Sok adoma maradt Mátyás király után, íme ez is azok közül való.
Cinkota helysége azon időkben jóval messzebb volt Pesttől, mint most. Miért volt pedig messzebb? azért, mivelhogy Pest városának utolsó kapuja ott volt, ahol most a Hatvani kapu van, márpedig ez idő szerint a Hatvani kaputól a város végéig jó kétezer lépést lehet számlálni, minélfogva Pest kétezer lépéssel közelebb van Cinkotához az idén, mint volt Mátyás király idejében. Amiből csak az következik, hogy eszerint Cinkotának is csak annyi jussa volt akkor nevezetességekkel bírni, mint akár Pestnek, akár más hasonlatos kis városoknak.
E nevezetességek között legnevezetesebb volt az, hogy élt abban egy derék istenfélő tisztelendő úr, ki miután számtalan évekig hirdeté az igét apróbb és nagyobb híveinek, egyszer véletlenül és szokása ellenére az eklézsia hivatalos irományai között kutatva, talált azokban egy régi pergamentre, amelyen nagy függő pecséttel, s ki tudná hány aláírással ellátva, az íratott meg, hogy valaha, még jeruzsálemi András király életében, ez az állomás apátúrságnak neveztetett ki. Hogy ez adománylevél foganatba nem vétetett, ez hihetőleg onnan származék, mivel jöttek nemsokára a tatárok, s azok nagyon felforgatták az ország rendét.
Az előkerült okirat azonban nagy szeget ütött a jámbor tisztelendő fejében, eszerint őneki apátúrnak kellene lenni, s amennyire meg volt elégedve eddigi sorsával, kétszer annyira szerette volna, ha eggyel feljebb léphet.
Nem is sokat tétovázott tehát, hanem ír egy szépen kifestett betűkkel ékes folyamodó levelet, mellé csatolva a megtalált okiratot, s felküldé azt Budára, Mátyás királyhoz.
A királyt éppen jókedvében kapta a folyamodás, tréfás óráiban örömest évődött együgyű emberekkel, fogá tehát a folyamodványt, s ezt írta hátára:
A folyamodó kérése teljesíttetik, ha e három kérdésre meg tud felelni: Először, hol jön fel a nap? Másodszor, mennyit ér a király? Harmadszor, mit gondol a király?
Amint a jó pap meghallá a választ, nagy lőn az ő homlokának izzadása: vajon ki tudna ilyen kérdésekre megfelelni?
Háromnapi határidő volt rá szabva, azt a jó pap megtoldta még három éjszakával, mert mind éjjel, mind nappal e három kérdésen gondolkozott, s mentül többet gondolkozott, csak azt tudta meg, hogy nem tud rá felelni.
Volt azonban neki egy kántorja, akit nem a kántorböjtökrűl neveztek ekképpen, sőt inkább nagyon is nem szeretett semmiféle böjtöt, a szomjúságot pedig még kevésbé, s az a veszedelmes fajtája volt szomjúságának, amelyet csak a bor tud eloltani.
Ez, hogy észrevevé a jó tisztelendő nyughatatlanságát, megtudakolá nagy bajának okát, s miután megtudá a király kérdéseit, összeüti a bokáit.
– Sebaj! – úgymond. – Elmegyek én atyaságod helyett, s megfelelek mind a három kérdésre.
A jó pap ráállott, feladta a kántorra a reverendát, s elbocsátá őt maga helyett Budára. Mégis ő reszketett jobban, nem a kántor, pedig az volt az ő bőrében.
A kántor megérkezvén Budára, fölvezetteté magát a király elé, aki már várt reá, kíváncsi levén rá, mint tud megfelelni a jámbor pap az ő kérdésire? Ott álltak körülte mind a nagy főurak, az ország zászlósi, s előre nevettek a pap rovására.
– Nos tehát, jó hívem, mondd meg, hol kel fel a nap? – szólt a király mosolyogva.
