spanyol sereg színe-javából állott, még a velenczei gályákat is jobbára ők szállották meg. Főfegyverük már a kézi puska (arkebúz), míg a törököknél még a nyíl divott jobban. Szeptember 9-én indultak keletnek, a szél ellenére. E hírre a török flotta, mely addig Dalmáczia felé pusztított, visszavonúlt a korinthusi öbölbe. Don Juan elhatározta, hogy megtámadja. Útközben, Cefaloniában jött a hír Famagusta bukásáról és a törökök kegyetlenségeiről, mi még jobban felcsigázta boszúvágyukat.

Október 7-én indúltak meg, lassan evezve a keleti szél ellenében; nem sokára szemökbe tűnt a török flotta. Don Juan azonnal megadatta ágyúlövéssel a harczra készülés jelét. Azonnal megalkották a csatasort. Jobbra 64, nagyobbára velenczei hajó állott, Doria vezérlete alatt, balról körülbelől ugyanannyi velenczei hajó, középen 63 spanyol gálya, előttük Don Juannak, a velenczei Veniernek és a római Marc Antonio Colonnának vezérgályái. Legelől a roppant nagyságú 6 galeász állott. Bizonyos távolság választotta el őket, hogy a hajók szabadon fordulhassanak. A kapitányok utasítása nem engedte, hogy lökésre hagyják kerülni a dolgot, hanem a tüzelés után arra kellett igyekezniök, hogy átszálljanak az ellenség hajóira és ott csatázzanak. Nem nézve az ágyúkat, még oly módon akarták megsemmisíteni az ellenséget, mint 1800 év előtt a rómaiak a karthágóiakat. A törökök 250 gályája félholdban foglalt állást. Zömét a kapitány basa vezette, a jobb szárnyat az egyiptomi basa, a bal szárnyat az algieri kalózvezér, Ulukh Ali. Egymással szemben megállt a két óriási hajóhad, a nap végig sütött a sok aranyos czímeren, a kivont pengéken, a ragyogó vérteken. A két vezérhajó ágyúlövéssel üdvözölte egymást. Majd mély csend száll a keresztyén flottára, az egész legénység térdre borúl, imával és absolutióval készül a viadalra. E perczben nyugoti szél támad, a keresztyéneknek kedvező; isteni jelnek veszi az egész sereg. Majd a török nagy lármával megnyitja a csatát. A nagy galeászok érzékeny kárt okoznak a török hajókban; ezek, őket kerülni akarván, egyenesen a fővonalnak rontanak. Az egyiptomi csatasor az északi parthoz simul és túl kezdi szárnyalni a velenczéseket, kik nagy veszedelembe jutnak.

A lepantói csatában zsákmányolt török sisak.
Madridban, a fegyvergyüjteményben.

Több gályájukat elvesztik, vezérök Barbarigo halálosan megsebesül. A másik szárnyon ugyanazt kisérli meg a kalózvezér. Doria elejét akarván venni a veszélynek, nagyon is kiterjeszti csatasorát, de ez által hajói elszigetelve maradnak és néhány közülök ellenséges kézre kerül. Középen ezalatt, minden utasítás ellenére, összecsap a két vezérhajó.

Teljes erővel rontanak egymásnak, megrendűl a lökéstől mindkettő. Aztán lövéseket váltanak, csatájukba mindkét részről bevonnak minden hajót, úgy, hogy két órajárásnyi kiterjedésben foly a harcz. A főtörekvésök az, hogy egymás fedelére jussanak és ott kiszállhassanak. Nincs is szó haditudományról, a szemben álló gályák legénysége mintegy párviadalt folytat. Végre a velenczések a balszárnyon győznek, az egyiptomi basa gályáját elsülyesztik és a partra űzik az ellenséges hajókat. Néhol fellázadnak a keresztyén gályarabok és elősegítik hitsorsosaik győzelmét. A két admirális még szemben áll, a spanyolok kétszer eredménytelenűl indúlnak rohamra, harmadszor felérnek a kapitány basa hajójának fedelére. A török admirális elesik, fejét keresztyén gályarab lándzsára tűzi, hajóján a kereszt jele váltja fel a félholdét. Végig harsan a keresztyén csatarenden a «Victoria» kiáltás. A törökök menekülni törekszenek, de legnagyobb részöket elfogják. Csak Ulukh Ali menekül meg negyven hajóval evezőseinek gyorsasága által. A lepantói csatában, négy óra hosszat tartó viadalban, 130 gályát vettek el a töröktől, 80 elsülyedt. Huszonötezer emberök veszett oda, 5000 esett fogságba, gyönyörű hajóhaduknak vége volt. A keresztyének veszteségöket 8000 emberre és 15 gályára tették, de a megmaradt hajók közt is sok vált harczra képtelenné. A csata után a közelgő vihar arra kényszeríté Don Juant, hogy egy szomszéd kikötőbe vezesse hajóit, miután a tönkrementeket elégette.²⁶

A nyugot nagyobb katonai fejlettsége győzött. A számra egyenlő török seregben csak 2500 volt a jancsár, a többi szedett-vedett nép. A pánczélos, puskás hadak ellen nem állhattak meg az iszlámnak vitéz, de könnyű fegyverzetű, nyilas katonái.

Ez egy nap, 1571 okt. 7., mindenkorra megállapítá a keresztyén hajóhadak túlsulyát a Földközi-tengeren. Don Juan már arra gondolt, hogy magát Konstantinápolyt is megtámadja, de hogy egyeztek volna bele a spanyolok, mikor még V. Károly császár sem gondolt ily koczkáztatott vállalatra! Így a töröknek csak tengeri hegemoniája szűnt meg, a szárazföldi rendületlen maradt. Még Santa Maura szigetét sem sikerűlt a győzteseknek elfoglalniok. Mindamellett az egész keresztyénség mámorban úszott a diadal miatt, hisz az kétségtelenül a legnagyobb volt, melyet az oszmánokon Hunyadi János óta kivivtak. Nem volt népszerűbb ember Don Juannál, ki egy csapással biztosította Itália és Hispania partvidékeit a folyton fenyegető török pusztítás ellen. A hideg Fülöp, midőn hozzá elért a győzelem híre, csak azt mondá: Don Juan sokat tett koczkára, de aztán készségesen elismerte öcscse érdemét. Az agg Tizian képpel örökíté meg a «liga diadalát» és Velencze nemzeti ünnepűl rendelé e napot. Rómában triumphussal fogadták Colonnát, úgy a mint a régi imperatorokat szokták.²⁷ Egy akkori magyar történetiró «kitünőnek és mindenkoron emlékezetesnek» mondja e diadalt. Legszebb eredménye mégis az volt, hogy általa 14,000 keresztyén rabszolga szabadúlt ki a török fogságból, kik között igen sok volt a magyar. A spanyolok és olaszok ezeket szívesen bocsátották haza.

Érem a lepantói csata emlékére.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

Nem hiába áll Ortelius akkori térképén a török birodalom jelmondata gyanánt: az egyetértés növeli a kis államokat, az egyenetlenség a legnagyobbakat is megdönti. A törökök gyorsan új hajóhadat állítottak sok puskással, a szövetséges hajóhad pedig alkotó részeire bomlott. A velenczések, miután megmenekültek a veszélytől, elhagyták társaikat és a szerződés ellenére külön békére léptek. Lemondtak Cyprusról és 300.000 aranyat fizettek, miért viszont elérték kereskedelmi kiváltságaik fenntartását. (1573 márczius 7.) Igaz, hogy ezzel mindenkorra lemondtak a hatalmi politikáról is és a kereskedő város színvonalára sülyedtek, úgy mint Genua. Fülöpöt annyira elfoglalták a flandriai, angol és franczia ügyek, hogy erejének nagy részét nem fordíthatta e távoli vidékekre.

Csak Don Juan óhajtotta a harcz folytatását. A háborúhoz és a várható diadalhoz volt füzve életreménye, bízott abban, hogy királyságot vív ki magának. Sikerült is elfoglalnia Tunist és Golettát, atyja legszebb diadalainak szinhelyét. A pápa támogatásával azt kivánta Spanyolországtól, ismerje el őt Tunis királyának. Fülöp ezt megtagadta, nem akarta országa erejét szétforgácsolni azért, hogy öcscse királyi koronát nyerjen. Már 1574-ben nagy erővel visszatért a török és elfoglalta Tunist és Golettát. Minthogy ezentúl a spanyolokat a németalföldi háború, Fülöpöt pedig Németalföld felkelése kötötte le, a hatalmi viszonyok Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren hosszú időn át változatlanok maradtak.

Fülöp és Aragonia.

Úgy a vallás, mint az ezzel oly szoros összeköttetésben álló világpolitika dolgában teljes volt az egyetértés a spanyol királyság és nemzet közt. Fülöp úgy tünik elő, mint a spanyol népek akaratának szinte teljes hatalmú végrehajtója. Nem ő adott irányt; a nemzeti közvélemény oly erős volt, hogy ezt az örökké fontolgató, óvatos és lassú elmét is magával ragadta.

