| XXXV. Torda történelme a mohácsi vésztől 1848-ig. | TARTALOM | XXXVII. Tordán tartott országgyülések. |
A midőn 1848. tavaszán Pozsonyban megalkottattak a hazánk közjogi átalakulását intéző törvények, s ezekkel kapcsolatosan az Erdély egyesitéséről (uniójáról) szóló törvény is, mint Erdély többi törvényhatóságaiban, ugy Torda vármegyében s főleg ennek székhelyén, Torda városában is megindultak az uniót érintő hazafias mozgalmak. De az nem ment könnyen, mert habár Torda városa – lelkes polgárságával – minden időben a szabad eszmék góczpontja volt, a vármegye e tekintetben sok kivánni valót hagyott fenn s egyáltalában nem tartozott a szabadszellemű vármegyék közé. A 30-as években a br. Jósika Lajos, a 40-es években a gr. Thoroczkay Miklós főispánsága alatt a conservativ irány volt ott túlsúlyban, a szabad elveket és törekvéseket br. Kemény Farkas, br. Bánffy János, br. Kemény György, a honoratiorok közül Szabó Lajos ügyvéd, a jeles publicista és szónok képviselték, néhány fiatal ember és a városi lelkes polgárság képezték táborukat.
A midőn az Európát megrázó szabadsági áramlat elhatott bérczeink közé is és a korszellem követelményeinek mindig hódoló magyar nemzet régi aristokratikus alkotmányát demokratikus alapon átalakitá: nem lehet csodálkozni, ha az eszme hatalma nem hóditott meg rögtön minden szivet, s hogy voltak az ellenhatásnak itt-ott szórványosan kisebb fellobbanásai. Igy a conservativ Torda vármegyében is találkoztak olyanok, a kiknél a nemesi kiváltságok eltörlése, a közteherviselés, az urbériség megszüntetése, a protestáns autonomia elvesztése miatti félelem, némi ellenhatást idézett elő, a mit a reactionariusok igyekeztek a maguk és pártjuk javára kizsákmányolni, s ekként sikerült bizonyos unióellenes áramlatot létrehozni, a mely ha eleinte tettekben nem is nyilvánult, de nem mulasztá el alattomban az anyaországgal való egyesülés elébe torlaszokat emelni. Ily viszonyok közt nem volt könnyű ez áramlattal megküzdeni, mert élén azok álltak, a kik s megyei közélet terén a helyzetnek urai voltak.
Április hóban hivatott össze Tordára azon vármegyei közgyülés, a melyen az unio ügyében a vármegyének nyilatkoznia kellett. Nagy volt az izgalom nemcsak város, hanem vármegyeszerte. A conservativ párt megfeszitette erejét a szabadszellem távol- és a cselekvési tér megtarthatására; de a szabadelvűek is mindent elkövettek, hogy az unióhoz való csatlakozás által a vármegye becsületét, jó hirnevét megóvhassák, a mit csak ugy érhettek el, hogy Erdély mintamegyéjéből: a szomszéd Alsó-Fejér vármegyétől segélyerőt kértek. Nem is késtek a szabad eszmék lelkes hirdetői és elszánt bajnokai: br. Kemény Dénes, Szász Bároly, Zeyk József és mások személyében megjelenni. Mig más oldalról a maradók is becsőditették a vármegye mindkét kerületéből hiveiket és azon elemeket, melyeket a »nem adózunk« jelszóval tereltek unio-ellenes álláspontra s melyeknek fanatizált nagy tömege kétessé tette az eszme diadalát. Nagy volt a forrongás és izgatottság, unio-ellenes tiltakozást köröztek és irattak alá a könnyen félrevezethető tömeggel, s mindenféle hamis érvekkel és hirekkel igyekeztek a népet eltériteni a boldogulás utjáról.*
Ily előzmények után nyilt meg a gyülés április 10-én az ó-tordai evang. református egyházban, melynek nyitott ajtai előtt tömörültek a be nem férők ezrei, zajosan kiabálva, hogy »nem kell unio«, mig a vezetők az irásbeli tiltakozást emelték magasra. De itt is nyilvánúlt a magyarságnak politikai érettsége s magasztos honszerelme, mert a mint Szabó Lajos inditványba hozta a vármegyének unio melletti állásfoglalását, a mint a szószékre lépett br. Kemény Dénes, hatalmas szava elterjeszté a szabad eszmék varázsát s ékesszólásának erejével megreszkettette a szivek nemesebb érzelmeit: azonnal mintegy varázsütésre átalakult a gyülés hangulata, az unio-ellenes tiltakozás vivői maguk tépték szét az irományt s darabjait a levegőbe szórták. És az a felbujtogatott tömeg, melytől Szabó Lajos – kit a szabad eszmék kovászának tartának – életét féltették, határtalan lelkesedéssel és egyhangúlag fogadta el az uniót, estve pedig fényes fáklyásmenettel tisztelték meg a vendégeket, kik előtt az önmagának és a hazának visszaadott nép fenkölt érzelmeit, a még reggel veszélylyel fenyegetett Szabó Lajos tolmácsolta. A vendégek br. Kemény Farkasnak a mostani megyeház helyén volt házában szálltak meg, mint a báró vendégei, ott a téren rögtönöztek emelvényt, melyre a vendégek fölléptek s Szabó Lajos üdvözlő beszédére egyenkint feleltek, a mi határtalan lelkesedést idézett elő az egész tért betöltő nép között, ugy, hogy ezt a szabad szellem valódi diadalünnepévé tette az önmagának visszaadott nép, a melyre oly mély behatást gyakorolt e nap, hogy az öregebbek még most is fellelkesednek annak emlékénél s elragadtatással beszélnek az újjászületés ez imposans emlékünnepéről.
