A NAGY TÜKÖR
 1856–1858

Micsoda baj érte Gergő bácsit

Tíz, azaz 10 darab sárga csikót in natura, hajt be jutalmul Angyal Bandi annak az udvarára, aki felfedezi azt a fertelmes rút hibát, ami nemcsak a paraszt lovakban, de sőt az úri paripákban is megvolt és megvan mind ez ideig, és amelytől még koszorúzott versenyparipáink sem bírták magukat megmenteni. Aki ez országos hibát felfedezi, tartson számot a tíz darab csikóra.

Kelt tegnapi napon, a puszta szélén.

Angyal Bandi

Szerkesztő úr! Titoktartás föltétele alatt megsúgom önnek e lótani hibát, de kérem, ne adja tovább:

„E hiba tehátlan abban feneklik, hogy miért hordják a lovak a szakállukat hátul és nem elöl?”

Ugye igazam van? De nem kell ideje korán kipletykázni.

A. B.

– Ugye Marci, szép dolog az, hogy Párizsban is kezdik viselni a kanászkalapokat, egészen divatba jöttek.

– Igen szép, nagy uram, de még szebb volna, hogyha a köcsögkalap maradna meg, aztán a rojtos gatyát húznák fel hozzá. Erre is rájönnek még, csak várjunk.

Megtudták, hogy a  „Nagy Tükör” szerkesztőségének annyi a pénze, hogy kifoly az ablakon, s nem telt bele egy hét, midőn egy szép reggelen ajánlanának neki egy szép eladó házat jutányos feltételek alatt.

– Hol fekszik?

– A bornyúpiacon.

– Alásszolgája. Nem kell. Hiszen egyszerre valamennyi collega mind így közölné másnap az újdonságot:  „X. úr áttette saját irodáját saját házába, saját piacára”.

Egy színész (könnyelmű nemzet) pénzt ment kérni egy jeles asszonysághoz, aki felebaráti szeretetből százhúsz percentre kiosztogatta a pénzét hasonlatos emberszerető célokra.

– Mámi, nekem kellene vagy tíz forint.

– Talán lesz.

– Hát aztán mi kamatot adjak érte?

– Amit szokás: egy hónapra egy forintot.

Kész az alku. Egy forintot hogyne adhatna az ember kamatul? azt észre sem lehet venni.

– No hát mámi, csak adja a pénzt, de mindjárt.

A kegyes asszonyság megíratta a váltót tíz forintról, s azzal előkeresve az ágyderékból a nyakonkötött harisnyát, leszámlált belőle a színésznek nyolc forintot.

– Mámi! Ez még csak nyolc forint.

– No igen. A kamatot két hónapra előre lehúztam belőle.

– Hát tudja mit, mámi? Húzza le belőle egyszerre egész esztendőre a kamatot, s akkor még majd én adok magának két forintot.

Magyar grófnak eszébe jutott egyszer vígjátékot írni. Készített valami kis egy felvonásra terjedő bluette-et, amit azután úri mulatságul több nemes úrfiak és kisasszonyoknak kelle eljátszani magányszínpadon, ami igen szép szokás előkelő házainknál.

Azonban nehogy a darabban valami ügyetlenség forduljon elő, nem levén neki kenyere a drámaírás, átadta kis vígjátékát egy ahhoz értő lekötelezett író ismerősének, hogy belátása szerint dolgozza azt át.

Pár hét múlva a megbízott író visszavitte a vígjátékot, s íme, öt felvonásra volt az szétnyújtva a kidolgozás által.

A grófi szerző aztán kárvallott ábrázattal mutogatta ismerőseinek felhízott vígjátékát, panaszkodva az átdolgozóra.

– Íme nézzétek, átadok neki kiigazításul egy zsebórát, s visszaád nekem helyette egy pecsenyeforgató gépet.

A Magyar Gazdában valaki azt a kérdést intézi a világhoz, hogy mit kellene csinálni azzal a hosszú orrú bogárral, amely a fák leveleit szivarnak tekergeti, hogy megszűnjék nálunk károkat tenni?

Igen könnyű rá a felelet, fel kell szólítani egy brémai kivándorlókat szállító társaságot, hogy vigye el őket Americába, adja el rabszolgatartó államoknak, csináljanak ottan szivart. Ebből sokszoros nyereség fog származni. A brémai társaság nyer a szállítással, az americai ültetvényesek nyernek, mert olcsóbb szivar-készítőket kapnak, az emberiség nyer, mert a rabszolgák azáltal felszabadulnak, a dohányzók nyernek, mert olcsóbban jutnak a szivarhoz, és mi is nyerünk, mert nálunk nem rágják le a szőlőt. Ez indítvány tevője számít egy kis emlékszobrocskára.

Feljön az alföldi nagyságos úr Pestre; látja azokat a kegyetlen nagy falragaszokat minden utcán, mikben aztekek és nyugot-indiai bozotányok hirdettetnek.

De már ha olyan nagyon hirdetik, hát meg kell nézni; elmegy, felkeresi őket. Az aztekek eléggé tetszenek neki; sohasem látott még ilyen ürgébe ojtott madarakat. A korána hölgy is meglehetős furcsa. Következik a nyugot-indiai bozotány (Buschman). Csak nézi egy darab ideig hol szemközt, hol oldalvást. Végre nem állhatja, hogy meg ne szólítsa.

– Te Petykó! Nem az én vályogvető cigányaim közül szöktél te ide?

– Sss! – inti őt halkan a bozotány. – Ne szóljon a nagyságos úr; mert ha megtudják, hogy rám ismert, azt hiszik, hogy a nagyságos úr is vadember!

– Hát igaz, amit az újságban olvasok, hogy te azt az ajánlatot tetted Jajdebaji írónak, hogy amíg nagy drámáján dolgozik, legyen nálad?

– Igaz! A kerti lakot, a kis ermitage-t egészen átadtam neki. Ott egészen nyugodtan fog dolgozhatni; szép, regényes, költőnek való hely. Senki sem fogja háborgatni.

– No, azt ugyan jól tetted.

– Aztán meg tudod: a kertben most sok gyümölcs van; mégis, nem merik úgy lopni, ha látják, hogy valaki mindig ott tartózkodik. Az ember a csőszre nem bízhatja, mert az elalszik. Ez pedig egész éjszakákon fel szokott lenni, és deklamál a kertben. A tolvajok nem mernek tőle bemenni.

Gazdag disznókereskedő megszólítja az ügyvédet:

–  Ugyan kérem, nem tetszenék megmondani, mi az ára az ilyen cs. k. aranynak most?

– Megmondom igenis – szól az ügyvéd egész készséggel, s az aranyat zsebébe dugva, visszaád belőle 1 ft 54 krajcárt.

– Az arany ára most 4 forint 54 krajcár. Egy ügyvédi konzultációért jár 3 forint.

Úgy nézd meg, hogy kitől kérdeztél valamit?

Hetyke hősszerelmes ment egyik társaságtól a másikhoz s fenyegette nagy hetvenkedéssel a többi színészeket, hogy első fölléptével mind levágja őket.

Szokás szerint azonban sokkal nagyobb bizalommal viseltetett a sorshoz, azazhogy a súgóhoz, hogysem szerepét érdemesnek tartotta volna megtanulni. Máskor is játszotta ő már azt, és még sohasem olvasta végig. A zsenik nem szorulnak erre. A zseni mindig tud extemporizálni, hánykolódni, ordítani, nagyokat lépni, morogni, művészi pauzákat tartani, amikor fennakad, s azalatt kihúzza a súgóbul a folytatást.

Ment is az előadás szépen. Egyszer azonban nagyon sok beszéde van a hősnek, s magára marad a színpadon.

A súgónak ekkor jut eszébe egyet szippantani a tubákos szelencéből. – A tubák elevenre talált, elkezdte az orrát csavarni; egy ideig csak tátogott bele: készült a tüsszentéshez. Csakugyan sikerült. Nagyot tüsszentett. Jólesett neki. Egész gyönyörűséggel elővette a zsebkendőjét, megsimogatta az orrát, a bajuszát helyre sodrotta, a zsebkendőt eltette a hátulsó zsebébe.

A megakadt hős ezalatt jött-ment a színpadon, mint aki nagyon keres valamit: plasztikai állásokat vett föl; szemeit meregette, nagyokat toppantott és ismét előre jött a súgólyukig.

A súgó nagyot ásított és jót nyújtózkodott rá, azután lekönyökölt szépen, állát tenyerébe temetve, s édes nyugalommal monda halk hangon a szeme közé néző bajnoknak.

– Hja-jah. Bizony nehéz szerepe van az úrnak.

Malátai táblabíró úr nagyon szerette a regényeket, de amellett igen válogatós volt, s saját ízlése volt ebben a tárgyban.

Szerette volna, ha olyan regényeket írnak, amikben mély politikai rejtelmek vannak tárgyalva, titkos cabineti jelenetek s t. eff.

Egyszer megcsíp a tudós társaság hirdetményei között egy ilyen könyvcímet:

„Felsőbb egyenletek egy ismeretlennel!”

Felsőbb egyenletek! Bizonyosan valami udvari jelenetek; és pláne egy ismeretlennel! Vajon ki lehet az? Hát még hozzá, hogy a tudós társaság adta ki: – ez nagyon érdekes regény lehet.

Mindjárt nyakrafőre megrendeli a könyvet, s akkor bámul el aztán, mikor felnyitja, s hát nincs az egész könyvben elejétől végig egyéb, mint x + y² = q + z³.

– Jaj! kedves húgomasszony, jaj! Könyörüljön rajtam, szegény nyomorékon.

– Mi baj, katona uram, no?

– Nézze csak: ellőtték mind a két kezemet, most jövök az ispitálból, nem tudok sem enni, sem inni, hacsak nem etetnek, nem itatnak.

– Ejnye, szegény nyomorult ember. No ez már igazán nagy baj. Jöjjön no, itt egy tál gombóc, majd én megetetem szépen. Istenadta jámbor embere! Hogy mind a két kezét ellőtték! Tátsa el a száját, no. Megfújjam? Nem nagyon forró? No, lenyelte már? Itt a másik darab. Innék is egyet, úgy-e? No, majd én tartom a kancsót. Így ni! No várjon: majd megtörülöm a bajszát.

A huszár (elővéve mind a két kezét a köpönyeg alól): Köszönöm hugám; már azt majd elvégzem magam is.

No nézze meg az ember, milyen bolonddá tesz az a Marci! Panaszkodom neki, hogy milyen galibában vagyok; két év alatt harmadszor ér az a baj, hogy a házigazdám felmondja a szállást, s tova kell hurcolkodnom, s most már azt sem tudom, hova menjek?

– Oh, tudok én olyan házat, ahol nem mondják fel minden évnegyedben a szállást – szól Marci nagy biztatólag –, sőt némely lakó három esztendeig is megmarad egy helyen.

– Merre van az? hadd keressem fel!

Felírja szépen az adreszt: –  „Kerepesi út: ennyi meg ennyi szám.”

Én vágtatok ki, keresem a házszámokat sorban. Meg is találom. – Hát tudod mi van ott? A fenyítő ház.

Terrem a lelkit! Csak azért loptam azt a kilenc ludat, hogy majd becsuknak érte hat hónapra, mint máskor, s nem kell téli szállásról, eleségről gondoskodnom, s ahelyett rám vertek huszonötöt, s kilöktek az utcára. Aztán számoljon az ember még valami bizonyosra! Mikor a tömlöc sem bizonyos!

Nagy divat volt egy időben nálunk a gazdag embereket azzal bosszantani, hogy majd eljönnek a proletáriusok, s megosztoznak a vagyonukon.

Sok becsületes komoly ember csak azért is affektálta a proletárságot, bárha soha gyermeke nem volt is, hogy a milliomosokat ijesztgethesse vele.

Egy pesti gazdag urat különösen kitűzött egy ifjú proletár céltáblául, s nagyszerű osztozásokra készült a pénzéből, valahányszor találkozott vele.

Egyszer már megsokallta a milliomos az ingerkedést, s szembeállt vele.

– Hallja az úr, tegyük fel hát, hogy nekem van egymillió forintom. Lakik ebben az országban 30 millió ember; ha megosztoznak rajta, jut mindenkire belőle két krajcár. Ihol van az úr két krajcárja; az úr ezzel kikapta a maga részét; mármost nekem többet ne lármázzon.

Ugyanezen magyar milliomossal történt az, hogy egyszer valami rövid utat tett bérkocsin egyik utcából a másikba, s azért leszálltakor odaadta a bérkocsisnak a szabályszerű két húszast.

– Ah nagyságos uram, ez kevés – zúgolódék a bérkocsis –, mikor a nagyságos úr fiát viszem valahová, az mindig két pengőt szokott adni.

– Hja barátom – felel az öreg úr –, könnyű annak, mert van neki egy gazdag apja, aki keres rá; de nekem nincs.

X tanár szórakozottsága néha igen mulatságos jeleneteket szokott improvizálni. A minap egy csoport tudós volt nála, sokáig diskuráltak mindenféle unalmas dologról. A tanár egészen elkábult a gonosz mulatságban. Egyszer felkel a székéről, veszi a kalapját s nekiindul.

– Engedelmet kérek: én már megyek haza, elég régen alkalmatlankodom.

Újoncállítás jött, melyre a ratkai asszony csak azért nem várt szívszakadva, minthogy egyik fia a kettő közül már húszéves, tehát beállítandó volt. – Ezt kikerülni, hírét hordja a jó asszony, hogy fia vándorlásra szökött. – Amint éppen a beállítandó ifjúság seregbe szedetnék, egyik cimbora kötekedést, majd verekedést kezd; a lárma nő, a zavar általánossá lesz –, ekkor a zajt egy hang sivítja keresztül: Héjh, hiszen ne lennék csak vándorláson! majd megmutatnám én most, ki merje bántani az én cimborámat! A hang a szegény asszony vándorlásra szökött fiáé volt, aki rejtekéből, a padról lehozatott, beállíttatott, s ott is maradt.

Végrendelet nélkül elhalt polgártárs vagyonát kótyavetyélték dobszó mellett. A felügyelő tanácsnok a sok összeírt holmit részletenkint hordatta elő az árverési terembe.

Egyszer a megboldogult ócska kalapjaira került a sor, s a tanácsnok meg nem fogható dolognak találja, miként lehet az, hogy a lajstromban három rossz kalap van felírva, az asztalon pedig négy áll? Bizonyosan az összeíró tévedhetett, egy kalap a másikba lehetett dugva.

Denique dobot ütöttek rá, valami batyus zsidón rajta maradt mind a négy kalap nyolc garasban; az el is vitte menten, s harisnyatalpat szabott belőlük.

Mikor aztán vége volt az árverésnek, s a tanácsnok haza akart menni, kalapját nem lelé sehol: ez volt a negyedik, amit elkótyavetyélt.

– Szervusz pajtás. Krisztigott! hogy vagy? egészségben?

– Most jövök Füredről; találkoztam a kedves feleségeddel. Küld neked általam egy pár csókot.

– Köszönöm alázatosan.

– Mi baja volt, Herr von Stiglitz, hogy tegnap, meg tegnapelőtt nem jött el az énekórára?

– Jaj, megbocsásson, nagysád, az az átkozott – akarom mondani – méltóságos temetés, két zápfogamba került. Tegnapelőtt húzattam ki mind a kettőt, s tegnap egész nap feküdtem bele. Úgy áthűtöttem magamat.

– No de legalább jól megjutalmazták érte?

– Igenis: köszönöm alássan. Három napot eltöltöttem vele, míg a kőműveslegényeket, és asztaloslegényeket, meg a szabólegényeket betanítottam a halottas énekekre. Mindennap három órát mulasztottam vele én is, meg azok is; a temetés napján pedig egész nap azzal bajlódtunk, s mikor vége volt, nekem adtak két forintot; a kőműveseknek pedig fizettek egész napszámot 48 krajcárt; a szabóknak ötvenet, az asztalosoknak pedig 45-öt; s még megköszöntették velünk, hogy ámbátor csak két óra hosszat énekeltünk, de azért mégis egész napszámot fizetnek ki. Az én kedvemért ugyan többet egy méltóságos úr se haljon meg!

Megy a jámbor paraszt gyónni a tisztelendő úrhoz, s legelső vallomása az, hogy:

– Megvertem a feleségemet, szent atyám, mert nagyon házsártos volt.

– Hagyd el fiam! Ne beszélj itt a virtusaidról! Csak a bűneidet mondd el!

– Megtisztelem tekintetes uram – szól a gazda, belépve a kritikus szobájába –, engem egy úr ide utasított, hogy itt kapok cséplőgépet: uraságodnak van igen jó.

Híres basszista énekelt a német színházban, s rendkívül tetszett, hogy oly szokatlan mélyen le tudott menni a hangjával; egyszer különösen kitett magáért, annyira leszállott hangjával, hogy már a fagót sem bírta vele a versenyt. Abban a pillanatban B. Pál, a jurátusok apja, megszólal még egy hanggal alább! „Vivát!” Lett is azután belőle vivát, B. P.-nak még több, mint az énekesnek.

