Egy táblabíró minduntalan az után járt, hogy valami előkelő hivatalba kineveztessék, azonban úgy elpazarlá minden vagyonát, hogy egyszercsak csőd alá jutott. Nagy szomorúan mondta, földhöz vágva az újságot: – Mind addig vártam, hogy a nevem kijöjjön az újság elején, míg egyszer a hátulján jött ki. (Az elején jönnek a kinevezések, a hátulján az idézések.)
– Ejnye ilyen adta lova, hogy megütötte a pofámat az orcájával –, mond a göcseji ember.
Rátóton valamit vétett a kovács, s a nemes vármegye akasztófára ítélte.
A rátótiak tehát folyamodást nyújtottak be a törvényszékhez, hogy miután a faluban nincsen több egy kovácsnál, szabó azonban van kettő, engedje oda nekik a kovácsot, s inkább akasztasson fel helyette egy szabót.
Egy időben nagy divat volt (még most is az) Margitszigeten nyaralni; ott vannak szép épületek, melyekben el lehet lakni.
Egy ifjú költő is oda húzódott a múlt nyarakban, ott készíté munkáit nagy csendességben; s többször meghívá ismerős hölgyeit, hogy látogassák meg ottani remeteségében.
Hát egyszer találkozik velük Pesten s rátámadnak:
– No mi szépen összeáztunk a minap ön miatt a Margitszigeten. Nem volt otthon.
– Hogyan? kérdé ez sajnálkozva, hát mért nem nyittaták fel szállásomat?
– Szállását? no szép kis szállás, sem ajtaja, sem ablaka, sem teteje.
Hát abban az omladékban keresték, melyet a Margitszigeten remeteségnek hínak a kertészek s mely valóban nagyon szellős lakás volna.
Ruszton egyszer egy roppant nagy csukát fogtak a Fertőben, s elhatározták, hogy azzal a vicispánt fogják megtisztelni neve napjára.
Igen de addig hova tegyék el?
Azt határozták tehát, hogy addig, míg a névnap elkövetkezik, visszaeresztik a csukát a tóba; de hogy ráismerjenek újra, elébb elvágják a farkát.