Máig is emlékeznek Debrecenben és vidékén H… i professzorról, ki a múlt század vége felé élvén sok természettudományi ismerettel bírt, miket a hír könnyen természetfölöttiekké nevelt, így hitték őt utóbb varázslónak.
Beszélték róla, hogy éjjelenként a temetőben halottakat idézett föl, amikor a tűzokádó vadkanok nyargalták körül, s hogy az ördögöket olyan jól ismerte, mint saját diákjait.
Egykor történt az az eset Debrecenben, hogy egy szegény asszony kimenvén a piacra, két kis gyermekét azalatt otthon magokra hagyta. Az egyik gyermek még csecsemő volt, a másik lehetett hároméves. Az asszony férje hentes volt, s a nagyobbik fiú, sokszor látva, mint öldösi apja az ürüket, azt gondolta ki, hogy kis öccsével ő is mészárost fog játszani, s fogta az öreg kést, s azt a gyermek nyakába döfte. Csak akkor ijedt meg aztán, mikor látta, hogy megölte kis öccsét, s féltében elbújt a kemencében, melyet anyja telerakott szalmával, sütéshez készülve. Az asszony megjött, s legelső dolga lévén a kemencét befűteni, a kisfiú, ki odabújt, a lángok közt összeégett, ekkor az asszony ki akarta vonni a parazsat a szénvonóval, akkor látta meg, hogy gyermeke iszonyúan odaégett. Kétségbeesve rohan erre a szobába, s amint ott a másik gyermekét vérében fekve találja, fog egy kötelet, s a mestergerendára felakasztja magát. Nehány perc múlva érkezik maga a gazda, s amint első tekintetre családja mindhárom tagját oly irtózatosan kimúlva látja, a fájdalomtól egyszerre megszakad a szíve, s holtan rogyik össze.
Az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. A közönség sírkövet akart emeltetni a szerencsétlenül kimúlt családnak, mely ily rendkívüli fátum által érte végét, s Hatvani jutalmat tett fel diákjai között annak, ki a legrövidebb és legjobban kifejező sírverset fog készíteni ez esetre.
Volt a togátusok között egy Bóta nevű rendkívül együgyű ember, kit az egész kollégium minden gúny tárgyának tartott, kinek ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki ha leckét mondott, azt a tíz körmére írta s onnan olvasta le, s verset ha kellett írni, mindig a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most azonban jutalom és kitüntetés lévén a megoldott feladathoz kötve, senki sem akart neki verset írni; amice Bóta tehát sok tollat összerágott anélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni, s mikor Debrecen városában nem talált gondolatot többé, kiment a Nagyerdőre, hogy majd ott keres egyet.
Hítta-e az ördögöt vagy sem, azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most őneki valami kész verssel előállani; elég az hozzá, hogy amint így töprenkednék magában, íme szemközt jő rá egy különös viseletű úriember, rendkívül furcsa színű ábrázattal, kancsal szemekkel és igen-igen görbe orral, ha jól emlékezem reá, még egy kicsinyt sántított is. Ez megszólítja amice Bótát, hogy mit töprenkedik? – Verset kell írnom erről meg amarról, felel bosszúsan emez –, aztán nem akaródzik kijönni. – Ha csak ez a baj – szól az idegen úr –, majd írok én amicének egyet, hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, kérem, írja fel egy darabka papírra, három csepp vérével. Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarcolt kezének három csepp vérével nevét leírta egy papírra; az idegen úriember átadta neki a kívánt verset, mely e következő két sorból állott:
Infans ut vervex; – puerulus, – nupta, – maritus,
Cultello, – flamma, – fune, – dolore cadunt.
Amice Bóta beadta a verset, s íme azt egyhangúlag legjobbnak találták valamennyi között.
Mindenki csudálkozott rajta; mind professzorai, mind tanulótársai jobban ismerték Bótát, mint hogy tőle várhatták volna a legkitűnőbbet.
H … i négy szem közé fogta az amicét: – „Hallja kend, ezt a verset nem kend írta!”
A diák akadozott, tagadta is, nem is. H … i megszagolta a papirost, melyre a vers volt írva, s miután megérzé rajta a nagy puskapor szagot, felkiálta: – Ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög ködmene zsebében állott volna!
A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, ami közte és az idegen között történt, még azt is, hogy nevét saját vérével íratta fel. Az az ördög volt – mondá H … i. – A diák viszont elmondá, hogy még meg is akarja látogatni.
No ez már baj – mondá H … i. –, hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki nemenjen a szobájából s az ajtójára rajzoljon egy boszorkánylábat
***
s a fölé írja ezt a szót „cras”! Arra aztán meglássuk, mit felel az ördög?
A diák úgy tett, s mikor másnap eljött az ördög, s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott és eltűnt.
Másnap ismét visszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagy mérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra, s ezt a verset írta fel rá vörös krétával:
Per multum „cras! cras!” cito dilabitur aetas.
Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más egyéb szellem a jámbor diákot, ki holta napjáig boldog maradt és ostoba.
Egy másik esete is volt H … inak az ördöggel, ki neki egyáltalában nem látszott jóbarátja lenni, ellenben annál nagyobb megátalkodottsággal incselkedett a jámbor fiatalság után.
Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész fiatalságot, s amint a diákok összegyűltek, nagy ásítozva és szemeiket törülgetve a főteremben, el nem bírva gondolni, hogy mi okból hívják őket össze ily szokatlan órában, íme megjelenik közöttük H … i, s felmenve a tanítószékbe, elkezd nekik prelegálni, tudtokra adva, hogy ezentúl éjfélkor fogja a leckéket tartani. A diákok megnyugodtak benne, s szokott áhítattal hallgatták a professzor előadását. Azonban mégis valami szokatlan különösséget vettek észre ezúttal a professzoron, mintha a képe sötétebb volna, s a hangja a talpai alól jönne, s a szemei világítanának a sötétben. Mikor ütötte az egy órát, a professzor betevé a könyvet, s a hóna alá csapva eltávozott, miközben a diákok csudálkozva vették észre, hogy lépéseinek kopogása nem hallik a folyosón.
Másnap éjjel ismét fölcsengették őket, s összegyűjték az éjjeli előadásra a főteremben. Akkoriban még minden tanuló a patriarchális rend szerint benn lakott a kollégiumban, s köteles volt a csengetésre egész ornátusban megjelenni.
Ez így tartott hat éjszakán keresztül, minden éjfélkor fölcsengették az ifjakat, s egy óráig hallgatniok kellett a különös prelekciót. Hatodnapra azonban már zúgolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldék Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, ne tartsa éjfélkor felolvasásait, mikor nappal is elég idő van rá.
H … i elcsudálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmöket. Ő egyszer sem hívatta a diákokat éjfélkor. Ki lehetett hát az, aki az ő személyében felolvasásokat tartott? Ez volt a kérdés.
Tudják mit? Ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjenek meg együtt mindnyájan, a küszöbre hintsenek hamut, s ha a rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzék meg a lába nyomait, s ha látni fogják, hogy azok lúdláb nyomok, kezdjék rá ezt az éneket: „Erős várunk nekünk az Isten.”
A diákok úgy tevének: mikor jött éjfélkor az álprofesszor, behinték a küszöböt hamuval, s lesték nyomait, a reverenda hosszúsága miatt lábait meg nem láthatván, s midőn észrevevék, hogy azok lúdláb nyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: „Erős várunk nekünk az Isten.”
Az álprofesszor erre rögtön kiejté kezeiből a könyvet, melyből prelegálni szokott, s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.
„Köszönjétek – ordítá rendítő hangon –, mert ha még egy nap hallgattátok volna beszédeimet, mind az enyimek lettetek volna!”
E szavakkal nagyot mennydörgött, s iszonyú puskapor és gyantafüst közt a föld alá elsüllyedt.
Azt mondják, hogy ez alkalommal egy diák az egész tintásüveget utána vágta az ördögnek; meglehet, hogy azért fekete most az ördög.
Valának azonban barátságosabb szellemek is, kikkel H … i jó egyetértésben állt, s szokás szerint kellett egy nagy könyvének is lenni, cifra ákom-bákom betűkkel és jelképekkel teleírva, melyet ha felnyitott, akkor rögtön meg is jelentek ama meghódított szolga lelkek, és kérdezték, hogy mit parancsol?
