Pest, 1858
 

Úr: No Jancsi, eszerint megalkudtunk volna, két pengővel több bért kapsz havonkint; hanem azt még egyszer mondom, hogy azután úgy legyen, amint megállapodtunk: mikor én be vagyok kapva, akkor neked nem szabad berúgnod, különben visszamegyünk a régi bérre; de akkor ihatol, amennyi beléd fér, mikor én józan vagyok.

Kocsis (két hónap múlva): Tens uram, jelentem ássan, fölmondom a szolgálatot.

Úr: Hát miért, édes szógám? mi a baj, tán rossz a koszt, vagy a szakácsné gorombáskodott veled?!

Kocsis: Nem a, tens uram; hanem így nem tudom tovább kiállni, nagyon rövidet húztam az alkudozáskor, már két hónapja, hogy újra szegődtem, s még egyszer sem ihattam le magamat.

„Hallja maga! merre van a policáj? már régen keresem, s nem tudok odajutni.”

„Menjen be ahhoz az óráshoz, dugjon a zsebébe minden alkudozás nélkül egy aranyórát, azután hagyja ott az órást minden búcsúzás nélkül, s bizonyos lehet benne, hogy fél óra múlva a policájon lesz.”

Jegyző: Ugyan kántor uram, hogy ihatik annyit? Mai világban már nem a részegség a kántorok ismertetőjele.

Kántor: Lássa nótárius uram! mikor én bekapok, akkor egészen más ember lesz belőlem, azzal pedig sohasem törődtem, hogy más ember mit cselekszik.

Parasztasszony: Szerencsés jó napot kívánok. Kérem alázatosan, ifijúr, egy beteg fiacskám van otthon, mondja meg a tekintetes doktor úrnak, hogy ne sajnáljon hozzánk fáradni.

Az orvos kisdiák fia: Nincs itthon édes atyám, nem is jön haza, csak hónapután.

Parasztasszony: Hát jöjjön el maga, a ifijuracskám, hisz azt a kis gyereket maga is könnyen meggyógyíthatja.

Falusi sebész: No asszony, idevigyázz; én elmegyek kántor komámmal vadászni, meglehet, hogy találkozunk Kortyagi komával, s ha az a pincetorkában kap bennünket, akkor aztán hijába vársz vacsorával. Nesze, itt van egy forint ára hánytató, rá van írva minden levelkére az ára, ha beteghez keresnének, a mindennapos hideglelősnek két garas árát, a harmadnaposnak négy garas árát, a fogfájósoknak pedig öt garas árát adj készpénzért; de ne hitelezz senkinek, mert nem szeretnék bankrótát csinálni senki egészsége miatt.

Lesi a nagyszombati bakter a toronypárkányról a gyújtogatókat és tolvajokat nagy lelkiismeretesen, bevett szokása szerint; egyszerre mozgatni kezdi a földrengés a falakat, s a rémült bakter torokszakadtából kezdi kiabálni:  „Emberek! jöjjön kendtek föl, mert mindjárt ledől a torony.”

Mókai uram (egy szolnoki bizományoshoz beszólva): Igaz, hogy az urak mindent átvesznek továbbszállítás végett, és olcsó bérért biztosan átadják az illetőnek?

Bizományos írnok: Arról becsületünkkel és firmánkkal állunk jót. És hova tetszik valamit küldeni?

Mókai: Hát biz énnekem Debrecenben van egy korhely fiam, minden héten küld egy pár levelet a nyakamra, s mindegyikben pénzt kunyorál, annak a jómadárnak szeretnék egy rakás ütleget küldeni ezzel a husánggal. Átveszi az úr?

Bement egy ismeretlen úriforma egyén a szivaros boltba, s egy csomó  „cabanost” betakartatva papírba, odadott érte egy húszast, ezzel jó éjszakát mondva, és eltávozott. Alig ment még vagy száz lépést, utánakiabál a boltossegéd, mutatva a húszast:  „Tessék visszajönni; az nem igazi, hamis!” Az uracs hidegvérrel felelt vissza:  „tudom: de azért csak kiszívom, már hozzászoktam.”

Elvitte a rátóti gyerkőc a levelet Pestre, s amint megmagyarázták neki, a vastuskóval átellenben bedobta a bádogtarisznyába két hatossal együtt. Sok vártatás után pedig zörgetni kezdett a levélgyűjtőbe, s mikor még jobban megunta a várakozást, fennhangon kiabált be a nyílásán, hogy:  „adják már vissza a garasom!”

Anya (varrva): Ejnye no! olyan légvonatot érzek egyszerre, félek, hogy megfájul a fogam, valaminek nyitva kell lenni.

Fiú (kelletlen olvasgatva): Én is olyat érzek, pedig nincs más kinyitva, mint az én könyvem, betegyem, mamácskám?

„Mi baja komámuram, olyan rosszkedvű egy idő óta, mintha valami nagy búbánat nyomná a szívét.”

,Jaj, ne is kérdezze: bánat biz az enyim, mégpedig nagy, s nem tehetek ellene. Tudja, kedves komámuram, mily szentül felfogadtam, hogy valamennyi fiamat mesteremberré vagy mezei gazdává nevelem, s uramfia, az a Marci gyerek máris olyan mester lett a hazugságban, olyan cifrákat füllent, hogy akarva, nem akarva iskoláztatnom kell, mert ez született diplomata.'

,Ej, ej, kedves barátom uram, ön egészen kerüli házamat, mióta megházasodtam, miért nem lát arra mifelénk is néha, régi szokás szerint?'

„Hát nem szólott rólam semmit a felesége?”

,De bizony mondta, hogy nem szenvedheti önt, hanem az nem ront semmit a mi barátságunkon, sőt erősíti; mert én csak olyan házibarátokat kívánok magamnak, kiket a feleségem nem szenvedhet.'

Háziúr: Jaj atyafi! azért ha nincs is bizonyos kenyere, nem illik mindjárt ilyen ép, fiatal tagokkal kéregetni.

Házaló: De kérem ássan, mikor éppen semmi keresetem sincs, csak nem halhatok meg éhen?

Háziúr: Kereset, kereset! életrevaló embernek mindig van keresete. Tud az úr olvasni?

Házaló: Igenis, kérem, ássan, írni is tudok. Talán valami munkát tetszik adni? szépen, tisztán leírom.

Háziúr: Nem az; hanem lássa, a Szekrényesi tábláin mindennap vannak olyan hirdetések: hogy ekkor meg ekkor, itt meg ott egy karperec, ölebecske, teli tárca, váltó stb. elveszett, „a becsületes megtaláló illendő jutalmat kap”. Lássa, keresse meg ezeket a veszett váltókat, kutyákat, karpereceket, s azonnal lesz szép keresete.

Hivatalnok: Bíró gazda! ennek a kötélrevaló kölyöknek szállást kell a kendtek falujában, mint születési helységben rendelni; most került ki a dologházból, s ha nem gondoskodunk róla, ismét csirkefogó lesz belőle.

Bíró: Nem kell annak külön szállást rendelni, megkövetem ássan; mert vannak a mi falunkban olyan lókötők, akik közől minden éjjel elmegy egy-kettő vásárra, s hát ellehet ez a legényke nappal a kocsmában, éjjel pedig, ha megismerkedik a lókupecekkel, mindig elhálhat valamelyik ágyában, mikor nem viszik magukkal.

Raktárnok: Jó reggelt, Kormos uram! ugyan mennykő hideg napjaink vannak. Nem fagytak még meg az orraik?

Mozdonyvezér: Az ugyan nem nagy baj volna, mert hisz annyi orrot kaptunk az idén, hogy ha egy elfagy, akár három újat vehetünk elő a magazinumból.

Lelkész: Az ön szívét, erdősz úr, úgy látszik, még folyvást mély gyász tölti el.

Erdősz: Igenis, lelkiatya, oly mély az én gyászom, hogy négy hét óta, amidőn feleségemet eltemettük, csupán vaddisznóhússal és vadszederrel élek, bort pedig csak sötét éjjel iszom.

„Igaz-e, hogy ternót csináltál, földi?”

,Igaz ám.'