A kántor végigtörülte hosszú bajuszát (akkor a papok is bajuszt és szakállt viseltek) s egyenesen felelt:
– Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán.
A király és a főurak elnevették magukat: ennek igaza van.
– Lássuk a másik kérdést: mennyit ér a király?
Erre egy kicsinyt vakarta a fejét a kántor, de kijött a felelet.
– Ha a Krisztust eladták harminc ezüst pénzen, akkor bizonyára huszonkilencet megér a király is.
E feleletet is kénytelen volt mindenki igen helyesnek találni.
De hát a harmadik?
– Mit gondol most a király?
– A király bizony most azt gondolja, hogy a cinkotai pappal beszél, pedig csak a nagyságos királynak legalázatosabb szolgája, a cinkotai kántor áll a trón előtt.
A királynak megtetszett az ember.
– Minthogy a kérdésekre te feleltél meg, légy te az apátúr.
– Nem érdemlem én e nagy tisztességet – szabódék a kántor –, hadd maradjon ez a tisztelendő uramnak, rám nézve elég nagy dicsőség volna, ha a cinkotai icce nem lenne oly kicsiny.
– Legyen hát kétakkora, mint amilyen eddig volt – monda a király, s bizonyosan gondja volt arra is, hogy rovást kifizesse a kántor helyett.
Mai napig is kétakkora az icce Cinkotán, mint másutt, csakhogy kétszer is veszik meg az árát. Akkoriban „nagyságos” volt a király címe.
Egyszer a Rákoson kiment a róka a patakhoz rákászni. A rókának az a mestersége ilyenkor, hogy a farkát a vízbe dugja, s amint a rák belekapaszkodik, azt kirántja, s a fához verve, összetöri, úgy eszi meg.
Rák helyett most az egyszer csuka talált a róka horgára kerülni, s amint a róka hozzákapott, ő elkapta a csuka szájának a felső részét, a csuka pedig a rókáénak az alsó részét, s így maradtak mind a ketten, egymásba kapva, minthogy egyik sem akarta elereszteni a másikat.
Azon ment egy óbudai német varga, meglátta a két küzdő állatot, elfogta őket, s miután azok még akkor sem akarták egymást elbocsátani, föltevé magában, hogy mint különös természeti furcsaságot elviszi őket Mátyás királyhoz, aki az ilyesmiben gyönyörűségét szokta lelni.
A legnépszerűbb királynak is voltak rossz hivatalnokai. Ilyen volt két ajtónálló, kik a szegény embereket csak úgy bocsáták a fejedelem elé, ha a tőle kapott ajándéknak egy részét nekik ígérték.
Az egyik ajtónálló mindjárt felét kérte a vargától a nyerendő ajándéknak. Csakhogy bemehessen, meg is ígérte a jámbor rögtön. A másik ajtónál azonban a másik őr állította meg, s az is felét kérte az ajándéknak, ha bebocsátja.
Ilyenformán a vargának semmi sem maradt volna. Megígért azonban mindent, s a király elé juthatott, kinek is ilyen szavakkal mutatá be különös ajándékát.
– Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő.
A király jót nevetett a jámbor törekvésen, s az állatokat gyűjteményébe teteté, s azzal inte udvarmesterének, hogy adjon valami jutalmat a vargának.
A varga azon különös kegyelmet kérte azonban, hogy ne adasson neki a király más ajándékot, mint száz pálcát.
– Száz pálcát? – szólt csodálkozva Mátyás. – Hát mire való neked az a száz pálca?
– Nekem jó az a száz pálca, én szeretem a pálcát.
– No hát vágjatok neki a budai erdőkből száz mogyorófa pálcát, hadd vigye el.
– Nem, nekem olyan pálca kell száz, aminőt a deresen szoktak kifizetni.
– Ha éppen úgy kívánod, legyen a tied.
S azzal parancsot adott a király két testőrének, hogy számlálják le neki a különös ajándékot.
A varga megköszönte szépen, s ment a két testőrrel.