Fülöp ugyanis forma szerint épen nem volt korlátlan uralkodó. Még Castiliában sem volt az. A Cortes a pénzügyi kérdésekben mindig határozott követelésekkel állott elő. Úgy 1558-ban, mint 1563-ban erős birálat tárgyává tette még a királyi udvartartás költségét is. Épen úgy felszólal, ha valami hibát lát az igazságszolgáltatásban; kereskedelem és ipar dolgában pedig, mint városi képviseletnek, még sokáig döntő maradt a szava.

Még kevésbbé volt absolut a királyi hatalom Aragoniában. A castiliaiak elleni hagyományos ellenszenvhez itt a nyugoti Európa legrégibb alkotmánya által nevelt büszke önérzet is járul. Mert ez a harczos nép tudta legjobban, hogyan kell a királyi hatalmat rendi intézmények által megszorítani és, mint egy más munkámban kifejtettem, igen valószinű, hogy a mi arany bullánk ellenállási jogának szerkesztésére is főkép az aragon példa volt befolyással. Az itt kitörő alkotmányos harcz reánk nézve annyiban is nagy érdekű, a mennyiben mutatja, milyen nehéz egy országnak megtartani ősi jogainak teljességét, ha a vele egy uralkodó alatt álló más országokban korlátlanabb a fejedelmi hatalom.

A sevillai városház.
A spanyol renaissance virágkorából. Épült 1545–1564. (Uhde után.)

Mint elődjei, Fülöp is letette az esküt az aragon alkotmányra és arra, hogy három évenkint összehívja a Cortest.²⁸ Mégis csak 1563-ban hivta őket össze először. Akkorra már tisztában volt azzal, hogy «le kell vágni karmaikat». Úgy itélte, hogy törvényeik s szokásaik nagyon is sok szabadságot engednek az alattvalóknak és nagyon is megszorítják a királyi hatalmat. Az volt az első szándéka, hogy törvényes alapon és a formák megtartásával, de épen a törvényeknek neki kedvező értelmezésével terjeszsze ki hatása körét.²⁹ Már akkor, Monzonban, a király jelenlétében, erősen nyilatkozott az ellenzék az inquisitio túlkapásaival szemben. «Nem akarunk Castilia sorsára jutni», volt a jelszó.

Több mint húsz év telt el, mig a király ismét eljött Aragonba. Cortest tartott, azért, hogy fiának, a későbbi III. Fülöpnek hódoljanak (1585), de természetes, hogy ez alkalommal egyéb ügyek is szóba jöttek. Kitünt, hogy az aragon urak és nemesek nagy szabadságszeretete nem zárta ki azt, hogy jobbágyaikat teljesen elnyomják. Meg voltak győződve azon jogukról, hogy szabadon rendelkezhetnek jobbágyaik életével és vagyonával, s éltek is e jogukkal. E szempontból kétségtelenül gyökeres javításra szorult az ősi alkotmány.

Fülöp egyik leghívebb és legbizalmasabb szolgájának, Antonio Pereznek esete szolgáltatta a kivánt alkalmat az aragon constitutio felforgatására.

Perez, a király titkára, annak megbizásából 1578 április 1-én megölette Escovedot, Don Juan volt titkárát és bizalmasát, kiről azt hitte, hogy öcscsének függetlenítési terveit támogatja. Mindenki Perezt vádolta. Okául a közvélemény azt tartotta, hogy Escovedo, Ruy Gomez embere, nyitjára jött a Perez és Ruy neje, Eboli herczegné közötti szerelmi viszonynak.³⁰ Elképzelhető, mennyire busították e hirek a királyt, ki maga is szerette a kancsal herczegnét. Escovedo családjának panaszára elfogatta Perezt, ugyanakkor a herczegnét is elzáratta (1579), ki holtáig börtönében maradt. Perez is sokat szenvedett, még kínpadra is vonták, mert a király lelkiismerete megkövetelte, hogy megtudja a gyilkosság igazi indokait, de Perez állhatatos maradt. Végre 1590-ben, neje segítségével, sikerűlt elmenekülnie szülőföldjére, Aragonba.

Ott még teljesen fennállott az ősi, a vádlottnak nagy jogokat biztosító bírósági szervezet. Az ország főbirája justicia mayor, kit a király a köznemesek közül nevezett ki, de többé le nem tehetett. Mindenkinek jogában áll hozá fölebbezni ügyét, s akkor az itélet szorosan a fuerok (alkotmányos törvények) szerint történik. Az eljárás nyilvános, ki volt zárva minden erőszakosság, különösen a kínzással való vallatás.

Perez, aragon földre érve, a calatayudi dominikánus klastromba menekült. Egy barátja azonnal benyargalt Zaragozába, hol Perez részére igénybe vette a manifestacio kiváltságát, vagyis azt, hogy a justicia törvényszéke itéljen ügyében.

Alig hogy Perez a klastromba érkezett, már jött a királyi törvényszéktől a parancs, hogy fogják el. De egyúttal a justicia is küldött érte fegyveres kiséretet és az ő börtönébe vezettette. Így a pert nyilvánosan tárgyalták. Perez bevallotta részét a gyilkosságban, de egyúttal kimutatta, hogy a király parancsára járt el. Így, mint önkénytől üldözött, megnyerte a szabadságszerető rendeknek és a népnek rokonszenvét. Az ügyész vissza is vonta az ellene emelt vádat. Az állami titkok közzététele és bűnrészességének felfedezése még jobban felingerelte a királyt. Castiliában halálra itéltette a vádlottat és volt reá gondja, hogy az ki ne meneküljön karmai közül Aragonban sem, hol a nép rajongott érte.

Először azon törvényes alapon követelte kiadását, hogy mint tisztviselő az ő embere, tehet vele a mit akar. De Perez kimutatta, hogy nem Aragonban szolgált és így nem alkalmazható reá a törvény. Aztán az inquisitiót hozták mozgásba, melynek törvényszéke az egyetlen a királytól függő biróság volt Aragonban. Istentagadással, eretnekséggel vádolták és a justicia, a törvény értelmében, kénytelen volt őt kiszolgáltatni. De a nép a fuerok megsértését látta a törvényes biróság e kijátszásában, «már pedig a fuerokért a kövek is megmozdulnak Aragonban». Don Diego Hérédia vezetése alatt az inquisitio börtöne elé vonult a tömeg és kiszabadította a foglyot. Maga a justicia is félt a király méltó haragjától és kész volt ujra átadni Perezt az inqusitiónak, ha viszont a király ujra megerősíti a fuerokat. Ez alapon létre jött volna az egyezség, csakhogy a Perez barátai által ujra felizgatott nép 1591 szept. 24. megrohanta azt a kiséretet, mely Perezt az inquisitio fogságába vitte, s ujra kiszabadította a rabot.

San Engracia templom Zaragozában.
Uhde után.

Már Izabella királynénak tulajdonították azt a mondást: csak lázadnának fel az aragonok, hogy alkotmányukat katonai hatalommal meg lehessen változtatni.³¹ Most ez az alkalom elérkezett. Fülöp, a forma embere, most törvényes alapon állott. Sereget gyüjtött, hogy megsértett tekintélyét helyreállítsa. Igaz, hogy viszont idegen katonaságnak az országba küldése világos megsértése az alkotmánynak, ennek sérelme pedig nemcsak fegyveres ellenállásra ad jogot, hanem esetleg a király letételére is.³² A régi justicia épen akkor tájban meghalt. Tapasztalatlan fiát és utódát, Don Juan Lamuzá-t, reá birták Perez barátjai, hogy hirdessen háborút a castiliaiak ellen és bontassa ki szt. György zászlaját.

Csakhogy akkor kitűnt, hogy Perez ügye mégis inkább csak Zaragoza népét érdekelte, nem az egész országot. A castiliaiak ellenállás nélkül nyomultak előre, senki sem vette komolyan a harczot. Bevonultak Zaragozába, hová a justicia is visszatért, s helyreállították a rendet. Fülöp csak ekkor küldte a parancsot, hogy fogják el és azonnal fejezzék le a justiciát és még néhány főembert. A többinek nem történt bántódása, sőt a király még a boszúszomjazó inquisitorokat is visszatartotta az üldözéstől.

De az ősi alkotmány egészében nem volt fenntartható. A tetőtől talpig conservativ Fülöp itt sem akart teljes felforgatást, csak lehetetlenné akarta tenni az 1591. jelenetek megujítását. Cortest hítt össze, de maga nem ment oda elnökölni, mire eddig nem volt példa. Itt elhatározták, hogy a király ezentúl kedve szerint nevezhet ki alkirályt, ha akarja, külföldit is. A sérelmeket ezentúl csak bizonyos ideig fogadják el.

A cortesben most már az egyes karok (brazo) többsége dönt előbb egyhanguság volt szükséges.³³ Ez azért fontos, mert a cortesek számos tagját törvény szerint a király hívta meg. De legfontosabb a törvényszékek megváltoztatása. A justicia letehető, a többi birót is a király ajánlja a rendeknek. Így most már csak királyi biróság van az országban; különben is megállapítják, hogy Castilia és Aragon kölcsönösen kiadják egymásnak a bünösöket. A rendek elvesztik azt a jogukat, hogy sereget gyűjthessenek. Csak egy nagy alapjog marad sértetlenül: új adók kivetéséhez még mindig a rendek egyhangú szavazata szükséges. De alapjában véve Aragon független királyságából ezen változások által nagy autonom jogokkal felruházott tartomány lett.

