A MAGYAR RÁOLVASÁSOK SZÖVEGCSOPORTJAI

I. Egyszerű kérő és parancsoló formák

A mágikus vagy vallásos funkció felszólító mondatban való mindennapi nyelvű kifejezései, a konkrét funkcióhoz, az adott cselekményhez, szituációhoz „rögtönözve”. A szövegek tartalmi, valamint grammatikai-stiláris különbségei az aktualizáló szituációk különbségeit tükrözik (melyekre Sz-elemeikben utalnak).

A tartalmilag-formailag hasonló vagy azonos szövegek tehát nem egymás variánsai; a szövegek szövegfolklór-értelemben vett hagyományozásáról nem beszélhetünk. A mágia alapvető eszközkészletéhez tartoztak; Európa minden pontján fellelhetőek hasonló/azonos formák, tartalmak. Jelenlétük a természeti népek mágikus szövegei között is ismert (Webster 1948: 92–94). A magyar gyakorlatban részint a népi gyógyászat szokványos, általánosan elterjedt mágikus eljárásainak, részint különböző mezőgazdasági munkáknak (tyúkültetés, első fejés, szántás, vetés, féregűzés stb.) voltak a kísérői. Utóbbi esetekben a mágia hagyományos kísérőelemeivel társultak (keresztvetés, cuppantás, „kerekítés”, 3-as szám stb.). Gyakran hosszabb ráolvasások kísérő, hatásfokozó elemei. Idetartozó szövegcsoportok:

II. Párhuzamos kívánságok – hasonlat, ellentét

III. Párhuzamos kívánságok – lehetetlen feltétel

Az akkor-ha (ha-akkor), vagy akkor-amikor; ritkán úgy-mint, addig-amíg szerkezettel egybekapcsolt kéttagú ráolvasások S-tagja a konkrét funkcióra utaló kívánság; a második tag az ennek alárendelt mellékmondatban megfogalmazott feltétel (’akkor következzék be/maradjon meg valami rossz, ha valami lehetetlenség bekövetkezik’). Egy-egy csoport, illetve típus az utóbbi mibenlétében különül el egymástól: lehet cselekményhez „rögtönzött” R-tag és költői képet tartalmazó O-tag egyaránt.

A lehetetlen feltételt valamilyen módon kifejező ráolvasások bizonyos tekintetben hiedelemelvű szövegek összefüggő egységeként is felfoghatók; erre többek között – az R-tagos és O-tagos szövegek közti átmeneti esetek vallanak. A lehetetlen feltétel megfogalmazódásának fő szövegszervezője a ha-akkor szerkezet, mely spontán jellegű szövegek rögtönzésének éppúgy kerete, mint az O-tagokkal rendelkező formák hagyományozódásának.

A lehetetlen feltételt tartalmazó szövegek a mágia közismert, közhasznú eszközei közé tartoznak. Európa majdnem egészéről származó adataink nagy múltú és általánosan elterjedt elvre és gyakorlatra vallanak, olykor helyi fejlődésű, olykor nagy elterjedésű, régi múltú szövegtípusokkal.

IV. Kijelentő formák

V. Számlálás

A „számláló” szövegek a magyar ráolvasások egyik legnépesebb csoportját képezik. Hiedelemelvű szövegek is: a „valamilyen baj kiszámolása, leszámolása” elv megnyilvánulásai. Használóik általában nem szövegnek tekintik, nem is a ráolvasás szokásos terminusaival, hanem „leszámol”, „kiolvassa” (a férget a sebből), „kilenctől visszafelé számol” stb. elnevezésekkel illetik.

A leszámolás, kiszámolás elve, illetve a konkrét funkció azokban a csökkenő számsorokban fejeződik ki közvetlenül, amelyek olyan számnál kezdődnek, ahány „leszámolandó” objektum van: pl. megszámolják hány szemölcsük van, és ha 14, akkor 14-től 1-ig számolnak. Ezek a fajta szövegek a magyar nyelvterület egészén ismertek voltak; különböző „megszámolható” bajok, elsősorban állatok légybeköpte sebének „férgei” és szemölcs gyógyítására. A számsor kötöttsége – a leszámolható dolgok megszámolásához képest – szövegszervezők jelenlétét jelenti: ha 99-től 1-ig számolnak, nem a férgeket számolják meg, hanem egy hagyományos szöveget mondanak el. A kötött számsorokban bizonyos grammatikai-stiláris többletelemek is megjelenhetnek, amelyek a szövegszintű hagyományozódást biztosítják, altípusokat hoznak létre.

A számláló ráolvasásnak mint a mágia eszközének egyik alapelve az ismétlés: a számsor kijelentésének sorozata, a „jelenlegi állapotra” utaló állító vagy tagadó kijelentésekkel fokozatokban közelít az óhajtott végeredményhez, a ’valami nincs’ kijelentéshez. {5-655.} Az egyre kisebb számok felsorolása az analógiás mágia eszköze is. A visszafelé mondott csökkenő számsor tulajdonképpeni jelentése: ’úgy múljon el valami, ahogy a számok csökkennek’: ez a jelentés világosabb, amikor a csökkenő számsor hasonlatba van foglalva, vagy epikus ráolvasássá bővül, S-tagjaként ’úgy múljon el a baj is’ (ahogy a számok csökkennek) jelentésű mondattal. A számlálás tehát a kérő/parancsoló, illetve kijelentő ráolvasások szerkezeti és jelentésbeli sajátságait egyesítheti.

a) „Zsebró” gyógyítása: Kis fadarabokra kilenc rongybabát készítettek. Mindegyikkel megkerekítették a sebet, számolva:

Sem kilenc, sem nyolc,… sem egy.