Mikor az ember gyerekkorában egy kővel két ablakot hajított be, s aztán mégis csak egyszer verték meg érte. Ha egyet hajított volna be, azért is csakúgy megverték volna: eszerint az egyik ablak tiszta nyereség.

Az állatkínzás elleni egylet legújabb szabályaiból:

§. 2216.  „Miután tapasztaltatott, hogy az emberek gyakran olyan embertelenek, miszerint kövér lovagok sovány lovakra ülnek; határoztatott: hogy ezentúl a lovak legyenek kövérek és a lovagok soványak. Signatum stb. 1856.”

A zsidó és diák alkusznak egymással. A diák el akar adni egy ócska kabátot, amiért Amsli nagyon is keveset ígér.

– Mit gondolsz, Amsli, hogy adnám olyan olcsóért ezt a kaputot, iszonyú pénzben van ez nekem.

– Ugyan miben lehet, thens úrfi? ha szabad tudnom.

– Hát mikor vettem újan, akkor húsz forint volt, azután megfordíttattam öt forintért, az huszonöt, később kitisztíttattam a pecséteket belőle, egy forint 30 kr., az huszonhat forint 30 krajcár, végre befoldattam a könyökeit 30 krajcárért, az huszonhét forint! Hát még annak a háromesztendei interese!

– Jó, hogy az ázsiót nem követeli a thens úrfi!

Professzor Sz… a maga idejében hírhedett volt nyelvészeti ismereteiről; tudott angolul, franciául, németül, spanyolul, törökül, diákul, arabul, görögül, zsidóul folyvást beszélni, s azonkívül még tizenkét nyelven értett, hogy borzalom volt reá gondolni. Egyszer József császár Debrecenben járván, kívánt megismerkedni e csoda tudóssal, s maga elé hívatva, elkezde vele beszélni németül.

A német nyelv egy kicsinyt nehezen ment. A császár azt gondolta, hogy talán a többi iránt nagyobb előszeretete volt, s franciára fordította a beszédet.

A professzor beszélt folyvást, de a császár abból még kevesebbet tudott meg.

Próbált azután angolul beszélni vele. No, abból meg éppen semmit sem értett meg.

A császár nem titkolhatá el, hogy ő bizony nem tudja, hogy a tanár úr micsoda nyelveken szól.

– Az igen természetes – felelt a tanár –, mert én úgy beszélek, ahogy írva van; mondom franciául:  „malheureuksz” és nem  „malörő” – mondom angolul  „rekapitulation” és nem  „rikepitsjulésn”, mert így van az helyesen.

A császár elnevette magát, s azt mondta, hogy a vén szittyának igaza is lehet.

A főnök? Megengedem! – mond egy valaki társaságban. – De az tagadhatatlan hibája, hogy az embert meg nem becsüli! – No már én meg tudom, hogy megbecsüli! – mond egy másik. – Példát, példát! – szólnak többen. – Mondhatok – kezdi a másik. – Hát bementem hozzá passzusért. Köszönök: fogadja. Átadom a községi bizonyítványt; megolvassa; fölkel és azt mondja:  „tessék leülni, nagyságos uram!” Köszönöm, méltóságos úr! mondám én, de nem mozdultam. Ekkor felém jön; karomat megfogja, és vezet, s leültet. Mégpedig nem mint olyan akármi embert, hogy székre, hanem a hotelbe! – A társaság kacag. – Az elbeszélő rágondolván, hogy talán bolondot monda – szól: nem a hotelbe –, mit beszélek? a schifonba! – S a kacagás még nagyobb lett.

A falusi patríciusnak csizmára levén szüksége, színe elibe rendeli a helység egyik érdemes csizmadiamesterét.

– Aztán megmondom ám, hogy jó komót legyen az a csizma –, szóla hozzá tyúkszemeire gondolva.

– Csak tessék reám bízni – viszonzá tudománya érzetében János mester –, tudom én,hogy kell az uraknak dolgozni. – Mikor Pesten legény voltam,olyan komótos csizmákat varrtam magamnak, hogy mikor este levetettem őket, csak úgy csorgott a vér a lábamból.

Uramöcsém – mondá Somogy megye egykori alispánja a fiatal, nagyreményű szolgabírónak –, az idők nehezek, azért lelkére kötöm, hogy szorgalmasan kerülje ám a járását.

– Úgyis úgykerülöm – viszonzá tréfásan az elmés járásbíró –, hogy akár soha tájára se menjek.

Földesúr. Látja kend, mennyi fát elloptak a semmirevaló falusiak az erdőből a régi csősz alatt, nincs olyan erdőpusztítás több a világon, mint itt.

Csősz. No iszen, csak bízza rám a nagyságos úr, majd megőrzöm én, egyet se' lopnak el éntőlem.

Földesúr. Hanem azt mondom, hogy vigyázzon ám kend, mert ezek furfangos emberek, ellopják a csizmábul a kapcát.

Csősz. No csak rám kell azt bízni.

Csősz. (Felmászik a fára, hogy majd éjszaka meglesi a falopókat, szíverősítőül sok pálinkát talál inni, s elalszik tőle).

Fatolvajok. (Ellopják a fát csőszöstül együtt.)

Valami nagy ünnepélyen úgy meg találták tölteni a tarackot, hogy szétvetette a puskapor, s egy darabja menten agyonütött egy ott ácsorgó asszonyszemélyt.

Odamentek, próbálták élesztgetni, de biz az csak meghalt.

Mikor aztán nem volt már több reménység hozzá, hogy valaha feléledjen, megszólal egy jámbor polgár:

– No, tudom én Istenem, ez is megemlegeti ezt a napot.

A konstantinápolyi zsidók főbbjei egy alkalommal vitáztak a mozlemekkel, s azt állíták, miként egyedül a zsidókat illeti a paradicsom kizárólagos élvezete, s a törököknek annak falain kívül kell tanyázniok, s a puszta nézéssel megelégedniök. A vitázás annyira ment, hogy a nagyvezér füleihez is elhatott. Ez meghívatá a vitázó feleket, s a következő végzéssel intézte el az ügyet:  „Ha a zsidók csupán a paradicsom előtti tért szánták nekünk, akkor kötelességükké teszem, hogy számunkra már jó eleve legalább sátrakról gondoskodjanak, hogy az idő viszontagságai ellen védve legyünk.” – S az izraeliták mai napig is fizetik Sztambulban az adót a paradicsom előtt sátrak megszerzésére.

Az én Gazsi bátyámnak sohasem volt órája, ő anélkül is elálmosodott, mire a bakter elsőt kiáltott. Ő azt hitte, ekkor van pontban kilenc óra … Egyszer meglátogatám, s órámat az asztalra tevém. Még a vacsora utáni beszélgetésben valánk, midőn a bakter kiáltott az ablak alatt. Gazsi bátyám felkapja órámat, ez nyolcat mutat. No öcsém – mond –, most már vagy a te órád késik, vagy a bakter siet.

Erdőszéli helységben éjszaka berontottak a farkasok egy földesúr udvarára, s ott egy szamarat levágtak. Mindjárt másnap folyamodott fegyverengedélyért a megkárosult fél; így indokolván kívánatát:

„Tegnap már megettek az udvaromon egy szamarat a farkasok, könnyen rám kerülhet a sor.”

Hidak elé fel szoktak írni a tilalomfákra ilyenforma tiltakozásokat.

„Tilalmas a sebes hajtás! – Aki sebesen hajt, megbüntettetik” stb.

Azért mégis átnyargal azon, akinek futósak a lovai.

Fehér megyében, Nyéken, találták ki a módját hogy lehet az utazókat a hidak kíméletére bírni? Egy táblára ezt írták fel:

„Tanácsos a lassan hajtás.”

Nem is mer ott senki vágtatva keresztülmenni, hanem szépen meghúzza a gyeplőszárat.

Az alföldi fuvarostul kérdi a tudós utazó, mikor átmennek a vízen:hogy hívják ezt a folyót, földi?

– Karaszna, tekintetes uram.

– Nem Karaszna; ne mondja kend olyan csúnya lepcsesen e szót: Kraszna.

– Jól van, tekintetes uram.

Egyszer megint valami vízhez érnek:hát ezt hogy hívják, földi?

– Megkövetem, tekintetes uram, ez a Brettyó.

Nem merte már azt mondani, hogy  „Berettyó”.

Régi adoma, de mindig eszünkbe jut, mikor a Hamlet-utódok okot adnak a visszaemlékezésre, hogyan adták elő valami falusi csűrben faluzó színészek Hamletet, s mikor Hamlet apja lelkének meg kelle jelenni, a szomszéd ökörállásból keresztülütötte a fejét egy jámbor állat a papírosfalon:  „Húh, az apám lelke” – ordítá rá Hamlet.

Ez a tréfa azóta is többször megtörténhetett volna, amikor Ophélia mondhatná Hamletnek:  „menj kolostorba!”

1. Enyeden volt egy német nyelvmester, kinek becsületes neve volt: Traugott Schuster. Ezt a diákok így fordították magyarra: Bizonyisten csizmadia!

2. Marosvásárhelyt pedig egy szorgalmatos kerékgyártónak a címerén ez volt olvasható: Gottlieb Christian Hahn. Krétával aláírták: Istenfélő keresztény kakas.

Fordítások hitelességéről kezeskedünk.

– Tudtál-e felelni a zsidóbul? – kérdi a rigorózumbul kijövő diákot a másik, akinek meg éppen utána kellett bemenni.

– Keveset.

– Mit szólt a professzor? – kérdi ez aggodalommal.

– Csak mosolygott.

– No iszen akkor hát halálra neveti magát, ha engem kérdez, mert én egy szót se mondok.

Lúdra tett szert valahol a diák, ahol nem kínálták vele, s vitte nagy sebten a köpönyeg alatt.

Amint sietne, szemközt jön rá a professzora. A diák ki akarja kerülni.

– Megállj!

Amaz szaladni készül.

– Gyere ide mindjárt, ha mondom.

A humanissime félve oldalog oda.

– Emeld feljebb azt a ludat, malefice! – dörmög fülébe a professzor. – Mind kilátszik a feje a köpönyeged alól.

Három nagyja diák állott be vendégnek a paphoz. A tisztelkedés bevégeztével felé fordul egyiknek a pap így intézett kérdéssel:

– Hány esztendős diák kend?

– Kettő – felel az.

– Kettő? hát kend? – kérdi a másiktól.

– Én három! – mond ez.

– Ugyé? három, hm! no és kend?

– Mint azok ketten! – válaszol emez.

– Hát azután tud-e kend annyit, mint azok ketten?

– Tudok annyit, mint kentek hárman – viszonzá az érdeklett.

– Isten hozta, tessék leülni – mond megzavarva a pap –, mindjárt bejövök, csak az appetitoriumnak nézek utána.

– Jaj, édes komám uram, úgy fáj a fogam, majd a falra mászok bele.

– Adja ide kend, kihúzom én.

– Ért hozzá kigyelmed?

– Hogyne értenék, mikor kovács vagyok.

– Tegye meg: biz az Isten is megáldja érte.

– Hát mutassa melyik fáj?

– Ez itt ni, ez itt alul. Három éjjel nem aludtam már tőle.

A tudós kovács zsineget köt a fájós fogra, s a zsinegnél fogva odaköti a pácienst az üllőhöz. Akkor fog egy darab vasat, megtüzesíti a kohóban, s mikor már jó izzóvá lett a vas, hirtelen kiveszi a fogóval, odateszi az üllőre, s nagyot üt rá a kalapáccsal, hogy a szikrák szanaszét ugrálnak róla.

A beteg persze hogy elugrik onnan esze nélkül; a fog pedig ott marad szépen a zsinegen.

Így szokott a gibernyúzi kovács fogat húzni.

N. faluban a lelkész érzékeny halotti búcsúztatót tartván – hallgatói – egy községi pórt kivéve – mind könnyekre fakadtak. Ezt látva a mellette ülő szomszéd, így szólítá meg:

– Hát kend, atyafi, miért nem indul meg oly szívreható beszéden?

– Azért – úgymond a paraszt –, mert én nem tartozom ehhez a parókiához.

Egy pór sihedernek, kinek apja haldoklott, éjszakának idején kellett lelkész után futkosni. Az együgyű fickó, nem merve erősen kopogni a paplak ajtaján, mintegy két órai zörgés után kelthette fel a lelkészt.

A lelkész, megkérdezvén őt, hogy miért nem kopogtatott hangosabban, felelé: „féltem, hogy felköltöm atyaságodat.”

– Nohát mi baj? – szólott a lelkész.

„Apám halálán volt – válaszola a suhanc –, midőn hazulról eljöttem.”

– Talán eddig meg is halt? – tűnődék a tiszteletes.

„Oh nem – monda a siheder –, hiszen Estók bátya megígérte, hogy addig mulattatni fogja, míg atyasága megérkezik.”

Székelyeknek szavukjárása, mikor a lóra ütnek az ostorral, ezt mondani:  „Gyi, te lopott, tolvaj hajt!”

Legközelebbi udvarhelyi vásáron egy emberséges fuvaros megjárta ezzel a mondással; mert amint ráüt a lovaira, s rájuk kiált:  „gyi te lopott, tolvaj hajt!” – hát csak megfogják ám a kezében a gyeplőt.

– Hó, bátya, hó! álljon csak meg kend egy szóra. Ezt ugyancsak jól mondta kend: az én lovam ez, mind a kettő; tolvajok lopták el tőlem aratáskor, azóta egyre keresem.

A megszeppent fuvaros váltig bizonyozott, hogy ő csak tréfából mondta ezt meg amazt a lovának, a másik székely annál inkább állította, hogy de ő meg komolyan beszél. El kellett neki menni a bíróhoz; ott kisült, hogy a két lovat csakugyan a másik embertől lopták, s a jámbor fuvaros mehetett haza gyalog.

Ez aztán elmondhatja, hogy egy szava két lóba került.

Szent István napján a csíkszéki székely átment Szentkirályra búcsúra. Délután hazaérkezvén falujába, kérdi tőle a szomszédja:

– Hát Mihál bá, milyen búcsú volt Szentkirálon?

– Bizony szomszéd – felel amaz –, misét és prédikációt hallgattam, de semmi búcsút nem láttam.

Tudniillik a székelyeknél szokásban van, hogy a templomünnepeken a jövevény ismerősöket megvendégelik, s azt nevezik ők  „búcsú”-nak.

– Hát mi jót hozott kend, János gazda? – kérdi a tisztelendő úr a góbét.

– Ezt a kis fiúcskát hoztam, ha megkeresztelné tisztelendő uram.

– Hát mi nevet adjak neki?

– Nem tudom én, tisztelendő uram.

– Jó lesz, ha a kend nevét adom neki?

– Jó biz az: ' sz én már úgyis vén vagyok, ellehetek név nélkül is, s tán még a keresztelés is kevesebbe kerül, ha csak az én nevemet kapja.

Passzusért jött be a palóc, de helyelöljárósági bizonyítványt nem hozott. Elutasíttatott. Meggondolkodik rajta, mit tevő legyen; s ha nem kerülhetné-e ki a nagy fáradságot kis dologért? Eszibe jut, hogy jegyzőjük apja a városban lakik. Be is állít ahhoz csak azonnal, s kéri, adna neki oly bizonyítványt, melyre aztán passzust nyer.

– Nem tehetem én azt – mond a megkeresett.

– Dehogynem, nemzetes uram. Hiszen kigyelmednek tetszik a mi jegyző urunk édesapjának lenni!

– Igaz, de én nem tudhatom, hogy csakugyan odavaló lakos legyen, barátom.

– Hiszen, majd el tetszem én hozni a jegyző urat nemzetes uramhoz… no, meg itt egy levél e, éppen a jegyző uram írta la!

És nemzetes uram meggyőzve lett. Megírta a bizonyítványt. Alá is kanyarította nevét, s ily hivatalos minéműséget vett fel: – az a…i jegyzőségi hivatal apja.

Okos embernek mester a neve.

– Hozza maga nekem az a fiáker hét! – szól a zuraság a vendéglői szolgához.

Az aztán hoz neki hét bérkocsit egyszerre.

– Maga szamár! hát nem tudja maga magyarul; nem mondtam én, hogy hozza nekem a hét fiáker; hanem hozza a fiáker hét!

Értette alatta a Nro. 7-es fiákert.

Egy orvost falura hívtak beteghez, éppen midőn ebédhez ült, a szorgalmas orvos, különben is jó emberbarát, hogy minél hamarább mehessen szenvedő felebarátja segítségére, csak néhány kanál levest vett magához, és azzal elsietett betegét látogatandó; már estefelé volt, midőn ismét hazaérkezett  „jó étvággyal”; elküldé tehát szolgálóját a közel lévő fűszerkereskedésbe, hogy hozzon neki angolnát, meg táblaolajt és ecetet.