Perez, minden bajoknak előidéző oka, a zavarok alatt elmenekült Francziaországba. Itt aztán világgá kürtölhette üldöztetésének minden részletét. De még ott is annyira uralkodott rajta a nemzeti érzelem, hogy kivéve az Escovedo esetét, nem tett közzé semmit Fülöp állami titkaiból és minden alkalommal feltünteti hűségét királya iránt.

Portugallia elfoglalása.

Ekkor már a félsziget összes koronái Fülöp fejét diszitették. Az egész félsziget, mire a rómaiak és gótok ideje óta nem volt eset, egy fejedelmet uralt.

Portugallia századokon át fenntartotta függetlenségét Castiliával szemben. Az utolsó században béke váltotta fel a régi ellenséges állapotot. Mindkét nemzet a felfedezések útján, távoli világrészeken terjeszkedett. Afrikában, Ázsiában és Amerikában egyaránt elterjedt a portugallok hatalma és kereskedése. Büszke fejedelmek, óriási területek uralták a kis ország királyát. Minthogy az anyaországnak sokkal kisebb volt népessége, semhogy gyarmatok kiküldésére lehetett volna gondolni, kereskedelmi telepek alapítására és azok katonai védelmére szorítkoztak. Ázsiából selymet, borsot, fahéjat, indigót nyertek, Afrikából elefántcsontot, Brasiliából festőfát. A lisboai kikötő egyike volt a leglátogatottabbaknak a világon, 1580 körűl alig vetekedhetett vele más. A királyi vámjövedelmet ez egy helyen 500.000 aranyra tették. A keletindiai jövedelmeket 1564-ben 845.000 aranyra számították, a kiadásokat 658.000 aranyra. Kétszáz hajóból álló hajóhad és 4000 katona tartása emészté meg ez összeget. A mellett a kapitányok nagyon meg szoktak gazdagodni három évig tartó indiai szolgálatuk alatt, úgy mint mostanában az angol «nábob»-ok. Afrikából sok czukrot hoztak, de legjövedelmezőbb volt a négerkereskedés. Hasznának negyedrésze illette a királyt. Az arany, mit ott értéktelen árukért cseréltek be a négerektől, a király monopóliuma volt, 150.000 aranyat hozott évenkint. Legjelentéktelenebb volt Brasilia. Alig 5000 portugall telepedett meg ott, leginkább Bahia körül. Czukornád plantageok, a festőfa és az aranymosás adták a fő jövedelmet. A király nem nyert onnan többet mint évi 50.000 aranyat.³⁴

Maga Portugallia szegény és terméketlen tartománynak volt tekinthető. Csak borban és olajban bővelkedett, hiányt szenvedett gabonában, fában és házi állatokban. A nemesség valódi rabságban tartá a népet, úgy, hogy a velenczeiek a néger rabszolgákéhoz hasonlíták sorsát.³⁵ Száma a nagy elnyomás és az abból következő henyeség és szegénység miatt nem szaporodott. A királyi jövedelmet nem tették többre 1 millió aranynál, melynek legnagyobb része el volt zálogosítva. A királyi hatalom emelkedőben volt ugyan és nagy támaszára szolgáltak a gyarmatok, úgy mint a castiliai királyoknak, de az ország ezeknek nem igen látta hasznát, csak néhány kereskedő és hivatalnok. A jezsuiták és az inquisitio hatalma itt is lankasztólag hatott az iparra és kereskedésre, a mennyiben leginkább a zsidók és mórok ivadékait sujtotta, kik épen legszorgalmasabb részét alkották a lakosságnak. A jezsuiták egészen kezökbe kerítették a nevelést.

Az ország elhagyott és szegény állapotával szemben nagyon feltünő a főváros nagysága s virágzása. Angliából és Németalföldről ide jött a posztó és gyolcs, a Keleti-tenger vidékéről a prém, Francziaországból a gabona, Spanyolországból a vas, a Levanteből a görög bor, melyet igen kerestek Indiában. Nemcsak a portugalliai telepek termékei jöttek össze, hanem a távol kelet árui is, a perzsa szőnyegek, a khinai selyem, az indiai drágakövek és fűszerek. Mint a spanyoloknál, itt is nagy hajókaravánok vitték a kereskedést. Évenkint márcziusban indultak el Lisboaból a nagy gályák és szeptemberben érkeztek meg Goába Előindiában, a délnyugoti monsun szél segélyével. Ott nagy vásárt tartottak és a beszerzett árukkal januárban indultak vissza, s szeptemberben tértek vissza a kikötőbe. Az egész út tizenhét hónapot vett igénybe.

Mint a spanyoloknál, a portugallok előtt is a haszon volt az első, de azért katonáik páratlan bátorságnak, vezéreik rendkivüli tehetségnek adták jeleit Almeida és Albuquerque után is. A mellett a castiliaiakkal vetekedtek a katholikus vallás terjesztésében is. Goába ment Xavér Ferencz, a jezsuiták egyik alapítója és térítési buzgalma által az Indiák apostolának nevét érdemelte ki magának. Ceylonban és Japánban folytatta a térítést és Khinában húnyt el 1552-ben. Goának egészen egyházi lőn a szinezete; csakhamar ezer barát és pap lakta, nyolczvan templom és klastrom ékesíté. De az a téritési buzgalom, mely egészen helyén vala Dél-Amerika barbár néptörzseivel szemben, kik közt a műveltség első csiráit vetették el a missionariusok, rossz eredményt szült itt egy régi culturnép közepett, mely teljes meggyőződéssel ragaszkodott vallásos hagyományaihoz. Az indusok kezet fogtak a mohammedánusokkal az idegenek ellen, kik nem elégedtek meg kincseik elrablásával, hanem még szent helyeiket is kifosztották. Két izben, 1546-ban és 1570-ben véres és vérbe fojtott lázadások rendítették meg a portugall uralmat.

Camoens.
Egykoru metszet után.

A portugall nemesség, élvezve a jelen hasznát és a mult dicsőségét, békéről álmodott, nem ismerhetett jobbat, mint a jelen állapot fentartását. Ily kis ország és mennyit tettek fiai! Camoens nagy hőskölteménye, a Lusiada, mely a portugall felfedezők és hősök dicsőségét zengi, ezen kor szüleménye. Irója maga is harczolt Indiában, megfordult Khinában is, nyomorban és szegénységben tengődve emelte fel szavát hazája dicsőítésére. Nem halt ki a régi hódító és vállalkozó szellem a portugallokból, s az ujonnan ébredő jezsuita szellem a vallásos indokot is hozzácsatolta. Bölcs Emánuel után, ki tetőpontjára emelte a királyság tekintélyét, nyugodt, békés uralkodó következett, III. János. Ez hároméves unokát hagyott: Sebestyént. Lovagnak nevelték a középkor szellemében, tudományos képzésére nem fordítottak gondot. Egész elméje háborúra és hadgyakorlatokra volt fordítva. A mellett mély és szenvedélyes vallásosság foglalta el lelkét. Tanítója, később gyóntatóatyja Luis Gonzalez de Camera uralkodott szellemén, ez élesztette vallásos buzgóságát, ez tűzte ki czélját: a keresztes hadjáratot a mórok ellen Afrikában. A fiatal királyt a kereszt lovagjának nevelték, eljöttnek látszott az alkalom nagy tetteket hajtani végre és nagy területtel gyarapítani a keresztyén világot.

Marokkóban trónviszály tört ki az elhalt fejedelemnek testvére: Muley, ki a keleti jog szerint igényt tarthatott az uralkodásra, és fia közt, kire atyja hagyta az országot. Muley a törökhöz fordul segélyért és csakugyan legyőzte öcscsét. A spanyolok nem avatkoztak be, de Portugalliában nagy veszélynek tartották, ha a török ott megfészkeli magát. Elhatározták a háborút. Hiába intette Fülöp a királyt, hogy ne menjen el, míg örökösödése nincs biztosítva, Sebestyén azt válaszolta, hogy a kedvező alkalom elmúlik, és hogy népe csak személyes vezérlete alatt harczol eredménynyel.

Szép sereget gyűjtött s tervének híre annyira megrémítette Muleyt, hogy késznek nyilatkozott átengedni egy jelentékeny területet. Az alkudozás nem vezetett czélhoz, a mohammedánusok nagy sereget gyűjtöttek. Bár az háromszorosan felülmúlta hadainak számát, Sebestyén mégis támadott Alkaszszarnál, Tanger közelében (1578. aug.). A csata lefolyása nagyon hasonlított a mohácsihoz. Az európai lovagság meggondolatlan merészsége kudarczot vallott a túlnyomó számmal szemben. A portugall seregnek csak igen csekély része menekült meg. A királyt felszólították, adja meg magát, de ő azt válaszolá, hogy a király egyszerre veszti szabadságát és életét.

Az alkaszszari csata következései is hasonlók a mohácsi katastropháéhoz. Nem csak sereg és király ment tönkre, hanem a dynastia is.

Az Escurial könyvtára.
Spanyol renaissance. Épült 1563–1584.