„De hogy jutott eszedbe a lutri, hisz amint én tudom, sohasem volt szokásod ott keresni a szerencsét.”

,A biz úgy volt, hogy az utcán menet hallottam, amint két puttonos asszony emlegetett egy harmadikat, aki a legutolsó húzáskor két ambót csinált. Még az egyik azt az észrevételt tette a nyertesről: hogy mindig az ostobáknak szolgál a szerencse. Ekkor éppen közelében voltam egy lutrinak, s oly vágyat kaptam, hogy rögtön bementem, megtettem egy pengőt három számra, és íme, másnap bebizonyosodott, hogy én is szerencse fia vagyok.'

„Nekem olyan víg természetem van, hogy valahányszor bolondot mondok, mindig egyet nevetek rá.”

,No szép öcsém! akkor neked van a világon legvígabb életed.'

Börtönész: Fogja be a száját! ha mondom, impertinens kötekedő ember, megérdemelné, hogy kilökjék az utcára.

Fogoly: Oh tessék, tessék, kérem szeretettel, ha kedve telik benne, én azt a sorscsapást is képes vagyok elviselni.

Parancsnok: Ugyan mi baja lehet önnek, hogy áthelyeztetése ellen  „egészségi szempontból” folyamodott: hisz oly izmos, kövér ön, mint egy hízott tulok.

Élelmező tiszt: Jelentem alássan, vitéz parancsnok úr! úgy megszoktam húsz évi folytonos itteni hivataloskodásom alatt az itteni italt, hogy annak változtatása ezen hiteles orvosi bizonyítványok tanúsága szerint okvetlen sorvadást és kora halált vonna maga után.

Iskolákat vizsgált a püspök, apró kérdéseket intézgetve a kisfiúcskákhoz. Kérdi egy kis szerény tanítványtól:

– „Mondd csak, kisfiam, tudod-e melyik a hatodik * parancsolat?”

A fiú habozik, vajon hogy szóljon ő per tu erre a kérdésre ilyen hatalmas férfiúnak; segítségére jön azonban nagy emberség-tudása, s felel ekképp:

– Ne méltóztassék lopni.

Midőn XIV. Lajos követe a szultánnak jelenté ura győzelmét, a nagyúr azt válaszoltatá tolmácsa által, hogy  „neki mindegy, akár a kutya falja fel a disznót, akár a disznó az ebet”.

Soká sompolygott a szekszárdi vásárban egy cigány bizonyos falusi úr mellett, kinek zsebéből duzzadt tárca kandikált ki. Szeretett volna gazt vetni a dagadt erszényre, azért alázatosan odasompolygott a tekintetes úrhoz, s kérdezé tőle:

– Ugyan nagyságos uram! látja azt a tornyot?

– Hogyne látnám! – felelé az úr, fél szemmel a toronyra tekintve, másikkal a cigány kezére sandítva, s midőn látná, hogy az az erszény felé nyúl, úgy találta arcul csapni, hogy a szeme is szikrát hányt.

– Hát te látod-e azt a tornyot? – kérdé ekkor a cigánytól.

– Kettőt, hármat is látok nemzetes uram! – felelé az, s elhordta az irhát, hogy mást is ne tálaljanak a pofleves után.

„Ejnye pajtás, de jó húsba lettél, mióta özvegy vagy. Nagyon jó étvágyad lehet.”

, Van is, nincs is.'

„Hát például mit reggeliztél ma?”

, Egy kanpulykát.'

„Hányan voltatok hozzá?”

, Ketten.'

„Kicsoda?”

, Én meg a kanpulyka.'

„Istenem, Istenem! mi lesz belőlünk, ha azok a falusi parasztok is úgy haladnak az iparos fogásokban. Nézd csak, kedves férjem, minő kicsinyekre csinálják a tojásokat, pedig magam voltam én bevásárolni, s az egész piacon nem voltak nagyobbak.”

Fejcsüggesztve jött haza Icig a zsinagógából, s atyja kérdésére azt felelte, hogy őt a rabbi szomorítá meg, mert arról beszélt egy óránál tovább: hogy porból vagyunk és ismét porrá leszünk mindnyájan.

„Szamár vagy, édes fiam” – mond az öreg táté –, „hogy emiatt búsulod úgy el magadat. Más lenne, ha aranyból volnál, és porrá kellene lenned, mert akkor száz percentet vesztenél, de így se nem nyersz, se nem vesztesz.”

Orvos: Mi bajod fiam, mi lelt, hogy oly sápadt vagy, talán hideglelésben szenvedsz?

Vargainas: Nem abban, hanem krumplilelésben.

Orvos: Nem értem, amit beszélsz.

Inas: Hát kérem ássan, a majszterném már tíz hete, hogy krumplival etet, mint a malacot, s úgy megutáltam ezt az eledelt, hogyha doktor úr nem preskribál egy kis sült kolbászt vagy túrós haluskát, engem bizonyosan agyonlel a krumpli.

„Hát te gaz kölyök! hogy mertél megházasodni, az én beleegyezésem nélkül.”

, Apámuram sem kért tőlem engedelmet, mikor édesanyámat elvette.'

Arszlán: Imádott nagysám! Oh, ha képes volnék szavakba foglalni, mily forrón szeretem kegyedet, mily hő vágyak duzzasztják ereimet.

Nő: Ugyan mérsékelje hevességét, úgyis olyan forró ez évben a kánikula, hogy majd elolvasztja az embert melegével.

Vendéglősné: Édes uram! nemigen egészséges ám a sok cukor.

Vendég (egy marék cukrot a csészéjébe dobva): Csakhogy ezt tudom, drága asszonyság; mert én ugyan rég megúntam az életet.

Egy bizonyos együgyű asszonynak pöre volt a bíróság előtt, de nagyon ráklábon haladt, s ezt elpanaszolta fűnek-fának.

– Jaj, kedves szomszédasszony! – mondá neki szomszédasszonya –, meg kellene ám kenni a bírót, s mindjárt szaporábban menne.

A szegény asszony vett egy üveg olajat, elment a bíróhoz, s ugyancsak kente ám tetőtől talpig. A bíró elértette a kenést, de fel is találta magát:

– Asszonyom! a kenés nagyon okos dolog volt, de hozz néhány rőf posztót, amivel letöröljem –, így szólott az asszonynak.

A szegény asszony ezt is megtette, s szerencsésen megnyerte a pörét.

– Jaj kedves szomszédasszony! – mondá ekkor szomszédasszonyának – nem a kenés használ ott, hanem a letörlés.

A vendéglős pesztrája két szép csecsemőt húzkál ide-oda vessző-kocsiban, egy utazó asszonyság odamegy, s így szólítja meg:

Oh beh gyönyörű egy pár gyermek, talán bizony ikrek?

Pesztra: Ühüm.

Asszonyság: Kiéi?

Pesztra: Hát az egyik a mészárosnéé, a másik meg a vendégfogadósnéé, az én asszonyomé.

Asszesszor: Titkár úr! hol találta ön azt a pókhálót, amely szerencsés volt ő excellenciájának miniszter úrnak vérét elállítani?

Titkár: Nagyságod kalamárisán.

Egyik naplopó: Mit köszöntgetsz olyan nyájasan annak a policájnak, aztán még olyan messziről.

Másik naplopó: Látod, Gyurka, én azzal az úrral nagyon jó barátságban vagyok; gyakran meginvitál magához, s ha egyszer odakaphat, mindjárt leültet szépen, összevissza kérdez, hogy mit csináltam, hogyan, miből éltem, mióta legutószor láttuk egymást, s mindig ott maraszt legalább egy hónapra, néha tovább is.

Abban az időben, mikor még kaloda volt a falusi bíró címere, történt egy palóc helységben, hogy a hajthatatlan bírák egy asszonyt kalodába zárásra itéltek azért a kis tévedésért, hogy a szomszéd kukoricáját többízben a magáénak nézte lúdhizlaláskor. A rettenetes ítélet hallására férje nyakába borult a menyecske, s esküdött égre-földre, hogy a kútba ugrik, ha elkövetik rajta azt a szégyent. Szegény Estók annyira szerette feleségét, hogy rimánkodva kérte a bírákat: engedjék neki kiállania a felesége büntetését, amire végre rá is állottak a bírák 12 pálca ráadás mellett. Azt is elviselte Estók, csakhogy kútba ne ugorjék a felesége; de meg is emlékezett erről a szeretetteljes cselekedetéről egész életében; mert valahányszor összeveszett az urával, mindig szemére vetette:  „Nem ültem én a kalodában, mint keed”.