A természetes medrébe terelt hazaszeretetnek e nagyszerű nyilvánulása után, Torda város és a vármegye nemcsak tántorithatlanul hű maradt a nemzeti ügyhöz, hanem azt teljes odaadással és áldozatkészen támogatta és védelmezte; különösen Torda városa – multjához hűen – az önvédelem erős harczaiban mindvégig tevékeny részt vett, s harczképes fiainak mindenikét odaállitá a honvédők soraiba. S mintha éreztetni akarta volna, hogy az unio mellett nemcsak lelkesedni, hanem azt megvédelmezni is kész. kezdetben mindjárt szervezte a nemzetőrséget. Torda városában magában három század gyalog és egy század lovas nemzetőr szereltetett fel; ezzel kapcsolatosan Túron és Komjátszegen, Járában, Egerbegyen, Gyéresen és az alsó járásban másik 5 század nemzetőr állittatott fel.
Nemsokára Udvarhelyszéknek Pálfi János és Sebessy István által vezetett 30-as küldöttsége érkezett Tordára, kiket a székely anyaszék azért küldött Kolozsvárra, hogy a főkormányzót, gr. Teleky Józsefet, az uniót véglegesitő utolsó erdélyi országgyülés összehivására felszólitsa. E küldöttség Tordán nemcsak lelkes fogadtatásra talált, hanem e város s polgársága is tömegesen csatlakozván hozzájuk, eredménye az lett, hogy a főkormányszék április 11-én elhatározta a szorgalmazott országgyülésnek május 29-re összehivását, s az udvarhelyszéki meghivót azonnal kézbesitette is küldöttségének.
Torda vármegyében is csakhamar megindultak a választási mozgalmak az erdélyi utolsó országgyülésre, s ugyanazon közgyülésen, melyen Torda vármegye uniót támogató követeiül, addigi ellenzéke két vezérférfiát, br. Bánffy Jánost és br. Kemény Györgyöt megválasztotta, Szabó Lajos augusztus 1-én felszólitotta a megye conservativ főispánját, gr. Thoroczkay Miklóst, hogy a változott viszonyok által álláspontja túl levén szárnyalva, főispáni állásáról köszönjön le. A különben társadalmi téren közkedvességnek örvendő főispán minden vonakodás nélkül eleget tett a közkivánalomnak, s a gyülés azonnal egy öt tagú jóléti bizottságot választott, mely ugy a vármegye, mint Torda város közigazgatásának vezetését rögtön átvette.
E jóléti bizottság tagjai voltak: Szabó Lajos, talán Betegh Gábor alispán s alkalmasint Tarsoly Gergely főjegyző* (a más kettőt nem sikerült kipuhatolnom). Ezek közt szakmák szerint osztották fel a teendőket. Legtevékenyebb és legbuzgóbb Szabó Lajos a hadügyi tárcza vezetője volt; ő egyfelől a haza, vármegye és város védelmére vonatkozó ügyekben folytonos érintkezésben volt a kolozsvári honvéd parancsnoksággal és Vay Miklós kormánybiztossal, másfelől a magyar hadügyminister, Mészáros Lázárral, kinek rendeletére a sorozást ugy a város, mint Torda vázmegye hozzáférhető részében gyorsan végrehajtotta. Tulajdonképen Torda városában nem volt sorozás, hanem inkább toborzás, mert e hazafias város hadköteles fiai önként tódultak a magyar zászlók alá s egy részük a Kossuth-huszárokhoz, a másik a 12. honvédzászlóaljhoz osztatott be. Nem ily könnyen ment a vármegye oláhok által lakott vidékén, hol a sorozó bizottság – melynek elnöke Szabó Lajos, orvosa dr. Posonyi Antal volt – nem egy helyt találkozott tettleges ellentállással is, mit katonai karhatalommal kellett fékezni.
