Délibáb
 1853

Egy szerelmes regény a hirdetmények között

Egy bécsi kesztyűs, kinek szép felesége levén, nemcsak a szarvasok bőrével, hanem azoknak szarvaival is nagy dolga volt, a napokban halálához közelegvén, végrendeletet tőn egész ünnepélyességgel. A felesége aggodalmasan iparkodék tőle kitudni végrendelete tartalmát, mire a haldokló bizonyossá tevé, hogy mindent nejének hágy, amit az szívéből szeret. A nő boldog álmokba, a férj boldog halálba temetkezék; az özvegy alig várhatta, hogy a végrendeletet felbontsák.

Előbb a mindenféle atyafiaknak, intézeteknek tett hagyományok következtek; végre jöttek az özvegyet illető sorok:

„Az én kedves feleségemnek hagyom, irántam való hűsége jutalmául, a kanári madarat kalickástól, a kis gyermeket, kit a magamé gyanánt tartottam, és a legújabb szeretőjét; éljen boldogul vele.”

– Nekem hoztál valamit? – kérdé a nő hazaérkező férjétől, látva, hogy az zsebébe nyúl.

– Igen, egy perecet.

– Karperecet?

– Nem. Sósperecet.

Egy óceánontúli lap ilyen finom észrevételt tesz Sonntag és Alboni felől:

„A két énekesnő között csak az a különbség, hogy az egyik savanyú káposztával él, a másik makarónival.”

Ilyen műbírálatokat mi nem tudunk írni.

Abdelkaderrel történt az a história, hogy fogságában egyik fiát civilizált módon kívánván nevelni, francia instruktort hozatott neki. A nevelő nemsokára teljes tetszését volt szerencsés megnyerhetni az emírnek, ez is tehát illő ajándékot gondolt ki számára. Kiválasztotta hölgyei közül a legszebbiket, s kérte az instruktort, hogy fogadja el hálája legőszintébb jeléül. Nagy bajába került a szegény nevelőnek megértetni az arabs mágnással, hogy neki már van otthon egy házi dorombja, s a keresztény vallás különös emberszeretettel gondoskodott a férjekről, hogy egynél több feleségük ne lehessen.

Egy vegyész gumiból és guttaperchából olyan vegyítéket talált fel, amivel az ember, ha megvénült, egészen kireparálhatja a képét. Bizonyságul a következő igaz történet hozatik fel.

Egy éltes asszonyság végrendeletet tőn, s mindenét egy fiatal unokájának hagyta. Akkor elutazott, felkereste Miszter Sparkinst, behúzatta orcáját a csodalakkal, s kevés idő múlva holt hírét terjesztve, úgy tért vissza, mint tulajdon unokahúga, s maga magát örökölte.

A mostani porosz király, mint tudva van, talpraesett élceket szokott mondani. Egyszer valamelyik miniszterének fia egzáment adott, s oly gyöngén felelt, hogy a consistorium kénytelen volt azt határozni, miszerint újra tegye le mégegyszer a vizsgálatot. A fiatalember éppen aznap estéjén egy udvari táncmulatságban szerencsés volt a királynőnek bemutattatni; őfelsége a királyné hallotta már valakitől, hogy a fiú ma adott egzament, de annak kimenetelét nem tudta, tehát egész kegyes leereszkedéssel gondolá megemlíthetni:

– Hallom, hogy ön ma közvizsgálatot tett.

– Igen, bizony – szólt közbe a jelenlevő király –, s mégpedig oly jól felelt, hogy a jelenlevők mind azt mondták rá: da capo!

Van egy bizonyos városban egy újságíró, aki nagyothall, és egy színész, aki nagyon szeret hírt hordani. Ez utóbbi sok ideig fárasztotta magát azzal, hogy az előbbihez eljárt panaszait és észrevételeit vele közleni, s szörnyen csodálkozott, hogy azokból sohasem jött ki semmi az újságban, míg végre valaki fölfedezte neki, hogy haszontalan munkát cselekszik, mert akinek beszél, a mondottakat sohasem hallja, csak rá szokta hagyni.

Városi asszonyság: Miért olyan drága az idén a fa?

Férj: Hát kincsem, kevés termett tavaly.

Orvos (a megütött helyet látlelve, segédjéhez): Írja ön. A panaszt tevő fél balkarján látható egy ütésből eredt folt, akkora, mint egy species tallér.

Segéd (ír): A panaszt tevő fél balkarján látható egy ütésből eredt folt, akkora, mint 2 ft. 12 kr. pp.

Ez a világhírű művész nagy barátságban élt a weimari karmester Kranz-cal, ellenben régen haragban volt tulajdon feleségével.

Egyszer Kranz talál nála egy csomó fel nem bontott levelet, s kérdi tőle:

– Mi az?

– A feleségem levelei – viszonzá Haydn. – Minden hónapban szokott írni, de én soha fel nem töröm, csak úgy válaszolok rá. Hanem ő is éppen úgy tesz az én leveleimmel.

Ama hírhedett Alföldön utazván, történt velem, hogy kegyetlenül megfájdult a fogam; amíg várost értünk, addig meg kelle dühödnöm.

– Mi baja az úrnak? – kérdi a kocsisom, egy karcagi gazda. – Tán bíz a foga fáj?

– Az ám.

– Vas kellene annak.

– Az ám.

– De messze lakik ide a vármegye tilógusa, másnak pedig nincsen harapófogója, s ki tudja, otthon van-e az is?

– Az ám.

– No ne féljen az úr, mindjárt elérjük a * *-i csárdát, ott van egy kovácsműhely, abban lakik egy kovács, aki már sok fogat húzott, majd annál kirántatjuk.

Amely fog arra a szóra, hogy kihúzzák! – meg nem ijed, az nem érdemes a további életre, többnyire a harapófogó emlegetésére ki szokott állni a fájás, s addig megbecsüli magát, amíg a fogorvost látja, de az én fogam csak fájt tovább, keservesen. Márpedig csak elhagyhatta volna, mikor egy kovács harapófogójáról volt szó.

Nincs rettenetesebb egy fogfájós fantáziájánál. Előre képzeltem magamban azokat a két kézre fogó vasakat, amikkel ez a kovácsmester belém fog kapaszkodni, hogy gázol a mellemre, s hogy feszíti a torkomnak a térdét. Odaérünk azonban, az én kovácsom egy rettenetes trabalis ember, ki félkézzel emelgeti azt a pörölyt, amire más kettőt számít.

– Hát húzott már kegyelmed fogat? – kérdem tőle, miután kocsisom már eleve megismerteté a bajjal.

Felelet helyett odavezetett a műhelyébe, s kinyitva egy fali almáriumot, belenézetett: hát ott egész múzeum volt kivégzett fogakból.

– Nem fog kegyelmed nagyon megkínozni? – kérdém tőle szepegve.

– Hozzá sem nyúlok az úrhoz –, dörmögé a pörölyök ura.

– Hát mivel szokta kihúzni a fogakat?

– Ezzel a húrral, ni! – mutatá, s megtudva, hogy melyik fogam vétett, ráhurkolá a hegedűhúrt, a másik felét meg odakötötte az üllőhöz, úgy hogy nekem le kellett guggolnom, a legkomikusabb helyzetben, a fogamnál fogva megkötve.

Egy nagy darab vas izzott a kemencében, a fútató sziporkái között.

– Adsza azt a vasat! – kiálta a kovács az egyik legényének.

Kivették az izzó, fehér szikrákat hányó vasrudat a kohóból, az én emberem szép hidegvérrel kezébe fogta, s azzal uccu, neki a szememnek a tüzes végével.

Én nagyot ordítva ugrottam fel, azt gondoltam, a szememet akarja kisütni, s ijedtemben mind elfeledtem, hogy meg vagyok kötve.

