AZ ÜSTÖKÖS

I. kötet, 1858
 Első évharmad
 1858 augusztus–december
 
 
Palóc mondás

...Gróf Y-nak Flinkflank angol telivér sötétpej paripája az egész futtatás alatt mindig előtte járt báró X. Ripsraps arabs félvér almásszürkéjének, a célpontnál azonban báró X. zsokéja egy merész szökés által versenytársát egy egész lófejjel megelőzte...

Asszonyságok díja. Háromszor egy krinolin körül; pályahossza 1 és 1/4 angol mérföld. Aki legelébb célhoz ér, az a vesztes. Bánat minden résztvevő által fizettetik.

A szolgabíró nevenapján muzsikált a barna banda. Az ő helyük künn volt az előszobában; az uraságok odabenn táncoltak a teremben.

Az almáriom tetején állt egy csoport hosszú nyakú üveg; mint a rajtuk feledett cifra papirosok bizonyíták, egykor drága innivalóknak üres hüvelyei. Jamaica rum, Bordeaux, Muscat Lunel, Château-Laffitte, s más efféle boldog emlékezetű nevek ingerkedtek az emberrel, ki most már keresztüllátott rajtuk.

A rajkók sokat pislogtak az üvegek felé, nem felejtették-e valamelyiket félig az urak? S egyszer csakugyan meg is sejtettek egyet, a többi háta mögé dugva, mely még félig volt töltve itallal; és oldalán ez a kellemes felirat: Szexárdi!

Ezt bizonyosan a hajdú rejtette ide. Bizonyosan ő lopta el az asztalról, az uraságoktól, a gonosztevő! Megérdemli, hogy megbüntessék érte. Ezt meg kell inni az orra elől. Ez legyen a büntetése.

Vala pedig abban az üvegben jóféle folyékony fénymáz, amivel a hajdú a csizmákat szokta fényesíteni.

Legelsőt húzni a drága italból természetesen a prímás előjoga volt; ki is szájához emelé a palackot, s ab invisis jót húzott belőle.

Akkor aztán mindjárt tudta, hogy suvickot ivott; de nem ordította el magát. Eszébe jutott, hogy ha káromkodni fog, majd minden ember őt neveti ki, s ahelyett megtörölte szépen a száját, nagyot köszörült a torkán, s átnyújtá a palackot a kontrásnak.

– Ez ugyancsak hatalmas ital volt. Nesze, Kuci!

A kontrásnak egy kicsinyt torkán akadt a drága ital; mert nem volt az ilyenhez szokva, de neki is volt annyi lelke, hogy el ne árulja magát. Szépen továbbadta a palackot a klarinétosnak.

– Jaj, bizony majd a torkomra ment.

A klarinétos majd megfulladt tőle, úgy megijedt, amint az a fáin\ keserűség végigszaladt a torkán.

– Jaj, átkozom a gyomrát annak a hajdúnak, de jóval él!

Most a bőgősre került a sor, az sem árulta el a bajt, megitta a maga rátáját, s gondolta magában, hátra van még a cimbalmos, hadd kapjon az is belőle.

Ez volt a legjobb torkú legény a bandában; csakhogy kezébe kaphassa az üveget, nem kerül az vissza másodszor a prímásra.

Nekifohászkodott tehát, hátravetette a fejét, s nekifogott a nyakalásnak. Az első kortynál mindjárt észrevette, hogy nem jó bort iszik: bolonddá tették. Hogy azonban ezt be ne lehessen rá bizonyítani, megitta szépen a többit is, ami még az üvegben volt, az utolsó cseppig.

A cigányok aztán csak néztek egy darab ideig egymásra,  mint aki nem tudja, hogy magán nevessen-e, vagy máson? Míg egyszer azt mondja a vén cimbalmos a prímásnak:

– Te Csicsa, nem ennénk rá egy kis – kefét?

– Hogy ez a két ló, bátya?

– 80 ft.

– Hát ez a jobbik magányosan?

– Úgy is 80 ft.

– Csak nem tart kend bolondnak?

– Nem ám, öcsém, hanem amattól is szeretnék ám megszabadulni.

– Ugyan hol megy már a consriptio? – kérdé B. a betűsoros összeírásról jövő lakost.

– Bizony már a c (betű)-nél.

– No, úgy ráérek, ha a céheket consribálják.

– Írjon nekem, ügyvéd úr, jó fizetésért erről s erről folyamodványt – kéré egy ügyes-bajos N. ügyvédet.

– Jól van.

Elkészülvén a folyamodvány, felolvassa a megbízott ügyvéd, s kérdi: kívánsága szerint van-e?

– Igenám, hanem a nevem elébe csak tehetett volna az úr valamit ennyi pénzért.

– Úgy! talán nemes ember?

– Nem biz én!

– Hát van valami mellékneve?

– Nincs nekem.

– Így barátom mit írhattam volna?

– Legalább odatehette volna az úr, hogy:  „néhai”.

Kérdé gróf Erdődi a nála tisztelgő legátus nevét.

– Erdődi – lőn a válasz.

– Úgy hát atyafiak vagyunk.

– Igen ám, méltóságos uram, azzal a különbséggel, hogy méltóságod  „gróf Erdődi de Monyorókerék” – én pedig csak  „Erdődi” de nyomortkerék.

Midőn a leckeórát pipázgatá kényelmesen a bentlakos diák, meglátja professzorát arrafelé menni, bezárja a lakószobaajtót.

Zörget a professzor s kérdi: – ki van ott bent? – Senki – felele a diák.

[„Tájszavakról lévén szó egy tanitási órán, felhozá a profeszor, hogy egyik helységben e-vel, amott ő-vel beszélnek p.Ío.ÍN.-Kőrösön ő-vel; álljon csak fel valamelyik odavaló fi, s mondjon „ő” hangzással nehány szót; hirtelen felugrik egy, s csak ugy hevenyibe ezen szót bukkantja ki „öröm”. Bolond kend, fiam, itt is úgy mondják azt; hanem ilyenformát kellett volna mondani: „szödj Örzsi csörösznyét, jó lössz édös apádnak könyérhöz röggel”, úgy ám domine Körösztúry!”]

Maga kenyerén szegődött a cigány napszámra; reggel a gazda früstököl, a cigány odamegy, jó darabot levág a szalonnából.

– Hohó, cigány! magad kenyerén vagy te?

– Azon ám, de nem a magam szalonnáján!

A vásáron eladás végett kiállított tehén fogát, szokás szerint, meg akará nézni a vevő – hát a tehén tátott szájjal egyenest a vevőnek tart.

– Hjú, micsoda dühödt állat ez?

– Ne féljen kend tőle, szokása az annak, mert borjú kora óta minden vásárba ki volt állítva, s úgy hozzászokott a foga nézegetéséhez, hogy már most maga előre mutatja!

Két úri szomszéd összeszólalkozván, egyik a csendőrséghez indult panaszt tenni. Útjában ösmerősét találja, s panaszolja az esetet, hogy ő büntetés végett feladja szomszédját a csendőrségnek.

– Ugyan barátom, mit gondolt, hogy még két nadrágos ember sem bír maga közt kiegyezni!

– Mit! Én  „kétnadrágos”? Az apám sem viselt kettőt!

Promontoron lakik egy vén huszár; nem kevesebb már, mint százhárom esztendős. Még most is begyalogol minden héten kétszer Pestre körültekinteni, s ha kérdik hogy-mint van? azt feleli rá:  „Köszönöm, semmi bajom sincs, hanem a lábaim kezdenek már erőtlenedni.”

Hogy milyen dolog az, amikor egy százhárom esztendős embernek a lábai gyöngülni kezdenek? azt láttuk a múlt télen egy hajtóvadászaton, ahová a vén huszárt is elhítták; aki csakugyan meg is srétezett egy nyulat. A nyúl azonban csak futott tovább; a vén huszár nekiiramodott, utána a puskatussal! A vadászok hiába kiabáltak utána:

– Vén huszár, ne menj a körbe!

De bíz ő csak elfogta a maga nyulát, leütötte puskával, s úgy ment vissza a helyére.

Kevés ember teszi ezt meg 103 esztendős korában.

– Hallja az úr, lehet nekem a gazdám házát is biztosítani?

– Hogyne lehetne. Miért?

– Hát hogy ha meg találna gyulladni, s elégne.

– No az szép felebaráti tett kegyelmedtől.

– Felebaráti-e? Hát aztán ha elég, kinek fizetnék ki a pénzt?

– Természetesen annak, akié a kár; a gazdájának.

– Vagy úgy? Akkor hát nem assecurázok; (elmentében) hisz akkor hiába gyújtanám fel.

Egy nagyon sovány delnő pörölt a férjére; utoljára hálátlanságát veté a szemére, mondván:

– Kígyót tápláltam keblemen.

– Azért hát olyan soványak a kígyók – felelt ez pogány flegmával.

Szegeden van egy becsületes vízhordó ember, aki szorgalmas takarékosság mellett annyira vitte a dolgát, hogy összeszerzett kétszáz forintot kerek sommában.

Baj volt azonban rá nézve ezt a pénzt őrizgetni, hogy el ne veszítse, vagy el ne lopják; nem tudott miatta aludni; utoljára azt gondolta ki, hogy volt egy csizmadiamester ismerőse, azt megkérte szépen, hogy ha nem restellné gondját viselni a pénzének, tenné meg, hiszen ő nem kíván érte semmi kamatot.

A csizmadia szívesen elvette a pénzt, s a vizes ember most már nyugodtan tudott aludni odahaza.

Egyszer azonban valaki azt találja neki mondani, hogy nem jól van így a dolog: mért nem vett írást a pénzről, hisz így akár az ablakon dobta volna ki; hátha nem adja vissza a csizmadia, hogy veszi meg rajta?

Igaz a! A hordár rögtön sietett a csizmadiájához, s elmondá neki, hogy szeretne ő arról a kis pénzről valami írást, mert már azt úgy szokták.

A csizmadia adott neki írást, s nem tagadta el a pénzét.

Hanem a jámbor ember most már megint csak ott volt, ahol azelőtt. Most meg a kötelezvény miatt nem tudott aludni; akárhova dugta, azt hitte, megtalálják; ha magával vitte, attól félt, elveszti; bort sem mert már inni, hogy az írását el ne lopassa; egészen szerencsétlen volt miatta.

Egyszer aztán megint odamegy a csizmadiához:

– Ugyan édes majszter uram, kérem szépen, ha úgyis itt van a pénzem, viselje gondját már egyúttal az írásomnak is.

És most az adós saját hitelezője kötelezvényét tartja gondviselés alatt.

S aztán beszéljen még valaki, hogy meg van rendülve a hitel.

XI. Károly svéd királynak valami hadjárata volt az oroszok ellen kemény hideg tél idején. A gárda panaszkodott, hogy mind elfagy az orra. A hadvezér tehát azt gondolta ki, hogy jó meleg tengeri nyúlbőrből minden katona számára nagy orrtokokat varratott, s azokkal vezette őket a csatába. Hát amint meglátják a muszkák ezt a rettenetes orrú népet, nem veszik tréfára a dolgot, elhajigálják a puskát, s szaladnak szerteszéjjel; azok pedig nem bírták őket kergetni csupa merő nevetés miatt.

A nagy Széchenyi szavára X. megyében is alakult kaszinó, a buzgó indítványozó elnökké választatván, az aláírt tagokat a kaszinógyűlésen tartott beszédében serkenté, hogy ha már sikerült megalakítani ezen a nemzeti haladást előmozdító intézetet, látogassák azt szorgalmasan a tagtársak.

Úgy is lőn; látogatták számosan, s egy napon egyik verbuvált tag megjelen komoly hivatalos képpel, s nagy alázatossággal instálja a tens igazgató elnök urat, hogy biz őneki Apátiban dolga van, elkerülhetetlenül el kell neki utazni, s így ma estére nem jelenhet meg a kaszinóban, de biztosítja, hogy holnap estvére múlhatlanul elérkezik, s azonnal a kaszinóba jövend. Ha azonban úgy gondolja az elnök úr, inkább állít maga helyett embert, mert mint már mondá: múlhatatlanul el kell utaznia.

– Ugyan kérem, tud ön diákul?

– Oh igen.

– Det mihi decem florenos post festam

– Most jut eszembe, hogy nem én tudok diákul, hanem a bátyám; hanem azzal is hiába beszél, mert annak sincs pénze.

Két somogyi ember hajt egy szekéren hazafelé valahonnan messze fuvarból.

– Hát Miska, megverted-e már a feleségedet? – kérdi az öregebbik.

– Nem én még.

– Pedig azt meg kellene ám tenni; mert azt tudod, hogy az asszony verve jó. Hány hónapja már, hogy elvetted?

– Három.

– Ahol van ni! Már annyi ideje, aztán még egyszer sem verted meg. Pedig ha eleinte hozzá nem szoktatod, hát később majd aztán nem hagyja ám magát megverni; menmeg később majd ő ver meg téged.

– De ha nem adott rá még okot.

– Dehogy nem adott; csak keresd. Hát most mindgyá' ahogy hazamegyünk, ott lesz az ok. Ha nyitva találod a kaput, akkor verd meg azért, hogy minek hagyta nyitva? bemehetett volna valami tolvaj rajta; ha pedig csukva találod, akkor verd meg azért, hogy mért nem várta az urát?