A babákat a keresztútra lökték, a legelőre hajtandó csürhe elé. Aki felveszi, arra ragad a betegség.

               (Mátészalka, Szabolcs m. Gunda gy.; KLTE Néprajzi Intézetének Archívuma 0111)

b) Férges disznó gyógyítása: Háromszor napkelte előtt szőrt tépnek a disznó hátáról, és sárral felragasztják arra az ajtóra, ahol az állat kijár. Közben mondják:

Ebben a disznóban pondré van kilenc,

nem kilenc, csak nyolc,…

…

nem egy, egy sem.

(Tiszajenő, Szolnok m.; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

A meghatározott számtól (általában 9, ritkábban 3, 7, 10, 100) visszafelé számlálás általánosan elterjedt a legkülönbözőbb konkrét funkcióban. A 10-től 1-ig számolás helyi elterjedést mutat (Háromszék, Moldva), ugyanígy az abaúji „szem kilenc, szem nyolc…” forma. Néha S-jellegű kívánságokkal vagy elküldő formulákkal társul. Kevesebb adat van a b) képviselte ellentétes módosító szavakkal bővített visszafelé számlálásra. Leggyakoribbak a „nem… hanem” és „nem… ha” változatok. A „nem… de” szerkezet Borsod megyében elterjedt. Általában „nyű” (ritkábban patkány) „kiolvasására” használják. A b) szöveg tartalmazta – a konkrét szituációra utaló – tényközlő bevezetőhöz hasonlók mindenfajta kötött számláló szöveghez társulhatnak.

Az a) szöveg képviselte visszafelé számolás „sem”, „se nem” vagy „nem” tagadószó ismétlésével általában 9–1-ig, ritkábban 7–1-ig, főleg az említett két hagyományos célra, ritkábban bármilyen egyéb baj gyógyítására volt használatos. A nyelvterület keleti részén számkettőzéses forma ismert.

Ezekben az esetekben – amikor a csökkenő számsor módosítószókkal „9 nem 9” vagy „9 nem 9 hanem 8” stb. sorozattá bővül – a kijelentő ráolvasások állító-tagadó szerkezete még világosabb. Másrészt a kérő/parancsoló ráolvasásokban közvetlenül kifejeződő ’valamivel/valakivel történjék valami’ jelentés lesz világosabbá, amikor a számok felsorolása a csökkenésre utaló igékkel („maradjon”, „legyen” stb.) egészül ki.

{5-656.} c) Széltályog gyógyítása: A gyógyító asszony háromszor mondja:

Tályogos asszonyok hetvenheten járnak,

a hétről maradjon hatra,

a hatról ötre,…

s az egyről semmire.

Ha a beteg gyerek, „neveletlen/nevetlen” ujjával keríti visszafelé a hasát. Marhának vagy juhnak férfisapkával puffogtatja a hasát.

(Gyimesközéplok, Csík m.; Kallós 1966: 153)

A c) szöveg a számlálás speciális, Csíkban és Moldvában elterjedt, „tályogra”, „gelkára”, „csumára” alkalmazott altípusát képviseli. A bevezetők a betegség 7, 9 vagy 77 asszonyi alakként való megszemélyesítését tartalmazzák; olykor csak „hetvenhétféle betegséget” említenek (pl. „hetvenhétféle széltályog, hétből maradjon hatra…” stb.). Ezzel gyakran társul az itt epikus szövegek záradékaként is ismert, elmúlást kívánó formula (pl. „Úgy elmúljék, mind a füst a szélbe, s a só a vízbe”).

Néhány szöveg (Bács-Bodrog és Pest m.) a betegség csökkenésének óhaját Jákob juhainak, illetve fiainak számcsökkenésével fejezi ki. Két (1635 körül feljegyzett) számlálást tartalmazó epikus ráolvasás a „nyíves” szent Jób és „szent János turjában” lévő kilenc nyű gyógyítására utal. Jób, illetve Szent Iván személye „szent Jóbhoz”, a „pondrók patrónusához” intézett fohászban is megjelenik (Barna G. 1974).

Egy, a számlálással rokonelvű ráolvasás-csoportban (Kolozs m. és Moldva) a betegség elmúltának óhaját csökkenő nagyságú tárgyak felsorolása fejezi ki, hasonlatba foglalva (Diószegi 1955). Mindezek mellett előre, vagy előre és visszafelé való számlálás is ismert, leggyakrabban állatsebbe „esett” pondró kipusztítására.