Ezt a könyvet azonban nem volt szabad senki másnak felnyitni, amiért H … i mindazon legkedvesebb embereit, akik hozzá be szoktak járni, előre gondosan figyelmeztetni szokta, hogy azon bűbájos könyvhöz ne nyúljanak.
Egyszer éppen közvizsgálat alkalmával egy könyvet otthon feledett H … i, s nem mehetvén maga haza, egyet diákjai közül, legkedvesebb tanítványát, az első eminenst bízta meg, hogy menjen haza szobájába, s ott az elfeledett kézikönyvet a könyvtárból keresse ki, és hozza el.
Az ifjú odament, s amint a kért könyvet keresné, szemébe ötlik ama bűbájos könyv, melynek felnyitásától H … i mindenkit el szokott tiltani. A fiú nem állhatott ellent tudnivágyának, s erőt véve tartózkodásán, kikapcsolá a nagy fóliáns rézkapcsait, s felnyitá a könyvet. Azon pillanatban ott termettek mind azon szellemek, akik azon könyvet szolgálták, s miután a megijedt fiú nem tudott nekik parancsolni, azt ízekre szaggatták.
H … i várta soká az elküldött fiút, s miután nem győzte várni, maga felkerekedett, s hazament az egzámenből. Otthon látta csak, hogy a fiú széjjel van szaggatva. Mit csináljon? A fiú első eminense volt, dísze az egész classisnak, akitől mindenki legtöbbet várt. Rögtön előidézi a szellemeket, s megparancsolá nekik, hogy rakják össze azonnal a szétszaggatott ifjút, s egy közülök helyezze el bele magát léleknek.
Így visszatért az iskolai terembe. Az ifjú helyet foglalt, s az egész vizsgálat alatt úgy felelt minden kérdésre minden tudományból, hogy szinte gyönyörűség volt hallani. Az esperesek, a cenzorok, a szenátorok, a presbiterek nem győzték eléggé magasztalni.
Egyszer valami korhelynek, aki az ifjú mögött ült, eszébe jut azt a kézikönyvet kérni tőle, amelyből éppen feleltek, „nincsen nálam semmi könyv”, viszonz az ifjú. „Lehetetlen, hogy ne volna”, szabódik ismét amaz: „add ide: az Isten áldjon meg!”
Amint ez az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt tetem egyszerre összeomlott, mint ahogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.
Ezért jó félni minden fajától a szellemnek.
Sokkal mulatságosabban végződött az a jelenet, mikor H … i egy ízben összehívatta valamennyi ismerőseit, tisztelőit és pártolóit, akik Debrecenben laktak, meghíván magához ebédre.
Akik szállását ismerték, csóválni kezdték fejöket, el nem képzelhetve, hogy hol fog annyi embernek majd helyet adhatni? S egy héttel már előbb bő alkalmuk volt a meghítt urak asszonyságainak afölött tanakodni, vajon ki fog főzni erre a lakomára, miután H … i nőtelen, s még csak szakácsnéja sincsen, s még akkor híre sem volt mandoletti boltnak, ahonnan kész pástétomokat lehessen megrendelni. Egyik azt kérdezte, hol vesz annyi tányért, amennyi kelleni fog, a másik azt hozta kétségbe, vajon hová ülteti az embereit, hacsak a nagy kutyabőrös könyvekre nem? s voltak olyanok is, kik bár nem akarták azzal megbántani a professzort, hogy meghívására el ne menjenek, odahaza mindenesetre megrendelték az ebédet, számolva rá, hogy éhen fognak visszatérni a vendégségből.
Eljött azonban a lakoma napja, s a vendégek a város minden részeiből megindultak felkészülten a déli harangszóra H … i háza felé, a kíváncsiság nem engedte, hogy egy is otthon maradjon.
Már messziről látták azonban, s nem sok jót sejtettek belőle, hogy a kémény nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy ordas macskán kívül semmit sem láttak egyebet a tűzhelyen.
H … i szokott dolgozószobájában fogadta el vendégeit, mely alig volt akkora, hogy hármat lehessen benne lépni, s melyben most ötven-hatvan embernek kellett helyet találnia.
Azonban mentül többen érkezének, a szoba csak tágult, nagyobbodott, egyre jöttek a vendégek, s mégsem panaszkodhatott senki, hogy szorosan vannak, senki sem tudta hogyan? de midőn mind együtt voltak, akkor is úgy elfértek ott, mint mikor csak kettő-három érkezett meg.