De Torda város felfogta azt, hogy a mult kötelez; átértették hősöktől eredő s hajdan is fejenként harcztérre szállt lakói, hogy ily rendkivüli körülmények között többet kell a kötelességnél teljesiteniök s igy hadköteles fiaik kiszolgáltatása után már április hóban 3 század nemzetőrséget alakitottak önkéntes aláirás útján. Az első aláiró a leköszönt főispán, gróf Thoroczkay Miklós volt, ki nemzetőrségi ezredes czímet nyert. Őrnagynak a lelkes br. Kemény Farkas neveztetett, ki tulajdonképen lelke s a csaták vészeiben elszánt vezére volt a tordai nemzetőrségnek, a mely nem elégedett meg a helyi biztonsági szolgálat teljesitésével, hanem – miként alább látni fogjuk – belerohant a csaták vizeibe is, a midőn a haza üdve azt kivánta. Kemény Farkas kinevezett segédtisztje Szász Mózes főhadnagy volt, de a tordai nemzetőr századok tisztikara választás útján töltetett be. Egy előre hirdetett napon az összes szavazati joggal biró polgárok összesereglettek Torda főterén, a piacz negyedből való I. század megválasztott századosa lett id. Velits Lajos gyógyszerész,* főhadnagya Schilling József, hadnagyai B. Nagy Ferencz és Székely László. A Varga-utcza negyedből alakitott II. század századosa lett Gálfy József megyei pénztárnok, ennek lemondása után Tarsoly Gergely, főhadnagya Nagy Miklós, hadnagya Tóth Károly ügyvéd (a másik nevét nem tudhattam meg) alkalmasint Vajna Miklós. Az új-tordai negyedből alakitott III. század századosává nagy lelkesedéssel Szabó Lajos választatott meg, de ő többnemű s hasznosabb elfoglaltására és felsőbb megbizatására hivatkozva, kérte a polgárságot, hogy mást tiszteljenek meg bizalmukkal, minek következtében Lengyel Ádám városi tanácsost választották meg századossá; főhadnagygyá Lengyel Istvánt, hadnagyokká Koródi Lászlót és Vajna Lászlót. Később a Szeben ostrománál elesett Kovácsi János százados vezetése alatt az új-tordaiból egy IV. nemzetőr század is alakult, a mely utóbb vadászszázaddá alakitva, hős halált szenvedett, vitéz századosa vezetése alatt osztozott a honvédők véres dicsőségében és vészeiben, sőt Csipkés Albert szolgabiró századossága alatt egy V. század is alakult, a melyben Velits Károly, Velits György, Salamon József, Szigethi Sándor voltak mint tisztek beosztva. Ugyanekkor Tordán alakult egy lovas nemzetőr-század is, a melynek századosa (szindi) br. Kemény Pista, hadnagya Lendvay István volt.* A hogy a századok megalakultak, rögtön hozzákezdettek azok katonai kiképeztetéséhez, a mi nagy buzgalommal folyt. A századok naponta kivonultak gyakorlatra vig zeneszó mellett, mert Vajna Miklós főhadnagy zeneértő levén, egy katonai zenekart szervezett és oktatott be, mely a zászlóaljat rendesen Rákóczy-indulóval vezeté ki, nem kevésbé fokozva a lelkesedést. A katonai kiképeztetést nagy mértékben könnyitette Beke József százados, ki – két század háromszéki székelylyel Tordán állomásozván – mint jeles készültségű katona,* a tordai nemzetőr-tisztek beoktatását maga vezette, mig a legénységet altisztei által gyakoroltatta be a fegyverforgatásba s más szükséges ismeretekbe, ugy, hogy nemcsak városukat fedezték az oláhok támadásai ellen, hanem mint képzett katonák nemsokára messze vidékeken hordozták végig osztrákoktól elszedett fegyvereiket* s dicsőséggel fenlengő zászlaikat,* s nemcsak a havasok felől fenyegető oláhok ellen fedezték Toroczkót és Járát, hanem nemsokára városuk védelmére is használták fegyvereiket; mert, ugy látszik Torda feldúlatása benne volt a General-Commando programmjában. Hegyalja feldúlatása után egy nagy oláh tábort vezetett Axentie a Keresztesmezőre. Tordán akkor csekély erő volt s azért id. Velits Lajos, id. Szigethy Sándor és Henczi Lajosból álló küldöttség ment eléjök, s élelemmel ellátva, mindenféle cselfogásokkal visszatartsák mindaddig, mig Kolozsvárról Fornszek János százados vezetése alatt egy század honvéd jött Torda segitségére; a Járamenti nemzetőrség is visszavezényeltetett épen jókor, mert Axentie csóvákkal ellátott oláhait már előre tolta a város felgyujtására; de a hogy ezek az Aranyos hidjánál csatasorba felállitott honvédeket és nemzetőrséget megpillantották, bátorságuk azonnal inukba szállt s eszeveszetten futottak szét Jára és Nagy-Enyed felé, a hol, a tordai nemzetőrség által követve, szétszórattak s igy Tordán nyugalom állott be.
Különben Tordán szabadságharczunk első időszakában, az önvédelmi szervezkedés mindent háttérbe szoritott, a jóléti bizottság közös ülésein kivül semmi másféle gyülések nem tartattak, a fegyverzaj elnémitotta még az igazságszolgáltatást is, a magánügyek szüneteltek, legfölebb a büntető igazságszolgáltatás intézte az elhalaszthatatlan ügyeket; azonban a szabadság eszméje még e téren is javitólag hatott, a rend és a vagyonbiztonság a városban s egyáltalán a magyarok által lakott vidékeken oly példás volt, hogy igazságszolgáltatásnak szüksége nem látszott.
Azonban a szabadság e rövid derűjére csakhamar rákövetkezett a zsarnokság sötét zivatara, Erdélyt elveszté a vezér tehetetlensége és az intézők gyámoltalansága.