A számláló ráolvasások közismertek voltak, de gyógyító specialisták (pl. állatok baja esetén pásztorok) is használták (Herman 1914: 583; Barna G. 1974: 198). Általános európai elterjedtségük régi és régóta sokrétű gyakorlatra vall. Ezt igazolja a legrégibb (4. századi latin) szövegemlék magas absztrakciós szintje is („kilenc mirigy nővér, nyolc mirigy nővér … kilencen legyenek mirigyesek, nyolcan legyenek mirigyesek … egy mirigyes se legyen”; Heim 1892: 490). Egész Európában ismertek voltak a férgeket kiolvasó szövegek. A közelmúltban inkább azokon a területeken maradtak fenn, ahol a népi állatorvoslás pásztorok kezén volt (a pásztorkodás archaikusabb szintjével összefüggésben; délszláv, szlovák, román területeken). Elterjedtek voltak a szemölcs-leszámolás különböző fajtái, továbbá sömör, kelés, himlő, pattanás és egyéb „leszámolható” dolgok megszámolása (pl. az igézet-gyógyító szenesvíz készítésekor a 9 szén megszámolása, Kelet-, Délkelet-Európában). A visszafelé – ritkábban előre – számolás 7–1 vagy 9–1 között általánosan elterjedt (különböző grammatikai-statisztikai formák helyi elterjedésével). A 7 és 9 mellett a svédeknél 20-tól, 10-től, 12-től 1-ig számolás is ismert, és szórványosan – főleg Kelet-Európában – egyéb kezdőszámok is előfordulnak, általában epikus bevezetőhöz kapcsolódva (valamilyen speciális okkal; pl. orosz, láz elleni ráolvasás 85-től kezdődő számolással, Heródes 85 lányára utaló epikummal; Mansikka 1909: 96). A kötött formákkal már nemcsak „számolnak”, hanem „nem leszámolható” bajokat is gyógyítanak. Utóbbiak közül Közép- és Nyugat-Európában a láz, Délkelet-Európában az „igézet” a leggyakoribb.

A bibliai alakok, betegségek védőszentjeinek a számlálás „szereplőivé” tétele inkább {5-657.} (nálunk is fellelhető) közép-, nyugat-európai sajátságnak látszik. „Szent Jób nyűvei”-nek kiszámolására feltehetően egy Közép- és Nyugat-Európában elterjedt, Jób szenvedéseire utaló epikus ráolvasás, a „Jobsegen” (Spamer 1958: 76–94) adta az indítékot, mint erre Barna Gábor is utalt (1974: 201). Szórványosan Közép-Európa több helyén is megjelenik számláló ráolvasókban Jób személye, vagy Jób „férgei”. Jóbon kívül e szerepben előfordul Szent Péter, Krisztus, Szent Borbála és Szent Balázs – adataink szerint leggyakrabban cseh, német, szlovén, olasz területeken. – A betegségeknek a magyar (erdélyi–moldvai) szövegekéhez hasonló megszemélyesítése inkább, de nem kizárólagosan, kelet-európai jellegzetesség: A betegség lányai, esetleg fiai, testvérei, vagy maga a betegség mint 9, ritkábban 7 nővér – cseh, lengyel, szerb, bolgár, újgörög, orosz, továbbá svéd, dán és olasz szövegekben (többnyire férgek vonatkozásában) jelenik meg. E térbeli differenciálódás valószínűleg időbeli különbségek vetülete. A szentek és bibliai személyek, akiknek 9 vagy 7 férgük, vagy egyéb betegségük van, ehhez a fajta – ókori keleti démonelképzelésekre visszavezethető – megszemélyesítéshez képest nyilvánvalóan másodlagosak. Mindenesetre a magyar nyelvű számláló ráolvasásokban bizonyos tekintetben Kelet- és Nyugat-Európa gyakorlata találkozik.

VI. Cselekményre utaló kijelentés

{5-660.} VII. Cselekményre utaló kijelentés (állítás metaforával) + elküldés, fenyegetés (árpagyógyító szövegek)

A magyar ráolvasásoknak a szemverést gyógyító és a „számláló” szövegek mellett legtöbb összegyűjtött adat által képviselt csoportja. Az árpa jelképes „learatásához” kapcsolódó szövegek a rítuselvű szövegek sok sajátságát mutatják.

Az árpa „learatása” többnyire aratást utánzó mozdulatokkal történik (a gesztusok és eszközök területi különbségeivel: begörbített ujjal, kézzel, sarlóval, kaszával). A szövegek a kijelentő és kérő/parancsoló ráolvasások formai sajátosságaival egyaránt rendelkeznek. Az „árpát aratok” stb. metaforák az „árpa” szó kétértelműsége révén egyszerre utalnak a valódi árpaaratás mindennapi jelentésére és az azt utánzó cselekmény mágikus jelentésére. E metafora az összes idetartozó szövegtípusban közös. Az egyes csoportokat-típusokat egymástól megkülönböztető többletelemek nagy része is kettős jelentésű: a konkrét jelentést bővítik az árpagabona valóságos aratására utaló tartalmi többletelemek bevonásával.

a) Háromszor elhúzzák befelé görbített ujjaikat a beteg szem előtt, mintha aratnának, közben háromszor mondva:

Árpát aratok.

(Kölked, Baranya m. Füzes gy.; MNA)

A csak az „árpaaratás” metaforáját tartalmazó, nagyrészt dunántúli, legnagyobb számban Baranya, Somogy és Zala megyékből származó, a közölttel egyező, vagy attól a mindennapi nyelvi megfogalmazás szintjén eltérő szövegek formailag egyeznek a VI. 1. csoportba sorolt szövegekkel.

b) A gyógyító „learatja” az árpát: a beteg szeme előtt kezét elhúzva háromszor ezt mondja:

Árpa, árpa, learatlak,

kévébe se kötlek!