– Má' úgy teszek hát. Ugyancsak jó, hogy mondta kee, Pista bátya.

Tudva van, hogy a kollégiumokban csak vénia mellett szabad a diáknak betegnek lenni. Tudniillik a beteg orvosi rendelvényét beküldve a tanárhoz, az ad neki bizonyos számú napokra engedélyt az iskolából elmaradhatni, ezt nevezik véniának.

Egyszer professzor X. Debrecenben felszólít a katalógusból egy nevet leckemondásra:

– Domine Kozák!...

Mondják neki, hogy dominus Kozák meghalt.

– Az lehetetlen, hisz nincs tőlem véniája!

– Mi van a szekéren? – kérdik a kalotaszegi oláhtól, amint Kolozsvár felé hajt.

– Kukurica, pedig szép. De hátul jön még a búza, az aztán csak szép.

A hátulsó szekéren pedig nem jött a búza, hanem jött az oláh felesége, aki útközben a csárdánál becserélte a búzát egy hordó pálinkáért, s iszogatta már vitézül.

Nemrég egy magyar földesúr rajtakapott egy zsellért a falopáson, amint már vitte haza a szekér fát az erdejéből.

– Hát János, mért lopja kend a fámat?

– Hát nagyságos uram, mikor tüzelő kell.

– Mit gondol kend, mennyit ér ez a szekér fa?

– Megér biz ez egy pengő forintot.

– Hát ez a kend fejszéje hogy volt?

– Három bankó forint volt, nagyságos uram.

– No hát én most elveszem a kend fejszéjét, s visszaadok belőle harminc váltókrajcárt. Jól lesz?

– Jól van, nagyságos uram. Adjon Isten jojcakát.

– Fogadj Isten.

Babosy uram, gróf Cserffynek udvari szabója, azt az alázatos kérelmet terjeszté kegyes pártfogója elé, hogy engedjen őneki az angol kertje melletti sétányon csak egy akkora darabka helyet élethosszaig tartó használatra át, amekkorán ő maga és a felesége elfér. A grófnak nem jutott eszébe, hogy krinolin is van a világon, s most Babosy mester azon a helyen építtetett magának egy kis nyári mulató lakot két szobával, egy konyhával, elöl kis virágos kerttel, hátul szőlőlugassal és baromfióllal.

Kérdezik az örmény korcsmárostól: hogy adja a szénát?

– Hát ki milyen ember – úgy. Hintónak drágább. Szekérnek olcsóbb.

Valami nagy vitézi darabot adtak, melyben az első szerelmes egyúttal nagy hős is. Van neki egy rettenetes bő sarkantyús lovagcsizmája, aminek az orra félarasszal hosszabb a lábánál: ez jelenti a vitézségét; aztán meg van egy szeretője, aki a nyakába csibenkedik, s kéri, hogy ne menjen a háborúba, maradjon otthon: ez jelenti a szerelmességét. A vitézség győz a szerelmességen, a hős kiragadja magát kedvese karjai közül, s azt mondja:

– Nem! mennem kell a harmincesztendős háborúba!

Hanem a csizma nem győz a kisasszonyon, aki rá talált hágni a sarkával annak előrenyúló orrára, minélfogva a hős trubadúr, amint egy nagyot lép vitézi elszántságában, a sarkantyús csizma ottmarad a lábáról kedvesének sarka alatt, mire a megmezítlábasodott lovag ijedten kiált vissza az ország határáról otthonhagyott menyasszonyához:

– Kisasszony, a csizmám!

Kopott szekerkén, himpókos fél lóval kocogott hazafelé Icik zsidó a szomszéd faluból; utána hajtatott jó két tüzes negyedfű csikón nyalka nemes legény; mikor elhaladt mellette, visszakiáltott rá hetykén:

– Jójcakát, szomszéd.

– Jójcakát, nemzetes uram.

Vagy kétszáz lépésnyit haladva, elszakadt az egyik ló istrángja, a nemzetes úr leszállt, s míg a szerszámot kötözgeté, Icik utolérte fél lovával, s illendően köszönt neki megint:

– Jójcakát, nemzetes uram.

– Jójcakát, szomszéd.

A zsidó jó messzire elbaktatott már, mire a szerszám rendbe jött; a nemes legény megint felpattant a szekérbe, közécsapkodott a lovaknak, s repült az országúton végig, csak úgy szikrázott kétfelé a kavics.

Nagyhamar utolérte a zsidót, s mikor elkerülte, gúnyosan köszönté:

– Még egyszer jójcakát, szomszéd.

– Jójcakát, nemzetes uram.

A két táltos rohant a szekérrel, mint a szélvész. A fakó szekér megunta ezt a nagy sietséget, egyszer csak szétdűlt az egyik kereke, a tengely is eltört.

Amint a szekér gazdája szedtevettézik a káron, s vakarja a fejét, azon gondolkozván, hogy lehetne három kerékkel hazamenni, megint utoléri Icik a himpókos lóval, szép csendesen elballag mellette, s megemelintve sipkáját, mosolyogva köszön:

– Még egyszer jójcakát, nemzetes uram.

– Mármost igazán jójcakát, Icik, mert aligha itt nem hálok.

Egy derék veterán tudósunk ifjú korában is igen sokat tanult és olvasott már, szüntelen könyvek között élt. Akkoriban pedig még a poétát és a tudóst nemigen nagy becsben tarták.

– Ugyan mit bújod azt a sok mihaszna könyvet – riadt rá egyszer nagy fenyegetéssel egyik nagybátyja: – még utoljára olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!

Ezzel meg akarta ijeszteni.

Debrecenben van egy vén dőre, akit mindenki bolond Matyi név alatt ismer, jó csendes, jámbor bohó. Nemrég egy csomó talált pénzt, valami régi, értékből kiment banknótákat vitt fel a városházára, s ott átadta, nem tudom én, kinek? Az átvevők protokollumot vettek a tárgyalás felől, s kérdezék a vén bohót, hogy mikor találta ezt a pénzt?

– Hát mikor az iskolába jártam.

Ez a dátum nem tetszett a kérdezőnek, pontosabb adatot kívánt; gondolkozzál rajta Matyi.

Matyi gondolkozott, összehúzta a homlokát; végre megtalálta a választ:

– Hát mikor a hurkaeső volt.

No hisz ez kellett még csak!

Márpedig hiába kérdezték tovább; minden feleletből csak az jött ki, hogy mikor az iskolába járt, és a hurkaeső volt.

Végre elküldtek azért a gazdáért, aki Matyit irgalomból tartotta magánál, s aki tudott már a nyelvén; az aztán kiderítette, hogy tegnap volt az, a hetivásárban. Matyi tudniillik a gazda kisfiát szokta az iskolába kísérgetni, s akkor látta meg a földön azt a csomagot; egy kofa szemközt jött rá, a fején egy teknő volt tele főtt hurkával, az is utánakapott a csomagnak, de elbotlott, s az egész teknő hurka bolond Matyi nyaka közé omlott. Ez volt ránézve a hurkaeső.

A Csallóköz egyik falujában a múlt szigorú télen egy ember többet talált felönteni a garatra, mint amennyit megbírt, s míg hazáig ment volna, valahol eldűlt, és ott megfagyott.

A megyei orvos látleletre hívatván, ilyen tudósítást adott róla a hivatalos jelentésben:

„N. János nagyon sok bort találván inni, ez volt az oka, hogy megfagyott.”

Már most a jámbor csallóközieket azzal csúfolják, hogy az ő boruktól megfagy az ember.

Őrmester:  „Herstellt Euch! és százszor herstellt Euch” te haszontalan ügyetlen ember. Ha még egyszer rosszul célzasz, bezárlak.

Újonc: Otthon bezártak, mert jól céloztam, sok nyulát durrantottam le a földesúrnak. Itt meg azt mondják, hogy nem tudok célozni, és azért zárnak be.

– Hogy híják ezt a szép virágot, kis leánykám?

– Ne-tessék-hozzám-nyúlni-virágnak (nenyúljhozzám).

Táncvigalmat adtak Szamosújvárott a derék örmények; meghívták a dalidóra X György asszesszor urat is, ámbátor ismerték arról a rossz szokásáról, hogy az örményeket mindig szereti csúfolni. Hanem az örmény áldott jó hosszú türelmű, ragaszkodó nép, akinek sokáig lehet borsot törni a hátán, amíg megharagszik érte.

György úr az egész dalidó folytában mindig is produkálta, hogy mennyire tud ő tréfálni az ő érdemes barátaival; mazúrt húzatott, mikor azok csárdást akartak táncolni, valamennyi dámát mind fölkérte táncra, s egyiket sem vitte el; ahol szerit tehette, rálépett egy becsületes ember tyúkszemére; azok mindent elnéztek jámbor türelemmel.

Hogy utoljára semmivel sem bírta őket megharagítani, azt gondolta ki, hogy széket tett ki a táncterem közepére, s arra ráült, kihúzta a pipát a zsebéből, rágyújtott, s elkezdett pöfékelni otthonos kényelemmel.

A jámbor örmény urak odamentek hozzá, s mondogatták neki szép csendesen:  „Gyórka, ne pupáj!” amire ő csak azt felelte:  „de mikor olyan jólesik.”

Másodszor is mondják neki:  „Gyórka, ne pupáj, az asszonyok nem szeretik a főst.”

Gyórka csak pupált tovább, és kacagott.

Harmadszor aztán nem szóltak neki semmit, hanem megfogták a gallérját, s kilökték az ablakon.

Erre nem volt elkészülve.

Következett a markális gyűlés, György úr híres szónok volt a jobboldalon; ha a baloldal hőseit kellett ostorozni, senki sem győzte olyan jól gorombasággal, mint ő. Hát mikor legjobban handabandázik, valami gonosz csont közbeszól intő hangon:

„Gyórka, ne pupáj.”

Mire György úr egyszerre kiesett a kontextusból, ahelyett egy pár hatalmas teremtettében nyitott utat haragjának, s azért megint csak ő kapott akciót, s fizette a bírságiumot.

Hajdanában, mikor még egy debreceni vásárra annyi tenger nép járt, hogy egyik szekér a másikat érte, s a tömérdek vásárlótól mozogni sem lehetett, történt, hogy báró R...y, egyike a vidék leggazdagabb urainak, behajtata szép csengős öt lóval Debrecen egyik kapuján, s elkezdett szállást keresni. Azt előre is tudta, hogy azt a két fogadóban nem kap, mert ott még a kályhalyuk is praenumerálva van vásár előtt egy hónappal; hanem hát sorba vette a házakat, beszólongatva mindenüvé, hogy hol adnának neki, lovainak és cselédjeinek szállást? De még a házak is mind el voltak foglalva, s dacára minden igéretnek, könyörgésnek s magyar vendégszeretetnek, a főúr nem talált helyet, ahová fejét le- és a lovait behajtsa. Már majd keresztülment a városon, amint a német utca vége felé meglátja egy csinos lak kapujára írva:  „Ez a ház minden órán eladó szabad kézből.”

– Állj meg! híjátok ki a háziurat.

Az előjött.

– Mi ennek a háznak az ára?

– Tizenötezer forint.

– Itt van, számláljuk meg.

Addig le sem szállt a kocsiról, míg le nem fizette.

–  No már most tán kapok szállást?

Afölötti örömében aztán, a volt házigazdának holtáig való lakást engedett az eladott házban; melyet maig is róla neveznek Debrecenben.

Egyházmegyei gyűlés után a kurátori ebéden évelődnek a szekuláris urak, hogy ki hová üljön?

–  Már ami a rangot illeti – szólt egy tréfás úr –, az én nemzetségem itt a legrégibb, mert az én nevem Ember Gábor; az pedig meg van írva, hogy az Úr a teremtés hatodik napján alkotá az embert.

–  Kérem! – szólalt fel erre egy másik úr –, akkor az én nemzetségem még egy nappal régibb, mert engem meg Farkas Ferencnek hínak.

Gróf Crayon, indigenált magyar nemes úrhoz egyszer valami hivatalos levelet kellett volna küldeni; a szolgabíró azonban nem tudta a keresztnevét, tőle magától pedig csak nem kérdezhette meg. Miként süsse már most ki, hogy kinek híják a grófot? Erre valaki azt a tanácsot adja neki, hogy nézzen utána a tiszamelléki agarász társulat évkönyveiben, annak bizonyosan tagja a gróf, ott megtalálja az egész nevét.  „A biz igaz.” Ilyen évkönyvre nagyon könnyű volt szert tenni; abban meg is találták valóban a grófot, mégpedig mint egyikét a nyerteseknek, ott állván a jelentésben:  „Valthiop, Crayon Richard gróf; nyert ezüst billikom; 25 arany.” A szolgabíró megörült neki, hogy íme nemcsak a keresztnevét, hanem a predikátumát is meglelte a nemes grófnak, s kipingálta a levélborítékra szépen:  „méltóságos gróf Valthiop Crayon Richard úrnak”. (Az a Valthiop pedig voltaképpen a gróf agarának a neve volt, mely akkor a gyepen pályadíjt nyert.)

Bálay úr maga is félszemű volt, meg az inasa is. Egyszer a felesége arra kéri nagy jámborul, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni.