– No lássa az úr – szólt a vasbőgető –; itt a foga, s azzal szépen leoldá a húron maradt fogamat.

Ajánljuk ez egyszerű modort a fogorvosok figyelmébe.

Bánk bán halhatatlan szerzője, Katona József, egy köztiszteletben álló kecskeméti családból származott, s törvénytudósi pályára neveltetett. Ő azonban kora hivatást érezve magában művészet és irodalom iránt, odahagyá a szülői házat és színész lett. Nagy lőn a szomorúsága a családnak efelett, s megfelelő condolentiája az ismerősöknek, kik nem győzték eleget szánni a szegény apát, anyát, kiknek komédiás lett a fiok.

Egyszer egyike az ismerősöknek megtér a pesti vásárról, találkozik Katona József atyjával, s megállítja:

– No láttam a kegyelmed fiát, szegényt. Fehér kalapja volt, abba szedte a pénzt, mikor vége volt a medvetáncoltatásnak. Én is adtam neki egy garast.

Még akkor azt hitték, hogy a színész medvetáncoltató.

Lord Maxwell egy londoni tűzkármentesítő társulatnál minden bútorát biztosíttatá. A biztosító levél így szólt:

„Alulírt társulat kötelezi magát kifizetni mindazon tárgyakat, melyek lord Maxwell szobájában tűz által találnak elveszni.”

Nehány hónap múlva rajtuk megy a lord:

– Íme a lajstroma azon tárgyaknak, melyeket önök biztosítottak, hogy ki fognak fizetni azon esetben, ha tűz által vesznek el. Ezek között van egy ládikó Havanna-szivar és ötven palack Jamaika-rum. A szivarokat felszíttam, a rumot krampampulinak égettem, tehát mind a kettő tűz által veszett el. Kérem a kárpótlást.

– Szívesen – mondá az ügyvivő –, tessék a pénztárhoz menni és kifizettetni.

Ott haladéktalanul kifizették a követelt összeget, hanem egyúttal rögtön pert indítottak a lord mint szándékos gyújtogató ellen, s fizetett vissza négyannyit, mint amennyit kapott.

Egy németországi színpadon Tell Vilmos operát adták nagy díszítményű előkészületekkel.

Egyike e díszítményeknek egy merész hidat ábrázolt, mely két magas sziklára nehezedik. Ezen kellett Tell Vilmosnak keresztülrohanni.

Az első előadáson minden gyönyörűen sikerült Schumannak, ki Tellt személyesíté; azonban a másodiknál, nagyon közellátó levén, félt, hogy kitöri a nyakát, s nem akart a hídon átfutni, hanem más, hasonlóan öltözött alaknak kellett volna helyette átmenni.

Megtudta ezt a közönség, s a jelenetnél elkezdé követelni, hogy Schumann menjen keresztül!

A rendező megjelent, és engedelmet kért a közönségtől, hogy Schumann rövidlátó, s fél, hogy nyakát töri.

– Hát tegye fel a pápaszemét! – kiálta hirtelen egy hang.

– Úgy van! tegye fel a pápaszemét! – ordítá rá az egész közönség, s Schumannak nem volt mit tenni egyéb, mint felrakni Tell Vilmosi orrára a szemüveget, s úgy rohanni a sziklákon keresztül.

Két magyar lapszerkesztő találkozott egymással. A Pepita-typhus éppen akkor kezdett alábbhagyni, s már közelgetett a cholera Camara. A. szerkesztő dühös volt és esküdött minden lúdtollra, hogy ha még Camara is fellép a nemzeti színpadon, ő mártírrá teszi az igazgatót. B. szerkesztő fogadott vele egy palack pezsgőbe, hogy nem fog föllépni. Most már tény, hogy itt nem kamarázunk, s most A. szerkesztő szidja az igazgatót, hogy miért nem hozta el Camarát? Természetes. Neki ez egy pezsgőnyi kárt okozott.