(Potyond, Sopron m. Németh gy.; MNA)

E csoport szövegeiben az „árpaaratás” kijelentő vagy felszólító mondat tartalmazta metaforája kiegészül a valóságos árpaaratásra való utalással: ennek tagadása adja meg a szöveg tulajdonképpeni jelentését. A Dunántúl, kisebb mértékben az Alföld déli részén és északi peremén elterjedt szövegtípus stiláris-grammatikai (kijelentő, illetve felszólító forma), valamint tartalmi („marokszedés”, „kepébe rakás”, „kévekötés”) különbségeken alapuló helyi altípusokkal rendelkezik.

c) A beteg jobb kézzel, sorban kilenc szem árpával megkerekíti, majd megkeresztezi a szemét, s az árpaszemet feje alatt hátrahajítja. Kerekítés közben mondja:

Árpa, árpa lekaszállak,

fehér lú seggibe váglak.

(Vésztő, Békés m. Oláh és Grynaeus gy; EA P. 339/1960)

{5-661.} Az Alföldön elterjedt szövegtípus (a Tiszától keletre, Ung–Máramaros–Szilágy–Bihar vonaláig). Kikristályosodott formát mutat, kevés lexikális és stiláris különbséggel. Elterjedési területe kiegészíti az e területről keletre, illetve nyugatra legintenzívebben használt típusok területét. (Az egész nyelvterületen ismert egy-két különösen „kedvelt” árpa-ráolvasás.) A b) típus fenyegetése a „fehér ló”-ba küldéssel egészül ki, amely feltehetően régi hiedelemtartalom kifejeződése. Az „árpa-szitkozódás-fenyegetés-drasztikus kifejezések” kapcsolat nagyobb körébe tartozik, amely az „árpa szidása” hiedelemelv manifesztálódásának tekinthető. Az elv létezésére az „árpát szidni kell”, „az árpának csúnyát mondtunk” stb. kijelentések, és az ország egész területén – főleg a Tiszától nyugatra – ismert rögtönzött jellegű, egysoros „árpafenyegető” szövegek vallanak.

d)     Árpa én neked szántok

elvetlek,

megérellek,

learatlak,

hazaviszlek,

csűrbe teszlek,

kicsépellek,

elviszlek a malomba,

megőröllek,

hazaviszlek,

megsütlek,

megeszlek,

s akkor semminek maradsz.

(Hadikfalva, Bukovina; Grynaeus gy.; Gara, Bács-Bodrog m.)

A d) nagy területen elterjedt szövegtípus (a nyelvterület keleti részén Moldvától Bukovináig; legnyugatibb előfordulása Borsod m.). Az „árpaaratás” metaforája kibővül az árpával kapcsolatos mezőgazdasági munkák említésével (az utolsó fázis általában az árpa megsemmisülése). A munkafolyamat egyes szakaszainak hasonló szerkezetű mondatokban való halmozó felsorolása ritmikus, mondókaszerű szöveggé teszi. A műveletek száma, tehát a szövegek hossza tetszőleges (egyazon községből ismert 4–5 és 47 soros változat is). Ez a gondolatpárhuzamos szerkezet a szövegek fő formai szervezője. Az elbeszélés árpa megsemmisülésére utaló tartalma költői párhuzamul szolgál a betegség fenyegetéséhez. Észrevehető az epikum hasonlatba – a kéttagú epikus ráolvasások szerkezetébe – szerveződésének a tendenciája. Ezt jelzik a szöveghez gyakran társuló, rögtönzött jellegű, változó kívánságok, fohászok (pl. „Sohase legyen többet”); néha pedig megjelenik a szabályos úgy-mint, illetve úgy-ahogy szerkezet. Ez O-tendenciaként, illetve átmeneti állapotként értékelhető; egyúttal a paraszti gyakorlatból ismert epikus ráolvasások mindig „készen kapott” epikumaihoz képest „belső keletkezésű” epikum, amely feltehetően kapcsolatban van a „hejgetés” búza történetét elmondó szövegével (pl. Kallós 1958a) és a „kenyér panasza” eredetmagyarázó mondával (Kálmány 1893a: 203).

Az „árpaaratáshoz” kapcsolódó szövegek elterjedtsége, általános ismeretének mértéke felülmúlja az árpa előfordulásának arányát más – ráolvasással gyógyított – betegségek mellett. (Az árpagyógyító ráolvasások típusainak elterjedési területét feltérképezte Diószegi 1967.) Az inkább gyógyítók használta d)-t kivéve mindenki által ismert-használt szövegek voltak. A közelmúltban volt a szövegek használatának valamelyes tréfás jellege (a d) kivételével), talán a használat késői stádiumának jeleként. Gyérszámú külföldi adatunk azt sejteti, hogy a magyar árpagyógyító ráolvasások gazdagsága egyedülálló; helyi fejlődés eredménye lehet, különösen ami a c) típust illeti. A b) típus szövegpárhuzamai a Balkánról ismertek.

{5-662.} VIII. Cselekményre utaló kijelentés + határidős fenyegetés

a) „Tyúksegg” gyógyítása: Újhold estéjén kimegy a beteg a szabadba, ezt mondva:

Most még csak lipisillek,

de ha mégegyszer itt talállak,

le is szarlak.

(Baskó, Abaúj m.; Békefy gy.)