– Te Miska te! – kiált ki Bálay úr az inasnak – gyere csak be, a feleségem négyszemközt akar velem beszélni; légy itt.

Báró Őszy vénségére rájött, hogy sokkal jobban mennének az ő gazdaságai, ha ő saját maga kezelné azokat. Kiszámítá, hogy ha ő maga tartana juhokat, mennyit venne be a gyapjúból, mennyit a bőrből, a sajtból, a túróból etcaetera. Megmutatta egy praktikus ismerősének a számítást.

– Sokra találtad tenni ezt a sajtot. Ennyi nem lesz.

– Hja barátom. Én másképp fogok tenni, mint ti. Én minden birkának két tőgyét kifejetem, s csak a másik kettőt engedem a báránnyal kiszopatni.

– Hm, tudod mit? Engedd előbb a báránynak az egyik kettőt kiszopni, s azután fejesd ki a másik kettőt.

–  „Készen van-e a sövény?”

–  „Készen, uram.”

–  „Nem ugrik-e már rajta keresztül a kutya?”–  „Nem, nagyságos uram.”

–  „No majd megpróbálom.”

–  „Van-e tehene?”

–  „Nincs biz a!”

–  „Adok én kettőt.”

–  „Köszönöm.”

–  „Hát lóra van-e szüksége? kettővel szolgálhatok.”

–  „Köszönöm.”

–  „Hát pénze van-e?”

–  „Az van, miért kérdi a gróf?”

–  „No mert kölcsön akartam kérni!”

Rakházi úr nagy fösvény volt; volt neki egy nagy kutyája, amit ő láncon tartott, és nem adott neki enni.

A szelindek aztán éhségében egész éjjel üvöltött, ordított torka szakadtából.

A szomszédban mészárosok laktak; azok sem tudtak aludni a nagy vonítástól; hogy tehát álmukat megmentsék, éjszaka nagy cubákokat hajigáltak át a kutyának, hogy ne ordítson.

A gazda pedig ott leste a kerítés mellett, s amint a koncokat áthajigálták, ő azokat szépen eltakarította, egyet otthagyott a kutyának, a többit pedig rakásra szedte, s hetenkint eladta a csontlisztőrlő malomban. Ilyenformán, amit még magyar ember soha ki nem talált, a kutyájából is hasznot tudott húzni.

Egyszer azonban megelégelte a szelindek a koplalást, és megdöglött. A mészáros szomszédot nem boszontá többé az ugatás, tehát nem is hajigált a kerítésen keresztül több koncot.

Hogy e jövedelemforrást a gazda addig is, míg új kutyát keríthet, kiapadni ne engedje, azt a furfangot gondolta ki, hogy éjszakánkint maga bújt bele a kutyaólba, s ott vonított a szelindek képében, míg koncilletményét át nem hajították, s csak azután ment aludni.

Egy dinnyeáruló kofát egy színházi szolga keményen megsértett. A megbántott delnő nem tűrte békével a sérelmet, hanem felment: – a bírósághoz? – nem! hanem a színházi irodába, ott előadá panaszát, s azt az elégtételt követelte, hogy megbántója bűnhődés fejében fizessen öt pftot – a színházi nyugdíjintézetnek. Mondani sem kell, hogy kívánsága ratifikáltatott, s ennek alapján a kiegyenlítés megtörtént.

A napokban egy gyilkossággal vádolt nőnek kellett a törvényszék elé állíttatnia. A nő azonban igen betegnek mutatá magát, a törvényszék ennélfogva kiküldé a tisztiorvosokat, hogy tekintsék meg, milyen nagy baja van? Azok azt a bizonyítványt adták, hogy a vádlott nő minden életveszély nélkül törvényszék elé állítható. Íme azonban mily könnyen csalódik az orvosi tudomány! Azon némber a törvényszék elé állíttatás következtében harmadnapra meghalt; – (mert felakasztották...)

Egy debreceni polgár el akarta adni az ökrét, hanem biz az már vén volt; két foga hiányzott is elöl; hogy tehát ezt a hibáját észre ne vegyék a vevők, szerzett két ökörfogat, s azzal felvitte a jószágát Nagyváradra a fogorvoshoz, hogy azokat tegye be neki. Ez megtörtént dolog, azért nem kell tréfára venni.

Tóni. Servus ecsém!

Józsi. Servus ecsém.

Tóni. Micsoda ecsém? Bátyád vagyok.

Józsi. Az biz én neked.

Tóni. Ejnye, hisz az ölemben hordoztalak, mikor kicsi voltál.

Józsi. Meglehet, hogy nagyobb kamasz voltál, de én tanítottalak silabizálni.

Tóni. Micsoda? Hiszem mikor én jurátus voltam, te még akkor a normába jártál, s nekem kezet csókoltál, ha egy krajcárt adtam körtére.

Józsi. Hallatlan! Nem hozzám kínálkoztál patvaristának, mikor én már szolgabíró lettem?

Tóni. Jérusálem! hiszen akkor kaptad az apádtól a legelső fakardot ajándékba, mikor én már mint hadnagy kapituláltam.

Józsi. Ez mégiscsak sok. Hisz én feleséges ember voltam, mikor még neked hátul gombolták a ruhádat.

Tóni. Ejnye... Fogadjunk, hogy én vagyok a nagybátyád.

Józsi. Jól van, fogadjunk. Mibe fogadjunk?

Tóni. Egy láda pezsgőbe.

Józsi. Az nem ér semmit. Hamar megisszuk, s vége a bűnhődésnek. Másba fogadjunk. Amelyikünkre törvényesen bebizonyul, hogy a másiknak unokaöccse, az tartozik a nagybátyjának, akárhol találkozik vele, kezet csókolni.

Tóni. Jól van, áll a fogadás. Hát mikor születtél?

Józsi. Ezernyolcszáztizenegyben.

Tóni. Én is akkor, május harmadikán.

Józsi. Én is aznap. De délelőtt-e, vagy délután?

Tóni. Azt már nem tudom.

Józsi. Én sem tudom. Írunk a papnak.

Mind a ketten meghozatták a keresztleveleiket, s azokból aztán kisült, hogy csakugyan Józsi idősebb hat egész órával Tóninál, s már most Tóni akárhol találkozik Józsival utcán, színházban, társaságban, mindenütt kezet csókol Józsinak, s kedves urambátyámnak titulálja, amit ez hasonló prozopopeiával enged magán megtörténni.

Volt egy palóc inasom. Szolgálata első reggelén páratlan csizmát hozott be.

– Marci te, hisz ez a csizma páratlan!

– He he! hisz ketteő van!

– Nem látod, csacsi, hogy az egyiknek szára hosszabb, mint a másiké?

– Hát 'szen behozhatom a másik párt, de mikor az is csak olyan!

– Lelkecském, volt-e piros szalag a kis Zsoli nyakán, mikor elveszett.

– Volt, volt, hogyne lett volna, látta talán valaki a kis kedvest?

– Nem tudnám; de ím itt e kolbászban látok piros szalagdarabkákat.

– Nem ér biz az a himlőoltás egy fakohát se, nemzetes uram!

– Már mért ne érne, János gazda?

– De tudom én azt. Tavaly átment a szekér gyerekemen, belehalt biz a, pedig hát be volt oltva az istenadta!

Halottat temetett Debrecenben a kántor; s ment elöl nagy siralmasan énekelve:  „a sárból kimenekedtem!”

Félre talált azonban lépni a padlóról, s ijedten kiálta fel:

– Jaj, húzzanak ki; inkább most estem még bele nyakig.

– Jaj apám, ne menjünk a Váci utca felé, ott egy hitelezőm lakik, kerüljünk az Úri utcára.

– Jaj fiam, ott meg az enyim lakik.

Kisbíró. Hát kend hol volt, hogy egész héten nem jött utat csinálni?

Pógár. Beteg voltam, komiszárus uram, nem jöhettem.

Kisbíró. Beteg volt kend? ugyan miféle hideg lelte? Van-e tanúbizonysága?

Pógár. Ihol van ni. (Mutatja szűre alól a ludat.)

Kisbíró (Meggyőződve). No már úgy elhiszem.

A. úr. – Visszaérkezett kegyed Velencéből?

B. úr. – Igenis szerencsésen.

A. úr. – Nini: X...né asszonyság is itt van.

B. úr. – Az bizony. Ott ül a férjével együtt.

A. úr. – Megkapta kegyed a tengeri betegséget az úton?

B. úr. – Természetes, hogy megkaptam.

(Most minden trombita elkezd torkaszakadtából szólni.)

A. úr. – Kedves asszony ez az X...né még most is ugyebár?

B. úr. – Hiszen el lehetne tűrni, csak az embernek a gyomra ne émelyegne tőle olyan nagyon.

A. úr. – Vajon még most is olyan híve a régi bárójának?

B. úr. – De iszen megkapta azt minden ember, aki velünk együtt jött a hajón.

Egy híres bűnvádi eset nyilvános tárgyalásakor, mint tanúk, egy nagykőrösi kurta rokolyás pesztonka, meg egy hórihorgas, tenyeres-talpas háziszolga voltak beállítva, akik úgy látszott, hogy igen egy nyomon feleltek a kérdésekre.

A vádlott ügyvédje, hogy e körülményre figyelmessé tegye a bírákat, ily válogatott frázisban tevé ezt illető megjegyzését: –  „Csordás János nem egyéb, mint Barna Jutkának uszályhordozója.”

Esztergomban lakik egy derék, jókedvű ügyvéd, Jóczy, és egy becsületes, szelíd szűcsmester, Dióczy.

Jön egyszer az ügyvédhez egy paraszt, jó napot kíván, és mond:

– Kigyelmed ugyebár Dióczy uram?

– Igenis, én vagyok Jóczy.

– Hát csináljon kigyelmed nekem egy ilyen új ködment, mint ez a régi.

– Hallja kend – mond neki az ügyvéd –, én nem csinálok kendnek ködment, újat; hanem ha sokat járogat kend hozzám, hát már ez a régi is itt marad.

Piróki Miskát frakk, spinát és citatóriával se lehetett úgy elrémíteni, mint azon szárnyatlan állattal, melyet télen-nyáron bivalynak hívnak.

Üstök, orr és gúnyaféle állapotának lángoló minéműsége miatt Piróki Miska, sehogysem jöhetvén ezen négylábú madárral rokonszenvi atyfiságba, annyira vitték az antipátiát, hogy egymásnak még csak nem is köszöntenek vala.

Történt egyszer, hogy Miska Mihály korában ozsonnára invitáltatott, éspedig oly vidékre, melyen egy fűszálra három bivaly esett. Útjában másfél mérföldet került, hogy e sötét kompániát mellőzhesse. Nekirugaszkodik egy mocsárnak, melyen át egy szál deszkahíd vezetett.

– Na bivaly, bolonddá tettelek ugye? – mond Miska Mihály a híd közepén nagy hegyesen kacagva.

A deszkahíd nyílásán azonban egy észre nem vett valamiben megbotlik Miska Mihály. Ezen valami pedig a mocsárban szoarézó bivalynak az ő szarva volt.

Hjaj! sorsát senki ki nem kerülheti.

A régi időkben, mikor még egy húszasban ötven krajcár volt, Balás úr, mint nőtlen agglegény, otthon szokott főzetni; levén egy vén gazdasszonya, aki úgy csalta, ahogy neki tetszett. Ennek minden napra adott egy húszast a konyhára, abból ki kellett kerülnie minden költségnek. Este azután pontosan megkívánta az öregúr a számadást, mit Jutka asszony nagy dérrel-dúrral és nehezteléssel rendesen föl is diktált, ő maga írni, olvasni nem tudván; mikor aztán az öreg úr összeadta a számokat, kevesebb sohasem volt a summa egy húszasnál, de többnyire túlment azon még 5–6 krajcárral. Jutka asszony mindig be tudott számolni egy húszas piaci pénzből ötvenhat krajcár kiadást.

Nagydiák korunkban, mikor már kezdtünk kifelé fordulni az iskolából, egyszer azon tanakodtunk, hogy kiből mi akar lenni?

Egyikünk orvosi, másik lelkészi, a legtöbb ügyvédi pályára szánta magát; volt közöttünk egy hosszú hajú, hosszú lábú fiú, apja jómódú kereskedő, emeletes háza is van; a fiú mindig a padot faragta, s nyáron mindig a hátulsó padban aludt lecke alatt.

– Hát te mi akarsz lenni?

– Én? – felele a pajtás egész öntudatos megnyugvással –: tengeri rabló.

Egy gazdag kereskedő birtokain több halastó van, nemrég egy újságban azt olvasta, hogy valaki olyan szerencsés volt egy port feltalálni, mely ha bármi tóba behintetik, ottan a halak tenyészni fognak oly nagy mennyiségben, mint a tótvidéken a burgonya. A por csak két körmöci aranyba kerül, s a pornak feltalálója kész ezen summát visszaadni, ha a pornak a fent említett hatása nem lenne. A kereskedő nagy kedvelője a halaknak, rögtön elküldi a két aranyat, s a porból egy adagot kér. Egynehány nappal későbben visszakapta pénzét következő sorok kíséretében:  „Nagyon sajnálom, hogy uraságodnak az ígért porral nem szolgálhatok. Az egész dolog csak tréfa, tudniillik én nehány barátommal fogadtam, hogy a legbolondabb dolgot ki lehet nyomtatni, s találkoznak oly bolondok, kik el fogják hinni. Uraságod már a huszonhetedik.”

Azokban a régi jó időkben X. septemvirnek oldalán esküdött föl joggyakorlatra az ifjú E-y. E két egyén közül az első, tudnillik a septemvir, nyers parancsoló modorárul – az utóbbi, a jurátus pedig elmés ötleteiről, sajátságairól volt országszerte ismeretes.

Előadván pedig a septemvir új jurátusának kötelességei rendét – a többek után így szóla hozzá:

– Aztán, amice, jól megjegyezze magának, ha én az asztalnál így teszek (fejével inte), az annyit tesz, hogy keljen fel, és váltson tányért!

– Értem méltóságos uram – felelt E-y –, de engedje meg, hogy én is megismertessem szokásaimmal, mert mikor én meg így teszek (fejét tagadólag rázza), az annyit jelent, hogy teremtúgysegéljen – nem váltok én!

Azt mondja egyszer, nem tudom én, melyik Edgardo, vagy kicsoda? egyik operában:

–  „Hajs mek ellettem petrikedet!”

Ez azt jelenti, hogy  „hajtsd meg előttem térdedet!”

A jámbor énekes rosszul fogta fel a súgó szavait, s azt hitte: Petrik úrról van szó, aki kardalnok, és igen mulatságos ifjú.

Egyik hazai fürdőnkön két vendéglős van. Mind a két helyen nem ehetik az ember egyszerre; mert egy nap kétszer csak az én kedves barátom, X. úr szokott néha ebédelni – feledékenységből; magam csak az egyikbe jártam; – egyszer este fáradtan érkezem haza, izenek a másik vendéglőbe, mely sokkal közelebb volt, hogy küldjenek a lakásomra valami sültet; s azt a választ kaptam rá, „hogy ott vacsoráljak, ahol ebédeltem”.

A m-i ember olyan feleséget vett, kinek férjét a háborúban elesni többen látták; s közönségesen hitték, hogy az odaveszett. Ő öt évig csendesen és boldogul élt nejével –, akkor az elveszettnek hitt férj előjön, nőjét visszaköveteli. Az utósó férj nejétől megválni nem akart, az első férjet egyezkedésre szólítá fel: ez az egyességre hajlandó is volt, a nőért ezer forintot kívánt; addig alkudoztak, s addig törték a nő árát, hogy száz bankó forintban, egy pár fejér ruhában megegyeztek.

Egyezség után amint a kialkudott díjt az első férj felvette, ekként búcsúzott:  „Isten áldjon, cimbora; én nem veszítettem, nekem a nő csak húsz forintomba került”.

Nyugtatvány. Atyai tisztelettel egy disznólábat, borsót, lencsét küldök, a borsóból B. uramnak is adjál, mert a zsákon nagyon megijedtünk, sári nénéd most is a kuckóba fekszik annyival is inkább az ünnepet erre fordítsd. Költ különös indulatból Apád, a becsületes helység érdemes kis bírája.

Nagy beteg volt az öreg fösvény nagybátya, alig volt már reménység, hogy megmaradjon; pedig az örökösök ugyan nehezen sajnálták. Ott lesték már egy hét óta, s titokban egyezgettek is az osztályon.

Egyik kegyes nőrokon mindig ott ült az ágya mellett, s egyre imádkozott a haldokló felett.

– Bizony visszaimádkozza még! – dörmögének az aggodalmas atyafiak magukban.

Egyszer az öregúr talpra állt, meggyógyult, megint semmi baja sem lett.

– No néném – szólt az egyik örökségre váró –, ezt ugyan visszaimádkozta.

– Nem én, kedves öcsém uram – menté magát a kegyes hölgy –, hisz én csak a boldog kimúlásáért esedeztem.

Buksenginek nem volt ugyan diplomája, de azért szerette, ha orvos úrnak címezték; sőt ő maga is minden kezei elől kikerült irományt mint orvos írt alá; lévén az ő mestersége borotválás, érvágás stb.

Az említett hírneves, nagyra törekvő borbély egyszer beteghez hívatott. A betegnek azt verték a fejébe: hogy bajától csak érvágás által szabadulhat; s ezen műtételre Buksengit felszólítá.

Buksengi komoly arccal végignézi és tapogatja a beteget, aztán szinte hasonló komolysággal a betegségről ekként nyilatkozott:  „Érvágásképpen nem lehetvén semmiképpen, mert itt apró sorok vannak.”

Ezután felszólíttatván, hogy rendeljen valami orvosságot, következő orvosi rendeletet írt:  „Menendő két húszas, jövendő két citrom, még egy tízes ivásképpen. Buksengi orvos.”

– Ugyanőtőle valaki bizonyítványt kért: hogy a gyógyszertárból patkánymérget hozattathasson. Evégett következő bizonyítványt adott ki:

„Bizonyítvány. A sok patkányok tetemes emésztése és kártékonyságai végett adom ezen bizonyság levelemet, ahhoz való szert, mely hozzátartozandó, maszlagot. B. orvos.”

– Egy agyonlőtt ember megvizsgálásáról ilyen látlevelet készített:

„Felnevező. Mind Okos Jánosnak sérelme, mind golyó általi esete ekképpen találtatott; melynek mint való lövése halállal kellett nékie lennie, mert okai nem tudandók.”

Melyet, mint helybeli lakos, mint orvos léttemet bizonyítván. B. dr.”

Kérdezték az úgynevezett világi teológust a vizsgálaton; ki csak amúgy hébe-korba tekintett be az iskola ajtaján:

–  „Existit ne Deus vere?”

A kérdezett hirtelenébe azt felelte rá:

–  „Existit non tantun vere, sed etiam hyeme.”

Zsidó. Nagyságos szolgabíró uram, ez a paraszt nem 8 forintot mint az étélethbe van, hanem csak négyet fizetett.

Paraszt. Úgy szól az ítélet.

Szolgabíró olvassa az ítéletet – 8 forintot 4 hét alatt tartozik kifizetni.

Paraszt. Hisz a mindegy: akár 4 forintot nyolc hét alatt, akár nyolc forintot 4 hét alatt – négyszer nyolc csak annyi, mint nyolcszor négy.

Cenzúrán volt a diák. Midőn a felelés őrá került, nagy fontos képpel felállott, de bármint csűrte-csavarta a dolgot, sehogy sem tudta a kérdést megfejteni. Csak bámult, mint a sült hal, és hallgatott, mint a nyúl a zsákban. A cenzor azt hitte, hogy megzavarodott, azért egész szelídséggel bátorította:  „Csak oly bátran viselje magát, amice, mintha tanítványainak privát leckét adna.” Erre a diák örömtől ragyogó arccal szólt:  „Ma nem lesz privát lecke.”

Nagyban küszködött a rektor az iskolás gyerekkel, mindenképp meg akarta neki magyarázni a szarvorrút (rhinocerust), de a gyerek csak nem fogta fel. Valahányszor azt kérdezte, hogy: tudod-e, érted-e? a gyerek mindig azt felelte rá, hogy:  „nem tom biz én”. A rektort majd megette a méreg. Mikor ő oly jól megmagyarázza, s az a sehonnai még sem érti! Azonban a negyedszeri magyarázatra elmondta utána a gyerek szóról szóra (hanem azért akkor sem értette ám még!).  „Nagyon gyenge a te eszed – mond a rektor egész önérzettel –, bizony ha én nem volnék, te volnál a világon a legnagyobb szamár!”

Gyéházi úr nagy fösvény volt; ha koldus ment hozzá kéregetni, azt kérdezte tőle: voltál-e már a szomszédban? – Ha azt mondta, hogy nem volt:  „eredj elébb oda”. – Ha azt mondta, hogy volt:  „adtak-e ott valamit?” – Ha azt felelte, hogy adtak:  „ha adtak, érd be vele”. – Ha azt felelte, hogy nem adtak:  „Ha ott nem adtak, hát én hogy adnék?”

Miskolcon egyszer tűz volt: a padláson felszorult kecske kétségbeesve dugta ki a fejét egy ablakon, s iszonyúan mekegett.

– Elhiszem biz azt! – kiált fel rá egyike a tűzoltóknak.

– Hát kend érti, mit mekeg az a kecske? – kérdi tőle a másik.

– Hogyne érteném, hiszen világosan mondja:  „de melegem van!”.

A bánat és a nő kora annyiban hasonlít egymáshoz, hogy gyakori emlegetésével mind a kettő csökken.

– Mi jut eszedbe, töltetlen puskával lesni a nyulat!

– Psz-t! hiszen a nyúl azt nem tudja.

– Hogy csinálják azokat az ágyúkat? – kérdé a suhanc a hazatért obsitostól.

– Hát csak úgy, hogy vesznek egy hosszú gömbölyű lyukat, azután körülöntik rézzel.

Öreg férj. Mit gondolsz, mucikám, nem volna jobb Amerikába kivándorolnunk?

Fiatal nő. A bizon pompás volna! Lásd, Nyugtalanfi is kivándorolt, s három év múlva mint milliomos halt meg!

A n-i ember tanulónak vitte a p-i iskolába fiát; kérte a tanítót: ne bánna a fiával keményen; különben sem azért hozta iskolába, hogy váljék belőle valami; hanem csak azért, hogy meglássék, hogy egy kis tinta cseppent a csizmája orrára.

A panaszkodó asszony hóna alatt megcsippant az odaszorított csirke.

– Mi az? – kérdi a panaszt hallgató esküdt.

– Egy csirkét hoztam a tekintetes asszonynak.

– Vigye vissza – tudja meg, hogy nekem egy talpalatnyi feleségem sincs.

– Ülj ide a térdemre, húgocskám! – mondá egy agglegény a kislánynak, szerelmes szemeket vetve reá.

– Jaj bácsikám! – felelt ez –, félek ám én, hogy letörik alattam az ily rozzant szék.

Egy amerikai lapban minap a következő felhívást olvastuk:  „Feleségemhez, ki elhagyott, s kinek hollétét nem tudom: Janka, mióta eltávozál, minden pusztulásnak indul. Gondolj férjedre, gyermekeidre, rokonidra! Térj vissza, s még minden jóra fordulhat. Mindenesetre pedig küldd vissza a szekrény kulcsát, hol a pálinka áll.”

„Mi csak egy roppant egésznek vagyunk apró részecskéi” helyett sajtóhibából nemrég ez volt olvasható:  „mi csak egy roppant egérnek vagyunk apró részecskéi”.

– Nénémasszony! – nénémasszony! ha én az új csizmám felhúzom, megismer engem a kutya?

– Hát kendtek mit csinálnak itt a kenderben?

– A virágos kendert nyűjjük, nagyságos uram, a magvas itt marad.

– Hát ki a bolond vetette együvé mind a kettőt? Így van az a paraszttal. Nem tudja a botanikából, hogy egyik kender hím, a másik nőstény. Máskor nekem a kanmagot meg a nősténymagot külön táblába vessék kendtek.

Valaki olvassa a lóversenyi előleges jelentésekben:

„Urak versenye”: gróf W. 145 font, báró K. 142 font, gróf Sz. 148 font.”

–  „Hm: ugyancsak jó húsban lehetnek ezek a grófok.”

– Ugyan kérem, instruktor úr, mért szokták mindig felbontani az akasztott embert, az újságban írják.

– Hát azért, hogy megtudják, micsoda betegségben halt meg.

A d...i praediumban két vadász halad, újabb vadászati állást foglalandó. Útjok sűrű ágbogas csaliton vezérli át. A korosabb vadász keresztültör, s egy útban állott vastag mogyoróágat – körülbelől visszaemlékezve, minő eredményt hozott egy ág visszaeresztése hasonló színű esetben a hátulmaradt o..i emberre – mindaddig visszatart, míg vadásztársa is a sűrűségen kívül van.

–  Ugyan jó, bátya – mond a fiatal vadász –, hogy az ágat reám nem ereszté, mert ez esetben halálnak halálával pusztulok el, s még a gonosz-csontú székelyek, amennyi eszök van, e helyet rólam nevezték volna el.

–  Most is rólad nevezik – jegyzé meg a korosabb vadásztárs.

Az ifjú úr ekkor mit sem szóla, hanem később észrevevé, miképp tisztelt bátyjaura bohó egy élcgyártó, megtudván, hogy kérdéses hely nagy időtől fogva Bornyúveszélynek neveztetik.

Y. lap szerkesztője a legközelebbi polémiája alkalmával elvesztette a türelmét. A becsületes megtaláló kéretik annak visszaadására. Miután a szegény megkárosultnak nagy szüksége van rá. Kurta farka volt, s piros pántlika a nyakán.

Balatonfüreden van egy osztálya a vendégeknek, mely a sétányon azáltal különbözteti meg magát, hogy legcifrább ruhában jár, nehéz selyemben, bársonyban, könyökig tele karperecekkel, ellenkezőleg a többi közönséggel, mely a fesztelen egyszerűség után törekszik, s kartonban, perkálban jár.

Hanem aztán mikor színház ideje jön, mikor vacsorálni kell menni, vagy valami közcélra kell adakozni, akkor csak a perkál ruhás delnők vannak jelen, a selyem- és bársonymantillok felvándorolnak a szőlők közé, ott előveszik otthon sütött pecsenyéiket, letelepednek egy fa alá, s ott találni őket sorban, mint egy-egy falka foglyot.

Egyszer a sétányon egy ilyen gyémántos delnő kiejtett az aranyos ridicule-ből egy lúdcombot; az élcéről ismeretes X. úr utánaugrott, felvette, s udvariasan prezentálva azt a delnőnek, monda:

– Nagysád, el tetszett veszteni a legyezőjét.

Egy haszontalan zúgfirkászt egyszer maga elé idéztet az illető hatósági személy, s kezdi lehordani silány firkáiért, amikkel csak veszt az irodalom.

– De uram – szól mentségül a firkász –, hisz nekem is csak kell élnem.

– Én bizony nem látom át, hogy miért kellene? – felelt ez rá rettentő őszinteséggel.

Nagytiszteletű ** esperes úr híres volt szórakozottságáról. Egy este a felesége bemegy a szobába, s figyelmezteti, hogy estélyre vannak híva a város bírájához, tehát öltözzék fel.

– Igaz biz a: mindjárt felöltözöm, csak eredj addig a szobádba.

Azzal felkelt íróasztalától, leveté hálókabátját, de amíg azt levetette, azalatt elfelejté, hogy öltözködni akart, ehelyett levetkőzött szépen, s lefeküdt az ágyba. Mire a felesége visszajött érte, már akkor aludt is.

Bekapva jött egy este a diák kollégiumi lakhelyére, vizes köpönyegét felteríti a meleg plékemence hosszú csövire, darab idő múlva veszi le, hogy már megszáradt. Másnap temetésre menve felveszi a köpenyeget, mit szorosan magához fogott,  mert kegyetlen hideg volt; csak mennek, csak mennek, egyszer örömmel mondja társának:  „én nem tudom, pátrióta, ez a köpenyeg azelőtt alig ért be, most oly bő, hogy ketten is beleférnénk” – s mutatja két kezét széjjelterjesztve a köpenyeg bőségét –, akkor látják, hogy hátul, amint vargát rántott a meleg kemencétől, egészen kétfelé volt válva.

„Tisztelteti a néni a nénit, ha ráér a néni, látogassa meg a nénit, valamit akar mondani a néni a néninek; ha pedig nem ér rá a néni eljönni a nénihez, hát majd akkor a néni jön el a nénihez.”

Murillo egyszer a madridi piacon őgyelegve, egy közrendű spanyol tűnt szemébe, kinek rendkívül szép alkotású keze volt, hanem spanyol divat szerint rendesen piszkos.

– Adnék önnek egy reált, senor – szólítá meg a vitézt a festész –, ha le engedné festenem a kezét; de adnék kettőt, ha elébb megmosná.

A se n$or ráállt az alkura, s elballagott a kúthoz; kis idő múlva azonban visszajött, azt a lényeges pontot tisztába hozandó a festésszel, amit kifeledtek az alkuból: hogy melyik kezét akarja lefesteni? hogy csak azt mossa meg tisztára.

Nagyon rossz borotvával nyúzták a szegény cigány állát a műhelyben.

– Ugyan ídes lelkem, húzzsa meg egy kicsit azt a borotvát, hogy könnyebben essík a karjának a munka.

– Szedtevette, lánchordta, teremtette! Miért nem köti meg kend a kutyáját, ha tudja, hogy harapós; most alig tudtuk elverni magunkról. Szerencse, hogy bot volt nálunk, különben mindnyájunkat lehúzott volna.

– Engedelmet instálok. Nem bánt az én kutyám tisztességes úriembereket soha; hanem most azt tudja, hogy szombat van, s aztán ilyenkor minden parádés emberről azt gondolja, hogy zsidó; azért megy olyan dühösen neki.

Potyondy úr egy időben nagyon szorgalmas olvasója volt a hírlapoknak. A kaszinóban ő ragadta ki legelsőbb a pincér kezéből a Budapesti Hírlapot, mikor a postáról hozták. Egyszer azután nagyon megutálta a hírlapokat, s többé ha kínálták sem kellett neki.

– Miért nem tetszik többé az újság, kedves urambátyám?

Nem felelt Potyondy úr, hanem valami gonosz csont azt súgta rá:

– Azért nem kell a hírlap az öregúrnak többé, mert eddig mindig azt várta, hogy a lap elején fogja a nevét nyomtatásban meglátni, s egyszer azután a lap hátulján látta meg.

Tudniillik, hogy a lap elején szoktak lenni a hivatalba-kinevezések, a hátulján pedig a csődhirdetések.

Párizsban nemrég egy cause celebre folyt le, melyben főszerepvívő egy elegáns úriember volt; ő volt az egész zsiványbanda főnöke.

Ez annyira gavalléros ember volt, hogy maga annyira sem ereszkedett le, hogy a polgár esküdtek előtt saját hangjával védte volna magát; mindig egész noble nonchalance-szal ügyvédére utalt.

– Ügyvéd úr majd felel helyettem.

Ügyvéd úr igen remekül is vitázott védence nevében; hanem az persze mind hiába volt, mert a rablás, gyilkolás kisült ellene.

Végtére kimondták rá az ítéletet; el kell neki sétálnia a guillotin alá, s otthagyni a fejét. Zsivány úr noble elutasítással monda rá:

– Ügyvéd úr majd felel helyettem.

– De már ott nem!

Tetten kaptak egy vásári bicskást, beviszik a cédulára.

– 24-et kell vágni erre a semmiházira –, hangzék a városbírói ítélet.

Megfülelik a fogdmegek, amikor a vásárbicskás kihúzza nemesi bizonyítványát, s protestál, hogy ő nem bot alá való.

– Jól van, semmiházi, fogjátok meg, le kell hát vágni a fél bajuszát.

Ezzel a nagy sudaras bajusz felét lenyírték, mit a tolvaj 50 bottal is örömest visszaváltott volna.

A botbüntetés eltörlésekor botokkal verekedő hetyke legények kerültek a városi bíró elé.

Gondolkodik a bíró. No e furcsa, hogy ezek bottal verik egymást, s őket botozni nem szabad, most hát már az ítélem, hogy mindegyik legényt egy-egy vödör vízzel nyakon kell önteni. S úgy lett. Huzamos időig verekedőt nem lehetett látni, jobban féltek a víz-, mint a botbüntetéstől.

–  Hát te mit csinálsz? – kérdé mezítláb jövő hajdúját a tekintetes úr.

–  Instálom alásan – esenge Jancsi –, szeg ment a csizmámba, csak azt vizsgálom.

A dolog csak annyiban volt, hogy Jancsi a pincében szert tett az urának szánt messzelátók egyikére, s nem tudván azt másképp szobájába csempészni, lehúzta csizmáját, az üveget belerakta, s így rukkolt fel a pincéből, sántikálva, fél mezítláb és fél sarkantyúsan; amiért is csak perspectivuma segélyével találhatta meg a gonosz szeget.

Bugyboréki Cinege úr szárazság idején akár háztetőn, akár annak tetejére, egy kis porció halhatatlanságért verset írni ajánlkozik.

Lajtorja se kívántatik, mert a nevezett vállalkozó gyalogjában száll alá és repül fölfelé.

Toronytetőkre csak holdvilágos éjeken vállalkozik.

Mezei szárazság ellen is szolgálhat, de csak záporral.

– Lakik pedig az országúton Nr. 0.

A gazdasszony akkor nyitá be a házajtót, mikor a huszár leányával csókolódott.

– Mit csinál, vitéz uram? – riad rá az asszony.

– Csak a szót adom a húgom szájába – válaszol a huszár.

Lepedő Andris Marmantyu Pistát felszólítá, hogy: Macsakbajusz Józsit – ki nyájokat többször megpiszkolta – a vármegye becsípette; míg ő a hűvösön ül, vissza lehetne neki a kölcsönt adni.

– Megtetszik öcsém – jegyzé meg Marmantyu –, hogy világéletedben mindig csak falusi kondás voltál, becsületes uraságot nem szolgáltál; különben tudnád: hogy addig, míg a számadó ül, nyája sequestrum alatt van; ezt egy valamirevaló kondás – ki tudja a becsületet és emberséget – nem sérti meg.

– Váltson kend fel két aranyat nekem, atyafi – mondá egy kupec vásári alkalommal egy vásárlónak.

– Igen szívesen, úgysem volt még aranyom, de hát mennyit is adjak érte?

– 30 ftot a kettőért – ez az ára.

Kifizeti a 30 ftot, azzal vásárlását folytatandó elballag, addig vásárolgat, hogy elfogy a pénze, rászorult az aranyokra; azzal akar fizetni a kereskedőnek, de ez a rendes értékben számítja a 2 aranyat.

– Már uram, nem csal engem meg, most váltottam én ezeket 30 forintért.

Szóvita kerekedik, s történetesen odavetődik a kupec, de már ez sem veszi vissza az aranyat 30 ftért.

Bíró elé kerülnek; a panasz előadatik.

– Tudja-e kend már, panaszló, hogy mennyit ér egy arany? – kérdé a vásárbíró.

– Igen, uram! megtanultam most.

–  No érje kend be vele, mert hogy én ezen ítéletet hozhattam kendtek felett, sok pénzibe került az az én apámnak, kend is fizessen a tanulmányért, punctum; el lehet menni.

X. szerkesztőnek valami jutott az úton eszébe, hogy be kellene iktatni a szerkesztői mondanivalók közé; hirtelen előránt a zsebéből valami darabka papirost, s ráírja plajbásszal a szerkesztői értesítést, és odaadja a szedőfiúnak, hogy vigye hevenyén a nyomdába, s aztán nyomtassák a lapot bátran. Az a cédula pedig a mosónénak a jegyzéke volt, melynek a másik oldalára ez volt írva:  „itt küldök a tensúrnak hat inget és három lábravalót, jobban nem lehet kikeményíteni.” A szedő nem tudott magyarul; helyesebbnek tartá a plajbásszal írt helyett a tintával írottat kiszedni; a javítnok azt hitte, hogy ez valami vicc, s másnap a szerkesztőt majd a guta ütötte meg, mikor a lapja végén azt a furcsa közleményt pillantja meg legelébb is.

– No feleség, ugye nagy ázsióval adtam túl az aranyaimon, hat forintjával kelt el mind.

– Ugyan hol?

– Hát a kártyaasztalnál. Elvesztettem mind. Hanem iszonyú sokat nyertem rajtuk; másutt csak 4 forint 54 krral veszik el.

Kecskeméten volt egy bohó piktor; ha annak az ember jó reggelt kívánt, mikor szép napfényes idő volt, rákiáltott érte:

–  „Hát te istentelen, neked még ez sem elég jó reggel? ennél is jobbat kívánsz?”

És körülbelül igaza volt, mert minek kívánja az ember azt, ami már anélkül is megvan?

– János, nem tudna kend egy kis tüzet adni? – szólal föl egy úriember a kocsi hátuljából fuvarosához.

– Debzon tudok – mért ne tudnék –, felel a fuvaros, miközben ülése alá kapja a gyeplőt, és zsebéből kikeresi a tűzkőt, acélt és taplót, s nekiigazgatván tűzszereit, nekicsóválja kezét, szerencsésen az első ütésre beleüt a taplóba, aztán hátrafordul, s egy nemével a diadalérzetnek nyújtja át a tüzet az úriember pipájára.

– Ejnye de jó tűzszere van kendnek – mondja ez.

– Hátha még a szél nem fújna! – feleli tökéletesen boldog arccal János.

– Persze ha a szél nem fújt volna, még a zsebében kiütött volna magától a tűzszer, mert szél mellett is megtette azt a bravúrt, mit tűzkő és tapló tenni képes.

Rektor úr kamráját egy tolvaj éjjel kiásván, bebúvik, ott egyet-mást zsákra szed; felébred a rektor a zörgésre, csendesen felnyitja a kamraajtót, a tolvaj hirtelen a kibúváshoz fog, de a rektor nem lévén rest, megkapja a tolvaj lábát, segítségért kiáltozik.

Kis idő múlva hangzik kívülről:

–  Eressze el, rektor uram, fogjuk már mi idekinn.

Elereszti a rektor, kimegy, hát a tolvaj már a kerítésen is túl volt (maga kiáltozta, hogy:  „eressze el, megfogtuk már”).

Éjjel ért be a falusi fuvaros a városba, tüstént a gyógyszertárt keresé fel, s fölzörgeti a gyógyszerészt.

– No mi baj?

– Ugyan kérem szépen, ez a patika?

– Igen.

– De régen keresem, csakhogy már rátaláltam, holnap hetivásár után eljövök orvosságért.

– Ugyan miért vert hát kend fel álmomból, holott nappal könnyebben megtalálta volna a patikát.

– Úgy ám uram, de sietős az orvosság, mert nagyon rosszul van nótárus uram.

Boros fővel áll ki Kovács legénye, András, az éjjeli őrködésre; megszólít egy arrafelé menő urat:

–  Ki vagy? megállj!

A megszólított jól ösmerte az őrt, tréfából így felel:

–  Én vagyok Kovács legénye, az András.

Álmélkodásba jön erre a nehézfejű őr, nagy gondolkodás után egyszer felszólal:

–  Ühm! hát akkor én ki vagyok?

– Hol volt, domine? – kérdé egy professzor szemközt jövő tanítványát.

– Sétálni.

– Van 1000 frt a zsebében?

– Nincs nekem.

– Úgy hát csak  „járkált” – mondá mosolyogva a tanár.

Egy eladó fehér agár versenyfutásra állíttatott ki a venni szándékozó más színű agaraival. Kergetik a nyulat. Egyszer a buckák közt elvesztik a vadászok a futó állatokat, kérdik az e tájon dolgozó embertől: látta-e az agarakat.

– Igen, uraim!

– Nos melyik volt elöl, ugye a fehér? – kérdé kíváncsian a fehér agár tulajdonosa.

– Nem biz az!

– Ugyan melyik?

– Hát a  „nyúl”.

– Ön Heves megyei, nemde?

– Úgy van, de honnan sejté uraságod?

– Hát arról a körmei alatt hordott szép fekete földről!

X. és Y. kereskedési cége megbukott, X. azonban folytatá a kereskedést, s e jelentést tette közzé:

„Ki a cégnek tartozik, az nekem fizessen; kinek pedig a cég tartozik, az Y-tól követelje pénzét.”

Épp oly bárgyúság volna azt hinni, hogy a vasmacska egerészni jár, mint azt, hogy a nyaklevestől a gyomor felmelegszik.

Az ítélő- és az emlékezőtehetség közt az a különbség is van, hogy az utóbbinak gyöngülését sok ember bevallja, míg az elsőét senki sem.

Nem a szerzett, de a megtakarított pénz tesz gazdaggá. Nem attól hízunk, amit megeszünk, hanem attól, mit megemésztünk. Nem az olvasott, de az emlékben tartott tanból lesz a tudomány.

– Ugyan hogy tudsz ily ócska viselt kalapot hordani?

– Mert nőm azzal fenyeget, hogy addig nem jő ki velem sétálni, míg újat nem veszek.

– Menjünk; tíz az óra, s ekkor már minden becsületes ember hazamegy.

– Jó, én megyek, de te azért még maradhatsz.

A múlt kegyetlen télen nemcsak hogy befagytak a folyók, hanem ami léket szoktak vágni a jégen vízhordásra, éjszakán át azt is vastag jégkéreg vonta be.

– Mit csinál kend – kérdi ijedten az egyik hajós a másikat.

– Hát kivágom újra ezt a léket, mert az éjjel befagyott.

– Hagyjon kend neki békét, az este beleugrott a feleségem, ha kiereszti kend, még visszajön.

A **-i kollégiumban az volt a rend, hogy mikor a diáknak valami betegsége volt, amiért nem mehetett iskolába, a physices professor, aki értett a dologhoz, akarta mindig látni az orvosi rendelvényt, hogy tudja belőle, mekkora bajban van a diák?

Nem levén ott több egy orvosnál, nagyon sokat alkalmatlankodtak rajta a múzsák recipékért, minélfogva ő már megrestellte a dolgot, s akként cselekvék, hogy összegyűjtött sok mindenféle régi rendelvényt, s azokat felfűzte egy spárgára, ha jött a diák, egyet lerántott belőle, s odadta neki, úgyis tudta, hogy nem viszi az ezt a patikába.

Egyszer valami híres iskolakerülővel az a fátum történt, hogy a doktor orvosi recipe gyanánt egy tintaspeciest talált a kezébe nyomni. Fut a diák az írással a tanárhoz, s mutogatja neki a gonosz dolgot.

A tanár végignézi, látja, hogy az tintának való vegyíték.

– Domine, én ebből a recipéből azt látom, hogy az ön baja nem egyéb, mint szárazbetegség a kalamárisban.

Azon időben, midőn Debrecen még a török hatalom alatt volt, a török atyafiak nagyon szerették a nagyságos címet; de még jobban szerették a kontyos atyafiak egyik vagy másik bolt tulajdonosát elűzni, s helyettők ilyenkor ők levének gazdák.

Ily alkalommal történt egyszer: hogy egy szegény, de fortélyos ember bement egy vasárúsboltba, melynek gazdája valami bolond csausz volt.

–  No mi kell, szegény ember? – kérdé a csausz a belépőtől.

–  Bizony nagyságos uram, nekem egy pár kapára volna szükségem!

–  Ne, szegény ember! válassz ezek közül – szólt a csausz egy halmaz kapát tolva eléje.

A szegény ember hamar kiválasztott magának egy párt, s megegyeztek az árba, mely 5 piasztert tett.

–  Nagyságos uram – szólt ez egy esdő pillanatot vetve az érdemes kereskedő csauszra –, pénzem most nincs, de egy hét múlva behozom a kapák árát.

–  Jól van, szegény ember, jól! – De mondd meg csak, kinek hívnak, mert majd megcsalsz.

–  Kapacsali Macsali a nevem – szólt a vevő, alázatos pillanatot vetve az érdemes török úrra.

Elmúlt a hét, meg a másik is; az érdemes török úr hiába várta adósát, elmaradt az, mintha a föld nyelte volna el.

Már a harmadik hétnek is fogytán volt az idő, midőn a csausz tovább nem állhatván már a dicsőséget: beszólít magához egy suhancot, ki ott a napon pirítá az orrát.

–  Te! – így kezdi az érdemes úr beszédét –  egy szegény ember éntőlem kapát vett, de nem fizetett meg érte. Nem ismered?

–  Hogy híják hát?

–  Kapacsali Macsali – felelé a török.

–  Hát uram nem érted? hisz azért mondá, hogy ő Kapacsali Macsali, mivel kapát csalt, ma csalt!

Nagyságos Tókerty urat mindenki arról ismeré, hogy magyar emberhez illetlenül sok pénze van. Több a kapitálisa, mint amennyit ki bír adni; sohasem kölcsönözvén másképp, mint teljes biztosíték mellett. Egyszer tekintetes V. vármegyének valami útcsináltatás miatt nagyobb összegre volt szüksége, a tens karok és rendek sok tanakodás után elhatározák a megyegyűlésen, hogy legjobb lesz azt kölcsönkérni nagyságos Tókerty úrtól. Kiküldének hozzá deputációt, mely állt egy alispánból és a

főpénztárnokból, akik előadák a tekintetes vármegye nevében

kérelmüket a pénzes úr előtt, hogy legyen szíves kölcsönözni a tekintetes vármegyének ennyit meg ennyit.

A nagyságos úr szörnyű savanyú képet csinált az ajánlathoz, feltette a pápaszemét, szétnézett vele a levegőben, s gyanakodva mondá:

– De ki légyen az a tekintetes vármegye? nem ismerem azt az urat. Ha a tekintetes alispán úrnak kell pénz, vagy a tekintetes perceptor úrnak, annak adok; de a tekintetes vármegyét nincs szerencsém ismerni, s ha nem fizet, hol keressem őtet?

– Hát önöknél isznak-e már theát?

– Igenis, iszunk, nagyságos asszonyom; hanem legtöbben csak borban szoktuk kivenni a részünket.

– Itthon van – izé – Toportyán úr?

– Megbolondult kend? kit keres itt?

– Hát a doktor úr nem lakik itt?

– Tán Sárkány doktor urat keresi?

– Az! az! Sárkány, Sárkány! nem toportyán. Tudtam, hogy valami ilyen pokolbeli fíreg, de nem jutott eszembe, melyik?

Szegény Ypszilonnak azért ment ki oly korán a haja, mert felesége párszor szobalány-csókolgatáson kapta őt.

Ki az, kinek bemutatásunk nem beleegyezésünkkel történik, de kitől aztán oly nehezen tudunk megválni?

– Az élet.

Új gazda. Tisztelt Herr von Wildermann, szeretnék öntől könyvre hordatni holmi apróságot.

Fűszerész. Szívesen hitelezek egy hónapra.

Új gazda. Én pedig minden hónap elsőjén megfizetek köszönettel.

Fűszerész. Akkor sajnálom, hogy vissza kell szavamat vennem.

Új gazda. Hát nincs ön előtt egy hónapi hitelem?

Fűszerész. Óh igenis, hanem abba nem egyezhetem, hogy aztán köszönettel  fizessen a hónap végén.

– Nagy szél van, János! – mond vetés idején az ispán egyik emberének –  nem tudom mit dolgozunk miatta!

– Ettől a széltől lehetnevetni ispán uram!

– Hogy lehetne? hisz mind elhordja a szél a magot!

– A nevetéstől-e? – kérdi pajzánkodva a vető ember – hát hisz azt mondtam én, hogy lehet nevetni, nem azt, hogy lehetne vetni.

Mit lehet legkönnyebben felejteni?

Felelet: Fel-ejteni semmit, de le-ejteni mindenfélét.

Milyen egészséges eszejárása van a magyar parasztnak, azok tapasztalják leginkább, kik munka közben velök vannak. Kinn áll az úrfi a szérőn a cséplők megett, mikor egy nagy egér kiugrik a csép-rázásból, utána iramodik egyik munkás, felkapja farkánál fogva, s mutatja az úrfinak:  „Látja-e, minő szép pecsenyét fogtam la! Ha egy kis darabka fehér kenyerem volna, mindjárt megenném” – mond az evickélő egeret farkánál fogva.

Megörült az úrfi, beszaladt, s egy szép szelet fehér kenyérrel tért vissza. Az ember még folyvást tartá az egeret. Mikor aztán a kenyeret elköltötte, az egeret messze vágta magától a földhöz.

–  Így la –, s azzal fogta a csépet.

–  Nos hát – volt az általános felkiáltás –, így tartja kend a szavát István?

–  Hogy-hogy, hát nem mondtam? hogyha egy kis darabka fehér kenyér volna itt, mindjárt megenném, s azt meg is ettem.

–  Igaz, biz azt nem mondta kend, hogy az egeret enné meg!

–  De nem ám! egye azt meg a macska!

Máskor bort hoztak a munkásoknak üvegekben a szérőre, az egyik kiissza felét, átadja a másiknak, az fogytig kiüríti; s mikorra kiitta, visszateszi a négyes kosárba mondván nagy borzadva: –  „Ha így láttam volna, mint most – s ezzel a palackra mutat – nem ittam volna belőle”.

– Hogyhogy? – mond az úrfi – tán valami volt benne?

– Volt ám!

– Micsoda?

– Bor!

– Nos?

– Hát ha úgy láttam volna, mint most (azaz üresen), nem is lett volna mit inni belőle!

A becsületes gulyás ember marhalopásról vádolta Icik zsidót, mire az hetykén mondta:

–  Visszaadom azt, s phüntüm.

De a szolgabíró azt felelte: – Visszaadod: kettőspont; huszonötöt kapsz; aztán csak a phüntüm.

Tudvalévő dolog, hogy csak egy keresztesi ember eszik hetenkint egyszer húst, t. i. a fösvény Gubacsek, s ezt minden szerdán. De a szomszéd félszemű agara rendesen átjő, s az ablakon bemászván, míg Gubacsek távol van, a húst elkölti. Gubacsek az agár agyonütésével fenyegetődzik, de fél a tehetős szomszéd lármájától. Végre bíró elé kerül a dolog, ki is akként nyilatkozik, hogy változtassa el Gubacsek a húsevés napját vagy csütörtökre vagy bármely más napra, hogy így a kutyát kijátssza.

A híres komikus Jancsó egy este valami komoly hősi szerepet játszott, s a közönség egyet sem tapsolt neki. Másnap valami bohókás szerepben lépett fel, akkor meg alig szólt kettőt-hármat, az egész közönség elkezdett tapsolni. – Megáll a beszéd közepén, vállat vonít, s nagy kedvetlenül leszól a közönséghez:

–  Ugyan, mit tudnak ma tapsolni? Ilyen ostobaságnak, mint ez a mai? Tegnap kellett volna!

G... helységben ősi szokás szerint nagypénteken borjúkat bélyegeztek, mely alkalomra vasat melegíteni a falu cigányát is fúvójával kiparancsolták. Az ingerkedő gulyások az utolsó borjút egészen a cigánynak irányozva bocsátották el, mely a cigányt tüzestől, fúvóstól, minden pereputtyostól szétrúgta. Föltápászkodás után a fiatal rajkó ily észrevételt mondott a vén dadinak:

– Apám, csak látom, hogy bolond a mazsar, ha bort isz.

Erre a vén röviden azt felelte:

–  „Is, nem is.”

– Merre kell Tiszafürednek menni – kérdi a négylovas úriember a gubás bojtártól.

– Csak arra tessék felfordulni a!! – mond nagy készséggel a juhok őrzője.

– Tudnád-e már, kisfiam – kérdezé az iskolavizsgáló – az asztaláldást?

– Nincs minekünk asztaláldásunk – így szól a fiú –, mert mi patkáról szoktunk enni.

– No Jancsi, megpróbáltad az új vasekét?

– Igenis megpróbáltam.

– Hát melyik jobb? Ez-e, vagy a régi faeke?

– Jobb a régi, nagy uram.

– Miért jobb?

– Tudja Isten. Csak hogy ez az új nem olyan jó.

– De miért? Talán nehéz az ökröknek?

– Nem a. Inkább olyan könnyen jár, mint a parancsolat.

– Hát miért rosszabb akkor?

– Tudja Isten.

– Talán rosszul barázdol?

– Olyan egyenes barázdája van annak, uram, mint a plajbász.

– Miért rosszabb hát mégis?

– Tudja Isten.

