| LI. Új-Torda templomerődje és ódon egyháza. | TARTALOM | LIII. Torda sóaknái részletesen. |
Szoros értelemben bevégeztem a tulajdonképeni Torda város ismertetését, feltártam annak nagy multját, szebb jövőre reményt nyujtó jelenét; de nagyon csonka és hézagos lenne művem, ha itt megállapodnám s nem terjeszteném ki figyelmemet e város közvetlen környékére, ha a képnek e szép és becses keretét tekinteten kivül hagynám. Nagy és vétkes mulasztást követnék el főleg akkor, ha behatóan nem foglalkoznám a minden idő- és korbeli Tordáknak létalapját képezett sótömzszsel, a mely szülőanyja volt minden itt keletkezett városnak, ugy a névtelen dák város, mint a rómaiak Potaissajának, valamint a németek Saxodoniájának, nemkülönben a kétszer alapitott magyar Tordának is, mert mindezen egymásra épült, egymásból fejlődött városok lakóit leginkább a só – mint hatalmas megélhetési eszköz – vonta ide, a sóbányák művelése kötötte ide, az képezte e városok fejlődésének, felvirágozásának föltételét. Csak jelenleg hagyja egy félszeg nemzetgazdászati politika pangásban e nagy értéket, kamatozatlan a gazdag tőkét; s csak az élhetlen önelhagyottság hagyja heverni e kimerithetlen kincsforrást, akkor, a midőn e legkitünőbb minőségü s legkönyebben hozzáférhető sóbányák művelését megszoritva, a vizfenyegette maros-ujvári aknákat erőszakolja s milliókat pazarol azoknak vizmentesitésére akkor, a midőn itt Tordán ily bajok ellen minden költség nélkül van biztositva.
Kétségtelenül Torda sokat veszitett és veszit a sómívelésnek szűk határok közé szoritása által; az a munkaerő, mely itt alkalmazva volt, részben elpazaroltatik; de legnagyobb részben más felé húzódott s igy Torda város népességét kevesbitette, mig másrészről kereskedelmét és forgalmát csökkentvén, fejlődésére gátlólag hatott és hat. De ez igy soká nem tarthat, rögeszme feltartóztathatja ugyan egy ideig, de egészen meg nem akaszthatja a fejlődésnek természetes folyását. Ez nem rendes állapot, már önmagában a vasuti egyenes összeköttetés meg kell hogy szüntesse e kivételes helyzetet; az egykor az ország jólétének, gazdagságának egyik fő-fő kútforrását nyujtott tordai sóaknák ily meddőségre nem lehetnek sok ideig kárhoztatva. E most háttérbe szoritott aknáknak ismét előtérbe kell jutniok, épp azért igyekezzünk ismertetésük által az érdeklődést azok iránt fölkelteni. A tordai só-aknák az Új-Torda mellett keletről elhuzódó s szőlőültetvényekkel díszlő hegység tetején és annak keleti lejtőjén vannak elhelyezve; azért mondja a példabeszéd, hogy Tordán igazi borsó terem, mely szójáték azt jelöli, hogy ott jó bor és só együttesen fordulnak elő.
A rómaiak sóművelése e helyt is, de leginkább a mostani sóstavaknál és túl a Magyarospatak völgyfejében, az ugynevezett Bányáknál folyt; azok földképződésileg is igen érdekes látványt nyujtanak. Egy több ezer láb átmérőjű lajtorjás toroknak nevezett öblözetben sorakoznak egymás végtébe azon négyszögidomú tavak – szám szerint 20 – melyek mindmegannyi felhagyott római bányának 8–10 ölnyire behajtott medenczéi. Tudva van ugyanis, hogy a rómaiak sóbányáikat mindenütt nyitva mivelték, mivel ők sokkal okosabbak voltak, mint mi, kik roppant költséggel metszünk tetszetős süveg és kúpidomú aknákat mélyen a sótömzsbe, a minek nemcsak architectonicus alakzata kerül sok ok nélküli kiadásba; hanem a só költséges kiemelése is nagy mértékben megdrágitja annak termelési költségeit. Ennek lehet tulajdonitani, hogy akkor, a midőn a szegény sóvágó alig kap 11/2 krt egy mázsa só kimetszéseért, mégis a regie – a kiemelési költségek és a sok hivatalnok fizetése miatt – 20–25 krt. tesz mázsánként. A rómaiak nem keresték a sóművelésnél a tetszetős alakokat, ők nem véstek a föld gyomrába nagyszerű basilikákat, imposans folyosókat, nagy technikai ügyességgel kivitt lejáró grádicsokat, viszhangos erkélyeket, czifra sóoltárokat; ők nyitva mívelték négyszög alakban bányáikat, behajtott 6–8 öl mélységre, mig a kiemelés – csusztató hidakon s egyszerű emelőgépezettel – könnyen ment; mihelyt azonban a mélység neheziteni kezdette a kiemelést, azonnal abbanhagyták azt és tovább kezdettek meg egy másik medenczét. Ez rendszer volt náluk, a mit mindenütt, a hol a rómaiak sót műveltek (mint Tordán, Vizaknán, Szóvátán) a hajdani sóaknákból keletkezett sóstavak léte bizonyit. Ez czél- és észszerű volt ott, hol a sótömzsek oly roppant nagy kiterjedésűek, mint nálunk Erdélyben, hogy egy szaktudós kiszámitása szerint a tordai sótömzs oly végtelen mennyiségű sót tartalmaz, hogy ha egész Európa azt fogyasztaná is, két billió év alatt sem tudná csak eddig ismeretes felső rétegét is kiélni, pedig mélységi kiterjedését sejteni is alig lehet.