Egy amerikai vegytanár most már guttaperchából szíveket is készít; tekintve a világ szívtelenségét, jó vásárt csinálhat vele, s egyúttal nemcsak a szívtelenségnek vethet véget, hanem igen sok szép versnek, ilyen meg ilyen refrénekkel:

1. Szívem elrablád kegyetlen.

2. Szívemet fogadd egyetlen.

3. Szívembe légy befogadva.

4. Szívemet lásd megszakadva.

5. Szívem szakad, törik, porlik, – hevül, fázik, reped, vérzik; – szívemet ellopták, elvitték, – kicserélték, hova tették?

Minek mindez a sok lárma?

Miszter Kuxton árul majd eleget guttaperchából.

Egy időben Francia- és Törökország között szinte háború ütött ki. Miért? Ezért.

II. Musztafa idejében Franciaország új követe, marquis Ferriol d'Argental, udvarától a portához küldetve, miután a pompás ajándékokat (többek közt egy gyönyörű 90 hüvelyk hosszúságú s 60 szélességű tükröt s egy álló órát, mely még a csillagok járását is mutatta) átadá a nagyvezérnek: a silihdárok ráadták az aranyos kaftánt, hogy a szultán elé vezessék.

Ekkor észreveszi a csauszbasi, hogy valami alulról felemeli a kaftánt. Nézi, mi az? – hát a kis vékony francia kard, melyet eddig észre sem vettek.

Maurocordato, a tolmács erre mondja Ferriolnak, hogy ősi szokás szerint nem szabad a szultán előtt senkinek fegyverrel megjelenni.

– Tőlem pedig a kardomat senki sem veheti el, mint a királyom! – kiálta Ferriol.

Kérték, hogy ne tüzeljen.

– Nekem az előttem való követ, Chateauneuf azt mondta, hogy ő is karddal ment be a divánba.

– No hát az olyan kicsiny gyíkleső lehetett, hogy észre sem vehettük – felelt a nagyvezér.

A vezérek, a kadiaszkerek mind nekiestek, kérték szépen, szabódtak neki, hogy tegye le azt a pici kardot, ha már egyszer úgy a szokás, úgy sem sokat árthatna vele. Látja, hogy ők is mind kard nélkül vagynak.

– Ejh, ti alattvalók vagytok, én pedig egy hatalmas nemzet követe vagyok, s nem teszem le a kardot.

– Akkor nem is látod a szultánt.

– No hát nem látom a szultánt – monda Ferriol, s levetette a kaftánt, ledobta a földre, és dúlfúlva eltávozott.

Az ajándékot rögtön utána küldték.

Csaknem háború támadt emiatt a két udvar között.

Ferriol még azután tíz esztendeig képviselte a francia udvart Sztambulban, soha egyetlen egyszer sem kapott kihallgatást, mert sohasem akarta letenni a kardot.

Ekkor Ferriol megtébolyodott.

Az akkori tolmács, mr. Bru, Voltaire egyik rokona, mondja a nagyvezérnek, hogy Ferriol megőrült.

Ez egész török flegmával azt feleli rá.

– Tudom. Még ezelőtt tíz esztendővel.

Ezentúl sokkal udvariasabban viselték magukat a francia követek Sztambulban.

N. Sz … ben mintegy harminc év előtt egy hajdút végeztek ki, aki két év alatt nem kevesebb, mint huszonkét ízben gyújtotta fel a várost; s miért? Csupán azért, mert egy arany jutalom volt kitűzve arra, aki legelőször feljelenti a gyulladást, hogy ezen egy aranyat elnyerhesse.

Szörnyen szedtevedtézik a magyar rekruta Majlandban.

– Mi bajod pajtás? – kérdi a másik.

– Hogyne volna bajom? Hat krajcárt küld a nevem napjára az öreg anyám Nagy-Szalontáról, s nem bérmentesíti a levelet; s most fizettem a levélért tizenkettőt.