Körülhatárolt elterjedési területtel (Abaúj, Szabolcs, Bereg m.) rendelkező szövegtípus. Ismert néhány tartalmilag eltérő Somogy és Zala megyei szöveg, amely az újholdra való hivatkozás nélkül „holnap-holnapután” határidőket tartalmaz.

A szövegek a szemölcs, tyúkszem gyógymódjaként ismertek, elmondásuk mindig az „újhold” kötelező időpontjához kapcsolódik. Kijelentő és parancsoló forma együttese. Az R-tag – állandó cselekményre utalván – tartalmilag állandó; az S-tag a betegséghez szóló fenyegetés, a megsemmisülésre kiszabott határidővel, drasztikus durvaságok változatos tartalmával. A formai szervező a ha-akkor szerkezet (amely mindenfajta „feltételszabást” tartalmazó szövegtípus szokásos szerkezete).

Európa különböző pontjain szórványosan különböző határidők ismertek: pl. a szlovák-rutén szövegekben „napnyugta-napkelte”, angol, francia, német ráolvasásokban meghatározott napok (a fenti szerkezettől eltérő formában), szicíliai „határidős” szövegek egy csillag feljövetelét szabják ki határidőként. Mindez azt jelenti, hogy a „határidős fenyegetés” mint elv különböző helyeken, különböző szerkezetű betegségküldő, betegségeknek parancsoló szövegek helyi formáiban kifejeződhet. Ilyen helyi formáció a holddal kapcsolatos határidő is. Maga az elv igen régi lehet, a „betegségküldő-megsemmisítő” mágikus szövegek egyik alapelvének tekinthető. Az ünnepi szokásköltészetből is ismertek „határidős fenyegetést” tartalmazó szövegek: pl. a Magyarországon leginkább karácsonykor és újévkor gyakorolt gyümölcsfa-fenyegető rítus szövegei (ha-akkor szerkezettel; lásd Dömötör T. 1974a: 102–110).

IX. Kérés, fenyegetés, fohász „közbenjárókhoz”

Az idetartozó szövegtípusok közös sajátsága a (nem keresztény) közbenjáróhoz fordulás kéréssel, paranccsal; a közbenjáró (C-tényező) kritériumát tekintve tehát ima formában.

A vallásos ima-formától a „közbenjáró”-hoz intézett fenyegetés is csak a fenyegető imperativus alkalmazásában különbözik. A közbenjáró a néphit valódi, „hitt” hiedelemlénye és csak e szövegekből ismert fiktív „szöveglény” egyaránt lehet. Az egyes szövegtípusok a közbenjáró (és a rá jellemző hagyományos attribútumok) tartalmi különbségei, másrészt a kérő/óhajtó és parancsoló formák (és bővítményeik) formai különbségei alapján különülnek el. E különbségek ellenére mindezek a szövegtípusok egymással többé-kevésbé egységet alkotnak: a szövegek könnyen kontaminálódnak egymással, az egyes lények cserélődnek; a „szöveg teremtette” fiktív lények könnyen behelyettesítődnek az adott helyen ismert és „hitt” hiedelemlényekre; sőt a keresztény vallás közbenjáróira.

X. Tudakozó felsorolás + kívánság, fohász, áldás, átok (szemverést gyógyító szövegek)

A szemverést gyógyító „szenesvíz”-készítés (illetve „vízvetés”) kísérőszövegei csak ritkán társulnak másodlagosan más, azonos célú gyógymóddal, pl. ijedtséget gyógyító ólomöntéssel. A szenesvízkészítés a magyarság által mindenhol ismert és gyakorolt összetett rítus, több állandó és sok változó cselekményelemmel (részletes ismertetés: Hoppál 1970; Pócs 1981). Eredetileg diagnosztikus próba: a parazsak vízbedobásának célja a rontó személy kilétének megtudakolása, másrészt (a hozzákapcsolódó gyógyító {5-667.} fürdő révén) gyógyító eljárás. A szövegek konkrét jelentése vagy e kettős funkcióra, vagy csak a tudakozásra utal, de a csak tudakozó jelentésű szövegek is legtöbbször gyógyító funkciót töltenek be. A szövegek jellegét és használatát, hagyományozódásuk módját erősen befolyásolja maga az eljárás, illetve annak konkrét funkciója és hiedelemtartalma, a rítuselvű szövegek sajátságainak megfelelően.

A magyar nyelvterület minden részén többfajta szöveg ismert, vagy önállóan, vagy helyi kontaminációkban. A hosszabb kontaminációk használata egybeesik azokkal a területekkel, ahol a szemverés gyógyítását inkább specialisták gyakorolják (Dél-Dunántúl és Erdély).

a) Szenesvizet készítettek: a szén berakása közben mondták a szöveget. Amelyik szónál a faszén leült a víz fenekére, olyan egyén verte meg szemmel a gyereket:

Ember, gyerek, lány, asszony.

A szenesvízben megmosdatták a gyereket, majd alsószoknyájával megtörülték, és a maradék vizet az ajtófélfára öntötték.

          (Nagykökényes, Nógrád m.; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)

A szenesvízkészítés, illetve „vízvetés” módszere az itt közölthöz hasonló az ez után következő szövegekkel kapcsolatban is:

b)     kék szöm, barna szöm, sárga szöm, fekete szöm, cifra szöm.