Tehát, a hol a természet ily bőkezű adományában, ott nincs értelme a szűkmarkúskodásnak, a kis területekre szoritott mély művelésnek, még kevésbé a só-ár felcsigázásának, a mi a művelés megszoritását vonja maga után, mert a magas só-ár korlátolja a kihasználást, csak a belfogyasztásra szoritkozván, mig olcsóbb művelési rendszer és olcsóbb árral sónkat világkeresdelmi czikké tehetnék s Európa nyugati országaiból kiszorithatnók a tartalmatlan és egészségtelen tengeri sót, a mi csak azért tarthatja magát felszinen, mert mi kétszeres, háromszoros árt kivánunk sónkért, a mivel a természet ingyen kegyelme oly kimerithetlen bőségben ajándékozott meg minket. Szűk látkörű államférfiaink megelégszenek a korlátolt belfogyasztás (mert a magas ár ezt is kismérvűvé teszi) hasznaival, holott hogyha a regiet a nyilt művelés mellett olcsóbbá tennők, ha hajókázható folyóink mellett fekvő aknáink (mint Torda, Maros-Ujvár, Deésakna, Máramaros-Sziget) sóját olcsó vizi úton szállitanánk a Fekete-tengerre s onnan a világpiaczokra: akkor Magyarországnak oly nagy bevételei lennének sójából, hogy nemcsak deficitje enyésznék el, de többlete lenne.
Bezzeg a rómaiak jól értették e most heverő kincsnek a kihasználását és hasznositását, mert habár nem birunk adatokat az ő általuk Tordán űzött sóművelés terjedelméről, de a hátramaradott sóbányák öblözetei, azok e nyitva művelt sóaknák helyén keletkezett sóstavak,* melyeket mind alig másfél századi ittlétük ideje alatt vájtak: nagyon is meggyőzőleg bizonyitják, hogy a rómaiak igen nagymérvű sóbányászatot folytattak nálunk s azzal valódi világkereskedést űztek, oly mérvűt, hogy mi most tizennyolc század multán a tökélyesitett közlekedési eszközök mellett sem tudjuk azt megközeliteni.