Sebestyénnek élt még nagybátyja, az agg Henrik bibornok, Emanuel fia. A portugallok sürgették, hogy nősüljön s tegyen szert örökösre, de Fülöp kivitte a pápánál, hogy az a bibornoktól megtagadta az engedelmet. Sebestyén halála óta készen állott a spanyol király terve, hogy egyesítse a pyrenéei félszigetet. Sereget gyűjtött és nagy pártra tett szert a nemesség körében. Henriket arra akarta bírni, hogy ismerje el igényeit. Viszont is ő késznek nyilatkozott megerősíteni a rendek kiváltságait és az ország különállását. De az agg király meghalt, mielőtt a Cortes intézkedett volna. (1580. jan. 31.)

II. Fülöp igényei csakugyan jogosoknak tünnek fel, ha elismerjük, hogy a trón örökölhető, s nem politikai érdek dönt betöltése fölött, hanem tisztán jogi. A spanyol király Emánuel legidősebb leányának volt fia. Kivüle igényt tartottak még Antonió cratoi perjel, ki Emánuel második fiának volt fia, azonkívül a braganzai herczeg neje, ki Emánuel legfiatalabb fiának volt leánya. Ezek ellen arra hivatkozott Fülöp, hogy a perjel törvénytelen születésű s nem bizonyíthatja, hogy atyja elismerte volna. A herczegnő pedig nem önálló, ennélfogva nem örökölheti a trónt. Annyira meg volt győződve igényének jogosságáról, hogy semmi birói itéletet sem fogadott el, a pápáét sem. Miután tanácsosait és theologusait meghallgatta, kik nem csak jogának, hanem kötelességének nyilatkoztatták ki a portugalliai korona felvételét, erős hadi készületeket tett minden lehető ellenállás elfojtására.

Alba herczeg állott a 20.000-nyi sereg élén. A portugalliai Cortesben túlnyomó volt a nemzeti párt, mely fenn akarta tartani az ország függetlenségét, még a papság is hozzá szított, de a kormányzók meg voltak nyerve Fülöp részére, mitsem akartak tudni a perjelről. Ezt Lisboában a nép kikiáltotta királynak, de nem fejtett ki semmi erélyt az ellenállás szervezésében. Alba egymásután foglalta el a városokat és a hadseregében uralkodó szigorú fegyelem, mert a lakosok legkisebb bántását is halállal büntette, megkönnyítette a népesség meghódolását. Csak a főváros közelében, a belemi híres klastromnál találkoztak a spanyolok némi ellenállással Antonio csapatjai részéről, de azt gyorsan leverték, Lisboát elfoglalták, a lakosság vagyonosabb része sietett meghódolni, hogy kikerülje a fosztogatást a katonák vagy a csőcselék által. A praetendens Francziaországba menekült, Fülöp pedig nem akart hódító gyanánt feltünni. Nyomában járt seregének, s mihelyt az ország elfoglalása ténynyé vált, összehívta a Cortest a tomari híres klastromba (1581. tavaszán). Ott megesküdött arra, hogy törhetetlenül fenntartja Portugallia kiváltságait. A királyság külön igazgatás alatt maradt, az alkirálynak benszülöttnek kellett lennie, ha csak fejedelmi családból való herczeg nem viseli e méltóságot. Az ország ügyeit az udvarnál portugall nemesekből álló tanács tárgyalja. Csak benszülött viselhet hivatalt. Valóban lényeges és az ország különállóságát biztosító szabadságok. Alapjokban megfelelnek annak, mit a magyar nemesség kötött ki magának, midőn a Habsburgoknak meghódolt. Csak egy kiváltságot tagadott meg Fülöp: a fegyveres ellenállás jogát.

Valóban a nyereség megérdemelte, hogy ily engedményeket tegyen Fülöp érte. Ismét egy úr alatt állott a pyrenéei félsziget, mire a Xeres de la Frontera mellett vívott csata óta nem volt eset. A két országnak gyarmatai is egy egységet képeztek ezentúl: a keleti Indiák kereskedése és kincsei ugyanazon koronának szolgáltak, mint a nyugoti Indiáké.

A keresztyénség most a messze földrészeken egységes vezetés alatt áll, s Európára is nagy befolyást gyakorolhat a két nagy gyarmati hatalom egyesülése.

Tényleg ebből alig következett be valami. Fülöp csak a kormányt foglalta el, nem a nemzetet. A nép gyülölete mind erősebben nyilvánult. Általános amnestia volt ugyan hirdetve, de Fülöp nem terjesztette ki Antonióra és fő párthiveire, különösen a papokra, kik érte ragadtak fegyvert. A perjelnek még mindig nagy pártja volt az országban, különösen az uj keresztyének közt. Több izben tett kisérletet az ország elfoglalására franczia és angol segélylyel, de mindig kudarczot vallott és csak gyávaságát tünteté ki. De azért az elégedetlenség nem lohadt le, mindig táplálta a papság, mely attól félt, hogy ép oly súlyos adónak vetik alá, mint a spanyol clerust. Az alsóbb osztályok nemzeti ellenszenve legyőzhetetlennek bizonyúlt. Ragaszkodásuk a régi dynastiához, melynek elveszésével tönkre ment az ország függetlensége, lehetővé tette, hogy egymásután több trónkövetelő léphetett fel, ki magának Sebestyén királynak vallotta magát.

Senki sem volt jelen a szerencsétlen fejedelem halálánál, a nép izgatottságánál fogva természetes, hogy hitelre találtak azok, kik kalandos módon elmondva menekülésöket a mór fogságból, külsőleg hasonlítottak az eltünthöz. Az első ál-Sebestyén mint gályarab végezte életét, a másodikat felakasztatta a spanyol kormány. A harmadik oly ügyesen játszotta szerepét, melyre egy barát tanította, hogy több előkelő is hitt benne. Végre kiderült, hogy pék volt; az előbbinek sorsára került. Velenczében 1598-ban tünt fel egy férfiú, kit az ottani portugallok azonnal királyuknak ismertek fel, annyira hasonlított ahhoz. A spanyol követ kiadását követelte és a tanács őt fogságba vetteté. Nem hitt a portugalloknak, a doge azt mondá, hogy a portugallok még egy négert is elismertek volna Sebestyén királynak, ha ez áron megszabadulhatnak a spanyoloktól.³⁶ Végre spanyol kézre jutott és eltünt. – Mindez ujra táplálékot adott a portugallok nemzeti érzésének. Mindig nagy őrséget kellett tartani az országban, melynek költségét annak jövedelmei nem fedezték.

De ez képe az egész óriási spanyol birodalomnak. Csaknem mindenütt gyülölettel nézik a castiliaiak uralmát, mely elnyomja a vallásos és a politikai szabadságot egyaránt. Nem lehet másként összetartani, mint erőszakkal. E czélra adja Spanyolország vitézeit, a két India kincseit.

Pénzügy és hadügy.

Különös, de jellemző tény, hogy ez a világbirodalom, mely az akkor leggazdagabb országokat foglalta magában és melyben Németalföld kivételével mi sem zavarta a belső rendet, egész fennállása alatt a legnagyobb financiális zavarokkal küzdött. Nem segített azokon a mexikói és perui bányák jövedelmének óriási növekedése, nem segített az adók emelése és irgalmatlan behajtása, nem enyhítette hatásukat Portugallia és India kincseinek birtokba vétele, még a végső eszköz, az adósságok nem fizetése sem használt.

Fülöp trónraléptekor sok adósságot és üres kincstárt talált. Az 1557-iki győzelmes hadjáratot a francziák ellen csak a németalföldiek áldozatkészségével indíthatta meg, kik akkor körülbelül öt millió forintot fizettek. Milanóban és Siciliában ellenállottak a rendek; az adók korlátlan emelését csak Castiliában és Nápolyban vihette keresztül.

El is vett mindent, mi elvehető. A gyapjú kivitelénél egy-egy arany vámot fizettetett minden zsák után. A hivatalokat pénzért adogatta. Az amerikai repartimientokat árúba kezdte bocsátani, de magában Castiliában is eladta, a mi a korona jószágaiból még megmaradt. De még ez sem volt elég. Kényszerkölcsönhöz folyamodott. Egyszerűen lefoglalta azt a pénzt, melyet az Indiákból hoztak vagy küldtek és a birtokosoknak annak fejében járadékot adott. A mellett pedig a hitelezőkkel kötött szerződéseket sem tartotta meg. Az adósságok fejében lefoglalt koronajövedelmeket visszavette és a tőkéért öt százalékkal kamatozó járadékot adott.³⁷

Ez mind nem volt elegendő; pedig 1559-1566. nem volt nagy háború. 1566-ban, midőn kitörőben volt a flandriai háború, Castiliának újabb áldozatokat kellett hozni. Nemcsak a gyapjú kivitelére vetett vámot emelték fel, hanem az összes kiviteli czikkekre nagy, 71/2-10 százalékra menő, a borra épen 20 százalékos vámot vetettek. A vámkezelés érdekében a szabad forgalmat a gyarmatokkal nagyon megszorították, a só árát pedig egy harmaddal felszöktették.³⁸ Így Castilia jövedelmei az előbbinek kétszeresére, három millió aranyra emelkedtek, de azt a terhet, melyet a nagy politika reájok rótt, már alig bírta elviselni az ország. A jövedelem legnagyobb része az adósság kamatainak törlesztésére előre le volt foglalva. Az adósság negyven millió aranyra ment, melynek csak a fele volt járadék, a másik fele sokkal nagyobb kamattal járó lebegő adósság. Ennek fejében sok jövedelem el volt zálogosítva, úgy hogy a király jóformán maga sem tudhatta, mennyi a jövedelme. Évenkint több mint öt millió aranyat kellett fizetni kamatra és törlesztésre.