Gyermek: Édes mamám! minő az üstökös csillag?

Anya: Olyan, mint egy nagy-nagy virgács, mellyel az egész világot fenyegeti az Istenke.

Gyermek: Ugye, édes mamám, azzal majd a tanító bácsi is kikap?

– No körösztfiam! micsoda mesterséget tanulsz? – kérdé egy falusi ember körösztfiától, amint a városban találkozott vele.

– Nem tudom – felelé az vállvonítva.

– Hiszen egy éve, hogy mesterségre adott édesatyád.

– Az igaz, de eddig csak a kosarat hordtam majszterném után a piacra, és otthon a gyermeket fogtam vagy ringattam.

Tolvajt fogtak egy ház második emeletén, s elkezdék páholni az első emeletig. A nagy zajra kicsődült az első emelet, s ütötte, verte a tolvajt egész földszintig. Ott még több ember várta, azok is emberül módban hagyták, és azután kidobták az utcára. A tolvaj nagy nehezen feltápászkodott, s megnézvén jól a házat csudálkozva így szólott:

– Sohasem hittem volna, hogy ily jó rendet tartanak ebben a házban!

Bankár: Uram! Hogy bátorkodhatik ön az én leányomnak szerelmi ajánlatokat tenni? Mi szándéka van önnek?

Művész: Uraságod angyal kisasszonyának hajlama bátorít – és szép kilátásaim.

Bankár: Kilátás, mi az a kilátás? ha egyebe sincs, ahhoz nem feleséget, hanem jó távcsövet szerezzen.

„Jól van, fiam, tisztelem az uradat.”

„Igenis értem.”

„Nos hát mi a baj még, mit vársz még? más üzenetem nincs.”

„Igenis értem.”

„Hát miért nem mégy?”

„Csak azt szeretném megérteni, hogy mit feleljek az uramnak, ha meg találja kérdezni: mennyi borravalót kaptál, János?”

Orvos (kezeit dörzsölgetve): Szervus, szervus, brúderkám! Beh rég nem láttuk egymást. No – de nem is lehetett; minthogy három egész hónapig nem voltam itthon, ezt te nem is tudtad, ugye?

Ügyvéd: De igen.

Orvos: Ki mondta?

Ügyvéd: Senki; csak a hírlapokban olvastam, hogy a legközelebb lefolyt három hónapban harmincöttel volt kevesebb a halottak száma, mint rendesen középszámmal szokott lenni.

Egyik diák: Hát te megbolondultál, vagy csak az eszed tisztul, hogy egy gombot küldesz anyádnak levélben.

Másik diák: Nem értesz te ahhoz, pajtás. Látod ez nagyon okos, legokosabb gondolatom az idén. Nézd ezt a levelet, minő szépen van megírva, tartalma pedig alázatos folyamodás az én kedves mamácskám színe elé, hogy szíveskedjék a levélbe zárt gombra egy új kabátot varrni.

Együtt sétálgatott a tisztelendő úr kántorával, s beszélgetés közben, a gyalogúton, olyan padlóhídhoz jutottak, melyhez a lelkész úrnak nem nagy bizalma volt, s mint vékonyabb dongájú embert, előre inté a kántort, hogy próbálná meg, nem roppan-e meg valahol. A kántor pedig porig görbülvén nagy alázattal visszavonult az elöljáróságtól, s kézzel lábbal gesztikulálva egyre azt vitatta, hogy  „ecclesia praecedit”, amihez azonban ez alkalommal nem nagy kedve volt a lelkiatyának.

Egyik szerecsen: Mondd meg nekem, pajtás, miért van az, hogy mikor esik, leveszed a kalapodat, s elrejted az eső elől?

Második szerecsen: A kalap az enyim, de a fejem a gazdámé.

Zöngei: Ugye leszesz oly szíves, kedves barátom, megvársz, míg visszajövök, egy kis dolgom van e házban.

Parlagi: No köszönöm azt a kis időt, egész egy óráig várattál magadra, mit csináltál olyan soká, talán kedvesed van e házban?

Zöngei: Az nincs, hanem tanítványom van, akinek zongoraleckét szoktam adni, naponkint egy-egy órát.

Vendéglős: Milord, lehetetlen önnek szállást adnom, mert úgy megszaporodtak vendégeim, hogy csupán a leányom szobáját nem adtam ki.

Angol utazó: Akkor egész tisztelettel kérem a miss jobbját.

Szabó: Spectabilis fiscus! ha én valakinek nyilvános helyen azt mondanám, hogy  „az úr hitvány komisz ember, minden keresményét beissza, azokkal a szegény mesteremberekkel pedig egy máknyit sem gondol, akik kontóra ruházzák” – lehetne nekem ezért valami bajom?

Ügyvéd: Jaj, bizon a lehetne, vagy becsuknának magának, vagy muszaj volna fizetni büntetést a sertésért.

Szabó: No hát akkor inkább nem mondom meg az úrnak, amit tudtára akartam adni.

Meghalt a gazdag szappanos, s mert az idő is nagyon szép volt, koporsót is szépet vittek a halottas házhoz, meg a kollégium cantusa is nagyon szépen énekelt, rengeteg nép jelent meg a temetésen.

De már ezt a szép részvétet nyilvánosan kell megköszönni az újságban – mond egy közel rokon a vigasztalhatlan özvegynek, s azonnal el is küldik az iskolás fiúcskát az újságíró bácsihoz, hogy nyomassa újságjába a köszönetet, és a kis deputátus beállítván a szerkesztőhöz ilyeténképpen adja elő az üzenetet:  „Tiszteli alássan a tensurat az édesmamám, s azt üzeni, hogy meghalt az édesatyám, tessék nyilvánosan megköszönni.”

Biztos: Hallod-e leányzó, te már harmadszor vagy itt mint csavargó. Hát megint nincs állandó lakásod?

Leány: Igenis, nincs.

Biztos: Bizonyos kereseted sincs, ugye?

Leány: Igenis, a sincs.

Biztos: Tudod-e, hogy már két ízben voltál emiatt a dologházban?

Leány: Igenis tudom. Először egy hónapig, másodszor két hónapig.

Biztos: Hát most tudod-e mi lesz a büntetésed?

Leány: Igenis tudom. Vagy bevisznek a dologházba három hónapra, vagy kivisznek a városból zsúpon.

– Barátom! a te arcodon az esztendő mind a négy szakaszát egyszerre lehet látni –, mondá egy részeges öregnek ismerős barátja.

– Hogyhogy? – kérdé az iszákos.

– Ősz fejeden a telet; bortól égő szemeidben a nyarat; sápadt arcodon az őszt; s borvirágos orrodon a tavaszt.

Mi az oka barátom, hogy darabod adatásakor tegnap s tegnapelőtt is üres volt a színház? – kérdék egy ifjú drámaírótól.

– Az időjárás barátaim! – felelé az. – Tegnap esett, tegnapelőtt szép idő volt.

Jegyző (komoly, intő hangon): Azután semmi csalárdság, semmi tettetés se járuljon a kend esküvéséhez; mert megbünteti az Isten, ha nem igazán esküszik.

Paraszt: Értem, nótárus uram!

Jegyző: No tartsa kend fel a három ujját.

Paraszt (föltartja a bal keze három ujját).

Jegyző: Nem azt; a jobb kezét tartsa kend fel.

Paraszt (becsületes őszinte arckifejezéssel): Nem lehet, nótárus uram! mert balogsüti vagyok.

, S igaz volna, Fehérmáji uram! hogy már ötödik lakadalmat tartott újborkor?!'

„Igaz hát, hisz már innen tova egy esztendeje, hogy a negyedik feleségemet eltemettük.”

, De hát hogyan szabadul meg tőlük olyan gyorsan egymásután?'

„Az egész mesterség abban áll, hogy sohasem mondok nekik ellent, s emiatt megöli őket a méreg.”

