Fajadomák

I. CIGÁNY

Titulus és vitulus

Haldoklott a cigány, hivatása szerint meglátogatta a pap, s kezdé lelki ápolásában részeltetni.

– Hát, édes fiam, hiszed-e a másvilágot?

– Hiszi a ménkű.

– Akarod-e meggyónni bűneidet?

– Akarja a ménkű.

– Akarsz-e idvezülni?

– Akar a ménkű.

– No, hát üssön meg a ménkű – szólt a türelmét vesztett pásztor, s otthagyta a dádét.

Beteg volt a dáde egyetlen rajkója. Búsan üldögélt az apjuk a putriajtóban, s nagyokat sóhajtott.

Mindenfélét tanácsoltak már neki a betegség ellen; kenőcsöt, fürösztést, kissárfüvet, tetemtoldó növényt, fürdőt, ráolvasást; de semmi sem használt.

A tiszteletes úr arra menvén, megszánja a szomorodott atyát, s részvevőleg kérdé:

– No, hogy van a fiad?

– Köszönöm, szent atyám, bizony ebül van az.

– No csak, édes fiam, imádkozzál buzgón, majd akkor meggyógyul.

– Jaj, szent atyám – sóhajt fel a dáde –, azt is megpróbáltam már, de az sem használt.

Egy cifra kostökű, s jó debrőit füstölgető hajdani jó táblabíró úr, nem akarván félbeszakítni ízes dohányzását, mikor az előtte levő faluvégre ért, megkérde egy ott bámészkodó cigányt: – „Hej cigány! szabad-e ebben a faluban  dohányozni?” – „Szabad, nagyságos uram!” – lőn a válasz –; „de becsületes ember nem szokott”.

És a jó táblabíró úr szűzszájjal hajtott keresztül a falun.

A szomszéd faluba levelet vitt a cigány, erős hideg volt, mely ellen csak egy rongyos guba védte a jámbort; mellette hajtatván el franciás előfogaton egy birtokos, szól hozzá: – Rongyos a guba, cigány! – A guba csak jó volna – felel a cigány –, de azs idő nem hozzsá való.

Éjféltájban megszólította egy falusi úr szobájában tüzet rakni berendelt alvó cigány cselédjét. – Kelj fel hamar, s gyújts gyertyát, mivel nagyon beteg vagyok.

– Várjon az úr reggelig, ne légyen beteg – felelé a cigány –, mert nagyon alhatnám.

A szomszéd faluban lakó barátjának egy birtokos kolbászt és egy üveg mustárt küldött, levélke mellett, egy cigánya által, ki a kolbászt a falu végéni korcsmában megsütvén, jóízűn fölfaldosta. Midőn a levelet és mustárt az illetőnek átadná, számba kéretett a kolbász is, a cigány bámulva felelé: – Juj! azt hittem, hogy a kolbászt nekem útravalónak adták; osztán beteg embernek nem is jó a zsíros étel, s azért csak ezt a keserű orvosságot hoztam el.

Gyónni ment a cigány. Vétkei közt azt is bemondta a gyóntató atyának, hogy „egyszer az anyja ködmönét földhöz vágta”. Megjegyezte ugyan a gyóntató atya, hogy ez nem vétek; mindamellett a cigány külön abszolúciót kért. Megnyervén végre, a gyöngéd lelkiismeretességnek azon okát adta, miszerint azon alkalommal s véletlenül „a ködmönben az anyja is benne volt”.

Madarason csínyt követett el a cigány, bíz azt lekapták a lábáról, s tizenkettőt verettek rá korbáccsal.

A korbács ócska volt már és szakadozott.

Amíg verték a cigányt, szidta tele torokkal a madarasiakat.

– Cifra tornyot tudtok építeni, ugye? de egy becsületes korbácsot nem tudtok venni a tisztességes emberek számára!

Igmándon a cigány egy nap reggelén éppen lakodalomból ment haza, útja a falu végén levő tó hídján vezeté őt keresztül.

– Húzzak egy hajnalit, János bácsi?! – kérdé a cigány ittas fővel a hídon lévő sz. János képétől –, s feleletre nem is várva, elkezdett egy nótát húzni.

Történetesen egy arra menő ember meghallá a cigány beszédét és zenéjét, s mint botrányt a helybeli plébánosnak feljelenté. Ez maga elé hívatván a cigányt, jó huszonötöt veretett rá sok ember jelenlétében.