Megérkezett az óhajtva várt cseléd, letesz az asztalra, nem csekély bosszújára éhes gazdájának, egy csomó spanyolnádat ecettel, olajjal.

Ha ősszel kérdi valaki a nyalkai embertől:

– Hol lakik kend, atyafi?

– Nyalkán uram – válaszol az hetykén.

– Mi van a tarisznyában?

– Lúdhús, friss cipó!

Ha pedig tavasszal kérdik: hol lakik kend?

– Nyóakán – válaszol szomorúan az atyafi.

– Mi van a tarisznyában?

– Luóvakaruó!

– Kinek a kocsisa kend?

– Az az, hogy a kocsis a báró úr, hanem azért ő fizet engem.

Férj. Ruhád 80 ft., cipőd 3 ft., kesztyüd 1 ft., virágtartó 10 ft., virág 2 ft., friseur 2 ft., bérkocsi 2 ft., bemeneti dij 1 ft. Összesen 101 p.ft. Ennyibe került a Crêch-bál! Feleség, ez nekem fáj.

Nő. Nekem ez mind nem fáj! Nekem csak az fáj, hogy egy lépést sem táncoltam.

Don Grandos Vardos di

Pecze Pardos

Honnét, honnan nem, az nem tartozik a dologra; két érdemes komposszesszor utazott el a győri vásárra, kik közül az egyik a lovait szándékozék eladni.

El is értek szerencsésen az említett városba, ki is vezette urának a kocsis a tátosokat, s várták is a jó szerencsét.

A jó szerencse azonban gyéren kezdvén mutatkozni, ame iben senki szóba se állt velök lovuk végett; – még csak azt sem kérdezték, hogy mire tartják a jámborokat. A lovak gazdája félvén, hogy majd be sem tudja az asszony kommisszióit vásárlani, az úri auktoritás pedig nem engedvén azt, hogy a bevásárlandó vörös- és fokhagymát, paprikát, majorannát, szappant, még ha elbírta volna is, önmaga cipelje, még akkor adómentes vállain, szépen meginstálta úri barátját, hogy tartsa addig a lovakat, míg kocsisával együtt visszajő. Mibe a felszólított némi habozás és úri zsén látható jelei között beleegyezvén, a kötőfékeket kezébe vette.

A visszamaradott úriembernek arca hirtelen-barna volt, úgyhogy társa távozta után végigtekintvén magán, szinte tartani kezdett tőle, hogy valami dibdáb ember még képes lesz őt rangja iszonyú sérelmével cselédnek, lócsiszárnak, vagy ég tudja minek nem nézni; elkezdte magát rendezgetni, bonjourját, mellényét helyrerángatni, csizmáját egy tarka zsebkendővel porolgatni; bajuszát, szakállát cirógatni, s kalapjának, azt elöl és hátul meghúzván, merészebb állást adni, hogy a született gentleman száz lépésről kiismerhető legyen belőle.

Mi megtörténvén, kesztyűvel nemigen ismerős, de azért a kasza, kapa nyelétől szörnyűképpen idegen tenyerébe vervén egy kétes jámborságú tajtpipáját, mely üst kupakkal volt ellátva, s megtöltvén zápfogára illesztette, mármost biztos lévén, hogy mindenki fogja tudni, kivel beszél, s elkezdé fumigálni az egész világot.

Settenkedve közelít ezalatt egy szép magas cigány felé, hosszú göndör hajjal, kék köpenyeggel, kék magyar nadrágban, kék mandli és mellényben, drága ezüstgombokkal, kezében a vajdák ezüstös pálcájával, s körülnézegetvén a tátosokat.

Arkandzsare mandzsure – dovle ki máli szá? – kérdi indiai nyelven a szerencsétlen úri embert –, kit ezúttal arcszíne miatt fajrokonának nézett.

A t…i tiszteletes a kanásszal, együtt ballagtak a pápai vásárra.

– Tiszteletes uram – szól a kanász furfangos mosollyal –, én is pásztor, maga is pásztor, tehát kollégák vagyunk.

A lelkipásztor hallgatott.

Azalatt a kocsin nehány t…i közbirtokos érkezett oda, kiknek kínálására a tiszteletes kocsijukra ülvén, így kiálta vissza a kanászhoz:

– Kolléga uram! engem elvisz a nyájam, most már vigye el kendet is a nyája.

Az egyszeri pénztárnok nagyon szeretett kártyázni; egyszer azután megtörtént rajta, hogy mikor valami pénzt kellett neki leszámlálnia, így folytatta a számlálást:  „hét, nyolc, kilenc, tíz, alsó, felső, király, disznó”.

– Ugyan földi, kérem, mondja meg, ki az a négy hölgy, aki ott sétál együtt, akik ezen a hintón jöttek?

– Hát az a rudas ott a grófné, a kisafás a gubernátné, a gyeplűs a kontesz, az ostorhegyes meg a baronesz.

– Köszönöm szépen.

Jön a ** falvi nemes ember fel Pestre; négy tinót hajtott fel eladni.

1845 óta nem volt Pestnek tájékára, s azóta másként áll a világ orra.

Megállítják a vámnál, hogy fizessen.

Nagy bizton kikeresi a tarisznyából az armálist, s mutatja nekik.

– Nem ér semmit, atyafi, csak fizessen.

De már őneki biz az öregapja sem fizetett vámot soha.

– Itt is marad hát akkor az egyik tinó.

Nem bánja; otthagyja mind a négyet, s megy fel a vármegyeházára.

– Hol van **** alispán úr? – kérdi a hajdútól.

Mondják neki, hogy az most doktorságot tanul.

– De már akkor megyek hát vissza fizetni!

Mátyás mester szűcsmester volt és nem kádár.

Ha nem volt kádár, minek fogott a kádármesterséghez?

Szőleje volt Mátyás mesternek a kertek alatt; véletlenül bor termett rajta, azt el kellett szűrni; volt egy régi hordója, azt ki kellett tisztogatni: Mátyás mester szétszedte a hordót, hogy könnyebben kitisztíthassa; ez végrehajtatott.

De mármost megint össze kellett volna állítani a hordót; minden jól ment, egész az utolsó befenekelésig; ámde a feneket mindig beleejté a hordóba Mátyás mester, s nem boldogult vele semmire.

Egyik szomszédja aztán könyörült rajta, s azt tanácsolta neki, hogy tömje tele a hordót szénával, akkor majd nem esik bele a fenék.

Szót fogadott, szépen bele is ütötte aztán a feneket, rászorította az abroncsot; minden készen volt szépen.

De mármost benn van a hordóban a széna!

– Mit csináljunk a szénával a hordóban, szomszéd?

A szomszéd azt tanácsolta, hogy hasított náddal ki lehet azt csavargatni a fúrólyukon.

Mátyás mester nem tehetett mást; fogott egy hosszú nádat, s háromnapi keserves munka után szépen kicsavargatta a hordóbul a szénát.

– Van-e valami Extrazimmer hej, Kellner! mi?

– Bizony nincs az, hallja kegyelmed.

– Ejnye, ilyen adta, hát mit eszem én akkor vacsorára?

Pupák János meghalván, lelke kiment; látták a bírák, melynek tisztességes temetkezés lehet a következése. N. N. halottkémlő.

Nekem van derék prókátorom, Icig; a múltkor megidéztek valami adósság miatt, és ő bebizonyította először azt, hogy sohasem tartoztam vele, másodszor azt, hogy régen meg is fizettem; és harmadszor egzekvált ő maga nagyobb perköltségben, mint amekkora volt az egész tartozás.

Micsoda hegyről van a legcsúnyább kilátás?

A Parnasszusról.

Mi a csillagvizsgáló?

Olyan ember, akinek felhős időben semmi dolga sincs.

– Barátom, ez a kisasszony mindenáron a tied akar lenni.

– Én pedig, engem uccse, mindjárt a múzeumnak ajándékozom.

Stefi expeditor volt, én is. Ismertük egymást, és barátok valánk. Később Stefi főnök lett. Én megismertem Stefit – de Stefi engem meg nem ismert. Utoljára Stefi semmi se lett, én expeditor maradtam. Stefi megismert engem, de én nem akartam megismerni őtet.

Szomorú Jónás

Régen sokkal több lengyel jött Tokajra és annak környékére avégből, hogy ott mindjárt szüretkor vásárolhassák a jó aszút. Egy magyar ember vezeti tokaji pincéjébe lengyel vevőit, kik mikor annak torkolatához értek, mielőtt bementek volna, onnét a magaslatról körülnézték a várost, és azt mondák:

– Be nyomorult, be kis város ez a Tokaj!! hiába oly híres!!

Borkóstolás után visszatérve ismét megálltak azon helyen, és ismét szétnézvén, azt mondák:

– Be gyönyörű,  be nagy város ez a Tokaj!! nem hiába,  hogy oly híres!

Ez időtől hívják azon nektár hegynek bizonyos borfaját Mást láss-nak.

– No Pista, itt hagyott urad – mondá egy nála ittasan maradt inasnak kijózanodásakor egy úri ember.

– Hát miért, tekintetes uram – kérdé az inas.

– Azért, mert leittad magad.

– Hüm! – szóla az inas –, hányszor itthagyhattam volna már én őkigyelmét!

– Tudsz-e írást? – kérdé egy hozzá szolgálatba kínálkozó egyéntől bizonyos úriember.

– Igenis, tudok, tekintetes uram – felele a kérdezett.

– No, jól van, úgy megfogadlak – és meg is fogadta csősznek.

Kaszálás idejekor kiküldi az úr napszámosait a tanyára, megizenve a csősznek, hogy neveiket jegyezze fel. A munka egész héten tartott, csak szombaton estve mentek haza a kaszások a csősszel együtt. Kéri az úr a névjegyzéket, mire a csősz álmélkodva monda:

– Az apám sem tudott nekem írni, tekintetes uram!

– Hiszen – mondá bosszankodva az úr –, azt mondta kend, mikor szegődött, hogy tud írást!

Mire a csősz felelé:

– Tudok én, tekintetes uram, annyi írást a Váradi fiscarius úr padlásán, hogy hat ökör se bírná idehozni.

– Van-e ijedség ellen való orvosságod? – kérdé egy szolgálatból kimaradt kondás, ki naphosszat a korcsmában ivott, egy odaérkezett úgynevezett olajkárostól.

– Van, van – mondá a Pseudo-Aesculap.

– Mi az ára?

– Egy húszas.

– Ide vele!

Kap egy üveg valamit, s felhajtja. Kérdi az árus:

– Hát használt-e?

– Dehogy használt, dehogy használt – monda a páciens.

– Hát mitül ijedtél meg, he? – kérdi az olajkáros.

– Attól, aki angyala van, hogy nyakamon a tél, s aztán se bocskorom, se subám.

Melyik a legkisebb és legjövedelmesebb uradalom Magyarországon?

A Lánchíd, mert annak csak hatszáz lépés a hossza, mégis százezereket hoz be.

– Mi a neve kegyednek, szép kisasszony, nagysád?

– Bábi.

– Bábi? S szereti kegyed ezt a nevet?

Micsoda az? Leültek négyen este játszani, egész éjjel játszottak, s reggelre mind a négy nyereségben volt, egyik sem vesztett?

(Négy cigány volt: hegedűs, bőgős, cimbalmos és klarinétos.)

Hajnal felé járt az idő a bődi mulatságban, s Misa kontrás sehogy sem akará tovább húzni.

– Húzd rá Misa! kivilágos-kivirradtig! – nógatá egy birtokos fiú. – Majd kukorica alá adok egy fertály földet.

– Használt is az ígéret; mert Misa kontrás úgy kiálmosodott, s úgy ráhúzta, mintha csak most kapná vonóját először kezébe.

– Hanem eljött a fizetés ideje, s Misa kontrás sürgöli a birtokos fiút a megígért fertály földért.

– Jer, Misa! – úgymond ez – meg is adom én, amit ígértem.

– Erre kivesz a kamrából egy mérő fertályt (olyan eszközt, mellyel a köbölnek egy negyede méretik), s hamarosan telehányván földdel: – Ne, Misa – úgymond –, vidd haza, s ültess bele kukoricát.

– Persze hogy szeme-szája elállt a szegény kontrásnak, mert ő egy fertály  hold földet  értett.

Kőrösi emberrel történt, hogy nagyon ottfelejtette magát a komájánál a nagy beszélgetésben, a' meg unta már magát szörnyen; egyszer azt mondja aztán neki:

– Komám, holnapután disznót öletek, hevertünkben ereszthetnénk itt madzagot, a húst felkötözni.

A vendég beleegyezett; a gazda előhozott egy nyaláb kócot; a végét a komának adja:  „sodorja kend!”

A koma hűségesen sodorja a zsineget, hátrafelé járva, míg egyszer kiért a pitvarajtón; akkor a gazda bezárja utána az ajtót.

– Elég lesz már, majd holnap tovább sodorjuk.

Ezért mondják, ha unalmas vendég van a háznál, s nem akar továbbmenni:  „eresztessünk madzagot!”.

Egy öregúr haszonbérbe adott vasműhelyeit ment megtekinteni, s nem volt megelégedve. Amint mindent keresztülnézett, mond:

– No hiszen, csak ez a haszonbér idő lejárjon, nem is adom én ezt többet haszonbérbe! Még megélném, hogy minden építményeim tönkrejutnak! Házilag fogom kezeltetni.

– Hány év van még hátra nagyságos uram? – kérdi kezénél levő gazdatisztje.

– 15 – volt a válasz.

– Maholnap! – mond a gazdatiszt.

A p a: Nekem úgy tetszik, édes fiam, hogy te egy darab idő óta kezdesz korhelykedni.

F i ú: Bár a rect'uramnak is tetszenék, hanem ő meg mindennap éppen azért pántol.

Elvitte az egyetlen fiát Patakra logikát tanulni a nemzetes úr; ott rendén kosztot fogadott neki, bemutatta a tanároknak, megvette a számtalan sok könyvet és papirost a számára; egyszóval jól helyben hagyta.

Azzal aztán nyugodt lélekkel szekerezett megint haza, Nyírbátorba.

Hát amint a kocsi megáll a ház előtt, nagy bámulatára a fia nyitja ki előtte a kaput. A lurkó hamarabb hazaért Patakról, mint az apja.

Behívta a Simsit a nagyságos úr, gyapjúra alkudni, s kérdé: mit ad érte?

A Simsi olyan potom árt talált kiereszteni a száján, hogy a nagyságos úr dühbe jött rá, s kapta a korbácsát, elkezdte püfölni a Simsit.

Éppen arra nyit be egy látogatóba jött úri barátja.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Semmit sem, csak alkuszom a zsidómmal.

– De köszönöm én az ilyen alkut!

Ráérkezett a tekintetes úrra útközben a borotva utáni vágy; kérdi a fogadóstól, hogy van-e a faluban borbély?

– Borbély nincs, de van takács.

– Mi közöm nekem a takácshoz?

– Hát mert hogy az szokta a parasztokat borotválni, mikor kell.

– Híják hát ide.

Beállít a takács, nekiülteti a tensurat, előszed borotvát és szappant, s azzal nagyot pök a szappanra.

– Hohó! – kiált fel megijedten a kuncsaft. – Mit akar kend?

– Hát beszappanyozom a szakállát.

– Nem ugyan azt öcsém; ilyen módon szokta maga a falubelieket is beszappanyozni?

– Igenis nem; azoknak a képükre pökök, úgy megyek rá a szappannyal.

Valami nagy majmot mutogattak Ikácsfalván; hallotta annak a hírét két tanyai paraszt is a többi között; s hogy az milyen furcsa!

– No, gyerekek – mondának fiaikhoz –, ha bemegyünk Ikácsfalvára, megnézzük azt, ha mindjárt két garasba kerül is.

Élt pedig abban a faluban egy furcsa ember, sajátlag patikárus, aki nemcsak azáltal volt feltűnő, hogy igen furcsa szakállas ábrázatot tartott, s szeszélyes öltözetet viselt, de még inkább, hogy nyolc esztendő alatt egy mákszemnyi magyar szó sem bírt ráragadni sehol.

A két csodanéző gányó kérdi a legelső csizmástól, akit elöltalál az utcán:

– Hol mutogatják azt a nagy majmot, izé?

Ez jókedvű fiú volt; mondja nekik, hogy ott abban a boltban, aminek nyitva az ajtaja, kinéz rajta éppen.

A torzonborz patikás bő tarka jáponikában, veres süveggel a fején, hosszú csibukját szíva nézett ki a levegőbe; megálla előtte a két vidéki paraszt.

Tetszett nekik nagyon; igazán megnéznivaló!

– Látod, Ferke fiam! majd olyan ez, akárcsak az ember; hajíts neki egy fél almát, meglásd, hogy elkapja; de közel ne menj hozzá, mert megharap!