(Foktő, Pest m.; Diószegi gy.)

Két példánk a csak tudakozó funkciót kifejező szövegeket képviseli, amelyek a lehetséges rontó személyeket (konkrét nevek, nemek és korcsoportok, szemszínek, a nemek és korcsoportok jellegzetes hajviselete) nevezik meg. A tudakozó felsorolás egyúttal az ismétlés mágikus eszközének alkalmazása. Gyakoriak a „szemmel verő” személyként számításba jöhető ismerősök neveinek rendezetlen, tetszőleges számú felsorolásai is (Alföld és Dunántúl); de gyakoribb az a) képviselte módszer: a nemek és korcsoportok felsorolása.

A b) képviselte szövegek szemszínek, illetve fejfedők (’lehetséges igéző személyek’ jelentésű) felsorolása változó sorrendben, általában hármas tagolásban, gyakran „mindenféle szem” befejező sorral (Alföld, főleg Dél-Délkelet-Alföld). Hasonló szövegek Székelyföldön–Moldvában fohászokkal vagy szemverésgyógyító epikus ráolvasásokkal társulnak.

c)     Ha férfi igézte meg,

szálljon a kalapjára;

ha asszony igézte meg,

szálljon a kendője alá;

ha leány igézte meg,

szálljon a pártája alá.

(Magyarvalkó, Kolozs m.; P. Madar gy.)

{5-668.} d)     Ember verte kalap alá,

asszony verte kontya alá,

leány verte párta alá.

Ha kalap alól jött,

menjen kalap alá,

ha konty alól jött,

menjen konty alá,

párta alól jött,

menjen párta alá,

menjen a fekete zugás alá,

ott forogjon,

s mindörökre ott maradjon

(Beleg, Somogy m.; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)

e)     Szem látott

szív megvert,

Jézus vigasztaljon!

(Érsekcsanád, Pest m.; Diószegi gy.)

f)      Szem megnézte,

szü megszerette,

ezer angyal vegye le a fájdalmat róla.

(Bukovina; Kánya 1926: 152)

g)     Istennek nevében. Ámen.

Jézus, Mária szerelmiért.

Szem megverte,

szív megszerette

vetem kalap alá.

Szem megverte,

szív szerette,

vetem fejkötő alá.

Szem megverte,

Szív bágyasztja,

Úr Jézus orvosolja.

Mosdatás közben Miatyánkot és Hiszekegyet mondanak, majd ezt mondják:

Szent… (a beteg védőszentje) tiszteletére kérem a Jézus Krisztust, ezt a beteg gyermeket gyógyítsa meg.

(Koppányszántó, Tolna m.; Sebestyén Gy. 1906b: 410–411)

h)     Miatyánk! Szívből, hittel kérem az úr Jézust!

Kék szem,

zöld szem,

sárga szem,

barna szem,

fekete szem,

{5-669.} kutya szem,

macska szem.

Szem megnézte,

szív megszerette.

Vígasztaló Szentlélek Isten

vígasztald meg ezt a kis ártatlant.

Drága Jézus,

a te gyógyító kezedet bocsásd az ő fájó testére,

és önts balzsamot fájó részire.

Gyógyítsd meg a te kezeddel.

(Moldva; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)

i)     Kék szem látta

barna szem látta

mindenféle szem látta;

boldogságos Szűz Mária jöjj el vigasztalásul.

Vedd ki ezen igizetet

és mindenféle szellemet, ördögöt

ezen tehén fejéből,

testéből

minden íze csontjai közül,

vidd el a magas hegyekre,

fáknak ága-bogaira,

taszítsd az örök kárhozatra.

Dicsőség az Atyának stb.

(Kászonaltíz, Csík m.; EA 1554, 2)

A példák képviselte szövegtípus a gyógyító és a mágikus funkciót egyaránt kifejezi. Az eredetileg a rontó kilétét megtudakoló felsoroló szerkezetek a mágikus funkciót kifejező szövegelemekkel társulnak; a baj visszaküldése az okozóra (c–d), az okozók átkozása, fenyegetése, a baj elküldése (d), fohász a baj elmúltáért (e–f). Ezáltal a szövegek általában tudakozó felsorolás (= állítások sorozata) + a mágikus funkciót kifejező S-tag (= kívánság, fohász, elküldés stb.) szerkezettel rendelkeznek.

A c–d) a ’lehetséges okozókra menjen vissza a baj’ jelentésű, országos elterjedésű szövegtípust képviseli, amelyben a tudakozó funkciót kifejező nem- és korcsoportok és az ezeknek megfelelő haj és hajviselet felsorolása hármas tagolásban, „ha-akkor…” szerkezetbe van foglalva. A d) második része („Ha kalap alól…”) a Dunántúl nagy részén különböző kontaminációkban ismert, főleg fohászokkal és epikus szövegek elküldő formulájaként.

Az e–f) nagy elterjedésű szövegtípus két, csekély tartalmi eltérést mutató altípusa. Az e) az Alföldön és a Dunántúlon ismert hármas tagolású fohász; az f) Moldva–Bukovina–Székelyföld területén ismert. Moldvában az ott másfajta ráolvasások záradékaként is ismert „Vígasztaló Szentlélek/Boldogságos szűz Mária vígasztald meg (Pétert)” jelenik meg második sorként; illetve egy jellegzetes székelyföldi-bukovinai fohász: „ezer angyal őrizze”. Mindkét forma gyakran kontaminálódik az e rítushoz tartozó típusok mindegyikével.

