Nyelvsajátság

[Sajátságos a magyar nyelvben… ]

Másik sajátság a köznép által szokásos nyelvhasználatban az irodalmilag elfogadott eszméknek egészen más fogalmakra felhasználása.

Parasztember érti e szó alatt: szabadság az országos vásárt; világnak nevezi a mécsest és gyertyát; igazságnak az útlevelet; jószágnak az igavonó állatot; szivárványnak a kút csövét; öröknek az apáról maradt vagyont; életnek búzát és kukoricát; és hazának azt a falut, melyben született.

A betűszedőknek saját terminológiájok van, melyről következő levél mintául szolgálhat:

„Tisztelt főszerkesztő úr. Nagyon elkésünk. A küldött Egy éj a Mátra tetején csupa szalma (olyan ritka írás, amiből kevés nyomtatás lesz), jó lenne talán A lantos vitézt  keresztüllőni (a sorokat ritkítani). Én nem tudom, hogy kergetem ki a lapot (így mondják, mikor nagy közök hagyásával pótolják ki a tartalmat), hacsak a verseket szalonnástul nem teszem be? (a vékony rövid sorokból álló verseket nevezik szalonnának, mert azokkal kevés dolog van). Hát annak a filozófiai értekezésnek nem lesz semmi feje (főcim)? A szerkesztő úr cikkéből egy árva gyereket nem tudok hova tenni (árva gyerek az oly magányos sor, mely a túlsó lapra marad egy cikkből). Írjon hozzá még egy pár sort, addig nem húzatom le szerkesztő urat (lehúzatásnak nevezik a kefével történt nyomást). Kérem, siessen. Szeretném még ma A férfiúi elveket  megtörni (lapokra osztani), hogy azt a Négy fiatal költőt is befoghassam (formába venni). Maradok stb.”

(Az utolsó tál ételnél.)

Tessék, egyék, nem lesz egyéb.

— — — — — —

(Gyereknek, ki a puszta kenyérrel be nem éri.)

Jó kenyér ez, kakastejjel, varjúvajjal van sütve.

— — — — — —

(Debreceni kofák szózata a sült tök mellett.)

Parázs, mézes, forró, széles. Kóstolja kend, be jó édes.

— — — — — —

(Rövid ebédnél.)

Először tormás,

Azután nincsmás.

— — — — — —

(Tréfás kínálkozás.)

Egyék, tisztelendő uram, ebből a hurkából,

úgyis a kutyáknak adnánk.

— — — — — —

(Mikor valaki nagynak találja a tálban levő koncokat.)

Ha nagy, vegyen kettőt.

— — — — — —

Egyél. Ne koplalj, mint otthon.

Az arabs nyelvben ötven kifejezés van a „kard” szóra. Ami arra mutat, hogy az arabs nagyon szeret hadakozni.

Hasonló jellemzetes körülmény van a magyar nyelvben is: a verekedés kifejezésére legalább kétannyi szó találtatván benne, úgymint:

Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, tülekedni.

Megverni, megütni, megvágni, megdögönyözni.

Eldöngetni, elpáholni, elabajgatni, kimángorolni, lehúzatni.

Elcsépelni, megöklözni, megtapogatni, megpofozni, megtépászni.

Birkózni, huzakodni, csatázni, vívni, marakodni.

Megcibálni, megtérdelni, kiporolni, lepüfölni, megtenyerelni.

Megkommantani, megdöfölni, főbeteremteni, képére mászni, meggyomrozni.

Megpaskolni, végigrakni, helybenhagyni, megrugdalni, megtaposni.

Meggázolni, földhözverni, letiporni, megfejelni, elderekalni.

Rászedegetni, lecsípetni, megsújtani, megrakni, megtörögetni.

Dulakodni, csetepatézni, nyeggetni, elhegedülni, kicsávázni.

Végignyújtani rajta, felképelni, poflevesezni, kikapatni, meglökdösni.

Lefülelni, elegyengetni, megkutyaporciózni, megbúbolni, megcincálni.