Nincs csábítóbb mód a nehéz financiális helyzetből való szabadulásra, mint az állami tönk kimondása vagy a kamatok önkényes leszállítása. Közgazdaságilag fejletlen viszonyok közt mindig szivesen folyamodnak ez eszközhöz. A pénzhatalmak elleni természetes ellenszenvhez járult még az is, hogy a hitelezők legnagyobb részt idegenek, olaszok vagy németek voltak. Így a castiliaiak nagy örömmel fogadták az 1575 juniusban kiadott rendeletet, mely az adósságot szabályozza. E szerint a lebegő adósságot járadékká változtatják, a kamatokat pedig csaknem felényire leszállítják. A mellett pedig a főhitelezőket, ha pénzüket egészen elveszteni nem akarják, arra kényszerítették, hogy öt év alatt még öt milliót adjanak kölcsön. Hiába volt a hitelezők minden igyekvése; a király egyszerűen azt válaszolta: bánjanak ők is úgy hitelezőikkel. Az egész pénzpiacz megrendült. A spanyol hitel többé sohasem heverte ki azt a rázkódást, a melyet akkor szenvedett.

De hiába szegte meg szavát a király, igaz, hogy lelkiismeretére az uzsora kárhozatos voltára és a Cortesek kérésére hivatkozva, Castilia azért mégsem kerülte el a még nyomasztóbb megterhelést. A fiscus kérlelhetetlenül érvényesítette jogát a grandok vagy a városok által elfoglalt koronajószágokra és jövedelmekre, megadóztatták a papságot is, úgy hogy jövedelmének egy tizede a kincstárba folyt, hiába, a mellett a köznépet sem lehetett megkímélni. Akkor emelték a vásárpénzt (alkavala) az eladott árúk értékének 10 százalékára, mi magában véve is elég volt minden forgalom megbénítására.

Még nagyobb bajba keverte a financiákat a győzhetetlen armadának felszerelése. Nemcsak az állam gazdálkodását rontotta meg végkép, hanem sok magángazdaságot is tönkre tett a flotta kiállításához önként szolgáltatott élelmi és hadi szerek beszerzése. 1589. év óta a király megköveteli, hogy hat éven át nyolcz milliónyi biztos jövedelmet fizessen Castilia. Ehhez járult még a grandok 31/2 milliónyi adománya. Nem használtak az ezüst flották sem, pedig évenkint 2 millió tallér értékű jött Amerikából. A mint az arany és ezüst megérkezett Sevillába, azonnal ki is ment az országból kamatfizetésre és a hadseregek költségeire. Tényleg Castiliában, a hová az új világ kincsei összefolytak, csak rézpénz volt forgalomban. Nem csoda, ha a király, kinek a chemiáról csak annyira volt fogalma, mint a közgazdaságról, mindenféle csalót tartott és fizetett, ki elhitette vele, hogy más fémet ezüstté bir átalakítani. Végre is az adósság kamatainak leszállításához folyamodtak. Újra bevonják az elzálogosított jövedelmeket és az utalványok után járó kamatot újra csökkentik. A hitelezők csak úgy kapnak legalább valamit, hogy újra nyolcz milliónyi kölcsön adására kötelezik magukat. Természetes, hogy ezen új kölcsön fedezésére megint több évre előre le voltak foglalva a jövedelmek.

Ez a rablógazdaság, mely ahhoz hasonló, midőn egy nagy földbirtokos rangjához mért kiadásokra és adósságai törlesztésére előre leköti aratását, szüretét és gyapjúját, Fülöp egész uralkodásán át folytatódik. Gyökeres javítás csak két módon lett volna elérhető. Vagy csökkenteni kell a költséget békés politika és az udvartartás leszállítása által, vagy pedig gondos gazdálkodás, a meglevő erőforrások kimélése és kifejtése által növelni a jövedelmet. Az adósságok letagadása vagy a kamatok leszállítása is csak akkor használ, ha az állam többé nem szorul hitelre. Mert különben, minden újabb kölcsön nagy koczkázattal járván, csak uzsorakamatra és erős biztosításokkal, záloggal vihető keresztül. Fülöp pedig, minthogy a javítás egyik módjához sem folyamodott, holtáig kénytelen volt kölcsönökből élni. Így nemcsak a királyi kincstár merült ki, hanem megrendült az egész nemzeti vagyon is. Szinte tragikus elgondolni, hogy a világ ura élete utolsó évében csaknem alamizsna módjára kéregette össze a sok adót már el nem biró alattvalóinak filléreit.

A világpolitikának volt legnagyobb része a financiális szorultság állandó voltában. A spanyol nemzet állami és egyházi ideáljainak áldozta fel gazdaságát, jólétét, megélhetése alapjait. Viszont a financiális bajok már akkor is éreztették hatásukat a külső politikában is. Úgy a cateaucambrésisi békekötést, mint a vervinsi békét 1598-ban, főképen az állam pénzügyeinek teljes kimerülése tette szükségessé.

Fülöp utódai alatt sem változott a helyzet. 1605-ben már el volt zálogosítva a korona minden jövedelme, mire 1607-ben a kamatok fizetésének megszüntetése következett. Ez ismétlődött 1627-ben, midőn a kormány nagy szorúltságában újra lefoglalta a magánosok pénzeit, a mellett rengeteg sok rézpénzt veretett, melynek értékét aztán szintén leszállította. 1647-ben az összes jövedelmek két évre előre el voltak zálogosítva és oly nagy volt a lelkiismeretlenség, hogy némelyiket két hitelezőnek is lekötötték. 1673-ban 40 százalékot fizettek a kölcsön kamatja gyanánt. A mellett a belföldön voltakép senkit se fizettek és a külföldi hitelezők is csak úgy jutottak néha-néha pénzükhöz, hogy néhány ezer aranynyal megvesztegették a királyi gyóntatókat. Utoljára biztos jövedelem csak egy maradt, melyet zálog gyanánt elfogadtak: az almadeni gazdag kéneső-bánya. És midőn az utolsó spanyol Habsburg 1700-ban meghalt, nem maradt pénztárában annyi, hogy fedezni lehetett volna temetésének és a halotti miséknek költségeit.³⁹

Lényegében középkori ennek a nagy nemzetnek szelleme és az ezen szellemből kifolyó kormányzati rendszer sem lehetett más. A tőke valami soha meg nem értett mysteriosus hatalom az ő szemében, melyet néha felhasznál, de melynek belső természetét felfogni soha sem tudja. Ha igazi nagyságát meg akarjuk ismerni, katonaságát kell szemügyre vennünk.

A spanyol sereg nagyjában Gonsalvo de Cordovának és V. Károlynak alkotása s Fülöp nem igen változtatott szerkezetén. A «regement»-nek V. Károly a megalkotója, ki három zászlóaljat egyesített egy körülbelül 3000 embert magában foglaló ezreddé. Minden ezred tizenkét századból állott; némelyik század lándzsával, a másik puskával volt felfegyverezve. A könnyebb arkebúz helyébe akkor jött a muszkéta, melynek elejét egy villára kellett támasztani, hogy biztosan lehessen czélozni. A gyalogság mind pánczélban van; a lovasok közt vannak könnyűek is (gineta) és puskások (dragonyosok). A tüzérséghez a spanyolok nem igen értettek, az leginkább olaszok kezében volt, kik az aknamunkákat és várostromokat is vezették. Békében mindössze 30.000-re tették a spanyol sereg számát, de annak nemcsak számra, hanem szervezetre, vitézségre, vezetésre és hadi gyakorlatra nézve sem volt párja Európában. Másfél századon át, Nápoly elfoglalásától a rocroyi csatáig (1643), folyton háborúban áll, verekszik világszerte és alig szenved valahol döntő vereséget. Valamennyi újabb európai hadseregnek ez szolgáltatta mintáját.

Magukon a spanyolokon kívül nagy számmal voltak benne olaszok és belgák is, különösen a nehéz lovasságban. De igazi jellemét a spanyol nehéz gyalogságnak köszönhette; az volt a jancsár mellett a XVI. század világverő katonája.

A katonaság külön rend volt. Szoros, kegyetlen fegyelem alatt állt, a legnagyobb áldozatkészséget követelte, de foglalkozást adott élethossziglan. Senkit sem lehetett katonai állásától megfosztani, ha csak el nem itélték. Miután óriási feladataihoz képest csekély számú volt a sereg, szabadságra senki sem mehetett; mivel a vén, próbált vitéznek nagy volt a becsülete; senki sem hagyta el a zászlót mind haláláig. Különben is a nyugdíj és az invalidusok eltartása csak később fejlődött. Mint rendnek meg volt a maga becsülete és ebben nem volt különbség tiszt és közlegény között. A sorokban sokan voltak elbocsátott tisztek vagy katonai rendek lovagjai. E becsületérzés szülte a folytonos vetélkedést, a vitézség, elszántság és kitartás csudáit. Még a születés sem tett köztük különbséget. «Katonánál nem a származást nézzük, hanem a bátorságot», mondá Alba herczeg.