Egyszer csengetés hallatszik a mellékszobában.
– Kész az ebéd! – szól H … i –, ha úgy tetszik uraim, asszonyaim, tessék előbbre kerülni.
Azzal megnyílt a mellékszoba ajtaja, s a belépkedő vendégek álmélkodva látták maguk előtt a legpompásabban felkészített termet, az ablakok tele keleti virágokkal porcelán edényekben, a falak befuttatva a legritkább folyondár növényekkel, s közepett a terített asztal, mely görnyedezett a legfölségesebb ételek terhe alatt. Szakácskönyvnek kellene lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, ami oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debrecenben kanállal nem nyúltak, a legszokatlanabb kinézésű, a legismeretlenebb ízű eledelek, fűszerek és gyümölcsök voltak itten, sült madarak, miknek arany tollazatú feje meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, s zamatos gyümölcsök, mikbe az ember nem tudja, hogy az orrával harapjon-e inkább bele vagy a fogával? S ami az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, a másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalván minden nemeit azon nedveknek, miktől az emberek bölccsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a serbetig, s a tokaji máslástól a pálmaborig.
A vendég urak nem sokat hagyták magukat kínálni, a vendég asszonyságok pedig éppen nem, s nem emlékezik róla a krónika, hogy lett volna a társaságban csak egy szemérmes kisasszony is, aki csupa szégyenkedésből éhen maradt volna. Ellenkezőleg, ebéd vége felé oly docte kezdett lenni a társaság, hogy most nemcsak a szobát kellett kitágítani, hanem hellyel-közzel a mellényeket, sőt néhol a vállfűzőket is.
Feketekávé után a víg uraságok rágyújtának a legjobb perzsa dohányból, mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is ritkaságképpen lehe- tett volna mutogatni az országban, hát még akkor, midőn éppen tél volt az idő.
A polgármesternének különösen egy felfutó ugorka tetszett meg nagyon, melyről nagy bibircsos zöld ugorkák függtek alá; a főbíróné pedig egy szép nagy úritökbe szeretett, mely guggon ülve termett egy nagy porcelán vederben, s miután ezek a gyümölcsök karácsony utáni időkben nagy ritkaságnak látszottak, megkérte a két asszonyság H … it, képét körülcirógatva, hogy engedje meg nekik, hadd szakíthassák le azt az uborkát és dinnyét.
Méltóztassék! – szólt H … i. – Örülök, ha szolgálhatok vele.
Amint azonban a polgármesterné megfogta a nagy bibircsós uborkát, hogy majd leszakítja, férje, a polgármester, felordít: jaj az orrom! s jajgatva kap az orrához, azt állítva, hogy valaki le akarja szakítani. Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának.
Így valahányszor egy-egy asszonyság valamit le akart szakítani a fákról, egy fügét vagy egy virágot, az illető férj mindannyiszor jajgatva kapott illető részeihez, füléhez vagy bajuszához, annak rángattatását érezve, s könyörögve, hogy ne bántsák.
Két hét múlva egy konstantinápolyi újságban azt lehete olvasni, hogy ezen s ezen a napon (melyen éppen H … i vendégsége esett), a szultán valamennyi szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, amiért azt akarták vele elhitetni, hogy a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szeráj közepéből.
Nagy Pista híres színész volt a maga idejében.
Itt komédiásnak nevezték, hajdan bölcsnek nevezték volna, mert ő is mindenét magával szokta hordani, miként azok. Senkinek sem volt lekötelezettje, senkinek haragosa. Amit adtak neki, azt se nem kérte, se nem köszönte, s amit nem adtak neki, az után nem vágyódott.
Szeretője soha meg nem csalta, mert szeretőt soha nem tartott, pénzét el nem lopták, mert sohasem volt neki; s kocsival soha fel nem fordult, mert mindig gyalog járt.
Ha játszott, akár sírt a közönség, akár nevetett, az neki mindegy volt; koszorúval hajigálták vagy záptojással? azzal sem törődött.
A vicispán asztalánál éppen csak úgy érezte magát, mintha otthon sajttal és kenyérrel ült szemtül-szemben, s ha éppen nem volt mit ennie, az sem háborította meg.
