| XXXIV. Torda város története (krónikája) az őskortól a mohácsi vészig. | TARTALOM | XXXVI. Torda város az 1848/49-iki szabadságharcz alatt. |
A mohácsi gyászszal kezdődik Erdély jobb kora. Magyarország hatalmasai, a helyett, hogy az olygarchia és papság féktelensége által előidézett mohácsi vészből okulást meritsenek s a haza függetlenségének nagy eszméje körül csoportosulva, a haza újjáteremtésének nagy művét megkezdette és a nemzet még meg nem tört erejére támaszkodva, végrehajtotta volna, idegen fény után kapkodtak, idegen uralkodót ültettek a magyar trónra, oly uralkodóházból, a mely addig is Magyarország bekebelezésére törekedett s mely hazánk szerencsétlenségeit mindig a maga érdekében igyekezett felhasználni. Ez előzményeknek okszerű és természetes következménye az lett, hogy az új uralkodó az országot nem védte meg a török ellen, hanem megosztozott azzal a zsákmány felett: egy rész a török, másik rész az osztrák hatalom alá került s a magyar alkotmány és lelkiismereti szabadság egy szenteskedő ausztriai hatalom alá jutott, a magyar nemzeti műveltség és polgárosodás a latinismus és germánság által beiszapoltatott.
E szomorú és megalázó átalakulás még sem tudta az életerős magyar nemzetet egészen megtörni, alkotmányos szabadságát s az ennek melegágyában tenyészett magyar műveltséget megsemmisiteni. Erdély volt az, a hol mind a kettő menhelyet talált és hű ápoltatásban részesült.
A midőn Zápolya János Erdély fejedelemségét és e hazarésznek független államiságát megalkotta, egyszersmind Magyarország megmentésének, a magyar alkotmányos szabadság megóvásának és szebb jövője biztositásának is erős alapjait rakta le nemcsak, hanem a keleti keresztyén népek megmaradása és regenaratiójának is alapföltételeit megteremté. Erdély európai szükségességgé vált; egy lánczszemévé lett az európai egyensúlynak mert az, hogy Erdély minden kicsinysége mellett is fennállhatott s hogy Európa államai közt tisztes állást foglalt el s magyarsága nagyrabecsült tagjává lett az európai nemzetcsaládnak: azt nemcsak annak köszönhetjük, hogy önvédelmi harczaiban emberül megállta helyét, sőt a hatalmas Ausztria kapzsiságát mindig férfiasan visszautasitá, nemcsak annak tudhatjuk fel, hogy a vallásszabadság biztositásánál döntő szerepet játszott: hanem főleg annak, mert ő volt a közvetitő a nyugat és kelet közt, ő közvetitette a nyugati sziv lüktetését a kelettel; ő volt a zsilip, a melyen az európai polgárosodás átszivárgott Keletnek – a barbarismus éjjelébe temetett – országaiba. Itt Erdélyben akkor nemcsak a kard villogott, hanem ennek védelme alatt a szabadság, az alkotmányosság és műveltség fénye is ragyogott s azoknak egy-egy sugara áttört az ozmánok erős zárvonalán s a keleti keresztyén népek sziveit érintve, felmelengeté s nem engedte megdermedni.
Ha ma ottan a keresztény népecskék lethargicus álmukból felrezzenve, kezdenek önálló és alkotmányos országokat alkotni s az európai műveltség befogadására némi fogékonyságot mutatnak: azt egyenesen az erdélyi fejedelemségnek köszönhetik, a mely nemcsak közvetité nyugat polgárosodását, hanem gyakran volt védőjük és protectoruk.
Ma Erdély szerepét Magyarország vette át, ama népeknek természetes protectorukat bennünk, magyarokban kell keresniök. A mi elnyomásunktól nem félhetnek, mi hóditó politikát ott nem folytatunk, nem folytathatunk, ellenkezőleg, mi vagyunk az egyedüli gátja annak, hogy más se folytathasson. Ezt kivánja a mi és az ő biztonlétük, soha azért az érdekegység oly erős nem volt, mint a minő köztünk és a kelet keresztyén népei közt kell, hogy a dolog természeténél fogva létrejöjjön és fennálljon. Mi tudjuk egyedül megvédeni ezután is a barbarismus invasiója ellen; a mi útunkon juthat el ezután is hozzájuk a szabadság lehellete, a műveltség felvillanyozó melege. Azért tekintsenek reánk, nem ugy, mint ellenségekre, hanem mint természetes protectorukra; mi vagyunk palladiumuk és az erős paizs, melyről visszapattan a kozák pikája.
A keleti népeket fedező, a világ vallásszabadságának kivivásánál döntő szerepet játszott erdélyi fejedelemség megalapitására Torda is befolyást gyakorolt. Igen, mert az erdélyi fejedelemség megalapitásának e nagy küzdelmeiben Torda már kezdetben is részt vett. Az Erdély birtokbavételére megjelenő Zápolya János 1530-ban e hű magyar városban gyűjtötte össze és szervezé seregét, innen bocsátotta ki kiáltványát junius 19-én a Ferdinándpárti szászokhoz s kiváltságaik helybenhagyását igérve, csatlakozásra hivta fel, különben – irta fenyegetőleg – sereggel fog ellenük menni. Tordán van még következő 1531-ben is, innen ad ki deczember 8-án nyilt parancsot a kolozsváriaknak ugy Erdély, mint a magyarországi részekben való vámmentessége ügyében.*
A szászok hódolatukkal késedelmeskedvén, Tordáról indult meg seregével, Medgyest bevette, az alatt Péter vajda, Brassót hódoltatá, nemsokára Beszterczét ostromolta és Szebent ostromzárolta, mialatt a többi szász városok mind meghódolván, kiváltságaik a király által megerősittettek. Szeben fegyverszünetet és gondolkozási időt kért és nyert, a mit hitszegésre s a Ferdinándtól kért segély becsempészésére akart felhasználni. A segélyükre inditott Bánfi Boldizsár sergét azonban az elébe menő Kun Kocsárd annyira szétverte Szatmár-Németinél, hogy csak a vezér menekülhetett el gyors paripája segélyével. A fegyverszünet töbszörös megújitása és újabb meg újabb hitszegésekkel Szeben még egy ideig fentartá magát s csak 1539-ben hódolt meg. Ez alatt az Erdélyt közvetlen török souverainitás alá hajtani törekvő Gritti, mint Zápolya és Ferdinánd közti békeközvetitő, de valójában Erdély trónjára vágyó kalandor közeledett Erdélyhez, a fogadására elébe indult Gritti Antal (fia) 800 főből állott kiséretével a szintén hozzá csatlakozott Dóczi János alkormányzó által 1534-ik évi husvét után Tordára országgyülést hivatott össze, a hol Kun Kocsárdot fővezérré nevezték és a rendeknek Gritti (az atyja) ünnepélyes fogadását meghagyták.* Tudjuk, hogy Czibak meggyilkoltatásáért miként gurult a bakó lábaihoz a Grittieknek a feje.
Ugyanez év október 28-án Zápolya János fontos ügyekben országgyülést hivatott össze Tordára, hol Majláth Istvánt nevezte erdélyi vajdává.*
1538-ban ismét sokszor tartózkodik Tordán. Innen ad ki megerősitő levelet május 17-én, a melyben Merai Dezsőnek a kolozsvári kórház számára kiadott végrendeletét megerősitette* és november 1-én Zápolya király ismét Tordán van, innen bocsátotta el a franczia követet és inditotta Statilio püspököt Velencze és Frankhonba követségbe.*
1540-ben a Majláth erdélyi vajda lázadásának hirére Erdélybe siető János király május 7-én Tordára országgyülést hirdetett, megidézvén arra a két vajdát és pártos feleiket. Már a gyülés előtt megjelentek többen bűnbánókként, azok közt Balassa Imre is, de később menekült, mire az országgyülés május 12-én a két vajdát (Balassát és Majláthot) felségsértőknek nyilvánitván, jószáguk elkobzását kimondotta. Kendi Ferencz alvajdát Nagy-Váradra bellebbezték. E gyülés főleg azért nevezetes, mert itt lett elfogadva Verbőczi azon munkálata, mely a megyei tisztviselők szabad választását kimondván, a vármegyéket igazán az alkotmány bástyáivá tette.* Ekkor Zápolya hosszabb ideig mulatott Tordán, innen engedélyez ez évi május 5-én (in vig. fest Ascens) Erdő-Korpád városának országos és heti vásárokat.* Ez volt Zápolya utolsó tordai látogatása, mert nemsokára Fejérvártt épen a fia születésének hirére rendezett örömünnep alkalmával elhalt, nem minden gyanú nélkül, hogy német méreg vetett véget életének.
A Zápolya halálát követett interregnum idejében Tordán gyakran tartattak országgyülések. Igy 1541. január 22-re hivtak össze oda országgyülést, melyet Majláth betiltott, a rendek azonban összejöttek s négy nemesből álló küldöttséget menesztettek Majláthhoz azon kéréssel, hogy a gyülést már Balassa kóborlásainak megszüntetése miatt is elkerülhetlenül tartsák meg, miért az új meghivókat szét is küldötték. Majláth ez erélyes fellépéssel szemben nem tartván tanácsosnak daczolni, a gyülés egybehivásába szintén beleegyezett s január végén az meg is nyilt Tordán, s egész február 12-ig tartott. E gyülésből követség ment a királynéhoz, fegyverszünet köttetett, s a jövő országgyülésig a sóaknákat, adószedést megoszták Majláth és Bornemisza közt. Az ostromlott várak élelmezését, a Balassa támadása elleni védelmet elhatározták, a foglyok kölcsönös szabadon bocsátását kimondották, utak elállása, új várak emelése, régiek ostroma szigoruan eltiltatott.* De Majláth nem volt őszinte, mert Balassa kiszoritása után Torda ellen vezette seregeit, hol a királyné Keresztesmezőn táborzó népét szétrebbentvén, Tordát megszállt csak akkor bocsátá ki kezéből, midőn a szultán csaussza a szász-sebesi országgyülésen a János király fiától való függést a Padisah nevében elrendelte s megizente, hogy ha Majláth engedetlenkedik, hadat fog reá küldeni.*
Ezt követőleg nemsokára a fejérvári országgyülésen a kibékülés létrejött s kimondatott, hogy Tordán mindkét fél biráiból törvényszék állittassék s annak itéletei azonnal végrehajtassanak.*
A csomó nemsokára tragicus lebonyolitást nyert, mert a fejedelemségre áhitozó Majláthot a szultán által ráküldött Péter vajda Fogarasban kézrekeritvén, fogolyként küldötte Stambulba, hol a hét toronyban elmélkedhetett nemsokára a kezéből örökre kisiklott fejedelemség felett.
A rendek pedig a Tordára 1541. augusztus 16-ra összehivott országgyülésen János Zsigmond hűségére az esküt letették a hadjáratra és török sarczra adót szavaztak, Bornemisszát főkapitánynak választották.*
A midőn nemsokára a Budát csellel kézrekeritett szultán Szolimán Izabellát fiával együtt Erdély trónjára utalá, a királyné által Erdélybe inditott Martinuzzi Bornemissza által 1542. január 10-re Tordára országgyülést hivatott össze, de a gyülés idejére meg nem érkezhetvén, ez országgyülés Székely-Vásárhelyre tétetett át, a hol Martinuzzi ékesszólásával ugy a nemeseket, mint a székelyeket és szászokat is megnyerte a királyné és fia részére, s bejöttekig megválasztatá magát helytartóvá.
1542-ben márczius 8-ra ő mint helytartó Gyula-Fejérvárra hivta össze Erdély általános országgyülését; de a püspök betegsége miatt azt márczius 10-én Tordára tette át. E gyülés egyike az erdélyi legfontosabb országgyüléseknek, nemcsak azért, mert az elhagyatott királyné és fia befogadását kimondották, s Ferdinánd vajdájának Bornemissza Boldizsárnak eltávozásra alkalmat adtak s helyette Martinuzzit helytartóvá választották: hanem főleg azért, mert az esetre, ha Erdélyt bárki is haddal megtámadná, a hadfelkelést, véres kard hordozását és a táborba szállás feltételeit meghatározták. Az, hogy a helytartó mellé mind a három nemzet közül választott 22 tagú országos tanácsot adtak, az a felelős kormányzat oly alapfeltételét képezé, a mely később az erdélyi alkotmány egyik sarkpontjává lett; de hozatott ez országgyülésen két oly humanitarius intézkedés is, a melylyel Erdély több századdal előzött meg más országokat, az, hogy a bűnös utódaira a jószágvesztés ne terjedjen ki és hogy az elitélt egy évi becsületes életmód által rehabilitáltassék.* Műveltségi történelmünk egyik fénypontja, a nemzet lovagiasságának egyik nagyszerű nyilvánulása. Szép és megható jelenet előzménye, mintegy első kiadása a »Moriamur pro Regina nostra« jelenetnek. És a lovagias nemzet országgyülésének hazafias határozatát fényesen váltotta be s daczolva vészszel és viharral, kinyitá Erdély fellegvárát a hontalanul bujdosó és Lippán nyomorgó királyné és elhagyott árvája előtt. Magáról az országgyülésről fényes küldöttség ment a királyné meghivására, egy másik a határnál várta, Déván pedig az Adorján kolozsvári lelkész által vezetett ország rendei üdvözlék Erdély fejedelmeként, s nemsokára behelyezték Fejérvárra, az üresen maradt püspöki lakba, mely ettől fogva másfél századig lett az erdélyi független fejedelemség székhelyévé.* Nemsokára alkalom nyilt arra, hogy a lovagias Erdély beváltsa szavát, mert a midőn a gyalui egyezségre hivatkozó Ferdinánd Erdélyt követelné, a kormányzó 1542. október 3-án ismét országgyülést hivott Tordára össze, hol a szultán és a havasföldi vajdák indulásáról értesülvén, a mezei hadak, székelyek és szász segédcsapatoknak a Keresztesmezőre való gyülését elrendelték, a megyei nemesek Paratéljon tartott részleges gyülésükből szintén Tordára jöttek s ott részleges országgyülést tartottak, melyen felkérték a királynét, hogy a Ferdinánddal való alkudozásra mindhárom nemzetből hivjon magához tanácsosokat s ezek meghallgatása nélkül a haza sorsa felett ne határozzon.* Ez értelemben az ország még ez év deczember 20-án a Keresztesmezőn táborba szállva ülést tartott, Ferdinand követeléseit határozottan visszautasitották, a 3 nemzet unióját megújitották, az országnak s Erdély trónjának közös erővel való védelmét decretálták. Hogy az opportunistáknak útját bevágják, törvénybe iktatták, hogy az, a ki az ország felett idegennel paktál, az életét és vagyonát veszitse – felesége és gyermekeinek része érintetlenül hagyatván. – Ez országgyülés végére (deczember 22-re) megjöttek Patochy és Kállai, a királyné követei és Martinuzzi is s a kibékülés a barát és királyné közt létrejött. A rendek ekkor János Zsigmondot fejedelmüknek elismerték, a török adót megszavazták, a királyné udvartartásáról gondoskodtak; Ferdinándnak pedig categorice megüzenték, hogy ha megvédeni nem tudja Erdélyt, engedje, hogy maguk megvédhessék.*
Ez csak mintegy előzménye volt a következő 1443. február 26-án szintén Tordán tartott országgyülés nagy horderejű határozatának, hol a független párt az alkudozók fölött fölényt nyervén, kimondották és törvénybe iktatták, hogy Izabellát fia nevében, annak nagykorúságaig fejedelmüknek választják, minden fenségi jogot kezeibe tesznek le. Elhatározták azt is, hogy a portára adót küldve, eszközöljék ki Izabella és fia uralkodási jogának elismerését és a királyfi halálával biztositsák Erdély részére a szabad fejedelemválasztást.* Erdély sorsa felett hosszú időre döntő országgyülés volt ez, mely az erdélyi fejedelemség törvényes alapját veté meg; fontos volt azért is, mert a reformatio diadalának és a vallásszabadságnak is ez vala első törvényes kiindulási pontja, a mennyiben a protestantismust Erdély délkeleti részében hirdető Honterust, a türelmetlenkedő Martinuzzi ezen országgyülésre idéztette meg. Helyette paptársai jöttek el, de a rendek hangulata olyan volt, hogy az új vallásnak hivei nem annyira korlátozásban, mint inkább felbátoritásban részesültek* épen akkor, midőn Ferdinánd a Szepességen vad türelmetlenséggel kezdette a protestánsokat üldözni, s hangoztatni a »lutherani comburantur« embertelen tanát. És ezen országgyülés felvilágodottságra mutató magatartása nem kis mértékben járult az erdélyi fejedelemség megszilárdulásához is, mindenesetre döntőleg folyt be a protestantismusnak hódoló szászok csatlakozására, kik átlátták, hogy a külön Erdélyben vallásuk szabad gyakorlatára számithatnak, mig a türelmetlen és vakbuzgó Ferdinandtól annak csak üldözését és kiirtását várhatnák.