De nemcsak a rómaiak, hanem az ő örökségükbe lépett magyar őseink is méltányolni és kihasználni tudták a Tordán levő sókincset, mert minden jel arra mutat, hogy Tordán már korán nagyobb mérvű sóaknázás volt folyamatban s már első királyaink idejében a tordai hazánk legerélyesebben kihasznált sóbányái közé tartozott, nemcsak sójának kitünősége, könnyű hozzáférhetősége, hanem azért is, mivel az az Erdélyt átszelő főútvonal közelében feküdvén, annak szállitása igen nagy mértékben meg volt könnyitve, a mit fokozott azon körülmény is, hogy őseink e távol korban elég eszélyesek voltak az olcsó vizi-út előnyeit a sószállitásra kizsákmányolni, mert arra, hogy nemcsak a Maroson, hanem az Aranyoson is folyt a nemzeti fejedelmek alatt a sószállitás, oklevéli adataink vannak; de némi jelmutatást a korábbi időkre nézve is találunk abban, hogy a Barczaságra telepitett német lovagok már a XII. században szabadalmat nyertek arra, hogy az Olton és Maroson levő hajóikkal sót s egyéb czikkeket vámmentesen és szabadon szállithassanak.*
Kezdetben, mint minden más, úgy a tordai sóaknák is királyi, vagy jobban mondva állami tulajdont képeztek; utóbb azonban – ha rövid ideig is – papi kézre jutottak. Ugy látszik, hogy IV. István mint társ-király az erdélyi vajda adómányozta a tordai sóaknákat, illetőleg azok tizedét a gyulafejérvári káptalannak, mert IV. Béla 1269-ben Budáról május 1-én (in oct. 8. Georgii martyris) kiadott adománylevelében mondja, hogy tekintve az erdélyi káptalan szegénységét, a tordai sóaknákat kivéve a vajda és tisztjei hatósága alól, minden királyi adó járulékaival (Collecta regia) – a mit a néptől bármi czímen szedni szoktak – azon káptalannak újból adományozza* s igéri, hogy ez irata bemutatásakor rendes adománylevelet fog a káptalan részére kiállittatni.* Ugy látszik azonban, hogy az igért rendes adománylevél soha se lett kiállitva s a tordai sóaknák nem is mentek a káptalan kezére, hisz 1275-ben László király uralkodása 4-ik évében, azért, hogy a Kecskés (Kechkes) kir. várban* a predicator-rendű barátok (Patres praedicatores – paulinusok) 7-ed maguknak kolostort és templomot épithessenek s azt fentarthassák, a tordai sóbányákról 80 db. sót rendelt, meghagyván a tordai sótiszteknek, hogy azt évente nemcsak kiszolgáltassák, hanem Fejérvárig el is szállittassák.* Tehát ekkor még nem volt a tordai sóakna a káptalan birtokában, különben a király nem rendelkezhet vala sótisztjeihez; hanem a káptalan nem hagyta annyiban s kieszközölte, hogy László király 1276-ban szeptember 14-én Kelemen fejérvári prépost és Bertalan decan kérésére atyja lelki üdveért, a fejérvári káptalannak adományozta a tisztjei minden befolyásától mentesitett tordai sóaknákat, úgy, hogy onnan a sót szabadon szállithassák télen, nyáron, szárazon, vizen.* Ugyszintén adományozta az ott levő adójogokat (collecta) stb.
1278-ban László király hivatkozva arra, hogy a szászok haragjukban* a fejérvári káptalan kanonokjaiból és jobbágyaikból is sokakat lekonczoltak; a tordai sóaknákat – melyeket már István király lelke üdveért korábban adományozott volt – most ő is örök joggal ismét adományozza. Ezt átirta, helybenhagyta III. Endre király is 1291-ben;* de ez teljesen soha foganatositva nem volt, a káptalan legfölebb csak bizonyos sójárulékot és dézsmát élvezett, ezt következtethetjük Róbert Károly 1326. junius 12-én kiadott rendeletéből, melyben András püspök egyházának sódézsmát rendel Tordáról, Kolozs és Dézsaknáról.* 1328. május 25-én kiadott rendeletében pedig Tamás erdélyi vajdának hagyta meg, hogy az erdélyi püspököt és káptalant oltalmazza, jövedelmeit kiszolgáltassa, nevezetesen a tordai sóaknáról kijáró sójárulékát engedje szárazon és vizen szabadon szállitani. Ezt ugyanez évben Mátyás apostoli vicarius is átirta.* Idő folytán a káptalan nemcsak elvesztette a tordai sóaknák javadalmát, de még a tordai sóaknák tisztjei prevarikáltak a káptalan birtokain, a mint kitetszik II. Ulászlónak 1498. szeptember 13-án (in festo s. Mathei) kiadott rendeletéből, melyben előadja, hogy Megyerkie János, az erdélyi eklézsia kanonokja, kanonoktársai nevében panaszolja, hogy a tordai sótisztek a káptalan erdeiből a sóhajókhoz minden kártérités nélkül sok fát hordattak el. A király az egyház javát és előmenetelét szivén viselvén, az elhasznált fáért a tordai sóaknákról évenkint 100 frt értékű sót rendelt, meghagyván Zsigmond leleszi prépost és kincstárnokának, Tarcza János és Prol Miklós erdélyi sókamrai ispánjainak, hogy azt minden esztendőben pontosan kiszolgáltassák.* Tehát a nagy adományozás 100 frt kárpótlásra szállittatott s még ezért is fát kellett a káptalannak adni a sószállitó hajókhoz.
