Még a táblabírói világban élt egy szolgabíró, kinek minden mozdulatában egy-egy tréfa rejlett. – Az ember sohasem volt tisztában vele, ha víg volt, bizonyos hogy lefőzte az embert, ha komoly volt, tudhatta, hogy nem jóban töri a fejét.
Egyszer X. táblabíró meglátogatja többedmagával. – Nagyon jól mulattak, sőt azt is indítványozták: délután jó volna busírozni menni a közeli cserjésbe. – Azonban ebéd után megrestültek, egy se akart menni, csak X. táblabíró nem tágított, ő mindenáron ma rókát akart lőni.
– Jó – mondá a szolgabíró –, mi ketten hát kimegyünk, addig ti itthon mulassatok, kártyázzatok.
Elmentek tehát ketten a cserjés alá, s magukkal egy vadászkutyát is vittek, de hogy, hogy nem, a kutya visszatért útközben – tán éppen így kellett annak történni – elég az hozzá, hogy midőn kiértek, kutya sehol sem volt, s a táblabíró rettenetesen bosszankodott, hogy mivel fognak már hajtani.
– Tudod mit, barátom? – mond a szolgabíró –, itt annyi róka van, hogy kutya nélkül is könnyen lőhetünk; én itt majd felmegyek, s kopó módjára ugatok, te addig itt lesed őket.
– Nagyon okosan! – mond a táblabíró –, tehát én itt lesem –, s egy állást szemelt ki magának.
A szolgabíró meg bebújt a cserjésbe, s elkezdett, mint egy valóságos kopó ugatni s hajtani.
Egy fél óra múlva visszajött a szolgabíró X. barátjához.
– No hát semmi sem jött még?
– Nem még, de lenni kell itt valaminek, mert levélzörgést hallottam – mond a táblabíró.
– Csodálom, pedig egy akkora rókát ugrasztottam föl, mint egy farkas. Hanem tudod mit? Én elfáradtam, eredj most te, s hajtsd meg ezt a kis dombot, én addig itt lesem, s ha valamit lövök, neked adom, s azt mondjuk odahaza, hogy te lőtted.
Tetszett a táblabírónak a terv, elindult, s oly hatalmasan kezdett hajtani, hogy még a távoli erdők is visszhangoztak bele.
A szolgabírónak se kellett több, amint a táblabíró az erdőbe tűnt, azonnal hazasietett, s a bírónak megparancsolja, hogy a cserjésbe, honnan, honnan nem, egy veszett ember tévedt, rögtön menjen ki többedmagával, fogassa el, s az udvarba vigye be.
A bíró se volt rest, minden útjában talált embert összeszedett, s az erdőt körülfogatta.
Távolról már hallották, de szűkebb körre szorulva már látták is, hogy egy ember ugrándozva minden bokorba beleugat.
– De ez már nem tréfa – mondák az emberek magok is megijedve –, ez valósággal veszett ember, csak rajta, fogjuk el.
A táblabíró látta az embereket, de nem konfundálta magát, hajtott kegyetlenül, éppen egy rókát vett üldözőbe.
– Hó! hó! megálljon! – kiáltának az emberek.
– Mi baj? – kérdé a táblabíró.
– Nagy baj! szerencsétlen ember! adja meg magát –, s próbálták megragadni.
– Mit akartok, gazemberek?
– Semmi rosszat, csak megfogni s szépen bevinni, az úr nagyon rossz nyavalyába esett. Nosza rajta, fogjuk meg!
– Takarodtok innen? most mindjárt közitek lövök.
– Csak nem kell tágítani – mond a bíró –, veszett emberrel nem kell tréfálni –, s míg néhányan nekiugrottak, azalatt egy hátulról subájával szépen lefülelte.
X. táblabíró kénytelen volt az erőnek engedni, szépen megkötözték s bekísérték a faluba a szolgabíró lakához; útjokban, ha valakit láttak, messziről kiabálták, hogy kitérjen az útból, mert veszett embert hoznak.
A szolgabíró vendégeivel várta az érkezőket, s rettenetes nevetéssel fogadták, csak X. táblabíró nem nevetett, rettenetesen haragudott, azt mondá: ez nem tréfa, hanem valóságos „major potentia”, s akcióval fenyegetett mindenkit, aki csak nevetni mert.
Végre nagy későn aztán a víg pohár közt kibékült, de csak úgy, hogy mindez örökös titok maradjon.
Egyszer a megye székhelyén licitációt tartottak.
Olyasvalami volt elárverelendő, mit a szolgabíró nagyon szeretett volna megkaparni, de nagyon szerette volna ám a helybeli zsidó is. – Egymásban hatalmas versenytársra akadtak.
Különösen a zsidó állította, hogy semmi áron nem engedi másnak.
A harmadik terminus napján korán reggel megindult a zsidó a megye székhelye felé. – A szolgabíró is elindult, de valamivel később, azonban nem messze a falutól, utolérte a zsidót.
– Ugyan, üljön át az én kocsimba – mondja a szolgabíró a zsidónak –, hamarább bejutunk, osztán egy kicsinyt még beszélgetünk is.
Tetszett a zsidónak az ajánlat, rögtön is átült.
– De vajon minek már azokat a lovakat befárasztani, hisz én vissza is hozom, ha tetszik – mond tovább a szolgabíró.
A zsidó természetesen nagyon örült, ha valahol valamiben hasznát látta, megköszönte előbb a nagy kegyességet, azután kocsiját hazaküldötte.
Sokat beszélgettek együtt az úton, a szolgabíró mindig tréfált, egyszerre azonban komoly lett, a kocsi szegletébe vonta magát s egy szót sem szólt.
A zsidó látta, hogy úri társa egészen szótlan, ő is elhallgatott.
Midőn már fele útján lehettek, a szolgabíró hirtelen szájával a zsidó felé kapott, olyformán, mint mikor a kutya legyek után kapkod.
A zsidó ránézett, azt gondolta, hogy szomszédja tréfálni méltóztatik, de amaz sokkal komolyabb képet csinált, semhogy tréfának lehetett volna venni.
Egy kis ideig csend lett.
Újra nekikapott, mintha fülét akarta volna leharapni, s most szemeit kezdte forgatni.
A zsidó látta, hogy ez akármi egyéb, mint tréfa, egészen a szegletbe vonult.
– Soha se ijedjen meg – mondja a szolgabíró egész komolysággal –, ezelőtt egy pár héttel egy veszett kutya harapott meg, gondolom, az tör ki rajtam most.
Nem kellett több a zsidónak, kékült, zöldült, nem tudta, mit tegyen? kiugorjék-e, vagy egy veszett emberrel bennmaradjon? mind a kettő veszedelmes lehet.
Még jobban a kocsi szegletébe bújt, s figyelemmel tartotta szomszédja minden mozdulatát.
Egy kis idő múlva a szolgabíró feléje fordulva, vicsorítni kezdi fogait, s szemeivel egyenesen a zsidó orrának célzott.
– Krrrrrrr! – kezdé egyszer a szolgabíró.
Egy gondolat, és a zsidó már nem volt a kocsiban, valahol ott hátra jajgatott az úton, a szolgabíró meg sebesen továbbhajtatott.
A zsidó nagyon jajgatott, nagyon megüthette lábát, de azért sántán is igyekezett bejutni a licitációra.
Mind hiában! a zsidó elkésett, s a szolgabíró lett a nyertes.
Adomákkal mulatoztak az ifjú urak. – A radnóti nemes uraknak birtokviszonybeli dolog végett sok bajuk volt egymás közt s a megyével. Végre a megyétől biztosság küldetett, hogy a helyszínén a körülményekkel megismerkedvén, jelentésében majd az elintézés legcélszerűbb módját is adja elő. A biztosság sokat beszélt nemes uraiméknak a proporciórul és tagosztályrul, felhíván, nyilatkoznának, akarják-e vagy sem? Nemes uraimék külön megtanácskoztak a dologban, s kinyilatkoztaták, hogy miután éppen az apró porció sok bajaiknak most is az oka, ezt ugyan megtartani nem akarják, hanem hajlandók a megyeileg behozandó tág osztályt elfogadni! – mert – jegyzi meg az előadó –, tudni kell, hogy Radnóton egy-egy darab szántóföld semmivel sem szélesebb, mint egy hosszába fektetett mákoslaska. – Hát hogy szántják azt azután fel? – kérdi a hallgatók egyike nem kevés csodálkozással. – Kettőt fogatnak egyszerre – lett a magyarázat.
Szó volt róla, hogy a pesti Lánchíd felépüljön. A megyegyűlésen vitatkoztak róla.
Csak hallgatja egy darabig egy öreg táblabíró, végre ő is beleszól.
– Minek már erre a rövid időre!
Értette alatta, amíg ő fog élni; mert hisz azontúl aztán nem lesz rá szükség.
Ügyvédi vizsgálaton kérdik a pályázótól: hányféle a törvényes pecsét? Kettő, volt a válasz, ostya és spanyolviasz.
Maszlaczki udvarias ügyvéd egy fiatal csinos özvegy ellen 400 pftos váltókeresetben személyes végrehajtásra ment. „Tegyen nagysád imádandó személyével boldoggá”, kezdé az udvarias ügyvéd. „Nagyböjt van, s diszpenzáció nélkül nem lehet mindjárt”, feleli a férjhez menni szerető özvegy. „Csak legyen kegyes velem a törvényszék elibe sétálni, s ott 400 pftért a diszpenzációt mindjárt kiadják, s én a legboldogabb halandók egyike vagyok”, ismétlé udvarias finomsággal az ügyvéd.
Szenvedélyes előszeretettel zongoráztatja az ügyvéd csinos leányát egy könnyelmű ifjonc előtt, kinek legközelébb egy nyáj sertését adósságban elárverelte. – Hogy tetszik? – kérdi a leánya játéka iránt elfogult ügyvéd az ábrándosan elmerült ifjút. – Ugye szép? – ismétli a leány. – Ó ezen mennyei zengzetben mintha csak szalontai ártányom és malacnyájam bájos hangjait hallanám –, felelé a szórakozott ifjú.
|
Mózes falusi korcsmáros fogadást tesz földesurával, hogy pünkösdig a spiritus felszáll. A földesúr ellenkezőleg fogad, hogy éppen pünkösdkor a spiritus le fog szállani. A spiritus ára néhány krajcárral csakugyan felmenvén, a zsidó követeli megnyert fogadását. A földesúr ellenkezőt állítván, szintén sürgeti megnyert fogadása fizetését. A felek kiegyezni nem tudván, ügyvédhez mennek. A zsidó az emelkedett piacár városházi jegyzékével áll elő, a földesúr a kalendáriommal kezében, mely szerint pünkösdkor csakugyan minden jámbor keresztény hívőknek a spiritus leszáll. A zsidó hüledezik, az ügyvéd ámul, s mielőtt mindkét fél a bíróhoz menne, az ügyvéd kétélű tüzes nyelvvel ily ítéletet mond: – A fogadási szerződés nem határozott s nem világos, a teens úr nem nyert, mert nem tette a spiritushoz a sanctus határozó melléknevet, kend meg, Mózes nem nyert, mert nem tette a spiritushoz a gabona vagy krumpli melléknevet, de hogy mindkét részt a haszontalan pörköltségektől megóvjam, tegyék le nekem az öt aranyat.