Külsőleg is alig van köztük különbség. Egy egykorú hozzáértő író szerint Alba herczeg seregében a gyalogos is mind vésett vagy aranyozott vértet viselt, úgy hogy könnyen kapitányoknak nézhette őket az ember. A musketásokat felszerelésök után épen herczegekhez hasonlítja, olyan kellemmel és önérzettel léptek fel. A vitéz urakat nemcsak a feleség vagy szerető kisérte a táborba, hanem mindegyiknek volt fegyverhordozó szolgája is, ki csak a csata előtt adta át neki a puskát vagy lándzsát.

A csatasorban az első vonal kis kerek paizszsal és karddal volt felfegyverezve, a második hosszú lándzsával, a harmadik puskával. Ha a szárnyakat erős lovasság védte és az előnyomulást megfelelő tüzérség biztosította, ennek a hadnak rohama ép oly ellenállhatatlan volt, mint egykor a phalanxé vagy a legióké. Igaz, hogy csak 30.000-en voltak, de hisz Nagy Sándor is annyival hódította meg a világot.⁴⁰

Hanem azok a bajok, melyek ezt a páratlan szervezetet aláásták, már akkor is jelentkeztek. Először is a király már nem volt hadvezér, nem is sokat törődött katonáival, hanem mindent irnokaira bízott. Ebből következett, hogy a kapitányok, kellő ellenőrzés híján, a magok részére foglalták le a különben sem rendesen fizetett zsold java részét, s így a legénység a maga és családja fentartására egyenesen rablásra volt utalva. Ez idézte elő azokat a szörnyű katonai lázadásokat, melyeknek nemcsak a hadi vállalatok sorsára volt néha kárhozatos befolyásuk, hanem a melyek velejében támadták meg a sereget összetartó fegyelmet. Már 1553-ban is a zsoldjukat rendesen meg nem kapó spanyolok garázdálkodása volt egyik főoka a Habsburg-uralom megrendülésének Erdélyben és a katonai lázadások ezen hatását a németalföldi háborúban is alkalmunk lesz kiemelni.

Másodszor, a sereg számbeli túlsúlya és az ezredek teljessége is csak addig volt fenntartható, a míg a spanyol nemzet nagyon meg nem fogy. A XVI. század elején sokan, s épen a legvállalkozóbbak és legvitézebbek elmentek az új világba és nemzedékük ott elpuhult vagy elfajult, de mindenesetre elveszett a katonaságra nézve. A honnmaradtak közt a legerőteljesebb rész a zászlók alá sietett, verekedett franczia, török, német, olasz és hollandus ellen. Honnét fogják a hézagokat pótolni, midőn a lakosságnak óriási része elmegy papnak, a nők pedig apáczáknak? Ehhez járult, hogy Campanella megjegyzése szerint a spanyol nők «túlságos hevességök miatt» nem igen termékenyek.⁴¹ Ezért a spanyol világuralomnak ez a híres szószólója azt ajánlja, hogy a király ne nyomja el az alávetett népeket, hanem nyerje meg őket jó törvényekkel, hogy aztán fiaik közül lehessen katonaságot szerezni. Ha jók lesznek a közállapotok, a leányok hozomány híján nem kényszerülnek klastromba vagy nyilvános házakba lépni, a férfiak pedig papoknak és szerzeteseknek beállani. Azt ajánlja, hozzák be az elsőszülött örökségét, hogy a többi testvér aztán menjen katonának és mindenkép mozdítsák elő és jutalmazzák a nősülést. Engedjék meg a katonáknak, hogy bárminő nemzetbéli nővel házasságra léphessenek. Ha eretnek a nő, az nem baj, majd megtéríti a férje. A szegény s talált gyermekeket pedig gyűjtsék össze és állami költségen katonákká neveljék őket, szintúgy a leányokat is neveljék katonafeleségeknek. Világos, hogy ezekben a tanácsokban a török példának s különösen a janicsár intézménynek hatása nyilvánúl.

Bármily különösek és kivihetetlenek is a mi szempontunkból a XVII. század nagy állambölcsének tanácsai, egészséges magvat, igazi történeti felfogást találni bennük. Mert a leghatalmasabb és legszerencsésebb sereg sem tarthatja meg elsőségét, ha azon nemzet, mely szüli, belső átalakulása következtében képtelenné válik fenntartására és fejlesztésére. Ezért a birodalom belső állapotainak megismerése nélkül nem ismerhetjük sem politikai nagyságának, sem hanyatlásának okait.

A spanyol birodalom belviszonyai.

Vad és katonás a spanyol nemzet erkölcse. Szellemi sajátságát korunk egy nagy írója abban találja meg, hogy a spanyolra csak az erős és éles érzetek vannak hatással. Finomság, árnyalat, átmenet a jellemekben ép oly kevéssé kereshető, mint a climában.⁴²

Százados belső és külső háborúk dúlták Castiliát, míg erőfeszítése megszabadította a móroktól és uralkodóvá tette nemcsak a félszigeten, hanem Európa nagy részében. E háborúk lekötötték, egy irányba terelték a nemzet erejét. A mórok uralma alatt oly virágzó föld pusztasággá vált és a góthok utódai nem igen értettek megműveléséhez, vagy méltatlannak tartották a munkát hősök ivadékaihoz. A nemzet egész tragikuma ezen büszkeségéből és elbizakodottságából származik.

Villars franczia követ neje, ki 1660-ban járt Spanyolországban, látott ugyan itt-ott dolgozni parasztot a mezőn, de mihelyt jő valaki, ott hagyja az ekét és kardot köt. Szégyennek tartaná, ha valaki őt, nemesek sarjadékát, munkánál találná. Biscayában és Navarrában mindenki nemes, még a vízhordó is az. A legkisebb kunyhóban is őrzik a család történetét és ha az ősök annyi szolgálatot tettek a koronának, az ivadék nem véthet származása és méltósága ellen. Ez a büszkeség, lustasággal párosulva, még abban is megakadályozza őket, hogy bevessék földjeiket, és ha terem valami, az idegenek érdeme. Inkább éhen halnának, sem hogy oly munkát végeznének, mely szerintök rabszolgának való. A paraszt ott ül, valami régi regényt olvas, Helyette mások dolgoznak és pénzelnek.

De nemcsak a paraszt nemes, az a szolga, a kereskedő, az iparos, sőt még a koldus is. Mindegyikkel a szerint kell beszélni, különben fellázad benne a nemes vér, melyet ő a királyénál sem tart roszszabbnak. Ha a szakácsot meg nem becsülik, képes megmérgezni az urát. A mészáros nagy kegynek tekinti, hogy egyáltalában elad valamit. A vevő jár az eladó kedvében és nem megfordítva. Az emberek utolsó filléröket odaadják, éheznek családjukkal együtt, csak azért, hogy uraknak tartsák őket. Az ilyen nép csak rabszolga munkával tarthatná fenn magát, s mivel az még sincs mindenkinek, ágyban maradnak az nap, mikor egyetlen ingöket mossák és bőjtölnek kopott díszruháikban.⁴³

Igaz, hogy mértékletesek a végletig, kitartók és szívósak és a spanyol katonaságnak ez egyik legjelesebb tulajdonsága. De minden mértékletesség mellett is hiányzik gyakran a betevő falat és a spanyol irodalomnak egyik legolvasottabb műve az a regény, melynek az éhség a főtárgya: a Lazarillo de Tormes. Az idegeneket meglepi az ország puszta, szegény volta. «Spanyolország a büszkeség forrása a nyomor völgyében» irta már 1562-ben egy angol. Az utazónak magával kellett hordania az élelmi szereket és sátrak alatt hálnia, míg az udvarhoz nem ért, mert útközben nem talált valamire való ellátást és szállást.⁴⁴

Minden élelmiszer nagyon olcsó, a váltópénz a lehető legkisebb, a maravédi (1/5 krajcár), de mikor az sincs. Mert az egyházaknál, a grandoknál, sőt még a kereskedőknél is felhalmozott gazdagság csak kincs és nem mozdítja elő a termelést. Iparba, gazdaságba nem fektetik, hiányzik minden vállalkozó szellem, még jó ha járadékot vásárolnak és annak kamataiból élnek. Sokan egyszerűen megtartják a készpénzt és azt lassankint elfogyasztják halálukig. Ha egy apa meghal, pénzét annyi részre osztják, a hány gyermeket hagyott, aztán lepecsételik és senki sem nyúl hozzá, míg az árvák fel nem nőttek.

Így aztán pang, tönkre megy minden. Még a bányaműveléshez sem értenek, leggazdagabb ezüstaknáikat használhatatlanokká teszi a víz. Sevillában Fülöp trónralépése idején 16000 szövőszéken dolgozták fel a selymet és a gyapjút; hatvan évvel később már csak 400 szék volt. A nagy fensíkok főkincse, a merinójuh is pusztulóban volt. Fülöp uralkodása alatt 7 millióról 2 millióra csökkent a számuk. Ugyanazon idő alatt a népesség 10 millióról 8 millióra apadt és a XVII. század vége felé már alig volt 6 millió. Ezt pedig nem csupán háború, a kivándorlás, a mórok és eretnekek kiirtása okozták, hanem legfőképen a rossz gazdasági viszonyok.