Főnök: Ipse, izé! figyelő amice! maga a minap nyilvános helyen kedves egy pár embernek nyilvánítá Hunyori és Ürmösi ülnök urakat. Másszor jobban rágja meg a szót, és ne fecsegjen olyat, amit nem képes bebizonyítani. Értjük.

Rászedte a zsidó a földesurat; de azért nemsokára ismét megjelent nála egy harmadfű svájci bikával. Haragudott ugyan a tens úr Mózsira, de nagyon megtetszett neki a szép bika, s elhallgatva azt a minapit, röviden kérdi a zsidót:  „Hogy a borjú, Jordán?” „Kétszáz phengű thekintetes uram, alkudozás nélkül.” Erre a szemtelen szóra pedig kapott Mózsi a tens úrtól minden alkudozás nélkül olyan nyaklevest, hogy testvérek között is felért kettővel, de azért nem fenyegetődzött se szolgabíróval, se vicispánnal; hanem odavetette a kötelet, hogy áll az alku: ha felcsapott a tens úr, fogja a jószágát.

Szép négy lovon viszik a szép menyasszonyt haza, a vőlegény házához, s a kocsiban merengő leányt minden apropo nélkül így szólítja meg hátragörbített nyakkal a kocsis:

– „Kisasszony! az én nevem János!”

– ,Jól van' – felel a menyasszony, s ismét beáll az előbbi csend. Darab idő múlva ismét visszanéz a kocsis, és újra elmondja a kisasszonynak, hogy:

– „Az én nevem János.”

– ,Jól van, jól,' – felel ismét a menyasszony; s harmadszori jelentésére a kocsisnak: hogy az ő neve János, már kissé kelletlen hangon kérdé a menyasszony, hogy miért mondja ezt neki annyiszor?

– „Hát azért, csókolom kezeit – mond a kocsis –, hogy ha majd tensasszony korában megharagszik otthon, s azt akarja mondani, hogy: , az ördög hozott engem ide' jusson eszébe, hogy az én nevem János!”

Lovagmester: Ugyan báró úrfi, hogyan ül azon a lovon? Könyöke ki, sarka be, hasa, háta ki, melle be, tyhű, milliom ettét! hát így kell lovagolni egy magyar úrfinak!? Ne féljen semmit, hisz az a pejkó le nem veti, s ha leesik magától, majd vissza teszi a pejkó a nyeregbe.

Báró úrfi: Fele sem igaz annak, amit rám fog, Büky bácsi.

Lovagmester (dühösen): No szálljon le arról a pejkóról, aztán álljon ide mellém, s nézze meg magát, ha nem hiszi, tudom, majd elszégyenli magát.

Nyugtalanul járkál föl s alá a főpostamester úr szobájában, s áldja magában azt a korhely borbélyt, aki ma oly soká váratja magát. Egyszer kopogtatnak az ajtón, s betáncol a szobába mély hajlongásokkal egy ismeretlen ember.

– „Mit akar az úr?”

– ,Borotválni jöttem.'

– „Én az urat nem ismerem.”

– ,Természetes, kérem ássan; mert csak tegnap nyertem a tens urat.'

– „Hogy-hogy?” – förmed a hajlongó borbélyra az elámult postamester.

– ,Hát biz az úgy történt, hogy tegnap este kollégámmal, a tens úr volt arcidomárjával egy kicsit nasivasiztunk, először krajcárba, azután garasba, végre hatosba! S miután kollégám minden hatosból kifogyott, vagy inkább a hatosok fogyván ki őbelőle, conventiósokba játszottunk; ő a tens urat is feltette a blattra, s én szerencsés voltam elnyerni.'

Harangot vett egy buzgó keresztény a gyülekezet számára. Az egyházi tanács a gondnokot deputálta, hogy köszönje meg a szíves adományt, ki is ilyen köszönetet rebegett.

– Köszöni gyülekezetünk a kegyes ajándékot, elhatároztuk, hogy ha meghal kegyelmed, kétannyit harangoztatunk; én pedig mint a szent gyülekezet gondnoka kivánom, hogy az Isten minél elébb szólítsa ki ez árnyékvilágból, hogy megmutathassuk háladatosságunkat.

– Köszönöm a jó kívánást, majd meglátom, megtartják-e szavukat – felelé az együgyűen.

Egy kegyes öregurat, ki rendesen fennhangon szokott imádkozni, megszólítá neje, hogy őt sohasem foglalja imádságába.

– Dehogynem, sőt mindennap kétszer-háromszor is befoglallak –, erősíté a kegyes öreg.

– Hogyan? Én sohasem vettem észre.

– De szabadíts meg a gonosztól!

X.: Kedves barátom! nagyon örülök, hogy éppen találkozunk, most oly ritkán hoz össze veled a szerencse, és ez alkalommal fogadd őszinte bocsánatkérésemet, hogy még nem fizettem vissza azt a csekélységet, e pillanatban lehetetlen, de parole d'honneur, egy pár nap múlva okvetetlen meglesz.

S.: Félre beszélsz barátom! hisz nekem egy fillérrel sem tartozol.

X.: Ne beszélj! Igazán? Csakugyan... semmi no, egy kis szórakozás; mert kívüled egy barátom sincs, akinek ne lennék adósa, s hogy másszor ismét ilyen tévedésbe ne essem, szíveskedjél nekem vagy két napra tíz pengőt kölcsönözni.

Berti: Kedves Mukim! nem adnál nekem pár napra öt pengőt?

Muki: Nem; mert nem akarom, hogy ezentúl kerüljük egymást.

Dúló. Hallám, hogy igen szép tehenei vagynak a tens asszonynak.

Tens asszony. Parancsoljon megnézni.

Dúló (az istálló ajtóban). Parancsoljon besétálni.

Tens asszony. Instálom, én itt idehaza vagyok.

A. Nézze barátom, az az ember nekem köszönheti az életét.

B. Talán a Dunába esett, s onnan húzta ki uraságod?

A. Oh nem, hanem a tavali szarvasvadászaton éppen akkor bukkant elő egy fa megül, midőn én elsütöttem a puskámat, s gondolja barátom! csak egy hajszálon függött az élete, mert ha rosszul célzok, nem a kucsmáját, hanem a fejét fúrta volna át a közelgő szarvasnak szánt golyóm, és ő akkor okvetlenül halálfia.

Miska gyerek (olvas akadozva): Me-me-mester, épí-pí-pít, építsünk hár-három sát-or-ort.

Tanító: Vigyázz gyerek, mert mindjárt hozom a botot.

Miska (megszeppenve): Ne-ne-neked egyet, Mozsesnek egyet és Illésnek egyet.

Egy utazó mindig növekedő nyugtalansággal kérdezgeté a postamestert, hogy mikor jönnek már azok a lovak, a postamester pedig csak bíztatta egyik óranegyedtől a másikig, míg végre kitör az utazó, s így förmed a postamesterre:

– Én nem várok, hanem az úr költségére lovak nélkül utazom tovább.

Egy gazdag, de fösvénységéről elhírhedt úriember vendégséget adott. Ebéd fölött kevélyen kérdé az ételhordó inastól:

– No Jean! mit hoztál megint?

– Egy csirkét nagyságos uram! – felelé Jean.

Midőn a vendégek eloszlottak, megdorgálta Jeant a nagyságos úr, hogy miért beszél oly kicsinylőleg, s miért nem mondott pulykát, vagy túzokot a csirke helyett. Másik vendégség alkalmával ismét kérdé a nagyságos úr Jeantól, midőn a marhahúst vitte fel:

– No Jean, miféle étel ez?

– Ökör nagyságos uram! – felelé az inas nagyot nyelve.

Bizonyos szép fiatal leányka szörnyű kínt szenvedett a fogfájás miatt. Imádója, s az elhívott fogorvos is tanácsolták, hogy húzassa ki; de a leányka nem merte magát ráadni. Ekkor a heves imádó hirtelen leült, s egy ép fogát kihúzatta annak jeléül, hogy nem oly nagy kín az a foghúzatás.

Egy híres énekesnő gazdagon ment férjhez, s lelépett a színpadról. Bizonyos társaságban kérték, hogy énekeljen egy dalt.

– Engedjenek meg uraim és hölgyeim! – mondá az énekesnő – én olyan vagyok mint a fülemile, mely ha megcsinálja a fészkét, azután nem énekel többé.

Egy látszani kívánó fiatalember minden percben előrántotta óráját, hogy a társaság tagjai bámulják annak szépségét és drágaságát. Egy alkalommal bizonyos öregúr előtt is mutogatta, ki darab ideig nézdelvén, így nyilatkozott az ifjúnak.

– Biz ez szép óra, kedves uramöcsém! hanem a mutatója nem sokat ér.

– Ejnye, be csinos kalapod van, hol vetted? – kérdé egy utcai suhanc a másiktól.

– Hát a kalaposnál! – felel a kérdezett.

– Ugyan hogy volt?

– Azt nem tudom, mert senki sem volt a boltban, s nem kérdezhettem meg.

Egy gőgös úrfi szeretett volna úszni tanulni, s megszólított egy úszómestert, hogy mennyiért tanítja meg?

– Tíz pengő forintért! – felelé az.

– Hátha házamhoz járatom önt, akkor mit kíván? – kérdé az úrfi gőgösen.

Egy zsidónak adósa volt a hóhér, de mivel nem akart fizetni, megidéztette azt, s megnyerte a pert. Végrehajtásra kerülvén a dolog, a hóhér egyezséget ajánlott, mégpedig kedvező feltételek alatt.

– S mhi lenne ahz? – kérdé Ábrahám, megörülve az egyezségnek.

– Hát ledolgozom a nemzetségednek azt a száz forintot –, volt a hóhér ajánlata.

Egy képzelgő beteg lélekszakadva orvost hívatott, s elpanaszolta, hogy ő iszonyú kínokat szenved, mert álmában egy egér szaladt le torkán.

– Oh édes barátom! azon legkönnyebb segíteni – felelé az orvos hidegen –, rögtön beadok önnek egy macskát.

Csaplárosné:  „Segítség! segítség! Az Istenért, mindjárt megfúl ez a vándorlegény, pedig még ki sem fizette a bort meg a halat.”

Tiszteletes: Mivelhogy a Mennybeli Atyának tetszett ezen vidám úri társaságot a mi kegyes földes uraságunk méltóságos úri házánál, illetőleg vendégszerető úri asztalánál egybegyűjteni e mai családünnepnapon: illő hogy megemlékezzünk, s illetőleg poharat ürítsünk e nevezetes nap ünnepelt rózsakirálynéjának, ezen méltóságos grófi ház méltó büszkeségének, legszebb virágzásában levő egyetlen hajadon leányának, Garamvölgyi és Szikenczei gróf Zeleznay comtesse grófkisasszonynak egészségeért, akinek szerencsések vagyunk e mai napon negyvenkettődik születés napját, melyet saját kezemmel jegyzék fel a matrikulába, víg poharak s barátságos kézszorításak között megünnepelhetni. Éljen! Vivát!!

Harsl: Nű, Sloim! mit adsz a Régiddel, ha elveszi az én Icigem?

Sloim: Hát mit adsz Icignek, ha hozzá adom az én Régimet?

Harsl: Nű, én adok nekik egy lovat meg egy taligát.

Sloim: Én meg odaadom nekik Nungrád vármegyét.

Harsl: Wie heiszt? hisz nem a tied az a vármegye...

Sloim: Eddig én magam szedtem a rongyokat Nungrádban, Hevesben, Gömörben, ezután elég lesz már nekem két vármegye is, a harmadikat Icignek adom, ha Régit elveszi.

Tanár: Ide figyeljenek, amantissimi! Nézzék meg jól ennek az embernek a feje alkatását s arcvonásait, és mondják meg, de habozás nélkül bizton, a tudomány rendíthetlen alapjára támaszkodva: mi baja ezen egyénnek? No, senki sem szól, senki sem találja ki? Horrendum! hisz ezen példányról egyszeri rátekintés után bízvást ki lehet mondani: hogy süketnéma.

Paraszt: Megkövetem átasságval, az nem én vagyok, hanem öcsém, aki odakünn várakozik, mindjárt beintem.

Beteg: Ah! Kedves doktor úr, ki nem mondhatom, minő rettenes hasogatást szenvedek a fejemben, ugyan mondja meg, mi lehet annak az oka.

Doktor: Hm, hm. Legyen nyugodt, és ne törje ilyeneken a fejét, mert még erősebb szaggatást fog szenvedni; majd megtudjuk a baj valódi okát annak idejében a boncolásnál.

Szobaleány a festészhez: Piktor úr, én is szeretném magamat lefestetni, de mondja meg előbb az árát, mert nem fizethetek ám én nagyon sokat.

Festész kacsingatva a szép leányra: Téged, kedves angyal, ingyen is örömest leveszlek.

Szobaleány. Igazán! Köszönöm szépen, úgy nagyon drága lenne.

Abban az időben, mikor még polgárkatonaság volt, egy városban a lovasok kapitányul egy gazdag fuvarost választottak. S az első parádénál megérte a százada azt a dicsőséget, hogy  „indulj” helyett ezt kiáltotta kihúzott karddal:  „Gyi te!”

Két rab kinéz a börtön rostélyzatán.

Egyik: Juj de cudar idő van odakünn, mintha dézsából döntenék az esőt.

Másik: Hála Istennek, hogy szárazon vagyunk.

Hajtottak a kopók erősen, és fut egy élemedett, és őszbevegyült félénk nyúl az én kollégám felé, melynek leterítéséhez midőn reményem sem lehetett: megállj – gondolám –, egy tréfát csinálok!

– Hopp-hopp! Józsi-Józsi! Mit csinálsz! – kiálték már irányzó kollégámra, kiről tudtam azt, hogy szörnyű rövidlátó.

Józsi összerázkódott ijedtében, fegyverét leereszté, és egyenesen hozzám jött.

– Mit lármáztál az Istenért, hogy megijedtem?

– De meg is lehetett, Józsi! mert ha nem lármázok, lett volna most mindjárt csúnya világ!... Tudod-e kit akartál meglőni?

– Egy vén szürke nyulat – felelt Józsi.

– Azt ám, a duzzogó mennykövet – rohanám meg őt szörnyű komoly arccal –, még most is ver a szívem ijedtemben.

– No de hát szólj az Istenért? – sáppadozék Józsi.

– Barátom, a Csicsa cigánygyerek futott a gyalogúton szürke azúrkabátban, azt akartad lepuffantani ... Nem is hiszem, hogy nem szándékosan akarád!

– Fűjj! – sóhajtott egy borzadalmasat –, jó hogy kiáltottál!... Cserélek veled puskát, csak ne szólj senkinek!

Nem is szóltam senkinek; itt is csak azért mondám el, mert vitéz szerkesztő úr okos taktikáját ismerem.

Ha kialszom magamat, ihatnám; ha leiszom magam, alhatnám.

Diák: Nagytiszteletű tanár úr! egy szörnyű zoológiai feladásom volna, s nem tud belőle semmiféle kézikönyv, sem szótár kihúzni.

Tanár (állát a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva): És mi lehet annak a tárgya?

Diák: Egy közönséges madár neve.

Tanár: Közönséges madár? hadd halljam!

Diák: Hát instálom alássan, már két hete kutatom, s töröm rajta a fejemet, s mégsem tudok a nyomába jutni: hogy mi neve lehetett a reformáció előtt a kálvinista varjúnak?

Tanár (hőkölve): Bizony, canis mater lurkója! nehéz is arra megfelelni.

Náthán: Mondd meg, Smüle, igaz lelkedre, mennyire becsülsz engem?

Smül: Ezer aranyra.

Náthán: Hisz annyit gyémántgyűrűm is megér.

Smül: Azt is hozzád számítottam.

Atya: No te nagy kamasz, hát mégsem gondoltad rá magad, hogy mi leszesz? pedig akár inde, akár unde, de valami foglalatosságot kell választanod, ha mindjárt beretvaköszörűs vagy drótos tót lesz is belőled, de nekem a nyakamon dolog nélkül nem heversz.

Fiú: Tudom már, mi szeretnék lenni.