Kolozsvárott és Enyed környékén akkortájt oly ereje volt tömöritve a magyar ügynek, hogy jobb és erélyesebb vezénylet mellett könnyen vissza lehet vala tartani az alulról nyomuló Puchnert és visszaűzni a Dézs felől betört Urbánt. Azonban a szamosujvári csatát a rosz intézkedések elveszték, a minek következtében a tordai négy nemzetőr-század is Baldácsi által Kolozsvárra rendeltetett a magyar seregek erősitésére. A győzelem varázsát vivék ezek magukkal, mert a XI. honvédzászlóaljjal ők is részt vettek a szamosfalvi harczban (október 16-án), hol a kelepczébe került Urbán csúfosan megszalasztatott; de e győzelem daczára a félénk vezér elnöklete alatt tartott, bátorságot vesztett, hadi tanács elhatározta ugy Enyed, mint Kolozsvár feladását, s az Enyedet megszállva tartott gr. Mikes Kelement is felrendelvén, sietve kivonultak Kolozsvárról s egész Erdélyt feladva, szabad zsákmányul dobták oda az osztrák zsarolásnak s az oláhok kannibáli kegyetlenkedéseinek, a mit osztrák tisztek vezetése és fedezete alatt hajtottak végre »ad majorem Austriae Gloriam«.
A tordai nemzetőrség, őrnagya br. Kemény Farkas vezénylete alatt, a sereggel szintén kivonult Kolozsvárról; de ők s bátor vezérük az általános rettegés közepette sem veszték el hitöket s nem a szétoszladozásra, hanem az izmosodásra és tömöritésre gondolva Bánffy-Hunyadon az alsó-fejérvármegyei, aranyosszéki és kolozsvári menekültek harczképeseivel egy teljes zászlóaljjá egészitve ki magukat, erdélyi szabad csapat elnevezés alatt szervezkedtek s ugy húzódtak Csucsára, hogy résztvegyenek Erdély visszahóditásának dicsteljes küzdelmeiben.*
Az alatt, mig Bem megkezdte a visszahóditásnak csodás harczait, a védtelenül maradt Erdélyben iszonyatos jelenetek fordultak elő. A feladott Enyedet csakhamar megszállta Losenau ezredes rendes sereggel és egy nagy oláh táborral, melyet Gratze százados vezényelt. E sereg nyomult Torda felé; útját ártatlan legyilkoltak vére és lángokba borult falvak jelölték; Décse, Inakfalva felégetése után Aranyosszék székhelye, Felvincz következett, a melyet porráégettek s honrekedt lakói közül (leginkább a nőket, gyermekeket és aggokat) 200-at november 13-án legyilkoltak. Enyed, Felvincz, Miriszló, Tövis s a többi közbeeső magyar községek népe, mint hajdan a tatárjárások alkalmával, menekült, javait szabad prédául hagyva hátra az oláh rablóknak, kik a mit el nem vihettek, elégették. E roppant menekülő nép jajveszéklő asszonyaival, siró gyermekeivel mind Tordára torlódott, iszonyú dolgokat beszélve az oláhok vad kegyetlenségéről.
Tordára húzódott az aranyosszéki nemzetőrség és alakuló félben levő honvédség is pár ágyuval Pócsa János székely huszárőrnagy vezetése alatt, a mi a tordaiak bátorságát feltüzelte s hogy Felvincz szomorú sorsától meneküljenek, de főleg, hogy az odamenekült szerencsétlen népet a felkonczolástól megoltalmazzák, ellentállásra s utolsó emberig való
önvédelemre szánták el magukat. Már sorakoztak nemzetőrei az Aranyos-hidnál, hogy a Gratze által vezetett és a Keresztesmezőn táborba szállt oláh táborra törjenek; a nagyon népes közgyülés az ellentállást hangoztatta, Torda lelkes népe vonakodott az oláhok előtti gyáva önmegadástól. Összeült a hadi tanács, hol azonban Pócsa ellenezte a harczot, mert a gyakorlatlan, még soha harczban nem volt nemzetőröket és ugy is csekély számú újoncz honvédeket nem tartotta alkalmasnak a rendes császári haderővel való szembeszállásra, bár az oláhok szétkergetését ő is könnyű feladatnak tartá, de a velük levő s nyomukban járó császári katonasággal való mérkőzést annyival inkább kizártnak mondá, mert neki a fővezér br. Baldácsitól rendelete érkezett a rögtöni Kolozsvárra vonulás iránt s igy, bár fájdalmasan, de nem maradhat a tordaiakkal, a mire különben kész lett volna. Ennek kijelentése után seregét összegyüjtve, kiadta az indulási parancsot. A tordaiak, midőn az ágyukat a piaczra felvonulni látták, örömrivalgásban törtek ki; de a midőn meglátták, hogy azok nem az ellenség irányában, hanem Kolozsvár felé fordittatnak, az ágyuk elébe vetették magukat s azok elvitelét meg akarták gátolni s csak akkor kezdettek engedni, mikor Pócsa – elvonulási rendeletére hivatkozva – a rájuk való kartácsolással fenyegette. Pócsa elvonult s vele tovább a menekülteknek szerencsétlen elgyötrött, roppant karavánja. A magára hagyatott szegény Tordára nem maradt más, mint az önmegadás felett alkudozásba bocsátkozni, hogy bár minő áldozatokkal is a várost a feldulástól megmentsék. A gyülés alkudozó követtséget választott. Nyugalmazott százados Henczi Lajos,* Andrássi Ferencz kath. lelkész, Szokolai gör. kath. esperes és Nagy György tanácsos személyében s irásba tett föltételekkel elinditották a Gratze kapitánynyal való alkudozásra, ez azonban föltétlen megadást, a fegyverek rögtöni kiadását és 10,000 frt arany-ezüstben fizetendő hadi sarczot követelt Torda megkiméléseért. Henczi Lajos szemrehányásaira, hogy nem szégyenli egy császári tiszt ily népséggel szövetkezni s iszonyú pusztitásaikat, gyilkosságaikat elnézve, bűnrészessé lenni; de főleg a midőn Gratze kivánsága szerint tetemes rum, rozsolis, kifli és báránybőr-bunda rögtön kiszolgáltatott, a vezér dühe kissé csendesült s a midőn a nemzetőrség fegyvereiből némi csekély részt kiszolgáltattak* s a kivánt 10,000 forint hadi sarczból (többet összegyüjteni nem lehetvén) 4,000 frtot arany és ezüstben kézhez adtak, Gratze Tordát megkimélve, elvonult táborával Kolozsvár felé. Azonban Gratze látszólagos kimélete Torda irányában csak kényszerűségi erény volt; mert sem ő, sem oláh pajtásai, sem későbben Prodán nem azért kimélték meg azt Enyed és Felvincz szomorú sorsától, mintha emberiségi érzet szállta volna meg, hanem azért, mert Puchnertől szigorú rendeletet kaptak, hogy Tordát – a hol sok katonai és kincstári épület s nagy mennyiségű só volt raktározva – kiméljék. A 10,000 frt hadi sarczból is csak azért engedett, mert tartott attól, hogy ha késik e sarcz az Egerbegy és Gyéres lefegyverzése és feldulására ment Losenau alezredes – mint felette álló tiszt – kezére kerül; tehát e zsákmányféltés volt hasznára Tordának. Losenau is nemsokára követte Gratzet Kolozsvárra, mert a Szamosfalvánál megszalasztott Urbán a Torda körül levő haderőnek gyors odavonulását rendelte el; de Baldácsi fővezér ép oly gyorsan feladta Kolozsvárt, mint a mily gyorsan futott Urbán Szamosujvár felé s igy Gratze és Losenau minden küzdelem nélkül vonulhatott be a capitulált fővárosba.
Torda magára maradt véderő, szervezet és hatóság nélkül s csak az isteni Gondviselés őrködött fölötte. Ha valami előadta magát, azt Szigethy Sándor intézte a város tekintélyesebb polgáraival, Henczi Lajos pedig mint önkéntes térparancsnok működött. Ily intézkedések pedig gyakran voltak szükségesek, ha nem is a belügyekben – mert Torda higgadt polgárai a rendet önmaguk közt föntartották – de a minduntalan mutatkozó és a várost fenyegető oláh táborokkal szemben. Egy ily nagy oláh tábor a havas felől jött Szindre, ezt egy (Dragos nevű megyei irnok által kivitt) nagy bocskor-szállitmánynyal elégitették ki; de különben is ez a tábor nemsokára szétfutott a Koppánd táji oláh molnárok előtt, kik lövöldözve s kiabálva siettek üdvözletükre, az oláh tábor azonban Kolozsvár felől jövő honvédeknek vélvén, ugy szétfutott, hogy még a Tordáról kapott új bocskorokat sem tudta felkötni. Egy másik, még nagyobb oláh tábor alólról jött Torda alá, Henczi Lajos ment a város küldöttjeként eléjök s a vezetőket részint ijesztgetések, részint igéretek által rávette, hogy népüket ne ereszszék be a városba. A város küldött nekik a nagy Berekbe pálinkát hordókkal, élelmi szereket, szalmát fekhelyeikre. Ott táboroztak a Berek kivágott fáiból gyujtott nagy tüzek mellett s lakmároztak. A pálinka bátorságot adott egy csapatnak estve a városba való betolulásra; már kezdték a zárt kapukat döngetni s a csóvákat gyujtogatni, a midőn Henczi Lajos kapitány katonatiszti egyenruhájában lóra ülve, kikorbácsolta őket a városból s bátor föllépésével elháritá a városra mért kiszámithatlan következményű oláh betódulást.*
Következő nap aztán ez a tábor s később egy harmadik is csendesen vonult át Tordán Kolozsvár felé. Mind e táborok Bem közeledtének hirére csirkékként futottak szét s tagjai egyenként bujkálva szökdöstek vissza a havasok közé.
