Egy anekdotát beszélnek, mely Napoleon Lajos hangulatáról a státuscsíny előtt felvilágosítást ad. Négy óra volt reggel, a tábornokok éppen akkor hagyták el az elnököt. Ez alunni próbált, de igen fel lévén izgatva azon nagyszerű események által, melyek e pillanatban készülőfélben voltak, nem bírta lehúnyni szemeit. Miután egy ideig a szobában alá- s fel sétált, komornokát előcsengette, s kávéját sürgeté. A lassan mászó idővel izgatottsága is nőtt, végre nem bírva egyedül maradni, két szolgálattevő tisztet hívatott be. Ezekkel lement az Élysée kertjeibe, megismertetve magát az őrökkel, s innen siető léptekkel haladt az Élysée-i mezőkön át az Avenue-n keresztül, mely a Concordia térre vezet. Ott járkáltak sokáig alá s fel az éji sétálók; Bonaparte úgy tett, mintha kísérői beszédjére hallgatna. Egyszerre megállt, megszakítva beszédjöket: Csitt! hallják önök? Nem, semmit. – Folytassák tovább. Néhány perc múlva ugyanazon kérdés és felelet lőn ismételve. Az idő haladt, s az elnök nyugtalansága minden pillanattal növekedett; végre egy őrhöz közeledve kérdé: nem hallott ön semmit? – Semmit, monseigneur. – Ekkor egy távolabb állóhoz ment: nem hallotta ön a jelkürtök hangját? – Nem, monseigneur. – Ez mégis különös. – E szavakkal visszatért a palotába, midőn végre a Tuileriák kertjében megszólalt egy trombitahang. Az elnök felszökött, mintha egy terhes kő esett volna le kebléről, s felkiálta: Uraim, ez a jelhang. A dolog megtörtént. – Ezzel tudósítá a meglepett tiszteket az éji határozmányokról s az elfogatásokról. – Mit mondanak önök hozzá? kérdé az egyiktől. Meg lesz-e a nép elégedve? – Hercegem, viszonza a segéd, az egész világ tapsolni fog, csak a golyók fognak fütyülni.
Egyszer a szász hercegségi tüzértest szokásos gyakorlatait tartva, H. tábornok egy derék vén századosnak monda: „Ma jöjjön hozzám ebédre.” A kapitány nagyot hallott, s azt hitte, valami gyakorlatra híják. ,Parancsolja, kérdé, az egész századommal?' „Nem öreg, szólt a tábornok, ahhoz nincs elég kanalam.”
Egy írlandi pap ezen kezdte a prédikációját a vakok intézete ügyében: „Ha mindnyájan vakok volnánk, milyen szomorú látvány volna ez.”
Egy tábornoknak volt egy házi koldusnője, aki mindennap valami új ürüggyel alkalmatlankodott nála. Egyszer azzal köszönt be hozzá: „Én azt álmodtam, hogy a tábornok úr egy font cukrot, s a tábornoknő asszony egy font kávét ajándékozott nekem.” ,Ejh, az álmok mindig visszájárul teljesülnek', viszonza a tábornok. „Tehát a tábornok úr fogja a kávét adni, és a tábornoknő asszony a cukrot. Így is jó lesz!”
Egy vargainas orvoshoz ment, s az egekre kérte, hogy gyógyítsa meg őtet, ki iszonyú csontrágásokban szenved. – Hogy hogy? tudakozódék az orvos. – Hát úgy, hogy a gazdám nem ad egyebet rágni csontnál.
Az utolsó spanyol háborúban három katona, egy német, egy albán, és egy cigány egy vendégfogadó szobájában összejöttek; a kandallón egy szép óra feküdt, mely mind a háromnak meg talált tetszeni. Amint a vendéglőt elhagyták, a német így szólt: de szeretném ezt az órát, mint bánom hogy nem vehetem meg. – Én azt sajnálom, hogy el nem loptam, monda az albániai. – Nekem itt van a zsebemben –, szólt elvégre a cigány.
II. Gusztáv, svéd király, egyszer Bellmann költő lakása előtt kocsizott el, kit különcködései dacára nagyon kegyelt; a költő ásott a kertben. – Mit mívelsz ott, kérdé tőle a király. – A hitelemet ásom el, viszonza a költő, oda célozva, hogy a király szokása szerint már régóta nem fizette ki az adósságokat, amiket ő csinált. – Hát már megint annyi felé tartozol? – Oh nem, csupán három helyen. – No ha csak annyi, hát még egyszer kifizetem, hol az a három hely? – A belváros, meg a két külváros. A király nevetett, s legalább harminchárom helyen fizette ki a költő tartozásait.
Egy vándorló legény e szavakkal köszöntött be egy vendéglőshöz: „Ugyan édes kocsmáros úr, nem lenne olyan jó, hogy adna egy pohár vizet, mert olyan éhes vagyok, hogy azt sem tudom, hol háljak az éjszaka?”
Egy házaló koldusnak két krajcárt adott a háziasszony: „Hát mit csináljak én ezzel”, szólt a noble kéregető lenézőleg. – „Adja ön oda valami szegény embernek”, viszonza a hölgy szeliden.
Esik az eső; a palóc kocsis csak nézi egy darab ideig, mint ázik az úrfi a szekér derekában.
Végre megszólal:
– Jó volna most ugye a kanapé? (Paraplét akart mondani)
A pap hirdet valami currenst a szószékből, melynek tartalma nemigen tetszett a palócnak.
Egy darab ideig csak hallgatják félkönyökre támaszkodva a hívek; végre egy közülök nem állhatja tovább, s felkiált a papra nagy méltatlankodva:
– Nem való-j-a, tiszteletes uram.
Egyszer egy lókötőt akasztófára ítéltek.
– Uraim, szólt ő nagy indignatióval; ez már mégis – személyeskedés.