Neki a súgó éppen oly derék ember volt, mint az igazgató; azazhogy egyikre sem sokat adott, s ha valakinek a képe nem tetszett neki, vette a botját, s anélkül, hogy azt mondaná: „befellegzett”, elment az ország túlsó végibe.
Sokszor betoppant ismerőseihez, kik öt-hat év óta nem látták, s anélkül, hogy egy szót szólna valakihez, leült a kályha mellé, egyik lábát a másikra tette; és pipára gyújtott, mintha éppen csak onnan kívülről jött volna be, s csak egy óranegyed múlva mondott ennyit: „ugyan hideg idő van odakinn”.
Egyszer egy Somogy megyei faluban tanyázván, az ottani kálvinista pappal kötött ismeretséget, könyveket kölcsönözve tőle olvasás végett.
Kiolvasta a pap egész könyvtárát, a füvészkönyvtől kezdve egész Terentiusig, s azzal megint elment odább Debrecenbe.
Félesztendő múlva összejön vele egy Somogy megyei ismerőse, ki éppen azon faluból jött, s előfogja:
– No, téged ugyan áld a pap, azt mondja, hogy a Terentiusát elvitted, és nem adtad haza.
Nagy Pista erre egy szót sem szól, csak veszi a botját, s álló helyéből megindul – Somogy vármegyébe.
Tíz nap múlva beállít a paphoz. Az meglátva a hozzá benyitót, nagy jó szívvel fogadja: „Hát édes Nagy István uram, mi jó szél hordja erre? üljön le, honnét jön?”
– Köszönöm, nem fáradtam el, csak Debrecenből jövök, azt hallottam, hogy tisztelendő úr azt beszéli, mintha én nem adtam volna haza Terentiust.
– Oh, édes Nagy István uram, szót sem érdemel az egész.
– Hát tudja a tisztelendő úr, mikor legutoljára itt voltam, akkor ide meg ide, erre a polcra tette fel azt a könyvet, amit hazahoztam, s ott felejtette, nézze csak, most is ott van. Látja, az Terentius. – Csak ezt akartam megmondani.
Azzal megfordult komoly pofával, s ment vissza azon az úton, amelyiken idejött.
Hiába kiabált utána a pap, hogy legalább éjszakára pihenjen meg itt, vagy ebédre maradjon nála. Nagy Pista hátra sem nézett, szép csendesen visszaballagott ismét Debrecenbe.
Csak százhúsz mérföldet gyalogolt ezért a tréfáért.
Egyszer Szapári Pétert kellett neki játszani.
Próba után beállít az igazgatóhoz, s mutatja neki a csizmáját, mely siralmasan kidűlt-bedűlt oldalú állapotban volt.
– Úgye, hallja az úr, ebben a csizmában nem lehet eljátszani Szapári Pétert?
– Az első felét még csak el, mikor ekébe fogják, de a második felét már bajosan.
– No pedig nekem nincs másforma.
– Hát teremtsen az úr magának egyet.
– Teremtsek? Hogyan?
– Mit bánom én. Lopjon az úr valahol.
– Jó lesz – monda Nagy Pista, azzal kifordult a szobábul, a külső szobában szétnézett, ott meglátta az igazgató csizmáit szépen sorba állítva, kifényesítve; kiválasztotta közülök a legjobbikat, egy ezüstsarkantyús kordovánt, s azt szépen a köpönyegje alá dugva, elvivé.
Előadás alatt meglátja az igazgató Szapári Péter lábán az ezüstsarkantyús csizmát, s csak nézi egy darab ideig, hol innen, hol onnan, mintha hasonló csizmát látott volna már valahol. Végre nem állhatja tovább a gyanút, s megszólítja Nagy Pistát:
– Nini, hallja az úr, hol tett szert erre a csizmára?
Nagy Pista erre megzavarhatlan képpel viszonza:
– Loptam biz ezt, igazgató úr, kegyes utasítása szerint.
Másszor ruhája nem volt, s valami társalgási darabban kellett fellépnie.
– Én bizony játszanám – mondá Nagy Pista –, de az én kaputom nem egészen jó már.