A tordai sóaknák, a papok birvágya alól felszabadulván, fiscus kezére mentek s mindvégig azon is maradtak s főleg a nemzeti fejedelmek korszakában igen nagy erélylyel és eredménynyel aknáztattak ki, a mint azt megitélhetjük Reychersdorf irataiból,* a ki 1550-ről Tordát érdeklőleg igy ir: »Tordát nem veszik falak körül, de azért tekintélyes, gazdag s nagy kereskedést űz, lakói terjedelmes határukon nagyban űzik a baromtenyésztést, gabna, bor nagy mennyiségben terem. Sóbányáinak egész keleten nincsen párja; itt lakik a sókamrák praefectusa s oly nagyban művelik a sót, hogy nemcsak Erdély szükségletét fedezik, hanem Magyarország nagy részét egész Budáig innen látják el, minek folytán a marosi rakhelyre 600,000 mázsát is elfuvaroznak, honnan sós hajók szállitják Szegedre s onnan tovább, még külföldre is. A mértéket nem ütő darabokat a lakosok használják el stb.«
A nagyban való sóművelést tanusitja Szamosközy is, a ki azt irja,* hogy az ő idejében a tordai sóaknák évi jövedelme meghaladta a 30,000 frtot, a mi abban az időben nagy összeg volt. A tordai sóaknák nagy jövedelmére mutat Báthory István egy 1575. junius 20-ról keltezett nyugtája is, melyben elismeri, hogy Kereszturi Kristóf tordai kamaraispán 5,200 tallért administrált a tordai sóaknák ez évi jövedelméből.* Fridvalszky szerint még a mult században is 400,000 mázsát tett a tordai évi sótermelés, e században azonban már hanyatlott. Dr. Posepny* szerint a tordai sóbányákban
1841–1849. termeltetett 19,059 mázsa kősó
1851–1860. termeltetett 92,034 mázsa kősó
1861–1863. termeltetett 58,358 mázsa kősó
Most (1885-ben) az 22,000 m.-mázsára hanyatlott alá.
Mindez a tordai sóaknáknak a multban való nagymérvű kiaknázását bizonyitja, az akkor egy világkereskedelemnek volt felkeresett góczpontja. Törvényeinkben számos nyomaira akadunk annak, hogy a török és görög, sőt perzsa kereskedők is feljöttek a Tiszán hajóikkal egész Szegedig, s nagy mennyiségben szállitották az ott vásárolt sót kelet minden országaiba; de a nagymérvű sóművelést tanusitják a tordán levő nagyszámú sóaknák is, mert habár – nézetem szerint – az első magyar sóaknák lenn a Bányáknál voltak* s csak később kezdettek az Aknánál levő felső részt művelni, mégis itt 4 beomlott és 4 jó állapotban levő régi süvegbányára találunk, a mi önmagában is tanusitja az itt régen űzött nagymérvű sókihasználást, pedig az eladásra termelt só nagy mennyiségén felül, tömérdek volt az ajándékba adott só is, mert régi időben a magyar uralkodók, főleg az erdélyi nemzeti fejedelmek a sót az ország culturális fejlődésének s vallási szükségleteinek előmozditására is nagy mértékben hasznositották. A só volt akkor a valódi tanulmányi és vallásalap, nem keletkezett ez országrészben iskola, nem épült kolostor, templom, a melynek szükségleteire fejedelmeink sót, vagy az eladott sóból befolyó pénzt ne aplacidáltak volna. Alig merült fel oly humanitarius vagy művelődési mozzanat, melynél uralkodóink a só általi segélyezést ne alkalmazták volna. A természet jótékonyságával karöltve járt a fejedelmi jótékonyság, ott hol a természet bőkezű volt, ott az emberek sem fukarkodtak.
