Pesti Röpívek
 1850

Társas életi szemle

„Ott ültem én egykor a kőbányai lugasok egyikében, aranyló fürtök függtek le vállaimra, s a szél szerelmesen simogatá velök keblemet. Telhetlenül szívám egész napon át a mámornak édes cseppeit. Azonban zsarnokom megirigyelte tőlem az égi italt, s miután maga is jót hajtott volna föl belőle, engem vasba veretve, egy mély börtönnek sötét zugába kárhoztatott. Lánglelkű társaim sorsát én sem kerülhetém ki. Eltelve a mámor édes nedvével, lángoltam, forrtam belől, bordáim majd kipattantak, és én, ki azt hívém, hogy majd egykoron megvesztegetlenül s tisztán nyithatom meg keblemet … nagyon csalatkozám. Zsarnokom valóságos priznici kúrát folytat azóta velem, valahányszor meglátogat, mindig egy-egy csöbör hideg kútvízzel oltogatja le lángjaimat, s én nem hogy javulnék, hanem napról napra rosszabb leszek.

– Most engedelmet … számat betömik, el kell hallgatnom; ha ismét csapra ütnek, többet.

Kelt N.N.Pest kocsmáros pincéjében vízöntő havában.

Ötven Akós.

Hol volt, hol nem volt … a felső vármegyékből egyszer egy csapat önkéntes – többnyire szelíd drótosokból álló –, azon szent célból kerekedett föl, hogy ők bizony elhozzák a koronát – tán bavariai Ottó alatt történt, mikor a korona éppen veszendőben volt. A szelíd csapat szándéka igen elhatározott és nemes vala. De az erő rettenetesen kevés volt, s hozzá még, hogy bátorságuk is búvóskát játszott a szűr alatt. Elindultak biz ők, s nemcsak hogy a szent klenódiumot elhozzák, hanem még ágyúkat is hoznak magukkal – arra is fogadást tettek. Azonban az úton valami garázda portyászók oldalba figyelmeztették őket … nekik se kellett több … s vitézségüket a szegre akasztva, bedrótozott lábbal és fejjel rohantak visszafelé. A falu előtt, honnan kiindultak, éppen gyerekek játszadoztak holmi apró kúcsipuskákból lövöldözve. A megtért hősök tehát visszatorlásúl megverték ezt a gyöngébb armadiát, s diadalmuk jeléül elszedegették kúcspuskáikat. Ekkor aztán győzelmi menettel vonultak a faluba. A nép kiváncsi örömmel kérdezősködött a korona iránt.

– „Korona – mondák a drótos argonauták – az nincs, hanem van ágyú sok!”

– „Hol, hol?” – kérdé az összecsődült lakosság.

– „Hol? – hát csak itt a tarisznyába!”

Ott voltak a kúcspuskák …

Tom Pouce-t, a híres óriás-törpét a napokban Bécsben egy főrangú magyar úr magához kéretvén, sallangos négy lovú fogatát küldé érte. A kocsi megállott a ház előtt, s a törpe a tiszteletteljes meghívás teljesítésére a kocsiba hágott. Azonban a kocsis még mindig várt valakit. A törpe azt hívén, hogy talán észre nem vétetett, fészkelődni kezde, egyik kocsi-zsebből a másikba ugrott … köhögött … de mind hasztalan, a kocsis mégsem indult. Végre megúnván a várakozást, figyelmessé tette a lobogós ingű maitre de coche-t jelenlétére, mire ez magyar őszinteséggel ekként válaszolt:

– „Hát az úr volna az, kiért az uram négy lovat fogatott be velem, hiszen az urat karomon is elvittem volna.”

A minap esetlegesen egy jellemzetes szóváltásnak leheténk tanúi, mely bő fogalmat adott nekünk bizonyos emberek szűk fogalmáról.

