János gazda. Rossz termésünk volt, tiszteletes uram. Nem tudja, mi az oka?
Tiszteletes úr. Az az oka, hogy egyre-másra búzával vetetik, mind kiszeditek a föld zsírját, s másfelől meg nem adjátok neki vissza.
János gazda (megrántja István gazda kabátját). Komám! Igaz ám ez. No majd holnap úgyis boronálunk, majd megkenjük a boronát szalonnabőrrel, hogy zsíros legyen!
Ki ne ismerte volna Tőkési uramat? Tőkési uramat, minden diáknak hűséges orvosát, aki tudniillik a kabátokon történt repedéseket és szakadásokat meg szokta orvosolni.
Szabó volt, mégpedig olyan szabó, aki különösen és kizárólagosan foltozni szokott, mégpedig diákoknak foltozni.
És íme, Isten áldása vala a foltokon. Tőkési uram összefoltozott azokból magának lassankint egy házat meg egy szőlőt.
Készen volt a ház is, a szőlő is; de még mindeniken volt valami foltozni való. A ház nem vala bevakolva; egész őszinteséggel láttatván, hogy miből épült? a szőlő pedig nem vala megtrágyázva, s annálfogva ha termett valamit, az olyan egres volt, hogy annak borát csak olajjal lehetett használni – salátára.
Ellenben a ház udvarán volt egy nagy határ szemét, ami a legfaintabb komposzttá érett ottan vagy húsz esztendő alatt, s illatja éppen nem vala szívvidámító; a szőlőben pedig másrészről annyi volt a homok, hogy azt éppen nem kellett keresni.
Tőkési uram tehát ilyenformán foltozá be az egyik lyukat a másikkal; – este, munkáját végezvén, nyakába akasztott tarisznyáját megtölté az udvarán lévő drágalátos komposzttal, s kisétált vele a szőlőbe. Ott kiüríté a tarisznyát, s megtölté fáin homokkal, azt meg otthon üríté ki. S ezt így manipulálta végig, míg a trágya mind a szőlőben, a kellő mennyiségű homok mind a ház udvarán volt.
És akkor a háza pompás lett, a szőleje fölséges; olyan szépen kifoldozta egyik hibáját a másikéval.
Hajdan szokás volt a jámbor diákokat becsukni a kollégium épületébe, hogy éjszakánként valami rossz helyre ne járjanak. Oda csak nappal szabad járni.
A kollégium fala azonban egyik oldalán nem volt bevégezve, hogy utána lehessen építkezni, s ezen a nyaktörő lépcsőzeten többször megkísérté Dóczy a kiszökést, és szépen sikerült neki.
Egyszer azonban rajtakapta a felügyelő, rákiáltott, mikor a falon mászni látta.
No ebből nagy causa lesz! – gondolá magában Dóczy. – Jó lesz elejét venni a bajnak.
Mit csinált hát? Reggel odament a professzorhoz, s nagy ijedten mondá neki, hogy őneki rettenetes baja van; ő holdkóros, hogyan mulaszthatná el a borzasztó nyavalyát magáról?
– Hát honnan tudja, hogy holdkóros?
– Jaj könyörgöm: mások mondták, hogy éjjel fel szoktam kelni, s álmomban a falakon mászkálok, a felügyelő is bizonyíthatja, csak tessék tőle megkérdezni.
A tanár mosolygott, kezdte érteni a dolgot.
– No majd rajta leszek, hogy kikúráljam a dominét a holdkórosságból, a legelső alkalommal, amint még egyszer a falon fogják látni, becsukatom egy hétre kenyérre és vízre; most az egyszer odébb mehet még szárazon.
– De ugyan kisasszony, hogy gondol ilyet: Rómeo Júliájának magyar-alföldiesen öltözni.
– Kérem rendező úr, azt én jobban tudom; Júlia kún leány volt.
– Ezt még nem tudtam.
– Itt van a darabban; tessék olvasni: „Júlia kúnok leánya...”
– Nem kúnok leánya ez, hanem „konok leány.”
– Hm. Hát az más?
Volkmann trióját adták elő egy pesti hangversenyen, amelyről általánosan elismert vélemény, hogy klaszszikus mű. Végül a közönség zajosan hívta a szerzőt.
Egy úri alak indignálódva fordul erre szomszédjához.
– Balga közönség, hogy híhat ki olyan szerzőt, aki ezelőtt kétszáz évvel élt?
Mint bámult azután, mikor meglátta, hogy Volkmann élő ember és nem lélek.
Ez az úr azt hiheti tán, hogy ami klasszikus mű, azt mind kétszáz esztendővel ezelőtt kellett írni.
A rossz nyelvek hozzáteszik még, hogy ez az úr nevezetes kritikus nálunk.
Egy szerkesztő nagyon szépen kéri az írókat, akik megjelent műveik példányaival meg szokták tisztelni, hogy ne írják a könyv táblájára e szavakat „N. N. úrnak tiszteletből, vagy barátságból, vagy emlékül – a szerző”, mert az nagyon zsenírozza az embert, mikor esztendő végén el akarja adni az ekként összegyűlt könyveket az antikváriusnak.
Nemrég egyik hírlapszerkesztőhöz beállít egy ismeretlen úriember, s ilyenforma indítványt közöl vele:
– Ismeri kegyed D. Ferenc urat?
– Ki volna olyan rossz ember, hogy D. Ferenc urat ne ismerné?
– Igaz-e az, hogy ez a derék úr egy költő árváinak százezer forintot gyűjtött össze?