A patikás nem tudta mire vélni a hajigált almát, s diókat, s szörnyen dühbe jött rá. Elkezde lármázni, perelni szertelenül hebegve; ami még jobban megnyerte tetszését a szerény nézőknek.

– Hallod, hogy kerreg?

Végre, mikor aztán jól betelének a nézéssel, előkeresé mindkettő a maga két garasát a mándlizsebéből, s letevé azt a bolt küszöbére.

– E bizony csak megérte…

Bóbiskolt a jó meleg nyári délután a debreceni kofa a sátor alatt; ott mosolygott mellette egy határ ragyogó görögdinnye. Odasompolyodik a diák, felvesz egyet az ölébe, s azzal rákiált a kofára:

– Ilyen dinnyét árulna kend, mint ez, ni!

A kofa felijed:

– Majd elviszed innen a rongyos dinnyédet, semmiházi!

Jól járt a diák, hogy elfuthatott, mert a becsületes cíva hátához akarta verni a kisszéket. Ennek aztán nem mondhatta senki, hogy lopta a dinnyét.

– Ezt a legújabb munkámat kedves urambátyámnak óhajtom dedikálni. Remélem, hogy a maga költségén kinyomtattatja.

– Ki biz én öcsém; még ki is csépeltetem, ha kívánod.

– Van nekem olyan kövér disznóm, mint a tekintetes úr.

– Nekem meg van olyan nagy ökröm, mint kend.

– Édesanyám! ennek az új kérőnek ebédre minő tésztát csináljunk?

– Kitoló fánkot.

Nem tudott már továbbmenni az öreg, összevissza forgott szemei előtt minden, egy pár lépésnyire volt saját háza, nem ismert arra sem; szomszédja kapufélfájának dőlt, iszonyúan lármázott, káromkodott, fenyegetett botjával, hadarászott kezével, s egyre azt gagyogta, hogy „csak az a veres ne jött volna”. Kijöttek a szomszédok a lármára, kérdezték az öregtől: mi baja? De ő csak folyvást a verest szidta: tökéletesen hitték a szomszédok, hogy valahol megpáholták az öreget, s valamiféle veres emberre haragszik; – hazavezették. Másnap pattant ki, hogy az öreg egy régi komjánál Andrásnapozott, s utoljára vörös bort hozott föl a koma, a verte meg az öreget, s azért emlegette mindig, hogy –  „csak a veres ne jött volna”.

Boldogult urambátyámnak szokása volt, mikor városba ment, és a fogadóban ivott, hogy a pincér többet ne számítson, mint amennyit valósággal ivott: tehát az üvegek parafa dugóit zsebre rakta, s számadáskor kiolvasta az asztalra.

Egyszer X-nán a fogadóban megtelt jóformán azon üvegekkel az asztal, miket urambátyám kiürített ebéd felett és után. Végre kiáltja a pincért, s kérdi, hogy mivel tartozik?

– Az ebéd 32 krajcár, 25 buteilia bor hozzá, pr. 10 krajcár, 4 forint 10 kr., summa 4 forint 42 krajcár.

Erre urambátyám belenyúl jobb mentezsebébe, s kiolvas 13 dugót, aztán a bal zsebből kiolvas 11 dugót – hé! atyafi! csak 24 üveg bort ittam, nézd, itt a dugók, máskor jobban megolvasd!

–  De kérem teins úr – mond a pincér, – az üveg száma 25?

– Hallgass! ebrúgta kölyke, mert a fejedhez vágom mind a 25 üveget – ezzel kifizetett 24 üveget; befogatott, s ment hazafelé; az úton előveszi a dohányzacskót, megtömi belőle tajt pipáját, s készül rágyújtani; jobb mellényzsebében állott a tűzszer, rendre kiszedi az acélt, kovát, taplót, az utolsóból egy darabot letörvén, elkezdi a csiholást; de nem akar meggyúlni a tapló, másikat tör, ez sem gyullad meg, aztán harmadszor, végre tizedszer, s tán huszadszor is tör már a taplóból, de csak nem tudott bele ütni, azon veszi észre magát, hogy már csaknem hazaér, s még sincs tüze. – Megállj, Jancsi! – kiált a kocsisra. – Aligha meg nem ázott a taplóm, nem tudok bele ütni; nézi, nézi, hát nem tapló az, hanem a huszonötödik üveg parafa dugója, melyet urambátyám nem mente, hanem mellénye zsebébe dugott mámorában a tűzszer mellé; hüm, hüm! mégis annak a németnek volt igaza, hogy 25 üveg bort ittam; – fordulj vissza X-nre, egy üveg bort eldisputáltam a kellnertől, kifizetem neki, mert majd azt gondolja, hogy részeg voltam, vagy hogy meg akartam csalni – és így három óra járásnyi útról visszatért urambátyám az eldisputált bor árát kifizetni.

A…ban volt egy féleszű zsidó, aki sok bohóságot követett el; egyszer este bezörgetett egy szegény üveges zsidó ablakán:

– Sműle, van-e reggelre jó früstükre valód?

– Bizony vékonyan van az – felel az üveges.

– No, ne félj, majd ád az Isten – szól a golyhó, és továbbmegy.

Reggel minden oldalról viszik a sok ablakot csináltatni az üvegeshez; a félbolond valamennyi zsidó ablakát mind beverte azon az éjszakán, hogy a szegény üvegesnek egy kis keresetet csináljon.

Pythagoras azt állította, hogy az ember a borsóevéstől ostoba lesz. E szerint aki borsót nem eszik, az bölcs.

Bontekoe híres orvos volt a maga idejében Hollandban; – minden betegséget teával gyógyított. A vele egykorú írók nem győzték felsorolni csodatetteit, miket a teaitatással elkövetett. Mikor aztán meghalt, akkor kisült, hogy az amsterdami teakereskedők rendes évi fizetésben tartották, hogy teájuknak jó kelendőséget szerezzen.

A XVII. században nagy zajt csinált Bourgfontaine társasága, melynek hét tagja a keresztyénség kiirtását tűzte ki feladatául; s mely ellen tömérdek pamfletet írtak, beszéltek és heveskedtek sok ideig, míg egyszer azután kisült, hogy sem Bourgfontaine, sem az ő hét társa soha a világon sem voltak, nem hogy valamit akartak volna; s a sok megírt könyv és elmondott beszéd nem létező emberek ellen volt írva és mondva.

Mikor Aurelian Resapha várost ostromolta Szíriában, sokáig nem tudta azt bevenni; az augurok azt mondták neki, hogy ez azért van, mert a városbelieknek van egy hatalmas istenük Dagon; akinek porfírból van építve a temploma, az nem hagyja őket. Aurelian alkuba ereszkedett Dagon istennel s azt ígérte neki, hogy ha hozzá pártol, ő építtet neki márványból templomot. Megtudták azt a városbeliek, s ők meg azt ígérték Dagon istennek, hogy ők építenek neki kétakkora templomot márványból, mint amekkorát Aurelian ígért; – utoljára mégis Aurelian lett a nyertes, mert ő azt fogadta Dagon istennek, hogy ezüst oszlopokra építteti a templomot; s ezt már a resaphaiak józan ésszel nem adhatták meg, s a város Aurelian kezére jutott. De megjárta vele a Dagon isten, mert Aurelian még azt a templomát is lerontatta, ami volt neki. A história nem mondja tovább, hogy indított-e pert Dagon isten Aurelian ellen, s volt-e Aurelian ügyvédének annyi esze, hogy azt mondja:  „én nem tartozom a te jurisdictiód alá”.

– Vigasztaljon meg már, nt. esperes úr, valami jó eklézsiával, mert valamennyi rossz van az egyházvidékben, már mindben laktam – monda egy, az esperesnél alkalmaztatásért könyörgő iskolatanító.

Az esperes, ki a könyörgőnek erkölcsi magaviseletével nem volt megelégedve, válaszolá:

– Ha már minden rossz eklézsiában lakott, rektor uram, úgy ismét újra kezdjük.

– Attól ugyan nem félek – szóla az iskolatanító a legvidámabban –, mert ahol én egyszer laktam, oda ugyan engem többé vissza nem visznek.

Dumas azt mondja, mikor a plágiumokat szemére vetik: a lángész nem lop, a lángész hódít.

Milyen jól fog hangzani, mikor a csikós azt fogja mondani a statáriális bíróság előtt: ezt a lovat nem loptam, hanem meghódítottam.

Egy bécsi gazdag zsidó bankártól azt kívánták egy bizalmas körben, hogy mondja meg őszintén, hogyan lett ő olyan gazdag?

– Hogyan magyarázzam én azt meg önöknek? ez nagyon egyszerű – viszonz ez –; lássák önök: gróf ** csak fél esztendő óta zsidó, máris milyen gazdag!

Panni néni már az ötvent jóval meghaladta. Egy kis háznak birtokában levén, kérője akadt, s ő elszánta magát a férjhezmenetelre. Vője a háznál volt, tehát ezt kellett legelőször nejével együtt a háztól elbocsátani. Ez szép szóval nem történhetvén, Panni néni cselhez folyamodott: eleinte, mint kandúr, egész nap dörmögött, ez nem használván: perelt, s verekedett; majd egy tálat vágott leánya fejéhez, majd vőjét ütötte székkel vagy mással, mi kezébe akadott – addig, míg vője megunva a

hosszas civódást, Panni néni napamasszonyt egy jó nyaklevessel hitte rendre utasíthatni. Az ügy a helység bírója elé került. A vő eléadta panaszát, s így fejezé be:

– Tegnap egy hátasszékkel ütött hozzám, de nem talált, s ennek két lábát kitörte; ekkor a rokkafával csapott felém, s szerencse, hogy a szememet találta; különben az ablakfiát üti ki.

– Kérek sípen egy kis avas salonnát – könyörög alázatosan a cigányasszony a konyhaajtóban.

– Eredj bolond! – kiáltanak rá belülről –, van is itten avas szalonna.

– No, hát adjanak egy viselt malacot!

(Magyar és porosz)

A. Jott mit Dir, éttesz öcém, menjünk a findég-fokkátópa, kéttö husszarok.

B. Egyik én vagyok, azt tudom, de hol a másik?

– De ugyan barátom, mi lelt ma téged meg az egész társaságot? A primadonna ordított, ahogy a torkán kifért, a bariton üvöltött, mintha sással metélnék, a kardalnokok bömböltek tengerikutyamódra, utoljára te magad is, aki pedig lírai tenor volnál, nekifogtál az üvöltésnek: ki nem lehetett állani a mulatságot.

– Hja barátom, tudod azt, hogy  „cum lupis ulula”.

– Mit szokott ön évenkint keresni? – kérdik az adóhivatalban az ügyvédsegédtől.

– Keresek én uraim nagyon sokat, de igen keveset találok.

Ki nem emlékszik azon időkre, midőn a pesti jurátus megszorult pénz dolgában? – Baczúr Gazsi is ily állapotban volt a többek közt egykor, s azon törte fejét, hogy lehetne egy kis szert tenni; éppen jókor kiabált egy házaló zsidó ablaka alatt; azonnal megérett Gazsinál is a tréfa;  „gyere be, Ábrahám”, kiált az ablakon. –  „Öt pengő forint az utolsó ára e mellénynek, de ne alkudozzál” – szól a belépőhez; nézegeti a zsidó az egy váltó forintot is szűkön érő viseltes jószágot, de észrevevén, hogy egy óra van a mellény zsebében, 3 p.ftot ígér; –  „mondtam, hogy nem alább ötnél” mond Gazsi. – ,Négy p.ftot adhok, de thübbet egy krral sem ér';  „takarodjál”, rivall rá Gazsi; ,no láthom, hogy a thensúrfhinak phínzre van szhüksége, itt az üt forinth'; elveszi Gazsi az öt forintot, s mintha akkor jutna eszébe:  „megállj csak, az órámat a mellény zsebében felejtém,” monda; kelletlen nyújtá oda Ábrahám a jó olcsón vettnek képzelt portékát, de meg nem is állhatá, hogy oda ne mondja: , bhizon, hamis embher a thensúrfi'.

Jámbor parasztot hoztak be az orvosi egyetembe Pesten. Szürke hályog volt szegénynek a szemén, azt kellett kigyógyítani.

Mikor a főorvos vizsgát tartott a betegek fölött az ifjú orvosjelöltek kíséretében, a szenvedő paraszthoz érkezve, magyarázni kezdé a bajt tanítványinak.

– Lássák önök: ez cataracta.

– Cataracta biz az, cataracta – mondogaták azok is össze-vissza vizsgálva az embert.

A jámbor ember csak hallgatja egy ideig; utoljára elmegy a béketűrése:

– Már hiszen, nagy uram, akárki a menkű rakta: elég baj az nekem, hogy nem látok tőle.

Azt ígérte a fuvaros az utazónak, hogy Nádudvarról egy óra alatt behajtat Debrecenbe.

Persze hogy az óra régen elmúlt, s Debrecennek még a tornyát sem lehetett látni.

– Ejnye atyafi, hiszen kend azt mondta, hogy egy óra alatt Debrecenbe leszünk, s ihol nézze, már régen elmúlt.

Hátratekint a fuvaros, ránéz a mutatott zsebórára.

– Üm, nem olyan kicsiny órát értettem ám én, mint az úrnak a zsebében van, hanem olyan nagyot, amilyen Nádudvaron van, a toronyban.

Nagy pörlekedése volt a grófnak a molnárjával, ez mindenféle violenciát elkövetett ellene; pör lett belőle, felment a vármegyére, nem tudták eligazítani; az uradalmi ügyvédek belefáradtak: a molnárt három esztendőre való becsukatással, kártérítéssel fenyegették, de nem jutottak hozzá; utoljára a gróf megúnta a dolgot, s kiegyezett a molnárjával ügyvédjei közbenjárása nélkül.

Azok csak elhűltek, mikor megtudták, hogy vége a pernek.

– Hát aztán miben egyezett meg méltóságod a molnárral?

– Hát abban állapodtunk meg – szólt a gróf –, hogy ő fizessen nekem száz forintot, én meg csapatok rá 25 botot, s azzal kvittek vagyunk.

Ilyen jogesetről sem mindannap tudósítanak a törvénykezési lapok.

Úr. E percben hagyod el a házat borkulacs! – Már ismét részeg! – Honnan jössz?

Szolga. De–hogy va–gyok–részeg. – Búcsún–vol– tam–Cinkotán–hol–Mátyás király nagy iccéje mellett– addig–vigadva–búsultam–a jó–Mátyás királyért–míg las- sanként–magamat–Mátyásnak véltem–aki–előtt az–egész ország–forog.

Apa és fiú egy kosár gyümölcs s egy nyúllal kívántak kedveskedni Pervári ügyvéd rokonuknak, de nem tudták, hol lakhatik?

– A biz az Úri utcán lakik – mond az öreg –, hisz ott szoktak az urak lakni.

– De hát hol az urak utcája? – szól a fiú.

– Majd megkérdjük valakitől fiam – mond az öreg –, csak lelünk egy embert Pesten, aki megmutatja.

Beérnek a Váci utcára.

– Ugyan kérem az urat, mondaná meg, melyik az Úri utca – így szólít meg a fiú egy kirakatban csinosan öltöztetett uracsot.

Per se hogy ez egy szót sem szólhatott.

– Hangosabban szólj, fiam – szólt az apa –, nem látod, hogy be van téve ablaka.

Jobban kiált a legény; – ismét semmi felelet.

– Jer, hagyjuk itt – mond az apja –, megtetszik, hogy úr; olyan kevély, hogy egy szóra sem érdemesíti a szegény embert.

Az uracs viaszból volt.

N. urambátyám igen szeretett kötekedni diák rokoni vagy ismerőivel; s annak örült legjobban, ha ilyenkor a rövidebbet ő húzta, ezt a haladás biztos jelének vevén. Egyszer az történt vele, hogy amint a kapuban állana, jön rá egy diák nagy tempósan, s kilátta belőle, mi célra megyen. Megzavarom, gondolá, s mond:

– Quorsum domine frater? forsitan ad puellis?

– Nem biz én, urambátyám – ad puellas!

– Igaz, úgysegéljen! hiszen puella – generis masculini!

Mindamellett, meglehet, urambátyámnak is igaza volt; de nem mint nyelvésznek.

Újabb időben még hírlapíróink is kevés gondot fordítanak a latin szavakra, melyek a szöveg közt előfordulnak. Számtalanszor olvasunk ilyeneket: catholicus templom, e helyett catholicum, reformatus asszony, e helyett reformata. Hasonló visszaélés, amit e szóval  „omnibus” mindenki elkövet. Omnibust csak akkor lehet mondani, mikor azt mondjuk omnibusban ültem, de nem omnibust, hanem omnest elhagytam; és kiléptem nem az omnibus, hanem az omnium ajtaján. Egy kis tudományosság ráférne fiatal hírlapíróinkra.

Nem jól szólott D… alatt a p…i század dobja.

– Jankó, te! – kiált a dobosra Sz…i százados –, hogy szól a te dobod?