A cigány nagy búsan elballagott a nevezett hídhoz, s könnyezve mondá: – Hej, János bácsi! nem hittem volna, hogy oly árulkodó ember legyen.

Egy úr a piacon nyolc gyönyörű kövér libát vett, s rábízta egy cigányra, hogy hajtsa haza udvarába. De a more útközben elsikkasztott egyet, s midőn érte kérdőre vonatott, mennyre-földre állítá, hogy megvan mind a nyolc.

– Tehát olvasd meg – monda az úr.

A cigány olvasá: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc.

– Hol van a nyolcadik?…

– Itt van la – monda a cigány, egyre rámutatva.

– Hát a hetedik?

– A meg itt van ni – s így mutogatta sorban mindeniket, midőn pedig arra került a sor, hogy az elsőt is megmutassa, újra a nyolcadiknak mondottra ugrott. Nem lehetett rajta kifogni, s szemtelen pislogással monda:

– Megvan ezs, urám, mind.

– Én nem látom, hogy megvolna.

– De bizs én meg látom.

Az udvaron éppen csépeltek, az úr előhív nyolc cséplőt, hogy mindenik fogjon egy-egy libát. A nyolcadik természetesen nem foghatott.

– Na cigány, látod, hogy nincs nyolc liba, mert ennek az embernek nem jutott.

– Hát hagyja el a sent lilek az ügyetlenjét, miért nem fogott addig, amíg volt…

Meghalt az öreg dáde felesége, hej siratta is keservesen! Vigasztalta a jó tiszteletes úr:

– Ne sírj Ferkó, ne sirasd őt olyan nagyon. Jó dolga van már annak, a jó Isten vette őt magához.

A cigány meggondolta magát e szóra.

– Hát csakugyan a jó Isten vette magához a Marcsát? – kérdezé komolyan a paptól.

– Ha én mondom fiam, úgy van.

Nagyot sóhajt erre a cigány.

– No hiszen meg is gyűl vele ő szent felségének a baja!

Néhány cigány vonult át egy helységen.

A családfőnök a falu földesuránál ily szavakkal köszöntött be, magával vivén számos magzatját:

– Adjanak ennek a sok rajkónak egy falat kenyeret.

– Hiszen nem elég annak egy falat! – szólt az úr.

– Adjon hát egy egészet – szól a cigányok közül egy.

1847-ben U.-kon bizonyos lakodalmi alkalommal egy hirtelen barna cigánynő is megjelent az udvaron.

A kapu melletti szemétdombon, félre a bámuló néptől tyúksereg kapargált.

A szurkos kezű nézdelő felemelt hirtelenében egy vigyázatlan fekete tyúkot, s szakadozott gubája alá rejté azt, – azután odaállt bámulni a többi szájtátók közé.

Amint ott állt, a jámbor állat kidugta veres taréjos fejét a ritkás guba egy plágáján.

A háziasszony észrevette a tyúkfejt; de észrevette a vén satra is, hogy sejtenek valamit a dologról; – s midőn a háziasszony már fel is emelé öklét a vendégi szeretet bebizonyítására, – megszólalt:

– Lássa gazdaasszony, ezs a fekete holló, elamott, a kapu sarkánál fel akará falni azsokat azs ártatlan tyúkokat, én megfogtam, idehozstam, hogy tessík megbüntetni.

– Ugyan, édes nagyságos uram! nem ádhátná egy pipa dohányt? – szólítá meg a cigány egy fedeles kocsiban ülő három diák egyikét. Az megmosolyogva a címet, nyújta dohányt neki, s midőn amaz pipáját megtöltötte, ismét szól: – Ugyan, tékintetes zsifiurak! hát egy kis tizsvel nem solgálhatnának? – Tüzet ád a diák, s a cigány a kocsitól hátrálva, visszakiált: – Úgye kénték csák diákok?

Nézi a szász gazda az oláh kaszást, ki napszámban dolgozik, amint ebéd idején eszi az ő drága kenyerét, szalonnáját.

Az oláhnak hatalmas gyomra van, kivált ha a máséból láthatja el.

A szász gazda csak csóválja a fejét.

– Héj Lupuj! Lupuj! Be jól vág a te késed az én kenyeremben! de rosszul vág a te kaszád az én rétemben!