– Nem lehetetlen.
– Hát kérem alássan, én is árva vagyok, mégpedig a nemzet árvája.
– Akkor olyan árva ön, akinek apja, anyja él.
– De nem akarnak rólam semmit tudni. Hát én azt indítványoznám, hogy venné kegyed rá D. Ferenc urat, gyűjtene nekem is össze vagy százezer forintot; nem lennék érte háladatlan, sőt felét közcélokra fordítanám.
(Az egészben az a legnagyobb élc, hogy ez valósággal megtörtént.)
Egy bécsi lap könyvészeti rovatában derék hazánkfia, a geniális Aszalay Szellemi omnibuszát a vallásos tartalmú könyvek közé számítja. Mint tudjuk, ez a szellemi omnibusz tele van hamis és csiklandós anekdotákkal. A bécsi tudós azt hitte: hogy ez olyan omnibusz, ami a szellemeket a mennyországba, és onnan visszahordogatja egy huszasért jó pénzben.
Mikoriban Szerdahelyi Kálmánnak az a híres processzusa volt amiatt, hogy egy szerepében egyik zsurnalistánkhoz hasonlatosnak gondolták találhatni, említett fiatal művészünk valami kirándulást tett vidékre Egressy Gábor társaságában. Útközben egy faluban, mialatt előfogatra vártak, az ottani jegyző megsejté borotvált arcaikról, hogy ezek bizonyosan színészek, s minthogy a színészt mindenütt atyafinak tartják, behíta őket magához, s igen szívesen megvendéglé.
Csak amidőn búcsúzni kezdtek vendégei, akkor vette magának azt a bátorságot, hogy megkérdezze, név szerint kikhez volt légyen szerencséje?
Szerdahelyi erre komoly arccal bemutatá magát: „Én Egressy Gábor vagyok, ez az úr pedig itt Szerdahelyi.”
– Kérem – szólt Egressy –, meg van cserélve; ő Szerdahelyi és én vagyok Egressy.
Szerdahelyi erre odasúg a jegyzőnek.
– Ne ütközzék kegyed meg rajta; tudja, szegény a miatt a processzus miatt, amit tetszett az újságokban olvasni, restelli bevallani a nevét.
– Tudom, tudom – szólt a jegyző, aki most már egészen értette a dolgot, s azután mentül jobban vitázta Egressy, hogy őt nem híják Szerdahelyinek, annál jobban vigasztalta őt a házigazda, hogy ne búsuljon: a miatt a kis kocódás miatt nem szükséges magát szégyenleni.
Mikor nemrég Shakespeare Machbethje került a pesti színpadra, egy páholyi néző az első emeleten ezt az alapos megjegyzést tevé a műről:
– Nekem úgy tetszik, hogy ez a darab valami operából van csinálva.
Nemrég azt olvasta a világ egy lapban: „Páris városa Vogel-féle látcsövön nézve”, törheti rajta a fejét, aki nem tudja, hogy Vogelperspectiv – madártávlat.
Az öreg színházdirektor, L..., szenvedélyes tarokkozó volt, s olyankor, mikor ő a kártyát kezébe vette, semmit sem tudott sem a nagy, sem a kis világról, mármint a filozófusok szerint arról, ami rajtunk kívül, és arról ami rajtunk belül van.
Egyszer a kávéházban ülve, amint legdühösebben üldözi a pagátot, oda jön mellé egy kis süteményáruló leány egy kosár összegöngyölített cukorostyafélét árulva, s kínálja a pagátultimó vadászt nagy bizodalmasan.
– Eredj a tatárba! – riad rá a direktor –, majd én az étvágyamat elrontom a te rossz süteményeddel ebéd előtt.
A leány azonban csak nem ment el, hanem ott maradt, és tartotta a kezében a kosarat.
A direktor nagy tűzben volt, erősen folyt az ütközet; a nagy hőségben, míg ellenfele a hívással késlekedik, belemarkol az ostyáskosárba, s betöm a szájába egyszerre vagy hármat.
A játék mindig nagyobb érdekkel foly tovább; minden új hívásnál elfogy egy-egy marék ostyahenger, utoljára elfogják a pagátot is, meg a huszonegyet is, hanem a kosárban sem marad semmi.
– Kérem szépen, direktor úr – könyörög a cukrászleány.
– No mi kell? Nem mondtam már, hogy nem eszem a süteményedből; vidd odább!
– Hiszen mind meg tetszett enni.
– Kicsoda? Én? Látta valaki, hogy én egy falatot ettem?
Mindenki bizonyítá, hogy valóban az egész kosárral ő fogyaszta el.
A direktor flegmával bírt és fizetett, hanem azért nem hallgathatá el a társaság előtt, miszerint nagyon jól tudja, hogy ezt most csak az ő megtréfálására gondolták ki, mert ő, úgy-segéljen, nem érzi magában, hogy valamit evett volna, s most is olyan éhes, mint az elébb volt.
– Maradj itt nálunk ebédre, Jóska.
– Mit ad kend ebédre, nénémasszony.
– Lesz jó csuszpájz.
– Akkor hát itt maradok. Még úgysem ettem csuszpájzt.
Jóska aztán nagyon megbámulta a tálat, amiben a kérdéses csodát felhozták.
– Jaj, nénémasszony; hisz ezt minálunk krumplinak híják.
– Ejnye, szedtevettét! Hogy bevizezték kendtek ezt az asztalt! – szitkozódik a korcsmáros szűrös vendégei ellen.
– Korcsmáros uram borával vizeztük be.