– Hát hogy szólana, téns úr – viszonz a dobos –, mikor már egy hete veri a hó meg az eső; meg kéne ezt kenni.

– Hát szokták, te? – kérdi a százados.

– Biz a csizma sem ázik át, ha zsírral megkenik –, okoskodék Jankó.

– Na jó! – folytatja Sz…i –, ha megállunk, hozzám jössz mindjárt, és kapsz rá fél font hájat.

Úgy is lőn. Azonban a százados szerencsétlenségére, még azon az éjen  „riadót” veretett a p…i dobossal K. M. őrnagy. Ütötte azt a szegény pára, ahogy Nagy-Károlyban betanították rá; de a dob még tompábban püfögött.

– Mit versz te?! – kiált rá K. M. haraggal.

– Riadót, nagyságos uram – felel az ijedten.

– De mit versz, kölyök! párnát vagy a hasadat vagy mit? – kiált ismét harsány érces hangján a bosszús parancsnok.

Elvörösödve közbeszól a parázstűzön állott jámbor százados:

– Én nem is tudom, mi az eb a lelke lelte, pedig éppen az elébb adtam tulajdon magam neki egy siláp hájat, hogy kenje meg vele.

No természetesen volt aztán: rigó; lajtorja;* restauráció, meg minden, a szegény improvizált kapitánynak.

Nagy ebédet adott a szolgabíró. A városiak közül nehány szemérmesebb ült az asztalnál, s igen csínján bánt a jó étkekkel. Mit is észrevevén egy ilyekben jártasabb polgártársuk, odasúg közéjök:

– Ehetünk ebből, a miénk ez; a tens úr csak a tálat adta alá!

S a felvilágosítás használt.

Megtörtént: – élő tanúbizonyságaim vannak.

A helytartótanácsnak a vándorsáskák pusztításáról kiadott kegyes rendelete olvastatván fel egy tanácsteremben, a legidősb tanácsnok a pusztító szárnyas had ellen hivatalból megüzent irtóháborún igen elgondolkozott.

Ezenben más tárgy került szőnyegre, illetőleg a zöld posztóra; tudniillik a főispán körútjában elsütendő tarackok kikölcsönzéséről az érdeklett szomszéd község számára, mely a körút vonalába esett.

De már az nem lehet, hogy a mozsarakat odakölcsönözzük – vága közbe a sáskákról még most is képzelődő tanácsnok. – Hátha erre jönnek? – kérdezi rémülettel.

Hiszen határozott marsuta szerint utazik – szóla közben a bíró a főispáni körútra vonatkozólag, melyről a tanácskozás folyt.

Hát már a sáskáknak is marsutájok van?! – csodálkozék a sáskákról tűnődő öreg tanácsnok.

Azóta, ha valaki a szóban forgó tárgynál másról beszél, azt mondják: hát már a sáskáknak is marsutájok van?

Hajdanában szokás volt egy banda kártyásnak utazni a gőzhajókon, akik aztán minden tapasztalatlan embert, akit a sors körmük közé vezetett, jól megtépáztak.

Egyszer egy alföldi táblabíró ült a cabinetban, hol éppen a kártyázó asztalt rendezék; s unta magát rettenetesen. Egyik iparlovag megszánta, s felszólítá nagy bizalmasan:

– Szokott uraságod kártyázni?

– Igen – szólt a táblabíró –, hanem csak becsületes emberekkel.

S a balgatag kérdezőnek nem volt bátorsága azt mondani:  „no hát üljön le velünk!”

– Kedves Júlia! állhatatosságodért vettelek nőül; négy hóig jártam veled jegyben: soha egy csókot nem bírtam tőled kapni.

– Igen ám! mert már így egyszer rászedtek.

– Hát te, Mari, nem siratod velünk ezt a kis halottat?

– Otthon feledtem a zsebkendőm.

– Tiszteletes uram! – mond egy Vég nevű öregember a templomajtóban kijövetkor a papnak, azt megállítva –, igen-igen nagy szeget ütött fejembe tiszteletes uram ezen szava, hogy a mennyei gyönyörűség vég nélkül való lészen; úgy hát én nem leszek ottan!

Szintén egy másik templomos, Módra nevű öreg ember mondja a lelkésznek:

– Tiszteletes uram, a bibliában mindenféle régi emberek nevei fordulnak elő; hát az enyém miért ne lehetne ottan?

– Megvan már – mond a pap –, olvassa el kigyelmed a III. Zsoltár első verse utolsó sorát. Ott pedig Szenczi Molnár fordítása szerint e van:  „ugrándoznak bolond módra”.

– Adtál a lónak abrakot, Miska?

– Hogyne adtam volna!

– Eleget adtál neki?

– Persze hogy eleget adtam.

– Nem kellett volna ám neki sokat adnod.

– Nem is adtam sokat.

– Kár is volt neki éjszakára adnod.

– 'Sz úgysem adtam.

T. esperest a legközelebbi kolerás időben egy paptársa kereste meg, s arra kérte, hogy három év múlva megtartandó 50 éves hivataloskodása és házasságának jubiláris ünnepélyén ne restellené majd az egyházi szertartást vezetni, nem mint esperes, de mint legidősebb pap.

– Jó! – mond az esperes –, én megteszem; de figyelmeztetem jóeleve, hogy a gazda akkor otthon legyen!

– Otthon leszek! – felel az esdeklő, anélkül, hogy a célzást észrevette volna.

Papszék volt Szederjesen; biz ott, mi tűrés-tagadás, egy jámbor tisztelendő úr olyan túlvilági állapotba helyezé magát a gyűlés utáni vacsorán, hogy hazafelé indulván egyedül, sehogy sem tudná kitalálni, melyik háznál van ő szállva? Mit tehetett hát okosabbat, mint hogy sorra kocogtatta az ablakokat, s bekérdezett:

– Van-e itt valami pap szállva?

– Van – hangzott a válasz.

– Milyen lóval?

– Egy sárgával, meg egy pejjel.

– Az nem én vagyok – dörmögé, s ballagott odább: sorba kérdezősködve papok és lovaik után.

Végre ráakadt az igazi házra.

– Van-e itt pap?

– Van.

– Itthon van-e?

– Nincs.

– Milyen lovon jött?

– Egy szürkén.

– No, az én vagyok.

Cs. J. S. pataki tanár nagyon haragudott, ha valaki későn jött a tanításra, s azért rendesen is ledorongolta. Történt egykor, hogy egy diák éppen utána jött a hallgató terem ajtajához, s ott megállott, tanulótársai pedig lassan kiáltottak hozzá:

– Ne jőjj be, mert majd nagyon leszid.

Azért is ő csak áll, csak áll az ajtóban, a tanár pedig – hihetőleg látva, ki jön utána –, nevetve kiált ki:

– Domine Dongody, miért nem jön be, hiszen a másik falra süt a füle árnyéka.

Erre bejövén Dongody – no ugye pajtás –, így szól a szomszédjához –, nem nagyon szidott le.

– Jó napot, Noé szomszéd, hát mi lesz abból?

– Bárka.

– Bárka? Különös, a kecskeméti homokpusztán bárkát építeni.

– Hát nem hallotta kee a múlt vasárnap, hogy a nótárius publikálta, hogy a jövő héten vízözön lesz és aki nem gondoskodik előre, mind belefúl.

– Mármint jövő héten?

– Akkor ám.

– No hiszen, van még elég idő.

– Ugyan mikor fogják már egyszer azt a haszontalan Fertőt lecsapolni? – kérdé egy haladás embere.

– Akkor bizonyosan, ha az Isten borrá változtatandja – válaszolá egy praktikus egyéniség.

Harangot öntöttek Kompolt új tornya számára; e nagyszerű műtét láthatása végett sokan gyülekeztek a hely színére, s szokás szerint a jelenvoltak a felolvadt érckeverékbe ezüstpénzt hánytak, hogy a harang kellemesb hangzatú legyen. Egy kegyes aggnő, nem akarván Isten dicsősége iránt hidegebbnek láttatni társainál, előkeresi pénztárcáját, s kiválasztva abból egy újdonanúj ötforintos bankjegyet,  szinte beledobta a forró érctömegbe áhítatos képpel.

– Ugyan, intse meg már ezt a fattyút, lelkem – kérte nője Sinay Miklóst, debreceni régi híres professzort, ki az akkori divat szerint magát Nicolaus a Chorebonak írogatta.

Kimegy az öreg, előveszen egy hasáb fát, s nyújtva hagyá fiát – azzal nyugodtan benyit feleségéhez, mondván:

– Megintettem fiadat, lelkem.

Mai napig fent maradt D-ben:  „meginté, mint Sinay a fiát”.

Egy élhetetlen fráter belekapott bolond fővel a házasságba. Belebódolt egy jámbor aggszűzbe, aki egész világ tudtára nagyon szabadelvű módon élte keresztül ifjúsága napjait.

Egyszer kétségbeesve ront be egy tréfás barátja házába, s ijedt orcával kérdezi tőle:

– Te Feri, igaz-e, amit nekem ma mondott valaki, hogy Minkának már énelőttem tizenkét szeretője volt?

A megszólított komoly pozitúrába tette magát.

– Akárki mondta, hazug, rágalmazó gazember volt. Mondd meg neki, hogy én izenem. Én tudom bizonyosan, hogy nem volt neki,  csak tizenegy.

A fráter aztán ebbeli ijedtében elvette a szakácsnéját.

Hanem akkor meg nem mert a világ elé jönni sokáig: azt hitte, hogy mind őt szólják.

Egyszer mégis odasompolyodik régi tréfás barátjához, s kérdi tőle nagy hunyászul:

– Ugyan pajtás, mondd meg igazán, mit beszél rólam a világ?

– Rólad? Ugyan mit beszélhetne rólad a világ?

– Hát hogy elvettem a szakácsnémat.

– Vagy úgy?

– Nem szólnak érte?

– Téged? Dehogy szólnak.

– Hát ugyan mit mondanak hozzá?

– Csak annyit mondanak, hogy ugyan hogy tudott olyan derék leány ilyen emberhez hozzámenni, mint te vagy?

János béres irgalmatlanul verte feleségét, kit csak néhány nap előtt vett el; gazdája a nagy zajra a szobába lép, s reá dördül:

– Mit csinálsz te semmirevaló! vétett ez a szegény asszony valamit, hogy ennyire kínzod?

– Nem vétett biz ez, uram, semmit – felelt egész hidegvérrel János –, csak a kezemhez tanítgatom.

Görgőről sok szép nevetséges adoma kering a nép ajkán; így történt ez is a többek között. Tanítóért ment a gondnok S. Patakra; emlékezvén reá, hogy a diákok előtt már szinte nevetség tárgya Görgő, megparancsolá az úton a kocsisnak, hogy ha majd a Kollégium előtt megállanak, akárki kérdi is, senkinek se mondja, hogy hol laknak. Jól van, mond a kocsis.Éppen akkor állottak meg az iskola előtt, mikor tolult kifelé az ifjúság temérdeksége.

Ejnye, pajtás, de szép négy ló – kiált egy diák a másikhoz, hol laknak földi? – fordulván a kocsishoz.

„Nem mondom meg, szabódék a kocsis.

,Hát miért nem, atyafi', mond a diák ismét, hiszen mi nem vesszük el a kendtek lovát!

– Nem mondom meg – ismét szabódék a kocsis –, mert nem szabad.

– Bizony talán Görgőn laknak kendtek – szól egy másik.

– Kurátor uram! kurátor uram! – kiált rémítő hangon a kocsis a rektorprofesszorhoz menő után –, jöjjön vissza szaporán, kitalálta egy kópé diák.

Mit a vasút, mit a gőzhajó! az én Gerzson bátyám felfedezte: hogyan lehet 12 óra alatt Amérikába jutni?

Az egész csekélység…

Csináltat az ember egy léghajót, beleül, és felemelkedik. Ott fenn megáll, pipára gyújt, és újságot olvas. Tizenkét óra alatt a föld felet fordul, s mikor Amerika van felül, hát az ember léghajójával együtt leereszkedik.

Ilyeneket tud az én Gerzson bátyám.

Volt egyszer egy vidéki városban két testvér: Duska Mihály és Duska Pál. Mind a kettő baromorvos volt és egy házban lakott.

Hivataluk tudatása végett festettek házuk elé egy címert; hogy a parasztok, akik olvasni nem tudnak is, megértsék, egy beteg lovat, meg egy beteg tinót, s illendően a nevüket hozzá: Duska Mihály, Duska Pál baromorvos testvérek.

Amint kiakasztották a címert, másnap beállít hozzájuk egy vidéki atyafi szűrben, tarisznyában.

– Hát mi a belépés?

– Micsoda belépés?

– No, hogy mit kell fizetni az embernek, amiért megmutatják azt a csudát?

– Miféle csudát?

– Hát ami itt van a címeren hirdetve.

– Hát mi van ott a címeren hirdetve?

– No ott az van hirdetve, hogy egy ökör meg egy ló testvérek, egy anyátul valók. Én azt szeretném látni, ha öt garasba kerül is.

Duska Mihály és Duska Pál mindjárt letöröltették a címerről azt az ökröt, meg a lovat.

Könyv mellett ült a fiú, s irgalmatlanul aludt; meglátván őt atyja, ráförmed:

– Mit mívelsz, gaz gyerek?

Mire az álmából felriasztott fiú felele:

– Professzor urunk azt mondá, miszerint e dolgot mindenik úgy tudja, hogy még álmában is elmondhassa, s most abban gyakorlom magamat.

A G. lelkész halotti szónoklatot tartván ezelőtt több esztendővel, az akkori szokás szellemében, a halottas háznál a koporsó felett, így kezdé beszédét:

– Ki vagy, hová mégy? – s hogy még nagyobb súlyt adjon beszédének, ismét elől kezdé  „ki vagy, hová mégy?” Már ekkor egy idegen siralmas rokon, ki a koporsó véginél ült, mozogni kezdett, vélvén hogy őt kérdezi a pap, s midőn ez harmadszor is ismételné a nagyobb hatás kedveért  „ki vagy, hová mégy?” feláll az idegen, ezt mondván:

–  Én Tóth István vagyok, megyek Szikszóra bornyukat vásárolni.

Rektor: Rétyi Miska! Milyen magas volt a Sion hegye?

Miska (szepegve): Re-rek-tra-tram, ne-h-em tudom.

Rektor: Hat botot kapsz semmiházi! Felelj te másik, Kis Petyi.

Petyi (nekibizakodva): Azt kö-zü-lünk – volta-képpen – senki sem tudhatja.

Rektor: Jól van fiam. Nagyon helyesen van.

Tanár: Domine Dongódi, feleljen erre a kérdésre: mi az éjszakfény?

Diák: Könyörgöm alássan, tudtam már, de elfelejtettem. Pedig éppen a nyelvemen volt.

Tanár: No, ez ugyan nagy kár a tudományos világra nézve; mert még eddig senki sem tudta, hogy mi az éjszakfény, s íme, most akadt volna egy, aki már tudta, és az is elfelejtette.

Szilicén, Torna megyében, az aratási supplicans diák pótolta a lelkész helyét egy vasárnap reggel –, maga sok dolga miatt nem mehetvén a templomba. Tiszta fővel bocsátá el a lelkész magától a diákot, azonban ő jónak látta betérni a tanítóhoz, kinek igen jó papramorgója volt. Kétszer sem kelle kínálni az amicust – leteremté magát ünnepélyesen. S így mene a templomba. Éneklés után felállott a szószékbe. Könyörgött szépen, az úri imádságot elmondta jól. Papol egész a beszéd felosztásáig. Itt megáll, gondolkodik, – újra elől kezdi, elmondja ismét addig, – újra elől kezdi.

– De édes legátus uram – mond a gondnok –, ma se lesz ennek vége, ha mindig elől kezdi!

– De bizony vége lesz – mond a diák. „Amen.”

Újoncnak vitték a parasztlegényt. Földesura perceptor  volt a vármegyénél; jó emberszerető férfi, ki a besorozott legény családjával sok jót tett, amíg a katonaságnál szolgált.

A legény nehány év múlva káplár lett: gondolá magában, hogy ez előmenetelét már tudatni kell érdemes patrónusával, s illendően levelet írt neki, elmondva becsülettel előléptetését s egyéb körülményeit.

Azonban a levél címzésekor eszébe jutott, hogy ha ő előbblépett évek múltán, a patrónus is bizonyosan nagyobb hivatalra jutott; azt is tudta, hogy a falusi praeceptorból rendesen mester szokott válni idővel, jónak látta ennélfogva így címezni levelét védnökéhez:

„N. N. úrnak, a tekintetes vármegye mesterének, tisztelettel.”

Már csak bejárom ezt a Pestet – szólott magában az atyafi; meg is nézett sorban mindent annak rendi szerint; – egy nyitott ablaknál sokáig gyönyörködött egy szép papagájban – ilyet még nem látott; csodálkozott, ha orrával is lóbálta magát függő rézkarikáján.