Egy újdonsült indigena, ki az alkotmányosságróli fogalmait bizonyosan petersburgi útjában tanulta, egy idegentől városunk civilizációja felől kérdeztetvén, megvetőleg felelé:

– „Van egypár ezer német benne, de annak is nagyobb része magyar!”

– Hát közintézetei? van-e valamire való színháza?…

– „Igen – viszonzá ismét a jólelkű cicerone –, van egy nemzeti, de abban is magyarul játszanak!”… (Sic!)

I.Clementina Theophilhoz.

Hallja maga, Theophil! Maga a legegyügyűbb ember, mindazon állatok között, akiket valaha ismertem. Maga rövidlátó, maga nagyothalló, maga mindig nevet, még akkor is, hogyha ütik, magát mindenki az orránál fogva hurcolja. Maga nem jár sem kocsmába, sem kávéházba, maga nem iszik, nem dohányzik és nem kártyázik, magának mindenki adós, maga senkinek sem, maga józan, maga jámbor, maga szemérmetes, maga elefánt. Mindebből átláthatja, mind maga, mind a világ, de végre magam is, hogy maga valóságos férjnek született ember. Maga egy olyan csuda, mint az egyiptomi szent tehén, akit keresni és hizlalni és mutogatni kell. S minthogy maga a minap azt mondta, hogy akkor menne csak feleséghez, ha magát megkérné valami asszony, hát én ezennel tudósítom róla: hogy én magát elveszem. Megengedem, hogy e levelet örömében megcsókolja. Továbbá rendelkezéseim elfogadására várjon rám délután 2 órától 8-ig a kapu alatt.

Őszinte pártfogója Clementina.

II.Theophil Clementinához.

Imádott Clementina! Én szököm. – Megyek Törökországba mameluknak, utánam ne jőjön, mert eladom. A bárót meg a grófot tisztelem, most beszéltem egy marquis-val, még ez nem ismeré önt, oda küldtem, – legyen ilyen is. Hogy el ne felejtkezzék ön rólam, emlékül önre hagyom legjobb barátimat, kik mindennap híven fogják önt rám emlékeztetni, – közös hitelezőinket. Mi egymást e földön nem látjuk többet, s ami a másvilágot illeti, vigasztal az a gondolat, hogy annak is két rekesze van, s egyikből a másikba átjárni nem szabad. Megengedem, hogy e levelet bújában széttépje.

Örökre eltűnt Theophilja.

– Tudja ön – mondá egyik ismerősünk barátjának –, hogy Bergheer bűvész búcsúelőadásakor, a német színpadon fejeztek is?

– Oh ebben semmi különös sincs – válaszolá a másik –, hiszen a német színpad Kalis igazgató alatt rendes kínpad volt.

– Squear. Ugye báránykám, játszottatok vasárnap?

– Smick. Nem oktató úr, én nem játszottam.

– Squear. Na hiszen, báránykám, ezt bevallhatod, a játék nem vétek.

– Smick. Igen … egy kissé laptáztam.

– Squear. Laptáztál? és jelen volt ott az Isten, ahol laptáztál?

– Smick. Az Isten mindenütt jelen való.

– Squear. Gaz kölyök! hát te úgy a laptával megütötted az Istent … már ezért megérdemled a botot … Dülj meg!

– Bierherr. Hova megy ön este?

– Első úr. A magyar színházba.

– Bierherr. (Lenézi.) S ön?

– Második. Én is.

– Bierherr. Hol Sie der T…… De ön csak reménylem –

– Harmadik. Szinte odamegyek.

– Bierherr. Ah! …… hát már az egész világ a magyarba rohan, s a németbe senki sem jő?

– Negyedik. De igen, én oda szándékozom.

– Bierherr. Oh kedves egyetlen barátom, végre tehát mégis valaki … engedje kezét szorítanom … hát csakugyan odamegy?

– Negyedik. Hogy ne mennék, mikor Braunecker-Schäffer ma magyar dalt énekel.