Csak annyiban nem volt egészen jó a kaput, hogy mind a két könyökén ki volt szakadva, s itt-ott kifoltozva mindenféle színű folttal.
Az igazgatónak nem volt mit tenni mást, mint saját kaputját adni Nagy Pistára, ki azonban az előadott szerepben nemcsak az igazgató kaputját vevé fel magára, hanem egyúttal annak minden mozdulatát, ferdeségeit, balogsütiségeit oly jól utánozta, hogy még maga az igazgató is magára ismert benne.
– Nini – szól a darab végeztével Nagy Pistához –, nekem úgy tetszik, hogy Nagy uram engem játszott ki.
– Csak a kaput tevé azt – viszonza ő megnyugtató hangon.
Másnap visszavivé a kaputot:
– Köszönöm, tekintetes uram – szólt az igazgatónak –, visszahoztam a kaputot, de kérem, hogy előbb jól szellőztesse ki, mert megvallom, hogy én valami ragadós betegségben szenvedek.
Az igazgató megijedt, majd kiszaladt a házból.
– Elmenjen az úr innen! – kiálta elszörnyedve –, vigye innen azt a kaputot, s be ne jöjjön vele többet ehhez a házhoz.
Debrecenben egy becsületes, jóérzésű csizmadiánál volt szálláson Nagy Pista, ki őt nagyon pártfogolta.
Egyszer Mór Ferencet játszá; mikor estve hazament, a csizmadia előfogja:
– Hallja az úr, mától fogva nem adok az úrnak szállást, hát csak holnap hordja el a sátorfáját. Mert aki játékból olyan jól tudja magát gazembernek csinálni, mint az úr ma estve, az nem lehet becsületes ember.
Ezentúl nem is fogadott magának szállást többé Nagy Pista, hanem ott hált a színpad alatt.
Ilyen állapotban meglát egyszer az utcán egy kolduló oláh fiút, ki fűnek-fának panaszlá, hogy apja, anyja elhalt.
– Gyerejde, fiam – monda neki Nagy Pista –, én magamhoz fogadlak.
Ez nagy szó volt, mikor magának sem volt szállása, de beváltá szavát.
A Borgia Lucretiához tartozó díszítmények közt volt egy koporsó, azt jelölte ki lakhelyül a fogadott fiúnak, s hogy ne legyen neki panasza, megfőzött a számára egy nagy kétfüles fazékkal – csokoládét.
– Nekem is jól fog esni – monda –, ha egykor árvaságra jutok, és akkor valaki ilyen szépen gondomat viseli.
Hanem biz őneki nem viselte senki gondját.
Egy istállóban halt meg, elrongyolva, elfeledve, elhagyatva.
Egy időben Petőfi, a halhatlan népköltő, ki mint tudjuk, országos híre dacára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjaival sétálva a Váci utcán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy falusi ekvipázst, melynek négy sárkánylovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glaszékesztyűben.
– Héj Sándor – mond egyike az ifjúknak vidámon –, lesz-e neked valaha ilyen négy paripád?
– Lesz, ha kocsis leszek – felelt rá a költő.
Egy országszerte ismeretes hazafi nagyon szerette a palacsintát.
Egyszer keresztül kellett utaznia Magyarországot egyik szegletétől a másikig.
Ahova csak beszállt, még a vendéglőkben is, mindenütt palacsintával vendégeltek két egész hétig mindennap.
El nem tudta már gondolni, hogy honnan terem e kedvenc étele mindenütt, ahova csak lép, míg végre kisült, hogy a vele hordott titkárja árulta el e hajlamát a mindenütt tudakozódó háziasszonyok előtt.
Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hős utódának, kit mint nagy költőt és nagy hazafit egyenlő tiszteletben tart a költészet és haza, van egy adomája, melyet mondott ő azon uraknak, kik sürgették, hogy valamely országos változás előidézésében legyen segítségökre.
– Lássátok barátim – monda Zrínyi Miklós –, egyszer megtörtént egy székellyel az a dolog, hogy elvitte az ördög. Vitte pedig az ölében, jól átkarolva. Találkozik útközben a székely egyik ismerősével. Az rákiált:
– Komé, hová?
– Látja kend – felel ez vissza –, visz az ördög a pokolba.
– Ejnye, bizony komé, ez nemigen jó dolog – felel reá amaz.