– Te paraszt – kiált reá egyszer e két szóra gazdájától betanított papagáj.

– Engedelmet kérek, azt gondolám, hogy madár kigyelmed – szólt kalapemelintve az atyafi.

Régen történt; a diákvilág fénykorában, midőn meglett ifiak jártak iskolába, és némelyik a nehezebben kapálók közül (durioris capacitátis) a többször megrepetált grammatikákban tölthette kamaszéveit; történt, hogy Tyekár Onyiszin, kinek szintén már orra alól barnult érettségi bizonyítványa, megkérdeztetvén Pazula Pál professzor úrtól, hogy mi légyen hát az a  „malaszt”, melyről a doctrinában szó van? azt felelé ostobául mosolyogva és két talpas tenyerét a kicsinyítés kifejezéseül egymás fölé tartva:

– Kit ditnó.

Mert vastag nyelve az s-t és sz-t mindig t-nek hangoztatta. De kapott is aztán a hátul készentartott segédeszközzel (vulgo scutica) olyanokat hátára, hogy malackint hátán viselte a kékes vonalakat.

A letűnt orosz–török háború alatt annyi csatakép szóratott szét az országban, hogy az együgyű paraszt ma már bármi képet megpillant, annak tekinti.

Történt, hogy egy ügyes-bajos paraszt a szobám falán függő  „Magyarország földképe” előtt tudós arccal megállván – fölsóhajtott ekképpen:

–  „Én Istenem! itt is hogy hullnak a vitézek!”

– Add ide a pennámat – szól Szilágyi Istvánhoz Bodolai János, menni akarván mind a kettő exegézis írásra.

– Ez bizony csak az én calamusom – válaszolt vissza Szilágyi.

– Nini, hogy nevezi el calamusnak, hogy rá ne ismerjek.

Felelni kellett volna a tanulónak a történelembül, de nem tudva jól a leckét, összezavarta a neveket, s így történt hogy Artaxerxes helyett Antisthenest mondá, de a professzor úr észrevevén a hibát, rászólt:

– De hamar keresztelsz fiam!

Erre a fiú, ügyét védelmezendő, így válaszola:

– Professzor úr, kérem, a katekismusban azt tanulánk minap, hogy  „szükségben minden ember keresztelhet”.

Az idén történt Badacsony táján. Az új bort megnézni mentek az atyafiak; hát amint a hordók között vizsgálódnak, egy süldő nyulat pillantanak meg az ászokfa között meglapulva. A jámbor bizonyosan a szelelőlyukon bújhatott be, s nem tudott visszafelé esni.

Nosza lefülelték az atyafit, s madzagot kötvén a nyakára, odaköték egy tízakós hordó csapjához erősen. Azután elkezdtek a nyúl halálára inni.

Egyszer nyílik a pinceajtó, új ismerős lép be rajta, kutyával. Amint az eb megpillantja a fülest, nekirohan, a nyúl kétségbeestében nagyot ugrik, kirántja a csapot a zsineggel, s fut a nyitott ajtón keresztül.

Természetesen mindenki utána rohant, kergetve, amíg láthatták a menekülőt, s csak akkor vették észre, mikor visszatértek, hogy azalatt meg elfolyt odabenn a tíz akó bor egy cseppentő cseppig.

Egy sok restaurációt átvivátozott nemesember egész 1852-dik évig mit nem akart tudni a jobbágyokkali egyenlőségről.

Úgy hozta magával az idő, hogy mint előkelő embert megkínálták a falu bíróságával –, s elvállalta.

Történik, hogy a falu dobja kilyukadt, és sürgősen kellett volna valamit közhírré tenni.

A tanács gondolkozóba esett, hogy mitévő legyen?

Erre feltalálja magát a bíró, s így szól:

– Hallod-e te bakter, eredj csak a házamhoz, ott az almáriom felett a gerendán egy skatulya van, vedd magadhoz, ejtsd útba a csizmadiát is, és hozd magaddal.

Minden úgy történt, amint parancsolá.

A skatulyából kihúz egy begöngyölgetett pergamentet, így szól:

– Hadd menjen ez a buzogányokkal és kardokkal kicifrázott nemeslevél a falu dobjára… foltnak. – Vivát!!!*

Székelyasszony: Az úr őkeme! kérem szépen, mutasson nekem szép virágos olajos kartont.

Segéd: Van itt elég, nénő! válasszon, amilyent szíve kíván, s amelyik leginkább tetszik.

Székelyasszony: Hosszában s keresztül jó ideig nézegeti szemeivel az előrakott kartoncsomókat, végre megszólal:

– Nékem bizony, édes úr, egy sem tetszik; hanem mondjasza meg csak az úr őkeme, hogy ha ennek a virágja annak a földjin,  s ennek a földje annak a virágja alatt volna: mi volna az ára!*

Segéd: Nenő! hiszen kend csak figurázik az ember portékájával!

Székelyasszony: Én bizony nem, megkövetem az úr őkemét; hanem a fábrikásnak is lehetne annyi esze, hogy fessen olyant is, amilyent én szeretek, ne csak milyent ő szeret; Isten áldja meg az urat.

dd^*$ Kár volt biz azért. Szerk.

Egy hosszúfalusi földmíves panaszt tett fia ellen a községi tanács előtt, hogy ez őt nem becsüli.

– Na – mondá a fi –, majd idehozom apámat, midőn az Icigtől hazaérkezik, becsüljék meg; hiszen bírák uraimék jobban tudnak becsülni.

– Adjon Isten szerencsés jó reggelt kigyelmednek, patikárus uram – köszöntött be egy subás ember X. gyógyszerészhez –, adjon kigyelmed nekem pörölés ellen való orvosságot; a feleségemet nagyon elérte ez az asszonyi járvány, mert ha reggel elkezd pörölni, naplónap estig bele nem fárad.

– Hozott receptet? – kérdi a gyógyszerész mosolyogva.

– Nem hoztam én uram!

– Ilyen orvosságot ugyan még nem kértek tőlem, azonban próbálja meg kend, mikor elkezd a felesége pörölni, adja be kend neki ezt: – s itt irgalmatlanul képencsapta az embert –, ha nem használ, adja be utána ezt a másikat: – és ismét csattant patikárus uram tenyere az ember képén –, ha mindezek nem használnának, adja be kend neki még ezt a harmadikat is: – és adott neki megintcsak olyant, amit poflevesnek szoktak nevezni.

Az öreg nem győzött eleget csudálkozni azon, hogy hát még ilyen orvosság is van? végre, midőn jól kicsudálkozta magát, s mellé még a fejét is megvakarta, szólt: – Meg se köszönöm, hogy használjon – s hazament.

Alig tette be egyik lábát az ajtón, felesége már megereszté az ő nyelvének kerekeit és lármázott utcahallatára. A férj elérkezettnek gondolván az órát, melyben az orvosságot be kell adni, úgy vágta képen az asszonyt, hogy még a szeme is szikrát hányt bele, mire a feleség még jobban nekigyűrkőzött az elkezdett nyelvharcnak. – Csak hadd beszéljen, gondolá a férj, operál az orvosság; midőn azonban már megunta hallgatni, beadta a második adagot is. Az napságtól fogva minthacsak elvágták volna a néném asszony nyelvét, úgy megszűnt a pörlés.

Az öreg most a patikába indult, hogy megköszönje szépen, annak a jó úrnak a jóakaratját. – Hát öreg használt-e az orvosság? – kérdé a patikárus, midőn az öreget belépni látta. – Használt biz' az, az Isten áldja meg kigyelmedet még ahol egyet lép is – felelt az hálálkodva, aztán folytatá: – nem is volt szükség mindnyájára, egy dózist visszahoztam, s ekkor úgy képenteremtette a gyógyszerészt, hogy sohasem volt többet kedve pörölés ellen való orvosságot adni recept nélkül.

Sok helyütt megvan az a helytelen szokás, hogy a vén hajadonokat mindenféle gúnnyal üldözik.

Egy falusi nyalka kocsislegény meglát egy vén leányt és elkiáltja magát:

– Ejnye de vén fedetlen csűrt látok!

Megfordul ekkor a leány, s azt mondja neki:

– Befedhettem volna én azt akármikor százszor oly gézengúz gazzal, mint te semmirekellő, ha akartam volna!

A falusi mester vizsgálatot tartott az elöljáróság előtt. – Ki volt a magyarok első királya? – kérdez egy nagy fejű, de gyenge eszű gyereket, kit Pistának hívtak.

A fiú megretten és hebegve felel:

– A magyarok első királya… a magyarok első királya… – s megakad.

Háta megett szomszédja segítni akarván neki, lassan azt súgja fülébe: – ahogy téged hívnak.

– A magyarok első királya, első királya Koschuba Pista – kiált rettentő örömmel a fiú.

A francia háború alatt Simonyi vitézei közül hárman egyszer beszorultak Poroszországba, mely mint tudjuk semleges föld volt, de ők azzal nem törődtek. Pénzük sem volt pedig, melyen zabot vegyenek, márpedig a huszár lovának, törik-szakad, de abrak kell. Kénytelenek voltak azon egyszerű eszközhöz folyamodni, amit rekvirálásnak neveznek. Kettő bement lovastul egy zabkereskedőhöz, a harmadikat pedig kiállították strázsának a kapu elé. A kereskedő nagy lármát ütött odabenn, tolvajt, gyilkost kiabált; a zajra összefutott a nép, a polgárőrség szuronyosan kezdett előrenyomulni, az egy szál huszár állt rendületlenül az ajtóban, s akármit mondtak neki, akárhogy ijesztgették, mindenre csak azt felelte: „ne bántsd a magyart!”

Egy óráig ki nem bírták helyéből mozdítani, egy óra alatt megabrakoltak a lovak, a huszárok megköszönték szépen a jó fogadást, felültek paripáikra, s nyargaltak odább.

Azóta is a porosznál, ha valaki nem akarja megérteni, amit hozzá beszélnek, azt mondja rá: „ne pánts a magyar.

Az öregúr komolyan rosszul lett. Jött az orvos, gyógyított, s kihúzta a sárbúl. Ekkor, hogy a honorárium iránt az öregurat jó hangulatba hozza, szól az orvos:

– A veszedelmen túl vagyunk, spectabilis; mégpedig annyira, hogy most egy ötéves élettartamért jót állani is mernék.

Azt mondja erre az öregúr, végignézvén az orvost:

– Maga fuser, barátom orvos úr! Az apám 102, nagyapám 109 éves volt, midőn meghalt. Én még csak 85 vagyok – s mondhatom nem vagyok és nem is akarnék lenni rosszabb apáimnál. Hordja el magát!

B. lelkész néhány példány M.-K. féle tót prot. naptár eladásával bízatván meg, azokat evégett az egyházfinak adatta ki. – Nemsokára kérdezi az utóbbit: mint kelnek a példányok? s hogy tetszenek?

Az egyházfi válaszol: – Bizony T. uram, még csak keveset adhattam el, mert egy nagy hibájok van, az időjárás nincsen bennök megírva, no de az mit sem tesz, majd csak rászedek még valakit vele.

Fogadott a cigány valami nálánál nagyobb bolonddal, hogy egy hideg decemberi éjszakát kiáll a ház gerincén ülve.

Éjfélig csak tűrte a dicsőséget, de már akkor nagyon kezdett dideregni, s fújogatott a markába, s noszogatta a baktert, hogy ne aludjék olyan hosszút a kocsmában, hanem kiáltsa hamarább a hajnalt.

– Eredj bolond, mondd a Napnak – felelt a bakter –, hogy az keljen fel hamarább.

A cigány didergett tovább, mondta is eleget: – virradj már, ha akarsz!

De csak nem akart virradni, de csak fázott a cigány nagyon.

Mikor aztán elkezdett pirkadni a hajnal, lefordult a dade a háztetőről félmeredten, s szomorúan dadogta:

– Virradnál már, ha volna kinek…

Hazajött a cigány katona Törökországbul, s szörnyen hetvenkedett a faluban, hogy ő már most törökül is tud.

– Hát öcsém, mondd meg hevenyén, hogy híják törökül a kenyeret? – kérdi tőle az öreg bíró.

– Arra még nem került a sor – felel a cigány.

– No hát hogy híják törökül a tornyot?

A cigány végignéz a tornyon, alulról fölfelé, felyülről megint az aljáig.

– Üm, ki tudna megtanulni ilyen hosszút?

– Ugyan, doktor úr, hogy mer abban a kórházban annyi veszedelmes beteggel érintkezni?

– Hja, vigyázok magamra. Amelyik ragályos betegségben szenved, annak a pulzusához csípővassal nyúlok.

Egy kis eklézsiában, hol a lelkész a rektorral – ki egyszersmind kántor is volt – egy templomi széket ültek (a templomban egy székben ültek), a rektornak figyermeke születvén, kereszteltetés reggelén a gyermek neve iránt a bába az illető atyát megkérdezte, az pedig azt válaszolta, hogy ő azt maga fogja a sz. helyen megmondani.

Mikor a névadásra került a dolog, kérdi a lelkész – ki egyúttal keresztapaságot is vállalt –, mi lesz a neve? Mire a rektor:  „Mathézis”.

A lelkész pedig megütődve azt feleli, hogy az nem embernek, hanem egy igen fellengős tudománynak neve. De azért a rektor sehogysem akart elhatározásától távozni, azzal állván elő: hogy ha a Káté lehet Catechézis, miért ne lehetne a Máté Mathézis. Biz azért csak Máté lett a született.

Két utazó cigány, a kezdett beszédből kifogyván, kérdi egyik a másikat:

– Hé, vajon tudja-e azt az Isten, hogy mi ilyen segények vagyunk?

Mire a másik hevenyibe vállat vonítva:

– Ha tudja is, mit tehet rúlla!

Vadászni ment az úrfi. – Cigány nyakába egy eleséges tarisznyát akasztott. Az úrfi vadászott, a cigány éhezni kezdett, meg-megszagolta a tarisznyát; de a jó sült szag még éhesbbé tette.

– De nincs abb' a laposba díl elétt nyúl!

– Meglássuk! – lőn a válasz.

– Nini, úrfi, hogy megfogytunk, alig látsik azs árnyikunk!

– Ne aggódj azon hé; majd megnő a, hogy be se látod a végit.

– Úrfi! mozsog azs a csirkeféle.

– Nem is csirke pedig – mond az úrfi, s a cigány figyelmeztetései eredmény nélkül hangzottak el.

Nem állhatta tovább a cigány: meghúzódott egy fa árnyékában. Megoldotta a tarisznyáját, kivette a sültet.

– Lúd bizs a! – mond, és levág egy combot.

Hogy azt elmorzsolta, utána hajt az úrfinak, majd leülnek, s az úrfi a tarisznyához lát.

– Te cigány, hogy van az, hogy ennek a lúdnak csak egy a combja?

– Hát lúd-e azs? – kérdi a cigány.

– Persze hogy lúd!

– No bizsony – mond a cigány –, nincs is a lúdnak kettée.

– Minden szárnyasnak kettő van.

– His a sárnyasnak!

– De a lúd is szárnyas.

– Lehet ée sárnyas, mégsincs neki kít csombja!

– No hiszen majd meglássuk!

Estefelé a falu végire ér a két vadász. – A patakparton egy csapat lúd ott henyél; egy része megülve, más része pedig feje szárny alá hajtva, féllábon alszik.

– Mondtam ugy-i? – szól a cigány.

– Majd ha közelebb jövünk, akkor beszélj.

– No no! ugy-i, kezselébb vagyunk? ugy-i?

– Brrr! – kiált az úrfi, s a ludak riadva két lábra állnak.

– Kesenem – mond a cigány –, ha az úrfi annak is azst kiáltotta volna, hogy brrr! hm! kesenem ín azst!

– Mi a bánatpénz? – kérdi a jogtanár egyik hallgatóját.

– A kártyaadósság – felel ez.

– Hát a zálog?

– Óra, pipa, gyűrű.

– Mi a csőd?

– Sok puentirozó.

– Hát a secunda?

– \`A parole.

– Jól van – felele a tanár. – Az úr parolét nyert.

Egy falusi gazdagabb, mint értelmes birtokosnak, ki főszédülésről panaszkodott, orvosa a megrendelt gyógyszerek mellé még azt ajánlá, hogy igyekezzék magának minél több disztrakciót szerezni; mire ő a helységben lévő fa és só disztrakciót jó áron haszonbérbe kivette, s midőn év végén üzletéről számot vetett, feje még jobban szédült.

– Hol lakik, édes?

– Dédesbe, édes.

– S mit árul, édes?

– Édes almát, édes!

– Édes-e, édes?

– Édes bizony, édes!

Egy úr elküldé a favágóját egy másik úrhoz, hogy hívná el egy szóra. – A favágó elment, de az urat nem lelvén honn, a konyhaajtó mellett felállított falócára szépen lekuporodott, s ott kényelmesen eregette a bodorfüstöt kurtaszárú pipájából; már egy jó óráig üldögelt ott, mikorra a nagyságos asszony észrevette.