Megtaszigálni, megkapanyelezni, megfurkósbotozni, megdorgálni, elléhálni.

Elfenekelni, megnyakalni, megsodrófázni, megnyaggatni, ellazsnakolni.

Főbeverni, agyonverni, gúzsba csavarni, derekát leütni, mogyoróhájjal kenni.

Lesuhintani, lekalabintani, leteremteni, meggyömöszölni, megmarkolászni.

Főbekólintani, kiebrudalni, megnáspangolni, elegyebugyálni, kitéglázni.

Civakodni, hajbakapni, odasózni, besavanyítani, megugratni.

Megaprítani, falhoz mázolni, kirúgni, felrúgni és értekezni stb.

Íme tehát a magyar nyelv kitesz még az arabson is, mert a harc fogalmát százféleképpen tudja kifejezni. S mondja aztán valaki, hogy a magyar nyelv nem elég gazdag.

Csendesfy úr pesti háziúr és tiszafüredi földesuraság. Hajdan Heimlicher-nek hívták.

Mikor Tiszafüreden jószágot vásárolt, restellte, hogy a parasztok nem tudták kimondani a nevét, s megmagyarosítá azt Csendesfyre.

Azután meg azt restellte, hogy nem tud magyarul, magyar nyelvmestert járatott magához, magyar leveleket írt, magyar könyveket olvasott, magyar lapokat járatott, egyszóval igen jeles ember.

Azonban könyvekből tanulván a nyelvet, úgy járt, hogy amit olvasott, azt mindig megértette, de amit beszélni hallott magyarul, már azt csak feliből-harmadából; evégett kénytelen volt magának irtóztató nagy zsebeket varratni a kaputjára, hogy Ballagi zsebszótára beleférjen, melyet ő mindig magával hordozott, s ha valamit meg nem értett, amit beszéltek hozzá, azonnal felnyitá a lexikont, s kikereste belőle, hogy mit tesz az.

Volt neki csinos kis fiatal felesége, ennélfogva apró gyermekecskéi is lőnek, azoknak pedig valóságos tiszaháti dajkát hozatott, rábízta, hogy mindig magyarul beszéljen velök.

Így lőn, hogy egy napon legkisebb fiacskáját, ki már kétéves kezde lenni, felhozatá dajkájával együtt írószobájába, hogy konverzálna vele egy kevéssé, s ott egy darab cukrot akart neki adni, hogy jobb kedve legyen.

A gyerek nem fogadta el a cukrot, mondván:

– Mem – bad – pápi, – mama – bú, – kusz-kusz – bibis.

Az apa bámulva nézett a dajkára.

– Mit mondott most ez a gyerek?

– Azt mondta, hogy nem szabad neki semmi édességet enni, mert az édesmama megtiltotta. A múltkor is a nagyságos asszony megtudta, hogy a szakács tortát adott neki, s szörnyen haragudott érte, mert a kisgyerek foga fáj tőle. Ezt akarta mondani.

– No, bizony nagyon rosszul ejti a szavakat. Hát nem vagy éhes kisfiam?

– Bebusnak – vót – hámhám.

– Mit mondott? – kérde Csendesfy úr a dajkára nézve.

– Azt mondta, hogy köszöni alássan a papa kérdezését, Bebuska jóllakott már, evett mindenfélét, körtét, almát.

– Ki az a Bebuska?

– Hát a kisúrfi, nó?

– Hát ki nevezte annak, én Albertnek kereszteltettem.

– Hiszen az lesz ő majd, ha megnő, hanem amíg ilyen kicsiny, csak nem híhatjuk másnak, mint Bebuskának. Törülje meg a cicéjit Bebuska, a csecse kacsójával, aztán csücsüljön le.

Csendesfy úr egyszerre előkereste a Fogarasit, és nem találta benne a kimondott szókat.

– Hallja maga Zsuzsi, maga az én fiamat nem magyarul, hanem cigányul tanítja!

– Oh! majd mit mondat velem a tensúr! A lelkem se tud cigányul, hisz beszéljen a kisúrfival, ha tud, meglátja hogy magyarul beszél.

