Legtöbb magyar faluhelyen maig is szokásban van a húsvét-napi öntöződés. Úrfiak, kisasszonyok úgy szokták ezt, hogy finom rózsavizecskével kis üvegecskéből egymást meglocsolgatják, s úgy tesznek, mintha örülnének neki; hanem a parasztlegények erősebb szokást követnek, ők a lyányokat egyenesen a kúthoz viszik, s ott hevenyében egy pár veder vízzel becsületesen nyakon öntik, s a leányok úgy tesznek, mintha haragudnának érte.
– Jaj, nemzetes uram! – sopánkodik egy húsvét-napon a jómódú gazda számos fehércselédsége. – Dugjon el bennünket valahová, az egész falu legénysége mind készül bennünket megöntözni, ne találjanak ránk.
– Bújjatok hát ide az üres hombárba – mond nekik az öregúr –, csakhogy aztán ne szóljatok, mikor jönnek.
Jöttek a legények, keresik a lyányokat, tűvé tették értük az egész külső házat, lesték az udvaron, de egy sem jött elő.
El is mentek volna már, ha a leány-nép meg tudta volna állni a hallgatást a hombárban, de a vad szüzek vihogni, nevetni kezdtek a legények felett, erről rájok ismertek; nosza, megkapták a hombárt, mindenestül felemelték egy hatökrös szekérre, s végigmenvén vele a falun, minden házhoz bekiáltottak:
– Csíkot vegyenek kegyelmetek!
Mely szóra minden háztól előjött a férfifajzat, s nem sajnált egy-egy kanta vizet tölteni a kérdéses csíkok nyakába, kiket csak a falu végén szabadítottak ki a hombárból, átázva a bőrig.
Kiállták ám ezt a tréfát a mi pozsgás falusi nimfáink, s százszor visszaadták ezt az eláztatást azoknak a legényeknek, akik őket később feleségül vették.
Dunántúli magyar ácsoknak van egy sajátszerű dalok, melyet ők együtt szoktak énekelni, ilyenformán:
Először papírra rajzolnak egy hosszú és egy rövid vonalt, és egy faragószéket, ehhez éneklik:
„Ez a hosszú, ez a kurta,
Ez pediglen faragószék.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék.”
Azután rajzolnak egy egyenes, egy görbe vonalt és egy karikát.
„Ez egyenes, ez görbe
Ez pedig megy kerekbe.
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”
Azután rajzolnak egy gólyát hosszú orral és egy koppantót.
„Ez a gólya, ez az orra,
Ez pediglen koppantója,
Orra, gólya, koppantó,
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”
Végül rajzolnak egy embert, egy kezében pohárral, másikban palackkal.
Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Klázli, flaska, részeg Miska.
Orra, gólya, koppantó,
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék!
Mi eredete van e furcsa nótának, azt én valóban nem tudom, és ha valaki felvilágosít róla, köszönettel fogadom.
Egyszer farsang idején egy fakószán hajtatott be nemzetes Kapor Ádám uram udvarába, ki mint univerzális násznagy hét vármegye határában valamennyi házasulandó legény és eladó leány előtt ismeretes vala.
Egypár nemes atyánkfia ült a kasban, egyik lábát mindenik kilógatta a szekér oldalán.
Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmájuk ezüstsarkantyúra, mely klenódium csalhatatlan hatása akként volt biztosítva, hogy annak egyik felét mindkét testvérpár felhúzta a szélrül eső lábára (a másikon pedig bagaria volt), s azt kinyújtva a szekér oldalán, eképpen hódíták meg az ablakokon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán, bármely oldalról pillanták is meg a fakószánt, ki nem kerülheté az ellenállhatlan – sárga csizma.
A fakószán megállt Kapor Ádám uram udvarában a kút előtt. Az érdemes vendégek rövid tanakodás után helyrecserélték a csizmáikat. Amelyiknek egészen a sárga jutott, az ment mindig elül.
Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra való volt, hogy abban megtörülközzenek.