Ugyan hol találkozhatnánk egymással valami nyugalmas, félreeső helyen, hol háborítatlanul lehetne beszélgetnünk?

– Ha erre van szükséged, gyere el a mai koncertbe, ott egyedül leszünk, ahogy csak kívánod.

Nemrég Párisban sajátságos per folyt le. Ticzkievicz úr befizetett a nagy operába, ahol a Bűvös vadászt adták, de annyira megcsonkítva, hogy az előadás végén Ticzkievicz úr ráment az igazgatóra, hogy neki fizesse vissza a belépti díjat, mert ő az egész előadásra előfizetett, s követeli vagy a pénzét, vagy a kimaradt jeleneteket.

Egyiket sem kapván meg, perbe idézte az igazgatót az elhagyott jelenetekért.

Ez viszont őt idézte perbe rágalmazásért.

Most végre ítéletet kaptak mind a ketten. T. úrnak ugyan nem ítélték vissza a belépti díját, de az igazgató sem kapott kedvező ítéletet, törvényszékileg kimondatván, miszerint az ily megcsonkítások sajnálatra méltó visszaéléseknek tekintetnek.

Ilyen dolgok történnek egy oly operaháznál, melynek a nemzet 300 ezer frank segélydíjazást ád. Mit szóljunk ilyenkor mi, akik ez összeg nyolcadrészével tartunk drámát és operát?

Valami gyapotültetvényesnek volt egy rabszolgája, ki már az ősapját is szolgálta. Lehetett a fiú vagy nyolcvan esztendős. Nem bírta már a munkát, s gazdája szeretett volna valami tisztességes úton megszabadulni tőle.

Egy napon odahívja magához, s nagy kegyesen mondja neki:

– Hallod-e Quimbó, te jó hűséges szolgám voltál nekem is, apámnak, meg nagyapámnak is. Régen gondolkoztam rajta, hogy megjutalmazzalak. Ma jött el a napja. Én téged szabaddá teszlek. Mától fogva magad ura vagy.

A vén néger megcsóválta a fejét, s hamis oldalpillantást vetve urára, viszonza:

– De uram, ha megetted a húsát, már most edd meg a csontját is.

– Háromszor voltam már az oltár előtt mátkámmal, és egyszer sem esküdtem össze vele; – mond egy yankee, San Franciscó-i víg társaihoz.

Azok igen furcsának találják a dolgot, s szeretnék tudni, hogyan volt?

– Egy szép leánynak udvaroltam, Kaddynak hívták, s el akartam venni. Ő hozzám is ígérkezett, s amint elkészült a menyasszonyruhája, együtt elmentünk a paphoz.

Útközben nem néztem a lábam alá, s úgy léptem egy pocsolyába, hogy a szertefreccsenő sártól csupa folt lett misz Kaddy menyasszonyköntöse.

Akkor nem szólt semmit, hanem amint a paphoz értünk, s ez kérdezé tőle, hogy akar-e hozzám nőül jönni? – azt felelé rá: nem!

– De hát miért nem? – kérdezém én.

– Mert egyszer megharagítottál.

Azzal szépen hazamentünk. Én újra kezdtem a dolgot, adtam neki függőt, új ruhát, egy pár csókot és szép szót, s megint rávettem, hogy jöjjön hozzám.

Megint elmentünk a paphoz.

A pap kérdezi tőlem, akarom-e e leányzót nőül venni?

Én azt feleltem rá, hogy: nem!

Most a leányon volt a sor megijedni és kérdezni:

– De hát miért nem?

– Azért, mert egyszer megharagítottál.

S megint hazamentünk szépen.

No de újra összekerültünk, megint megszerettük egymást, s most igazán becsületszavunkat adtuk egymásnak, hogy nem tréfálunk többet, s egyikünk sem szedi rá a másikat.