Ezek ugyanis, mint már Campanella is annyira kiemelte, megnehezítették a család alapítását és a lakosság igen jelentékeny részét oly pályákra szorították a melyeken fel volt mentve a magáról való gondoskodástól és a lealázó munkától.

A cordovai Sanct Jacinto kapuja.
Épült 1557-ben. Uhde után.

Ilyen volt első sorban a papi pálya, melyhez különben is vonta a spanyolokat vallásos rajongásuk. Fülöp példájára, ki az Escurialt oly fényes alapítványokkal látta el, a grandok is vetekedtek klastromok alapításában. 1610-ben 988 apáczaklastrom volt magában Castiliában és már 1570-ben 312.000-re tették a papok, 400.000-re a szerzetesek számát. Ugyanakkor az adófizető (nem nemes) férfilakosság száma csak 1,400.000 volt. Ez volt a megélhetés legbiztosabb módja s nemcsak a hidalgók tolongtak oda, hanem a pecherok (közemberek) is, mert azok a családok, melyeknek egy tagja pap volt, bizonyos kiváltságokban részesültek. Egyuttal, mint természetes, a földbirtoknak és a pénznek is mind nagyobb része papi kézre jutott. Fülöp utódai alatt még inkább egy nagy klastromhoz lőn hasonlóvá az ország. Már a kis gyerekeket is szerzetes ruhában járatták; a királyi család tagjai is azt vették fel haláluk előtt. Ha ez így halad, panaszkodott a Cortes 1623-ban, nemsokára nem lesz lakója a községeknek, nem lesz paraszt a mezőkön, nem lesz hajós a tengeren. A házasság egészen meg fog szünni. Sokat tanácskoztak azon, hogyan lehet a bajon segíteni és végre megtalálták az orvoslást. Szt. Teréziát tették meg a birodalom védőasszonyának. Igaz, hogy aztán attól tartottak, hogy régi patronusuk, San Jago, megfeledkezik róluk.

A dologtalan urhatnám existentiák másik nagy részének a nagy urak szolgálata nyujtott hajlékot. A nőket nagyszámú társalgónő és nőcseléd veszi körül, kik úrnőjükkel töltik az időt, ott vénülnek meg a házban. A nagy urak cselédségét megtartják az örökösök is, a mellett a magukét sem bocsátják el. A király tízezer embert tart el, a grandok mindegyike 4-500-at. A férficselédek nagy része fegyveres, arra való, hogy urát kalandjaiban segítse, esetleg vetélytársait vagy ellenségeit eltegye láb alól. Minden valamire való ember karddal, paizszsal jár. A szertartás szerint a királynak is fegyverben kell meglátogatni a királynét.

Ki maradt dologtevőnek? A rabszolga, a mór eredetű ember és azok, kik még nem tértek el az ősi szokásoktól. De számuk egyre fogyott. És ezt nemcsak a földmívelést, ipart, kereskedést sujtó adók elviselhetetlen terhe okozta, hanem mindenek fölött a becsületes munkának megvetett, lenézett volta. Így aztán nem csuda, ha minden jövedelmező foglalkozás idegenek kezére jut. Az ipar egészen kivész. Még csak ágyút sem tudnak önteni a félszigeten; a folyamok szabályozására, a bányák rendbentartására idegen, német vagy olasz mérnököket kell tartani. A városok megtelnek piszokkal és Madridban nagy ujításnak nézték, midőn a XVIII. század elején megtiltották a ganajnak az utczákon való lerakását.

A papságon kívül voltakép csak a nagy birtokos főnemesség volt vagyonos. A huszonhárom herczegnek évi jövedelmét 1595 körül összesen 15 millió aranyra becsülték. Köztük is leggazdagabbak voltak a Guzman, Mendoza, Pacheco és Giron dynastiák. Palotáikban felhalmozódtak a kincsek, udvaruk a királyét utánozta, nejöket, gyermekeiket az a minden perczöket lefoglaló, minden szabadságot korlátozó etiquette vette körül, mely a Habsburg királyokat is hozzáférhetetlen rabokká tette. De függetlenségük elveszett. Portugallia elfoglalásakor Alba herczeg felkiáltott: Már most hová menekülnek fiaink a király elől! Ő volt az utolsó grand, ki még valóban nagy szerepet játszott. Azóta tisztán a királyok bizalmasainak, egyháziaknak és világiaknak volt része az ország kormányzásában. Így a főurak tettereje gyakran csak az őket megillető udvari megkülönböztetések megkövetelésében nyilvánulhat. Benavente gróf meg akarja verni a királyi ajtónállót, mert az nem nyitja ki előtte az ajtó két szárnyát. Nincs ehhez joga! kiált közbe a király. Akkor menjen be más, elmegyek. Ha aztán a királyi igazságszolgáltatás bűnön érte valamelyiket, kegyetlen volt a megtorlás. Mondejar őrgrófot gályarabságra itélték gyilkosság miatt. Igen gyakori volt, hogy a király megkivánta, hogy főurak az ő kedve szerint házasodjanak, miből aztán komikus összeütközések fejlődtek, melyek nem váltak a királyi tekintélynek javára.

Ez az ősi aristokratia, azonban, minden bűnével és gőgjével, még különb volt az újnál, a hivatalnokok osztályánál. Ezeknek tán legnagyobb részük volt az ország nyomorában. Még mindig a hűbéres felfogás volt a túlnyomó: mindenki eszköznek tekintette tisztét arra, hogy mindenből, a mi annak körébe esik, a lehető legnagyobb hasznot húzza. Egy katona elpanaszolta Fülöpnek, hogy most már a vitézséget nem becsülik semmire, csak az udvari embereknek és irnokoknak áll a világ. «Nem láttam még irnokot, deákot, vagy bármily embert, ki felséged tisztviselője vagy jövedelmeinek kezelője, ki ne hagyna majorátusokat és járadékokat fiaira, pedig életökben is hatszor annyit költöttek, mint a mennyi a fizetésök. Viszont a katona után még egy lepedő sem marad, miben eltemessék. Pedig ki űzte ki a mórokat, ki fedezte fel az Indiákat, ki hódította meg Itáliát, ki védte meg Flandriát? Bizony nem a deák kalamárisával, sem az udvari ember arczfintorításával.»

Az állam erkölcsi lény és önmagát rontja, ha benne nem az érdem, hanem a kegy dönt. A rossz kormányzatnak ez az igazi erkölcstelen hatása. A tisztviselők sáskahada, míg biztos volt a király kegye felől, nem törődött sem törvénynyel, sem igazsággal. Madrid utczáit olyanok lepték el, kiket gályarabságra kellett volna hurczolni. A birák ajándékok fejében elbocsátották a gyilkosokat is. Különben is a nép rendesen a bűnösöknek fogta pártját. Az alacsonyabb állásokhoz rendesen vesztegetés útján jutottak; így természetes, hogy minden módon be akarták szerezni a költségeket kamatostul. Ritka volt már az igazságos, törvénytisztelő biró.⁴⁵ A közigazgatásnak és igazságszolgáltatásnak ez a romlottsága betetőzte a nemzet hagyományos bűnének, a büszkeségnek, a munka és vállalkozás kerülésének művét. A szegény ember nyugodtan élhetett; a feltörekvő, takarékos polgár ki volt téve az administratió minden zsarolásának és önkénykedésének.

Hogy aztán e gazdasági hanyatlás mennyire visszatükröződött a pénzügyekben és viszont mennyire bénították a financiális rendszer visszaélései a gazdaságot, már érintettük. Mind a mellett még hatalmas az állam, egyre növekedő; egymaga szembeszáll úgyszólva egész Európával. Arra a gondolatra kellene jutnunk, hogy az állam érvényesülése a külfölddel szemben szinte független pénzügyeinek állásától és népének vagyonosságától.

Campanella még így gondolkodott. Az arabok, a tatárok, a hunnok, pénz nélkül meghódították a világot, miért ne sikerülne ez II. Fülöpnek?⁴⁶

II. Fülöp öreg korában.
Antonio moro (1512–1588) festménye. A madridi Museo del Pradoban.

Csakugyan, míg egyszerű az erkölcs, az életmód, a fegyverzet, míg maga az ország előteremti mindazt, mire szüksége van, a pénz nem játszik elsőrangú politikai szerepet. Csakhogy Spanyolország már rég túl volt ezen az állapoton. Nemcsak az udvar, a kormány űz pénzgazdaságot, hanem arra szorul az egész előkelő társadalom, épen az uri módnak lényege és látszata miatt. Mivel a honi ipar csekély, mindent be kell hozni a külföldről. Már 1560-ban a külföldről hozták a selyem és gyapjúszöveteket, brokátot, kárpitokat, fegyvereket. A fényűzés, a divat a külföldtől tette függővé az országot. «Angol rövid kabátokban, lombard sapkában, német czipőben, savonai bundában jártak. Hollandus gyolcsba öltöztek és még a gallérok himzése is fontos beviteli czikk lett. Az abroszokat Antwerptől hozták, a szobákat brüsszeli kárpitok diszítették, az író asztalokat Flandriában készítették. A díszruhához kellett a florenczi brokát, az imádsághoz a Francziaországban készült csinos olvasó.»⁴⁷ Mindezért készpénz járt. Csak a belföldi ipar önállóvá tétele, vagy a fényűzésnek korlátozása, vagyis a spartai életmód behozása állította volna helyre az egyensulyt. De az egyik ép úgy ellenkezett a nemzeti erkölcscsel s különösen a nemesi büszkeséggel, mint a másik és így a pénz hiányának a külföldtől való függés volt a szükséges következése.