Az oláhok rohanását hamar követte az osztrák hadsereg eszeveszett futása. Karácson másod napján vonult át nagy sietséggel Tordán Wardener tábornok Ferdinand-gyalogosokkal, bukovinai vadászokkal s egy könnyű lovas csapattal, űzetve a tordai születésű Székely Mózes nevű (mészárosból lett) huszár által, ki kardját villogtatva egymaga nyargalt át Tordán, kiáltozva: »Utánam ki magyar;« de bármennyire magyarok lettek légyen is a tordaiak, nem nyomulhattak oly hirtelen utána. Ő tehát egyedül rohant s Wardener utóseregéből négy Ferdinánd-gyalogost elfogva és lefegyverezve kisérte vissza Tordára s leszámolt velük – a tordai nemzetőrségből alakult LXXV., a XI. hős zászlóalj és Kossuth-huszárok élén nemsokára Tordára bevonuló – Czecz honvédezredesnek,* kit Bem azért küldött előre, hogy Tordát fedezze és Aranyosszékkel az egybekötést helyre hozván, a XXII. honvéd-zászlóaljat szervezze, a mit rövid időn foganatositott is nagy könnyűséggel, mert a derék tordaiak és aranyosszéki székelység önként tódult a zászló alá.*
Torda mint varázsütésre alakult át; az addig elfojtott hazaszeretet és áldozatkézség ismét föléledt s a rendes honvédek sorába már másodizben állitott fiatalság mellett ismét szervezte az idősebb polgárokból az annak mintegy tartalékát képező nemzetőrséget, illetőleg vadászcsapatokat. Ugyanis a mint Bem tábornok Kolozsvárt visszafoglalta és az osztrákokat onnan elűzte, br. Kemény Farkas az erdélyi szabad csapatnál alkalmazott dr. Pozsonyi Antalt azonnal Tordára küldötte, hogy szabad csapata megfogyatkozott sorait újabb önkéntesek által egészitse ki. Torda városa egész lelkesedéssel adta meg a véradót másodizben is a szorongatott hazának; polgárai – még az aggokat és gyermekeket sem véve ki – seregestül csoportosultak a zászlók alá oly számban, hogy nemcsak a Kemény Farkas szabad-csapatjában támadt rések töltettek be, nemcsak a XXII. honvédzászlóaljhoz adá meg járulékát, hanem új csapatok alakitására is bőven marad ajánlkozó.
Ez újabb nemzetőr századok megalakitását némileg késleltette az illetékességi összeütközés; mert az erdélyi kormánybiztos Beöthy Ödön, Záhi Ugron Istvánt kormánybiztosként küldvén Tordára, a vármegyére és városra kiterjedő hatáskörrel, a Tordán alakulóban levő nemzetőröket – vagy mint akkor nevezék, négyhónapos szabadcsapatokat – arra utasitá, hogy a kormánybiztostól függjenek, feladatukul pedig azt tűzte ki, hogy Torda városában a csendet és rendet tartsák fenn, vidékén az oláhokat fegyverezzék le, az elorzott vagyont igyekezzenek visszaszerezni, s egyáltalában a kormánybiztost nehéz feladatának teljesitésében támogassák, egyszersmind rendelte, hogy aranyosszéki s más menekülteket is bevegyenek. Mig ellenben az ugyanakkor tordai térparancsnokul kiküldött Széphegyi (Schönekker) őrnagy magának követelte a rendelkezési jogot, miután a fegyvereket és töltényeket ő szolgáltatta ki az újonnan alakuló csapatoknak.* Az illetékességi összeütközés kérdése azonban könnyen elintéztetett, nemcsak azért, mert Széphegyi helyébe a bár erélyes, de megnyerő modorú és alkalmazkodób b. Eglofstein alezredes (szilágyi birtokos) neveztetett tordai térparancsnoknak; hanem főleg Torda város polgárainak áldozatkészsége által, a kik nemcsak a tervelt három, illetőleg négy század nemzetőrséghez adták meg feles számban a harczosokat, hanem azon kivül az 50 éven felül való öregek és a 16 éven aluli gyermekekből még három más tartalékszázadot, ugynevezett őrserget alakitottak, hogy azok Torda városában a rendet fentartsák és a kormánybiztos feladatának teljesitését is lehetővé tegyék. Ezen őrsereg századai teljesiték Tordán a közbiztonsági szolgálatot, ők őrködtek a hódolni nem akaró oláhok közt az élet és vagyonbiztonság felett, s azok nyujtották a karhatalmat a havasi részekre alakitott büntető, ugynevezett vérbiróságnak,* a mely minden rémneve mellett is nagyon szeliden járt el, mert bár ezrivel voltak a Tordavidéki és havasi oláhok közt, kik rablásban, gyujtogatásban és gyilkosságban résztvettek, kik most az osztrákok elfutásával könnyen a magyar igazságszolgáltatás kezeibe adhatók voltak, mindazonáltal a tordai vérbiróság senkit sem itélt halálra; mert a magyar engesztelékeny és lovagias jelleme és néha túlzott nagylelkűsége a boszú fegyvereit nem suhogtatta s azzal nemcsak vissza nem élt, hanem azzal még nem is élt. A kormánybiztos segédcsapatai ekként az őrseregből