Következő 1544. április 24-én Tordán ismét nevezetes országgyülés volt, melyen az erdélyi három nemzet egymással véd- és daczszövetségre lépett, illetőleg az egy század előtti egyezséget megújiták s kimondták, hogy a közös hazát pénz- és véderővel egyaránt oltalmazzák, úgy azt is, hogy a helytartó tudta nélkül senki követet az országtól ne küldözzön. A helytartót jószágadományozási joggal ruházták fel, végre a további vallásújitásokat korlátozták.*
Ez év augusztus 1-én Izabella királyné ismét országgyülést tartott Tordán, melyre az erdélyi három nemzet mellett a magyarországi részeket is meghivta. Első eset, hogy a csatolt részek Erdélylyel együtt tanácskoztak és alkottak törvényeket. E gyülésen bármennyire erőlködött is a nagyravágyó Martinuzzi, még sem tudta kivinni, hogy az ország kormányzójává választassék, csak Erdély és a tiszai részek főbirájává lett, kiköttetvén, hogy a királynétól függjön s hogy fő- és becsületvesztés eseteiben a királynéhoz felebbezzenek, s hogy Martinuzzi országjövedelmeiről az országgyülésnek számot adjon.*
1545. április 21-én Izabella és János Zsigmond jelenlétében tartatott országgyülés Tordán, melyen adó szavaztatott, az idegenekkel (osztrákokkal) való érintkezés és levelezés fejvesztés terhe alatt eltiltatott. E gyülésen a reformatio hallgatagon elismertetett, a további hitújitás eltiltásával a status quo fentartása elfogadtatván, mi által az ország nagy részének vallásszabadsága biztosittatott, miután a városok, valamint a szászok és székelyek (Csík kivételével) legnagyobb része már elfogadták volt az újitott hit elveit. Ez országgyülésen rendezték a hadfelkelést, a hadak élelmezését, minden 20 emberre rendelvén egy élelmi társzekeret, a vásárok is szabályoztattak, az élelmi czikkek ára megszabatván, egyszersmind kimondatott, hogy minden adás-vevésnél megigyák a Szent János-poharát (áldomást) hogy az abban résztvevők szükség esetén tanúul szolgáljanak.*
Ugyanez év október 28-án Tordán ismét országgyülést tartanak, a midőn a királyné udvartartására mindenik nemzet külön-külön 4000 frtot szavazott meg s minden portára 65 denár adó szabatott, a miből Tordára 16,000 frtnak kell begyülni. Ez mutatja, hogy Erdély magyar megyéinek adója a tordai kincstárba gyüjtetett. Ezen országgyülés a tolvajok szigorú üldözését is elrendelte, kimondván egyszersmind azt is, hogy a kiküldendő négy esküdt azokat, a kik 3 év óta tiszta életet folytattak, hagyja békében és ne üldözze.* Mily szép és humanus intézkedés, mely a becsületességnek rehabilitáló erőt tulajdonita s a javulásra jutalmat helyezett kilátásba. Ily erkölcsjavitó intézkedést – azon korban – Európa kevés országában találunk, sőt még ma is ritka helytt emelkedett a törvényhozás és a társadalom a humanismus ily magas szinvonalára. Az mindenesetre Erdély akkori műveltségének és szabadelvűségének magas fokát jelöli.
Az 1548. május 27-én Tordán tartott országgyülésben a rendek ismét kormánytanácsot adtak a királyné és Martinuzzi mellé, az azok nélküli alkudozásokat és követküldéseket szigorúan eltiltották. Ez országgyülés azt is kimondotta, hogy mindenik nemzet 2000 harczost tartson készen, hogy további vallásújitások ne történjenek, a hitszónokok székhelyeikről ne járjanak szerte-széjjel.*
Ez év november 30-án másik országgyülés tartatott Tordán, mely adót szavazott meg.*
1550. novemberében Martinuzzi tartott tábori országgyülést, hogy az Erdélybe nyomuló török és moldovai hadak ellen intézkedjék. Innen hivta fel a királynét rendelkezésre Tordáról vonult Martinuzzi Székely-(Maros-)Vásárhelyre, hová a véres kard széthordására 50,000 ember gyült táborába s igy a vészt elháritá. E gyülésen a Kendi várat felduló és kincsét elrabolt Balassa Menyhértre szigorú büntetést szabtak.*
1551. május 7–17-én az ismét Ferdinándhoz hajló s Erdélyt kezére játszani akaró Martinuzzi tart Tordán a királyné ellen irányuló országgyülést párthiveivel. Ekkor kimondták, hogy minden fegyverfogható fejvesztés terhe alatt a helytartó táborába gyüljön.* Innen ir sürgősen Nádasdinak, hogy a spanyol és német seregekkel siessenek.*
Innen indult el az esztergomi érsekség odaigéréseért árúlóvá lett barát Gy.-Fejérvár ostromára, hogy a Szász-Sebesre menekült királynét arra kényszeritse, hogy a Ferdinánddal való azon egyezményt aláirja, melynek értelmében Oppelnért és Ratiborért átengedte Erdélyt. A megcsalt és durva módon lemondásra kényszeritett királyné német-spanyol sergek fedezete, jobban mondva őrizete alatt vonult fiával és a féltett magyar koronával Kolozsvárra, de a mint Felvinczen pihenne, Castaldó katonákkal rohanta meg és kényszeritette a magyar koronának és királyi jelvényeknek átadására. Igy vonult a durván megalázott, a csel által rászedett, a vandal módra megrohant és kifosztott királyné és árva fia inkább hurczoltatva mint vitetve át Tordán, hol Erdély leventéi oly lovagiasan, oly lelkesedéssel helyezték Erdély trónjára s azon vérök bő ontásával megótalmazták és meg is tarták, mignem az osztrákokkal szövetkezett papi ármány attól álnok módon meg nem fosztá. Itt Tordán kisérték át, a nép átkai közt, az osztrák poroszlók a védtelen nőt, az undok módra elárult királynét Kolozsvárra, hogy ott a piaczi nagy templomban embertelen módon kényszeritsék arra, hogy a már ugy is elrabolt koronát és királyi jelvényeket ünnepélyesen nyujtsa át Ferdinánd részére.*
Az ezt ördögi ármánynyal és jezsuitai cselszövénynyel végrehajtott Martinuzzit az osztrákok elhalmozták a kegy jeleivel, vajdai helytartóságot, székely ispánságot és kincstárnokságot nyert 4000 arany forint fizetéssel és a tordai sóaknák jövedelmező haszonbérletével,* megkapta az esztergomi érsekséget és a bibornoki kalapot is; de az undok árulást nyomon követte a bünhődés, a barát – kit Zápolya pórból emelt fel – csakhamar elnyerte osztrákos jutalmát hű szolgálataiért, a korona és az ország odajátszásáért, mert 4 hónappal a szász-sebesi egyezmény kicsikarása után, Alvinczen ugyanazon Castaldó bérgyilkosainak gyilka alatt esett el, a kivel szövetkezetten Izabellát és fiát letaszitá trónjáról. Castaldó az oly nagy szolgálatokat tett barátnak szőrös füleit diadaljelként küldötte fel Bécsbe, a vár sánczaiba kidobott hullája 70 napig bűzhödt ott, mig a papság nagy könyörgések után engedélyt nem nyert arra, hogy a fejérvári templomba eltemethesse.* Hamar és iszonyatosan megfogta a galádúl elárúlt királynénak Szász-Sebesen és Kolozsvártt fejére mondott átka, mert a nyomorultúl legyilkolt barát még abban sem részesülhetett, a mit az utolsó koldus is el szokott nyerni: a tisztességes eltemetésben.
A hogy Izabellát és fiát kitudták az országból, s az eszközül kihasznált barátot eltették láb alól, Castaldó csakhamar kimutatta sötét jellemét egész meztelenségében; hogy minő legény volt ez a vad katona, azt leginkább megitélhetjük az osztrákos főur, Péchy Gábornak 1553-ban az Erdély átvételénél közreműködő Nádasdi nádorhoz irt leveléből, a melyben Castaldóról azt irja, hogy: »Istentelen ember, kinél a földgömb gonoszabbat nem tart, s a kit minden sorsú és állapotú emberek átkoznak«.*
Castaldó igazolta Péchy e jellemrajzát, mert alatta csakhamar kezdetét vette a legiszonyúbb katonai rémuralom, a vezér a Martinuzzitól elzsákmányolt kincsek elszállitásával és biztonságba helyezésével lévén elfoglalva, martalócz sergének szabad kezet engedett s azok azt valódi spanyol rafineriával használták is, élet és vagyon szabad zsákmányukká vált s a szegény erdélyiek a szultánnál való panaszban kerestek menedéket. A szultán boszúra készült Izabella trónfosztásaért, a megszeppent osztrák biztosok és Castaldó Tordára hivták össze 1552. május havában az ország rendeit, hol a forrongó és zúgolódó rendeket a vallásszabadság és egyenlőség isméti kimondásával vették rá, hogy mindenik nemzet 2–2000 zsoldos kiállitására s török beütés esetében fejenkénti fölkelésre kötelezte magát, de ez országgyülés azt is kimondotta, hogy a német hadak éljenek saját költségükön, a jobbágyokat sánczkészitésre ne erőszakolják, hanemha fizetésért.*
Egy hó mulva (junius 14-én) Castaldó és Báthori Endre vajda ismét országgyülést tartanak Tordán, az elkeseredett rendek itt határozottan kimondották és megirták Ferdinándnak, hogy soha a török alatt sem voltak ugy elnyomva, annyit nem fizettek, s nem volt ily rosz állapotjuk, mint az ő kormánya alatt; kár volt – irták – a királynét és fiát kitudni az országból. E gyülés egy kolostorban tartatott, a honnan junius 30-án tudatták a vajdával, hogy nem fognak táborba szállani. A vajda megijedt, Castaldó fenyegetődzött, s végre hosszas egyezkedés után a rendek a hadaknak a Keresztesmezőn való összpontositásába beleegyeztek s a szorongatott Castaldó segélyére Elfenstein vezetése alatt egy hadtestet rendeltek.*
De mindez nem használt, a zsoldjukat ki nem kapó idegen katonaság szabadon zsákmányolt, Elfenstein 4,500 emberrel Kolozsvárra rontott, s mivel a város zsoldot adni vonakodott, a hegyekre felvonatott ágyuival akarta a várost rombadönteni, a mit a Tordán táborban levő nemesség megtudván, reájuk tört s 400 német lekaszabolása után szétkergette. A prédától ily módon elesettek Fejérvártt kárpótolták magukat, e várost fényes nappal felgyújtották és kirabolták, ily módon bántak el Szebennel is. A nép – miként mongol- és tatárdúláskor – a hegyeken bolyongott, mert otthonában a féktelenkedő német katonaságtól sem élete, sem vagyona nem volt biztonságban. Igy akarta az osztrák uralom magához édesgetni Erdélyt, mig másrészről Izabellával mostohán, mondhatni kegyetlenül bántak, havi illetékét és az odaigért Ratibort megvonván, nyomorogni hagyták, fia mellől – hogy magyarúl ne beszélhessen – tanitóját, cselédségét eltávoliták, sőt az orgyilkosságnak Martinuzzinál gyakorolt módját is megkisérlék.*
Erdély nyugtalanságát azzal akarták ellensúlyozni, hogy a tehetetlen Báthori Endre erdélyi vajda (kit tárnokmesterré neveztek) helyére az Egervár védelmében kitünt Dobó Istvánt és a protestáns Kendi Ferenczet nevezték ki. Ezek Tordára hivták össze 1553 junius 16-ra a beiktató országgyülést, hol 2,500 fegyveres jelenlétében kell vala az esküt letenni; de Kendi a szentekre és a protestánsok üldözésére vonakodott az esküt letenni,* Dobó letette, de a fejérvári katholikus püspökség visszaállitása körül felmutatott buzgalma által annyira maga ellen ingerlé a már nagyszámú protestánsokat, hogy ezek Izabella visszahozásával kezdettek foglalkozni.
A két vajda julius 13-ra Tordára ismét országgyülést hivatott össze, hol a rendek a nemesi só elvonásáért panaszoltak.* Utasitást adtak Haller Péter kincstárnok és segéde Pesthy Gáspárnak a korona jövedelmek összeirására. Ezen országgyülésen tett jelentést Balassa János királyi biztos s az országgyülés kimondotta, hogy a vajdák, ha nem érkeznének az alvajdák, a törvénynapokat együtt és ne külön tartsák, a három terminus idején egy havi tartammal felváltva Tordán és Székely-Vásárhelytt; a biráskodó nemesek esküt a vajdák előtt tegyenek.* De mind ez országgyülések és azok intézkedései nem használtak, a magát megutáltatott osztrák uralom itt sehogyse tudott meggyökezni. Petrovich sereggel ütött be, a melyet ugyan kénytelen volt visszavonni, de már jöttének hire is felkelté a hazafiakban a nyugtalanság szellemét, azok mozogni, forrongani kezdtek, a székelyek Maros-Vásárhelyre fegyveresen gyültek össze, a szultán meghagyása folytán erdélyi főkapitánynak Balassa Menyhértet megválasztván: az 1556-ik év február 2-ára Tordára hivta össze az ország rendeit; melyre mindkét párt nagy előkészülettel jelent meg, mert tudták, hogy Erdély sorsa és jövője felett fog dönteni e gyülés. Felolvastatott a szultán fermánja, a melyben meghagyta, hogy hozzák be a királyfit, mert különben iszonyú boszút fog állani; ne higyjenek Ferdinánd hitegetésének, mert Erdélyből egy maroknyi földet sem ad át neki. E fermánt nem tudta ellensúlyozni Ferdinándnak Dobó vajdához irt üres igéretekben gazdag levele, s igy a rendek Izabella és fia mellett nyilatkozván, követség ment ugy az ő, mint a Petrovich behivására, ki mellé 3000 harczost rendeltek. Követség ment a szászok megnyerésére is, a kik e gyüléstől távol tartották magukat, végre elrendelték, hogy Petrovich felhivására a rendek ismét gyüljenek össze.*
Petrovics az erdélyiek segitségével csakhamar kitisztitotta Erdélyt az osztrákoktól. A szász-sebesi országgyülés visszahelyezte János Zsigmondot trónjára, Petrovichot helytartóvá nevezvén melléje, a helytartó mellé a 3 nemzetből választott 9 tagú tanácsot adván, Izabellát és fiát nemsokára diadalmenettel hozták vissza Erdély trónjára, s Erdély fejedelemségét újból visszaállitották.
János Zs. ez év márczius 4-én Tordán volt, innen hagyta meg a szász papoknak, hogy a tábori lovakat és társzekereket azonnal Kolozsvárra küldjék* és a midőn Bebek Ferencz Martinuzzi szerepét utánozva, a szultán elámitásával a főkormányzóságot fegyverrel akarta magához ragadni, Erdély felzúdult rendei 1557. junius 1-én Tordára siettek országgyülésre, a hol Bebek kormányzóságát erélyesen viszautasitván, annak nagyravágyó terveit meghiusiták.* E gyülésen maga Izabella királyné is megjelent a porta három csausza kiséretében s teljhatalmat nyert a Bebek elleni eljárásra; továbbá a portára követet küldöttek, adót szavaztak, Gyula, Munkács és Ungvár ostroma iránt intézkedtek. E gyülés a vallásszabadságot is törvénybe iktatta, kimondván, hogy mindenki azt a hitet követheti, a melyet akar, akár a régi, akár az új szertartásokkal, csakhogy az új hit követői a réginek követőit ne háborgassák.* Tehát Erdély Európa minden más országát megelőzte a lelkiismeret-szabadság biztositásában. Ezért is a dicsőség Tordára háramlik, mint a melylyel e nagy vivmány emléke elválaszthatlanul össze van fűződve. Ez országgyülést követőleg három nap mulva (junius 13-án) tartatott még szintén itt Tordán az a nevezetes zsinat, melyre Kálmáncsehi betegsége következtében nem jelenhetvén meg, a vita a lutheránusok előnyére ütött ki, e zsinat határozatait Melanchtonnak is megküldötték.*
A midőn Petrovich halálával a lengyelek káros befolyást kezdtek a királynéra gyakorolni, az ország rendei 1558. márczius 27-én Tordán tartották azon országgyülést, mely a három nemzet közül választott államtanácsot adott a fejedelemmé mellé s elhatározta a porta által kikért Zokul kiadatását, továbbá, a pénzügyeket, vámszedést, dézsmát szabályozta, a hajón való sószállitást harminczadszedés mellett megengedte, ezen gyülés Melanchton válaszának hatása alatt a sacramentariusok (calvinisták) felekezetét némi korlátok közé szoritá.*
János Zsigmondnak kedvencz tartózkodási helye volt Torda, országgyüléseket is leginkább ide hivott össze; igy 1561-ben Tordára, mint akkori tartózkodási helyére hivta tanácsosait; április 11-re pedig az ország rendeit, mikor adót szavaztak, a törvénykezést szabályozták, a becsületsértést országgyülés elbirálása alá rendelték s a magyarországi részek adójának az ottani várakra való forditására felhatalmazást adtak, végre a megtérőknek bűnbocsánatot hirdettek.* Itt van János Zsigmond április 28-án is,* sőt itt van következő 1562-ik évben is s innen inditja el sergeit a székely forrongás megfékezésére.* 1563-ban, a midőn a Balassa és Majláth-féle lázadás és a székelyek forrongása, a Ferdinánddal való békealkudozások és családi összeköttetés szükségét előtérbe hozták, János Zsigmond ismét Tordára hivta össze junius 6-ra az ország rendeit, a mikor az alkudozásra megadták a felhatalmazást, de csak ugy, hogy Erdély önállása fentartassék. Hogy a király a költségekben hiányt ne szenvedjen, az adót önként 60 százalékkal emelték. Ezen országgyülés mondotta ki azon nagy elvet is, hogy a székelyek közt a különböző felekezetek ugyanazon templomban felváltva tartsák isteni tiszteletüket, az egyik fél papja azonban várja el, mig a másiké végzi s egymást ne háborgassák.* Ez is oly műveltségtörténelmi jelenség, a miben Erdély más országokat megelőzött, mert ily türelmet sem azon, sem a későbbi korból másunnan felmutatni nem tudnak.
A szintén Tordán 1564-ben tartott országgyülés mondotta ki a Luther és Calvin tanait követő két felekezet teljes egyenjogúságát.*
1566-ban, a midőn a török szultán Erdély fejedelemségét s annak szabad választás útján való betöltését ünnepélyes eskü és fermán által elismerte s Miksa támadása ellen a segitséget megigérte, János Zsigmond Tordára hivta össze országgyülésre a rendeket s itt márczius 10-én fölhivta, hogy a táborozás és a szultán elibe menetel iránt intézkedjenek. Minek következtében ez országgyülés kimondotta a nemesek és székelyek fejenként való fölkelését, a hódolni nem akaró s osztrákokkal czimboráló katholikus papok kiútasitását (száműzését) és a váradi káptalan megszüntetését.* E gyülésre meg voltak hiva a magyarországi részek is, de Svendi Lázár betiltó rendelete az ottani megyék követeit visszatartotta. Mint nemzeti és alkotmányos szempontból igen nevezetes és fontos tényt megjegyzem, hogy ez időtől kezdve egészen 1714-ig az erdélyi országgyülések törvényei kizárólag magyarul szerkesztettek.
Az 1566-ik év tavaszára (május 28-ra) másodszor hivta össze Tordára János Zsigmond az ország rendeit, a midőn Hagymási Kristófot, Báthory Kristófot és Majláth Gábort fővezérekül megválasztván, a Keresztesmezőre 5000 főből álló tábort vontak össze, s a különböző fegyvernemek vezérkarait szervezték,* adót, vajat, lisztet rendeltek (a töröknek). Tordai udvarából (igy) indult el a király Gyula-Fejérváron át, még soha nem látott pompával és fényes kisérettel Nándor-Fejérvárra a szultán látogatására, hol – mint tudjuk – nagy tisztesség és melegséggel s királyhoz illőleg fogadtatott. Következő 1567-ik év márczius 4-én – a német támadás hirére – Tordára hivta össze az ország rendeit János Zsigmond, mely országgyülés a fölkelést kimondotta, s a sergek oly gyorsan felgyültek a Keresztesmezőre, hogy a gyülés bezártával azonnal elindulhattak a harcztérre.*
Az 1568-ik év január 6-án Tordán ismét országgyülés tartatott, melyben adót, fegyvert szavaztak meg. Ez az országgyülés készité elő az unitáriusok útait, kimondván s törvénybe iktatván, hogy a predikátorok az evangeliumot saját belátásuk szerint szabadon hirdethetik, s minden helység olyan prédikátort tartson, a minő neki tetszik. A superintendensek az ilyeneket üldözni ne merjék, senkit tanitásáért papságától meg ne foszszanak, mert a hit Isten ajándéka.* Arany szavak, a melyek nemcsak az unitárius eszmék terjedését könnyiték: hanem a teljes lelkiismeret szabadság alapját is megveték sokkal előbb, mint más államokban.
A török szultán és magyar király közti békekötés után – melybe Erdély is a statusquo alapján befoglaltatott s János Zsigmond fejedelemsége biztosittatott – e nagy fejedelem ujból folytatta belreformjait s ez év (1568.) május 1-re ismét országgyülést hivott össze Tordára, hol a török adó megszavazása után sok üdvös reform lett megállapitva. Itt lett megkisértve, de sikertelenül a kolozsvári magyar és szász lakosság közt felmerült egyenetlenségek elintézése. A kérdést később Fejérvártt törvényszék oldotta meg, oly módon, a mi Kolozsvár, Nagy-Enyed és Dézs teljes megmagyarosodását vonta maga után.* Igy kapott Torda társakat s szünt meg e vonal egyedüli magyar városa lenni. Kétségtelen, hogy az ő századokkal azelőtt adott nemes példája hatással volt amazok jóútra térésére, mert elvégre is abnormis helyzet volt, hogy egy csoportja városainknak az államalkotó elemtől különválva, abban mintegy idegen szigetet akart alkotni, a mi legelső sorban ama városok fejlődését hátráltatta. Ez akadály elháritása csak üdvöt hozott azokra, a mi gyors emelkedéseikben manifestálta is magát.
A következő 1569. év junius 24-én Tordán megnyilt országyülésen nősülési szándékát jelentette be a fejedelem, mit az ország rendei nagy örömmel vettek, kérve, hogy azt ne halaszsza. E gyülésen jelentette ki a népeit szerető és népei által szeretett fejedelem, hogy minden adóhátralékot egész birodalmában elenged. Ez országgyülés mértéket, árszabályt állapitott meg.*
János Zsigmond nemcsak országgyüléseit, hadi szemléit tartá Tordán: hanem legtöbbet időzött e kedvencz unitárius városában. Itt találjuk 1568. május 6-án 1569. junius 15-től junius 3-ig és augusztus 29-től november 17-ig, 1570. május 5-től 24-ig.* Következő 1576. május 21-én a király ismét országgyülést tartott Tordán, melyen török adót Nagy-Várad erőditésére költséget szavaztak.* Ez volt a János Zsigmond uralma alatt Tordán tartott utolsó országgyülés, mert ő – miután az unitárius vallást és még egyszer a vallásszabadságot a maros-vásárhelyi országgyülésen beczikkelyezte – elhalt fiatalon; de halála előtt még azt is kivitte, hogy Miksa király az erdélyi fejedelemséget elismerte.
János Zsigmond irányában igazságtalan a történelem, a sok jezsuita és más papi iró minden erejüket megfeszitették az ő befeketitésére és kisebbitésére, pedig ő oly magas piedestálján áll a történelemnek, hogy onnan őtet semmiféle kenetteljes gyülölkedéssel lerántani nem lehet, mert ő kétségtelenül egyike volt nemcsak Erdély legkiválóbb fejedelmeinek, hanem egyéni tulajdonai s ritka műveltsége által korának uralkodói közül egy fejjel magaslik ki. Ő a legválságosabb időben ült Erdély trónján, a midőn a Martinuzzi által depravált nemzedék csak az osztrák jogar alatt hitte a mennyei boldogsághoz eljuthatni. Ő egy oly korszakban tartotta kezeiben a kormányzat gyeplőit, a midőn a hazát kivülről ellenség fenyegette és támadta és ő Erdély függetlenségeért, a magyar nemzet fenyegetett léteért vivott e harczokban, a sebes elhatározás és a nagy elmeéllel megalkotott hadi combinatiók gyors kivitelében jelentkezett eredmény kivivásában, a hadvezéri tehetség kiváló tanújeleit adta, mig a belkormányzat terén az államférfiui nagy tulajdonok fényében tündökölt, egyfelől a törökök birvágyát fékezve s a szultán jóindulatát ügyes diplomatikai fogásokkal megnyervén: a két irányú hóditási vágy Scilla és Charibdise közt oly eszélyesen kormányozta az állam hajóját, hogy mindkettő között vészmentesen átevezett s az alkotmányos és vallásos szabadság biztos révpartjába s vihar fedett kikötőjébe juttatta. János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztositója egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szivében, mert e drága vivmányokat ő nagy erőfeszitéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vivta ki s biztositá a jövőre. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a legiszonyúbb polgári és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt szent Bertalan-éjek, siciliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett, e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak irhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de cultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos- és hitvitákban, ő a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyülések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaival táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honositá nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is, ugy mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában. Mind ez a művelődés rohamos fejlődését kelle hogy előidézze, s elő is idézte, miért Európa legnagyobb tudósai keresték fel akkor Erdélyt s vettek részt a király elnöklete alatt folytatott tudományos- és hitvitákban. A szabad sajtó lendületet adott a gondolatnak, az eszmék áramlatának, s az ő uralma alatt annyi magyar könyvet nyomtattak, mint soha se azelőtt, se azután. Ő volt az, a ki az osztrák párt megtörésével az erdélyi független fejedelemséget megszilárditá s abban a magyar alkotmányos szabadságnak és művelődésnek erős fellegvárát fölépité.
E korszak derűje ugy tünik fel, mint a sötétben tévelygő útas előtt az útbaigazitó hajnal pirja, mely kezdi bevilágitani a homályderengte vidék részleteit, hogy nemsokára a felkelő nap sugarai melegitsék fel a fázó emberiség didergő lelkét.
Valóban, Erdélynek egyik nagy szerencsétlensége volt, hogy ő utód nélkül halván el, a Zápolya-dynastiát nem alapithatá meg s utána a Báthoriak dynasztiája jutott felszinre, a melyből az egy Istvánt leszámitva,* a többi csak vészt és szerencsétlenséget hozott e hazára. Ők voltak (Zsigmond, Gábor és Endre) azok, a kik az osztrák zsoldban levő jezsuiták behozatalával Erdély vallásos békéjét felzavarták, a vérpadok iszonyaival megismertették, az addig mindig barátként jött törököt ellenségként hozták reánk s a Mihály vajda s Basta korát előkészitve oly tengernyi vér kiontásának, az ország annyiszori feldulásának, magyar népe kipusztitásának előidézői voltak. De épen a Báthori-korszak gyászának sötét árnya emeli ki a Zápolya-kor fényét s csak a történelmi igazságnak nyujtunk elégtételt akkor, a midőn János Zsigmondot azon magas talapzatra helyezve mutatjuk be, a mi történetünk nagy alakjai közt senkit méltóbban nálánál meg nem illet. És ezt jogosan tesszük itt Tordánál, a mely várossal az ő nagyságának emléke oly elválaszthatatlanul össze van nőve, hisz uralkodói nagyság, politikai és vallási szabadság itt Torda ódon templománál (piaczi nagy templom, hol országgyülések és zsinatok tartattak) önként revellálják magukat. Hisz ez ősidők zománczába burkolt műépületre nem tekinthetünk a nélkül, hogy a hit és politikai szabadság e nagy bajnokának, az emberi művelődés ez erős úttörőjének emlékezete fel ne újuljon s multba visszapillantó lelki szemeink előtt, az ő tiszteletet és hódolatot parancsoló nagy alakja ki ne bontakozzék a távol századok ködlepléből. Igen, e város és abban ez egyház mintegy össze van forrva az ő emlékezetével, azt, hogy ugy mondjam, Pantheonjává szentelte fel a nemzet nemtője s ha nem itt nálunk, hanem Angol-, Olasz- vagy Francziaországban állana ez emléképület, azt bizonynyal János Zsigmond fényes emlékköve díszitené. Nálunk meg kell elégednünk a megemlékezéssel, melynek monumentumát csakis az utókor hálás szivében találjuk fölépitve.
János Zsigmond halálával az ország rendei és a végrendelet végrehajtói a fejérvári országgyülésen a fejedelemválasztó gyülést kihirdették s Tordára 2,500 főből álló figyelő tábort vontak össze, a mi csakhamar 10,000 főre szaporittatott. Ugyan Tordára hivta össze 1572. május 25-re a már fejedelemmé megválasztott Báthory István azon országgyülést, mely a hitújitást korlátozta. E gyülés a János Zsigmond által decretált vallásszabadságot ugyan érvényben hagyta, az újitók felett való felvigyázattal Dávid Ferenczet bizták ugyan meg; de az ő tanaitól eltérőket, vagy azokat túllépőket a fejedelem által feleletre vonandóknak mondották ki. Ez országgyülés Csáki Mihály számoltatásáról, limitatióról, gonosztevők büntetéséről és a Bogdán vajda megsegélésétől való eltiltásról intézkedett. Nevezetes határozmánya az is, hogy az országgyülésre pontosan meg nem jelenő követekre 16 gyra büntetést szabott,* a mi később súlyosbittatott.*
Ugy látszik, hogy Báthory István már e gyülést előzőleg több ideig mulatott Tordán, mert ez év május 4-én innen ir a szász superintendenshez, megengedve, hogy ezután a superintendensségre hármat válaszszanak és terjeszszenek a fejedelem elé, hogy azokból egyet megerősitsen. Ugyanekkor azt is meghagyta, hogy a ceremoniákban conformitást hozzanak be.*
1571-ben junius 19-én szintén Tordáról ad ki szabadalomlevelet a kolozsvári szabók részére,* sőt Tordán mulatása átment a következő 1572-ik évre is, mert deczember 10-én (szent Miklós püspök ünnepe utáni 4-ed napon) Tordáról keltezett idéző-levelet adott ki a kolozsvári szent Erzsébet-kórház ügyében.*
A midőn a trónkövetelő Békés Gáspár tervét munkába vette, Báthory István 1573-ban Tordán tábort vont össze és május 24–28-án ott részleges országgyülést tartott, mely a részleges felkelés idejének meghatározását – miként János Zsigmond alatt is szokásban volt – a fejedelemre bizta; adót szavazott meg, a 4 bevett vallásra nézve megújitá a vallásszabadságot s annak háborgatói ellen szigorú büntetést szabott. Árszabályt hoztak, a végvárak védelme iránt intézkedtek.*
E nagyfontosságú országgyülést követőleg is gyakran mulatott Báthory István Tordán, nevezetesen 1575-ben május 4-től junius 20-ig. Itt erősitette meg május 12-én Theke város kiváltságait,* junius 20-án pedig itten nyugtázta a tordai sóbányákról beadott 5,200 tallér átvételét.* Nem sokkal hagyhatta el tehát e várost a német segitséggel beütött Békés Gáspár odaérkezése előtt, a ki ez év junius 28-án már a Torda melletti Keresztesmezőn táborozott. Onnan indult el julius 5-én a Székelyföld felé, a hol Kerelő-Szent-Pálnál csatát vesztve, örökre elesett az erdélyi fejedelemségtől.*
Nem lehet biztosan tudni, hogy a két trónkövetelő közül Torda melyik pártjához csatlakozott, erre hiányoznak adataink, bár több mint valószinű, hogy miként a reformatiót elfogadott városaink legtöbbje, ugy Torda is idegenkedett a Rómából pártfogolt Báthoryaktól, s ez érzelmeiben osztozott Kolozsvárral, melylyel együtt képezék azon időben a fölszinen levő unitarismusnak legerősebb góczpontját és szögleterődjeit. E két város kizárólag protestáns lakói féltek, hogy a Zápolyák uralma alatt megszilárdult hit- és lelkiismeretszabadság, hogy a szabad eszméknek, szabad szó és szabad sajtó általi terjesztése és hogy az általánositott nemzeti műveltség erős lüktetése, a túl-, hogy ne mondjam, vakbuzgóan katholikus Báthoryak alatt kellőleg biztositva nem lennének és nem ok nélkül féltek, mert ez irány és az unitarius-ellenes politika felülkerekedése már a választó fejérvári országgyülésen kimutatta a (Báthory-czímer) farkasagyarait, s a Zápolyák alatt virágzott sajtószabadság már meg volt szoritva és békóba verve Báthory István azon 1571-ben kiadott rendelete által, mely szerint csak oly könyveket lehetett kinyomatni és árulni, a melyekre a fejedelmi engedélyt megnyerték,* az ily engedélyt pedig jezsuitái szabták meg s igy e fekete sereg révén a sajtószabadság elnyomásával behozatott az előleges censura, in optima forma, a mi azonnal megakasztá a Zápolyák alatt oly örvendetes lendületet nyert magyar irodalom fejlődését.
E drága vivmányok féltése oly erős volt, miszerint valószinűnek kell tekintenünk, hogy a midőn a trónkövetelők közt harczra került a sor, Torda tovább ment Kolozsvárnál – a mely Báthory ismételt fölhivására sem küldé darabontjait, – Torda, ugy látszik, kész volt fegyverével is támogatni a Keresztesmezőn táborzott Békést, a democraticus és unitárius jelöltet a katholikus főurral: Báthoryval szemben,* a mit már abból is következtethetünk, hogy a Kerelő-Szent-Pálon kivégzettek közt ott találjuk Bartakovics Horváth János tordai kamaraispánt is, a ki bizonyosan nem egymaga, hanem alkalmasint mint a tordai haderő vezére volt Békés táborában. De Bartakovics bizonynyal nem egyedüli vértanúja volt e szabadsági mozgalomnak, lehettek még sokan a tordaiak közül olyanok, a kiket a kegyetlen visszatorlást gyakorló győztes Báthory Kolozsvártt és Szamosfalván vérpadra hurczoltatott, még többen olyanok, kiknek javait elkoboztatta, s kiket a fogságban vad kegyetlenséggel és jezsuitai vérszomjjal megcsonkittatott, a kik felett nem igazságot szolgáltatott, hanem nemtelen bosszút állott nem a pártütésért, hanem leginkább azért, mert unitáriusok voltak.*
A következő év telén érdekes jelenetnek voltak tanúi Torda lakosai. Városukon vonult keresztül 1576. január 21-én ama díszes lengyel küldöttség (mintegy 300 főnyi csapat), a mely a medgyesi országgyülésre sietett, a lengyel királyi trónra meghivni Erdély derék fejedelmét.*
Báthory Istvánnak a lengyel trónra lépte után Báthory Kristóf ülvén Erdély fejedelmi székébe, a jezsuiták befolyása Erdélyben megkezdődött; ennek első nyilvánulása volt, hogy az 1577. október 21-iki tordai országgyülésen az unitariusok zsinattartási joga Tordára és Kolozsvárra szorittatott. Másik, hogy a háromszéki unitarius eklézsiák látogatását az ev. ref. superintendensre ruházták és az erőszak nélküli téritésre felhatalmazták.* Igy akarták az akkor Erdélyben többségben levő unitarius vallást megrontani azért, hogy a protestáns hitfelekezetek ily szembeállitása a jezsuitáknak készitse elő a talajt. Az ezt követő 1579-iki Szt.-Györgynapi tordai országgyülésen már ez irány a hitüldözésben nyilvánult. Az oda megidézett Dávid Ferenczet – bár házából betegen hurczolták el – nem tudván tanai visszavonására rábirni, ügye a fejérvári országgyülésre tétetett át. Dávid Ferencz sanyargatásával egyidejűleg adta ki Tordán (1579. május 5-én) Báthory Kristóf fejedelem biztositó levelét a jezsuiták bántatlan bejöhetése iránt, a mi Dávid Ferencz könyörtelen üldözését kiélesité s ennek halála szolgált útlevélül azok bejövetelére, mert a hitszilárdság e nagy vértanuját nemsokára Fejérvárra hurczoltatták, hol a négy ember által támogatott beteg Galileit is felülmuló lelki erőt tanusitott, mert tanait – mely szerint Krisztus imádását nem helyeselte – visszavonni nem akarván, börtönre itéltetett s nemsokára Déva vára tömlöczében halt el, a meggyőződés martyrjaként.*
Dávid Ferencz vértanusága a jezsuiták emelkedésének szolgált talapzatul s bár az 1579. október 21-én Tordán tartott országgyülés erélyesen felszólalt a törvény által kitiltott jezsuiták betelepitése ellen, egyebet kieszközölni nem tudott, mint azt, hogy a tanitáson kivül minden egyéb papi teendőktől eltiltattak;* de ez elég fogantyú volt arra, hogy a fiatalság lelkét megmételyezzék s hogy Erdély vallási és politikai békéjét felforgatva, az osztrák uralom útait egyengessék s az országot egy évszázadnál tovább tartó nyomorba sodorva, vértengerbe fulaszszák, szóval: hogy megteremtsék neveltjüknek Báthory Zsigmondnak korszakát, mely véres betükkel van Erdély történelmébe beirva.
Báthory Zsigmond a fejedelmi szék elfoglalása után szintén gyakran volt Tordán; innen adott ki adományokat 1588. április 22–25-én, 1589. április 18–25, 1591. április 23–28-án és 1594. május 22-én.*
Ugyanez év (1594.) május 12-ére hivta össze Tordára azon végzetes országgyülést, melyen a jezsuiták fondorlataitól feltüzelve, a töröktől való elszakadást tanácskozás tárgyává tette; de az ősz Kendi Sándor ékesszólása következtében az elszakadást Budavár visszavételéig függőben hagyták s a török mellett való állásfoglalást kimondták.*
Következő 1595-ben a fejedelem aráját Mária Krisztinát nagy ünnepélyességgel és pompával fogadták Tordán.* Az osztrák házból való fejedelemné is növelte a jezsuita és osztrák befolyás erősbülését s igy azt, a mit 1579-ben és 1594-ben Tordán nem tudtak kivinni, a teljesen hatalmukba keritett fejedelem által az ezt követett fejérvári részleges országgyülésen megkezdették, a hol a zsoldosaival körülvett és bakóval fenyegetett tanácsurak, a töröktől való elszakadást kimondták. Ez év julius 1-én ugyanis a fejedelem a haderőt előbb Fejérvárra, később Tordára rendelte, csak a főbbeket gyüjté Fejérvárra. Azonban az elszakadás itt sem mondatott ki véglegesen, hanem a tordai ált. országgyülésre halasztották* s és Tordára mentek a táborban levő rendekhez. Itt Kendi hatalmas szavára a rendek nemcsak az elszakadást ellenezték, hanem esküt kivántak a nagykorúvá lett fejedelemtől a porta iránti hűségre s mivel az a hir jött, hogy a tatárok beütöttek s egész Zilahig portyáznak, a fejedelmet a Tordára való jövetelre fölhivták. Ez udvari hadait elküldé, maga is követni igérte; de a jezsuiták – el akarván a nemzettől választani – Kővárra szöktették, miután a fejedelemségről leköszönt és az ország kormányzatát Báthory Boldizsárra ruházta át.* A vész perczeiben elhagyott ország rendei a védelemről maguk gondoskodtak s a haderőt a betörő ellenség ellen elinditották, minek következtében a tatárok elvonultak. De a vész eltüntével a fejedelem is megtért vérszomjas jezsuitáival, hogy az augusztus 29-ki kolozsvári országgyülést a legiszonyúbb politikai gyilkosság rémes szinhelyévé változtassa. Erdély legnagyobb és leghűbb fia, azok közt korának Demosthenese Kendi Sándor, a fejedelem mostoha atyja Ifju János, nagybátyja, a hős Báthory Boldizsár s mindazok, a kik a porta védelme alatt Erdély függetlensége és a vallásszabadság fentartása mellett buzgólkodtak: hóhérbárd és bérenczek gyilka alatt estek el. Ezek véres fejével kezében aztán könnyű volt a töröktől való elszakadást kimondatni s a rémuralom alá kényszeritett Erdélyt oda vezetni, a hová a jezsuiták akarták. Könnyű volt a katholikus püspökséget visszaállitani és a Mihály vajda és Basta korát előkésziteni.
A Prágába útaztatott s osztrák házból nősült fejedelmet sikerült arra is reávenni, hogy Erdélyt átengedte Rudolfnak a kopár Oppelnért és Ratiborért s valami csekély havidíjért. Miksa herczegnek kell vala Erdély kormányzatát átvenni. El is jött Kassáig, de pénz és sereg hiánya miatt onnan nem mozdult. Erdély a legnagyobb zavarban és veszélyben volt, a török minden oldalról fenyegetőleg közelgett, a beküldött biztosok és az ország kanczellárságát magához ragadott Nápraghy kath. püspök, inkább a pénzgyüjtésre, mint az ország védelmére gondoltak, a fejedelmi széket Rudolf nevében elfoglalt Mária Krisztina, Báthorynak jezsuita fondorlatok miatt elhagyott fiatal neje, maga is a törökök elől Kolozsvárra menekült ép akkor, midőn egy kereskedőnek öltözött vándor kéredzett be e városba. Ez az Oppelnből megszökött Báthory Zsigmond volt, kit a Szászsebesbe gyült tábor Erdély fejedelmének újból kikiáltott. 1598. augusztus 23-án az egész tábor megindult a fejedelem elé, a Keresztesmezőn állapodtak meg Torda alatt, hová az országgyülést áttették. Másnap, augusztus 24-én a Fejérváron volt császári biztosokat is odaszállitották minden óvásuk daczára és bebörtönözték. Augusztus 28-án vonult be Báthory fejedelem nejével Tordára Thurn és a seregek fővezére, Kornis Gáspár kiséretében roppant lelkesedés közt. 29-én tartatott meg az unitariusok piaczi nagy templomában a beiktató fényes országgyülés, melyen a nagy szónoki tehetséggel felruházott fejedelem megkapó szinekben festé: mily álnokul szedték rá, hogy a szép Erdély helyett adtak egy kopár kis uradalmat, lakásul egy romot, melynél itt utolsó majorja is különb, az igért havibért megvonva, nyomorogni engedték, szeretett nejétől ördögi ármánynyal elszakiták, hogy utódot ne hagyjon; de most kibékült nejével, visszatért hazájába s kérte a rendeket, hogy fogadják el ismét fejedelmüknek. A könnyenhivő és bántalmat hamar feledő rendek – miután neje jelenlétében esküt tett az alkotmány fentartására, a fejedelemválasztás jogának épségben tartására és a jezsuiták eltávolitására (Kolozsvár kivételével) – ismét megválaszták fejedelmüknek* és nagy pompával elkisérvén Fejérvárra, visszahelyezték fejedelmi székébe.* De midőn látta, hogy a török és Rudolf egyaránt haddal támadtak ellene, maga is meggyőződött, hogy csak a török védelme alatt lehet Erdély önállóságát biztositani s miután azt ő átvinni nem remélte, önmaga hivta meg az egy év előtt száműzött és nótázott Báthory Endre bibornokot Erdély fejedelmi székébe, őt az 1599-iki medgyesi országgyülésen megválasztatta és be is iktattatta. A török kedvezően fogadta, elismerte s még adóelengedéssel is kecsegtette Báthory Endrét. De ismét közbeléptek a papok, Malaspina pápai követ átvette a jezsuiták tisztét s titokban rávette az új fejedelmet, hogy ez is Rudolffal kezdett egyezkedni és a török elleni szövetséghez simulni.
De mindez nem tudta a Bécsben készült gonosz tervet megakadályozni. Mihály vajda – kit Báthory Zsigmond helyezett mint földönfutó menekültet trónjára – Rudolf zsoldjába állva, már készült Erdélyre; túloldalról Basta kassai parancsnoknak kelle Erdélyt két tűz közzé szoritani. A boldogtalan Báthory Endre azt nem is képzelve s Mihály vajda hűségi eskűjében bizva: még maga rendelt szekereket, hogy a Bécsből Mihály vajdának küldött 70,000 frtot Erdélyen át bevigyék, sőt még az Erdélyben való toborzást is (azon ürügy alatt, hogy a török ellen történik) megengedte, Makó Györgyöt s másokat maga küldött a vajda szolgálatába.
Tudjuk, hogy miként csapott be váratlanul e kalandor Erdélybe, miként csábitá magához – régi szabadságaik visszaadásának igéretével – a székelyeket, miként veszté el a készületlenül meglepett fejedelem Nagy-Szeben alatt Schellenbergnél a csatát s miként öletett meg Csik havasain menekülve.
Torda továbbra is osztozott a hon szerencséjében és vészes napjaiban. A XVII. század véresen köszöntött be, két kalandor az akkor Európában szétkalandozó condottierik közül: a dobosból tábornokká lett Basta és a török rabszolgából vajdává lett Mihály vajda: két vérrel táplálkozó szörny hódoltatta meg Erdélyt, nem valamely keleti zsarnok, hanem Európa egyik magát műveltnek és kereszténynek hirdető uralkodója számára, a ki a nyers magyar polgárositását tűzte ki feladatai közé. Tűz, rom és vértenger jelölte e czivilizátorok nyomdokait, egész vidékek romban hevertek, az emberek az erdők rengetegeiben bolyongtak, mig a legkatholikusabb császár oláh helytartója zsákmányolta Erdélyt s küldözgette leveleit, hogy a magyarságot utolsó emberig ki kell irtani. Egy ily missilis levél a classicus jellemű s nagy tehetségű Csáki István kezébe kerülvén, az Tordára sietett, ennek és a szomszéd Aranyosszéknek hős fiai csatlakoztak az önvédelemre, Marosszékről is 400 lovas érkezett s csakhamar a Keresztesmezőn tekintélyes erő gyült össze; de még sem elégséges, hogy az elámitott székelység egy része által még mindig támogatott Mihály vajdával megmérkőzhessék. Csáki elég ügyes diplomata volt arra, hogy Bastának, a másik kalandornak, féltékenységét felköltse vetélytársa ellen, ki a törökkel is egyezkedett s Rudolf császár kijátszásával akarta magát Erdély fejedelmévé tenni. Basta tehát engedett Csáki hivásának, táborát egyesité a hazafiak Keresztesmezőn összpontosult táborával s Miriszlónál segité a vajda sergeit szétszórni.
De a perczre összezördült kalandorok nem nagyon bántották egymást, mert habár a miriszlói győzelem teljes volt, Basta engedte, hogy Mihály vajda a közel Fejérvárról összerabolt zsákmányát elszállitsa s a Barczaságon – bár órányira volt tőle – engedte kimenekülni Erdélyből. Igen, mert Austriának még szüksége volt e vérebre, kit Prágában kitüntetéssel fogadtak s 100,000 frt jutalomban részeltetve, ismét Erdélybe inditották Basta mellé.
Csoda-e, ha ily körülmények közt a török által kegyelembe fogadott és sergekkel támogatott Báthory Zsigmondot az erdélyiek szabaditóként fogadták s harmadszor is visszahelyezték trónjára; de a szerencsétlen s Erdélyre annyiszor szerencsétlenséget hozott fejedelem, Mihály és Basta egyesült sergével szemben Goroszlónál csatát vesztve Erdély ismét a két kalandor szabad zsákmányává lett. A Keresztesmezőn – hol csak az imént gyülekeztek a haza védelmére siető magyar sergek – ütöttek tábort. Végzetes szomszédság Tordára nézve, melyre dühös volt Mihály vajda, mert egy portyázó csapatját egy alkalommal polgárai megszalasztották, de különben is elsők voltak, a kik a hazafiak táborához csatlakoztak, a miért a vajda boszút forralt ellene, kiprédálni és felégetni akarta. Bethlen Farkas feljegyzése szerint Basta ellenezte volna Torda elpusztitását, mert – mint a vajdának izené – nem akarja, hogy ura Rudolf császár csak a pusztává váló Erdély ura legyen. De a vajda visszaizenvén – hogy Rudolf császárnak ugy is elég országa marad még – neki bocsátá vad zsoldosait e városnak, s azt két alkalommal minden oldalról felgyújtatván, elhamvasztá.*
Még füstölögtek Torda üszkei s már ismét összetűzött a két kalandor; Mihály vajda fenhéjázóbb kezdett lenni vetélytársánál. Egyszer a tordai boron lakmározó Mihály vajda egy mámoros perczében azt mondá, hogy ő Rudolf császárnak barátja, mig Basta csak szolgája s hogy Torda mellett vesztették el Erdélyt, ott is akarja visszaszerezni. Másrészről megkerült a vajda egy levele, a melyben a családját elfogott Báthory Zsigmondnak Erdélyt vissza, Bastát kezére adni igérte, s egy másik levele, a melyben a Tordára összegyüjtendő erdélyi nemesség levágatásának tervét emlegette, sőt Basta kezébe került az egri Szinán pasához irt egy harmadik levele is, a melyben Erdélyt perfid módon török kézre igérte játszani.* Basta sem volt rest, ott Torda mellett a Keresztesmezőn 1601. augusztus 19-én vallonjai által legyilkoltatta az ő kedves vezértársát s fejét pellengérre tűzte ki.*
De már akkor Báthory Zsigmond ismét betört, a meglepett Basta a Keresztesmezőre vonta össze sergét, onnan Nyárádtőre ment; de midőn látta, hogy a székelység Báthoryhoz csatlakozik, Kolozsvárba őrizetet vetvén, kifutott Dézsre.
Az utána nyomuló Báthorynak egyik vezére, Toldi István, ezredmagával Kolozsvárra csapván, a német őrizetnek künn meglepett részét mind kardra hányta, ezt aztán Basta hajdúi az ő rendelete folytán Tordán boszulták meg, azok Németh Balázs vezetése alatt 12 zászlóaljjal csaptak Tordára. A tordaiak, Bastától védlevelük lévén, védelem és ellentállásra nem is gondoltak, s csak midőn a hajduk házról-házra menve, minden élőt halomra kezdtek gyilkolni, vonultak be az új-tordai kastélyba. Eleinte innen se lőttek a hajdúkra, s azokat Basta védlevelének felmutatása által igyekeztek a kastély ostromától visszatartóztatni; de a felbőszült hajdúk arra mitsem adtak s a kastélyt ostromolni kezdték, csak e végletek közt kezdették a tordaiak magukat védelmezni; hősies ellentállásuk azonban nem menté meg őket, mert a hajduk a kastély hátsó részén levő befalazott kapun rést ütvén, behatoltak a kastélyba, s az öreg Csipkés György főbiróval oda bevonult 300 tordait mind kardra hányták, s a templomot – a hova végveszedelmük perczében behuzódtak – vértengerrel boriták el. Az egykorú Enyedi,* a ki e gyásznapok szomorú eseményeit feljegyzé, határozottan irja, hogy a tordai gyilkosság Basta egyenes rendeletére történt, a ki azért haragudott Tordára, hogy miért nem tudatták Toldi előre nyomulását. A neki bőszült hajduk a kastélyba véghezvitt iszonyú mészárlás után az egy udvarra összegyűjtött nők és összehordott zsákmány elhurczolásával foglalkoztak, a midőn Csáky István előhadának vezére, Szindi János, a gerendi táborból 25 zászlóaljjal sietett szülővárosa megmentésére; de már csak a nők és a zsákmány elvitelét tudta megakadályozni s a hajdúkból sokakat lekonczolva, Kolozsvárra visszaűzni, hol Báthory által ostromzároltattak. Ekkor történt körülbelől, hogy Báthory Zsigmond Tordán Csáki István vádaskodására elfogatta Székely Mózest és Fogaras várába záratta; de nemsokára megbánván tettét, ártatlansága is kiderülvén, de különben is szüksége levén rá, szabadon bocsátotta.*
Báthory előtt minden meghódolt, a védtelenekkel szemben hősieskedő Basta rablott kincseivel kifutott az országból; de a győztes Báthoryt ismét legyőzték a jezsuiták, udvari gyóntató papja (Marietti jezsuita és Rudolf kéme) ismét rávette a megfutamitott Bastával való alkudozásra, az azt ellenző Székely Mózest, diadalainak e főfőtényezőjét börtönre vettette; maga pedig Brassóba húzódva tétlenül nézte el, hogy a visszatérő Basta miként hódoltatja rendre a várakat s miként gyilkoltatja le azoknak szabad elvonulás feltétele alatt capitulált őrségeit* s miként irtja ki a Szamos és Maros mentének addig tiszta magyar lakosságát; ő csak alkudozott s Erdélyt harmadszor is átadta Rudolfnak, illetőleg Bastának,* a ki most szabad kezet kapott a protestánsok és törökpártiak kiirtására.
Kezdetét vette Basta harmadszori uralma, a mi mellett a mongol- és tatárjárások szelid processiók voltak, mert Basta vallonjai ellen az erdők se nyujtottak védelmet, ezek betanitott vérebeikkel tartottak ott embervadászatot, s legyilkoltak minden élőt, elraboltak minden mozditható vagyont, elhajtottak minden igavonó marhát s oly inséget és nyomort idéztek elő, hogy az emberek egymást, sőt még halottaikat is felfalták.*
E rémkorszakban Basta Tordán is megfordult, a várost 60,000 frtig megsarczolta s a protestánsok templomait elszedvén, a jezsuitáknak adta át.*
Hogy Torda város a Mihály vajda és Basta korában mennyire meg volt törve és csaknem egészen megsemmisülve, azt leginkább megitélhetjük Naprághy erdélyi róm. kath. püspöknek Rudolf császárhoz 1606. február 1-én tett felterjesztése, illetőleg emlékiratából, melyben kifejti azon tervét, hogy miként lehet Tordát – e kizárólag protestánsok (unitáriusok) által lakott várost – katholikussá tenni. Ebben előadja, hogy papjaitól a (sóbányákról kapott) fizetést kell megvonni, azokat isteni tisztelet tartásától eltiltani, templomaikat elvenni, bezáratni, az amnestiát a katholikus hitre való áttéréshez kötni stb. Zendüléstől nem kell tartani – irja a püspök kenetteljesen – mert Torda és Deézs: az arianusok e két nagy városa és székhelye meg van törve, tüz által merőben elpusztitva, oda vagy új telepités szükséges, az elmenekült nyakas arianusokat csak a katholizálás feltétele alatt kell visszafogadni.* Naprághy tervének kivitelét Basta már megkezdette az által, hogy – a mint fennebb látók – Tordára jezsuitákat vivén, a protestánsok templomait azok kezére adta.
Igy katholizált és czivilizált nálunk az osztrák, Torda volt egyik kiszemelt áldozat, el is küldötte 1603-ban Basta Horváth Ábrahámot 3,000 hajdúval, hogy Tordát, Aranyos-Széket s Fejér vármegyét megzabolázza s feldúlja. Ott táborzott a Keresztesmezőn vérszomjas martalóczaival, a midőn a honmentő Székely Mózes egyik vezére, Lugossy Ferencz csak 200-ad magával és a hozzácsatlakozott tordaiakkal reájuk ütvén, közülök sokat levágott, a többit elszélesztette,* Lugossyt nemsokára követte Székely Mózes, a ki május elején maga is megjelent Tordán győzelmes seregével, s annak egy örömnapot okozott; de ő is, a szabadság e nagy hőse, nemsokára elesett Brassónál a hon legjobbjaival s ismét Basta kezdé negyedszeri uralmát s folytatta mindaddig, mig Bocskai István meg nem szabaditá tőle e szerencsétlen hazát.
Bocskay és Rákóczy Zsigmond, valamint Báthory Gábor uralma alatt Torda kevéssé fordul elő. A szegény város még nem emelkedhetvén fel romjaiból,* az országgyülések leginkább Kolozsvártt és Szebenben tartattak; legfölebb azt emlitem fel, hogy 1607. január 26-án Tordán fogták el Bethlen Gábort a Gubernator akaratából, azon ürügy alatt, hogy trónra vágyott, de ártatlansága kiderülvén, hamar szabad lábra helyeztetett.* Felemlithetem még azt is, hogy a midőn Báthory Gábor is kezdette – czímeréhez hűn – farkasfogait kimutatni, az első ártatlan áldozat a tordai kamarai ispán, Thordai János volt, kinek 1610-ben a beszterczei országgyülésen ártatlanul leüttette fejét sok másokéval együtt; különben e fejedelem következő 1611-ik év október 1-én Tordán volt, ott fogatta el s küldötte Kolozsvárra Szilvási Boldizsárt, ki a következő évi február 5-én tartott országgyülés alkalmával ismét szabadlábra helyeztetett;* de nemcsak a kegyetlenségben, hanem az osztrákkal való alkudozásokban is kezdvén Báthory Zsigmond nyomdokait követni, az osztrák atyai uralomtól eliszonyodott erdélyiek Bethlen Gábort kérték és nyerték meg fejedelemül a portától.
1613-ban október 9-én érkezett meg Bethlen Gáborral Skender pasa a Torda melletti Keresztesmezőre. Itt nyujtá be Torda hódolatát, ide jött október 10-én Kolozsvár küldöttsége hódolatát kijelenteni s a vezért megkérni, hogy Kolozsvárt ostromló hadait rendelje vissza.* Innen hivták össze Kolozsvárra azon fejedelemválasztó gyülést, mely a méltatlan Báthory Gábort trónjától megfosztván, Bethlen Gábor megválasztását egyhangúlag kimondotta. Szép és megható jelenet volt, a midőn a 200 lovagtól kisért fejedelem október 25-én Tordához közeledett, hol a Dobogó aljáig lovagolt elébe a fényes török küldöttség, vezetve a szultán által ajándékba küldött és fényesen felszerelt lovakat és egy nyulat, melyet egyik török lovas futtában fogott el s mint uralma szerencsés előjeleit nyujtotta át a többi ajándékokkal Bethlennek.* Valóban az előjel nem csalt, mert Bethlen Gábor uralmát méltán nevezhetjük Erdély aranykorának. Ő egy letarolt, teljesen kirabolt országot kapott rombadűlt városokkal. Nagy szelleme mindezt újjá teremté. Igy emelte ki hamvaiból a Mihály vajda és Basta által elpusztitott Tordát, odatelepitvén 1619-ben testőreit, igy Égerhegyet, hová a hűtelenné lett Sarmasághy Zsigmond nótájával szintén kiérdemesült katonáit telepitette le.
Ezt követőleg az országgyülések ritkábban tartattak Tordán, hihetőleg azért, mert Torda városa fel levén dúlva, a követek ott elszállásolhatók nem voltak. Bethlen Gábor fejedelem a szintén feldúlt Gyula-Fejérvárt és a romban levő fejedelmi lakot felépitvén,* az országgyülések leginkább ott és Kolozsvárott, később a szász városokban (Szeben, Medgyes, Segesvár) tartattak, alkalmasint azért, hogy a székelyek könnyebben odajuthassanak; de a hadak gyülhelye ez időben s utóbb is leginkább Torda, illetőleg a Keresztesmező volt, mintha Erdély ez emlékszentesitett Rákosmezeje az öntudatos bizalom és biztonság érzetét keltette volna fel a multnak ahoz fűződő nagy emlékei s felbátoritó példái által. Különben Bethlen Gábor fejedelem is gyakran fordult meg és tartózkodott Tordán. Igy van 1629. augusztus 29-ről egy oklevél, melyben a Tordára jövő fejedelem fogadtatása és udvartartása berendezésére tesznek intézkedéseket,* a mi huzamosb ott tartózkodásra mutat. A miként Erdély legnagyobb fejedelme: Bethlen Gábor Tordáról lépett a trónra; akként a végső útra: a sirba is Tordáról indult. Kemény János önéletleirásában* irja, hogy a fejedelem Váradról megindulván, Kolozsváron át Tordára ment, onnan lőn rendelés másnap Nagy-Enyedre, de oda be nem szállt, hanem egyenesen Fejérvárra vitetvén magát, ott másnap elhalálozott az a nagy fejedelem, kihez fogható Mátyás király óta nem volt.
Ezután is gyakran gyültek össze a sergek Tordán, igy 1636. szeptember 16-án I. Rákóczy György is itt összpontositá sergeit, a midőn a trónkövetelő Bethlen István ellen fegyvert fogott. Ez alkalommal tábori országgyülés is tartatott, mely alkalommal elhatározták a budai pasa elibe menetelt. Ott választatott székelyek generálisának Alia Sámuel, ott fogadja a fejedelem október 1-én a havasalji követet.* Ezen országgyülés hagyta helyben a Bethlen István elleni hadraszállást, minek alapján Rákóczy el is inditá sergeit Várad felé,* ő maga azonban tovább is a sereg zömével Tordán maradt, innen irt szeptember 18-án Pozsonyba Eszterházynak, hogy a császárhoz intézett levelét útnak inditotta* és szeptember 28-án Pázmán Péternek, tudatván, hogy Tordán az ország hadai igen jó készülékkel gyülekeznek, s ő a hova a szükség kivánja, a felé indulhat.*
A midőn a trónkövetelőtől menekült II. Rákóczy a politikai és vallási szabadság védelmére fogott fegyvert, a midőn 1644-ben a sötét zsarnokság mohos fészke: az osztrákok ellen indult, február 2-ára Tordára rendelte a haderőt, ide vezényelte a székelyek imposans haderejét, mely felett önmaga személyesen tartott hadiszemlét, innen Tordáról indult el egy oly hatalmas és fényes sereggel, minőt Erdély még sohasem látott, hogy a svédek és francziákkal szövetkezetten Európa vallásszabadságát biztositsák.
Nagyszerű, Bécset megremegtető, győzelmei közepette a honvágytól meglepett székelyeket haza bocsátotta gazdálkodni; de ismét szüksége lévén erős karukra, a székely főkapitánysággal felruházott fia Zsigmond által ismét megmustráltatta a Tordára gyűlt székelységet, kik most még nagyobb erővel s még hazafiasabb elszántsággal siettek Rákóczy nagyszerű vivmányainak biztositására.*
A mint I. Rákóczy György alatt Torda az öröm, dicsőség és hatalom fényében ragyogott, ugy fia, a szerencsétlen II. Rákóczy György alatt – a mint az egész hazára – Tordára is csak nyomor, szégyen nehezült s romlás jutott osztályrészül. II. Rákóczy is trónra lépte után gyakran fordult meg és tartózkodott Tordán, innen az ó-tordai curiából (fejedelmi lak) keltezve adományozta 1649. május 8-án Huszár Mátyásnak a Székely Mózestől elkobzott udvarhelyszéki jószágokat.*
De szép és biztató előjelek között kezdődött uralkodása csakhamar roszra fordult, meggondolatlan lengyelországi hadjárata miatt, a mig ő a svédekkel Lengyelszágot dúlta s Krakkót hódoltatta, az alatt a lengyel marschal, Lubimorszky beütött Magyarországba, s Bereg, Ung és Ugocsa vármegyéket végig dúlva, egész Szathmárig hatolva Erdélyt is fenyegette, mire Barcsay Ákos helytartó az itthon maradt hadakat a Keresztesmezőre gyűjtötte össze, melyek azonban a lengyelek visszahúzódásának hirére onnan szépen haza oszlottak.*II. Rákóczi serge tatár rabságra jutott, maga csak kevesedmagával menekülhetett haza. E szerencsétlen hadjárata után – a midőn ballépése következményeit elfogadni és a tróntól megválni nem tudván – a hazára zúditá a töröknek bőszült sergeit 1658-ban, a beütött tatár khán – a ki többi városainkat csak keményen megsarczolta – Tordát elhamvasztotta s csaknem teljesen megsemmisitvén, lakosaiból is sokat kardra hányatott.
A török által ellenfejedelemmé tett Barcsay sehogy sem tudott gyökeret verni, a hondúlásnak nevéhez kötött emlékei népszerütleniték, sőt utálttá tették, elannyira, hogy a midőn 1659. augusztusában II. Rákóczy ellene fellépett s Barcsay a megyék haderejét és a székelységet Tordára rendelte, azok nagyon kelletlenül s kis számban gyültek fel. Ez alkalommal a működést a Keresztesmezőn tartott tábori országgyülés (augusztus 20–30.) inditotta meg, melyen Barcsay kivánatára Rákóczy békeköveteit elutasitva, Mihne vajda követeivel alkudoztak – a tordai puszta várban (igy) – a kötendő szövetség felett,* de mindez Barcsay ingadozó állását meg nem erősitheté, mert Rákóczi közeledtére a rendek és a hadak is ugy szétmállottak, hogy Rákóczy szeptember 3-án a tordai tábor hült helyéről irhata leveleket.*
II. Rákóczy György ez év deczember 18-án ismét Tordán volt, innen rendelte el a Szebenbe szorult Barcsay ellen az általános felkelést, s innen indult el a felgyült haddal Szeben ostromára.*
Minek következtében Barcsay uralkodása az ostromzárolt Nagy-Szebenre szoritkozott, mig az egész ország meghódolt II. Rákóczy Györgynek, ki harmadszor is elfoglalta Erdély ingadozó trónját.
A veszély közepette rendkivüli erélyt kifejtő fejedelem készült a törökök küszöbön álló invasiója ellen, kik Jenő után Karánsebest és Lugost is kézrekeriték, miután azok őrségei Barcsay felszólitására csaknem ellentállás nélkül adták fel ez erős végvárakat. Arról is értesülést nyert, hogy a törökök Nagyvárad elfoglalására is nagy előkészületeket tesznek, sőt Ahmed Szaid pasa egyenesen Erdély pasalikká tételével is fenyegetődzött. Tehát Erdély létele, szabadsága és a keresztyénség biztonsága volt koczkára téve s II. Rákóczy György – a bujkáló s a törökök minden kivánságát teljesitő, a kivetett nagy törökadó miatt a népet iszonyatosan zsaroló s az ellenséget hazájára vezető – Barcsayval szemben a szabadság leventéjeként tünt fel. Erdély hadai a vész hirére lelkesedéssel sereglettek zászlai alá, még a hadmentes jobbágyság is mindenfelé, de főleg Biharmegyében, fegyvert ragadott s ugynevezett szabadcsapatokat alakitva, készült az elszánt ellentállásra.
Rákóczy rendkivüli figyelmet forditott mindenre, hadkészületei közepette nem feledkezett meg az okozott sebek gyógyitásáról sem s első gondjai közé sorozta a feldult s részben lakatlanná vált Torda város benépesitését, oda telepitvén a Barcsay által török kézre juttatott Lugos és Karánsebes elmenekült nemeseit és polgári renden levő más lakosait, kiket kedvezményekkel látott el és kiváltságokkal ajándékozott meg, melyeket az ez évben (1659) Szász-Sebesen tartott országgyülés is helybenhagyott és megerősitett.* A török sehogy sem akart Rákóczy fejedelemségével kibékülni, ugy az ő, mint az ország követei durván lettek visszaútasitva s az ország Rákóczy elfogatása és kiszolgáltatására iszonyú fenyegetésekkel lett a porta által útasitva. A lovagias erdélyi nép nem hagyta el a szerencsétlenség napjaiban üldözött fejedelmét, inkább kész volt szembeszállani minden vészszel, minthogy hűségében megingatni engedje magát. Minek következtében a kegyetlen – koponya-nyuzató – Ahmed Szaid pasa ismét hatalmas török sereggel sietett a szorongatott Barcsay megsegélése és trónjára való visszahelyezésére, mire II. Rákóczy György seregeit a Keresztesmezőre összpontositá, hová Kolozsvár is elküldé hadilletékét.* Szép haderő indult el innen Erdély fenyegetett függetlenségének és államiságának megvédésére. E haderő a Vaskapunál foglalt állást, hogy a kegyetlen ellenségnek az országba hatolását meggátolja, minden erdélyi oroszláni bátorsággal harczolt; de a törökök egy része, addig járatlan hegyi ösvényeken, az erdélyi hadsereg háta mögé kerülve, két tűz közé szoritá azt. A csata elveszett s Rákóczy serege roncsaival Radnóth felé húzódott. Mig a vaskapui véres harczok folytak, az alatt a biharmegyei szabad csapatok – vett rendelet következtében – Kőrösbányán és Zalatnán húzódtak át Hunyad vármegye felé; de Enyednél a vaskapui csatavesztésről értesülvén, a Keresztesmezőre vonultak néhány ezeren, ezen gyakorlatlan és rosszul fegyverzett népet ott a törökök meglepték és szétverték. E nép mind odavesz, ha Nagyvárad felől nem érkezik e válságos perczben 200 harczedzett és jól fegyelmezett harczos, kik jól táplált sortüzeikkel a rohanó törököket feltartóztatták s igy a szétvert had időt nyert arra, hogy a Kalota havasán át elmeneküljön. Szalárdi krónikájában* igy adja elő e harczot s annak szinhelyéül a Keresztesmezőt mondja, mig ellenben Bethlen János* e harczot Torda városában vívottnak irja s ugy adja elő az eseményt, hogy a midőn II. Rákóczy György a Vaskapunál és Enyednél is visszanyomatván, Radnóth felé huzódnék, az utána siető Szaid Ahmed Felvinczen levő táborába egy elfogott ember beszélte el Barcsaynak, hogy Tordára 2000 harczost látott bevonulni. E hir hallatára a gyors elhatározású Ahmed Szaid pasa 1659. decz. 2-án nagy erővel Tordára ütött s ott a kifáradt magyar sereget meglepvén, szétriasztotta. A szétrebbent gyakorlatlan újonczok egy része a sóbányák, más része Mészkő felé menekülvén, a nagy számú török lovasság által utóléretett s nagy részük lekaszaboltatott, mig a harczokat próbált edzettebb harczosok tömegbe vervén magukat s jól táplált sortüzeikkel a törököket visszatartván, az éj bekövetkeztével el is menekültek; de a boszús törökök Tordát felgyujtván, azt ismét elhamvasztották. Bethlen határozottan Torda városában benn vívott utczai harczról szól, mig Szalárdi a csata szinhelyéül a Keresztesmezőt állitja s igy vagy Szalárdi tévedett a csatatér megjelölésében, vagy pedig az sem lehetetlen, hogy itt két csatával van dolgunk, egyikkel, a mely a Keresztesmezőn és egy másikkal, a mely Torda városában vivatott. E tekintetben az egykorú Enyedi István sem nyujt tájékozó felvilágositást, mert ő naplójában* csak annyit ir, hogy a II. Rákóczy György letételére betört török had Gyulafejérvár feldúlása után Enyed jól védett kastélyát hiába ostromolta, az enyediek menekültek, de a tordaiak elszaladván előlük, városuk porrá és hamuvá tétetett vala. Mindezen eltérő leirásokból az egy bizonyos, hogy az ellenséggel czimborálni nem tudó Torda ez alkalommal is áldozatul esett, valamint nem volt megkimélve az ezt követett zűrzavarokban sem, mivel az I. Apafi Mihályt trónra helyező Ali pasa ismét gyászos sorsra jutatta Tordát, mert 1661-ben Kemény Jánost üldözőbe vevén, a táborában levő bucsáki tatárok Tordának estek, épülőben levő házait ismét elhamvaszták s meglepett lakói közül is sokat legyilkoltak.*
Ez év folyama alatt Torda és a Keresztesmező egy alkalommal a törököknek is menhelyéül szolgált, mert a midőn Ali pasa a német praesidium által megszállt Kolozsvártt Apafi társaságában ostromolta, Nagy-Bánya felől Schneider tábornok vezetése alatt a várost élelmező és felmentő sereg közelitett, mely elől a török sereg Tordára és a Keresztesmezőre húzódott vissza mindaddig, mig a feladatát teljesitett német sereg Nagy-Bányára vissza nem tért.*
Következő 1662-ik évben, a midőn Montecouculi Szathmárba táborba szállt, Apafi figyelő hadsereget vont össze a Keresztesmezőre s a szintén odahúzódott török segédseregekkel egy egész hónapig táborozott ott. Innen ment augusztus 16-án a radnóthi országgyülésre;* de a hadmenet és országos gondjai között sem feledkezett meg a feldúlt Tordáról s annak újból való népesitése czéljából a törökök által – hősies védelem után – elfoglalt Nagyvárad szabadon elvonult védőit telepité Ó-Torda és Egyházfalvára s egész Tordát megnemesitvén, adómentesitette, hogy az által másokat is az odatelepülésre édesgessen.* Ily módon a törökök által rövid idő alatt kétszer feldúlt, elpusztitott és néptelenitett Torda városa ötödször is újjászületett.
I. Apafi uralkodása alatt Torda minden további baj és dúlástól mentesülve levén s népességében is nagy gyarapodást nyervén, lassanként kiheverte veszteségeit, sőt egy ideig a magyar haza megmentése és a magyar szabadság biztositására irányzott törekvések ápoldájává vált, mert a midőn a török hatalom gyengültével a neki bátorodott osztrák elkezdé szokásos kegyetlenségeit: a protestánsok vérpadra, lelkészeiknek gályarabságra való hurczolását, egyházaiknak, iskoláiknak tömeges elfoglalását alkotmányunknak lábbal tiprását: a nemzetnél sem maradhata el az ellenhatás, a mi a Nádasdy, Irinyi és Frangepán-féle mozgalmat, ezeknek vérpadra jutását és a mozgalom részeseinek Erdélybe menekülését idézte elő.
Az ide menekültek 1672-ben Tordára gyültek össze tanácskozásra s miután ügyüket ugy az erre következett radnóthi országgyülés, valamint a porta is felkarolta, a Magyarországba való beütésre szintén Tordát választották szervezkedési központul. Innen indultak el erdélyi önkéntesekkel gyarapodva Kővár vidékére s kezdték meg beütéseiket Máramarosba, később Teleki Mihály bevonásával Szathmár vidékére is.
E mozgalmak – ha eleinte kevés volt is a sikerük – kezdetét, mintegy előjátékát képezék azon nagyszerű szabadságharczoknak, a melyeket nemsokára Tököli, utóbb II. Rákóczy Ferencz folytatván, az alkotmányos és vallásszabadság legdicsőbb, legmagasztosabb küzdelmei közé sorozhatók, melyek az osztrák uralom fékentartásával a magyar nemzetet megóvták a tervbe vett kiirtástól és elpusztitástól.
A Tököli Imre által egy egész életen és II. Rákóczy Ferencz által 9 éven át vivott szabadságharczok – a midőn a kimerültnek hitt magyar nemzet őserejének és csodás hősiességének egész teljében tünt fel – bár közel állanak hozzánk, mindazáltal mégis kevésbé ismeretesek. Azon korban minden férfikar szablyát villogtatván, nagy eseményeknek alig volt történésze. Befejezte után a kérlelhetetlen osztrák censura minden igaz történelmi munkát lehetlenitett, Ausztria érezte, hogy a legsötétebb középkort is megszégyenitő vandalismusát rejtegetni kell a világ előtt s azért a valót igazán megirni akaró történészek kezéből kifacsarta a tollat, sőt még a kényszerű hallgatásnál is rosszabb történt, az, hogy azok, a kiknek a följegyzés megengedtetett, egyenesen meghamisitották a történelmet. Igy a nagyon is labancz érzelmű Cserey – Erdély eseményeinek egykorú följegyzője – gyűlölettel viseltetvén az, őtet egy alkalommal bántalmazott, kuruczok iránt, egyenesen elferditette az eseményeket s igyekezett a magyar szabadsághősöket mindenképen befeketiteni, az országdúló labanczokat ezek rovására kiemelni s győzteseknek hirdetni még akkor is, a midőn eszeveszetten futottak s szokásuk szerint hátrafelé concentráltak.
Ennek tudhatjuk be, hogy Tordának a Tököli- és Rákóczy-korban játszott kiváló magatartását mindeddig homály leplezte. E homályt teljesen eloszlatnunk talán soha sem fog sikerülni, mindazáltal az egykorú tordai Szaniszló Zsigmondnak e kor előzményeit és eseményeit felölelő Naplója* mégis azon kedvező helyzetbe hoz, hogy a Tököli- és Rákóczy-kor szabadságharczainak Tordát érdeklő eseményeit itt-ott mégis megvilágithatjuk, de mielőtt e korszak Tordát érintő eseményeit részletesebben leirnám, szükségesnek tartom a Tököli szabadságharcza, Erdélyt érdeklő utószakának, rövid átnézetét előrebocsátani.
Tököli nagy győzelmei megreszkettették Bécs kapuit, s már az önálló magyar királyság visszaállitásának kedvező esélyei voltak kilátásban, a midőn egy török pasa oktalansága és féltékenysége (a ki Tökölit elfogatta) a végleges győzelemtől elüté, mi a törökök kiszoritását, az erdélyi fejedelemség megbuktatását, s Caraffa vérlázitó kegyetlenségeit és dúlásait vonta maga után. A csüggedést, a reményvesztést nem ismerő Tököli – ki még a vereségből is mindig új erőt meritett a dicső küzdelem folytatására – megkisérlé Erdély megmentését. Zernyesti fényes fegyverténye által csakhamar kitisztitá Erdélyt az osztrákoktól és a fejedelemség szervezéséhez fogott. Látók fennebb, hogy Tököli Torda biztonságáról is gondoskodott 1690. október 8-án kiadott védlevele által, melyben fejvesztés terhe alatt tiltotta meg a vezénylete alatt levő magyar, török és tatár seregeknek, Torda város sarczolását és az ottani ingyen gazdálkodást.*
De a török ismét késedelmeskedett a segélyadással. Ez Tököli győzelmét eredménytelenné tette s őtet visszavonulásra kényszerité. A midőn ő kivonult, akkor jött aztán novemberben Nagyvárad felől segélyére Galga szultán, a tatárok khánja, a ki Tordán Herbeville lovasait meglepvén, szétszórta és 5 század németet foglyul is ejtett;* ámde ezen késő győzelem nem tudta Erdélyt megmenteni, sem Tordát a megsarczolástól, mert Galga a badeni herczeg közeledtére Torda városát 1,200 tallérig megsarczolván, Erdélyből Gyalu felé kifutott.*
Visszatérve Szaniszló naplójára, annak segélyével tisztázom a Tordára vonatkozó eseményeket és pedig visszatérek az 1683-ik évre, midőn Bécs ostromlására a török hadsereghez csatlakozó tatárok Erdélyen vonultak át. A tatárok mint jó barátok jöttek – hisz Apafi is az erdélyi hadakkal a török táborban volt – de azért Torda mégis megkeserülte e baráti látogatást, mert Szaniszló feljegyzése szerint junius 2-án a tatár tábor elé küldött Szász Imre előre megérkezett a salagvardákkal (salva guardiákkal); junius 3-án követte őket a tatár khán számtalan haddal, melyet a Keresztesmezőn szállatott meg. A khán sátra a Köveshágón, egyik fiáé pedig a Párdétetőn volt, de mégis a búzákban körülbe oly nagy kárt tettek, hogy aratni való nem maradt. Komjátszegen és Aranyos-Széken is sokat égettek. Julius 9-én jött meg a táborból a tordai nemesség, de nemsokára még a sóvágókat is elmenetelre kényszeritették.
Bekövetkezett nemsokára az a szomorú korszak, a midőn Erdély függetlensége felett meghuzá a halálharangot Teleki Mihály, a ki Erdélyt az osztrákoknak játszá oda. Az osztrák sergek 1685-ben körülfogták Erdélyt, Máramaros és Szathmár elfoglalása után a hódoltságból vonultak Erdélybe, Veterani, Scherffenberg és Csáki május 17-én már Kolozsvár alatt voltak, a meglepett Apafi Szebenbe, a nép mindenütt az erdőkbe, barlangokba menekült, s nem ok nélkül, mert a Bánffy-Hunyadot megszállt Csáki iszonyú sarczolásaival oly ijedelmet idézett elő, hogy Tordáról az asszonyok és nem hadköteles férfiak is mind elmenekültek, elannyira, hogy a tordai tanács 50 frt büntetést szabott azokra, a kik a labanczok elől menekülnek s a város köteles védelme alól kivonnák magukat. Hogy e védelem hatásosabb legyen, a tordai kastély jókarba hozatalát is elrendelték s arra minden telkes gazda által fizetendő 1 frtot róttak ki (Szaniszló naplója).
Nem ok nélkül rémült és menekült a nép, mert az állitólag barátként jövő s az országot magukhoz édesgetni akaró osztrák tábornokok és a náluk is féktelenebb (renegat) Csáki oly iszonyú garázdálkodást engedtek sergeiknek, a minőt soha török-tatár nem mivelt ez országban; azért a Szebenbe vonult fejedelem Gyulafi László udvari főkapitány vezénylete alatt sergeket küldött Tordára, hogy a németek rablásait fékezze. Pedig ez alatt folyt az alku s megköttetett az ugynevezett bécsi szerződés, mely Erdélyt nem elfoglalni, hanem azzal keresztény szövetséget kötni s azt a török ellen oltalomba venni igérte; de hogy miként értelmezték az osztrák hadvezérek a keresztény szövetséget és oltalmat, azt megitélhetjük abból is, hogy Veterani és Csáki egy éjen Szebenre csapván, az osztrákokban barátokat és szövetségeseket váró Gyulafi készületlen sergeit meglepték s közülök sokat összekaszaboltak, s hogy ez alkalommal több vér nem omlott és több dúlás nem történt, az csakis annak köszönhető, hogy az Erdélyben volt német sergeket Buda ostromához kirendelték. Budát visszafoglalták, s a kereszténység ezen ünnepelt győzelmét a kassai és eperjesi vérpadok révén tudatták Magyarországgal, a bakó véres bárdja lett hazánk tropheumává. Erdélynek pedig Scherfenberg ismét benyomuló serge hozta meg az örömhirt.
Azon hirre, hogy 1686. május 17-én Scherfenberg Bonczidára szállt, sokan elfutottak a tordaiak közül – mond Szaniszló – ki erre, ki arra, május 14-én a labanczok a Balyika lyukába* (igy) menő tordaiaknak sok kárt tettek, mintegy 12 lovukat is elvitték.
Május 20-án labanczok jöttek Torda felé, Szaniszló 5-öd magával kiszállt szemlére, mikor vagy 150 Gyulafi-féle katonára akadtak, kik őtet és Márton deákot (a többi elfutott) elfogták s Szamosujvárra hurczolták a német táborba, hol a generális megexaminálván, elbocsátotta, de elszedett fegyvereik, lovaik s pénzük odaveszett.
Május 24-én Deák Ferencz labanczkapitány jött 5 zászlóaljjal a Keresztesmezőre, s bár Torda kiküldött követe Szaniszló által megegyezett s élelmet, pénzt küldött neki, de azért mégis behatoltak – az egyezség ellenére – a városba, ott sokat raboltak és sok kárt tettek, míg estefelé megriadván (igy), el nem szaladtak.
A megriadást – ugy látszik – az aranyos-székiek okozták, kik Szaniszló naplója szerint május 25-én szálltak a Keresztesmezőre. E napon küldött Szaniszló a lyukba (Balika várba) puskákat, lőkészletet és saját féltőbb holmiját. A miből látjuk, hogy a tordai hasadék e barlangerődje nemcsak alkalmi men-, hanem felfegyverzett védhely is volt.
Junius 23-áról 10 német salagvardot (salva guardiát) hoztak Tordára, 24-én maga a német tábor szállt a Keresztesmezőre, a várost egy század szállta meg, ezek 25-én lopott méhet vervén fel, ettől meggyuladt a Szent-Páli (ref.) pap háza s leégett a város déli része egészen az Aranyosig, a kastélyt is csak az Uristen oltalmazta meg; de a németek sokakat kifosztottak azok közül, kik a kastélyból kimentek.
A következő 1686-ban is sok vesződsége volt Tordának és Szaniszlónak a németekkel. Igy julius 7-én Szaniszló 15-öd magával ment Hosszaszó felé, a német tábor oculálására, Búzás-Bocsárdnál 4 németet megüszögettek (igy), julius 11-én a bécsi követségből megtérő Horváth János 150 labanczból álló kiséretét vendégelték Tordán. Szaniszló 14-ed magával szállt kémszemlére Radnóth felé, honnan a német tábor Maros-Vásárhelyre húzódott; 24-én Deák Ferencz 3 zászlóaljjal tört Torda felverésére, de a tordaiak jó számmal seregelvén védelemre, támadni nem mert, hanem a Keresztesen tábort ütve, elvesztett lovait requirálta s ugy ment másnap lucskosan, elázva Gerendre.
24-én az egész tábor Egerhegyhez szállt, Tordáról három nemest rendeltek oda tudakolódzásra. Innen a tábor felkerekedvén, Apahida felé húzódott, de útjában csépeltette a tordaiak gabonáját; a mit elcsépeltetni nem tudtak, azt letaposták (lenyomkodták), azért Szaniszló a Deák által Tordán hagyott 3 salva guardiával s több tordai lovassal kiment a város végére, hol a labanczok mint valami dühös kutyák ugy rohanták meg (igy), engem – mond Szaniszló – elnyakasztanak, az Uristen tartott meg csodálatosan, hogy meg nem öltenek, sokan vagdaltak hozzám, egy botikával hánytam ellent (igy). Ekkor a német salva guardiák is ott hagyták – jól megajándékoztatva – Tordát.
De mindez csak bevezetés, ugy mondva csak előjátéka volt azon szomorú drámának, a mely Erdélyt az osztrák uralom fojtogató karjaiba taszitá.
1687-ben a Mohácsnál győztes lotharingiai Károly 40,000 főből álló táborral indult Erdély megszállására. Ez év októberében (19-én) Kolozsvár nekiszegzett ágyúi előtt megnyitá kapuit. Apafi Szebenbe menekült. Az osztrák fővezér megindult Szeben felé, Balázsfalván október 27-én megkötötte a tractatust, a mely a két Apafi fejedelemségét, az ország önálló alkotmánya szerinti önkormányzatát biztositotta, csakis az országnak a török elleni védelem szempontjából való megszállását egy évre szoritotta s ennek költségeire 700,000 frtot s a szükséges élelmi czikkek adását kötötte ki. Ezen egyezmény következtében Fogarason és Brassón kivül Erdély minden erőditett városa és vára német őrizetet kapott. Ettől kezdve az erdélyi fejedelemség csak névleg létezett; országgyülései csak a német sergek számára való roppant pénz és élelmi czikkek megszavazására gyültek össze.* Fejedelmének (Apafinak) hatásköre jóformán Fogarasra terjedt, mely szélen fekvő várba mintegy belebbeztetett.
Rákövetkező 1688. január végén az eperjesi vértigrist, Caraffát küldték Erdély megszeliditésére; február 4-én Tordán van; Szaniszló csak azt jegyezte fel e tordai látogatásáról, hogy igen sok bajoskodásuk volt vele és katonaságával, mely e hó 28-án vonult Medgyesre. Maga a hóhér-vezér Szebenbe, a fejedelmi lakba helyezkedett el s oly sarczot vetett Erdélyre, hogy a nemesség összehordott ezüstjéből veretett Brassóban és Segesvártt pénz kielégitésére. A hűségeskü letételére Szebenbe rendelt tanács-urak, még maga Teleki Mihály is* végrendeleteik hátrahagyása után mentek a vérengző tábornok elé, a ki, hogy őket jól hangolja, szállásuk elé egy német katonát akasztatott fel s ott hagyta – igazi olasz rafinériával – lógni mindaddig, míg alá nem irták a Munkácsot elárult Absolon Dániel által szerkesztett nyilatkozatot, mely szerint a török védnökségről lemondva, Erdélyt I. Lipót szárnyai alá bocsátják, s rendeletére a török ellen fegyvert fognak. A hűségesküt letétette Apafival – kinek fejedelemsége biztosittatott – és az országgyüléssel is. Azután pedig a hitlevél igéretével kitörölvén az erdélyiek szemét s Veteranit parancsnoknak hagyván,* maga kivonult zsákmányrakottan Erdélyből. De itt maradt féktelen s folyton költözködő katonasága, a mely fosztogatott, rabolt mindenfelé, daczára hogy a szegény Erdély népe nem győzte a sok pénzt és adózást, mert nemcsak az itt levő, hanem Caraffának Lippánál levő hadait is élelmezni kellett. Torda város és vármegye portióját Szaniszló Zsigmond hajtotta fel. Naplójában érzékenyen panaszkodik a német katonák telhetlensége miatt, a többek közt irja, hogy ez év márcziusában 60 hordó legjobb hegyaljai bort szállittatott Kolozsvárra; a commissariusok felé se mentek, a katonák kóstolgatás czímén sokat megittak, végre is 27 hordót bevettek, a többit visszavetették.* Húsban, zabban, búzában iszonyú mennyisége kellett kiszolgáltatni. Tordát a folyton átvonuló katonaság mindenéből kiette és kifosztotta. A badeni fejedelem egyik szállóhelye Torda volt, ide rendelte az 1689. (november 21-iki) gyula-fejérvári országgyűlés Barcsay Ábrahámot, hogy a badeni fejedelem (igy) szállására, lovaira, konyhájára stb. felügyelettel legyen. Ugyanezen országgyülésről rendelték, hogy Torda város és Aranyosszék bizonyos számú postalovakat és szekereket s egyéb kellékeket mindig készen tartsanak.* De nemcsak a vezért és tisztikarát kellett hizlalni, hanem nagy számú átvonuló katonáit is. Egyik kiéhezett csapat ment s midőn azt jól tartották, jött a másik kiéhezettebb s mikor ettől szabadultak, jöttek a már elment ezredek éhenkórász újonczai,* ugy, hogy a midőn következő 1689. év januárjában az albánok fellázadása miatt az erdélyi sereg egy részét ki kellett vinni s a midőn január 3-án – a mint Szaniszló irja – a »czoki-poharat« megitták, a szegény tordaiak hálát adtak az istennek, mint a mikor valami nagy csapástól menekültek; de ez a könnyebbülés nem sokáig tartott, mert áprilisban Torda ismét német katonaságot kapott, ezek gyertyázásától – irja Szaniszló – tüz támadt s igen sok ház leégett; a felgyújtó németek a helyett, hogy segitettek volna, részegen a piaczra tódultak s az oltással foglalkozó népet lőtték, vagdalták, Szaniszlót magát is – mint irja – csak isten óltalmazta, hogy agyon nem lőtték. A dúlt és kizsarolt városok magukra hagyattak, a vármegyei tisztviselők elrejtőzködtek a németek elől, azért rendeli az 1690-ben Ebesfalván ülésező deputatio, hogy »Torda, Szék, Kolozs, Dézs terhei a feljárókra könnyittessék, a vármegyéknek vicetisztjei segitsék e helyeket, maguk peniglen mikor németek jövetelit halják, el ne bujjanak hanem eleibek menvén, mind illendő reménkedéssel, mind peniglen provisioval és assistentiával legyenek, hogy a megirt városok kevesebb kárral legyenek«.* Nem bántak különben a szegény várossal a május 4-én odajött Heisler s az őtet követő Mansfeld és Magni ezredei sem. A német kezdette magát Erdélyben egészen otthonosan érezni, bár volt Erdélynek két választott fejedelme is (a két Apafi), kiket Austria minden diplomájában elismert; de ezek már csak árnyak voltak, mert tettleg az osztrák tábornokok uralkodtak a szabad zsákmányként kezükbe jutott Erdélyben. Az egyik árnyat – a fogarasi várban internált – idősebb Apafi Mihályt, a tényleges fejedelmet, 1690. április 10-én eltüntették, mert elhalt nem minden gyanúja nélkül a méreg általi elpusztitásnak.* Az osztrák katonák aztán teljes szabad kezet nyertek; de mindezek a német hősök rútúl megfutottak, a midőn 1690. augusztusában Tököly Zernyestnél reájuk ütött s polyvaként szórta szét a védtelen népet zsaroló e martalóczokat.
Szaniszló Naplójában csak átmenetileg érinti e harczot, Tököly nevét azonban (alkalmasint a némettől féltvén Naplóját) meg sem emliti, azt irja, hogy a törcsvári sánczot Péter vajda augusztus 21-én bevette, Zernyest és Tohán közt a török nagy diadalmat aratott.
Fennebb látók, hogy Tököly védlevelet adott Tordának s eltiltá magyar és török hadait – fejvesztés terhe alatt – e város dúlásától, a minek még a tatárok is engedelmeskedtek, mert Szaniszló Naplójában följegyezte, hogy szeptember 16-án egy zászlóalj kurucz jött feles török és tatár haddal Tordára, ezek előcsapata (nyargalója) beütvén, mig a fejér zászlót kitűzhették, három lovat elkaptak (igy). E csapat vezére Forgács Miklós, kalauzuk Marjai volt. Szaniszló azonban a fejér zászlóval a sorompó kapuhoz (igy) menvén, onnan – a tisztek megvendéglése után – nagy bajjal megtérité.
Török s tatárt meg lehete tériteni, a pogánynak nevezett s féktelennek irt török tiszteletben tartotta a nemzetközi jogot a fejér zászlóban; de nem igy a civilizáltnak hirdetett osztrákok, mert bár Tordának még ideje se volt Tökölihez csatlakozni s igy hűségében megingani, mégis a midőn október 8-án a kolozsvári német commendáns Hanczeller (igy irja Szaniszló) Vida Istvánnal (tordai volt főhadnagy) Tordára jött, hiába tűzték ki a fejér zászlót, mert katonáit a városra bocsátván, azok dúltak, raboltak, ugy, hogy csak búzában, zabban könnyen 2,500 frt kárt tettek, a polgároknak mindenét kifosztották, még a templomokat is felverték. A kegyelemért esdeklő Szaniszlót (a város akkori főjegyzőjét) harmadmagával fogva vonszolták Kolozsvárra, hol a commendans meg akarta torturáztatni, s csakis a deputatio könyörgésére bocsátotta szabadon.
Szegény Szaniszló alig menekült az inquisitio vas körmei közül, futott a borosbocsárdi táborba október 12-én, s onnan nagy fizetésre* salvaguardiákat kért Torda város és Aranyosszék részére, a minek folytán az október 15-én Uj-Torda mellett táborzott badeni herczeg serge csak mérsékelten dúlt Tordán, ugy az azokat követett Bolyán, Mansfeld és Rabutin ezrede is, ezzel 19-én a salvaguardiák is elmentek.
De nemsokára ismét török-tatárral gyült meg a baja Tordának. Ugyanis Szaniszló Naplója szerint deczember 13-án a török-tatár tábor Bonczida és Iklód közé szállván, a kolozsváriakkal ellenkezett, 14–15-én Puszta-Csán, Komjátszeg és Túr hosszában (igy) sok prédát tettek, embereket, asszonyokat vagdaltak, edtek (igy), a leányokon erőszakot tettek. 16-án Torda városhoz közeledtek, 13 tatár be is vágtatott, de a tordai lovasokat megpillantván, elillant. 17-én estve 200 tatár szállt a város végéhez, 9 óra tájt Uj-Tordán gyujtogatni kezdettek. Szaniszló – irja – csalárdságtól félvén, 10 óráig nem mutatkozott; de látván a tüz terjedését, halálra szánva magát, 40-ed magával kiment. Közeledtükre a tatárság az uj-tordai piacztéren sorakozott. Szaniszló András kovácsot tolmácsként oda küldvén, a tatárok is két murzát küldöttek más két tordai polgárért zálogba (igy) s a további gyujtogatással felhagyván, engedték a tüzet eloltani. Szaniszló Teremi uramat (sógorát) egy tatár kiséretében küldé még azon éjjel a szultánhoz, ki két zászlóaljat két salvaguardiát küldött Tordára; de azért sok baja volt Szaniszlónak a tatárokkal; ha a salvaguardiaként küldött két murza nem védi, bizonyosan megsemmisitették volna (igy). Egyszerre hire futott, hogy jön a német. Nagy mozgás és lődözés lett a sötétben, a miből a tordaiak semmit sem tudtak kivenni, de reggelre a tatárok azon hirrel tértek meg, hogy a németeket mind levágták és elfogták.* Szaniszlót ekkor a város végén sátorzó szultán elébe vitték, de miután a német iránti tudakolódására felvilágositást nem adhatott, tisztességgel elbocsáták, követve a szultántól, ki egész táborával a városba szállt. Oly sokan voltak – irja Szaniszló – hogy némely házhoz 4 zászlóalj is jutott. A szultánnak kedveskedvén, az elég kegyelmes volt; de a salvaguardiákkal meggyült a bajuk, mert azok a szultán számára 100 aranyat, a főbb murzáknak 400, maguknak ismét 400 tallért követeltek, kikötvén, hogy sustákot el nem fogadnak. Szaniszló térdenállva könyörgött a szultánnál, hogy enyhitse a sarczot. A mi pénzt, erős hit alatt összeszedhettek, beadták, a többit a szultán elengedte. Egy váradi Hasszán nevű kalauz (alkalmasint csausz) is sarczolt, egy felszerelt lovat elvett, a kamara-ispánt is sarczolta s Teremit (Szaniszló sógorát) hetedmagával vezetőül magával vitte.
Reggel a tatárok megrezzenvén (hihetően az ellenük jövő badeni herczegtől), a várost – hogy vonulásuk fedezve legyen – felgyujták s az Aranyos hidja felé robogtak, onnan ismét megtérve a szindi völgyön takarodtak ki; hátuljárói (hátvéd) még három nap mulva is takarodtak utánuk. Torda egy része ez alkalommal leégett. Ezt követőleg a temesvári basa 350 foglyot bocsátott váltságdíj mellett szabadon, mit a falukra és városra vetettek ki, a kiszabadultakból 280 Tordán ment át Kolozsvárra.
A tatártól menekültek, de a német azután is fosztogatott. 1691. februárban Szaniszló a tordaiakkal a Szénafüvön a kolozsvári tolvajokra állt lesben, 16 szán német katonára találtak, reájuk ütvén, a katonák elfutottak; de az orzókat lovaikkal, szánaikkal együtt bevitték Tordára. Májusban Herbeville jött zsarolni és a tordaiakat hűségre esketni nagy haderővel.
Ez év szeptemberére tordai országgyülés van feljegyezve, a melyről csak annyi tudható, hogy az Alvinczi-féle resolutiót kihirdették, a nélkül, hogy articulusokba foglalták volna.* Szaniszló Naplója bővebb felvilágositást nyujt ez országgyülésről. Ugyanis ő azt irja, hogy ez országgyülés augusztus 1-re volt egybehiva; de a tatár hir miatt elhaladott, még 10-én is nehezen gyült az ország, 20-án valami kevesen, 21-én jött Alvinczi, 25-én gyült be az ország. 30-án jött hir, hogy a német seregek a törököket legyőzték és nagy zsákmányt ejtettek. Tehát e gyülés nem szeptemberre, hanem augusztus 1-re hivatott, de csak 25-én gyült össze, lehet azonban, hogy szeptemberre is átment. Deczember 9-én az Aranyosszéken elszállásolt Gabriani-ezred katonái az Aranyoson levő malmokat verték fel s a gabonát elvitték. Következő 1692. év február 17-én pedig Heisler furirjai fogták el Szaniszlót a portio miatt s vasra verve vonszolták el – de ártatlansága kitünvén – nem lett egyéb bántódása.* Február 20-án érkezett a Heislerrel kicserélt és a férje után számüzetésbe menő szegény Tökölyné, a hős Zrinyi Ilona Tordára nagy podgyászszal, 22-én utazott tovább 40 katona fedezete alatt.
Szaniszló Naplójában ez év szeptember 17-re egy eddig ismeretlen tordai országgyülés van feljegyezve. Szeptember 17-re jött vissza (Tordára) az ur eő Nagysága (főispán) – igy szól a Napló irója – ez nap állott be az országgyülés. 18-án a religio iránt való tanácshoz kezdettek, olvastatott fel az ő Felsége által küldött diploma, melyben minden jóra igéri ő Felsége magát. 19-én a diploma ellen kezdettek urgeálni, hogy my (unitáriusok) Kolozsvártt adjuk cserébe az catholicusoknak templomunkat (piaczi nagy templomot) az my scholánk és ott levő Reformatus óvárbeli templom az piaczi kiis templommal együtt nállunk hagyatik. Október 9-év bomlott el a gyülés.
1694-ben Tordán ismét országgyülés van, melyen II. Rákóczy Ferencz – mintha tudtul akarta volna adni, hogy II. Apafi Mihályon kivül még más trónkövetelő is van – a maga és nővére gr. Aspermontné nevében, Erdélyben való javainak visszaadását kérte a rendektől; de a julius 16-iki tordai országgyülés tagadó válaszszal utasitá el.*
A mikor Erdély rendei a Rákóczyak hős utódját jogos követelésével ekként útasiták el, ugyanakkor a bécsi kormány gondoskodott a másik még jogosabb trónkövetelő eltávolitásáról is, mert, habár az erdélyiek által törvényesen megválasztott II. Apafi Mihály fejedelemségét az osztrákkal kötött mindennemű kötlevél, legújabban a Tököly zernyesti győzelmének hatása alatt ünnepélyesen kiadott leopoldi kötlevél is elismerte és szentesitette; a helyett, hogy apja halála után az őtet isten és ember előtt megillető trónra helyezték volna, a hogy nagykorúságát elérte (1690-ben), trón helyett fegyveres kisérettel Bécsbe vonszolták, tisztességes fogságban tartván, lemondásra kényszeriték,* s az erdélyi fejedelemséget megszüntették, mignem még egyszer történelmünk egyik legkiválóbb alakja, II. Rákóczy Ferencz ismét fel nem újitotta. Mert az osztrákok féktelen zsarnokoskodása és szemérmetlen jogtiprása, a vallásszabadság megsértése s alkotmányunknak felforgatása annyira elkeserité a magyar nemzetet, hogy miután minden alkotmányos orvoslás sikertelennek bizonyult, fegyvert ragadott veszélyeztetett szabadsága védelmére. II. Rákóczy Ferencznek »Hazáért és Szabadságért« jelszóval díszlő zászlai már fenn lobogtak, már mindenfelől sereglettek a nemzet leventéi honmentő táborába s vajjon Erdély, mely az osztrák igát csak most vette nyakába, s a mely épen hosszú időn át élvezett politikai és vallási szabadságára féltékenyebb s azoknak megsértése iránt érzékenyebb volt: vajjon sokáig hidegen maradhatott volna-e a szabadság fuvalma iránt? Vajjon a szabadságban nevelt és ahoz szokott fiainak szive ne dobbant volna-e meg, a midőn a szabadság tárogatója megzendült bérczei között? A Bocskay, Bethlen Gábor és Rákóczy György hőseinek utódai nem maradtak, nem maradhattak távol a haza szabadságáért küzdők sorából.
Nem lehet e szűk keretre korlátolt munka feladata, hogy legdicsőbb és a világon leghosszabban tartó szabadságharczunknak bármily rövid vázlati leirását adjam itten; arra nincsen szükség, mert a nemzet birja annak avatott és buzgó történetiróját Thaly Kálmánban, ki egész életét szentelé e nagy feladatnak; mindazáltal mégis helyén levőnek tartom, ha e nagy nemzeti küzdelemnek Tordát érintő részével Szaniszló Zsigmond Naplója alapján kissé tüzetesebben foglalkozom.
Ennek nyomán haladva, fölemlitem, hogy már 1703-ban Rákóczy Ferencz hadai Erdélybe is beütöttek, Szamosujvárnál, Szent-Benedeknél és Bonczidánál győzelmet is vívtak a Bethlen Sámuel és Thoroczkay István által vezényelt csapatok felett.* Ez alkalommal egy Csordás nevű hadnagy Bonczidáról egy jó hajnalban Tordára ütött s egy kissé requirált a városban, Szaniszlónak is egy felszerelt lovát két puskával elvitték, sőt szép selyemövét is leoldották derekáról. Utóbb Guthy alatt járt Torda tájékán egy másik kurucz csapat, a tordaiak a kastélyba huzódtak, mert még e tájt várva a dolgok fejleményét, nem foglaltak volt állást a nemzeti ügy mellett. Azonban a dolgok rohamosan fejlődtek, Guthy deczemberben Toroczkó-Szent-György várát bevette* s igy az egész toroczkói völgyet hatalmába keritette, a honnan Zudricsán (igy) nevű vicéje (hadnagya) egy csapat gyaloggal a Balyika lyukára (a Balika barlangerődre) is ráütött; próbálgatták, ijesztgették (igy), de a bennlevők fel nem adván magukat, visszament Toroczkóra. Guthy Toroczkóról Aranyosszékre tört a lovas haddal, nagy furiával; onnan Tordára is bejövén, rossz emberek vádaskodása folytán különösen Szaniszlót fenyegette; de Isten megszállta lelkét – mond Szaniszló – s a midőn szállására ment, becsülettel tractálta. Mig Guthy Tordán mulatott, addig a németek Enyed felől felmenvén Toroczkó felé, a kuruczság az erdőre húzódott, a németek pedig a szent-györgyi várat (idősb és ifjabb Toroczkay Péter kézre adván), kiprédálták, felgyujtották. Ugy felégették Szent-Györgyöt magát templomostól és Toroczkó városát is, s azután ifjabb Toroczkay Pétert magukkal hurczolván, Enyed felégetése után visszatértek Szebenbe.
A mint Toroczkó égése felpiroslott az égen, Guthy hadával elindult, a mely alkalommal ugy a tordaiak, mint aranyos-székiek közül sokan csatlakoztak hozzá s igy megerősödött csapatjával Balázsfalván meglepte a Pekry Lőrincz parancsnoksága alatt levő labancz hadcsapatot, azt szétszórta, a vezért magát is foglyul ejtvén, Rákóczyhoz küldötte, hogy ott a szabadság ügyének egyik legkiválóbb vezérévé legyen.
Alig távozott Guthy, már Tige osztrák tábornok karácson előtt 10 nappal a Keresztesmezőn termett 2,500 emberrel, Szaniszló harmadmagával elébe lovagolván, gazdag ajándékokkal Torda megkimélésére birta.* Ő ugyan elvonult Dézsre, de a serge utócsapatjában levő ráczok benyargalván Tordára, ott nagy prédálást vittek végbe. Maga Tige is visszatért karácson szombatján s a Szent-Mihályfalvi réten ütvén tábort, karácson napját azzal szentelte meg, hogy Szent-Mihályfalvát, Bágyont, Kercsedet porrá égettette, Torda is nagy rettegésben volt, de Isten megoltalmazta, mert Guthy közeledtének hirére fölszedték – a békés falvakat égető kalandorok – a sátorfát s szebeni búvhelyükre futottak.
Guthy Tordára január 1-én visszatérvén, ismét meg akarta Szaniszlót lövetni, azon vád alapján, hogy Tordát ugy oltalmazta meg, hogy a németet Aranyosszékre útalta,* s csak nagy bajjal tudták lecsendesiteni. Guthyval voltak Kaszás Pál, Vágó András ezres kapitányok ezredeikkel és Csürülyei* 300-ból álló csapatjával. Kaszás Pál az ó-tordai kastélyt mindenképpen fel akarta verni, de Guthy visszatartotta, 3-án maguk csinálta lármára* elvonultak, Kaszás Vágóval Kolozs, Guthy a Székelyföld felé, honnan a holdvilági szerencsétlen csata után,* serge romjaival húshagyó kedd előtti napokon beszállott Tordára s borban és dobzódásban keresett vigasztalást. Húshagyó kedden az erdélyi kuruczoknak kinevezett vezére Kaszás is Vágó társaságában megjött Tordára mintegy 8,000 emberrel, Guthy részegen lóra kapván, a piaczra ment ki, a hol a – holdvilági csatavesztésért boszús – kuruczok, állitólag Kaszás rendeletére, megrohanták, lováról lehúzták és összekaszabolták, s azután elhagyták Tordát.
Márcziusban Thoroczkay István tábornok Vay Lászlóval bejövén, a hozzájuk csatlakozott Teleki Mihálylyal Szebent ostromolták, mig Kaszás Pál a szász kastélyokat rendre bevevén, nagy prédához jutott, a mit nagyrészt Tordán kótyavetyéltetett el. Erdély egy pár – német katonaság által megszállt – szász városon kivül csatlakozott Rákóczyhoz, a vármegyék hódoló küldöttségeket küldöttek a nagy szabadsághőshöz, a tordai és Torda vármegyei küldöttség vezetője Szaniszló volt, ő mondotta Solt mezővárosnál a Duna mellett – hol Rákóczy védsánczokat emeltetett – az üdvözlő beszédet. Onnan Pekry Lőrincz, Mikes Mihály és Radvánszkyval tértek meg, hogy a rákövetkezett fejérvári országgyülésen Rákóczyt Erdély fejedelmének megválaszszák.
Szeptember 8-án a túlmerész Thoroczky István csekély erővel támadván Szebenre, visszanyomatott, mikor elszéledt hadait Tordán gyüjtötte össze. Az ezen vérszemre kapott Rabutin a Teleki Mihály által ostromolt Kolozsvár megsegitésére sietett Szebenből, a Maroson Kocsárdnál, az Aranyoson Egerbegynél átszállván, a kuruczok Torda felé húzódtak, Szaniszló – családját Járába küldvén – 80 tordai lovassal ment a Kolozsvár felé húzódó magyar tábor után, október 3-án, a midőn Ajtonhoz közeledtek, az előőrsök jelentették, hogy a német tábor a Sósvölgy felé takarodik, mire ők is az ajtoni tetőre, onnan a györgyfalvi tetőre húzódva, látták, hogy a Kolozsvár ostromát abban hagyott magyar sereg miként egyesül Pekryvel s rendezett csatasorban miként ront a (patai Sósvölgyben levő) németre. Délután 3-kor mindkét tábor gyalogsága megkezdte a tüzelést (kezdtek – mond Szaniszló – összelőni). Ez alatt Kaszás Pál mintegy 1,500 lovassal a tetőre vonult fel, ki ellen alig 60 német lovas intézett rohamot; de Kaszás gyalázatosan – mint áruló – megszaladt,* minek következtében a völgyben levő gyalogság is megbomlott, a németek sokat levágtak közölök s ágyuikból is foglaltak. A győztes Rabutin Kolozsvárra bevonulván, miután azt megtartania nem lehetett, rútul megsarczolta s az őrizetet magával vive, a várfalak egy részének felrobbantása után október 13-án visszaindult Szebenbe. A magára hagyott Kolozsvár aztán október 29-én a falai alatt megjelent Csáky Lászlónak, Telekinek és Radvánszkynak feladta magát. Pekry összeszedvén a hadakat, ismét visszafoglalta Erdélyt.
1705-ben Forgách Simon neveztetett Pekry helyett erdélyi fővezérnek, ki csapatvezéreivel Gyürky Pállal és Vass Sándorral igen szép haddal jött Erdélybe; de idejét a megszállt városok ostromával töltötte, s különösen a Pekryvel való viszálykodás miatt nem tudott döntő eredményt felmutatni. Ugy látszik, hogy Szaniszló a tordaiakkal Gyürky táborába volt beosztva, mert előadja, hogy a Küküllő mellett Kis-Medgyesnél a németek reájuk ütvén, nehány kuruczot levágtak s 6 társzekeret elfogtak. Februárban Szamosujvár várát feladták a németek Forgáchnak, a ki április hónapban erős haddal Medgyest ostromolta s csak április 28-án vette be, a mi miatt a nagyobb tettekre alkalmas időt és erőt elpazarolta.
Szaniszló Pekry kivánatára a 3 vármegye (Torda, Kolozs, Doboka) küldötteivel Rákóczynál járt, s mig oda volt, irigyei a Torda vármegyei főbiróságból kitették; de tevékenységének még nagyobb tér nyilt, mert Forgách által fegyvermesternek neveztetvén ki, Toroczkón igen nagy mérvben kezdette meg a kard és puskacső-gyártást, a mi az erdélyi sereg gyors felfegyverzését lehetővé tette. Pekry Forgáchcsal végleg összeveszvén, kiment Rákóczyhoz. E meghasonlás és az, hogy egy oláh oldalba vezette az osztrákokat hozzájárult a sibói csatavesztéshez, a mi a németek felülkerekedését idézte elő. A nép a – pusztitva gyilkolva előtörő – németek elől a havasokra menekült, a honnan a német és rácz lehajtotta. Az elmenekült tordaiak is a bűnbocsánatra, (hütre és gratiára – mond Szaniszló –) lejöttek. Deczemberben (1705.) két dán lovasezred szállt Tordára, ezeket másik gyalog dán ezred váltotta fel; lovas és gyalog egyaránt zsarolt és fosztogatott. 1706. kezdetén a gyalogot ismét az elment lovas (veres dragon) váltotta fel (ezredese Gerstorf). Ezalatt Szaniszlót Haller István főispán Szebenbe idézte computusra s kicsibe mult, hogy fogát ott nem hagyta.* A computus folytatására Korda Zsigmondot küldötték Tordára márcziusban; de hire érkezvén, hogy a kuruczok Abrudbánya közelében mutatkoznak, a computus abban maradt, a megijedt németek, illetőleg dánok Ó-Torda nagy részét körülsánczolták, s a tordaiakat a kastélyból kiszoritván, maguk szállták meg.
De igy megerősitett állásukban sem mertek megmaradni, mert junius egyik napján elillantak, nem mentek ugy el, hogy vandalismusok sötét nyomát hátra ne hagyják, mert a nagy templomot és az unitarium collegiumot – hova szállásolva voltak – felgyujtották, s a város nagy részét porrá égették; sőt elpusztitották még a város körüli szőlőket és gyümölcsösöket is, azok karóit halomra rakva elégették, a szőlőtőket lovaikkal lelegeltették, a többit kivágták s oly károkat tettek, hogy azt – mond Szaniszló – leirni nem lehet.
A futó dánok nyomában a kuruczok julius hóban leszálltak a havasokról, Tordát Kajdy István gyalogezrede szállta meg. Még e hó folytán az erdélyi fővezérségre újból kinevezett Pekry Lőrincz is bejött nagy erővel s Kolozsvár alatt feles németet levágatván, augusztusban a Keresztesmezőre szállt, a hová az ország népe felgyülvén, azok felett szemlét (mustrat) tartott. Innen irt Rákóczynak, hogy minden rendben van. Ugyanekkor adott ki tordai táborából Dézsnek védlevelet.*
A mig 1707. januárban a beszterczei országgyülés folyt, azalatt Tige 2,000 emberrel belopódzott Szebenbe. Február 2-án hire jött, hogy Tige a Thoroczkay által szorongatott Kolozsvárnak tart, mire a tordaiak megkezdék menekülésüket Puszta-Egeresre és Járába. Elég jókor, mert a németek ez éjjel már Tordára értek, a kik szekereken menekülni akartak, s a kik otthon rekedtek, azokból sokakat levágtak, a nőkkel éktelenkedtek s az egész várost kiprédálták, ugy, hogy az többé nem város, hanem egy tüz által emésztett s ellenség által dúlt romhalom volt.* Reggel a németek Kolozsvárra ütvén, ott a helyőrséget felvették s a várfalakat ismét felhányatván, visszaindultak Szebenbe. Pekry is sietett Kolozsvár alá s Thoroczkay csapatával egyesülve, Tigét üldözőbe vette. Tige gyors menetekben kifáradt és lerészegedett serge Kocsárdon minden elővigyázat és őrködés nélkül álomba merült, a midőn Thoroczkay az éj leple alatt Kocsárdra törvén, a németek közül igen sokat levágtak, Tige alatt is ellőtték lovát s egy hajdú már fejét akarta leszelni, a midőn övéi kimentették. Ha a derék sereggel és lovassággal hátrább maradt Pekry idejében megérkezhetett volna, akkor Tige egész seregét megsemmisithették – deleálhatták volna, mond Szaniszló – és az őrizet nélkül maradt Szebent is kézrekerithették volna. Igy azonban Tige serge romjaival ismét befutott Szebenbe.
De igy is elég nagy volt a kocsárdi győzelem, mely egész Erdélyt – az egy Szeben és Brassó kivételével – kitisztitotta a németektől. E győzelmet azzal koronázták meg, hogy Rákóczy maga is bejövén (márczius 28-án), a maros-vásárhelyi országgyülésen nagy ünnepélyességgel beigtattatott Erdély fejedelemségébe,* s az ezt követő ónódi országgyülésen (junius 22-én) Magyarország függetlensége kikiáltatott.
Junius 30-án Bethlen vára is feladván magát, egész Erdély (két város és Déva vára kivételével) meghódolt, csak a mozgékony Tige adott magáról életjelt; április hónapban Déva élelmezésére Szebenből kiütvén, Nagyszegi Gábor csapatját szétszórta, őt magát és Gyulai Istvánt is (Némethiben) elfogván, Szebenbe hurczolta; de csakhamar oly szoroson ostromzároltatott Pekry által Szebenben, hogy már-már kénytelen volt magát feladni, a midőn Bécsben átlátták, hogy Rákóczyt csak Erdélyben lehet legyőzni s azért Rabutint nagy haderővel Erdély visszafoglalására utasitották, a ki a Dunán átszállván, sebesen haladott Erdély felé.
Rákóczy jól tudta, hogy Erdély a haza jobb karját képezi, hogy csak ez azon biztos talaj, a mire fenmaradása erős várát épitheti s azért Rabutin visszaverésére Pekry mellé Károlyit is beküldötte, ki a Szeben ostromát félbenszakitott Pekryvel egyesülvén, Kajánnál várták Rabutint. Ez azonban kijátszta őket, mert ott csak cseltámadást intézvén, derék seregével október 4-én a Vaskapunál termett s ott Esze Tamás gyenge csapatját visszanyomva, Erdélybe érkeztét Hátszeg vidék és Hunyadmegye lángba boritásával adta tudtul. Előnyomulását oly vandal módon eszközölte, hogy a midőn Károlyi Enyednél – csekély erejével* mérkőzni nem tartván tanácsosnak – Erdély feladását kimondotta s visszavonulását megkezdette, vele menekült Enyedtől elkezdve fel Dézsig Erdély csaknem összes magyar népessége és hogy nem ok nélkül menekült, azt gyászosan igazolta Rabutin, a ki a legelőbb útjába esett Enyedet kiprédálván, a föld szinéről eltörölte. Nem kegyelmezett semminek, emberélet és tulajdon szabad prédává vált, még a könyvek és iratok sem találtak kegyelemre. A mennyiben a collegium pinczéjében elrejtett levéltárt és nagyhirű múzeumának kincseit, jelesen éremgyűjteményét is elrabolta s e vandal tettéhez a levéltári okiratok s nagybecsű unicumai elégetésével illuminált s oly nagy tudományos kincset semmisitett meg, a mit helyrepótolni lehetetlen.*
A miként Rabutin a Marosvölgyét, akként dúlta végig a Brassóból kiütött Acton a Székelyföldet; városok és faluk ugy szétdúlattak, hogy Acton seregét azért volt kénytelen Csíkból kivonni, mert nem maradott fedél, a hová télire katonáit elhelyezhette volna és nem maradott sem ott, sem Rabutin nyomán marha és ló, a mit a nép befoghatott volna, mert az osztrákok oly mértékben rabolták el, hogy a szász földön, a hova eladásra bevitték, egy pár máriáson kótyavetyélték el a szarvasmarhának darabját.* Ily körülmények között csoda-e, ha a kivonuló Károlyival a ki csak tehette, családjával szekerekre rakodva s marháit is magával vive, menekült előbb Kolozsvárra s onnan, a ki Magyarországra nem mehetett, a havasokra húzódott s mint a mongoldúláskor, pusztán maradt a haza nagy része.
Torda városát is pusztán találta Rabutin serege, mert népe, azok közt Szaniszló is, 160 szekéren és lóháton húzódott el onnan a kivonuló magyar sereggel,* előbb a Szilágyságba, onnan Szathmár, Szabolcs és Mármarosmegyékbe, a hol elszállásoltatva s Rákóczy rendeletéből élelmeztetve, mindaddig bujdostak, mig a szathmári béke visszatértöket lehetővé tette.*
Erdélyben még egyszer fellobbant a szabadság hajnalpirja, következő 1708-ik évben Károlyi még egyszer betört 10,000 lovas és 3,000 gyaloggal s a németeket kiverte Erdélyből; de Magyarországon is rosszra fordulván a dolgok, kénytelen volt odasietni; benhagyott alvezére Nyuzo a Mezőségen a németeket legyőzte, s a Sajó mellé ment telelni; de onnan kirendeltetvén, Erdély ismét elbukott; de elveszett a trencséni döntő csata is, Rákóczy vezérei elestek, részint elhaltak (mint Pekry Bereg-Szt-Miklóson), mások a Pozsonyban hirdetett amnestiára elpártoltak (mint Ocskay, Bezerédy, stb.). Az ország kimerülve, a németek által széltében-hosszában feldúlva, felprédálva, a hadsereg lehangolva, csaták és pestis által megtizedelve, Erdély egészen elesve, a honnan az erdélyi németek ki-kiütöttek s Váradot is élelmezték. Károlyi ugyan a Királyhágón Kirchbaumot összezúzta s Erdélyben guerilla-csapatokat szervezve, folyton nyugtalanitotta; de azt meggátolni még sem tudta, hogy Erdélyben a Szebenből kibujt gubernium ne szervezze magát s az ottani német seregek Magyarország felé harczélt ne forditsanak.
Magyarország még tartja magát; de a Bécscsel kibékült pápa intésére a papság is kezd ingadozni, a kibékülés szükségét hangoztatni. A várak rendre esnek el, részint ostrom, leginkább a parancsnokok meghódolása által, Rákóczy hadai az északkeleti megyékbe, harczrakelésének kiindulási pontjára, szorulnak s az utána nyomuló Pálffy és az Erdélyből kitörő Montecucculi által két tűz közé szorittatnak. A hős fejedelem még ekkor sem csügged; Lengyelországba megy, segédseregeket szerezni; járatja a külföldi udvarokat segitség és közvetitésért, a nemzet föltétlen ragaszkodásában, hősiességében bizva, még reméli az ügy jobbra fordultát, a midőn Bécsben eljöttnek hitték a politikai álarcz megforditását és a nyolcz éven át folytatott irtóháború és dúlás után – az angol udvar erélyes beavatkozása folytán – az engedékenység szerepét vették fel, jól tudván azt – tapasztalatból – hogy a magyart legyőzni nem, de lekenyerezni könnyen lehet, hogy az egy kegyes mosolyra kész elfeledni és megbocsátani évtizedek, sőt évszázadok bántalmait és szenvedéseit is s őszintén kibékülni.
Ezt a fegyvert, vagy inkább álnok eszközt vették elő most Bécsben, a hol a császár halálos betegsége s fiutódnélkülisége nagy aggodalmakat okozott, sőt veszélyeket rejtett magában, mert előre látták, hogy a nőág örökösödését Európa, vagy legalább a pretendensek elismerni nem fogják s igy közelg az idő, a midőn a magyar erős karjára és védelmére ismét szükség lesz. Félretolták tehát az addigi irtó, pusztitó, gyujtogató s igy a magyarok által utált tábornokokat s – tudván jól, hogy a magyart csak magyar által lehet legyőzetni – előléptették Pálffy Jánost, hogy csábitó syrén-hangjaival becsalják a könnyen hivő magyart az osztrák carybdis örvényeibe.
A még tekintélyes sereg élén álló és Rákóczy által meghatalmazott Károlyi Sándor – kit nagy jószágadományok igéretével, az alkotmány látszólagos fentartásának kilátásba helyezésével, általános amnestiával való kecsegtetéssel megnyertek – 1711. márczius 14-én a maga személyére titokban letette Pálffy kezébe a hűségesküt és a Rákóczy által Husztra hirdetett conventet Szatmárra tevén át, ott április 4-én Pálffy békepontjait – melyekbe a Rákóczy amnestiáltatása is be volt foglalva – tanácskozás tárgyává tette.
Rákóczy tiltakozott, sereggel való visszatéréssel fenyegetődzött; de menydörgő kiáltványa már visszhangra nem talált, Károlyi már előre elkészitette a kedélyeket. Tudta ugy ő, mint Pálffy, hogy a császárnak titokban tartott halála ha köztudomásra jut, még mindent megváltoztathat, azért hamar megkötötte és elfogadtatta a szatmári békepontokat* és május 1-én a hűségesküt letétetvén, seregével a zászlókat lerakatta.
Az ugynevezett szatmári békében – miként emlitém – Rákóczy (és a vele volt Bercsényi) is be volt foglalva, első pontja neki is kegyelmet biztositott; de a nagy szabadsághős, a törhetlen jellemű Rákóczy – miként nagy utódja Kossuth – méltatlankodva utasitá azt vissza, 3000 hű követőjével* Lengyelországba bujdosott, a hontalanságot többre becsülvén a gyáva meghúnyászkodásnál (1712.) 50-ed magával Danzigban hajóra szállt és Francziaországba menekült. 1717-ben Törökországba hivta a szultán s mert Ausztria ellen felhasználhatni hitte, nagy kitüntetéssel fogadta azt, kit itthon fej- és vagyonvesztésre itéltek (a pozsonyi 1714-iki országgyülésen) s a ki ellen Ausztria még az orgyilkot is fölemelte, a midőn fejére (bár már akkor ártani nem tudott, s fia József fejére t. i. 1738-ban) ha élve kézrekeritik 10,000, ha halva 6,000 frt jutalmat tűzött ki.
Ámde Rákóczy felkaroltatása nem soká tartott, mert miután a száműzöttek társaságában tervezett s a borgóprundi szoroson át 1717-ben végrehajtott betörés nem egészen sikerült s csakis a Mezőségnek Torda és Szászrégen közti részére szorittatott, mig a másik csapatban levők Kővár vidéke és Máramarosból az egykori kurucz vezér – a gróffá előléptetett – Károlyi Sándor által kiszorittattak* s miután a passaroviczi béke a porta és Ausztria közt megköttetett: a már szükségtelenné vált Rákóczy és társai Rodostóba csekély tartási díj mellett belebbeztettek.
Ott esztergályozott és imádkozott az őtet számüzött, fej- és vagyonvesztésre itélt hazáért a nagy szabadsághős, a kitől fiait is elvették s neveiket megváltoztatva, Bécsben tartották tisztességes fogságban; de a vér vizzé nem válhatott s miként apjukat a jezsuiták, ugy fiait se tudták az osztrákok németté és hazájuk ellenségeivé tenni, mert mindkettő megszökött s mindkettő fölkereste atyját rodostói számüzetésében. Nagyobbik fia, József 1737-ben a porta által Erdély fejedelmévé neveztetve, 1738-ban sereg élén kisérlette meg Magyarország felszabaditását,* de az Ojtoznál tett kisérlete nem sikerülvén, nem sokára elhalt ugy ő, mint öcscse György is. Kora sirba szálltak ez utolsó sarjai is azon családnak, melynél a szabadság és hazaszeretetben nagyobbat felmutatni nem tud történelmünk.
Megelőzte őket atyjuk, a nagy számüzött is. Ott nyugszik ő európai Törökország egy tenger körülzúgta előfokán (Galatában), csaknem szemben azon ázsiai előfokkal (Ismid), hol dicső úttörője Tököly nyugoszsza örök álmait. Mintha az európai partokat is részeltetni akarta volna a gondviselés azon dicsőségben, hogy hantjai szentesüljenek a szabadság ily nagy martyrjának porai által és mintha a két rendbeli magyar emigratiónak ugyanazon szent ügyért küzdött bajnokait a sirban is össze kivánta volna kapcsolni, ott nyugasztja Rákóczy mellett hős Zrinyi Ilona hamvait is, ki a női kebelben férfiasan bátor szivet hordott s ki a hontalanság költészetét ragyogtatva, maga is számüzött bujdosóvá vált, hogy a hazáért szenvedett hontalanságot az eszményi nagyság bűbájával zománczozza meg.
A két régibb emigratióhoz jött a harmadik (1849-iki). S hogy a jogvédelem folytonossága erős kifejezés nyerjen. E harmadik is ott hagyá halottainak sirjait Kis-Ázsia és Péra sirkertjeiben: Tököly és Rákóczy sirjai közelében, hogy ha az élők nem, legalább a halottak sirjai hirdessék az eszme solidaritását, a függetlenség cultusát és a szabadság feltámadását, a mit e siroknál oly fennen, oly érthetően hirdet a keresztény hitnek örökszépségű, emelkedett erkölcstana, mely azt jósolja, hogy
| Feltámadunk! |
II. Rákóczy Ferencz és fiai elhaltával a magyar szabadságharcz – egy ideig – befejeződött. A török elgyengültével hazánk elveszté azon egyedüli támaszt és ellensúlyát, a mi az osztrákot némileg visszatartá azon százazos czélzatától, hogy Magyarországot leigázza. A csaknem két évtizeden át (Tököly és Rákóczy alatt) harczolt magyar nemzet iszonyú véráldozataiban kimerült, az osztrákok által a civilisatio és nemzetközi jogok ellenére páratlan vandalismussal folytatott irtó harczokban* megfogyatkozott s bekövetkezett ha nem is a kimerülésnek, de a kifáradásnak, a küzdelemtől való tartózkodásnak egy szomorú átmeneti korszaka, a mi mindenkor a népek tespedését és hanyatlását szokta előidézni.
Nem is mulasztotta el Ausztria e helyzetet a maga számára használni, mert habár a szatmári békekötés biztositá is a haza alkotmányát, az a valóságban csak papiroson létezett; a hajdani független államiságra következett a Lobkoviz, Buccow, Kaunitz, Bruckenthal, Metternich korszaka. A szabad kezet nyert osztrák bitorlók alkotmányunkat minduntalan sérték és lábbal tiporták s a nemzet jogvédelme csak a sérelmi országgyülések eredménytelen feljajdulásaira, érzékeny, de eredménytelen felirataira s hatástalan panaszaira szoritkozott; mignem 1848/49-ben a nemzet ez új korszak Rákóczyjának, Kossuth Lajosnak szavára ismét ős erejének és csodás hősiességének egész nagyságában szállt síkra az alattomos osztrák reactio ellen.
A Rákóczy-kor és az 1848. előtti interregnumban alig történt Tordán feljegyzésre méltó; tespedett e város is a hazával együtt s igy a máskülönben is gyászos korszakra leplet vetve, áttérhetünk Tordának 1848/49-iki szabadságharcz alatti hős magatartására s annak előzményeire.
| XXXIV. Torda város története (krónikája) az őskortól a mohácsi vészig. | TARTALOM | XXXVI. Torda város az 1848/49-iki szabadságharcz alatt. |