Toledo látképe az Alcazarból nézve.
Uhde után.

Sokkal nehezebben oldható meg az a kérdés: mi az oka annak, hogy alig egy emberöltővel a conquistadorok kora után a közélet minden terén annyi gyöngeséggel, hibával, mulasztással, a gyorsaságnak és határozottságnak oly nagy hiányával találkozunk. Ez annál feltünőbb, mert a spanyol vitézség és önfeláldozás a régi maradt, s mert a vezérek tapasztalatban és tehetségben még mindig az első helyet foglalták el Európában. Honnét van az, hogy azok az emberek, kiknek elődei a legcsekélyebb eszközökkel nagy birodalmakat hódítottak meg, most túlnyomó erővel nem birnak egy-két hitvány angol vagy hollandus bárkával és ügyetlenségökkel szinte a világ csúfjává lesznek?

Annyit ért el a szervezetlen vad erő, hogy méltán még többet lehetett várni vezetésétől, általános szempontból való igazgatásától. De a vezetés nemcsak az erő túlcsapongását korlátozza, hanem magát az energia forrását meríti ki.

Könnyű mindezt a vallásos rajongásnak, az inquisitiónak, a szabad gondolkodás elfojtásának róni fel bűnül. De hiszen az ellenség sem volt kevésbbé rajongó és Cortez vagy Pizarro csak oly keveset törődtek a szabad gondolkodással, mint szerencsétlen utódaik.

Közelebb jutunk az igazsághoz, ha a balsikert az absolutismusnak rójjuk fel bűnül. Az által, hogy mindenben a kormány maga intézkedik, féltékenyen, gyanakvással fogadja az önálló vállalkozásnak minden jelenségét, a cselekvés szabadsága elhanyatlik és minden a kabinettől válik függővé. Még nagyobb kárt okozott az az eljárás, hogy az érdem nem talál méltatásra és előmenetelre, hogy a fontos helyek betöltése véletlen kegytől függ. Abban a mértékben, a mint az alkotmányos biztosítékok megdőltek és mindenkinek sorsa az önkénytől vált függővé, kellett hanyatlania az önállóság, a felelősség érzetének is.

Az igazi okot azonban a nép lelkének mélyében kell keresnünk. A spanyol lelkületnek megfelel a harcziasság, az elszántság a döntő pillanatban, de nem a folytonos szellemi és anyagi munka. Olyan óriási történeti munkát végeztek két emberöltőn át, hogy most jól eshetett pihenni a babérokon. És a mint az egyes, mihelyt csak lehet, nyugalomba vonul, megelégedve épen annyival, a mennyi a puszta élethez tartozik, a katona őrségbe, a nemes és polgár hivatalba, klastromba vagy szolgálatba, a kereskedő és iparos oly módon, hogy járadékra váltja vagyonát: úgy készül nyugalomba menni az egész nemzet, beérve azzal, a mit addig megszerzett. Már pedig küzdelem a világ, az uralom csak folytonos erőfeszítésnek, haladásnak bére.

1. St. Simon, Mémoires. 36-ik kötet.^[VISSZA]
2. Így nevezi II. Fülöpöt Ortelius, nagy földképének ajánlásában.^[VISSZA]
3. Forneron Histoire de Philippe II. I. 178.^[VISSZA]
4. Froude, History of England.^[VISSZA]
5. Gachard, Lettres de Philippe II á ses filles.^[VISSZA]
6. Ranke, Fürsten und Völker von Südeuropa, I. 194.^[VISSZA]
7. Ezt a hadjáratot bőven elbeszéli az egykorú Forgách, Commentarii.^[VISSZA]
8. Froude, History of England XI. k.^[VISSZA]
9. A spanyol nők, különösen az előkelők, abban az időben épen nem szoktak fürdeni.^[VISSZA]
10. Anyja egy regensburgi szegény leány volt, úgy látszik szolgáló, Blomberg Borbála.^[VISSZA]
11. Forneron. i. m. II. 169.^[VISSZA]
12. Forgách, Commentarii.^[VISSZA]
13. Brantôme, Mémoires. 170-172. l.^[VISSZA]
14. Mignet, Charles Quint 149-150. l.^[VISSZA]
15. Büdinger, Don Carlos Haft u. Tod. 118. l. Don Carlos végrendelete alapján.^[VISSZA]
16. Gachard, Don Carlos et Philippe 390. l. Büdinger i. m. 79-80. l.^[VISSZA]
17. Dietrischtein jelentése 1568. jan. 21.^[VISSZA]
18. Ranke, Don Carlos. A többi egy kamarás vallomásain alapul, melyeket sem Gachard, sem Büdinger nem fogadnak el teljes hitelűeknek.^[VISSZA]
19. Büdinger i. m. 254 l.^[VISSZA]
20. Az itt elsorolt adatokkal szemben csak egyetlenegy, igaz, hogy sokkal későbbi, de egészen hiteles férfiútól eredő adat áll. Elmondom azért is, mert erre az egész Don Carlos irodalomban nem történt hivatkozás.
    Midőn St. Simon herczeg 1722-ben mint rendkivűli követ Spanyolországban járt, meglátogatta az Escurialt is, hol megmutatták neki a királyi család sírboltjait. Don Carlos koporsója előtt ez a beszélgetés folyt le közte és az őt kalauzoló hieronymita barát közt: «A mi azt illeti, mondám, tudjuk miért és miben halt meg.» Ezen a vastag barát megharagudott, azt állította, hogy természetes halállal múlt ki és leszólta a sok mende-mondát. Mosolyogva megjegyeztem, hogy én sem tartom igaznak, hogy felmetszették ereit. Ezen a barát még jobban megharagudott és izgatottan fecsegett. Erre azt mondtam neki, hogy a király (V. Fülöp) midőn Spanyolországba jött, kíváncsiságból felnyittatta Don Carlos koporsóját és hogy oly embertől, ki jelen volt (Louville) hallottam, hogy a tetem feje lábtól feküdt, mert atyja levágatta.» «Jól van kiált a barát nagy dühösen, bizonyára nagyon megérdemelte, mert II. Fülöp a pápa engedelmével tette.» (St. Simon Mémoires, 1840-iki kiadás XXXV. köt. 19 l.).
    Szemben áll ezzel, hogy midőn a testet Madridban beszentelték, a franczia követ látta az arczát. (Gachard, Don Carlos, 698. 1.). De azért, azt hiszem, St. Simon állitása megérdemli, hogy foglalkozzanak vele.^[VISSZA]
21. Eddig megfelel a tényeknek és a hivatalos jelentéseknek.^[VISSZA]
22. A gyilkosság ezen módja volt legjobban elterjedve. Ezt említé St. Simon is.^[VISSZA]
23. Erről semmi emlék sem maradt.^[VISSZA]
24. Forgách, CommentariiLib. XVIII. 528-532.^[VISSZA]
25. Forgách i. m. 594-598, 655-656.^[VISSZA]
26. V. ö. Forgách, i. m. 660-664.^[VISSZA]
27. Forgách 669. l.^[VISSZA]
28. Ez az időszak is megfelel a hazai törvényeknek.^[VISSZA]
29. A franczia követ jelentése Forneron-nál, i. m. I. 280. l.^[VISSZA]
30. Mignet, Antonio Perez et Philippe II. 28. l.^[VISSZA]
31. Ranke, i. m. I. 252. l.^[VISSZA]
32. Mignet i. m. 90. l.^[VISSZA]
33. A «karok» magyar elnevezése is, úgy látszik, aragon eredetű. Csak ott nevezték a rendeket karoknak.^[VISSZA]
34. Matteo Zane velenczei követ, Relazione di Portugallo. Kiadta Ranke, Fürsten und Völker 529-545. l.^[VISSZA]
35. Philippson i. m. 292. l.^[VISSZA]
36. Daru, Histoire de Venise. XV. k. 60. l.^[VISSZA]
37. Ehrenberg, Die Fugger. II. 155. l.^[VISSZA]
38. Ranke, i. m. I. 374. l.^[VISSZA]
39. Ehrenberg, II. 259-262.^[VISSZA]
40. Thomas Campanella, De monarchia hispanica. 153. l.^[VISSZA]
41. I. m. 132. l.^[VISSZA]
42. Taine. Essais.^[VISSZA]
43. Madame d'Aulnoy, Voyage d'Espagne. 1679.^[VISSZA]
44. Forneron. i. m. I. 130.^[VISSZA]
45. Ilyennek mintaképe A zalameai biró, Celderon híres szomorújátéka.^[VISSZA]
46. I. m. 167. l.^[VISSZA]
47. Ranke i. m. 410. l.^[VISSZA]