Megyegyűlésen az átvonuló katonaság élelmezése iránti rendszabályokról volt szó a szolgabírói hivatalok részére. Látván egyik szolgabíró, hogy az ez érdekben teendők hosszú sorának már-már alig szakad vége, megsokallá a dolgot:
– Tekintetes Rk. Megyénk nem azon vonal, melyen százával jár a katonaság. Aztán mindenekelőtt szükséges volna, hogy a katonaság járkelésében valamely rendet hozna be, mert most minden tudósítás nélkül jön egy, jön kettő, jön egy se! – Azzal leült.
Köszvényes volt a táblabíró lába, az orvos gőzfürdőket rendelt neki, ahova ő szorgalmatosan el is járt egy másik ismerősével együtt, ki szintén köszvényben szenvedvén, mikor a fürdőszolga elkezdte fájós tagjait a flanellal dörzsölni, ordított és káromkodott kínjában. A mi táblabírónk pedig sztoikus nyugalommal állta az operációt, mikor rá került a sor, még csak meg sem szisszent.
– Ugyan, hogy tudja szó nélkül kiállani? – kérdi tőle egyszer a kínzás végeztével az elébb megkínzott.
A mi táblabírónk hamisul nevetett.
– Lóvá tettem a németet; mindig az egészséges lábamat nyújtottam neki, azt dörzsölte.
Peres dologban Bécsben vesztegelt a táblabíró, s egy kissé megcsizmátalanodott. Valamelyik suszter készít neki egy pár csinos sarut.
Egy hét múlva találkoznak, s kérdi udvariasan a suszter, hogy van megelégedve a munkájával?
– Tudja a ménkű – mond a tekintetes úr –, hétfőn, szerdán, pénteken csak megjárja, de kedden, csütörtökön, szombaton átkozottul szorítja a tyúkszememet.
Tudniillik sohasem volt addig féllábra való csizmája, s ezt is mindennap változtatva húzta fel.
Egy fiatal huszárhadnagy, aki szorgalma és vitézsége által közlegényből vitte fel a tisztségig, nem levén iskolázott ember, sokszor beszéd közben olyan balgaságokat mondott, amikért társai kénytelenek voltak őt megigazítani.
Jó katona volt a fiú, de biz ő fizikához és geográfiához nem sokat értett, amire nem lett volna szüksége, ha nem szeretett volna mindenbe beleszólani.
Utóljára azonban mégis megsokallta, hogy őt egyre igazgatják, s csak az alkalomra várt, hogy emiatt erélyesen tiltakozzék.
Az alkalom nem soká késett. Egyszer vendéglőben ebédelt; mellette egy másik vitéz kapitány, aki a pincért odaszólítva, azt mondá neki, hogy hozzon számára marhahúst szárdellamártással.
– Nekem is hozz! – kiált a mi hadnagyunk. – Én nagyon szeretem a szárdellát, Olaszországban gyakran szedtem azt magam is a fáról.
– Ugyan, hallgass már – szól neki a kapitány. – Szedtél te magas mennykőt, nem szárdellát a fáról.
Felpattant erre a hadnagy.
– De már kikérem magamnak, hogy én rajtam ne tessék iskolamesterkedni. Ha valami bolondot mondok, nem bánom, tessék rajta kacagni, de amit bizonyosan tudok, abból nem hagyom magamat kiforgatni.
– Jól van, öcsém, jól – szól neki a kapitány –, de csak azért ne kiabálj oly nagyon, mert lehet ember, aki nem szereti, ha olyan nagy hangon beszélnek hozzá.
– Én pedig ilyen hangon fogok beszélni, s ha nem tetszik, helyt állok érte.
Szó szót adott, utoljára is az lett a vége, hogy a két hadfi vette a kardjait, meg sem várták a szárdellamártást, hanem felmentek az ebédlő termébe, s ott tanúik jelenlétében párviadallal intézték el a dolgot.
A kapitány eleinte csak védőleg tartotta magát, hanem amint a hadnagy egyre tüzesebben kezdte szorítani, végre ő is odavágott neki azután egyet, s azt a vágást a mi tisztünk a képére kapta.
Abban a percben zsebkendőjét a kapott sebre nyomva, hirtelen engesztelődve szól ellenfeléhez:
– Ejnye teringettét, csakugyan igazad volt. Most jut eszembe: nem szárdella volt az, amit én a fáról szedtem, hanem kápri.
– Kend ma megint részeg? – kérdi az őrnagy egyik pongyola kinézésű huszárját. – Jelentem alássan – felelt ez –, ez még a tegnapi.
Egy szállásoló huszár töltött káposztát kapott ebédre gazdasszonyától, s kibontogatván a káposztákat, a tölteléket megette, a leveleit otthagyta. Mit látva a gazdasszony, kérdi, – mért cselekszi azt, hogy csak a tölteléket eszi meg, a leveleit meg otthagyja? – Azért – felel a huszár –, hogy holnapig töltsön bele kelmed újra.
Zsírt lopott a baka a piacon, s egy kofának eladta három forintért; – midőn a pénzt zsebre tette, megy a kárvallotthoz e szavakkal: – Néni, adjon három forintot, s a kelmedtől ellopott zsírt megmutatom. – Örömest megfizeté a néni a kívánt összeget, mire a katona megmutatta az asszonyt, ki már árulá is a vett zsírt; azután eloldalgott, be nem várva a még történendőket.
Biz azt ítélték János vitézre, hogy felakasztják; hiába akarta tréfával elütni a dolgot, az auditorok nem hagynak magukkal komázni, azt mondták rá, hogy mars az akasztófához.
Csak annyit kért, hogy engedjék legalább, hogy odáig pipázva mehessen, mert azután úgysem igen fog ráérni többet.
Megadatott ez a kívánsága.
Egész a vesztőhelyig szítta a kapadohányt s fújta a füstjét a profuz szeme közé; az akasztófa alatt azonban azt mondta neki a hóhér, hogy tegye le azt a pipát, mert nem fér a nyakához tőle.
– Szép kis hóhér kend, ha még ettül a pipátul sem tud felakasztani.
Nagy huzalkodásra végre ő lett az okosabb: enged; leteszi a pipát az akasztófa tövébe, megtámasztja szépen; azzal felmászik a lajtorján, nyakába akasztja a kötelet.
– No hát?
Ekkor jön a fehér zászló, mondják neki, hogy kegyelmet kapott.
János vitéz megint leszáll csendesen a hágcsón; megy a pipához, s keseredve tapasztalja, hogy az már kialudt.
– Mondtam, hogy addig haszontalankodnak az emberrel, amíg a pipája is kialszik! – szól bosszúsan, hátrafordulva a gratulálókhoz.
Szörnyű kemény prófontot osztottak a bakazászlóaljnak, s egyebet semmit.
– Pajtás! én ezt már mivel egyem meg?
– Ha nincs bicskád, kérj kacrot gazdádtól.
D-yné egy színi előadás alkalmával 14 éves székelyleány szolgálóját, játék közbe, honn feledt zsebkendője után futtatta.
Ezalatt valami vízi-tünemény került elő, s már a függöny is felcsigáztatott.
– De már itt az ember fia belefúl, ha úszni nem tud – kiált a lelkendezve megjött leányka, s felfosztolódzott, hogy teljes erejéből ússza keresztül a megáradt Szamost.
A karzat szörnyen tapsolt, s éljenezte a derék úszót.
Nagy feje volt a diáknak, s nem kapott Enyeden magas tetejű kalapot, reá valót. Szebenben is hiába keres, a brassói kalaposboltokat is mind felhányják. Végre eszébe jut a kalaposnak, hogy van még neki egy a padláson, az jó lesz a humanissimenek. Eléhozza, talál. Mi az ára? – kérdi a diák nagy örömmel, s a kért öt forintot alku nélkül kifizeti.
– Tudja-e, meiszter uram – szól önelégülten –, ha nem öt, de húsz forintot kért volna, szívesen megadám vala, mert az egész országban nem kaptam a fejemre való kalapot.
– Tudja-e mit, humanissime – felel amaz –, ha nem öt forintot, de öt garast ígért volna is, odaadám vala, mert az egész országban nem kaptam ehhez a kalaphoz való fejet.
Melyik csalta meg a másikat?
Maig is híres szórakozottságáról a N-b-i református pap. Udvarhelyre megyen egyszer, hogy fiát vakációra hazahozza a kolégyomból, találkozik a kántora fiával, ki szinte vakációra hazakívánkozott.
– Na, fráter! hát hazavigyelek?
– Instálom a tisztelendő urat.
– Jól van, jól –, azzal felülteti a fiút, hazahajtat B-ra, s csak otthon veszi észre, hogy saját fiát Udvarhelyt felejtette.
Volt mit hallani feleségétől.
Ugyan vele történt, hogy rossz útban Brassóba akarván menni, befogat két lovat. Eleget mondja a felesége, hogy nehéz az út, jobb lesz hármat fogatni be, nem engedi. Az asszony okosabb, hallgat, s befogatja a harmadikat is. Elmegy a tiszteletes, vissza is jő a három lóval, s első szava a feleségéhez:
– Látod, feleség, hogy két lóval is meg lehet járni Brassót, s ok nélkül fárasztottam volna a harmadikat.
N. N. fensőbb iskolai tanár egyik napon tanszékébe lépvén, a támlafőn egy szamárfőt lerajzolva talált. A zavarodásnak legkisebb jele nélkül kérdi a fülelő hallgatóságtól: ki felejtette itt a portréját?
Egy falusi iskolamester, ha a gyermek az iskolában tett kérdésre az „igen” vagy „nem” feleletet el nem találta, azt szokta mondani: „ha nem fehér, fekete”. Egy ízben a paradicsomról tartván magyarázatot, s a bibliának e nehézkes kérdésén: „minő alakban jelent meg a csábító”? könnyebbíteni óhajtván, így intézé e kérdést egyik tanoncához, Pistához:
– Na mondd meg Pista: hát milyen volt az ördög a paradicsomban?
– Hát fekete – válaszolá habozás nélkül Pista.
– Fe–ke–te? – mormogá bosszúsan a mester.
– Nem: fehér! – igazítá ki hevenyében helytelen feleletét a megzavarodott Pistika.
„Jobb a siralmas házhoz menni, semmint a lakodalomnak házához” – e szavak szolgálának alapul, halott felett tartandó beszédére egy városi lelkésznek. S alighogy elmélkedését végzé, saját tapasztalata győzte meg ellenkezőről, midőn ugyanazon céhet, mely csak kevéssel szeme láttára temeté a halottat, látá hazamenőben szép sereggel bevonulni a legközelebbi bormérőházba.