– Nem jó biz az, de még rosszabb is lehetne; ha tudnillik azt tenné az ördög velem, hogy ő ülne az én ölembe, s nekem kellene őt vinnem a pokolba. Ez még gonoszabb volna.
Ez a mese nagyon illett az akkori viszonyokra.
A magyar hölgyek szépsége régóta világhírű dolog.
Történeti emlékül feljegyzem ide Sándor muszka cárnak egykori mondását, melyben azt állítják: miszerint egy magyar hölgyekből álló társaság olyan, mintha csupa királynők volnának jelen.
Gróf **hez jött egyszer egy tudálékos ember, s nagy iratcsomagot hozott az ölében.
– Én Nagy János vagyok.
– Tiszteletem, hát mi az, amit hozott?
– Vers. Csupa merő vers. Az egész biblia versekbe foglalva.
– Hát hova legyek én ezzel a sok verssel?
– Tessék átadni a tudós-társaságnak, nyomassa ki, mert megérdemli.
– No, majd átadom. Alázszolgája.
– De nem alázszolgája; még más dolgunk is van. Ennyi verset senki sem bolond, hogy ingyen írjon; ezért jutalom kell.
– Pénz, ugye?
– Pénz és dicsőség. Az ára ugyan megfizethetlen, hanem majd megalkuszunk; de nagyobb annál, hogy én be akarok vétetődni a tudós-társaságba.
– Tudja mit, barátom. A tudós-társaság nem méltó hely ön számára, hanem legközelebb indítványba hozom azt az intézetet, melynek ön bizonyára érdemes tagja leend valaha.
Ebben megnyugodott a táltos és eltávozott.
A nemes gróf legelső indítványa az volt, hogy emeljen a nemzet az emberiség iránti tekintetből sok számtalan szerencsétlenek számára minél elébb – egy bolondok házát.
Mikor Széchenyi a Tisza-szabályozást indítványba hozta, a Tisza mentében meglátogatta a falvakat.
Egyszer egy falusi korcsmároshoz betér, s szokása szerint nem restelte a fáradságot, hogy az együgyű emberek vélekedéseit is kihallgassa.
A korcsmáros, megtudva, hogy Széchenyivel beszél, megsodorítá bajszát.
– Bizony uram – monda –, nagyon bővérű fickó ez a mi Tiszánk, ugyan jól cselekszi, ha eret vágat rajta.
Ugyanekkor történt Széchenyivel, hogy míg lovait váltották egy faluban, a sok parasztember pedig odagyülekezett kocsija körül, meglátandó azt a derék grófot, aki annyi jót és nagyot hozott már létre a hazában: Széchenyi beszédbe ereszkedett
velük, azaz hogy ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták ajtatosan.
Elmondá nekik, mennyi földet beutazott, Ángol-, Német-, Franciaországot, milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtettek ki, mennyit dolgoznak!
Egyszer aztán megpihent egy percre, hogy beszédje hatásának nyilatkozványokra engedjen tért.
– Szegények! – szólalt fel egy paraszt nagy sajnálkozással.
A kalandjairól elhírhedt J… a Gyuri egyszer Pesten járván, meglát a Zöldfa utcában délben tizenkét órakor egy prókátor forma kaputos embert, ki hátát az utcaszegletnek támasztva, nagy filozófiával eddegélt a zsebéből tökmagot.
J… a Gyurinak megtetszett az ember. Belekötött, mondván:
– Hogy hívják kendet, földi?
– Nagy Jánosnak – felelt az nyugodt lélekkel.
– Mit csinál itt kend?
– Ebédelek, ahogy látja.
– Tökmagot ebédel! – kiálta föl megörvendve J… a Gyuri. – Ilyen ember kell énnekem, aki tökmagon is elél. Én felfogadom magát tisztartónak.
– Elmegyek.
– Fizetés semmi, hanem szabad lopás.
– Itt a kezem.
J… a Gyuri kocsira ültette a becses férfit, s elvitte magával Tiszafüredre, ott rábízta az uradalmára való felügyelést.
Sohasem volt hűségesebb embere nála …
Mikor J… a Gyuri meghalt, örökösei a legkedvezőbb ajánlatokat tevék Nagy János uramnak, hogy maradjon náluk.