S harmadszor is elmentünk a paphoz. Kértük, hogy eskessen bennünket össze.

– Nem én – felelt ez.

– No, az Isten szerelméért, hát miért nem?

– Azért, mert egyszer mind a ketten megharagítottatok.

S azzal kikergetett bennünket.

Kaddy sírt, én kacagtam. Alig hiszem, hogy valaha hasonló eset történt volna valakivel.

Nemrégiben egy mű jelent meg Bécsben, melynek ily világbátorító címe van: „A lottéria, vagy alaposan kiszámított titka a sorsjátéknak, melynél fogva minden ember a legegyenesebb úton csinálhat ambókat, szólókat, ternókat, qua- és quinternókat tetszése és kívánsága szerint!!!” Íme tehát fel van találva a mód, melynél fogva minden ember boldog, gazdag, milliomos lehet; csak egy kis könyvet kell neki megvenni harminc pengő krajcáron, s azontúl úgy mehet a lutris boltokba, mintha hazamenne, s egyedül becsületére van bízva, hogy több pénzt ne nyerjen el onnan, mint amennyire szüksége van. Ez az egész börzevilágot megrendítő könyv ott feküdt egy hétig minden könyvárus bolt kirakatában. Szerzője azonban azt a hibát követte el, hogy harminc krajcárért árultatá, s ez nagy hiba volt, árulta volna ötven, hatvan, száz forintért darabját, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy hét alatt három kiadást ér, s legalább ő maga ternót csinál; de ugyan ki hinné el, hogy egész életének boldogságát megveheti harminc krajcáron? Egy hét múlva minden kirakatból bevették a könyvet, s oda tették, ahol a többi „nincs többé kopasz fej! nincs többé fogfájás!”, s egyéb becses dolgok alusszák az igazak álmát. –

E napokban egy idegen férfiú nyit be egyik helybeli könyvárushoz, s kéri a lottériáról szóló könyvet. Előkeresik neki, egyet kiválaszt, kifizeti készpénzzel, és eltávozik. Másnap ismét megjelen; dicséri a megvett könyvet, s ismét kér belőle egy darabot. Kifizeti, s odább megy. Harmadnap újra eljön. „Talán még egy példány méltóztatik?” „Ezúttal nem, hanem azt akarom megmondani, hogy a mű szerzője én vagyok!” – „Ah akkor kegyed gyöngye az íróknak, aki maga vásárolja meg könyveit.” – „Ez azért történik, mivelhogy az egész világon úgy elfogytak a példányok, hogy most az egész birodalom minden könyvárusait be kell szaladgálnom, hogy egyet kapjak.” – „No már ekkor ugyan jó helyre jött kegyed, mert itt még mind megvan, azt a kettőt kivéve, amit méltóztatott megvenni. Szolgálhatunk talán?” – „Ezúttal egyébbel. Íme itt a zsebemben egy hasonló becses mű, melynek címe: ,Alapos útmutatás arra, mint lehet valakinek családját rangjához illő módon eltartani, s vagyonát tíz esztendő alatt köbözött arányra nevelni?' ” – „S mi lesz ebből?” – „Az, hogy ön meg fogja venni, és kiadja a művet.” – „Nem én.” – „Csak ötven forint az ára.” – „Áldásom reá, de nem adom ki.” – „Ön az ablakon hajítja ki szerencséjét, megyek másikhoz, hát negyvenért sem kell?” – „Köszönöm.” – „Hát harmincat sem ád?” – „Nem, hanem egy jó tanácsot adok, ami megér harmincezer forintot, vegye ön elő saját könyvét, és csináljon egy pár quinternót.” – „Uram! a praxis a közönség dolga, én csak a teóriával foglalkozom,” – azzal zsebébe dugá a titkot, miként lehet mai szűk világban tisztességesen megélni? s már most annyi családnak boldogsága kéntelen, könyvárusi szűkkeblűség miatt, eltemetve heverni.