kitelvén, br. Eglofstein a rendes nemzetőrség szervezéséhez egész erélylyel hozzáfoghatott és pedig két irányban folytatta toborzását: az először négy havi kötelezettséggel zászló alá állottakból négy századot a rendes honvédekhez osztott be, négy évi szolgálati kötelezettséggel, vagyis a nemzetőröknek felcsapottakból négy század mozgósitott rendes honvéd-vadász századot alakitott. Ezt a ministerium által vadász ezredek szervezésére leküldött Ormai ezredes segélyével és közreműködésével rövid idő alatt valósitotta. E négy század képezte a II. honvéd vadász-ezred II. zászlóalját. A hadügyminister által megerősitett tiszti névsor következő: I. sz. (mely Túron alakult) százados Tarsoly Gergely; főhadnagy Vajna Miklós; hadnagyok Szigethi Cs. Sándor, Reményi, utóbb Mara Károly. II. sz. százados Lengyel Ádám; főhadnagy Kóródi János; hadnagyok Lengyel István és Vizi Endre. A III. sz. százados Velits Károly; főhadnagy Csiki Antal; hadnagyok Ambrus József és Székely László. IV. sz. százados Csipkés Albert; főhadnagy Nagy Lajos; hadnagyok Bocz Samu, Jakab István. Ugyanakkor alakult Tordán egy 150 főből álló V-ik lovas század is (melyben a tordai polgárok saját lovaikon és szerszámzataikkal jelentek meg) a derék Pápay Lajos (alispán) századossága alatt, ki később őrnagygyá léptettettvén elő, Técsi Sámuel lett századosává, főhadnagy Nemes Miklós, alhadnagyok Finta Mihály és Szentkirályi Dániel.* A tordai vadász-zászlóalj nemcsak gyorsan alakult meg, hanem ép oly gyorsan vonatott be a csaták vészeibe, mert Torda polgárai azért szervezték a tartalék-őrserget, hogy azok a helyi és vidéki közbiztonsági szolgálatokat teljesitve, ők, a harczratermettebbek tevékeny részt vehessenek a szabadságharcz dicsteljes és vészes küzdelmeiben, a mely vágyuk hamar teljesült; mert már május elején fölrendeltettek a havasokra, hol az oláhok guerilla-harczai vészeiben egész mértékben részesültek, sokan közölök életükkel pecsételvén meg mindennel daczolni kész honszerelmöket. *
*Torda város ekként harczképes fiait mind a csataterekre küldé, otthon csak az aggok, gyermekek és asszonyok maradtak s ennek daczára Torda városa egészen szabadságharczunk végéig magyar uralom alatt volt, harczképes fiai ott voltak a honvédek soraiban s osztoztak az önvédelmi harcz szenvedéseiben és dicsőségében, osztoztak veszteségében, mert azon pár ezer tordainak, kik zászlóink alá sorakoztak, több mint fele hősies halálával áldozott a szabadság ügyének. A vadász csapatokba és lovas nemzetőrségbe beosztott idősebb polgárai is meghozták véráldozatukat a hazának, mert ott voltak a havasokat körülzároló hadseregben s részt vettek e vészterhes guerilla-harczok minden viszontagságában. Sőt 1849. juniusában, mikor a muszka interventio ténynyé vált, s Bem tábornok seregeinek szaporitását szükségesnek látta, Tordán Benő István őrnagy a 134-ik honvédzászlóaljat szervezte, s bár Torda harczképes fiai legnagyobb részben fegyver alatt s harcztéren voltak, mégis jutott fiaiból e zászlóalj számára is harczos, mert Tordán egész mértékben átérezték ama dallam értelmét:
| »Ha még egyszer azt izeni, |
| Mindnyájunknak el kell menni.« |
Nagy küzdelmek, csodás, hősiességgel kivivott győzelmek után kiszoritotta Bem az osztrákokat Erdély bérczei közül, s a minket 17 oldalról megtámadott, de mindenhol megszalasztott nagy osztrák hadsereg elvégre is kénytelen volt legyőzetését és tehetetlenségét bevallva, a muszka segélyéhez folyamodni. A három oldalról Erdélybe betört muszkákat is eleinte többször megverték Bem és a székelyek; de végre győzött a roppant szám. Augusztus havában Tordához is eljutottak a muszkák, s ott átvonuló hadcsapataiknak igen nagy mennyiségű élelmet, takarmányt, társzekereket kellett kiszolgáltatni; de különben humanus és kiméletes bánásmódot tanusitottak. Nem igy a nyomukban és védelmük alatt kullogó osztrákok, a kik durva módon kegyetlenkedtek a magyarokon, kik előtt nem régen futottak. Tordán tisztes előkelő polgárokat pofoztak és kardlapoztak, a városra 10,000 frt hadisarczot vetettek, s mivel a kiélt város azt rögtön össze nem tudta teremteni, a legelőkelőbb polgárokat összefogdosták, bebörtönözték és kinozták mindaddig, mig az utolsó fillérek kisajtolásával az előljáróság ki nem fizette. Elvonult, vagy ha csak pár huszár mutatkozott is, elfutott az egyik csapat, de jött helyébe egy másik, a mely ismét elől kezdette a zsarolást és a