Az első ajtónál megállítá az ajtónálló, követelve az ajándék felét.
– Jere velem barátom a fizető hivatalba, ott megkapod.
A második ajtónál előfogta a másik, annak is az ajándék fele kellett.
– Te is jer a fizető hivatalba.
A testőrök most érték át a varga ravaszságát, s levitették magukkal a két ajtónállót a fizető hivatalba, s ott lekapták őket a tíz körmeikről, s az ajándék felét ötven botokban pontosan odaszámlálták nekik.
A király jót nevetett a tréfán, a vargát megajándékozta, a két ajtónállót pedig rögtön elbocsátá, hogy a szegényeknek ne nehezítsék a hozzá bejuthatást.
Igazságos Mátyás idejében történt az, hogy egy bánáti gazdag örmény juhaira, amikor a mezőn legeltek, rajtütöttek a török portyázók, s elhajtották valamennyit, maga a juhász is alig menekült meg hat komondorával.
De az örménynek nem volt az vigasztalás, hogy a juhász megmenekült, ha a juhokat elvették, kárpótlásul ő meg elvette a juhász házikóját, kinek aztán egyebe sem maradt, mint a hat kutyája.
Mit tegyen mármost szegény ember? sem testének, sem lelkének nem volt hova lenni. Ő azt gondolta, hogy felviszi kutyáit Budára, ott azokat eladja a királynak, soha náluknál jobban meg nem őrzi a király házát senki; maga meg majd felcsap katonának.
E becsülendő szándékkal felballagdogált Budára, s a várkapuban ott letelepedett mind a hat kutyájával, azok körülfeküdték szépen farkaikat csóválva nyájasan.
A király szemébe tűnt a jóképű ember a hat fehér komondorral, s leküldé főembereit, hogy tudakolják ki tőle, mi járatban van?
Az ember elmondta jámborul, hogy őt megfoszták a törökök juhaitól, gazdája ezért elvette házát, ő tehát elhozta kutyáit eladni Budára, tudván hogy itt mindennek van ára, maga meg majd katonává lesz, s visszaveszi a töröktül a juhait.
A királynak megtetszett az ember jámborsága, s rögtön leküldé főurait, hogy menjenek oda, s vegyék meg jó pénzen az árult kutyákat.
A szegény ember csak elbámult, mikor egyszerre körülfogta a sok fényes, hatalmas úr, s elkezdték a kutyákat egymásra árverelni, úgy hogy utoljára száz aranyon feljül kelt darabja a kutyának.
Az ember megköszönte szépen a segítséget, s felpénzelten újra visszament elébbi falujába, vett magának házat, nyájat, s nem győzte a budai jó urakat magasztalni, kik oly jól bevásáltak nála.
Az emberek nagyobb részének volt annyi esze, hogy átlássa, miszerint ez esetben a király nagylelkűsége működött; de nem volt az örménynek. Amint ennek fülébe ment egykori juhászának szerencséje, ki oly derék vásárt csinált a komondorokkal, nosza felkerekedett ő is; eladta minden marháját, bevásált helyette kutyákból, s egy egész kutyanyájat hajtott fel Budára.
Az úton, ahol csak a falukon keresztülment, az emberek kiálltak a csudájára, a gyerekek hanttal dobálták, és minden ember nevette, hogy mit akar ennyi sok kutyával.
Ő azonban előre elképzelé, hogy mennyi pénzt fog azért kapni; első kutyakereskedő lesz a világon.
Hát amint felér Budára, s be akar menni a kapun, jönnek elé a pecérek, s kérdik tőle, hogy mire hajtja ezt a teméntelen ebet?
Ő mondá, hogy csak bocsássák be a kapun, majd megveszik ezt odabenn.
De biz onnan elhajtották.
– „Egyszer volt Budán kutyavásár” – mondának neki, s szétriasztották az ugató nyájat.
Az örmény visszafanyalodott falujába, s most ő szegődött be hajdani juhászához cselédnek.