X városban a kapitányi hivatal, miután panaszt tettek nála, hogy a piacon sok egészségtelen gyümölcs árultatik, megparancsolá az ordonáncnak (ki egy becsületes árvamegyei tót legény volt), hogy egy „sárga dinnyét” hozzon, az ordonánc e parancsszóra azonnal átfutott a szomszéd kovácsnéhoz, kit szerencsétlenségére Sarkadinénak híttak, s erővel a kapitányi hivatal előszobájába vonszolá, miután ott volt, jelentést tőn, hogy Sarkadiné itt van!

– Na, hát vizsgálja meg kend kívül-belül pontosan – mondá a kapitány –, egészséges-e?

Az ordonánc úgy tett, miként parancsoltatott, s a szegény asszonyt egész pontossággal megvizsgálta.

– Nincs ennek semmi baja, kapitány úr!

– Úgy, hát nem kell a Dunába lökni.

S a zsinóros tévedés az előszobába ment, és auctoritativus hangon mondá a bámuló delinquensnek: Szerencséje, hogy baja nincs, különben a kapitány úr a Dunába lökette volna!

Valaki egy rézüstöt kért szomszédjától, mit csak nagy díjfizetés igérete mellett kaphatott meg; midőn tehát visszaküldte, egy kisebb üstöt is tőn bele.

A tulajdonos kérdezé: mire való a kisebb üst?

– „Az üstöd – felelt a kölcsönkérő – megfiadzott!”

A szomszéd megörülve a jó kamatnak, mind a két üstöt eltette.

Rövid idő múlva ugyanaz ismét elkérte az üstöt, de oly soká magánál tartá, hogy a szomszéd végre nem várhatva, visszakérte, ekkor a kölcsönkérő azt felelé: „hogy az üst megdöglött!”.

– „Semmi tréfa – szóla a szomszéd –, miképpen dögölhetne meg az üst?”

– Különös! Ugye azt elhívéd, midőn mondtam, hogy megfiadzott, s azt nem akarod hinni, hogy megdöglött?! …

K.szabómester a napokban kérdeztetvén, miért nem köszön soha X.úrnak, holott ez mindent nála varratott, –„igaz – felelé a mester –, s éppen azért nem kívánhatja senki, hogy kalapomat saját nadrágom előtt levegyem.”

A Cirque Olimpicben minap egy lovag darab adatott elő ezen címmel: „A görögök harca, a törökök ellen.” Történt, hogy a lovagjáték hevében egy görög katonának kardja egyenesen a nézőhely felé suhogott, és ott egy úrnak homlokát sérté meg. A vétkes vigyázatlanság megbüntetésére azonnal vizsgálat rendeltetett, és íme, kisült, miszerint a görögöt játszó lovarművész nem vétett a játék címe ellen, s csakugyan akaratlanul is török ellen harcolt, … a sértett néző neve t.i.Murat volt … denique pogány.

A francia háborúban, egy szántóföld mellett elballagó francia katonák, tréfálódzva szólíták meg az éppen magvetéssel foglalkozó parasztot:

– „Mit fárasztod magad ilyen agyon? úgyis miénk lesz, amit vetsz, ha megérik.”

– „Adja Isten, katona uram, viszonozza a paraszt jámborul, kendert vetek.”

Egy kis egyfelvonásos vígjáték a nemzeti színpadon, mely azonban szomorúan végződik.

– Múlt szerdán éjszaka a nemz.színház körül fölvigyázó éjőr a páholysorok felől némi neszt hallott. Közelebb ment tehát, és íme, egy embert látott gombolyagba szedett tagokkal egy zúgban guggolni, ki alvást színlele.

Az őr rárivalt: ki vagy! az egyén sokkal izmosabb és erősebb lévén, semhogy valami eredeti megbukott drámának lelke lett volna.