védtelenekkel való gyáva kegyetlenkedést, sőt még kedves fegyvertársaikat: az oláh tribunokat is rászoktatták, hogy a várost sarczolják és kiéljék. Ily viszonyok közt a szegény tordaiak megörvendettek, midőn Dieck orosz tábornok alatt ismét muszka csapat szállta meg Tordát. Az elkapatott oláh praefectektől és tribunoktól jöttek a rendeletek Tordához. Egy Bálint nevű praefectus fennelgő hangon irta, hogy 10 szobát rendezzenek be az ő és társai számára, mivel ő nemsokára megérkezik a megye közigazgatásának átvételére. Egy Csurilán nevű másiktól az a rendelet jött, hogy bizonyos szabott időben Tordán lesz 10,000 emberrel, legyen akkor kész élelem, meghatározott számú nyereg, kantár, pokrócz, bocskor stb. Egy harmadik több ezer forint, élelem, ruházat iránt rendelkezett s mindenik iszonyúan fenyegetődzve, hogyha kivánata nem teljesittetik, a földdel egyenlővé teszik a várost. Egy bizottság vitte e fenyegető leveleket a muszka tábornokhoz, a ki rögtön rendeletet küldött az oláhokhoz, hogy Tordára jőni ne merészeljenek, mert különben vele gyűl meg a bajuk, meghagyta, hogy adják be fegyvereiket, menjenek haza s lássanak békés foglalkozásuk után. A tordaiakat pedig felhatalmazta, hogy az ily műkedvelő zsarolókat, ha mutatkozni mernek, fogják el és zárják be s hogy ezt eszközölhessék, az őrsereg beszedett fegyvereiből egy biztonsági őrcsapatnak fegyvereket osztatott, sőt eltávoztakor a város kérelmére 60 kozákot hátrahagyott, hogy a közbiztonság felett őrködjenek, s az oláhokat, ha mutatkozni mernének, kikancsukázzák. Bekövetkezett itt is, mint országszerte mindenütt, hogy a vadnak és kegyetlennek festett s barbárnak nevezett muszka szelid és humanusnak tünt fel az osztrák czivilizátorok és szövetségeseik mellett.
A muszkák elvonultával ismét osztrák katonák szállták meg Tordát, velük jött egy Dorinde nevű kiszolgált katonatiszt s mint kerületi főnök (Bezirker) megkezdette működését, természetesen a szabadságharczban szerepeltek üldözésével, börtönbe hurczoltatásával és hadi törvényszék elé állitásával. Igen sokan voltak az elitéltek, a börtönök sötét czelláit benépesiték Torda hős fiai, még többen voltak az elmenekültek, kik saját hazájukban bujdostak vagy idegen földön sanyarogtak; legtöbben azok, kiket büntetésképen besoroztak az osztrák hadseregbe, mert Torda minden harczképes fia, a szabadság zászlói alá sereglett volt a haza hivó szavára, az ilyeneket besorozni el nem mulaszták az osztrákok, mert ott alkalmuk nyilt arra, hogy kinozzák s durva altisztek által kinoztassák s vérig boszantassák azokat, kik előtt oly sokat kellett nekik futniok. De épen e szenvedések, e gyötörtetés képezi e kiérdemesült hazafiaknak legszebb érdemkoszorúját, s Torda város történelmének nagy multjával összhangban levő, legfényesebb lapját, mert Torda város multjának varázsát épen az adja meg, hogy a magyar állami önállóságnak, a magyar alkotmányos szabadságnak, a magyar állameszmének mindig tántorithatlan hive és védője volt; a szabadság a polgárosodás egyik legmelegebb góczpontja, a kor eszméinek egyik kiváló előharczosa. Ezektől soha el nem tért, ezekért kész volt küzdeni s nem egyszer pusztulásnak kitenni magát. Ezek mindenkoron fennmaradó, hervadhatlan érdemkoszorúval fonják körül e város multját, élesztik jelenét, előkészitik szebb jövőjét.
A szabadság fényes korszakára jött a zsarnokság sötét, borzalmas korszaka az ő bitófáival, az ő börtöneivel, a mikor az idegen hatalom Tordát egyik kerület (Bezirk), s egyik kerületi törvényszék (Bezirks-Gericht) székhelyévé tette. A városnak ugyan szinleg meghagyták névleges tanácsát és polgármesterét; de azok csak arra szolgáltak, hogy a Bezirkerek parancsait teljesitsék és teljesittessék.
1861. május 6-án Torda város az 1848-iki alapon szerveztetett és választá meg tanácsát, mig az 1862-ki provisorium csak látszatát hagyta meg az alkotmányosságnak, bár a város és vármegye akkor kinevezett administratora, az egykor honvédként szolgált Zülich, a mennyiben lehetett, igyekezett enyhiteni a rendszer nyomását s különösen az emberekkel való jó bánásmódja által némi rokonszenvet tudott kivivni.
1867-ben Torda a rendezett tanácsú városok közé soroztatott, s igy a vármegyei hatóság lefolyása – az önkormányzat megszoritásával – itt is, mint másutt, érvényesült.
| XXXV. Torda történelme a mohácsi vésztől 1848-ig. | TARTALOM | XXXVII. Tordán tartott országgyülések. |