– Hát kend miért nem megy dolga után?! – monda a nagyságos asszony a favágónak.

– Már csak megvárom a nagyságos urat, míg hazajő – felele a favágó –, most ráérek várakozni, mert úgyis napszámban dolgozom.

– Te Jancsi! fogd be a szürkédet, menj a városra B. orvos úrért; a lovakat ne kíméld semmit, mert a nagyságos úr igen rosszul van.

Ezt a nagyságos aszony mondta a kocsisnak, s avval bement a szobába. Jancsi egyet biccentett fejével, s avval kiment a konyhából.

– – Már a fertálymutató kettőt fordult az óra körül, az orvos még sincs itt.

– – Harmadszor is körülfordulta az órát, az orvos még most sem érkezett meg. A nagyságos asszony már tovább nem tűrhette a dolgot, ki akar menni az udvarra, de a folyosón Jancsival találkozik.

– No Jancsi, talán nem lelted honn az orvos urat?

– Még el se mentem, nagyságos asszony, már lehet jó három órája, hogy a lovak be vannak fogva, de a cigárész-pipámat sehol sem találom.

Nagy csínyt követett el a cigány. A szolgabíró eldörgé felette a tizenkettőt.

– Ha már ki kell állnom, legalább hadd feküdjem végig kedvem szerint a derest.

Mi megengedtetvén neki, hirtelen ráveti magát, átöleli, s gyors mozdulattal ő volt alant, felette a pad.

Így már aztán még csak nem is jajgatott.

Egy furfangos fiú egykor kora reggel útnak indult, hogy valamelyik közel eső nemes faluba vagy pusztára jókor ebédre megérkezhessék. – A pék boltja még be volt zárva. Zörget tehát az ajtón, s kér egy zsemlyét.

– Na ki az? még korán van, nem lehet kinyitni az ajtót – szólt belülről egy hang.

– Csak tessék hát kiadni itt a kulcslyukon (amekkora, kifér rajta –, gondolá, de csak elnyögte).

– Hány élő gyermeke van önnek? – kérdeztetett a göcseji családfő egy népösszeírás alkalmával.

– Kilenc – válaszolá ez.

– Mi nevek? számlálja elő!

– Az itthon lévő két kisebbnek Jancsi, meg Náni, a többi ki katona, ki szolga; komámuraiméktul kell hát előbb megkérdeznem: hogy miként híják külön – mindegyiknek keresztgyermekét? – Egyesleg könnyebb számon tartani őket, – mintsem hogy én törjem az eszemet – oly sok név után – felelt az öreg.

Ns …y uramnak oly életrevaló szolgája volt, hogy az ifjú asszonynál elsőbbséget vívott ki gazdája felett – csaknem ő volt az úr a háznál.

De közelgetett az újesztendő napja, meddig a szolga szegődve volt, s amint mindenütt szokás, megkérdé Ns…y uram is szolgáját:

– Hát Pista! megmaradsz-e a jövő esztendőre is?

– Igenis, megmaradok gazdauram! meg vagyok elégedve a házával – felelt a szolga.

– No! ha te megmaradsz, akkor én nem maradok meg – tevé utána gazduram!!

A b-i templombíró oly páratlan legény volt, aki életében kétlábú heringet is látott. E ritka bölcse a helységnek az egri vásárra készült. Megtudja plébánosa, magához hívatja, zsemlyét és heringet akarván hozatni, s emígy szólítja meg:

– Mihály! hallom, hogy ked Egerbe megy a vásárra!

– Jól hallotta biz azt plébános úr! holnap indulok.

– Hát tudja-e ked, mi az a zsemlye, meg oszt' a hering?

– Már hogyne tudnám, tisztelendő úr! hisz Egerben ha egyszer-másszor megfordultam a vásáron, ettem benne eleget.

– Nohát – mondja a plébános –, ha tudja ked, hogy mi: fog nékem hozni egy forintért zsemlyét, és két heringet, érti? – de jól jegyezze meg magának: zsemlyét egy forintért, és két heringet; mire a pénzt is kezibe adja.

Három nap múlva megtér a vásáros, bejön a plébánoshoz:

– No hát, Mihály! elhozta-e ked, amit hozattam magával?

– El ám plébános úr! – és kirak szűre ujjából, egy forintért nehány száz – zsidely-szeget.

Mire a plébános bosszúsan kérdi:

– Hát ez a vén zsidó, akit ked magával hozott, mit akar?

– Hisz két heringet hozatott plébános úr! pedig én Egerben csak ezt az egyet tudom.

Megjegyzendő: a zsidót Hering Izsáknak hítták.

N. N. volt megyei esküdt komolyan kérdi a göcseji fuvarostul, hogy miért építteték templomjukat az út mellé?

– Pénzért – felelé az –, mivel a kérdést talánynak vélte. – Hanem hát mondja meg nekem, esküdt úr: hányat tojik a pityer? – ingerkedett a fuvaros.

– Ötöt.

– De nem ám.

– Hetet?

– Nem találta el!

– Négyet.

– Dehogy is!

– No hát fejtsd meg magad – szólt félharaggal az esküdt, ki a fentebbi számokat hosszas gondolkodás után mondta ki.

– Hol többet, hol kevesebbet – válaszolt a göcseji.

Ezen tréfát elbeszélte N. N. esküdt egy nagy társaságban, minek az lett következése, hogy majd mindenki  „hányat tojik a pityer?” megszólítással bosszantotta őtet.

Történt végre, hogy a körutat tevő főispán az előtte tisztelgők közül N. N. esküdthez is tett egy-két szót; mire a kíváncsi néptömegbül sokan odatolakodtak, de a főúr továbblépett már.

– Mit szólt N. N. esküdthez a főispán? – kérdé valaki a tömegbül.

– Hát azt kérdezte tőle, hogy hányat tojik a pityer? – felelé egy másik esküdt – hátul.

Erre N. N. úgy fölindult, miszerint epelázba esett, és sárgaság jött rá; mely baleset a további tréfának véget vetett.

A föntebb említett körút alkalmával Gy… helységnek bormegissza, lilásszínű iskolamestere az ottan, esti órákban keresztülutazó úri vendég tiszteletére egypár száz töklámpást készített és rakatott utca hosszat a sövénykerítésekre; melyekbe aztán égő gyertyadarabokat dugatván, igen sajátszerű kivilágosítást eszközlött.

A faluból és annak környékébül összesereglett nép kettős sorba állott, és a köztük lassan áthaladó úri vendégnek, az iskolamester bölcs oktatása szerint, „éljen Mátyás király!” fölkiáltásokkal tisztelgett.

A kényszerűtlen, szíves esti fogadtatás és rendkívüli töklámpa-világosítás a főispánnak megtetszett; sőt jóízűn nevetett, mi- dőn a hintó mellett lovagló szolgabíró – a sonka-képű iskolamesterre mutatván – így szólt: „Ebbül most mindjárt kialszik a gyertya.”

A nagyidai kovácscigánynak idősebb fia, hason mívét hogy nagyobb sikerrel űzhesse, közelebbi helységbe költözvén, midőn meghallja öreg apját kórágyon feküdni, látogatására siet.

Megérkezvén üdvözli, s rögtön kérdezi, hogy nem ennék-e egy kis laskalevest?

Felel az öreg: – bizon tán jólesne egy keves.

– Igen, de nincs.

– Hát egy kevés tehénhúst?

Erre is igennel felel az öreg –, ő pedig újból mondja: – igen, de nincs.

– Hát egy kevés jó csirkesültet?

Midőn erre is igennel felel az agg cigány – akkor is ezzel végzi: – igen, de nincs – sat.

Ekkor nagy garral a másik házba megy és kisebb fiútestvéréhez így szól:

– Ugyan vagy te, szép fiú, itt vagy, és semmit se ügyelsz szegény beteg apánkra, semmivel meg nem kínálod, látod, én most jöttem ide, máris többfélével kínáltam meg.

Rendőrségi tekintetbül a községek őrállításra köteleztettek, hogy a járókelők járatbeli igazai, ellenőriztetvén, megvédelmeztethetődnének (quasi hivatalos szóformálás szerint). Ily alkalommal a rimaszombati egyik kapura K-i polgár jutott őrnek.

Jön egy szomszéd helységbeli gazdaember.

– Van-e paksus? – kiált őr K-i.

– Nincs – felel az utas.

– Nohát vissza, ahonnan jöttünk. Ide csak paksus mellett lehet bemenni.

Észrevette azonban az utas, hogy K-i uram be van rúgva – s tréfának vélvén az állapotot, szépen beindít.

K-i uram sem volt rest a vasvillával, s ezt oly fenyegető állásba helyezé, hogy utas gazd'uram jónak látta megállapodni, s kérelemhez fogni.

Használt a szép szó. Azonban K-i uram, hogy őrkötelességei megsértéséről ne vádoltathassék, az egyenes útból ki nem állott, de következő útbaigazítást adott:

– Menjen kend itt hozzád, amott tüled, be a kertek közzé; ott azután amerre tetszik. Arra járnak paksus nélkül. Érti kend?

No 's, nem lehet két úrnak szolgálni?

Megkérte a cigány a tekintetes-nagyságos urat egy sűrű rostáért.

– Ugyan móre! mit akarsz vele? – kérdé az úr, nem kis meglepetéssel, miután bizonyos volt benne, hogy több rajkója van a cigánynak, mint ahány szem gabonája.

– Hát csak azsirt kélléné édés nagyságos uram, hogy egy kis malackát pérkéltem, s úgy el tíveledett a pergye kézétt, hogy muszáj kirostálni.

X. helységben annyira elszaporodott a kutya, hogy senki sem volt biztos a négylábú támadók seregétől. A bölcs tanács ennek következtében elhatározta, és kihirdette:  „Hogy akinek csak két kutyája van is, az egyiket vagy dugva tartsa, vagy végképp megeméssze.”

Egy parasztnak ellopták a lovait. – Elmegy a jegyzőhöz, s odaád a jegyzőnek a kezébe egy tizenöt krajcáros bélyeget, ilyen szavakkal: „Kérém egész alázatossággal jegyző uramat, szegény kárvallott ember vagyok, az éjjel ellopták két szép lovamat; legyen hozzám annyi szívességgel, írja le erre a templire, hogy hogyan történt az egész.”

D.-Vecsén a boldogult L. lelkész ajtaján kéregetett egy 70 éves özvegy koldusnő. A lelkész nem látván az asszony mellén a város által adni szokott, bádogból vagy cinből készült megismertető jelt, kérdezé, hogy hová való?

Az asszony pedig felele mondván: Idevaló vagyok! Hát nem tudná már kedves tisztelendő uram, hogy ezelőtt 10 évvel, Kerek János uram – az Isten áldja meg érte! – tett engem koldussá?!!

(A városi koldusok sorába bevette.)

X. faluban tettes Daru nevű úr udvara előtt hajt a béres négy ökröt, s a ház előtt az utcai sárban megakadt, mire a béres a kéztüli ökröt – történetesen Darunak hívták – nevét kiabálva, kezdi erősen sürgetni; vendégeivel a házban mulató uraság, a béres lármáját bosszantó célzásnak gyanítván, kirohan, s őtet a sok daru szóért erősen megtámadja, mire a béres meglepetéssel mondja:

– Hát tens urat darunak híják? – Most tudom már, mért nem akar húzni az ökör, azt gondolta bizonyosan, hogy én a tens urat kiabálom. – Különben tessék megcsináltatni a kotymányt, majd ha jó út lesz, elmegy az én ökröm a háza előtt szó nélkül is.

Mértéktelen borivástól egy aggastyánnak feltűnő veres rézorra volt, s egy ízben inté négyéves unokáját, ki minden ételt kenyér nélkül evett, kenyeret is enni, hogy piros pofája legyen.

– Ugye te, nagyapácska, sok kenyeret tubákoltál, mikor fiatal voltál? – jegyzé meg gyermekded őszinteséggel a kisfiú.

Magtalanul elholt Bodákné asszonyság örökösi többen voltak, hogysem annak hagyatékát természetben – célszerűleg szétoszthatták volna; – ugyanazért Falatos nevű ügyvédet bízták meg az ingó és ingatlan javak eladására, és majdan a beveendő pénzöszvegnek osztály alá terjesztésére.

Lefolyt egy pár év, de siker nem lőn. – A türelem-únt örökösök Savasi urat, mint egyik érdeklett rokont, szóval és levéllel ostromolták, a nevezett, és vele egy helyben lakó göcseji ügyvédnek szorgalmazása végett.

Savasi úr – szerény modoránál fogva – alkalmilag ekképpen kért fölvilágosítást:

– Ne vegye rossz néven a tekintetes úr, –hogy illető rokonim zaklatása miatt – kénytelen vagyok kérdést tenni – a bold. nagynéném utáni hagyatéknak mibenléte felül; bizony velem együtt mindenik óhajtana osztályrészéhez jutni valahára.

Erre az ügyvéd szapora szavakban így nyilatkozott:

– Én nem tudom, mit izélnek azok az izék? – majd összeizélem azokat az izéket, és kimutatom, hogy az egész izébül nem sok izé lesz, miután a sok izé kimeríti majdnem az egész izét, – mirül én nem izélhetek.

– Oh – ha így van? – felelt Savasi nyugodtan –, akkor jól van; csakhogy tudom, miben áll a dolog? – Megírom a mai postával amazoknak is, – hogy ezután ők se  „izéljenek”.

Sz–ly város piacán egy Wunderlich nevű polgár, miután egy kocsi fát lefoglalt, még holmi teendői után ment, odautasítván a faeladó pórt, hogy tüstént hazatérend, addig szállítsa azt lakához, melyet bármi gyermektől is megtudhat, csak azt kérdezze: merre lakik a W…ch pék?

A pór elindult a fával, de a kávéházig érve, már elfeledé a különc nevet; azért az ott, rendes látogató alakjában, künn pipázó Sz…y úrhoz jónak vélte a következő kérdést intézni:

– Uram! nem tudná nekem megmondani, merre lakik az az úr, ki megvette a fámat?

A furfangos Sz…y észrevevén a rendkívüli együgyűséget, egy átellenes ház utcai padán – rendes szokása szerint – terjedelmes hírlapolvasással foglalkozó nyugalmazott uradalmi tiszthez utasítá a pórt, mondván, hogy tegyen le ott egy garast –, az az úr azért ül ott, hogy akinek ilyes fennakadása van, abból a levélből mindjárt kiolvassa s útbaigazítsa.

A pór tüstént odajárulván, leteszi a garast, és meghitten kérdi az öreget:

– Uram, ki is vette meg az én fámat?

A garast látván, s a kérdést hallván ez, a hírlapba mélyedt fejét felüti, s mosolyogva felszólal:

– Das ist doch wunderlich!

– Úgy van, uram –, viszonozza a pór –, igaza van, a wundelli pék vette meg – no köszönöm pénzemen fölül. S visszatér a tréfás Sz…y úrhoz is – ennek legnagyobb bámultára – szerencsés útbaigazításaért háláját fejezni ki, kitől aztán a kérdéses lakhoz utasíttatott.

Juhhússal főtt káposztát evett a székely fiával.

– Egyél káposztát is, hisz az jobb még a húsnál is! – mond az öreg fiának, ki csak a húst ette a tálból.

– Ha jobb volna – mond a fiú –, mind egy béfalófalásig megették volna a farkasok a kertből.

N. iskolatanító examenre készítvén tanítványait, biztatá őket, hogy az iskolavizitátor úr minden kérdésére híven figyelmezvén, bátran feleljenek, ha pedig olyat találna kérdezni, mit bizonyosan nem tudnak, így feleljenek:  „már azt, kérem alássan, bizonyosan tudni nem lehet”.

A t. vizitátor megszólítván egy tanoncot, kérdezi:

– Ki teremtette a nagy világot?

– Már azt, kérem alássan, bizonyosan tudni nem lehet – felelt a kérdezett.

Pápán a múlt héten egy – a város végén fekvő – majorba beleütött a mennykő. Égett a házfedél, csak úgy ropogott, – de volt is ám oltó elég; elfojtották volna még a tűzokádó hegyet is, mikor úgy tetszett volna neki odatolni az orrát. Csak egy bőrkötényes egyén állt ott keresztbe vetett kezekkel, mozdulatlanul, kit a jelenet vagy semmit – vagy rendkívül érdekelhetett. Emberünk a csendőrnek is szemébe ötlött, ki is odakiáltott neki, miért nem megy tüzet oltani?!

– Uram, hagyjon ön békét neki; hiszen láthatja, hogy ácsmester! – szólala föl egy hang a bőrkötényes háta mögött.

Azon kérdésre: melyik lenne a legjobb víz? egy valaki így felelt meg:  „Az esővíz, mely a nap által szőlővesszőn át desztilláltatik.”