{5-670.} A g) a Délkelet-Dunántúlon elterjedt állandó kontaminációkat képviseli. A hármas tagolást megháromszorozva a fohász háromszori megismétlésébe épülnek bele a fejfedőket felsoroló szövegtípusok, sok állandó szövegelemmel, szilárd szerkezettel.

A h–i) Székelyföldön–Moldvában–Bukovinában elterjedt szövegtípus helyi altípusai. Az átlagosnál hosszabb, általában gyógyítók által használt szövegek az e–f) típushoz hasonlóan az okozók felsorolását + fohászt tartalmaznak. A szemek felsorolása kötetlen, változó, a fohász állandóbb. Gyakran kontaminálódik az e–f) szövegekkel. Az i) Csík megyei, illetve moldvai altípus, fohász helyett elküldő formulát tartalmaz. Majdnem minden variáns része a fohászba szőtt „tagfelsorolás”, a közöltnél részletesebb formában (pl. „…vegye ki minden nagy igézeteket… az ő agyából, az ő vállából, az ő hasából, kasából…”). Záradékként itt is gyakoriak az O-tagos hasonlatok (pl. „Olyan tiszta legyen a feje, mint a szép tiszta víz”; „Az én testem maradjon tisztán, mint ahogy az Isten adta világra”).

A szövegek elsőrendű hagyományozó tényezője a szenesvízkészítés rítusa, amely általánosan elterjedt volt a magyar nyelvterületen a legutóbbi időkig. A szemmel való rontásba vetett intenzív hitnek, illetve a szenesvízkészítés rítusának mai góca a Mediterráneum, illetve az Iszlám területe (Kriss–Kriss-Heinrich 1962: II. 12–17), ahol mai napig leggyakoribb betegségek a szemverés. Kelet-, Délkelet-Európában ugyanez a helyzet, legalábbis kisgyerekek és kis állatok vonatkozásában. Felnőtt betegségek kórokaként is gyakori a feltételezett szemverés, de a védekező-gyógyító eljárások változatos sora szintén ismert e területen is (Pl. olasz vonatkozásban: Pitré 1896; újgörög: Arnaud 1912; délszláv: Krauss 1890, Möderndorfer 1964; román: Pavelescu 1945, Moldován 1914; stb.) A „vízvetés” (szénnel vagy egyéb módon) diagnosztikus próbaként az Iszlám területén majdnem mindig szerepel az igézet gyógymódjai közt, bonyolult rítusok tartozékaképpen (Kriss–Kriss-Heinrich 1962: II. 28–29). Noha a szemmel való rontás hite egész Európában ismert, Magyarországtól nyugatra és északnyugatra jóval kevésbé intenzív. A néphit „igézetcentrikusságának” és egyúttal a szenesvízkészítésnek Magyarország területén van a határa. Utóbbi tőlünk nyugatra nem ismert, északkelet felé cseh, szlovák, lengyel, ukrán, észt szórványadatok mutatnak. A német nyelvterületről csak másfajta diagnosztikus próbák ismertek, de néhány történeti adat itt is a szenesvízkészítés valamikori gyakorlatára vall (az európai gyakorlat részbeni összefoglalását lásd Spamer 1958: 131–147).

A rítushoz tartozó, annak részét képező, egymással funkcionális kapcsolatban lévő, de tartalmilag-formailag különböző magyar ráolvasások közül a konkrét funkcióhoz jobban kötődő, alacsonyabb absztrakciós szintű szövegek kapcsolatait kelet-délkelet felé találjuk, míg az elvontabb-szervezettebb szövegek részben nyugat felé mutatnak. Ezen kívül még néhány, egész Európában és a Mediterráneum Európán kívüli részén is általánosan elterjedt szövegtípust (XI., XIII. 2.) a szemverésbe vetett hit intenzív területein annak gyógyítására is (vagy kizárólag arra) használták.

A Mediterráneumban fennmaradt és használt gazdag amulett-szöveganyag „mágikus tárgy”-szerű szöveghasználata és hagyományozása nagymértékben hozzájárulhatott a szövegek fennmaradásához, egyes szövegtípusok, szövegelemek ókorig nyomon követhető folyamatosságához. Mind görög-balkáni, hellenisztikus-római, római-dél-itáliai, mind egyiptomi-kopt folyamatos hagyományok kimutathatók (Jahn 1855; Seligmann 1910). Másrészt bizonyos, egyházi benedikciókkal kapcsolatot tartó, azok által terjesztett szövegtípusok, szövegelemek is megjelennek Európa-szerte az igézet gyógyításával {5-671.} kapcsolatban is. Ilyenek az elküldő formulák „keresztényiesített” változatai, továbbá a „tagfelsorolás”; de lehetett az egyháznak szövegalakító-terjesztő szerepe a fohászok esetében is. Egyházi eredetű, vallásos hivatkozásokat tartalmazó szövegelemek igézet elleni alkalmazására egész Európából hozhatók példák (lásd XI–XII. csoportok).