A ki vagy szóra fölegyenesedett a két lábú talány, s hebegni kezdé, hogy ő bizony az este előadott darabon (Brumon marquis volt) karzati ülőhelyén elaludt, és midőn fölébredt, már minden ajtókat zárva talált. Dörömbölt, de sehol semmi kijárás nem nyílt meg. Így végre elálmosodván, ide, e nagyúri fészekbe húzódott. Az őr, ki e vallatásból még nagyobb gyanút fogott, nem akarta volna zsákmányát ily menten kibocsátani, de viszont keményebb bánásmódot elővenni sem látta tanácsosnak, mert az alperes fölötte jó instrumentumokkal volt ellátva az opponálásra.

Mit volt hát mit tenni? cselhez folyamodott.

Az éjjeli vitézt a szabadonbocsátás ígéretével a színpadra csalogatá.

Azonban addig is, míg a vasrostélyok megnyílnak, s őt szabadon bocsáthatja – bíztatá, hogy feküdjék le, bizonyosan pompás ágyat készítend számára.

És elővonván a „Tékozló” című tündérdarabból Cheristane légágyát, a vitézt sok rábeszélések után belefekteté. Egy mennydörgős mennykővel tele felhődarabbal betakarta, s azután a színpadra szolgáló kötéllel ágyastól együtt föl a légbe vonta –, holott is éppen úgy függött, mint Mahomet koporsója.

A légben utazó hős szabadkozott, s szinte kedve kerekedett a „Peleskei notárius”-ból elénekelni:

„Ki látott … ki látott … ily bolond … ily bolond … ko … ko … ko … médiát!”

Azonban mindez nem volt elég biztosítás a minden lehető szökési körülményeket meggátlani akaró őrnek –, kit bizonyosan mint ama tudós királyt, bölcsességeért neveznek Könyvesnek –, elővett tehát még egy pár papiros katonát irtózatos lándzsákkal –, ezeket közel a Cheristane ágyában nyugvó fogolyhoz állítván föl, figyelmezteté, hogy ha csak mozdulni mer, ezen vitézek könyörtelenül felspékelik …

Nem is mozdult volna az önkéntelen léghajós Cheristane minden kincseiért.

Ezalatt az öreg zsákmányát biztosan tudva, föladá a tényt. Minek következtében a gyanús egyén bekísértetett, és vizsgálat alá vonatott. Egyébiránt a levegői utazástól rettenetesen fél …

A Szent Gellért hegyéről f.hó 2-án két nagy szirtdarab vált el, s borzasztó tompa robogással bukott az alatta levő lakókra. Az egyik 20 mázsa nehézségű Penz Vencel házfödelét üté keresztül, a másik, mely 5 mázsával kisebb volt, egy vendéglőre zuhant le. Ez utóbbi helyen a nagy robajra a fogadósné lélekszakadva futott be vendégeihez, kiáltván, hogy a pestiek a tavalyi bombákat lövöldözik vissza.

„Uriel Acosta” utóbbi előadásakor, midőn a vendégek Manasse ünnepélyére gyülekezni kezdettek, egy uracsot annyira elragadt a színpadi illúzió, miszerint azonnal kiosont a színteremből, azt hívén, hogy a zsidókkal együtt hitelezői is megjelentek.

Az Alföld egyik városában „Montfoukoni Johanna” című nagyszerű dráma adatván, midőn a címszerepet adó színésznő, kínos gyötrelmei után végre e szavakban tört ki: „Mikor, ó mikor lesz már egyszer nyugodalmam?!” – a földszintről egy szabó így kiálta föl hozzá: „Addig nem, míg a ruhája árát nekem ki nem fizeti!”

A házasság

Ég, melyen balcsillagzatok ragyognak.

Kert, melyben keserűfű és oroszlánszáj terem.

Vadászat, melyben bakot lőnek.

Város, melynek neve Tűrje.

Kovácsműhely, melyben békók készülnek.

Gyümölcsfa, melyen a viszály almája terem.

Ország, melyben az uralkodás nőágra szállt.

Kártyajáték, melyben a dáma legtöbbet számít.

Tarokk, melyben mindig skartolnak, s a honeurt is félre-.

Kereskedő, ki a szerelmet kihozza a divatból.