Sóbányáink csak nem mindenikénél mint aranyfonal vonul végig a jótékonyság e fénysugara, mindenik sóbányánk egy-egy vidék művelődésének, valláserkölcsi életének volt táplálója, élesztője, éltetője. Legkiterjedtebben gyakorolta ezt a tordai sóakna, nemcsak azért, mert a fő útvonal mellett központi fekvése mintegy erre kijelölte: hanem főleg azért, mert közelében voltak elhelyezve Erdély góczpontjai. Igy a tordai sóaknákról kapták ki sóadományaikat a kolozsvári iskolák, onnan rendeltek segélyt az ott épült kolostoroknak, templomoknak,* a székely-(Maros)-vásárhelyi iskolának is innen rendelt János Zsigmond nagymennyiségű sót, ugy innen pénzeltek a nagy-enyedi és gyulafejérvári iskolák is, gyakori feldúlatásaik alkalmával innen nyert só árából emelkedtek fel hamvaikból. Alig volt e fél Erdélyt magába foglaló nagy vidéknek oly humanitarius intézete, oly imahelye, oly iskolája, kórháza, a mely ne érezte és ne élvezte volna a tordai sóaknák jótékonyságát, több század culturája innen nyerte táplálékát. Ezenkivül a tordai sóaknák szolgáltatták a nemesek és az aranyosszéki székelyek ingyen sóját, maga Torda városa is innen pénzelt, régi időkben 8 napig maguk számára metszték a sót ingyen a sóbányákból, utóbb az országgyülési követek elszállásolására és élelmezéseért 4,000 sőt 6,000 darab sót élveztek; az ó-tordai orthodoxa (ev. ref.) Eklesia 500, az új-tordai szintén 500, iskolája 300 db. sót kapott évente a tordai sóaknákból. Ha csapást érte e várost, ha ellenség dúlta, égette, sarczolta, fejedelmeink mindig bőkezűleg bonificálták sóval. Akkor nem monopolizálták a természet e kincsét, nem fukarkodtak azzal, a mit a gondviselés oly pazarul osztott, hanem valódi közkincscsé tették azt s igy nem lehet csodálkoznunk, ha Tordán a régi sóaknák oly nagy sokaságát találjuk, hisz innen meritettek nemcsak az ország, hanem kelet távol tartományai is, Erdély bölcs fejedelmei értették a módját, hogy miként kell ama sószegény országok adóját ide terelni s nem engedték, hogy az egészségtelen és tartalmatlan tengeri só háttérbe szoritsa a mi sónkat s kizárja a világkereskedelem emporiumaiból.
Az ily nagyban való sómívelés és annak elszállitása természetesen megfelelő berendezkedést és nagy hivatali apparatust igényelt régibb időben Tordán. Itt székeltek az összes erdélyi sóaknák paefectusai, a tordai sóaknák kamara-ispánjai, mert néha egyszerre kettő is volt; itt székelt egy kamarai törvényszék s itt voltak a sószállitást eszközlő kikötő birái, a mint kitetszik II. Lajos királynak egy 1517. szept. 14-én kiadott rendeletéből, a melyben a kolozsváriak vámmentessége ügyében a tordai kamara-ispánhoz és viczekamara-ispánhoz, a sókamra biráihoz, valamint e kamarának az Aranyos vizénél levő kikötő biráihoz rendelkezik.* Tehát ebből kitetszőleg Tordán azon időben kamarai törvényszék, tanácshivatal volt berendezve, az Aranyoson levő kikötő-birákkal, a mi határozottan bizonyitja, hogy a viziút minden irányban fel volt használva a só szállitására s hogy nemcsak a Maros, hanem az Aranyos is hajókázva volt, mert különben nem lenne értelme az Aranyoson levő kikötő-biráknak. Ma már nem gondol senki az Aranyos hajókázhatóvá tételére.
Mi, a kiknek a fejlődött technika és tökélyesitett s olcsó szállitási eszközök állnak rendelkezésünkre; mi, a kiknek sójára a termés sót nélkülöző nyugat és kelet most ép ugy rá van szorulva, mint régen; mi, illetőleg államférfiaink oly magas árt szabnak a sónak, hogy Európa országai nincsenek azon helyzetben, hogy a soknemű betegségeket előidéző, mindenféle állati és növényi rothadványokkal telitett tengeri sót, a mi jó, egészséges s tartalomdússága mellett – csekély teriméjű, tehát a szállitásra is alkalmasabb – sónkkal cseréljék fel. A természet felnyitá jóllétünk kimerithetlen kútforrásait s mi azt mesterkélten bedugjuk, elzárjuk és Torda sóbányái most csak a legközelebbi vidék szükségletéhez mért csekély termelésre vannak korlátolva. Már az önkényuralom alatt megkezdették a tordai sóaknák lerántását, az erdélyi sóaknáknak addig Tordán székelt felügyelőségét (inspectoratus) Nagy-Szebenbe tették át, az ott szervezett kincstári tanácshoz. 1850-ben Kolozsvártt állittatott fel az ugynevezett bányaigazgatóság, ez 1880-ban feloszlattatván, az összes erdélyi sóhivatalok fölé egy felügyelőség helyeztetett, mely most Maros-Ujvártt székel s mely a maros-ujvári erőltetett drága sóművelés kedveért feláldozza Tordát.
| LI. Új-Torda templomerődje és ódon egyháza. | TARTALOM | LIII. Torda sóaknái részletesen. |