Kicsapongó, garázda férjét válóperbe idéztette a nő. A papszék szokás szerint békét kísértett meg a válandók között; mely alkalommal a válni nem akaró férj mennyre-földre esküdt, hogy megjavul, s hogy ezutánra munkás és becsületes életet folytatand, csak nője el ne hagyja. Hanem felesége nem is hederített e fényes ígéretekre.

– De, hallja az asszony – mond az egyik békítő tisztele- tes –, hátha férje mindezekre leköti magát.

– Az ő lekötésére nem sokat adok – viszonz a szándokában meg nem ingatott nő. – Legfeljebb akkor hihetem el: ha felköti magát.

Atyafiságos följegyzése azon csizmadiabeli szíves munkálatoknak, melyeket Zádovi tekintetes komám uram hűséges cselédei számára készíteni méltóztattam, ebben a közönséges esztendőben? Itt aztán előszámlálvák az újak és fejelések – párszámra –, végül pedig: summa summarum 1010 ft. ezüst-bankónótában – állott a kontón.

– Mi a manó? – csudálkozik Zádovi. – Ezertíz forint ezüstben? – az lehetetlen!

A göcseji csizmadia utánnézvén az öszvegnek, hibáját így menté:

– Csak száztíz forint az egész; egy zerus véletlenül közbecsúszván, mely különben is, se nem sokszoroz, se nem oszt: tanítá perecektor uram.

A paraszt strázsa megállít két utazó urat, s kéri a pakszust.

– Hát osztán – kérdi az egyik utas –, ha van, vagy nincs, akkor mi lesz?

Mire ő istorázasága nagy bölcsen válaszolá, hogy ha van, elkíséri a bíróhoz az urakat még visértoztatni –, olvasd visirozni –, ha pedig nincs, hát elmehetnek.

No, természetesen időnyerés tekintetéből is azt mondák,  hogy nincs, s így továbbmentek.

– Kend itt ájjon (álljon), míg én a zászlóval nem intek, e- közben pedig ha füttyentek: tartsa föl kapáját, hogy akárhonnan is meglássam a távolbul – parancsolá a tagosító mérnök napszámosának.

Ez a kétes  „álljon” szót lyukvájásra értvén, reggeli falatozás és csutorázás után hozzáfogott a dologhoz, s annyira leásta magát a földbe, hogy a mérnök többé nem láthatá őt; többszöri füttyentésekre a kapát (mint mondva lett), föl is tartá a göcseji, de a gödörbül kihányt föld miatt – az sem tűnt szembe.

Bosszúsan jött vissza a mérnök – szintén a harmadik hegyhátrul, eleven fix-pontját gyanítólag egyik bokor árnyékábul kiugratandó, és íme, bámulva tapasztalja a szorgalommal tett haszontalan munkát.

– Mit csinál kend boldogtalan? – kiált a mérnök megrezzent napszámosára.

– Likat ájok (vájok) – felelt őszintén a kérdezett.

– Ki parancsolta? – rivalgott amaz.

– Hát inzsöllér úr maga mondta, hogy itt ájjak – igazolta magát a göcseji.

Adófizetésre unszolá a bíró a hátralékba vezetett cigányokat.

– Már csák várjon, nemzetes bíró uram, tekenyócázáskor majd csak megkoplalunk egy pár forintot.

(Ürge – cigány nyelven tekenyóca.)

Nagyon haragudott a huszár a fazekasokra, de hogy miért, azt talán maga sem tudta.

A vásárba meglátja, hogy a fazekasokkal szomszédságban, egy koldus állomásoz szamaras kordéban. Odamegy a jámborhoz a huszár, s kéri, hogy hadd súgjon valamit a szamár fülébe; a jámbor nem is gondolva semmit, – megengedte. A huszár elég gyorsan tüzes taplót ereszt a csacsi fülébe, s azzal odábbáll.

Pár perc múlva kezdé elhagyni türelme a fülest, s a tüzes tapló hovatovábbi működése annyira hangolá kedélyét, hogy szörnyű ordítás, ugrálás között a közel állomásozó fazekas műtárlatba ront, hol földhöz vágva magát, hánykolódás között a nyekergő járműt, nyomorult tartalmával, feldönti, s lett fazék-halál; de lett ám kofaattak is a szegény koldus ellen, ki miután szamarával együtt néhány ütlegben részesült, bírósághoz hurcoltatott a felkelt fazekas-tábor által. A vád ellen azzal mentette magát a lázár, hogy egy huszár súgott valamit szamara fülébe, s azt nem szerette. A huszár nagy nehezen kézre jött, s kérdőre vonatván a súgás felől, azt felelte, őtőle izent – M-i rokona ennek a szamárnak, hogy menne el lakodalmába; de ez azt mondá, hogy ceperl-polkát táncolni olyan messze nem megy, hanem itt csak eljárja, – hogy pedig a fazekasoktól helyet sem kért, hanem csak berúgtatott udvariatlanul, – ő arról nem tehet.

Mindezekre pedig az érdemes bíró nagy bölcsen válaszolá:

– No, most hát beszélj vele.

Éhes volt a dádé purdéjaival együtt, és nem kapott munkát. Mit csináljon? Hát lopni megy. Amint egy üresnek vélt úri házba ért, éppen mikor egy kenyeret hóna alá tett, rajtakapja a háziúr.

– No szedtevette cigányja! most véged van; agyon lőlek, vagy ugorjál le az ablakon!

A cigány az ablakhoz ment; nagyon magasnak tetszett neki, de legkevésbé sem jövén zavarba, így szóla a tréfás háziúrhoz:

– Hm! hisz ez csak tréfa tekintetes uram; én az utcáról tudnék az ablakon beugrani.

Az úr jót nevetett az ötleten, és szabadon bocsátotta a cigányt a kenyérrel együtt.

Bizonyos utazó, ki Sziléziában bort ivott, következőleg írja le azon érzést, melyet ezen bor íze gégéjében ébresztett:

– Úgy éreztem magamat, mintha macska mászott volna lefele gégémben, s valaki ugyanazt farkánál fogva ismét fölfelé húzná.

Egy nemes helységben nagyon sűrűn vannak építve a házak, úgy hogy öt-hat ház is van egy udvarban, s ezen egy udvarba levő házak számai az utcára eső ház falára vannak írva.

Egy úriember, a helység lelkészével menvén ezen utcán végig, amint meglátta a sok házszámot, így szólítá meg a mellette menő lelkészt:

– Tisztelendő úr! Aztán itt minden házban lutris lakik?

Valahol a Székelyföldön utazott a Bánátból a sváb.

– Szállj le, sváb! – szólította meg a hegy alatt a fuvaros az utazót.

– Hágj fel, sváb! – nógatta a hegytetőn a lejtőre.

Ez egész nap így tartott. Estve a sváb fizetett.

– Hágj fel garas! – a fuvaros kapta; szállj le garas! – a zsebbe csúszott.

Végre a fuvarbérnek csak felét kapta meg a gazda. Ilyen ez a  „szállj le, hágj fel” ország.

Bizonyos úri házhoz szolgáló szegődött, ki még más háznál nem próbált szolgálatot. A házi családot egykor vendégek látogaták meg, kik ebédre is marasztattak. Az asztalterítés a szolgáló tiszte lévén, midőn ez a poharakat mosá, így szól hozzá a tisztes háziasszony:

– Erzsi, a poharakat illetlen kézben az asztalra vinni, hanem vedd elé a tálcát, rakd rá egyenkint, s úgy vidd be.

A leány a tálca szót még nem ismeré, minden kérdés nélkül elővette a fazékszedő pálcát, végére borítgatta a poharakat, s úgy hordta be egyenkint, éppen midőn a vendégek helyüket az asztalnál elfoglalták.

Egy ügyvéd bizalmas lábon állt a bíróval, gyakorta magánlevélben is meg szokta ügyei gyors elintézését sürgetni.

A bírónak különös szokása volt a vett magánleveleket az ablak közé vetni.

Egykor éppen személyesen nála levén az ügyvéd, látta, hogy levele szintén az ablakban hever, ügye pedig elintézetlen.

– Majd máskor – súgja nevetve fülébe – olyan levelet írok, hogy tudom, nem teszi az ablakába.

Néhai Veszprémi Pál erdési nagyprépost bár annyira szenvedett a köszvényben, hogy reggel cseléd emelte ki ágyából, tette karosszékébe, s ezt csúsztatva alá s fel, tehetett egy kis mozgást, miszerint több mint 20 évi létele nem élet, hanem kín volt, mégis utolsó szempillantatig megtartotta enyelgő vígkedélyűségét.

Egyszer sétakocsizásra mégyen néhai Kovács Miklós püspökkel; a városon kívül a lovak megijednek, s a hintót bedöntik egy sáncba, a még akkorban testes nehéz püspök egész terhével a nyavalyás prépostra esvén, a hintó üvegei széjjeltörtek, s mindketten csekély sérülést kaptak, de első pillanatra nagy lehetett az ijedség, mégis a prépostnak még földön fetrengve terhével, e volt első szava: Na, szinte leve két nagy vacantia.

Halála előtt egy-két órával azt suttogják a körülte levők, hogy a helybeli postamester éppen most múlt légyen ki; meghallja a haldokló, de még eszméletén levő nagyprépost, s így nyilatkozik: Uraim! osztán nem vagyok én úr? Még a másvilágra is postával utazom.

Valóban alig élt e szó után két órát.

Erdélynek egykori nagy püspökje b. Szepesi Ignác főpapi látogatását tévén, egy falu végénél megállapodik nyugtatás végett, csakhamar körülveszi hintaját egy rakás cigánypurdé,  egyik rongyosabb a másiknál, összegörnyedve lépdegel a vén dádé is, térdre ereszkedve alamizsnáért esedezik az éhező purdék számára; kihajlik a püspök hintajából, s azt kérdi a dádétól, nyújtván kezével az alamizsnát: kié ezek a gyermekek? Felelet: Azs enyimek ekselenciás uram. Püspök: de hát az amott? egy purdéra mutatván, kinek csakis egy madzag volt nyakára kötve. Dádé: Azs egy segény árva, de én ruházsom. A püspök még egyszer zsebébe nyúlt, s kivévén egy pengő forintot azon megjegyzéssel adta által azt a dádénak, hogy ezután igyekezzék azt is jobban ruházni.

Duczuj Gyuri névnapköszöntőbe ment V…ra. Szerencsétlenségére otthon annyit előlegezett az italféléből, hogy itt nem sok bajt okozott, sőt hogy láb alatt ne legyen, a vendégszobák egyikébe vonta magát, s mélységesen elaludt. Néhány fiatalember infesztálni akarta. Egyikük postasípot vett elé, s rémségesen fülébe kürtölt.

– Ne suttogj, feleség… – mond magát tán otthon gondolva Duczuj úr, s más oldalára feküdvén, továbbaludt.

– Kell-e ez az újdonatúj ötvenes, Ferkó?

– Ide vele.

– De csak úgy, ha lehet.

– Hogy s mint lehet hát?

– Csak úgy, hogy felét most kapod…

– És a többit?

– Esztendő múlva.

– Mit csináljak evvel a sánta bankóval?

– Fele nálad lesz; fele nálam. Olykor-olykor Pestre rándulok, és muzsikáltatom általad magam …persze hogy erre az ötvenes kontóra. Áll az alku?

– Nem bánom. Fél ötvenes …egy egész esztendő nem a világ.

Falusi uracs városi hölgy oldala mellett ügyetlenkedett forró nyári napon.

– Izzadok, mint a ló – mond az úrfi –, hát nagysám?

– Én nem affajta vagyok…

R… később hírre kapott, s korán elhunyt orvos, tanuló korában nem a legjelesbek közé tartozott. Lecke-nem-tudásért nem egyszer csókolta jajgatás közt a padlót, holott ügyes feltalálásai miatt gyakorta segített is baján.

Egykor igen készületlenül ment iskolába.

Tanítója felelésre szólítja fel.

R… feláll, s kezével szája körül úgy mimikázott, mintha megnémult volna.

Tanárja kérdi társait, ha vajon vették-e már észre rajta e hiányt.

Mire egyik rögtön feláll:

– Kérem ásson, mikor iskolába jöttünk, semmi baja sem volt, beszélgettünk, nevetgéltünk.

– Hazudsz! nem is veled jöttem iskolába – rivalga rá a tettetett néma.

Csizmát akart venni a tót a hetivásáron. Alkudott. A csizmadia 6 forintra beszélt. A tót 5-ért kérte. Végre átjött a szomszéd művész is. Elkezdtek ketten csizmadiául beszélni.

– Miféle bőr ez, esett, vagy hajsz?

– Esett biz ez.

– Adja oda, szomszéd uram – s a tóté lett a csizma, ki szegény maig is azt hiszi, hogy borjúbőrből visel csizmát, pedig a csikorgásáról megismerhetné, hogy nyerít.

Elfagyott a cigánypurdé lába. Az orvos elvágással fenyegette a dadét. Mire ez sajátságosan jajveszékelt. A fiú, mintha nem is neki fájna:

– Úgy kell apámnak! mérr nem vett csizmát.

Egy lelkész szép beköszöntő beszédet tartván, igen megtetszett a hallgatóknak. – Elöljáró uraimék templom után – mint menték magokat –, hogy ez a szép beszéd jobban meggyökerezhessen náluk, átmentek Dávid gazdához elmélkedni a mondottak felett. Utánok felejtette magát a harangozó is.

Elöljáró uraimék elkezdik dicsérni a tisztelendő urat; a harangozó pedig mindezeket nagy fülekkel hallgatta a szoba egyik szögletéből, nehezen várva: mikor kerül már a sor őreá is.

Azonban, midőn látta, hogy őreá csakugyan nem kerül ám a sor, megszólal:

– Uraimék! hát nem tudják-e, hogy én harangoztam be arra a szép prédikációra.

A falu bírájának komája eltipratott kocsijával egy malacot. A kupaktanács részrehajlatlanul kártérítésre ítélte a tettest; mit ez megtudván, fia által egy jó darab sódart, és egy csutora bort küldött azon izenettel, hogy ha lehet, fordítsanak a dolgon.

A bíró szemet vág a tanácsbeliekkel.

– Mindjárt mondtam én – igazodék fel a törvénybíró –,  hogy nem kell hamarkodni az ítélettel. Káros ember lépjen be.

Belép.

– Hány esztendős volt a kend malaca?

Ez azt hívén, minél többet mond, annál zsírosabb lesz a kártérítés:

– Kötözéskor múlt másfél éves.

– Hohó, atyafi – mond elmésen a bíró –, másfél éves malacnak kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne ment volna a kerék alá.

S vége lett a processzusnak.

Eladtam egy vak lovamat bizonyos birtokosnak, ki egy 19 éves ifjat fogadott mellé kocsisul. A vak, de azért jóvérű ló egy alkalommal a kocsist úgy összerugdosta, hogy sokáig betegen feküdt. Nehány hét múlva fölgyógyulván, mint katonakötelezett sorshúzásra állíttatott, de mivel melle a rugdosás következtében igen gyenge lőn: szabadon bocsáttaték. Most bejön házasságra bejelentése végett, s e kérdésemre: volt-e már sorshúzásnál? egyenes szívvel ekképpen felele:

– Voltam igenis; de – hála Istennek! – a kigyelmed lova olyan szerencsésen rúgott meg, hogy katonának nem kellettem, és sohasemis kellek.

K… Pista újdon választott alszékbíró volt M…s-székben. Amint az első törvényes ülés után, melyben a mondott minőségben széket ült, hazafelé ballag, fiatal ismerős jön vele szemközt, s kérdi:

– No, Pista, hát mit döntöttetek el?

Az ifjú alszékbíró, ki nem akarta a hivatali titkot tovább mondani, vidám kedéllyel válaszol:

– Hogy más mit döntött el? azt tilos mondanom …hanem én eldöntöttem a tintatartót.

Két uracs kullogott haza fáradtan a vadászatról. Előttük egy rossz kordéba fogott szamár ballagott. Legelöl ostorpattogtatva egy fiatal gyerkőc.

A két uracs olykor meg-megkapá hátulját a kordénak, s a szamár több ízben kénytelen volt megállni.

Egyszer a fiú is visszatekint az elmaradozó szamárra, azonban éppen tetten kapá az uracsokat.

– Üm, el is hiszem – mond a fiú gúnyosan –, egy ellen kettő!

Az oláhfalvi öregasszony minden misén a királybíró hosszú életeért is imázott. Fülébe ment ezen áhítatosság a királybírónak, s megleste az imádkozót: a bemondás igaz volt.

– Ugyan kend nénő! miért imázik különösen az én hosszas életemért?

– Én bizony csak azért, megkövetem kigyelmedet szépen, hogy én már vén vagyok, aki kigyelmed nagyatyját királybírónak értem: nó hisz ő csak tűrhető emberféle volt, de már a fia, a kigyelmed édesatyja igen kemény nem mifélénk ember volt, s ha még kigyelmed is meghal? kigyelmednek is van egy jó korhantó fia, s ha majd az is királybírónk lesz!…