Feltette magában: következő vasárnap kemény beszédet tartani a történet felett! S úgy lőn. S midőn a tény illetlen voltát festené, többek közt hozzátevé: most egyszer kedvezek a céhnek, s nevét elhallgatom, de ha még valaha ilyesmit veendek észre, kimondom, ha soha „csizmát” nem viselek is.
Volt egy tanárnak többek között egy igen nagyúri családbeli tanítványa, kinek a tantárgyakról még csak fogalma sem vala. – Szólítja egykor a tanár, hogy feleljen a leckéből. Ez nem tud egy hangot is. Szólít a tanár egy szegény sorsú tanulót, ez sem tudván semmit, mondá a tanár: te is csak olyan szamár vagy.
Egy elmés iskolarektor tanítványait a komoly tanulmányok mellett abban is gyakorolta, hogy lehessen valami tárgynevet, melyben e betű nincs, oly szóval, vagy szavakkal fejezni ki, melyekben csupán e legyen az önhangzó, például cigány, e vokálissal: zenére termett fekete szerzet. Egykor az esperest vizitálja az iskolát, s midőn az elmés gyakorlatokra került a sor, felszólít egy tanulót, mondaná meg neki ezt a szót: macska e vokálissal –, a tanuló fennakadt. Beleszól a rektor, mondván: – hát ennyit sem tudsz, pedig mily könnyűség megfejteni. – Macska másképpen: egerek esperestje.
Egy falusi lelkész bizonyos híve által feleségével együtt keresztkomaságba hívatott, melyet ő elfogadván, a keresztgyermek neve után ezt írta a keresztelési jegyzőkönyvbe: keresztatyja Én, keresztanyja a feleségem.
A Hegyközön valahol, egy szerény egyház lelkésze nagyon megbarátkozván a szívvidámító borokkal, csaknem minden kínálkozó vendégségben megjelent, s rendesen egészen más állapotban tért vissza, mint ahogy odament. Elvégre maga is megszégyenelvén lelkész úr a dolgot, megbízta az iskolamestert, figyelmeztetné őt, midőn látja, hogy már reá nézve ártalmas kezd lenni a poharak és kancsók tartalma. A mester, mint egyébben, itt is alázatos engedelmességet tanúsítván tiszteletes urához, egy szép társaságban, látván az elme egyensúlyát zavarni kezdő állapotot, ilyképpen figyelmezteté: tiszteletes uram – erős bor ez. Ha erős,ne igya kend – felelt a lelkész.
Egy víg szeszélyű kántordiák ebédre volt hivatalos a helybeli kegyúrhoz, ki kisasszonyai kedvükért meg akarta danoltatni a szép szavú monsieurt; de nem a legjobb bor tétettetett eleibe az asztalra. – Ebéd közben gyakrabban kínálta a háziúr vendégét, hogy „igyék a borból.” – „Köszönöm alázattal” – csak ezzel válaszolt egyszeri ízlelés után az alázatos vendég. – „De tessék inni. Cantores amant liquores” – vidítá a háziúr. – „Vagy talán nem jó a bor?” – szóla ismét a kegyúr. – „Köszönöm kegyeit: a bor jó!” – viszonzá a vendég. – „De talán ez a bor nem jó?” – jegyzé meg a háziúr. – „Igenis! Tekintetes Uram: ez a bor nem jó” – ismétlé a diák.
A türelemről és a harag káros voltáról prédikált a tiszteletes úr, szépen elmondván hívei előtt, hogy milyen kegyes ember volt az a Jób pátriárka, hogyan meg tudott nyugodni az őt érő csapásokban és sohasem zúgolódott.
Hazamegy aztán, készül az ebédhez: leküld a pincébe, hogy hozzanak fel neki abból a jó 34-ikiből egy üveggel. Hát azzal a rémhírrel jönnek vissza, hogy lepattant egy abroncs a hordórul, mind elfolyott a bor.
– Tyhüj veszedelem canis mater! – kiált a pap, s elkezd jajveszékelni, ahogy tőle telik.
– Ugyan, ugyan – feddőzik erre a tiszteletes asszony –, hogy tudsz úgy indulatoskodni; nem magad mutattad-e fel példa gyanánt Jób pátriárkát, aki úgy megnyugodott minden veszteségben.
– Eb anyja Jób pátriárkának – szól vissza a pap –, sohasem volt neki, sem semmi nemzetségének olyan 34-diki bora, mint az enyim, ami elfolyt!
Varga Gyurka a sertéslopáshoz hozzá lévén szokva, ellop egy jó kövér sertést, s meg is öli, s csakhamar ezután elmégyen a papjához, és meggyónja abbéli bűnét, általadván annak egynehány forintot a károsnak átadandót, mire a pap megjegyzi, mondván: hallod-e, te tavaly, s azelőtt is emlékezem, hogy mindig sertést loptál, s mindenkor az árát kifizetted általam a károsnak, hiszen annyi erővel készpénzzel is megvehetnéd, anélkül, hogy lopás vétkébe elegyednél. – Csak jobb lesz így, instálom a t. urat – monda Gyurka –, mert ha én valakitől sertést veszek, akkor ő szabja nékem az árát, így pedig én szabom neki, s csak annyit adok, amennyit én akarok.
Bölcs ember volt az egykori Ilosvay, s sokat tartott rá, hogy illendő felelet nélkül egy kérdést se hagyjon; e gyengéjét baráti sokszor kísértették. Egykor valaki azt kérdé tőle: – az ótestamentomban olvastam e helyet: „Látván Sámson az oroszlányt mentében” – s nem tudom, Sámson volt-e mentében vagy az oroszlány?
– Mindenesetre az oroszlány – felelt Ilosvay –, mert különben e dolgot nem lett volna érdemes feljegyezni.
Három diák vacsorál egy előkelő úr asztalánál, vacsora végén hígtojást hordoznak, de mikor a három diákra kerül a sor, csak egy tojás marad, s hogy senki zavarba ne jöjjön, a háziúr felszólal, miszerint a fennmaradt tojás azé lesz, ki a szentírásból legráillőbb textust idéz. Veszi tehát az öregebbik, és bütyökujja körmével megtörve felkiált: Megtörlek téged, valamint az asszonynak magva megtöri a kígyónak fejét.
Hasonlóképp a másik sót hint rá e szókkal: Megsózlak téged a földnek savával; s nyújtja a harmadiknak, de ez csak miután hirtelen lenyelte, mondta ki, hogy: Menj be a te uradnak örömébe.
Egy tanár korábban kibocsátott tankönyvét egy második, javított kiadással cserélte föl, miből egy tanítványát felszólítván, ez nem tudott felelni, azzal mentve magát, hogy nem akarná a második kiadást is, mint az elsőt, ok nélkül betanulni, hanem bevárja a harmadikat.
Debrecenben élt egy pocakos egyházfi, kit a dévaj fiatalság gúnynévvel elnevezett „oché”-nak.
A becsületes ember napjait egészen megkeseríté ez az egy szó.
Jó a debreceni szalonna és füstölt kolbász; a karcos is jól ízlik rá; de ha valaki azt súgta a háta mögött: „oché”, feldöntötte a poharát, s nekiment a villával.
A hajnali és délutáni álom is vajmi jólesik az embernek, de ha valaki elkiáltá magát az ablak alatt: „oché”, egyházfi uram ugrott le a tornyos nyoszolyáról, kapta a nádpálcát, futott ki az utcára mezítláb, s kergette az apró sihedereket, akik persze fürgébbek levén nálánál, előbb elfutottak.
Egyszer végigkergette őket az utcán, s utánuk hajítá a nádpálcát. A semmirevalók még a pálcát is elvitték.
Az egyházfi ment rögtön nagy méltatlankodással a fiúk praeceptorához, s előadva neki méltó bosszúságát, példás elégtételt követelt magának.
A praeceptor elszörnyűködött a fiúk vakmerőségén, s egybegyűjtve az egész classist, néhány száz zsivajgó fickót, az asztalra csapott a pálcával, s azt mondá nekik:
– Ti semmiháziak. Egyházfi uram azt mondja, hogy ti őtet úgy csúfoljátok, hogy „oché”. Ha én megtudom azt, hogy még egyszer valaki azt mondja neki „oché”, úgy megverem, hogy sohasem mondja többet: „oché”…
– Köszönöm, rektor uram: elég lesz már – szólt közbe az egyházfi, mikor már harmadszor hallotta azt a szót, amit éppen nem akart hallani.
Ettől fogva, ha csintalan fiúk találkoztak vele az utcán, kalaplevéve mondták neki nagy tiszteletadással:
– Egyházfi uram, én nem mondom ám kigyelmednek azt, hogy oché.
… városának kellő közepén, a piacon, hol most pusztaság van, mint teremtés előtt volt három héttel, adománk története korában egy búsulásnak indult épület állott, mely romlatag alja- és korhadt födelével talán a benne tárgyalt dolgok folyamát akarta paródiázni. Az épület megett tarka rendben apró fabódék szétszórvák, hol görög és örmény szatócsok debreceni pipát, borsot, szert és bádiánmagot, termetes kofák pedig pirosra sült kofapecsenyét és ízletes lágykenyeret árultak. E lacikonyha sor között halad át Berbécs Józsi helyi diák, csintalan ördögborda e fajnak sorából. Alkalmasint éhes: orra, mely messze elényúlik, mint a sziklafok a tengerbe, tömegben szíja föl az étvágygerjesztő illatot. E percben székely ember jön vele szemközt a fabódék közől, két garas értékű fehér kenyérrel kezében. A kenyér kétfelé hasított szivacsszerű közepén ugyanannyi árú kofapecsenye odatapadó szívességgel nyugszik. Székelyünk elégületlen szemeket vet a kezében levő ennivalóra. Úgy látszik, az árához mérten kicsinyli.
– Hogy vette kend? – kérdi tekintélyes hangon Berbécs barátunk.
– E biz, uram, két garas a kenyér, s ugyanannyi a pecsenye – válaszol a székely –, elég drága.
– De bizony drága – viszonzá a diák, miközben kenyeret és pecsenyét áthevenyészett –, azonban majd segítsünk a dolgon. Én a rendőrsegéd vagyok, kövessen kend engem. Megmérjük, s ha az árucikk a kiszabott mértéknél csak egy szemernyivel kisebb lesz: akkor kend visszakapandja pénzét, s azonfelül a kenyeret és pecsenyét ingyen.
A székelynek tetszett az álrendőr kimondványának (edictum) ingyenszagú vége, s kísérte őt jóhiszeműleg.
Az adománk kezdetén említett épület rég nincsen már… azonban ennél nagyobbszerű tárgyak is tűntek azóta a fakó semmiségbe… de kik rá visszaemlékeznek, tudják, hogy azon át egy folyosó vonult, mely az épület némely szobáiba, de a piac túlsó részére is átvezetett. Midőn e folyosó ajtajához értek székely és diák, ez utóbbi mondá:
– Kend várjon meg itt, míg eligazítom a dolgot –, s azzal a bűntestet képező kenyér és pecsenyével keresztülsurrant a folyosón, s a piac túlsó oldalán a vásári néptömeg között elvegyült.
Atilla unokája várt hosszasan. Várt fél óranegyedet, egy óranegyedet, várt egy fél órát. Ekkor türelme fogytán bemegy a folyosóra, s ott egy ajtón bezakatolva kenyér- és pecsenyéjét kezdé követelni.
Az lett az eredmény, hogy kacsólábon kitették a házból.
Pecsenyevesztes székelyünk búfelejtésül egy közeli csapszékbe ment. Mily szerencse! ki ott először szemébe ötlik, az a pecsenyenyertes diák, ki egy fiatal pajtással az asztal mellett ül. Az előttük szétszórt kenyérmorzsák, és a pár üveg, melyekben a hitelbe kért bor már fogytán van, híven tanúsítják: miképp diák urak a lakomán túlhaladtak.
Szerencsére adomahősünk a székelyt, belépése első percében megismerte, s fél szája már a második pillanatban úgy félre vonult, mintha születése óta fülével tőszomszéd lett – s fél szeme oly szorosra lőn húnyva, mintha kisgyermek korában kővel ütötték volna ki.
Tintás pajtása bámult e rögtönzött arceltorzításon.
Mindamellett a székely előnyomult az asztalig, s gyanúsan tetőtől-talpig mérte álrendőr urat.
– Uram! – szól hozzá végre némi tartózkodással –, nem az úr vette-e át fél órával ezelőtt kenyerem és pecsenyémet?
Még a kérdett állott az erdő felől:– Az okossága futott-e el kendnek, atyafi, vagy az esze állapodott meg? – viszonzá ez, s pedig elvont szája miatt oly dadogva, mintha szajkótól tanult volna beszélni.
Székelyünket e műfogás zavarba hozta. Mégegyszer végignézett a diákon … meseszerűnek tetszett előtte az egész eset … majd aztán kérlelő hangon, mint kinek igaza nincs, válaszolt: – No, no … édes úr, ne haragudjék … megkövetem… de ha ilyen isten nyomorékja nem volna, bizony megeskünném, hogy kenyerem és pecsenyém az úr kezében olvadott el.
A székely eltisztult. Berbécs barátunk pedig e napon jutott a „pecsenye-komiszárius” név birtokába, mellyel jó barátjai, dacára annak, hogy ezután ember a talpán vált belőle, olykor-olykor most is megtisztelik.
Tejfölös cipóra éhezett a diák; kimegy a piacra, vesz egy garasos cipót, kiássa bélét, s egy kofával beleméretvén egy meszely tejfölt, aztán kérdi az árát.
– Négy garas! – mond a kofa.
– Két garast adok érte – felel a diák.
– Nem lehet!
– No, nekem pedig nincs több pénzem.
– Öntsd hát vissza tejfölömet!
Visszaönti a diák, s a tejfölös cipóval elódalog.
Télen minden gyerek egy hasáb fát tartozott vinni fűtésre a falusi iskolaházhoz.
Sokan elmaradtak a porcióval, nem hozták el a fát. Ezekre azt a büntetést szabta a rektor, hogy tenyereikkel fogják be a füleiket: hogy ilyenformán ne hallhassák a tanítást.
Kényelemben hevert a diák, s pipáját forgatta, rágyújtandó. Rákiált a csürhére, vulgo mendikásra:
– Puer tullas mihi ignem!
Mire ez „feram”-mal felelvén, készségesen indul.
– Igaz – gondolkodik azalatt a diák –, de nem hagy szégyenbe! S hogy magát igazolja, azt kérdi a belépőtől:
– Fersisti jam?
– Tuli – lőn a felelet.
Vén diákot küldtek légációba egy olyan faluba, ahol a pap leánya szintee nem dicsekedhetett már a tavasz virágaival, de azért igen természetesen annál inkább szeretett gyermeteg tréfásnak látszani.
A vén sas csak tűrte az asztal felett az enyelgéseket; a kisasszony kenyérgalacsinokkal hajigált felé; egy-egy megkoppant néha az öreg múzsa orrán: fel sem vette.
Végtére azt kérdi tőle a kisasszony kötekedve:
– Ugyan, hallja légátus úr, van-e még magánál a kollégiumban vénebb diák?
– Bizony nincs ott nénémasszony.
Hogy erre a szóra nem hajították-e az egész kenyérrel fejbe? arról hallgat az írás.
Egy kisdiák grammatista korában conjungálni akarta ezt a szót „sum”.
A második személyben „es” helyett rendes alkalmazás szerint azt találta mondani „sus”.
Ez a három betűből álló kis szavacska lett egész életének fátuma.
Rajtaragadt. Tanulótársai azzal csúfolták. Később felnőtt, keresztülvergődött minden osztályon. A rettenetes „sus” ige megbuktatta minden tudományban, kizavarta minden tanulmányból; elzüllött, elvadult; egyik iskolából kicsapták, másikba bekönyörögte magát, utoljára örökös csavargó lett belőle, aki késő vén koráig egyik iskolától a másikig s faluról falura csavargott, papok és mesterek örökös terhére.
Azután az egész országban úgy hítták, hogy „sus”.
Hanem ha valaki azt szemébe találta mondani, az aztán csak ült légyen lóra, mert ha megkaphatta sus, annak ugyan beverte a fejét.