Politikus, ki a szív-kamarák bezárását sürgeti.

Sírásó, ki a nyugalmat és békét temeti el.

Vallás, melynek szimbóluma a kereszt.

Egy fővárosi siheder Pestre fölrándult nagybátyjának, ki hajdan A–Z megyék táblabírája volt, be akarván mutatni politikai érettségét, irányában minden úton-módon használni akará ama jelszót, hogy a dikciók kora lejárt! De a nagybátya nem hogy szónokolt volna, hanem végre a mély hallgatásban el is aludt. –

Az öcs türelmesen várt, míg felébredt, mi végre egy hosszú óra múlva meg is történt, rettenetes ühmgetések és ásítások kíséretében. Ez jó alkalomnak tetszett sihederünknek a rég tartogatott mottó elmondására, s egy ismét óriási ásításra el is kezdé tehát:

– Hagyja el, urambátyám, nem ér ez a sok hiábavaló dikció semmit! …

„Ilka” opera előadása után egy vidéki atyánkfiához ekként szólt kedves élete párja:

– Na már hiszen a többit csak mind elhinné az ember,… hanem hogy a veres sipkás verbung egyszerre csak előjött, az már, apjok, mégis szemfényvesztés volt! …

– Szemfényvesztés? Anyjok te, hogy mondhatsz oly bolondot, hát mi a huszárnak lehetetlen? …

A napokban, a zsibárus utcában nagy néptömeg csődült össze. Miután ez a népgyűlések letűnt kora után nem mindennapi dolog, közelebb menénk, az összesereglés okát kitudni, és valóban följegyzésre méltó jelenetnek levénk tanúi; egy városi drabant egy veres sipkás csonkakezű honvédet akart a városházra bevinni, valami elkövetett csín miatt, azonban a honvéd a ritka humanitású drabant fölszólításainak semmi úton-módon nem akart engedni, és hátát a falnak vetve kiáltá: miszerint inkább meghal, semhogy a büntetést kiállja!

– Szamár te – mondá a drabant –, hát neked több egy pár bot, mint a halál?

– Több bizony – válaszolt a csonka vitéz –, mert a halált már volt módom megszokni, de a botot még nem!

Egy csizmadia, ki szokott egypár icce borát a terézvárosi búcsún még két iccével fejelte meg, haza akarván menni, a Lánchídra tévedt, noha Pesten lakott, s addig-addig támogatá a karfák oldalát, míg végre egyenesen a Dunába bukott. Szerencsére azonban egypár révész észrevette, s a Bacchus–Neptun áldozatot csakhamar a partra segíté. A hideg hullámok megtevék hatásukat, és a csizmadia tetőtől talpig lucskosan, mint valami kiöntött ürge, beállított kedves élte párjához.

– Hát te szerencsétlen – mit csináltál? – rivallt rá az elámult menyecske, mert valódilag ő volt, ki a háznál a sámfát kezelte.

– Mit csináltam? – felelt a kétszeresen elázott férj, felesége villogó szemeitől megrettenve –, hát egy kicsit több vizet ittam, mint kellett volna.

Énekesek és énekesnők az egész világon ritkán szoktak állandó egészséggel bírni.

Betegségük általános műszóval „közbejött akadály”-nak neveztetik.

E névnek azonban véghetetlen sok alosztályai vannak, úgyannyira, hogy egy nagy tapasztalatú orvos tizenkét kötetben akarta őket kiadni, s tizennégy kötetet szerencsésen tele is írt velök. Később egy özvegy primadonnának hat rőfös nevét toldván meg saját becses egy rőf hosszúságú nevével – az újabb kötetek ismét gombamód szaporodtak, úgyannyira, hogy a szegény doktor megőrült bele.