Apa: Nos?

Fiú: Nyugalmazott kapitány.

Egy uraság majorjában az a gyanú támadt, hogy alighanem fenyegeti a lábasjószágot dögvész, s a béresgazdából lett ispán rögtön állatorvosért küldött urának szigorú rendelete szerint. Ugyanez idő tájban elesett egy ló, melyet cigánnyal kellett kivitetni, s ezen kétrendbeli kiadás így volt egymásmellé feljegyezve a számadások közé: A marhadoktort kihozatni 2 ft. A dögöt továbbvitetni 30 kr.

Fiú: Édesapám! miért végződik majd minden vígjáték házassággal?

Atya: Mert majd a házasság után szomorújáték kezdődik.

Anya: Ugyan fiam, gondold meg az Istenért, mi lesz belőled, ha így folytatod ezt a korhely életet? Miért nem csinálsz magadnak minden reggel tervet, hogyan töltsed el a napot?

Fiú (nyújtózva): Oh édesanyám, megvan nekem minden reggel az én napi tervem. Most is azon töröm fejemet: hogyan kerüljem ki reggeltől estig hitelezőimet.

Tulok Máté mészárosmester minél jobban gyarapodott vagyonában, annál nagyobb szeretettel viseltetett a szarvasmarha iránt, mivelhogy egész boldogulását ezen áldott állatoknak köszönheté. És ezen hálás ragaszkodásában annyira ment, hogy midőn családja unszolására lefestetné magát, nem ő ment a photographhoz, hanem annak kellett az ő majorjába hozni eszközeit, ahol Tulok Máté uram egy szelíd hízott ökör nyakát átkarolva, s szemeit hálásan az ég felé forgatva veteté le magát. Midőn pedig kész lett a kép, s megelégedéssel mutatná azt egyik kollégájának és kérdené, ha jól van-e találva –, ilyen választ kapott:

– „Téged nagyon jól eltalált a piktor, hanem azt az urat nem ösmerem, aki a nyakadat ölelgeti.”

„Ma pénzért, holnap ingyen.” Micsoda szamár gondolat volt attól a csaplárostól ilyet íratni a bejárat fölé!... Ha megfordítva íratta volna, mennyi vendége lenne, így meg elriasztja a legjobb ivókat.

Ábrahám: Nű! hogy van Mojse, egészséges?

Icig: Nem.

Ábr. Hát beteg?

Icig: Az sem.

Ábr. Hát mi történt vele?

Icig: Megbolondult.

Ábr. Nem küldte meg a pénzemet?

Icig: Nem. Olyan nagyon nem bolondult meg.

Dr. Sasafras a beteg pulzusát fogva:  „Majd rendelek önnek az én örökélet-esszenciámból, csak tessék őszintén megvallani, hány esztendeig parancsol még élni; mert aszerint kell bevennie 10, 20, 50 cseppet, amint tíz, húsz, ötven évig kíván élni. Voltak már olyan pácienseim is, akik igen sokáig óhajtván élni, megitták az egész dózist, s utoljára bottal kellett őket agyonverni.”

Hitelező: Uram! ön úgy látszik, megfeledkezett róla, hogy nekem 100 pftal tartozik.

Adós: Oh Isten mentsen, sőt inkább nagyon is emlékezem, és erősen hiszem, hogy utolsó órámig eszembe fogom tartani, mivel tartozom uraságodnak.

Amint belépett egy gazdag pékmester a fiskálisához, nagyon melegnek találta a szobát, melyben az ügyvéd szorgalmasan írt, s a szerencsés jóreggelhez még azt is hozzátevé, hogy olyan meleg ez a szoba, mint egy sütőkemence.

„Az meglehet” – válaszolt az ügyvéd –, „mert én itt sütöm a kenyeremet.”

Hazaérkezett szünnapokra Jámbor gazdáék fiskálisnak szánt fiuk, s midőn az édesanyja nagyon csóválgatná fejét afelett, hogy ruhájának nagyobb része egy szálig elkopott, elővett a diák tarisznyájából egy újdonúj könyvet, s odatartván azt szülői elé, így dicsekedett föl:

Diák: Hát nem vagyok én jó gazda? nézzék csak ezt a könyvet, minő szép tiszta.

Apa: A bizony, beh szép.

Anya: Az ám! mintha még a kezedben sem lett volna.

Diák (dicsekvő hangon): Pedig már szinte két esztendeje, hogy megvétettem apámurammal.

Első arszlán: Ha így folytatjuk ezt a hejehuja életet, attól tartok, hogy koldusan jutunk a másvilágra.

Második arszlán: Én meg attól félek, hogy koldusan maradunk ezen a világon.

Kis bíró: Bíró uram! két csavargót fogtam.

Öreg bíró (az egyik csavargóhoz): Hol vagyon az úrnak állandó lakása?

1. Csavargó: Sehol sincs.

Öreg bíró (a másik csavargóhoz): Hát az úr hol lakik?

2. Csavargó: Ennek az úrnak szomszédságában.

Úr: Jancsi! olyan szomjas vagyok, hogy még egyszer halálra iszom magam.

Legény: Akkor, tekintetes uram, haljunk meg együtt.

Egy kedélyes uralkodó (Károly Tódor választófejedelem) tíz keresztény aranyat tűzött ki azon kérdés alapos megfejtésére, hogy:  „Miért súlyosabb a döglött, mint az eleven hal?”

Érkezett is kilenc tudós pályaértekezés; de mielőtt a jutalmat odaítélték volna, még ezt a kérdést tette az elmés uralkodó:

Vajon csakugyan nehezebb a döglött hal, mint az eleven? – s képzelhetni, mint leesett a tudósok álla, midőn a mérce azt mutatta, hogy az eleven és holt hal súlya között nincsen különbség.

Juci és Biri már felöltötték gyönyörű újdonatúj bálköntösüket, a szűzkoszorúk is hajfürteik fölé voltak illesztve, és elgondolva, elsugdosva egymásnak a bizonyosan aratandott esti diadalokat, éppen indulni akartak a bálba, midőn begurul a fürge levélhordozó, s átad Jucikának egy feketepecsétes levelet. – ,Jaj Istenem! talán biz az én áldott nénikém halt meg' – mond a Juci kisasszony ijedten. – „Hát beteg volt?” – kérdé Biri. – ,Beteg szegényke már két hónap óta.' – „No, akkor ugyan nem bontod fel ma azt a levelet, hisz ha meg talált halni, oda a mai mulatság, oda diadalmaink, hódításaink, a drága ruhák is kárba vesznek, mert gyászos állapotban nem illenék táncolnod, én meg nem mehetnék el, mint hű barátnéd, nélküled. Tudod mit, Jucikám! add azt a levelet Böskének, hadd dobja be a postán, akkor csak holnap fog hozzád érkezni, s ha csakugyan meghalt jó nénikéd, elég időd lesz a bál után is megsiratni.” Biri tanácsa elfogadtatott, a halálos hír csakugyan később érkezett meg egy nappal, s Juci lelkiismeretesen megsiratta nénikéjét, mint jónevelésű kisasszonyhoz illik.

Gömböci: Hej, Agárdi uram! de nem szeretnék a kelmed bőrében lenni.

Agárdi: Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

Gömböci: Hát csak azért, hogy az nekem nagyon szűk volna.

Színházigazgató: Tehát tetszik, tetszik a darab. No annak nagyon örvendek. Oh még ennél szebbek is vagynak. Méltatik ismerni, például a Szevillai borbélyt.

Földesúr: Semmiféle borbélyt sem ismerek, mert én mindig magam beretválkozom.

Fra Náni: Mi baja, Fra Bábi! Tán hideglelése van, hogy olyan sápadt?

Fra Bábi: Jaj, dehogy lel a hideg, az nem nagy baj volna, egy gaz fiáker hozott ilyen dühbe. – Képzelje csak lölköm! az éjjel azt álmodom, hogy egy gyönyörűséges barna úrfi hozzám jött, szépen az orcámhoz hajlott, s azt súgta a fülembe, hogy tegyem a lutriba annak a bérkocsisnak a numerusát, akit legelőször meglátok, az bizonyosan ki fog jönni. Jókor reggel kiállottam a kapuba, lestem a fiákereket, s amint az elsőt megláttam, szaladtam feléje, mint a bolond, s gondolja csak, hogy tett csúffá az akasztófáravaló? 99 volt a numerusa!!