– Talán sok földet felszed?

– Kéznél van az ösztöke, lehet azon segíteni.

– Mi az apád lelkéért rosszabb hát akkor?

– Tudja Isten.

– De ha olyan könnyen jár, egyenesen barázdol, meg a földet se szedi fel, mint mondod, hát akkor mégse rosszabb a réginél?

– De rosszabb biz a.

– De hát mondd, miért?

– Tudja Isten.

– Hallod-e te Jankó! ha nekem még egyszer azzal felelsz, hogy  „tudja Isten”, és nem mondod meg egyenesen, hogy miért rosszabb, úgy helyén hagylak ezzel az izével – nádpálcával, hogy... Szólj hát, miért nem olyan jó?

– Mert zöld!

– Burkusországon masíroztunk keresztül 1809-ben, ott ittam életembe a legjobb 1834-beli bort – mondá a rokkant huszár a korcsmán.

– Mit beszél Márton gazda, 1834-belit 1809-ben, hisz ez lehetetlenség!

– No! no! igaz hogy nem lehet, de én nem hazudok, hanem az a sváb kellner szedett rá, mert becsületére állította, hogy valóságos 1834-beli bor, amit előadott.

Bíztatták a lakománál a fiatal színészt, hogy emeljen poharat, s mondjon áldomást a háziúrra; de ő csak fejet csóvált,  mondván:

„Nincs itt súgó!”

Senki sem tanulta meg olyan gyorsan és tökéletesen minden számításbeli pozíciónak új pénzre való gyors és szabatos áttételét, mint a ** fogadó főpincére; ettől ha kérdi valaki: hány óra? – rögtön szolgál vele: 17 és 5/10. (Régi krajcárban 10 óra.)

Baronesz. Ön leányom kezét, Olga baroneszét kéri? Van önnek családfája?

Kérő. Hogy van-e? Ezerkétszáz hold erdőm van ilyen fából!!

A vasúti állomásoknál a közönség könnyebb eligazodása kedvéért ezentúl nemcsak Érsekújvár, Esztergom stb. fognak Neuhäusel, Gran stb. nevezet alatt előfordulni; hanem minden egyéb állomás neve is, mely le engedi magát fordíttatni; például:

Station „Türkischer Sanct Nikolaus” (Török-Szent-Miklós).

Station „Setz er sich nieder” (Üllő).

Station „Prügel C.” (Verőcze).

Station „Schwertgestank-Neues-Quartier” (Kardszagújszállás).

Station „Hajducken Wüthender Armenier” (Hajdú-Böszörmény).

Station „Einer fürchtet sich im Haus” (Félegyháza).

Station „Begrabe und warte” (Temesvár).

Station „Bezahl Colonie'' (Füzesgyarmat).

– Ugyan urambátyám, miért nem csináltat pincéjében valami ülőhelyet? – így szólítá meg X. jurátus Y. táblabírót, ki őt a pincéjébe egy kis jó borra meghívta.

– Bizony édes öcsém, azért nem csináltatok én –, hogy senki se igyék pincémben annyit, hogy saját lábain állani ne tudjon.

Examen volt egykor a kollégiumban, egyik diák a keresztségről felelt, elmondván, hogy csak természetes vízzel lehet keresztelni. A főkurátor úr, ki teológiát is hallgatott, szeretvén objiciálni, kérdé tőle:

– Hát domine Galambos, mit gondol, levessel lehetne-e keresztelni?

– Distinguo – mondá ő –, a coquiális levessel igen.

B. lelkész az alamizsnálkodásról szónokolt hívei előtt, serkentvén azokat a szegényekkeli jótételre. Egy elbocsátott katona történetesen a templomba tévedt, isteni tisztelet után siet a paphoz, nagy alamizsnát reménylve.

– Tudja kend mi a generális?

– Tudom – felelt a katona.

– Mit szokott az csinálni?

– Exercíroztat – mond a katona.

– No hát, ami a generális a katonák előtt, az vagyok én híveim előtt. Elmehet kend.

1851-ben Bessenszögre a Tisza mellett földbecslésre X. *-nyi becslő-biztos volt kiküldve. X. biztos megjelent a községben, de éppen a legrosszabb időkor, mivel csaknem az egész határt a Tisza árja borította; kérte tehát a bíró a biztost, hogy máskor legyen szíves eljönni, mivel most csak vizet lehet látni. – Mindegy – felelte a biztos –, én látni akarom a határt, ha már itt vagyok; hozassanak egy ladikot. – Beültek tehát a ladikba: a biztos, a bíró és a választmány –, azonban a bíró szava igazolva volt, még csak ki sem tudtak szállani a ladikból. – A bíróhoz fordul ekkor a biztos, s azt akarta mondani, hogy legalább szemmértékkel a határ területét felvehetnénk; azonban minthogy igen szeretett cifrán beszélni, így fejezte ki magát:  „Hátha szemmérték tudományos ügyeléke mellékletére függesztenénk állásunkat, vajmi hasznos szolgálatot tehetnénk a kormánynak.” A bíró, minthogy a mondás hozzá volt intézve, következőleg válaszolt rá:  „Egészen ugyan, uram, nem értem előadását, de annyit mégis sejtek belőle, hogy annyit tetszett mondani, hogy akik a ladikban vagyunk, mindnyájan menjünk haza.”

Egy ultra-szittya úriembernek, ki a germán nyelv kultiválása körül szörnyű érdemeket szerezhetett magának, ki a keresztlevelet Kreuzbrief-nek titulálta, Bécs egyik kávéházában, unaloműző pipázhatnékja levén, a körülötte ácsorgó pincért ilyenformán értesíté kívánsága felől: Zí, geben zimír ajne Pfajfe, ikh vill pfajfen.

Ugyancsak ezzel történt, hogy a vendéglőben, amint\ Sexzarder-t rendele, nem kis csodálkozására, félórai várakozás után hat keményre főtt tojást hoztak. A jámbor pincér Sechs hart ' Eier-nek értette.

A **-di tájékon járt az iskolaigazgató, megnézendő a tanyai iskolák állapotát, s egy tájon rendkívül rajtaestek az emberek: hogy rendelne az ő számukra is még egy tanyai iskolát, mert őhozzájuk a legközelebbi is igen távol van, s hogy az ő tájékukon máris igen sok a gyermek.

– Hjaj! barátim – monda az iskolaigazgató úr –, nem állíthatunk ám mi szabad akaratunk szerint mindjárt egynehány gyermek számára iskolát, mert csak ötven gyermekre lehet egy iskolát állítani, hát legelőször ötven gyermeknek kellene lenni.

– Hiszen kérem alássan, majd kiteremtjük mi még azt – felele rá az együgyű ember.

Az öreg **-di lelkész mintegy tizenöt-húsz év előtt kinyomatta néhány prédikációját ily cím alatt:

„Alkalmi prédikációk”

a gyengébb elműek számára.

Ajánlom tekintetes N. Gábor, N. Pál, X. János, Y. Imre, N. Ferenc stb. stb. uraknak, általában minden rendű és rangú kedves hallgatóimnak.

– Hogy vagy, pajtás? de rég láttalak!

– Köszönöm, csak megvagyok.

– De hát mit csinálsz itt e szép gazdaságban?

– Látod: most vadászok.

– Ez kedves mulatság, pajtás, de hát hogy vagy, kivel vagy itt, csak nem magad vagy?

– Sőt igen.

– De egykedvűleg beszélsz, pajtás, talán sajátod e szép gazdaság?

– Nem, ispán vagyok benne.

– Vagy úgy, pajtás! örülök, hogy ily szép s jó állomásra vergődtél. Segítsen az Isten a magad javára!

– Köszönöm.

– De már most régi barátságunknál fogva vezess be hajlékodba, s mutasd meg e szép gazdaság belsejét; mert külseje nem éppen utolsó, melyből reménylem, jó instrukciója van. Óhajtanám látni lovaitokat, ökreiteket, juh- és sertésnyájaitokat, gépeiteket, ekéiteket stb. Ugye nem fogod megtagadni tőlem e szívességet?

– Kívánatodat e helyben is teljesíthetem. Látod azt az első épületet?

– Látom, pajtás.

– No az az én lakom.

– Látod azt a második épületet?

– Látom, pajtás.

– Az egy üres juhszín.

– Látod azt az üres ököristállót?

– Látom, pajtás.

– Látod azt az üres kukoricagórét?

– Látom, pajtás.

– Látsz engemet?

– Látlak, pajtás.

– No én vagyok minden.

– Köszönöm szíves barátságodat, pajtás. Isten veled, kívánom, hogy jól folyjanak dolgaid!

Egy hentes és tojásárusnő összevesztek a piacon, s annyira ment a dolog, hogy bíró eleibe hurcolták egymást. Bíró előtt állván, a tojásáruló kofa, nekieresztette a nyelvét, s dűlt belőle az átok-szitok úgy, mintha az egész bőre alja azzal lett volna kitömve. A hentes soká szájtátva hallgatta, végre elragadtatva közbevágott:

– Asszonyom! özvegy-e kegyelmed?

– Az bizony, mégpedig negyedszer.

– No én ilyen kereskedésre alkalmas nyelvű nőt sohasem láttam, pedig én is három asszonyt nyűttem el, akar-e feleségem lenni?

Az asszony szót sem szólt többet, hanem kezet nyújtott, s a bírótól egyenesen a paphoz ment a perlekedő pár.

Egy bogárdi paraszt égre-földre instálja az orvost, hogy csak hamar jöjjön a feleségéhez, mert az nagyon, de nagyon rosszul van.

Az orvos nem is késik emberbaráti kötelességét teljesíteni, szalad ahogy kitelik tőle.

– No van-e itt valami írószer: ténta, penna, papiros? hogy orvosságot írhassak.

– Nem azért híttam én a tensurat – felelt a tépelődő férj –, hogy orvosságot adjon, csak azt mondja meg, hogy mi baja?

– Hát kend mit költött? – kérdi egy passagier fuvarosát – kérje elő a háziszolgától kontóját.

– Nincs nekem semmi kontóm – felelt a fuvaros.

– Hát már kifizette kend?

– Nem fizettem biz én...

– Hát hogy esik ez meg, két nap óta csak evett-ivott kend, meg az istállópénz, egy kis széna?

– Hát biz az csak úgy volt, tensuram – felelt a furfangos ember –, hogy amikor csak megláttam az udvaron a fogadós urat, mindig kezet csókoltam neki, aztán meg tekintetes úrnak tituláztam; – ő meg aztán kiadta a hájszneknek\ „hogy ennek az emberséges embernek legyen magának, lovának enni-innivaló ingyen”, így van az, hogy nekem nincs semmi kontóm.

Itt-ott furcsán megy a szegény diákok dolga. Ha felekezetükből valakinek temetésére harangoznak, fel kell öltözniök tisztességes fekete egyenruhába, s szakadjon bár az eső, menni kell a végső tiszteletre. Fáradságukért azonban elégséges jutalmat is vesznek, egy-egy garast kapván fejenkint.

Egyszer némi szegény ember akarja elénekeltetni feleségit. Elmegy az igazgató tanárhoz, s ott elkezdi:

– Professzor úr, instálok tízgarasára deákot.

Levelet ír szülőinek a diák, szokása szerint ilyenképpen:

– Édes szülőim! Én, Istennek hála, jól vagyok, csakhogy egy kissé beteg vagyok – s önfeledten odatolja –, melyhez hasonlót kívánok édesapáméknak is.

Földiraton vannak a diákok. Szólít a tanár:

– Na, Kerekes, mutassa meg, hol fekszik Philadelphia?

A diák egész komolyan a földabroszhoz lép, kiterjesztett ujjait meghordozza fölötte, s azt mondja:

– Circiter itt, professzor úr.

Beleheveredik pajtása ágyába a diák, s nem akaratjából pipájával egy kis lyukat égetett pokrócán. Előáll erre a tulajdonos, hogy mármost neki fizesse meg a pokrócot. Amaz mást is veszen helyette, de az illető nem elégszik meg vele, a dolgot iskolai törvényszékre keríti, s ott így szól:

– Látta volna a tisztelt publikum az én pokrócomat – a volt a pokróc! Ez hitvány; ez nekem nem kell: mert ha én e pokróccal két hétig takarózom, lópokróc lesz belőle.

Vendéglőbe megyen egy este a novícius. Kezibe veszi az étlapot, s látja: rostélyos – ez nem kell; mindjárt az utána következő sorban: dettó pityókával; effélét sohasem evett, jó volna megkóstolni –, odakiált tehát:

– Kellner, egy porció dettót pityókával.

Csillagászatból állá a közvizsgálatot a diák. Ott ült társai előtt. Átellenben volt a tanár.

– Na Keleti – mond a tanár – merre van nyugat?

A fiú egyet se nyikkan.

– Mondja meg hát elébb, merre van kelet?

A fiú ismét hallgat.

– Megálljon, szemben magával kelet, hát most a háta megett mi van?

– Hát instálom, a diákok.

–  Mit szokott, édesem, reggelizni? – kérdi a háziasszony fiatal lány vendégétől.

–  Néha semmit édes néném, máskor meg azt sem. – feleli ez nagy sebesen.

Az ügyetlen X. egy társaságból távozván, elviszi Z. kalapját, s másnap, midőn összejönnek, mentegeti tévedését, állítván, hogy körülbelől egyforma fejök van. Hogy körül egyforma fejünk van – válaszol Z. –, azt csak elhinném, de belől?...

Két fiatalember, kinek egyike nagyon dadogott, kucsírozgat látogatóba.

Egyszer a dadogó észreveszi, hogy a kerék mindjárt kiesik, s figyelmezteti barátját, ki a lovakat hajtá:

–  „Barátom, kiesik a ke...ke...ke”. . . „Szoríthatod már – mondja a másik –, mikor már kiesett.”

–  De hamar megjöttél, brúder!

–  Oh barátom! éppen most 5 perce, hogy elmentem, ez idő alatt odamentem, visszajöttem, s még egy fertály órát biliárdoztam is!

Egyszer egy béres-forma ember előtt valaki előhozta, hogy milyen jó és olcsó a föld Amerikában.

– Onnan volna hát jó hozni egy pár kocsiderékkal.

Bécsben egy tanár az egyetemben a napnagyítón mutogatott számos hallgatóság előtt érdekes tárgyakat, többek közt egy csepp ecetet is, melyben óriási nagyságú kígyók úszkáltak. A közönség meglepetve csodálkozott.

Egyszer megszólal onnan hátulról egy hallgató, nagy bölcsen elménckedni akarván:

–  Azért csíp az ecet.

Pupuk úrnak egy igen együgyű Miska nevezetű inasa volt. Miskát az ura rendesen bolondok királyának nevezte.

– Bár az volnék – felelt Miska egyszer –, akkor én volnék a leghatalmasabb király a világon.

Valakit kiraboltak, a rablás után még mindig ijedten szomszédihoz futva, ilyenformán beszéli elő esetét:

–  „Este bezárom az izét, hát egyszer izélnek, kinyitom az izét, bejön 2 izé, kifordított hogyhíják-ban, felém tart két izét, s azt mondja, adjam oda az izét, én felnyitom az izét, s od'adom nekik az izét, azzal a hogyhíjákok elmentek.”

Még azon időben, mikor a diák diák volt, vaddisznóvadászatra megy egy novícius. A vadászok eléje szabják: hallgasson, egyet se nyikkanjon, még csak prüsszenteni se merjen, mert a vaddisznó hallása éles, s elszalad. A fiú csendesen megy, szépen viseli magát, nem beszél, nem köhint. Egyszer azonban megpillant egy fülelő vadkant.

– Ecce aper, ecce aper, collega! – kiált nagy örömmel. Az aper pedig ijedve fut el. A vadászok dorgálni kezdik a fiút, minek beszélt, de ő menti magát:

– Hát ki gondolta volna, hogy ez a vadkan diákul is tud?

Egy hírhedett adósságcsináló könnyű háziöltönyben, zsebbe dugott kézzel rajzoltatta le magát.

– Nemde pompásan el van találva? – mondá a művész dicsekedve egyik látogató barátjának.

– Az arc igen, de a kéz nincs – felelé az –; mert az eredeti mindig más ember zsebében tartja a kezét.

Egy gazdag kereskedőnek két fia volt, s az egyiket katonának, a másikat kereskedőnek adta. A katona vígan élt, s adósságot csinált, a kereskedő pedig vadászni járt.

– Derék két fiad van – mondá egykor egy ismerőse a gazdag kereskedőnek –, csakhogy rosszul választottál nekik életpályát, mert akinek lövöldözni kellene, mindig váltót ír; és akinek váltót kellene írni, mindig lövöldöz.

Egy gyógyszerészt adósságért zaklattak.

– Uram, – mondá egy erőszakos hitelezőjének, ki bebörtönöztetéssel fenyegette –, teljességgel nem fizethetek, iszonyú helyzetben vagyunk mi, gyógyszerészek, semmi jövedelmünk, mert egy év óta egészségragály dühöng az emberek közt.

Józsa Gyuri istállót építtetett palócaival, s az északi oldalon akart ablakot vágatni. Óbert bátya csak rázta a fejét, végre kinyögte a szót:

– Ne jó legyen az nagysaagos uram! mert a higyeg maj nagyon megsütyi a marhaat.

Egy szenvedélyes vadász nagy tűzzel beszélte vadászkalandjait. Egyszerre szörnyű köhögés rohanta meg, úgy hogy kékült-zöldült bele.

– Mi lelte önt? – kérdék a hallgatók megijedve.

– Ne féljenek, uraim! – mondá egy komoly férfiú – mindjárt magához jő, csak egy igaz szó akadt a torkán.

Egy iszákos részeg fővel tántorgott haza, s mivel feje is szédelgett, lába is ingadozott, az út is sáros volt, minduntalan el-elesett. Utoljára nem tudott felkelni, s ott hevert a pocsolyában.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdé egy mellette elmenő.

– Várom, míg felszárad az utca.

A párisi béke megkötése előtt, midőn az egyesült seregek diadalmasan vonulnának Párison át, Lajos, székely huszár őrnagy, a város előtt megállítván huszárjait, ilyen beszédet tartott hozzájok:  „Vitéz lófej székelyek, figyeljenek kendtek, teringettét, amit mondani fogok; a székely nemzet becsületét itt e pimasz franciák előtt is fel kell tartanunk, az angyalát – hiszen mi vitéz lófej székelyek vagyunk; azért nehogy ezen kiéhezett párisi rongy nép még azt mondhassa rólunk, hogy a székely nép hazájában még ilyen várost sem látott, mint ez a hitvány Páris, azért keményen megparancsolom, hogy senki nagy bajuszú huszárjaim közül ne merje lova füléről leemelni a szemeit, mert akkor ...rögtön ...megtermtettézem az angyalát!”

Úgy lőn! A székely huszárzászlóalj átléptetett a szép Párison anélkül, hogy látott volna belőle valamit.

Egy színésznek szörnyen meggyűlt már a kontója a zsidónál, melyért is az, miután kétszeri felszólítása sükeretlen volt, elment az igazgatóhoz.

– Khírem alássan, direkhtor úr, a Rákusi úr igen sokkal tartozik már nállam, mendig a legjobb bakatort hurdatta magának, s most nem akhar füzetni, pedig én mindig a legjobb bakatorból szolgáltam.

– Nem igaz! fele víz volt – szólt közbe a panaszolt színész.

– No hát thessék kifüzetni csak a felét – rimánkodott a zsidó.

Ezelőtt nehány évvel egy Foureux nevű francia atléta ütögette földhöz az embereket Slezák cirkuszában Kecskeméten. Egyszer 50 forintot tűzött ki jutalmul annak, ki őt földhöz üti.

Másnap megjelen a küzdőtéren egy izmos hentes, s a legelső ölelkezésre úgy teremti a homokra a franciát, hogy az csak úgy nyekkent bele, s miután lassankint föltápászkodott volna, fanyar arculattal vevé ki zsebéből az 50 pengőt, s átnyújtá a győzelmes bajtársnak. De az utánozhatatlan őszinteséggel így felelt – bajszát kétszer-háromszor megsodorintva büszkesége érzetében:

– Köszönöm pajtás, csak tedd el azt az ötven forintot, nem kell az nekem, nem szorultam én arra, hiszen nem pénzért vágtalak én földhöz, hanem csak úgy – barátságból.

A francia háború alkalmával, ahol a fekete szíjas székely járt, lépteit győzelem követte; de mindenik családot, gazdaságot hagyván otthon, megelégelték már a sok parádét, azért kérték vezéröket, hogy vegye tekintetbe, miszerint otthon családjok, gazdaságok van, és adná ki a csatából részöket – hogy vágják le, s menjenek haza...

A városi főorvos Sz. városában hivatalosan ki lőn küldve, hogy a tanyákon mutatkozó vérhast vizsgálja meg, s a benne szenvedőket gyógyítsa. Egy tanyai lakos fiának írt is receptet, hanem meghagyta az anyának, hogy ha eléli az orvosságot,  majd látogassa meg őtet a városban, hogy másik orvosságot is rendelhessen a kórállapothoz képest, s lakását igyekezett megmagyarázni.

– Ott lakom – monda – az alsóvároson a patika mellett, nem messze a kápolna felé.

– Jól van, jól van, édes doktor úr, majd felkeresem, ha bemegyek, hiszen majd ráismerünk mi a lakására – a réztányérról.

Panaszt tett egy paraszt a kapitánynál, hogy őtet megverte egy katona. A paraszt nagy termetű, izmos ember volt, a kapitány pedig alacsony, vézna ember.

– Nincs az én századomban egy ember is, aki kenddel bírna, hogy van hát, hogy mégis megverte kendet?

–  Könyörgöm alássan, vitéz kapitány uram! nem is dülekedtem én vele, hanem csak álltam, hogy ütött, mert ha én is hozzáláttam volna a veszekedéshez, majd elbántam volna én vele úgy, hogy koldusnak se lett volna jó, mert hiszen csak olyan kis semmisem ember volt, mint kapitány uram...

Egy kevés hitelű ember meglátogat egy jómódút.

– Adjon kegyelmed nekem vagy száz forintot egy kevés időre.

– Adok biz én, szívesen adok egy kevés időre, hogyne adnék, tessék: tíz, húsz – – száz forint.

Ezennel leolvassa a tenyerébe. Az ember már örült, és zsebbe dugta a pénzt, gondolván: ezt is a nagyharang fizeti meg, mint a többit.

Beszélgettek ott egy jó félóráig, egyszer csak elkezdi a kölcsönző:

– Adja csak kend vissza azt a pénzt, hadd olvassam még meg egyszer, mert nekem úgy tetszik, mintha csak 90 forint volna.

Emez minden gyanú nélkül visszaadja a pénzt, s miután az meggyőződött róla, hogy csakugyan 100 forint, visszatette a fiókba.

– Adja ide hát kegyelmed azt a pénzt, ne tegye el – szólt emez siralmas hangon.

– Hiszen csak egy kevés időre kérte kend; volt már kendnél egy kevés ideig.

Köztudomású, hogy azelőtt a jobbágy, ha robotba ment, a legrosszabb tűzkövét és acélát vette magához, hogy a tűzkiütéssel is több időt megtakaríthasson.

Egy ilyen tempóra dolgozó robotost sokáig nézett a földesúr. Végre megszólítja:

– Ugyan János, látott-e kend valaha csigát?

– Hogyne láttam volna, nagyságos uram! láttam biz én!

– No akkor bizonyosan szembetalálkozott vele, mert utol ugyan, tudom, nem érte volna kend.

Tiszta magyar városba küldték a német szülők fiokat tanulni, célozván egyszersmind a magyar nyelv elsajátítására is; megkérték e célból a tanítót, hogy ne engedjen neki másképp, mint magyarul beszélni. Törje, ahogy tudja. A tanító nagy buzgóságában nemcsak a fiúnak adta ki az erős tilalmat, hogy németül egy szót se szóljon, hanem a tanulótársait is felkérte, hogy mihelyst egy szót szól is németül, adják azt föl neki.

Kevés idő múlva rohan be hozzá egy fiú:

– Tanító uram, Rudolf németül szólt.

– Mit mondott? – kérdi a tanító.

– Azt mondta, hogy  „áhá”!

– Hát hogy kellett volna azt magyarul mondani?

– Úgy, hogy –  „ühüm”.

Múlt télen egyszer Pestről Bécsbe vasúton utazván, úgy tetszett a sorsnak, hogy olyan vagonba jussak, melyben egyetlen árva ismerősöm sem volt. A néma csendet félbeszakítá egy velem átellenben ülő férfiú, ki a nagy hideg ellen panaszkodván, azzal fejezé be beszédét, hogy bizony jólesnék az embernek, ha egy pohár arakkal fölmelegíthetné magát.

A 2-dik utas egy csésze meleg theát ajánlott.

A 3-dik egy pohár hegyaljai bort.

A 4-dik egy pohár pezsgőbort.

Az én simára borotvált arcú szomszédom pedig ráncba szedett szemöldökkel fontos arcot vágván, ekképpen nyilatkozott:

– Ha én fázom, s föl akarom melegíteni magamat, akkor betérek bármely sörcsarnokba, a pincér vagy pincérné által hozatok egy pohár sört, azt ő elém teszi az asztalra; én a jobb karomat fölemelem, s úgy fogom meg a poharat, hogy fölkarcsontom alkarcsontommal 45 fokú szöget képez; a telt poharat számhoz teszem, annak tartalmát vízirányosan a számba öntöm, azután pedig függélyes irányban lenyelem.

Kérdés: miféle nemzetiségű emberek lehettek a Nr. 1, 2, 3, 4, 5. vélemény adói.

– Most igazán oly sötét van, hogy ha pofon ütnék az embert, soha se tudná meg, ki volt – jegyzé meg egyvalaki, midőn utcára nyíló ablakán kikönyökölve a sötétbe bámult. E szavakra úgy ütik őt képen, hogy a szeme is szikrát hányt, s e szavakat hallja a sötétségből:

–  „Igaza van az úrnak.”

Keresett valakit az egyházfi, akivel fontos beszélnivalója volt, s bedugta fejét a gyűlésterem ajtaján is, s egy szót sem szólt, csak szétnézegetett.

– Kit keres kend? – kérdé az egyik presbiter.

– Engedelmet kérek alázatosan, egy becsületes embert keresek; de látom, hogy nincs itt.