– Nem lehet – mondá ő –, ennyi ideig is sok volt egy helyben lakni; s elment világgá.
Hiába maraszták, hiába unszolták, úgy elment, hogy hírt sem hallatott többé magáról.
Egy napon az örökösök egyike, mint szolgabíró Bihar megyei járásban utazván, egy porlepte férfit vesz észre az országúton, s beérvén, megismeri benne Nagy uramat. Rögtön megállítja a kocsiját, s nagy erőltetéssel felülteti bele, s kezdi tudakozni, honnét jön e tájra?
– Csak a Székelyföldről.
– S hova igyekszik, s mi szándékból?
– Egy pár csizmát ígértek tavaly Pozsonyban, azért megyek; onnan lekerülök Tolnába, ott egy téli bekecst kell kapnom, amit tavaly ilyenkor még sajnált nekem adni a gazdája.
– Ugyan nem tenné meg azt a szívességet, hogy útba ejtené Pest városát, kétezer forintot kéne elküldenem, és nem tudom, kitől?
– Szívesen elviszem.
A szolgabíró kezébe adta az összeget, megmondta a címet, ahová vinnie kell, s kérdé, hogy mit kíván útiköltségül?
– Kell vagy öt forint!
S többet el nem fogadott semmi könyörgésre.
A szolgabíró hívé, hogy Nagy János uram örökké odamarad a kétezer forinttal, s ő egy régi tartozását rótta le iránta ily módon, midőn öt nap múlva beáll hozzá Nagy János, s kezébe adja a nyugtatványt a küldeményről, s egyúttal leszámlál az asztalra egy forint tizenöt krajcárt, ami az útiköltségből fönnmaradt, mert Pesten méregdrága az élet.
Az ilyen embereknek nem emelnek monumentumot.
Gróf **, ki hetvenéves korában sokat szenvedett a köszvény miatt, midőn a pozsonyi országgyűlésen volt, tartott magának egy zsellyeszéket, melyet két izmos legény hordozott az országgyűlésig és vissza.
Egyszer fölvetődik hozzá valami számfölötti uradalmi tisztje, minőket úri házaknál szoktak tartani, s akiknek hivataluk abból áll, hogy asztal felett balgaságaikkal a vendégek jókedvét ébren tartsák. Ez meglátja a zsellyeszéket, s nagyon megtetszik neki e találmány.
– Már ebben aztán jó lehet járni.
S nem hagyott békét a grófnak, hogy őt abban hordoztassa végig Pozsonyban, míg végre a gróf megengedé neki, hogy üljön bele, hanem előbb kivetette a zsellyeszék fenekét, úgyhogy amint Kristóf úr belelépett, hát egyenesen a földet érték lábai. A két hordár erre felkapta a zsellyeszéket, s meghordozta azt két óra hosszat hegyen-völgyön keresztül.
– Hát milyen utazás esik a zsellyeszékben? – kérdé a gróf Kristóf úrtól, amint nagy fáradtan visszahozták.
– Bizony, méltóságos uram – felele ő –, ha nem tudtam volna, hogy visznek, azt gondoltam volna, hogy megyek.
Lőrinc sajátságos neme volt az őrülteknek, minden újan megjelent könyvet megvett, a himlőoltástól kezdve a téglavetésig, és ami több: azokat el is olvasta. De amint egylapot elolvasott, azt menten ki is szakította, s ilyenformán, mikor végigolvasta a könyvet, nem maradt egyéb a kezében, mint annak a táblája; ezt azután szépen betette könyvtárába.
Egy angol utazik az Alföldön, éjszakára kénytelen megszállani valamely magyar parasztházhoz, s ott mindjárt ágyat vetnek neki. Az angol, ki azelőtt csak paplanokat látott takarózás végett, most megpillantva az irtóztató köpcös dunnát, semmit sem képzelt egyebet, mint hogy ez ismét egy más valakinek a párnája, s hogy Magyarországon így szoktak az emberek alunni, egyik a másik tetején, egész fel a gerendáig. – „Eredj fiam” mond a szolgálattevő lánynak, miután lefeküvék a tollverembe nagy szomorúan, „siettesd azt az urat, vagy asszonyságot, aki rajtam fog alunni, hogy ne soká késsék, mert magam is álmos vagyok”.