Muntye Pava temetésére sereglett össze az oláh atyafiság. A pópa szörnyen eldicsérte a megboldogultat; elmondá, hogy az már most milyen egyenesen ment fel a mennyországba, s ott micsoda jó dolga van: mégis ezek az ostoba emberek úgy ragaszkodnak a világi jókhoz, holott amoda-át milyen paradicsom várakozik rájuk.

Felkiált erre egy oláh a tömeg közől:

– Csej muná, na mincsuná.

(Ami a markodban, az nem hazudság.)

N ..sz M … mezővárosban egy óvilági szolgabíró úr előtt – nem egyszer, de többször káromkodta végig szinte vele egynevű ittas pór oláh az utcát, csupán azon bosszontási ingerből, hogy őt, a vele egynevű szolgabíró atyafiának el nem ismeri, és hogy őt oly gazdag létére mivel sem segíti. Több ízben istentelen oláh káromlásai és a szidalmaiért másnap fölhívatja a bűnöst, hogy mi okra való nézve káromolja őt háza előtt oly igen?

– Uram!… tekintetes szolgabíró uram! – szól az oláh –, bomoljak meg, vagy mindjárt váljak kővé, ha legkisebbet is tudok a dologban. – Mert – kérem – oly szerencsétlen vagyok, hogy ma … mitsem tudok arról, mit tegnap ittas koromban tettem. Hanem – kérem alásan – bocsánat! fogjunk kezet, mint egynevűek, és ismerjük el, hogy atyafiak vagyunk.

– No jól van, Trailla – mondá a szolgabíró –, most még az egyszer megengedek.

S azzal az oláh elszabadult.

De – vagy két hét múlva húsvét napja lett, s másnapján Trailla bácsi még délelőtt jól berakiázott (pálinkázott), és eget-földet rengető káromlással fenyegette az ablaknál álló D… ka szolgabírót, mint vélt rokonát –, ki azonban felnyitva ablakát, kiszól:

– Jó, jó, Trailla. Csak hagyj föl a nagy káromlással; és holnap jöszte föl hozzám: atyafiságból egy derék borjút adok ajándékba.

És ezzel megszűnt az oláh káromkodni, – s viszonzá:

– No jól van! … majd meglátom. – És azután tovább tántorgott.

Másnap csakugyan – nem feledkezve meg az ígéretről állítása szerint – megjelent, és alásan kéri a szolgabírót az ígért borjúért.

– Hát emlékezel reá, Trailla, amit ígértem tegnap? – kérdezé a szolgabíró.

– Már hogyne emlékezném tekintetes szolgabíró … s rokon uram.

– No jó, fiam – ki a padot, hajdúk!!

És így olyan olvasatlan – legalább – negyvenet kapott Trailla oláh, hogy nyolcvanért sem adta volna. – Többé sohasem káromkodott sehol.

Ment a zsidó két paraszt emberrel egy szekéren; s tartotta őket beszéddel, míg el nem álmosodott, akkor azután elaludt szépen, s verte a fejét a saraglyához.

A két paraszt azután elkezdett beszélni egyről-másról, a sok régi dolog között utoljára belekeveredtek az özönvízbe, s azt magyarázgatták egymásnak a bibliából.

Egyszer a zsidó nagyon beleüti az orrát a lőcsbe, amire felocsúdik, és egyenesre ül ismét, s hogy a két parasztot hallja beszélni valami nagy vízről, beleszólal ő is.

– Már én akkor Bátorkheszin laktam.

– Bizony akkor régi ember lehet kend Mózses.

Pál iddogált a korcsmában. Egyszer feláll:

– Mózes gazda, fizetni akarok.

– Mind, vagy csak a mostanit?

– Mind.

Bemegy Mózes az oldalszobába s összeszámítja: 5 frt. Kijő; 5 frt. 40 kr.

– Itt a pénz, de én kendnél többet nem iszom.

– Miért?

– Mert 40 krral megcsalt.

– Úgy! hát hiszen itt a pénze. Miért kérdezte, ha tudta?

Egy pajzán vargainas puszta mulatságból mentében keresztül akarta rúgni papucsát az előtte ballagó butyros zsidónak fején, azonban annak kalapjába ütközvén, helyéről azt a földre billentette. A bosszús zsidó a szaladásnak eredt inast utól nem érhetvén, imígy fenyegeté: – Várj te gaz akasztófa, ismerem apádat, az becsületes ember, de te semmiházi akasztófára való vagy, mint az apád.