Lakott egyszer egy igen szegény és egy igen gazdag ember egymás mellett egy faluban. A szegénynek sok gyereke volt, nem tudott velök hova lenni. Egyszer azt gondolá ki, hogy felmegy Budára Mátyás királyhoz, visz neki egy szép nagy tököt, mely ott termett a kertjében.
A király szívesen vette a szegény ember ajándokát, s megtudva, hogy milyen becsületes és szegény, ajándékozott neki kétszáz darab körmöci aranyat.
A szegény ember nagy dicsekedéssel ment haza, fűnek-fának elmondva a király nagy kegyességét, s mindjárt telket vett magának az ajándékba kapott pénzből.
Megirigyelte ezt a gazdag szomszéd, s gondolta magában, hogy ha a király egy rongy földi gyümölcsért kétszáz aranyat adott, mit fog még őneki adni, ha legszebb négy ökrét hajtja fel hozzá. Azért legalábbis zsák aranyat tálal elé.
Felhajtá tehát a legszebb négy ökrét a királyhoz, s alázatosan átadá neki. A király hallotta már az embernek hírét, s eléhozatá a nagy tököt, amit szomszédja ajándékozott.
– Láttál-e már ilyen szép tököt életedben?
– Sohasem, nagyságos király.
– Látod, ilyen neked nincs, pedig ez a szomszédodnak termett. Tehát legyen ez a tied, vigyed haza. Becsesebb ajándékot nem adhatnék négy ökrödért. Az pedig szegény szomszédodé legyen, akinek viszont ilyen szép ökrei nincsenek.
Az ember hosszú orral vitte haza a tököt.
Egyszer egy török várat ostromoltatott Mátyás király; ez alatt érkezik hozzá a török császár követje; s kívánja, hogy mindjárt vezessék a királyhoz.
Mátyás éppen az ostromágyúknál volt, ahova a várból legtöbbet lövöldöztek, tehát a követet is odavezették; amint odaérkezik, éppen közte és a király között süvölt el egy láncos golyó, amit a várból lőttek, s rá vissza egy lövés a háta mögül, amit a várba lőttek.
A derék követ úgy megijedt erre, hogy nem tudott egyebet mondani, mint:
– Köszöntet a császár.
El is mondta ezt kétszer-háromszor is, de miután egyre lövöldöztek körülötte, úgy belemaradt szegény mondókájába, hogy utoljára sem tudott többet mondani, mint: „köszöntet a császár”.
A király nevetett rajta.
Mátyásnak meglehetős nagy orra volt, ami nagyon jól van, „ha akar, legyen”, azt mondja a kecskeméti ember. Egyszer azonban szinte vesztére szolgált ez a tekintélyes orra.
Valami nagy várost ostromolván, hogy annak gyöngéit kiismerhesse, maga álruhában belopózott oda. Azonban valaki ráismert, s rögtön parancsot adtak a város minden kapuinál levő őröknek, hogy vigyázzanak, és ki ne bocsássák.
Mátyás megtudta ezt, s hirtelen egy szekeres tót öltözetét véve magára, elkezdett egy szekérkereket hajtani maga előtt a kapun kifelé.
A kapuőr látva, hogy mint siet a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve:
– Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak, s azzal egy jót húzott a hátára.
A király tűrte a tréfát, s csak akkor nevetett ő is, mikor már a kapun kívül volt.
Kereshették aztán odabenn Mátyás királyt.
Egyszer éjszaka Tétényen utazva keresztül, a király hintaja egy, az útban hagyott malomkőbe ütődött, s eltörte a kerekét.
A király ezen nagyon megbosszankodott. Hát ha ez valami szegény emberrel történt volna, milyen nagy kára lenne abból. Rögtön maga elé hívatta a bírák uraimékat, s szándéka volt, hogy szörnyen rájuk ijeszt.
– Minthogy olyan lusták voltatok, hogy a malomkövet otthagytátok az útban, büntetésül most azt parancsolom, hogy mire harmadnap múlva visszajövök, nekem azt a malomkövet megnyúzzátok!
Nagy fejfájást okozott ez a parancsolat az érdemes tanácsnak, nem nyúztak ők malomkövet soha, nem is tudták, hogyan kell hozzáfogni?
Meghallotta azonban a bíró leánya apjának aggodalmát, s felbíztatá az öreget, hogy csak hagyja őt beszélni a királlyal, majd megfelel ő neki.
A királynak pedig csak abban telt öröme, ha a nép természetes eszével jó feleleteket tudott adni furfangos kérdéseire.
Midőn tehát újra visszaérkezett a király, lyányostul ment oda a bíró, s midőn Mátyás előkövetelte a malomkő bőrét, a lyány felelt meg rá.
– Hogy kívánhatod, nagyságos király, hogy egy malomkövet elevenen megnyúzzanak? ha már azt kívánod, hogy apámék lehúzzák a bőrét, legalább tégy meg annyit, hogy elébb vetesd vérit.
Mátyásnak megtetszett a kifogás, megveregette a lyánka orcáját, s arról már nem szól a krónika, de azért bizonyosan tudhatjuk, miszerint gondoskodott róla, hogy férj nélkül ne maradjon.
Mátyás király egy árva fiút neveltetett udvarában, kit ezért Árva Péternek neveztek.
Később legmegbízhatóbb emberévé tette. Azonban Árva Pétert egyszer valami nagy csempészeten kapták, mely egészen kisült reá.
A király igen felgerjedt e hálátlanságon, s Pétert Árva várába záratta, ezen ítéletet mondva reá:
„Arva fuisti Petre, arva eris, et in Arva morieris.”
(Árva voltál Péter, árva leendesz, és Árvában halsz meg).
Egyszer a baranyai bortermő hegyek között táborozva, vígan ittak a főurak a király sátorában. Bizonyosan valami győzelmi hír áldomását itták.
Tust ittak már mindenért a jó villányi borbul, mialatt kinn a hegyek között, a nagy meleg napon a szőlőmunkások kapáltak.
– Szeretitek a jó bort meginni – monda a király –, lássuk, tudnátok-e azt mívelni is? Jertek, segítsünk kapálni a derék embereknek.
A főurak váltig szabódtak, hogy nem méltó munka ez sem a király nagyságos, sem az ő vitézlő tenyereikhez. De hasztalan volt minden kifogás, ha a király ment, menni kellett nekik is.
A szőlőbe érve, kivették a munkások kezéből a kapát, s elkezdtek dolgozni.
A király úgy kapált, mint akármely vincellér. A főurak csak várták, hogy mikor únja meg már, s mikor hagyatja velök is félbe a munkát? Volt közöttük elég, kinek méltóságos dereka nem volt szokva az ilyen mulatsághoz.
Végre nem állhatta tovább az országbíró, kinek testén az izzadság csurgott végig.
– Uram király, légy kegyelemmel, mind kidülünk itt melletted eme dísztelen munkában. Ám vígy bennünket ágyúk elé, ott szívesen követünk, de megöl ez a paraszt dolog.
– Látjátok – mond a király –, nektek egy óráig is sok ez a munka; hát aki egész életén át ebben törődik! Azért máskor ha áldomást isztok, ne felejtsétek ki belőle a népet, mely mindnyájunkért izzad.
Belgrád utolsó ostromakor magyar nemesi bandériumok is voltak a török elleni hadban, saját kapitányaiktól vezetve.
E nemesi bandériumokat használták leginkább erős kémjáratoknál, mikor az ellenfél mozdulatait kellett kipuhatolni. Ilyen kémjáratra csaknem mindennap kirendeltetett egyik vagy másik dandár.
Volt e bandériumoknak egy vén cigány markotányosnéja, akivel sok mulatságuk volt a nemes atyafiaknak; ez kártyát vetett nekik, jövendőket mondott, s más egyéb furcsaságokat mívelt.
Egy vidám, jókedvű kapitány felszólítja egy estve Csirkát, így nevezték a cigányasszonyt.
– No gyere ide, mondd meg nekem, mikor halok én meg.
A cigányasszony kezébe vette a kapitány tenyerét, újjával keresztül-kasul húzogatott benne, megcsóválta a fejét, s azután szomorú ábrázattal felelt.
– Jobb lesz, ha mást kérdez tőlem a tekintetes úr.
– Semmi kifogások! nekem arra kell felelned, hogy mikor halok meg?
– Három nap múlva, tekintetes uram, ha éppen meg akarja tudni.
– Teringettét, ugyan rövid időt szabtál, s hogyan halok meg?
– Levágják a törökök.
– Azt könnyű kimondani, de fogadjunk, hogy nem vágnak le.
– Én fogadhatok, tekintetes uram, akár egy átalag tokaji borba, ha életben marad, de hát a tekintetes úr mit ád nekem, ha egyszer meghalt?
– Tied lesz minden, ami a sátoromban van, terítőm, fegyverem, lovaim, csákóm forgóstul és ezüst evőszereim. Áll a fogadás?
A cigányasszony tenyerébe csapott a kapitánynak, négy-öt víg cimbora hallotta a fogadást, s egynek sem jutott eszébe rajta szomorkodni, összekoccantották a poharakat, s nagyokat nevettek rajta.
Eljött a végzetes harmadnap. Mindaddig csöndesen tartá magát a török a várban és a táborban; harmadnap jön a parancs a fővezértől, hogy egy szakasz a nemes bandériumból menjen le a mocsárokig, kikémlelni az ellenfél állását, mégpedig minthogy megtörtént már, miszerint csekélyebb számú magyarság találkozott nagyobb számú török portyázókkal, s ilyenkor mindig nagy veszteséget szenvedtek, tehát ezúttal kétszáz embert ültessenek fel, s vezérelje őket maga az őrnagy.
Az őrnagy felkészült, de amint már a kardját akarta felkötni, egyszerre oly irtóztató gyomorgörcse támadt, hogy kínjában a medvebőrt rágta, melyre lefektették.
Gyorsan az első kapitányra ruháztatott át a vezénylet, az pedig amint felült a lovára, elkezdett alatta tombolni, ágaskodni a ló, s oly erővel vetette le magáról a lovagot, hogy annak kificamodott a lába.
Így a második kapitányra került a sor, akinek éppen megjövendölte a cigányasszony, hogy e napon le fogják vágni a törökök.
Nem mondom, hogy eszébe nem jutott volna a lovagnak a cigánynő jóslata, midőn neki kellett átvenni a vezényletet, de azért ne higgye senki, hogy félelem lett volna szívében.
Kétszáz olyan lovassal, azt hitte, hogy keresztül tudna menni Törökországon.
Amint az éj csendességében a tábortól messze elhaladt a cirkáló csapat, a mocsár melletti füzeserdő között elhaladva, egyszerre minden oldalrul riadó ordítás veszi őket körül, s négyannyi ellenség, mint mennyien ők voltak, rohan elő a füzek közül, minden oldalról körülfogva őket.
A kapitány eszén egyszerre az a gondolat villant keresztül, hogy ők el vannak árulva, mert itt már vártak jövetelükre.
Azután elkezdtek verekedni a túlnyomó erejű ellenféllel, sokáig harcoltak vitézül, de utoljára is mit ért a vitézség a nagyobb erő ellen, kit elfogtak, kit levágtak, maga a kapitány is lováról letaszíttatott a viadal közben, snyakig esett bele a mocsárba.
Ez volt azonban a szerencséje, mert a sötétben nem vette észre senki, s ő kezeivel alányúlva, megfogta a sás töveit, s ilyenformán hanyattfekve annyira lehúzta magát a vízben, hogy csak az orra volt ki belőle lélekzés végett.