Így állítottak be nemzetes Kapor Ádám uramhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a geneológiájokat, melyből menten kiderült, hogy apáról-anyáról atyafiasak nemcsak ővele, hanem az egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi körülményeikkel: hogy ők osztozatlan testvérek, neveik Péntek Péter, Péntek Pál; az apjuk is azért kereszteltette őket Péternek, Pálnak, hogy egyszerre tarthassák meg a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan fél faluja volt, s az a Cz … y, aki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük restorációkor; hanem van Fehérben három szessziójuk – zálogban, csak pénz kell hozzá kiváltani; Komárom vármegye törvényszéke előtt pedig négy perük foly, melyben egész Magyarországnak egy tizenketted részét keresik; most pedig házasodni jöttek, s kérik az öregurat, hogy legyen nekik násznagyuk.
A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregúr mindig a Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszéd közben, ha nem jutott valami eszébe, igen sűrűen szokta ismételni azt a beszédfótot: „hogy híják?” a két testvér mindannyiszor fölkelt a székről, és felelt rá: „Péntek Péter, Péntek Pál.”
– Hát öcsémuramék – mondá az öregúr –, igen szívesen megteszem, amire kértek, csak azt tudassák hát velem, hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó, vagy hogy híják?
(– Péntek Péter, Péntek Pál.)
– Igen. De a menyasszony nevét akarnám tudni.
– Hát ideát a szomszédban, tekintetes István urambátyánknak az ő hajadon leánya, Zsuzsánna, lenne az. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.
– Van biz annak. De hát – hogy hívják? – (Péntek Péter, Péntek Pál) – melyikük számára kérjem meg?
– Hát amelyikünkhöz örömestebb hozzájön.
Kapor Ádám uram nagyot fújt a pipájába. Ilyen komisszióban még csakugyan nem részesült ez ideig.
– Ejnye – hogy híják? – (Péntek Péter, Péntek Pál) – hát kegyelmetek ketten vesznek egy feleséget?
Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a szomszédban azt kérdezte a leánykérőktül, hogy „ma adjak-e kegyelmeteken ki, vagy holnap?”
– Már inkább csak holnap – felelének azok ártatlanul. Legalább még aznap ott vesztegelhettek.
Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járván, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit vegyenek el?
Nem tudom, kaptak-e már.
Első hónap. Egy fiatalember megismerkedik aháziasszonya leányával, s rettenetesen szólja egy barátja előtt.
Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki, hogy a városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát. – „Mit gondolsz! csak van szemem” – kiált fel az haragosan.
Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar a tárgyról. „Kérem, ne szóljunk erről.”
Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar mondani, de mégsem mond.
Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses hajadont, az ifjú ember fölpattan, és párviadalról beszél.
Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos tulajdonságairól.
Hetedik hónap. A barát felszólíttatik, hogy legyen násznagy –, okul adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, aminőt hét puszta faluban nem találni.
Nyolcadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz. Csak egy ember beszél, a másik hallgat. S aki hallgat, az a férj.
– „Papucs alatt vagy te pajtás” – mond a jó barát. – „Mint minden jó férj” – felel amaz mártírok ábrázatával.
A palóc legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
A faluvégen kinn áll a keresztanyja a kapuban, s rákiált már messziről:
– Te Ferkó! Tán még nem is tudsz semmi újságot?
– Már honnan tudnék.
– Látod: meghót anyádasszony.
– Hát mér nem mondta?
– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
– Bezon bánom is én.
– De neked hozta ám, nem magának.
A legénynek eláll szeme-szája.
– Hát tán még nem is tudtad, hogy megházasodtál?
– Most hallom kendtül. Hát már kit vettem el?
– Szilvásról a Ferde Pannit.
– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.
Otthon aztán, mire hazaér a vőlegény, kijön eleibe az apja furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, ez meglevén, végigveri istenesen, s akkor aztán magára hagyja látatlan feleségivel a fiát, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy a Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel konszummálva van a házasság.
Másnap megesküsznek, s harmadnap a templomban dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskének, hogy az ura úgy megszerette, hogy már meg is verte jól. – Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak, hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki.