Élt egyszer a Csalóközben egy furfangos ember, akit a környékben Csalóka Péternek híttak el.
Hogy miért hítták Csalóka Péternek, azt majd példákkal fogom felvilágosítani, hanem előre is fel kell fedeznem, hogy biz őt azért nevezték így, mert mindenkit megcsalt, aki csak hagyta magát.
Egyszer tehát Csalóka Péter ül szokás szerint a korcsmában, midőn rajtaront két rátóti lovaslegény, kik már messze földön hallották neki hírét, s előfogják.
– No Csalóka Péter, minket csalj meg most.
– Nem csalok én meg senkit, jó uraim, szabódik az ember, ha tudnék sem akarnék, meg ha akarnék sem tudnék.
– Márpedig minket meg kell csalnod, addig innen el nem megyünk.
– Isten neki, hát akkor itt maradunk holtig, de én meg nem csalom kenteket, mert én igaz ember vagyok.
Ezzel odament a korcsmároshoz Péter, és félrehívta, s ott kifizetett neki húsz icce bor árát, azzal ismét visszaült a lovaslegények közé, s hozatott magának bort, és nekik is.
Valahányszor egy iccét hozatott, a sipkáját mindig földhöz ütötte; s azt kérdezte a korcsmárostól: ugyehogy ki van fizetve ez a bor?
A legények eleinte nem akarták elfogadni a borát, hogy ne költse rájuk a pénzét, hanem Péter gazda megbiztatá őket, hogy csak igyanak, mert neki van olyan sipkája, melyet ha a földhöz üt, minden borát kifizeti.
A legények tapasztalták szavainak igazságát, s amennyi eszük volt, utóbb még el is hitték, s rajtaestek, hogy adja nekik el azt a süveget.
– Nem adom, dehogy adom, kétszáz forintért sem adom, ellenkezék Péter gazda.
– De ideadja kend háromszázért, unszolák amazok, s nem hagytak neki békét, míg rá nem vették, hogy a sipkát átengedje nekik.
Ezzel mindjárt próbát is tettek vele, s a korcsmáros csakugyan kifizetettnek vallá a bort, amit Csalóka Péter sipkájára hozattak, előre megkapván az árát.
A legények megörültek a vételnek, s ott ittak a sapka emberségéből, s mikor annak jó tulajdonságairól eléggé meg voltak győződve, elmentek odább, s a szomszéd falu csárdájában kezdték magukat a sipkával produkálni.
De már itten pórul jártak, megitták a bort, földhöz csapták a süveget, de a korcsmáros semmit sem akart tudni a kifizetésről.
– Te nem ütötted talán jól a földhöz, szólt az egyik, kivéve társa kezéből a singes báránybőr süveget, várj, majd én jobban odaütöm, s ezzel úgy vágta a padlóhoz, hogy akkorát szólt, mint egy ágyú.
A korcsmáros ebből sem értett semmit.
– Majd földhöz vágom én, szólt erre a másik ismét, s földhöz is vágta a sipkát, hogy rögtön kirepedt az oldala, a korcsmárost az sem elégítette ki.
A két legény csak ütögette egy darabig a sipkát a földhöz, utóbb a korcsmáros fejéhez, az vissza az ő fejeikhez, míg úgy szét nem ment a sipka, hogy nem volt többé rajta emberi ábrázat.
Ekkor látták át a legények, hogy megcsalta őket Csalóka Péter, s visszafordultak dúl-fúlva, hogy megvegyék rajta a pénzüket.
Nem találták otthon a házánál, a cselédjei azt mondták, hogy kiment a kölesföldre.
A két legény kilovagolt utána. Ott találták Péter gazdát, amint egy nagy jegenyefának vetette a vállát, mely félig megdűlve a kölesvetésre hajlott, s azzal látszott tülekedni.
– Mit csinál kend Péter gazda? – kérdik tőle.
– Jaj, nagy bajban vagyok, felel Péter. Ez a nagy jegenyefa ki akar dűlni, s mind pocsékká teszi a vetésemet, ha fel nem tartom.
– Hát csak rövideden adja kend vissza a pénzünket.
– Visszaadnám biz kész örömmel, de nincs nálam, otthon hagytam, s ha elmegyek, ez a fa bedűl a kölesembe.
– Ne féljen kend, majd megfogjuk mi, míg kend hazamegy.
– Igen ám, de fáj a lábam, nem győzöm a gyalogolást.
– No, hát üljön kend az egyik lovunkra, addig megvárjuk, míg visszajön.
Csalóka Péter engedett a szónak, s miután a két legényt elhelyezte a fa mellé úgy, hogy az egyik a hátával emelte, a másik pedig fogta a fát, felült az egyik lóra, s elkezdett csendesen cammogni hazafelé.
– Siessen kend! – kiáltának ezek utána. Az pedig szép lassan baktatott, amíg látták, akkor nekiereszté a féket, s egy perc alatt otthon termett, otthon elvágta a ló farkát, a lovat pedig eladta egy zsidónak, a farkát rákötötte egy cölöpre, s azt leverte sulyokkal egy pocséta közepébe, és azzal visszament gyalog.
Már messziről elkezdett kiabálni a legényeknek, hogy jöjjenek segítségére, mert a lovuk a sárba fulladt. Az egyik legény, amelyik fogta a fát, rögtön felugrott, és futott, mire a másik kétségbeesetten kezde ordítani, hogy a fa most mindenestől őrá esik, s kézzel-lábbal iparkodott azt felemelni, hogy ott ne nyomja, s mikor kiugrott alóla, akkor látta csak, hogy esze ágában sincs annak a fának a kidűlés, hanem csak félre van nőve, s ezt a görbe fát tartatta velök Csalóka Péter nagy erőködéssel tovább fél óránál, hogy szinte megszakadtak bele.
Mentek aztán a legények a pocsétához, hova Péter vezette őket, s ott meglátva a kilátszó lófarkat, begázoltak, s megfogták két kézzel, hogy majd annál fogva kihúzzák a lovat. Egyszerre a lófark a markukba szakadt, szinte hanyatt estek vele.
Eközben beesteledett, s feljött a hold. Csalóka Péter mezítláb volt, s fázott a lába. Leült tehát a földre, s talpait feltartá az égre a holdvilág felé, s ott nyögdécselt bele, hogy milyen jó meleg az a holdvilág a talpának.
A legények elhitték, hogy biz az nagyon meleg lehet, s minthogy az ő lábuk is fázott, lehúzták a csizmáikat, s ők is feltarták a talpaikat a holdvilágra.
Csalóka Péter azalatt mindeniknek a csizmájából kiválasztott egyet, s azt felhúzva a lábára, míg azok a holdba néztek, ő szépen eliramodott.
A legények azonban, miután nem is kézzel, hanem talppal foghatólag tapasztalták, hogy a holdvilág csak olyan hideg, mint máskor, keresik a csizmákat, s akkor látták, hogy mindegyiknek csak fél maradt, a másik két fél elment Csalóka Péterrel.
Nagy eláldások között aztán felhúzta mindegyik a maga egy saruját, s felültek ketten egy lóra, amelyiknek jobbról volt csizmája, onnan, amelyiknek balrul volt, amonnan sarkantyúzta a paripát.
Így mentek be a faluba. S amint megkapták Péter gazdát, egy szót se szóltak neki, mondván:
– Te embercsaló gézengúz! Te város füle, falu farka! Te gyönyörűséges mákvirág! Te akasztófa címere! Te ördögökkel egyidős nagy kópé! te kujon! te hím boszorkány! Elcsaltad a pénzünket, elloptad a lovunkat, elszöktetted a csizmáinkat: most megfogunk és beledobunk a vízbe.
Péter gazda hiába állította, hogy azt az ő természete be nem veszi, a legények megkötözték kezét-lábát, beledugták egy nagy zsákba, s kivitték a víz partjára.
Talán mindjárt bele is dobták volna, ha a víz partján egy korcsma nem lett volna, akit azért építettek a vízhez oly közel, hogy messze ne kelljen érte menni.
Ide tehát betért elébb a két legény, bosszúja hevét valamivel leönteni, amitől az még jobban égjen, s azalatt kinn hagyták Pétert az ajtó előtt.
Azalatt odaérkezik valamiféle mészáros, egy csomó tulkot hajtva a vásárról haza.
Péter gazda ott a zsákban meghallotta az emberi és állati hangokat, s elkezdett ott rugódozni, fennhangon kiabálva: eb lesz Liptóban vicispán!
A mészáros odamegy, hallgatja: hát kendet mi lelte? – kérdi.
– Jaj! – kiált Péter –, Liptóból kötéllel jöttek értem, hogy elvisznek vicispánnak, úgy megtetszettem nekik. Pedig én nem akarok lenni Liptóban vicispán.
– Akarok én – szólt a mészáros –, eresszen kend oda a zsákba, s kioldozza a zsák száját, s maga bújt bele Csalóka Péter helyett, aki pedig szépen odábbállt a mészáros ökreivel.
A legények pedig jól felöntvén a garatra, vevék a zsákot mészárosostul együtt, s míg ő azt hitte, Liptóba viszik, a halastóba vitték, s megelégedve odább mentek, azt képzelve, hogy mármost nincs több Csalóka Péter a világon.
Mekkora volt tehát álmélkodásuk, mikor az útban előtalálták, akit a víz fenekén hittek, mégpedig tizenkét ökrödmagával.
– Hol vette kend ezt a sok tulkot? – kérdék tőle.
– Onnan hoztam a vízből – felelt Péter –, menjetek bele, ti is kaphattok eleget, majd én megmutatom, hol ugorjatok be. Azzal odavezette őket a partra, s amint a vízhez állított ökrök képe a vízből visszatükröződött, a legények azt gondolták, azok rájuk várnak, s beugrottak, s ott is vesztek szépségesen.
Csalóka Péter pedig visszavitte a vásárra az ökröket, s eladta azokat jó áron, az útban letelepedett, leterített gubájára kitöltve a sok ezüstpénzt, s ott számlálva nagy fennhangon.
Jön azonban egy lakadalmas menet, s meglátják Csalóka Pétert, amint a sok pénzt számlálja.
Uccu mindjárt nekiestek, hol vette azt a sok pénzt? Péter nem volt rest felelni: – Itt nem messze a hegyekben, az erdőn túl, a mocsáron innen, hajszra fölfelé, csáléra lefelé, a domb mellett, a hegy alatt, a nagy körtefa tövében van egy mély kút, az tele van pénzzel, csak veder kell, amivel merítsen belőle az ember.
Így megmagyarázván a dolgot, a násznép rögtön szétszaladt, a mondott helyet fölkeresni, úgy elmentek valamennyien, hogy a vőlegény is elment, nem maradt ott más egyéb, mint maga a szegény menyasszony, kiről a pénz szóra mindenki megfeledkezett.
A szegény ifjú leányzó aztán ott leült sírdogálni egy kőre, hogy mi lesz már őbelőle, ha még a vőlegénye is ilyen könnyen magára hagyta.
Csalóka Péter nem volt érzéketlen legény, sőt amint a szép leányzót meglátta ott sírdogálni, odament hozzá vigasztalni, segített neki a kötényével megtörülgetni a szemeit, s hogy meg ne hűtse magát a kövön, inkább az ölébe ültette, s addig biztatta, s addig engesztelte, míg utóbb a leány hajlott a szavára, s ráállt, hogy ha úgyis elhagyta a vőlegénye, inkább Csalóka Péterhez megy nőül. Csókkal, szépszóval és pénzzel sokra rá lehet venni a lányokat, s Péter most egyikben sem volt szegény.
Csupán azon aggódott a lány, hogy mit mond majd a falu, ha megtudja, hogy ő otthagyta a vőlegényét?
– Segítünk rajt – monda Péter. – Én fölveszem a te ruhádat, fölteszem a koszorúdat, s itten maradok helyetted, te öltözzél az én ruhámba, fogd a pénzemet, s menj az én házamba vele, aztán majd csinálok valamit, hogy bolonddá tegyem a násznépet, ki különben is mind oly részeg, hogy rám nem ismerne egy lóért.
A lány engedett a szónak, megcserélte a ruháit fráter Péterrel valahol az erdőben, s az a bolondos fiú ottan maradt menyasszonynak, fején csináltvirág koszorúval, s arcát kendőjével eltakarva, mihez dupla oka van a menyasszonynak, illendő lévén először az, hogy sírjon, s másodszor az, hogy szégyenlje magát; mert biz azon van is mit szégyenleni, ha igazán meggondoljuk.
Jött azonban vissza a násznépség nagy fáradtan és szitkozódva a kirándulásból. Megtalálták ugyan a kutat, tele is volt az, de mivel? nem pénzzel, hanem békával, s Csalóka Péter csak úgy hallgatta nagy biztosságból a menyasszony ruhából, mint áldják két oldalról a teremtését közakarattal, s igérgetik neki, hogy ha megkaphatják, úgy eldöngetik, hogy!
Ő azonban csak lesütötte a fejét, s eltakarta a képét, az egész lakadalom alatt egy falatot sem evett, csak sírt, s az orcáját bújtatta a zsebkendője alá, melyen, minthogy ez is szokás volt a menyasszonyoknál, senki csak meg sem ütődött. Hiába kínálták, nem evett, sem ivott, csupán egyszer, mikor a gyertyát eloltották, s sötét lett a szobában, felkapá a nagy boroskancsót, nem láttatva senkitől, s jót húzva belőle, visszatette ismét az asztalra. Amikor aztán visszahozták az égő gyertyát, az egész násznép nagy bámulására ott állt a boroskancsó az aprószőlős lakodalmas kásástálnak kellő közepében.
Erre nagy hahota támadt, kisülvén, hogy valami szégyenlős hajadon iparkodék a sötétség alkalmát használni, s aztán nem nézte meg, hogy hová teszi vissza a kancsót?
Lőn azonban, hogy éjfél felé dicséretes szokás szerint felkísérnék a menyasszonyt a vőlegénnyel a padlásra; ilyenkor a vőlegény anyja is fel szokott feküdni az új pár közelében, hogy ha valami fennakadásuk leendne, bölcs tapasztaltsága tanácsadásaival segélyül lehessen.
A csintalan násznép azonban elvevé a hágcsót, melyen felmenének, a padlásajtótól; nehogy a menyasszony el találjon szabadulni, ami ismét igen megillető szokás, s ekként Csalóka Péter fennmaradt a padláson a napával és vőlegényével.
Nagyhamar elkezde azonban kérezkedni, hogy neki valami állapotja van, mely miatt szeretne lejutni az udvarra. Úgy, de a lajtorját elvitték az útból, s nem volt más mód lejutni a padlásról, mint fogni egy ruhaszárító kötelet, azt rákötni az álmenyasszony derekára, s leereszteni őt a padlásablakon.
Úgy történt, Csalóka Péter leereszteté magát a vőlegénnyel a kötélen, azt adva neki utasításul, hogy majd mikor rángatni fogja a kötelet, akkor ismét húzza vissza.
Ott azonban széttekintve, hogy mi tréfát kövessen el? meglátott egy kecskebakot; a kötelet rákötötte annak a szarvára, s maga szépen odábbállott.
A kecske azonban el akarván szabadulni a kötélről, a vőlegény arra vette a ráncigálást, hogy a menyasszony akarja magát a padlásra felhúzatni, s jóhiszemmel felhúzta a kecskebakot.
– Te Jutka te? – monda a vőlegény, ahogy a kecske a karjába omlott, s elkezde csodálkozni annak furcsa magaviseletén. Sötét volt, nem látott, csak tapogatódzott, de mindaz, ami kezébe akadt, nagyon vad fogalmakat adott neki menyasszonya felől.
– Anyámasszony! – szólt végtére a vőlegény, nem bírva kétségeit eloszlatni. – Volt kendnek négy lába, mikor kend menyasszony volt?
– Volt hát bolond, csak aludjál! – dörmöge az öreg, azt gondolva, hogy csak kötekedik a fiú.
– Anyámasszony! – szólalt meg újra a fiú. – Volt kendnek szarva is kettő, mikor kend menyasszony volt?
– Volt apádnak, lesz neked is! – kiálta türelméből kihozva a vénasszony – jobb ha behúnyod a szemed és aluszol.
A vőlegény tehát fogá a kötelet, mely vélt menyasszonya szarvára volt kötve, s megköté azt a szarufához, maga pedig bebújt a szénába nyakig, hogy hozzá ne találjon férni, s szépen horkolva elaludt.
Csalóka Péter azalatt megértve, hogy a lakadalmas nép mézesbort akar inni, s evégett a szomszéd méheskertjébe küldenek mézet lopni, előre odament, s ott a méhesszínben egy üres kasban elbújt.
Nemsokára jön két legény, emelgetik a kasokat, hogy melyik lesz legnehezebb, s ahhoz jutva, amelyikben Csalóka Péter volt elrejtve, minthogy azt legsúlyosabbnak találták, azt hitték, szí- nültig van mézzel, s kétfelül dorongot dugva a két fülibe, vállaikra emelték, s kotródtak vele árkon-bokron keresztül.
Csalóka Péter azalatt kinyújtotta az egyik lábát a kasból, s a sötétben szép csendesen jót rúgott hátulról az egyik legényen, amelyik elül ment. Ez azt gondolta, hogy a pajtása rúgta meg, s visszakiáltott: – Ne rugdalóddzál, öcsém, mert ha kikapom ezt az egyik dorongot, olyat nyújtok rajtad végig vele, hogy az anyád is megsajnál! Ez mennyre-földre esküdött, hogy ő hozzá sem nyúlt; akkor meg a másik lábát nyújtotta ki Péter, s akkor meg azt rúgta hasba.
– De aki lelked van! – kiálta most meg emez –, te rugdalódzol itt, hanem ha én megkapom a másik dorongot, majd ott is megvakarod, ahol nem viszket.
Csalóka Péter ekkor egyszerre mindkettőt megrúgta, azok elhajították a kast, kihúzták a husángokat, s úgy elhusángolták egymást, hogy három hétre elég volt nekik.
Péter pedig szépen kibújt az üres kasból, s hazairamodván, otthon ismét visszacserélte a ruháit a menyasszonnyal, s hogy egyszerre meglakoljon minden bűneiért, elvette őt feleségül.
Amik pedig azután történtek, azokra nekünk ne legyen semmi gondunk.
A cigány egyszer kiment lovon az erdőre, háta megé ültetve a purdéját, s míg az a lovat legelteté, ő felmászott egy fára, s elkezdte azt maga alatt vágni.
Arra vetődik egy parasztember, s amint meglátja, hogy a cigány maga alatt vágja a fát, felkiált rá: – bolondos dádé! mindjárt le fogsz esni arról a fáról.
A cigány el nem tudta gondolni, miért kellene neki a fáról leesni? s csak vágta a fát maga alatt mindaddig, míg egyszer aztán vele együtt le nem bukott.
– Mondtam ugye, hogy lebukfencezel – szólt a paraszt, míg ez bámulva néze rá, el nem tudva képzelni, mi módon találhatta ki a paraszt, hogy ő leesik a fáról?
– Kend tán prófétaepret evett, hogy úgy tud jövendőt mondani? Mondja meg hát azt az egyet, mikor halok én meg?
A paraszt azt felelte rá: ha a lovad hármat botlik. A cigány megértve a szót, felült nagy búsan a lovára, purdéját háta mögé vette, s elkezdett baktatni hazafelé.
Még ki sem ért az erdőből, mikor a lova egy fa gyökerében egyet botlott.
Így már csak két botlás az élet, szólt a cigány felsóhajtva. Amint tovább ügetne, a lova egy az útban levő kőben újra meg talált botlani; no már csak egy botlás az élet, sóhajta még szomorúbban a cigány.
Végre egy rozzant hídra ér, s amint a ló a gerendákra lép, akkorát botlik harmadszor, hogy szinte elesik bele.
Végem van, meghaltam – mond a cigány, s azzal leszáll a lováról, elbúcsúzik a purdéjától, megmondja neki, hogy tudósítsa az atyafiakat arról, hogy az apja meghalt, s azzal lemegy a híd alá, s ott lefekszik a nád közé, várva, hogy milyen lesz hát a mennyország?
Estefelé elkezdtek a békák körülette énekelni, csak énekeljetek mennyei angyalkák, mondá a cigány, tudom, hogy énnekem énekeltek, hanem amint egy zöld angyalka rá talált ugrani, azt megragadta, s ketté hasítván, meg akará kóstolni, hogy mily íze van az angyalhúsnak? Tapasztalá, hogy az nem megenni való. Az éhség azonban mindig erősebben kezdett nála jelentkezni, csupán arról nem volt még bizonyos, hogy szokás-e a halottaknak enni vagy sem?
Íme tehát egyszer csak hallani kezdi, hogy az úton egy halotti kíséret közelít, s éppen azon a hídon megy keresztül, mely alatt ő feküdt. Ő tehát bizonyossá akarván lenni a maga dolga felül, előmászik a híd alól, s a kántort, ki éppen torka szakadtából énekel, megszólítja.
– Ugyan édes kántoros uram, nem tudja kend, szokás-e a halottaknak enni adni?
A kántor nagy mérgesen kapta a nádpálcáját, s olyat vágott vele a cigány derekára végig, hogy majd hanyatt esett bele.
– Jaj, talán bizony rosszat mondtam? – kérdé a cigány ijedten; mit kellett volna mondanom? ne haragudjék kend, szent kántor uram.
– Máskor azt mondd – szólt a kántor oktatólag: „Az Isten nyugosztalja meg szegényt.”
A cigány megköszönte a vett tanítást, s odább ment vele, míg egy mezőre ért, ahol éppen disznót pörzsöltek; a cigány odament az emberekhez, s nagy ajtatosan elmondá nekik:
– Az Isten nyugasztalja meg szegényt.
A disznóölők azt hitték, hogy kötekedni akar velök a cigány, s tréfából rá találtak szedni az irhájára a piszkafával.
– Hát már megint mit vétettem? – kérdé a cigány savanyú képpel.
– Azt kellett volna mondanod bibast hogy: „két szája végén folyjon a zsírja”.
A cigány ezt is bevette, s baktatott tovább, míg egy faluba ért; a falu közepén éppen szemközt jön rá egy lakadalmas menet, a cigány már messziről levette a kalapját az elöl járó vőfély előtt, ki nagy csinált-virágos pálcával, feszes kordovány csizmákban úgy lépegetett, mint aki sajnálja lábait.
A cigány nagy bókot csinált előtte, s szép áhítatos hangon felköszönté, mondván:
– Két szája végén folyjon a zsírja.
No még csinált-virágos pálcával sem ütötték oldalba a cigányt, csak ekkor. Megugrott a dadé egy árok mellé bölcsen, a vőfély csak egyet üthetvén rá, a többit levélben küldte utána.
– Köszönd, hogy új csizma van a lábamon, mert különben majd utánad szaladnék.
– Hát ugyan tanítson meg kend rá, mit mondjak máskor, ha ez rossz volt? – szabódék a bakhát mellől a cigány.
– Ha bölcsen akarsz szólani, így szólj: szaporítsa meg kendteket a mindenható – monda a vőfély, s a násznép kacagva ment tovább, a cigány oldalbordáit tapogatva és nem kacagva.
A szomszéd faluig mindig mondogatta magában a legutolsó felköszöntést, melyet a hátán keresztül tanult, hanem ott éppen nagy tűz volt. Nem tudom, hány ház égett, s az emberek csáklyákkal és vedrekkel szaladgáltak alá s fel kiabálva az utcákon.
A cigány odaérkezvén, megszólítja a vele találkozókat.
– Szaporítsa meg kendteket a mindenható.
De már itten majd rosszul járt, az emberek dühösek voltak, s csak hogy bele nem dobták a tűzbe, s végtére azt a tanácsot verték a fejébe, mégpedig ököllel, hogy máskor kapjon fel egy kanta vizet, s siessen vele oltani.