Így olvassuk a doktor úr egyik újabb kötetében, miszerint egyszer véletlenül egy operába tévedt be, melyben neje is énekelt, – hallgat, érzi, hogy fülei sokkal türelmesebben hallgatják ezúttal a dalt, mint máskor, előveszi látcsövét, és íme, kisül, miszerint neje nem énekel! Kérdezősködik jobbra-balra. Baj történt. Közbejött akadály! Hazafut. Neje honn van. Ép, egészséges, mint ez az ily bajoknál rendesen lenni szokott. Arcán rosszul palástolt zavar. Erőltetett édes mosolygás. Ritka szívesség a férj iránt. Szemei lángoltak. Keble iszonyúan pihegett, mintha nagyon be lett volna fűzve. Ajkáról a szokott angol szépítő tapaszka eltűnt. Szóval rettenetes desolált állapotban volt. A doktor fejét csóválja. Forgatja 24 kötetes munkáját de morbis ordinariis primadonnicis: szeszély, pisszegés, dacolás, szabó, soirée-k, melyek az előadás óráira esnek, civódás az igazgatóval, fizetésemelés stb.stb. De a mutatkozó szimptómák egyikkel sem egyeztek. A doktor úr már kétségbeesett tudományán. Végre azonban mégis fülöncsípte a bajt, nem ugyan a 24 kötetes munkájában, hanem a – pamlag háta mögött: ott guggolt, elrejtve, s alig lehete hozzáférni. A doktor úr azonban igyekezett vele közelebbről megismerkedni, s a fekete foltocskáról, mely neje ajkáról véletlenül idetévedt, rá lehete ismerni a valódi bajra. Nem volt még elévült – sőt ellenkezőleg igen fiatal, és épp ez tevé a gyógyítást kétségessé. –

A doktor úr ismeretei ismét szaporodtak, s neje gondoskodott róla, hogy az öreg úr holtig tanuljon.

Miután azonban a jó asszony a legnagyobb vigyázat mellett, zárt ajtók és ablakok dacára is recidivázott, a doktor úr végképp lemondott róla.

E történetkét csak igazolásunkra hozzuk föl, hogy mennyire kimeríthetetlenek ezek a színpadi bajok, melyek közbejött akadály név alatt ismeretesek.

Egy mészáros a múlt szerdán egy kiszabadult ökröt hajhászott a Duna-part hosszában, az elvadult állat, melybe bizonyosan valami spanyol bikának lelke szállhatott, egy fordulónál szarvai közé kapta a mészárost, és üldöztetvén, végignyargalt vele a Lánchídon. A dologból peres tárgy lett, mert a vámosok a hídbért követelik, s kérdés, miután az ökör is, s a mészáros is kényszerítve voltak az átmenetelre, tartoznak-e fizetni, s ha igen, ki fizessen?

Egy társaságban a minap valaki panaszkodott, hogy ő sohasem részesülhet színházi élvekben, mert lakása egy kissé félreesvén, amíg hazaérne, a sötét zúgok valamelyikén mindenéből kifosztanák.

– Hát vigyen ön magával pisztolyokat –, tanácslá egy a jelenvoltak közöl.

– Akkor még több károm lenne – válaszolt a panaszkodó –, mert azokat is ellopnák tőlem.

– Urambátyám, olvassa csak, a Magyar Gazdasági Egyesület bormustrákat akar Oroszországba küldeni.

– Hát már az is pecsovics?

– Hagyja el, urambátyám, nem úgy kell azt fölfogni, hiszen ebben az egyesületnek legjobb célja van, borkereskedést akar kötni Oroszországgal …

– Na csak higgyed …

– S illenék, hogy urambátyám is mint gazdag borosgazda diószegi pincéjéből egy kis mustrát küldene …

– Egy kortyot se biz én … tudom én, hogy mikor azok az oroszok itt voltak, mennyi boromat pocsékolták el ingyen, ezt is csak úgy meginnák, mint a többit …

– Igen, de hiszen ez műkiállításra megy.

– Műkiállítás! – hát tudod öcsém, mit tesz ez oroszul, hogy műkiállítás? hát akkurát annyit, mint nálunk a trakta!