Egy embernek ellopták a káposztáját, mit elpanaszolván a papnak, felmutat egy főt, mondván: a többi is ilyen szép volt. Megnevezi a gyanús embert is.
A pap keszkenőbe takarja, s elviszi magával a templomba. Szónoklat végeztével körülnéz, ha ott van-e a gyanús ember.
– Hirdetni valóm van. Nagy József uramnak ellopták a káposztáját – s előhúzva a már bevittet –, nézzétek ilyen volt, hanem ügyeljetek, mert ki ellopta, éppen azt hajítom meg vele.
A tolvaj egyszerre a pad alá bújt.
Egy diák igen borszerető lévén, ha borral kínálták, mindig elfogadta, még ha éhes volt is. Egyszer a többek közt disznótoros ebédre hívatott, s mivel ebéd előtt is jóízűen szörpölte a bort, megszólítja egy bizalmas vendég: – ugyan, hogy ihatja, barátom, azt a bort ebéd előtt? – ő pedig feleli rögtön: – az úrnak is azt javaslom, addig igyék, míg éhes, mert ha jóllakott, nem fér belé a bor.
Múlt század utolsó negyede vége felé, az aggódva gondoskodó szülők kívánatára Miska öreg s hű házi legény kíséretében indult b. X. Z. úrfi Németországra, tanulását a göttingai egyetemben végzendő. Utazás közben, Szászország egyik faluja közelében, nehány sertés mellett haladtak el, melyeket egy háromszögű kalapos német ember hajtogatott a falu felé. Miska, ki honában csak nehány öreg tanár meg pap fején látott (ezeknél még akkor divatos) háromszögű kalapot, kezeit összecsapva fölkiáltott:
– Hú, teringettét is, ni, mit látok?
– No, hát mi a baj, Miska? – kérdi az úrfi.
– Most már tudom – felelt Miska –, miért küldik az úrfiakat Németországra tanulni, hiszen itt még a disznókat is professzor őrzi.
Legátus állott be egy tehetős falusi úrhoz a pünkösdi napokra; egyik ebéd végével sajtot hoznak be, és a háziúr tiszteletből a legátusnak nyújtja megkezdés végett. – Hol parancsolja a Ts. úr hogy megkezdjem? – kérdé a legatus. – Ahol akarja – felelt a háziúr. – Úgy hát kegyes engedelmével majd csak az iskolában kezdem meg.
Egy diák rektori cenzúrát tett. – Mielőtt tudniillik a szándékozók rektorságra eresztetnének, a népiskolai tantárgyakból szorosan megvizsgáltatnak. – A geográfiából mondja neki az illető tanár, hogy mutassa meg Hátsó-Indiát. – A diák a nagy kifeszített földabrosz elébe áll, kezébe fogja a mutogató pálcát, Istenre bízva ügyét, befogja mind a két szemét, s remélte, hogy így tán jobban eltalálja, amire nem emlékezett, hogy valaha kereste és meglelte volna; odabök vaktában az abroszra, és szerencsésen el is találta … a Szahara sivatagot.
Szentábraháminak, a költőnek, annyira vitte Isten dolgát, hogy egy eladott föld árából elvégre pár lovat és szekeret állított. A szekér kissé rozzant volt: az eladott föld körül belől nem bírt nagy terjedelemmel.
– Hogy adod el a szekered, Anti? – kérdé tőle egy barátja.
– Hagyd el, ne vedd meg – közbeszól egy más pajtás. – Indulj el nyomába, és szedd fel…
Márton borbély rég adósa 8 pforinttal házigazdájának, de e napig még nem fizethette.
Véletlenül megtörténik, hogy a háziúr foga fáj. – Több nap óta törekszik hasztalan foga vészét elzsibbaszthatni; de sikertelen. Végre leszalad a borbélyhoz azt kivonatandó, ki a műtétet biztos kézzel végre is hajtá.
– Mit fizetek Márton? – kérdé örömében a fájdalomtól megmenekedett.
– Egy pengő forint az ára – mondá önelégülten a borbély.
– Hm! az sok; de mindegy: most tehát még hét forintot fizet.
Borbélyunk e szavakra megjuhászodott, mintha egy cseber jégszemert pördítettek volna le hátán.
– Kérem alássan, én szegény ember vagyok – viszonzá –, sohase tudok annyi pénzt összekaparni, ha csak gyermekeimet nem ölöm éhen meg; hanem, mivel most éppen alkalomnál vagyunk: kihúzom tíz fogát nagysádnak azért a pár krajcárért, csak hogy jőjünk tisztába!
Az Érmelléken hatalmasan dicsekedett egy sarlatán orvosi ügyességével, hogy ő mindenféle betegséget meggyógyít.
– Adjon hát az úr nekem valami jó szert ijedés ellen – mondá egy vincellér.
– Hát mitől ijedt meg kend?
– Bizony, hallja, attól, hogy itt a tél, aztán se gubám, se csizmám.
Bizonyos gyógyszertár külzetén ilyen fölirat volt: haec tria sunt difficilia: sumere, pati, solvere (e három nehéz: bevenni, szenvedni, fizetni), ezt nézvén egy falusi ember, fejcsóválva mondá: bizony még ennek egy híja volna, t. i. tacere (hallgatni).
Egy falusi asszonynak a gyógyszerész vonakodott terjéket adni, mert – úgymond – ez altatószer, és fölösen adatva elbutul tőle a gyermek.
– Nem bánom – felelé az asszony –, úgyis azt mondta bíró uram, hogy nálunk nem szükséges az okos gyerek, mert sok baj van vele.