Hallotta azután, hogy vitézeinek legyőzetése után hogy tanokodnak magukban a törökök, a halottak fejeit levagdalva, s a foglyokat megszámlálva. Mondák egymást közt, hogy éppen a kapitány hiányzik. Hová lett a kapitány? Keresték mindenfelé, s hogy azután nem találtak reá, odább mentek.
A kapitány csak akkor emelte ki a fejét a vízből, midőn jó messze hitte őket; azonban a ravasz ellenség hátrahagyott a füzek között egy kurd lovast, avégett, hogy ha az elrejtőzött kapitány elő fog jönni, fogja el, és vegye fejét. A kurd roppant óriási termetű férfi volt, amellett köröskörül rakva fegyverrel, a kapitány egészen fegyvertelen, és átfázva a vízben, s kifáradva a csatában.
Az óriás kurdnak nem nagy munkájába került a fegyvertelen kapitányt legyőzni, egy kézzel odaszorítá őt magához, másikkal pedig a fejét törekedett levágni.
Azonban a kapitány nyakán volt egy nagy fehér gyolcskendő, akkori divat szerint hatszor is körültekergetve, s végre hátul megkötve. A kurd gondolá, hogy ettől a nyakravalótul le nem tudja majd vágni a fejet, s elkezdé azt bontogatni kifelé.
Míg az óriás ezzel foglalkozott, a kapitány észreveszi, hogy hátul a kurd övébe egy nagy kalapács van dugva. Többet aztán nem is kérdezte a kurdtól, hogy szabad-e azt onnan elvenni, vagy sem, hanem amíg az a nyakravalót bontogatta, kirántá a kalapácsot, s úgy üté vele halántékon a jó kurdot, hogy az csak elterült a földön.
Ezzel a kapitány felkapott a kurd lovára, s visszanyargalt a táborba egyedül, honnan az imént kétszáz emberrel távozott el.
Másnap korán reggel már jött sátorába a cigányasszony, hozva az átalag tokajit, melyet fogadásban vesztett.
– No Csirka, szólt a kapitány, én nem haltam meg, ahogy te jövendölted, hanem most én jövendölöm, hogy meghalsz te még ma, és meglásd, hogy megtörténik.
A cigányasszony elsápadt, odalett. Rögtön haditörvényszék elé álítták, s ott végtére kivallotta, hogy a törököknek régóta fizetett kémje. Ő szokta azokat a magyar tábor minden mozdulatairól tudósítani, úgy hogy mikor ezek egy csapattal kiindultak portyázni, amazok már négyannyian vártak rájuk, s kö en lekaszabolták őket.
Az elmúlt napon ő adott be valamit az őrnagynak, amitől gyomorgörcsöket kapjon, ő tett az első kapitány paripájának fülébe égő taplót, hogy levesse a földre, ő tudósította az ellenfélt a kiinduló csapat erejéről, ezért merte olyan bizonyosan megjövendölni a kapitány halálát.
Hanem a kapitány jobb próféta volt, mint ő, mert míg a cigányasszony jóslata meghiúsult, addig a kapitányé teljesedésbe ment. Az áruló némbert még aznap főbelövették.
Mátyásról regélik, hogy három leglustább embert összeszedve az országból, azokat tartá egy házban, és azoknak egyéb dolguk nem volt, mint naphosszant semmit sem csinálni. Mai világban ilyen embert többet kapna Mátyás király háromnál, akkor csak három volt.
Egyszer tűz ütött ki abban a házban, ahol a három lusta lakott; mikor már a fejük felett égett a ház, az egyik megszólal:
– Talán mégis el kellene innen menni?
A másik idővártatva azt feleli rá:
– Ha kellünk a királynak, majd csak elvitet bennünket innen.
A harmadik végre így szólt:
– Ugyan, hogy nem resteltek beszélni?
És mind a három odaégett.
Innen maradt az a közmondás, miszerint valami különös rest emberre azt szokás mondani:
„Ez is egy a Mátyás király lustái közül.”