Csendesfy úr türelmes ember volt, fogá a kisúrfit, felülteté a térdére, s rajta volt, hogy tudakozódjék tőle egyről-másról.

– Hát kisfiam, kivel voltál tegnap sétálni?

– A dadával.

– Ki az?

– Hát én! – magyarázá Zsuzsi. – Ugyan már azt se tudja a tensúr?

– Hát merre voltatok?

– Táttá!

– Tatában?

– Azt mondta, hogy „messze”; pedig nem igaz, nem voltunk messze, csak a Múzeum udvarán.

– Hát mit láttál ottan, kisfiam?

– Oh! – csecse – tyutyut, – sok – sok – tubit, – aztán – pici – mucit.

– Oh arra bizony rosszul emlékezik a kisúrfi. Azt beszéli, mikor még a dajkája elvitte a cupringernéhez, ott látta azt a nagy kutyát meg azt a kis nyulat, meg azt a sok galambot.

Az apa csak bámult.

A gyerek belejött a diskurzusba, s mondta tovább:

– A nene – adott tütüt – Bebusnak.

– Ahá! azt beszéli a kisúrfi, hogy akkor bort adott neki az a csúnya asszony – szólt Zsuzsi, kapva az árulkodáson.

– Szép, szép, beszélj csak tovább.

– Aztán – Bebust csúnya dada, letentélte – a zsizsi mellé.

– Ne hozzatok dühbe, hát micsoda beszéd ez?

– No pedig igen jól és világosan mondta a kisúrfi, hogy az a rossz dajka, aki előttem itt volt, lefektette a kisúrfit a tűzhelyre: no de képzelje, tensuram, az égető tűz mellé.

– Hát zsizsi azt teszi, hogy „tűz”?

– Hát a gyereknek bizony azt teszi.

– Hát mért nem beszélnek a gyerekkel is úgy, mint az igazi emberrel?

– Én istenem! hiszen nem érti meg másképp. Ha már olyan okos ember volna, mint az édespápája, nem úgy beszélnének hozzá, de ha gyerek, csak gyerek-nyelven kell vele beszélni.

– Gyerek-nyelv, micsoda gyerek-nyelv? én nem tudok semmi gyerek-nyelvről.

– Elhiszem biz azt, mert tensuram német gyerek volt.

Csendesfy úr meg volt lepetve az argumentum által, s átlátta, hogy Zsuzsinak igaza van.

– No tehát állj ide, és légy tolmács köztem és a fiam között. Kérdezz tőle valamit.

– Hát Bebuska, mit csinált aztán a zsizsi mellett?

– Hát Bebus – bábója – bibis lett.

– Látja téns úr, milyen szépen – megmondta, hogy megégette a lábát.

– Hallottam, de nem értem.

– Hát azután mit csinált még az a rossz dada?

– Bebust meg paci-paci, – ogy nem bad – dűdű.

– Megverte a Bebuskát, hogy mikor hazaviszi, ne merjen sírni vagy panaszkodni.

– Mama – látta – Bebus – botó – süsü – csincs.

– Oh be jól mondja a lelkem: hogy a nagyságos asszony mégis észrevette arról a dolgot, hogy a Bebuska sipkája elveszett a fejéről.

Csendesfy úrral az atyai sajnálkozás elfeledteté, hogy fia beszédét csak fordításban hallja.

– Hát kisfiam, a Zsuzsi nem vert meg úgy-é?

– Zsuzsi csecse dada –, Zsuzsi dudikál szépen – kerbe.

– Már mint hogy én danolok neki, mikor elviszem a Múzeum udvarra.

– Aztán a csecse bácsi – oda: – aztán bácsit Zsuzsi csicsija babája, – csecse bácsi Zsuzsit csicsija babája.

– Hát e mit tesz?

– Tudja a Jézus – szól Zsuzsi fülig elvörösödve. – Ugyan már hogy is kívánja tensuram, hogy az ember mindent megértsen, amit ez a kisgyerek összebeszél.