Igazgató: Én ezennel beszegődtetem az urat jellemszínésznek, s csak az egyre kérem, legyen önnek is annyi jelleme, hogy ha sok adósságot talál csinálni, megszökése előtt ne előlegeztesse ki magának a gázsit.

Kivel is történhetett volna mással, mint székely emberrel ez vitéz eset, és kivel is történhetett volna mással, mind medvével az a hallatlan balgaság, hogy elevenen meg hagyja magát fogni.

Úgy történt az, hogy a jámbor csíksomlyói legény kiment tavasz idején fát vágni az erdőre, s éppen amint egy nagy tőkét hasogatna, belesulykolván a fejszéjét erősen, egyszerre nagy zörgés-mozgás támad a háta mögött, s amint hátrapillant, hát egy roppant nagy, bozontos fenevad jön a sűrűből feléje.

A székely legény még csak meg sem ijedt volna tőle, ha éppen a fába nem lett volna szorulva a fejszéje, de íme, nem lehetett azt onnan kirántani, a medve meg már itt volt, futni meg bajos volt, mert nem vala hová; fára mászni haszontalan védelem, mert a medve is ért hozzá; ebben a halálos veszedelemben nem maradt a legénynek más válogatása, mint elővenni azt a játékot, amit gyerekkorában tanult; egy fa körül szaladgálni, ha onnan kiszorítják, a másikhoz ugrani, és azt kerülgetni.

Persze hogy a székely fürgencebb legény volt, mint a medve, aki sehogysem bírta az üldözöttet elkapni, e fölötti dühében, mikor a székely elugrott előle valami fa mögé, dühösen nyalábolta át a fát, azt képzelve, hogy ezt is ott kapja. A legény, amint látta, hogy ölelgeti a medve a fát, egyet gondolt, kihúzta a tüsző szíját, hurkot vetett rajta, s amint a mackó két lábra állva megint nekirohant, abban a pillanatban, amint ez átölelte a karcsú szálfát, hirtelen rávetette a hurkot mind a két első lábára, azzal hevenyében gúzsnak csavarta a szíjat, s a medvét emberül odakötötte két ostoba talpánál fogva, mint Döbrögi uramat Ludas Mátyás.

A medve ordított és rugdalózott, majd kitörte az átnyalábolt fát, de hiába, a székely szíja nagyon erős jószág volt, s mentül jobban rángatózott, annál erősebben húzta rá a csomót.

– Hát hiszen ne ordíts olyan nagyon komé – szólt hozzá nyájasan a székely –; majd mindjárt könnyebbítek én rajtad, csak elébb elhasítom ezt a fát, mert ha most húzom ki belőle a fejszémet, mind kihullanak belőle az ékek.

S azzal szép nyugodtan felhasogatta a tőkét; s mikor az megvolt, akkor azt mondta a medvének, hogy  „már most elmehetsz, ahova akarsz”; hanem elébb főbe ütötte a fejszével egypárszor, hogy a medve egy csepp hasznát sem vette az engedelemnek.

Vadpávára voltam lesben, a puskám numero 2-re töltve, hát amint ott ülök egy ledöntött fatörzsön, egyszercsak nagy csörtetéssel jön felém egy veszett nagy vaddisznó. No legény, ez most vagy téged esz meg, vagy te őtet! Richtig: felkapom a puskámat, numero kettővel töltve, nekicélzok a szügyének, ropp! az egész töltés belement, a vadkan egyet ugrott félre, azzal bukfencet vetett, s elnyúlt nagy hörögve a harasztban, többet a lábát sem rázta. Én csak vártam, lövésre készen, hogy ha még egyszer felugornék, még egy másik csomó postával is megszerelmeslevelezzem; de biz az csak úgy maradt elnyúlva, meg sem moccant többet. Ez már az enyim! Mindjárt oldottam le a tarisznyámról a sinórt, s odamentem a prédához, hogy majd a két hátulsó lábát összekötöm, s annálfogva kivontatom a cserjéből; hát alig fogom meg a két hátulsó lábát, az én disznóm egyet röffen s fölelevenedik. Az a kis lövés, amit kapott, bizonyosan halálos volt ránézve, de biz az még olyan jó erőben maradhatott miatta vagy félóráig, hogy akár egy mérföldnyire elmehetett volna tőle. No már most mit csinálsz, Matyi? Ha eleresztem, nekem fordul s összetép; ha fogva tartom, addig küzd ellenem, míg kifáraszt; legjobb lesz, ha engedem futni a két első lábával, s magam meg a két hátulsóval szaladok utána. Úgy tettem, a vadkan futott, én pedig a két hátulsó lábánál fogva, toltam őt előre s kormányoztam, mint a talyigát, egészen a vadásztanyáig, ahol éppen csak annyi ereje volt még a vadkannak, hogy a kész lobogó tűzbe belefeküdt, s önkényt megperzselte magát. Nagy híre volt ennek akkor; kérdezzétek meg a Klobuki Mukit, az is látta, szemtanú volt; az pedig hiteles ember: minden második szava igaz; – hanem azt nem szokta kimondani.

Kukoricatöréskor múlt esztendeje, hogy egyszer, amint éjszaka a csőszöm szépen ballag a tarlón, hát egyszer valami nagy mennykő állatot lát maga felé közeledni. Ki gondolná, hogy ilyen időben farkas járjon a vidéken, ahol soha, még télen sem hallottuk hírét; nem tudom én, mi az ebanyja hozta ide.

Denique az én csőszöm szörnyen megijed, nem volt vele egyéb egy furkósbotnál, az pedig nagyon csekély fegyver ilyen rosszlelkiismeretű állat ellenében; mit csináljon? eszébe jut, hallotta ő azt valaha, hogy ha az ember lefekszik a földre, s halottnak tetteti magát, hát akkor a fenevad nem eszi meg, úgy tett hát, lefeküdt hasra, és meg sem moccant.

A farkas nemsokára ott volt nála.

Elébb körül-körülszaglászta, megtapogatta az első lábaival, azután föléje állt, s szépen elkezdte nyalogatni a csősz meztelen nyakát.

A csősz érezte, hogy a fenevad ráspolyos nyelve egyre élesebben reszeli a bőrét; ide s tova a vér is ki talál belőle serkedni, s akkor vége van; ebben a halálos szorongattatásban, amint a farkas a két első lábával ott állt a nyaka között, hirtelen elszánta magát az én emberem, megkapta egyszerre a farkasnak mind a két lábát, odarántotta magához, hogy az bele nem haraphatott többet, s azzal felugrott vele, és elkezdett szaladni a major felé.

A farkas hiába kapálózott, rugdalózott a csősz hátán, az én emberem markos egy legény volt, a félelem megduplázta az erejét, egy hajszálnyit sem tágított rajta, hanem olyan szorosan húzta magához a farkas két első lábát, hogy annak a feje éppen el nem mozdulhatott az ő feje mellől. Képzelhetni ezt a jó mulatságot! Folyvást egy éhes farkassal nézni farkasfület!

A legény meg sem állt, még a majorházhoz nem ért. Ott meg be volt zárva a kapu. Hogy menjen be rajta? Hát neki fordult a kapunak háttal, s odaütögette a hátán vitt terhet egynehányszor kegyetlen. A farkas elkezdett ordítani, a komondorok utána; a cselédség kiszalad a nagy zajra, s akkor látják nagy hüledezve, micsoda veszedelmes állatot hozott magával a hátán Gergő bácsi.

De mármost ki veszi azt le onnan? és hogyan veszik le. Mikor az bizonyos, hogy amint Gergő tágít a farkason, az menten elharapja az ő nyakát. Szerencséjökre ott volt az öregbéres, annak legtöbb találékonysága szokott lenni, ennek a tanácsára hurkot csináltak egy ruhaszárító kötélből, azt először a farkas nyakába illesztették, azután meg hozzákötötték a kútgém nehezebb feléhez. Akkor aztán hárman-négyen belekapaszkodtak a kútgém ostoros végébe, s elkezdték azt lefelé húzni még Gergő a farkassal együtt vagy négy lábnyira felemelkedett a föld színéről; akkor a csősz egyszerre leugrott a földre, a farkas pedig felrepült a levegőbe. Ott lógott azután a kútkankalikon, míg én ki nem érkeztem a majorba, még akkor is vicsorgatta a fogát a csőszre.

A Rézalján most is sok vadkan tanyáz még a rengeteg erdőben, azok nyaranta éjszakánként le szoktak látogatni a szomszéd kukoricaföldekre, ahol azután a jámbor oláh atyafiaknak meglehetősen el tudják rontani a málészüretet.

Ezek sem maradnak azonban el a represszáliákkal, s rajta vannak, hogy mentül több kártevő vad ott hagyja az agyarát a tilalmasban.

Az az egyszerű stratagémájuk, hogy levernek négy hosszú póznát a kukuricaföld szélébe, annak a tetejére lombokbul ágyat csinálnak, arra azután este felfekszik a vadkanvadász a puskájával, s lesi a csörtető vadat, melyet ha első lövésre halálra nem sebzett, odafenn magas nyoszolyájában nevetve nézheti, hogy keresi bántóját a dühös vad, míg egy második lövés végképp lefekteti.

Egyszer két oláh földmíves ilyen lesvadászatra ment ki saját szekerén; egy közös lovuk volt, azt kifogták, s pányvára kötve, eleresztették legelni, maguk aztán felfeküdtek a két egymáshoz közel álló padra, onnan lesték a vaddisznót.

Éjféltájon csakugyan jön csörtetve a nagy fekete vadállat az erdőből, s rohan a tengeri közé. Egyszerre éri mind a két lövés; a fenevad nagyot horkanva összerogy, s vergődve vonszolja magát mélyebben a tengeri közé. Erős állat lehetett; milyen sokáig adja ki a páráját!

– Te Janku, azt a vaddisznót én lőttem meg – szólal meg az egyik, minden elcsendesülve.

– De Gregu, az én lövésemre esett az el.

– Janku, én megesküszöm Szent Péterre, hogy az én golyóm érte halálosan a vadkant.

– Én pedig megesküszöm Péterre is, Pálra is, hogy az enyim ejtette el.

– Én tudom bizonyosan, mert egyenesen a fejének céloztam.

– Te elhibáztad, lövésedre meg sem mozdult, de én a szívének céloztam, arra ugrott nagyot.

Ezen aztán elveszekedtek reggelig, leszállni egyik sem mert, attul tartva, hogy a vadkan még élhet, s a közeledőt összetépi.

Reggel azután hogy megvilágosodott, lementek mind a ketten, s futottak a kukoricába, s megtalálták ott az agyonlőtt – lovat, mely éjszaka elszabadult a szekértől, s vesztére a kukuricába ment. Csakugyan igaza volt mind a két oláhnak, az egyik fejbe, a másik szügyén keresztül lőtte. Nem kellett nekik rá megesküdni.

Egy hideg ködös januáriusi napon kimentem a vetéseket körülnézni a tiszttartómmal. Notabene az én tiszttartóm nem valami kaputos ember, hanem az öregbéres, aki maga rakja a kazlat, s elöl kaszál, mikor azon van a sor.

Hát amint egyszer felszakad előttünk a köd, alig húsz lépésnyire hozzánk, látunk gubbaszkodni egy falka túzokot a vetés fölött.

– Tyhüj, ha most nálam volna a puska, hogy közéjük dupláznék!

A túzokok azonban csak nem rebbentek fel, amint megláttak bennünket; akkor vettem észre, hogy úgy meg van a szárnyuk fagyva a rászállt ónos esőtől, hogy nem bírják megmozdítani.

Egyet gondoltam:  „nosza dujka”, kerítsd meg az egyik felől, én a karikással a másik oldalról; kergessük be őket a faluba.

Úgy is történt. A gémberedett túzokok engedték magukat hajtani, akár egy falka pulyka, amit vásárra visznek; eltereltük őket egész a falu végéig; egy kis pumi kutya volt velünk, az egyet sem engedett belőlük félremaradni. Már én előre el is szántam, melyiket kinek ajándékozom? Egyet az alispánnak, másikat a főbírónak: a prókátoromnak kettőt; a sógorom kap egy felet; a többire vendégeket hívok, a fiatalját meghagyom magamnak, hanem –

– amint éppen az udvarom elé értünk, éppen csak a kapun kellett volna őket behajtani, amikor egyszerre kisütött a nap, leolvadt a szárnyaikról a jég, alló! elrepült az orrom elől valamennyi; futhatott utána alispán, főbíró, prókátor, sógor és vendégsereg, ha el akarta fogni.

A falubeli üstfoldozó cigány egyszer késő este vette nyakába az országutat, hogy majd átmegy még éjszakára a szomszéd faluba, ahol éppen az uraságnak négy szép jármos ökre döglött meg, miknek bőreikből kiköltöztetése a dade specifikus hivatásai közé tartozott.

A két falu között egy jókora erdő fekszik; ebben az erdőben letévedt az útról a cigány, s amint előre-hátra kóborolna, meglát egyszerre valami fekete állatot a tisztás közepén ülni.

Hm. A devla verje meg, ez toportyán!

Farkas biz az, aki a cigánypecsenyét nagy kitűntetésben szokta részeltetni.

Hová fusson? hová rejtse magát? Fára mászni nem tudott a jámbor, mert öreg volt már: szerencséjére ott közelében volt egy odvas fa, abba bújt el, igen helyesen kombinálván, hogy itt vagy nem veszi észre a farkas, vagy ha be akar utána bújni, majd az orrára üt a kalapáccsal, hogy arról emlegeti meg.

Az ordas azonban észrevette a menekülőt s szép csendesen odaballagott a fához, körülszaglászta, benézett az odúba (hogy villogtak a szemei!), morgott, nyihogott, mérgesen kaparta a fa héját kívülről s azután, hogy látta, hogy ezt biz onnan ki nem lehet híni sem szép szóval, sem fenyegetéssel, kapta magát, leült az odú elébe, és ott maradt szép csendesen.

Formaliter blokírozta a cigányt, ki akarván éheztetni a várőrséget.

A cigány eleinte kiabálni kezdett segítségért; hanem hiszen kiabálhatott ő ott az odvas fa közepében torkaszakadtáig, nem hallatszott abból ki semmi. A farkas pedig egy tapodtat sem tágított onnan. A cigány gondolta magában, hogy hiszen megpróbálhatják a versenyt, melyikük győzi jobban a koplalást: a farkas-e, vagy a cigány? hanem amint megvirradt, nagy rémülettel veszi észre, hogy egy másik farkas üget az elsőbbhöz; azok ott egymással valamit beszélnek, s rövid értekezés után az elsőbb felkel a vártahelyről, s az újon jött foglalja el az őrállást, míg amaz eltávozik; hihetőleg reggelizés végett.

De már így nem jó lesz a dolog! A cigány kétségbe volt esve; mit csináljon? megadja-e magát? kirohanjon-e a várból? amint egyszer megpillantja, hogy a háttal feléje fordult farkasnak milyen kínálkozó kényelemmel nyúlik feléje a bozontos farka.

Uccu neki, megkapta azt egyszerre két kézzel, s odarántá magához az odúba.

A farkas megijedt szörnyen; először csak megijedt; hanem aztán meg is bánta szörnyen, hogy ezt a védetlen pozíciót engedte ellenség kezébe jutni, mert a cigány kegyetlen kezdte mortifikálni az elfogott hátsó üstököt, s mentül jobban ordított a farkas, annál jobban csavargatta a farkát.

S ez az ötlet szabadítá meg; mert most a farkas maga kiabált segítségért, s nagyhamar ott termettek az urasági vadászlegények, akik könyörültek rajta, s kiszabadíták a cigány körmei közül, aki addig el nem ereszté, míg csak a puskaaggyal fejébe nem verték az oktatást, hogy itt tilalmas a farkasoknak a cigányokat megenni.

A dade maig is nagyra van vele, hogy ő fogta meg a farkast, nem az őtet.