A cigány megjegyezte magának az utasítást; s amint másik faluba ért, meglátott két kútra járó menyecskét, kik a búbos tyúkon összeszólalkozva, olyan szépen összevesztek, hogy letették a korsóikat, s megragadva egymás kontyát, huzakodtak előre-hátra.
– Itt ugyancsak nagy a tűz – okoskodék a cigány –, víz is van, amivel oltsunk, s nosza, felkapá az asszonyok korsóit, s nyakuk közé öntötte a levét.
A lehűtött felek erre otthagyák egymás kontyait, de annál inkább belekapaszkodtak a cigány üstökébe, s míg a szegény megmagyarázta, hogy ő csak tévedésből működött, addig félreértésből becsületesen megrángatták a huncutkáit; azután pedig kibékültek egymással, s a felpofozott kibékítőnek azon jó tanáccsal szolgáltak, hogy máskor ha verekedőket lát, ne öntse őket nyakon vízzel; hanem menjen szépen közéjök, fogja meg az egyiket is, a másikat is, s mondja nekik szép csendes békítő hangon:
– Kend se bántsa, Jutka asszony, kend se bántsa, Örzsik asszony.
A cigány kezet csókolt és ment. Belebódorodott egy erdőbe, ordítást hallott, és felé tartván, meglátta, hogy két hímfarkas mint marakodik egymással dühösen.
A vett tanításhoz híven, odajárula a nyavalyás, s fogván a farkasok füleit, széjjelráncigálta őket.
– Kend se bántsa, Jutka asszony, kend se bántsa, Örzsik asszony.
A két fenevad azonban legkevésbé értette a tréfát: eleresztették ők egymást, de a cigányt ragadták meg, s ki tudja, most a szegény dade milyen különös alakban vár a feltámadás-napra.
Három leánya volt a parasztasszonynak, elég szépek, elég módosak voltak mind a hárman, de egy főhibájuk volt, az, hogy mind a három selypített; márpedig selypítő leányokat senki sem vesz férjhez, mert azokról azt hiszik, hogy nem lesznek jó gazdasszonyok.
Egyszer messzeföldről jöttek leánynézők a faluba. Az anya megparancsolta a három leánynak, hogy egy se szóljon egy szót is, mert amelyiken észreveszik a selypítést, az pártában marad.
Be is fogta erővel a száját mind a három.
A háztűznézők ott voltak már, s tetszettek nekik a lányok, amint egyszer beszabadul a házi kuvasz, s az ágy alatt tekenőbe tett lisztet elkezdi enni.
A legnagyobbik leány erre elkiáltja magát:
– Nini, a kuta eszi a lyisztet.
Ez már elárulta magát.
A középső meg akarja dorgálni és mond:
– Udan hallygassz, te bolyond.
Ez is elárulta magát; az anyjuk hiába intett nekik, hogy ne szóljanak.
A legkisebbik legjobb akart lenni, mint a tündérmesékben van, s legvégül azt mondá:
– Én nem szóllyok egy szót sze.
A leánynézők mind a hármat otthagyták szépen.
Fotos és Martonos két szomszéd falu a Székelyföldön, mégpedig annyira szomszéd, hogy csak egy lépés választja el őket egymástól.
Egy martonosi székely adós volt fél polturával fotosi atyafiának, de bármennyiszer kérte a hitelező a maga pénzét, az adós csak halogatta a fizetést; utoljára addig halogatta, hogy egyszercsak meghalt.
– De komé, nem viszed azt el a másvilágra! – monda a hitelező, s amint székely szokásként a holtat kitették temetése előtti nap a kápolnába, ő bemászott éjszaka az ablakon, hogy ott majd megvárja, mikor éjfélben megjelenik adósának a lelke, s akkor azt nyakon fogja, és addig el nem ereszti, amíg az ő polturáját meg nem adja.
Elbújt tehát az orgona alá, s ott fülelt éjfélig, amidőn váratlanul megnyílik a templomajtó, s belépnek rajta a vörös üngösök, számra tizenketten.
Így hívták azon időben a Székelyföldet és az oláhságot rettegető hírhedett zsiványokat, mivelhogy vörös üngöt viseltek.
Ezek jöttek most ide a templomba a más országban rabolt mindenféle kincseken megosztozni.
De vezérük nem volt, azt valami rablás alkalmával a pandúrok agyonlőtték, s most nem volt, aki igazságos részekre tudja osztani közöttük a szerzett zsákmányt.
Nagyhirtelen azonban megválasztották magok közül a legkegyetlenebb fickót; hanem előbb próbát kellett neki tenni, ha vajon érdemes-e, hogy ilyen derék zsiványoknak vezetőjük legyen, s ez a próba abbul állott, hogy egy kést bele kellett neki ütni az ott kiterítve fekvő halott szívébe.
Történt azonban, hogy a ravatalra terített székely nem volt valóban meghalva, hanem csak elrejtőzködve, ami gyakran megesett már, s mindent hallva, ami mellette történik, az irtóztató félelem oly erővel hatott idegeire, hogy amint a rablóvezér-kandidátus odalépett, hogy szívébe üsse a kést, a tetszhalott egyszerre felszökött fektéből, s megkapta a vörös üngös kezét.
A zsiványhad e csodára ki merre látott, elszaladt, otthagytak kincset és zsákmányt, még a vezérüket is, ki az éktelen ijedtség miatt azon a helyen szörnyethalt.
Csak a fotosi atyafi nem ijedt meg egy cseppet is. Hisz ő várt rá, hogy a komé lelke visszajöjjön, s amint felült az a koporsóban, előjöve ő is az orgona alól, s megcsípvén amannak gallérát kegyesen, monda neki:
– Megfogtalak komé, nem halsz ám meg, amíg meg nem fizetsz.
A tetszhalott azonban lassankint felvilágosítá testi állapotja felől, s azzal nekiálltak a zsiványoktól otthagyott zsákmánynak, mely több ezer forintot megért, s szépen megoszták egymás között, s hátukra vévén, iparkodának odábbjutni vele.
Amint azonban az ajtóhoz értek, hirtelen eszébe jut a fotosi atyafinak valami, s keresztbe teszi lábát az ajtó előtt.
– Hohó, komé! Hát az én fél polturám?
– Mit beszél kend most fél polturákról, hiszen ezer forint árát kapott kend most osztályban.
– Amit kaptam, az az enyim, de a fél poltura a kend tartozása, s addig innen ugyan el nem megyünk, amíg azt ki nem fizette.
Amíg ezen civakodnak, a szertefutott vörös üngösök valahogy magukhoz tértek odakünn, s nagy tanakodás után abban állapodának meg, hogy egyet maguk közül elküldjenek kémlelőzni a templomhoz, ha van-e még veszedelem?
Ez csendesen odalopózik az ajtóhoz, mely előtt még akkor is civakodott belül a két székely a fél polturán; amint a zsivány bedugja a fejét az ajtón, megpillantja őt a martonosi székely, s lekapva fejéről a sipkáját, odaveti a fotosi koménak.
– Itt van ez a kend fél polturája fejébe.
A zsivány ijedten nyargalt vissza társaihoz.
– De isz oda ne menjetek, ijeszté őket, mert azok annyian vannak, hogy az ott hagyott zsákmányból egyre-egyre csak fél poltura jutott.
A zsiványok úgy elfutottak, hogy hátra sem néztek többet, a két székely pedig hazatért békével.
Így adják elő ez ártatlan adomát a székelyföldi eleven krónikák.
A mesék világában emlegetnek egy gazdát, aki úgy szokott szegődni a szolgájával, hogy aki a másikat hamarább meg tudja haragítani, szíjat hasít a haragvó hátából.
A legelső szolgáját, ki ilyen alkuba lépett vele, első nap mindjárt elküldte a mezőre, hogy estélig egymaga tizenkét zsákot töltsön tele búzával, amit neki magának kellett kicsépelni és bemérni; mellé adott még egy kutyát is, s kettőjük számára egy kenyeret meg egy sajtot, de megparancsolta neki, hogy sem a kenyeret, sem a sajtot nem szabad neki megszelni, hanem azért a kutyát is jól kell tartani.
Az első legény mindjárt az első nap belebódult ebbe a mulatságba, három zsákot sem bírt teletölteni, s azonfelül éhesen tért vissza kutyástul.
– Haragszol-e, szolga? – kérdé tőle a gazda.
– Haragszom bizony, gazda.
Mindjárt szíjat hasított a hátából.
Nemkülönben járt a másik. Az is megharagudott, annak is szíjat hasított a hátából.
Jött azonban a harmadik; ez már furfangos legény volt. Ennek is elmondá a gazda, hogy menjen a mezőre, töltsön meg tizenkét zsákot búzával, vigyen magával egy sajtot meg egy kenyeret; egyiket se szelje meg, mégis maga is, a kutya is jóllakjék.
A legény megfogadta a szót, kiment a mezőre, délig nemigen nagy fáradsággal megtöltött egy zsákot búzával, arra a zsákra felhúzta a többi zsákot, ilyenformán mind a tizenkét zsák tele lett azzal az eggyel.
Több dolga azután nem levén estig, fogá a kenyeret és sajtot, mind a kettőnek a fenekén vágott egy nyílást, azon kiszedte a belét, azzal jóllakott maga is, a kutya is, s ismét beragasztotta a nyílást, úgyhogy nem lehetett észrevenni: hiányzik-e belőle valami?
Azután szép csendesen hazaballagott estefelé az egy zsák búzával, mellyel mind a tizenkét zsák tele volt; átadott a gazdának búzát, kenyeret és sajtot, s midőn az kérdezé tőle: „haragszol-e, szolga?”
– Nem haragszom én, gazda – felelt a szolga nyugodtan.
A gazda megcsóválta fejét. Látta, hogy itt ravasz fiúra akadt, de azért mégis hitte, hogy majd csak kifog rajta.
Másnap ad neki egy krajcárt.
– Nesze, eredj a piacra, végy ezen krajcáron lencsét meg babot. A lencsét főzd meg levesnek, a babot vastagételnek, minden készen legyen délre; együtt ebédelünk mind a ketten.
A szolga elvette a krajcárt, s délben feltálalt a gazdájának meg magának egy irtóztató nagy tál meleg víz közepében egy szem lencsét, meg egy másik tál közepében egy szem babot.
– Ez a lencse, ez a bab.
Most már a gazdának is éppen annyi oka volt haragudni, mint a szolgának, éppen azért egyik sem szólt a másiknak semmit; hanem estefelé ráparancsolt a gazda a szolgára:
– No, én most átmegyek a szomszéd faluba. Látod, milyen nagy a sár. Mire visszajövök, éjféltájon, akkor nekem hazáig száraz utat csinálj, s nekem egész a házamig ki legyen világítva az út.
A szolga megígérte, hogy mindenről gondoskodni fog.
Amint eltávozott a gazda, megrakott nagy társzekereket szénával, szalmával, s végig az egész utat behintette vele, úgyhogy a gazdának száraz lábbal lehetett hazamenni a saját szénáján, szalmáján.
Hogy pedig világossága legyen neki egész hazáig, a szolga nem tehetett célszerűbbet, mint hogy meggyújtott két asztagot. Annak a lángja azután elvilágított egész a szomszéd faluig.
Nyargalt azután haza a gazda nagy lóhalálába, milyen pusztítást vitt véghez a szolgája boglyában, kazalban. Hol vagy te, akasztófa címere?
A szolga nagy nyugodtan kérdezé:
– Hát haragszol, gazda?
– Haragszom bizony, szolga.
– Akkor hát tartsd a hátadat, gazda.
És ő hasított szíjat a hátából.
Lakodalmat ült a parasztlegény a mátkájával. Jómódú gazda volt mind a kettő apja; vígan folyott a bor; egyszer ki is fogyott már mind a kancsókból, s mint legfiatalabbat a háznál, a menyasszonyt küldték le a pincébe, hogy hozza tele a kancsót.
Soká odamaradt azonban, nem győzték már várni, s utána küldték a vőlegényt, hogy nézze meg, nem kapta-e el valami?
A vőlegény lement a pincébe, s nagy bámulatára ott találta a menyasszonyát a káposztáshordó előtt ülve, és keserves könnyhullatások közt sírva.
– Mi baj, lelkem? – kérdi a vőlegény. – Min rísz oly nagyon?
– Már hogy ne rínék, mikor amint eljöttem a káposztáshordó mellett, s megláttam rajta ezt a nagy követ, eszembe jutott, hogy majd ha énnekem kis Jancsi fiam lesz, s annak kis ködment veszünk, s aztán leküldjük, hogy hozzon fel káposztát a hordóból, s az magára találja ejteni a követ, a kő agyonüti, kire marad a kis ködmen?
A vőlegény oly siralmasnak találta ezt a gondolatot, hogy ő is ríva fakadt, s sírtak aztán mind a ketten egymás barátságáért.
De odafenn már zúgolódtak a késedelemért, s utánuk küldék az egyik örömapát, hogy hozza fel őket borostól.
Odalenn annak is elmondák a szomorú gondolatot, hogy ha majd a Zsuzsinak kis fia lesz, és annak kis ködmene lesz, s azt a káposztakő agyon találja ütni, kire marad a kis ködmen?
Az apjukat is elfogta rá az érzékenység, s sírtak aztán mind a hárman.
Ilyenformán egyesével levándoroltak a pincébe örömapák, nászasszonyok, nyoszolyólányok, vőfélyek, násznagyok és komasszonyok, s valamennyien meghallák ezt a szomorú esetet, mindnyájan sírván sírának azon szomorú kérdés felett, hogy „kire marad a kis ködmen?”
Ezen mese hihetőleg azok tréfájára alkottatott, kik idő előtti aggodalommal rongálják magokat olyan veszedelmek felett, amiknek elbocsátása még Isten kezeiben vagyon.
Ezen áldást olyankor szokták vesztegetni, mikor valakit nemigen nagy szeretettel akarnak tetézni.
Ha pedig valaki kérdezni találja: hogy tehát miképpen áldotta meg az Isten a suhai malmot? arra azt szokták felelni:
– Úgy, hogy egy nyáron tizenhatszor ütött bele az istennyila.
Alig hisszük, hogy volna olvasóink között, aki ne emlékeznék arra az ősrégiségű anekdotára, amint két alföldi ember felment Bécs városába, s miután idehaza azt tanulták, hogy ahol nyílt kaput találnak, oda bemehetnek, s ott a gazda kedves kötelességének tartja őket megvendégelni, s ha menni akarnak, majd el sem bocsátja: tehát Bécsben is azt követték, betérvén a legelső nyitott kapun, mely minthogy vendéglő volt, ott is szívesen látták őket, három napig ellátták minden jóval magokat, lovaikat.
Harmadnap aztán szépen elbúcsúztak a gazdától, markába vertek barátságosan, megmondták neki, hogy majd ha azon jár, ők is szívesen látják, s azzal menni akartak haza.
De nem eresztették ám őket, hanem azt mondták, hogy „bezahlt uram!”
– Nem Pecaltnak hínak bennünket, uram, hanem engem Varga Mátyásnak, a komámat meg Tóth Péternek – szabódék az egyik, de csak nem bocsáták őket, hanem lehúzták a szekérről, s a jámborok nem értve egymás nyelvét, azt hívék, hogy az szokásos vendégszeretetből történik, s még három napig ott vígadtak.
– De már most igazán el kell ám mennünk, uram – mondának felkászolódva –, várnak bennünket otthon, kinyílik az idő, tavaszi alá kell szántani.
Megint az örökös „bezahlt uram” fogta őket minden ködmenujjánál fogva.
El nem tudták képzelni, hogy miért hívják őket Pecalt uramnak? míg történetesen egy magyar mágnás oda nem vetődött, s meg nem magyarázta nekik, hogy ez annyit tesz, miszerint ha fizetni nem tudnak, itt marad a két fakó, s tán gyalog kellett volna hazatérni a jámboroknak, ha e derék úr ki nem fizeti helyettük az árjegyzéket.
Ez tehát régi anekdota, s csak azért hoztuk elő, hogy egy másikat kössünk hozzá, amely már újabb, s történt egy fiatal hazánkfiával, aki egy külhoni városba utazott festészeti tanulmányait folytatni.
Ott egy jámbor kolompárusnál fogadott hónapos szobát; ebédre pedig ifjú legények szokása szerint vendéglőkbe járt.
Szállásadó gazdája rendkívül nyájas volt iránta, amit hasonló nyájassággal szokott viszonozni.
Elközelgvén a karácsony napja, a gazda beáll az ifjú festőhöz, és meghívja őt magához ebédre.
Ez eleget szabódik, hogy már azelőtt két héttel elígérkezett ide meg amoda, jó barátainak; majd megharagusznak, s a többi. Nem használt.
– De már ezt az egyet meg kell önnek tenni a kedvemért, karácsony napján együtt kell velünk ebédelni.
Legyen meg hát.
A festő ott ebédelt a jó egyetértés végett.
Ebéd közben kérdezi a gazda, szokott-e bort inni?
– Soha életemben.
– No de most az egyszer kell önnek egy pohárral inni az én kedvemért, meg ünnepnapért, hozzatok egy iccét.
– Isten neki.
Azzal is készen lett.
A hónap végén azután beadták neki a kontót:
„Karácsony napján ebéd és vacsora: – két tallér; – detto, egy icce bor: – 8 garas – (Bezahlt uram!)”
Kifizette szépen.
Sokszor hallottam fonókban ezt a mesét elmondani:
Volt egyszer egy vénleány, aki halálos ágyán, odahívatva papot és törvényes tanúkat magához, következő végrendeletet tett.
Íme ezennel én nemes Siczky Orsolya hagyok végrendeletképpen három rakás valamit magam után.
(Hogy mik légyenek-e valamik, azt bizonyára papirosra leírni nem szokás, észre fogja azt venni a nyájas olvasó majd a továbbiakból.)
„Az első rakás izé legyen azoké a vénleányoké, akik fiatalkorukban számtalanszor mehettek volna férjhez, de mindaddig válogattak a kérőkben, míg egyszer kikoptak az időből, s pártában őszültek meg, az első rakást ezek örököljék.”
„A második rakás valami szálljon azon agglegényekre, kiknek módjukban lett volna megházasodni, volt is elég szerető szív, aki boldogította volna őket, de restellték a gondoknak alávetni magukat, a második rakás izé legyen ezen agglegényeké.”
Itt elhallgat a mesemondó, s rendesen találkozik a fonók közt egy-egy kíváncsi, aki megkérdezi, hogy hát a harmadik rakás kié legyen?
„Ez pedig azé legyen, aki kérdezi.”
Ilyenkor azután van kacagás a kérdező rovására.
Volt egyszer egy szegény ember, aki nemcsak azért volt szegény, mivelhogy semmije sem volt, de duplán szegény volt azért, mert volt néki egy tűzrőlpattant felesége, aki őt mindennap megverte.
Hogy az embert megverje valaki, az magában sem kedves állapot, de hogy éppen a felesége verje meg, az különösen kellemetlen gondolat. Ezt szegényt mindennap megverte.
Megverte, ha későn kelt fel, megverte, ha bepiszkolta a mellényét, megverte, ha étel közben elejté a kanalat, megverte, ha szólt, megverte, ha nem felelt, megverte végre, ha semmit nem vétett is, csupán azért, hogy megmutassa, miképpen ő az úr a háznál.
Mert nemhogy a férj vette volna feleségül az asszonyt, hanem az asszony vette férjül az embert, ennélfogva megverte mindennap.
Egy napon azért döngeté el szegényt, mert a gondviselésére bízott pulykák közül egyet elkapott a héja. S ekkor valóban igaza volt az asszonynak, mert lehet-e annál nagyobb vétek, mint ha a férj nem őrzi meg a pulykákat, melyeknek pásztorává tétetett.
Ígérte is nagy töredelmes szívvel, hogy ezután vigyázni fog, s ha máskor eljön a héja, megmondja neki, hogy hozza vissza a kispulykát, mert őt verték meg miatta.
Történt egy napon, hogy a menyecske valamiféle gyümölcsöt főzött be nádmézzel és fahajjal és szegfűborssal, ahogy azt úri házaknál látta, gondolván, hogy jó lesz az majd karácsonra.
A férj kuttogva leste a sutból az ismeretlen főzeléket; sohasem látott sem nádmézet, sem szegfűborsot és fahajat; azt sem tudta elképzelni: hogy tisztességes asszonyi állat mi okért főzi meg a gyümölcsöt, melyet az Isten nyersnek teremtett? Azt hitte, hogy a felesége boszorkány, s amit főz, az valami ital, melytől ő majd lóvá vagy bivallyá válik.
Végre bátorságot vőn magának, s nagy elszántsággal megkérdé, hogy mi lesz abból ott a tűzön?
A menyecske attól tartva, hogy ha megtudja az ember a csemege mivoltát, még megtalálja torkoskodni, azt felelte neki: méreg! gyilkos és halálos méreg, a patkányok számára készül, nehogy megtaláld kóstolni, avagy hogy csak a főzőkanalat is megnyald, mert rögtön szörnyethalsz tőle.
A férj rémülve érté meg a dolgot, s azontúl ebédnél mindig megnézte a kanalat, hogy nem azt tették-e elébe, mellyel a mérget keverték, s egyszer amint a lábasban felhozták a fordított kását, ráismert az edényben ugyanarra, melyben a mérget főzték, s menten fölkelt az asztaltól, és éhen maradt, azt mondván, hogy nem éhes.
Egyszer az asszonynak be kelle menni a vásárra, az urára tehát ráparancsolt, hogy mit tegyen: hogy tüzet ne rakjon, hogy a házat nyitva ne felejtse, de kiváltképpen, hogy a méreghez ne nyúljon, hanem őrizze odakünn a kispulykákat, kikből egyet se próbáljon elvinni a héja.
Az ember fogadta, hogy jól fogja magát viselni, s „megállj, héja”, gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulykacsibéket, egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymáshoz kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult, a csibéket készakarva el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani.
Az összekötözött pulykák sírtak-ríttak, s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal.
Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Aha! kiálta kacagva az ember, de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annálfogva elvitte valamennyit, a kiscsirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papirossárkány farka.
– „Megállj, héja! – kiáltá a szerencsétlen pulykapásztor, add vissza a csibéimet” –, s futott lelkendezve utána, ríva kergette a szomszéd határig, ott eltűnt szemei elől, s a boldogtalan kétségbeesve fordult hazafelé.
Mit csináljon most nyavalyás? A felesége ha megjön, agyonüti, az bizonyos. Gondolkozott, mit hazudjon? de csak megállott az esze. Végre nagy gondolatja jött; ha már a pulykák elvesztek, úgy sincs minek élni tovább, tehát meghal, el fogja ölni magát, úgy kikerüli a verést, még tán majd meg is siratják.
Ily elszántan bement a házba, Istennek ajánlá lelkét, búcsút vőn az egész világtól, nekiment a befőzött gyümölcsnek, s azt keserves könnyhullatások között a fenekéig megette!
Akkor azután befeküdt a sutba, behunyta a szemeit, s kezeit szépen összetéve, várta közelgő halálát.
Amint ígyen haldokolnék, íme, jön a felesége: még künn volt, mikor már kiabált rá, de ő nem akart felelni, hadd ijedjen meg, majd ha holttestét meglátja.
„Hát te alszol?” – kiáltott rá a felesége. – „Te renyhe, lusta naplopó! merre vannak a kis pulykák?”
„Elvitte őket a héja” – gyónt az ember haldokló nyugalmával.
„El is visz téged az ördög, vagy én csaplak mindjárt agyon.”
„Ne fáraszd magad, jó asszony” – szólt szaggatott hangon a férj, szemeit égnek meresztve –, „úgyis meghalok legottan. Érezve bűnöm nagyságát, mind bevettem azt a mérget, mit a patkányoknak főztél.”
Az asszony meglátta az üres bögrét, melyet a halni kész ember akkor is fülénél fogva tartott összekulcsolt kezei közt egy mártír elszántságával arcán.
Nem tudta, hogy mérgében pukkanjon-e meg, vagy nevettében?
Végtére is nevetésre vált a dolga, s ez egyszer nem verte meg a szegény embert.