A „rontó” személyek, illetve szemszínek felsorolása, mint önálló szöveg az említett keleti-délkeleti területen, a szenesvízkészítéshez (olykor egyéb diagnosztikus próbákhoz) kapcsolódva általánosan elterjedt. A szemszínek kötetlen felsorolása román, ukrán, szlovák, délszláv, újgörög és olasz, valamint csuvas szövegekből ismert. Az Iszlám területén, illetve a Balkánon gyakran hosszú, kimódolt rítusok, illetve szövegkontaminációk része a „szemfelsorolás” is. Három szemszínt felsoroló állandóbb formák a délszláv, olasz és német nyelvű szövegek közt nagy elterjedésű altípusokat képeznek. A rontó személyek kötetlen felsorolása keleti szláv, délszláv, görög, valamint finn szövegekből ismert – önállóan is, de epikus, illetve „elküldő” szövegek részeként is. Az Iszlám területén gyakorolt rítusok kísérőszövegének gyakori része. – A német nyelvterületen kötött felsorolás ismert, az „okozókra visszaküldés” hiedelemtartalmára is utaló nagy tartalmi-formai állandóságú szövegekben. Pl. „Ha férfi szólt meg, menjen rá vissza, ha nő … menjen az ő testébe…” (Spamer 1958: 127). E szövegtípusok önállóan, a szemverés-gyógyító rítus nélkül, a tudakozó funkciótól elszakadva hagyományozódnak, egyszersmind szilárdabb szerkezettel rendelkeznek.

A „fejfedők” felsorolása Közép- és Dél-Európa nagy területén elterjedt, szilárd szerkezettel, az „okozókra visszaküldés” hiedelemtartalmával (megfelelően a gyógyító funkció előtérbe kerülésének). Leggazdagabb a német anyag; szórványosan lengyel és szlovén adatok is ismertek mint a magyar szövegek tartalmi párhuzamai. A hármas tagolású fohászforma megfelelői Közép- és Nyugat-Európában a legelterjedtebb igézet-gyógyító szövegek. A vízvetés elterjedési területének egy részén is ismertek, ahol tudakozó funkciót is betölthetnek. Szórványos cseh, francia, flamand adatok mellett elsősorban német és olasz nyelvterületen fordul elő a párhuzamos szerkezetben a „rossz”-at és „jó”-t (szemverés és gyógyítása) fohász formában szembeállító tartalommal. Egy – a legelterjedtebb szövegtípust képviselő – cseh variáns (eredetileg verses formában): „Ha asszony vert szemmel, segítsen Szent Anna, ha férfi vert szemmel, segítsen Szent Vavrinec…” (Dubsky 1929: 131).

XI. Fenyegetés, elküldés egyházi átok/áldás formában

A középkori és kora újkori egyházi benedikciók, illetve exorcizmusok szövegeivel tartalmi-formai rokonságot mutató, azokból származó, de azok közvetítésével azoknál olykor sokkal „ősibb” hiedelemtartalmakat is őrző szövegek. E hiedelemtartalom a démonikus lényként elgondolt „gonosz” (B tényező) elküldése, megsemmisítése, távoltartása. B-hez felhívással, paranccsal fordulni a mágia egyik alapművelete. A „gonoszűzés” felsőbb hatalom nevében ugyancsak általános gyakorlat, ebben sajátosan keresztény csak a keresztény vallás felsőbbségeire és azok attribútumaira való hivatkozás. Az egyházi szertartások az isteni és démoni szféra ellentétességén alapultak: a testben vagy a Sátán, vagy Isten lakozik: a kereszteléssel (amely a 3. századtól tulajdonképpen ördögűző szertartás) kikergetik belőle a Sátánt. Ha a Sátán megszállja a testet, Isten nevében, rá való hivatkozással lehet újra kiűzni.

A szövegeket alkotó szövegelemekre jellemző, hogy az átok-, illetve exorcizmus-formán (A, C-re hivatkozva, paranccsal fordul B-hez) kívül fohász-forma (A C-t kéri {5-672.} B elküldésére, megsemmisítésére) és tisztán mágikus formák (A közvetlenül B-hez fordul) egyaránt előfordulnak, gyakran együttesen, egyazon szövegen belül. A szövegek a kétféle – mágikus és vallásos – viszony együttes kifejeződései; a C és B, az „isteni” és „démoni” szféra – mint szemben álló, egymást legyőző hatalmak – mellett az A hatalmát is kifejezik.

Az alábbi szövegelemek változó vagy állandó összeállításban minden idetartozó szövegcsoportban, illetve típusban megjelennek – ezek révén rokon az egész idetartozó szövegkincs Európa nagy területein: a: B megnevezése, megszólítása; b: B-nek adott parancs; c: B-nek adott parancs C-re való hivatkozással; d: A hangsúlyozza, hogy nem ő, hanem C a befolyásoló; e: kiküldő, elküldő jelentésű cselekményre való utalás; f: ugyanaz C-re való hivatkozással; g: B kiküldése a testből; h: B valahova küldése; i: B elpusztíttatása, elküldetése C-vel; j: B fenyegetése határidővel, illetve valamilyen C körébe tartozó dolog megjelenésével; k: C-nek másik természetfeletti hatalmasság utasítást ad B befolyásolására.

a) Árpa gyógyítása: A nevetlen ujj körmével háromszor keresztet kell vetni, ezt mondva

Oszlasson el az Atya,

oszlasson el a Fiú,

oszlasson el a Szentlélek Úristen!

(Bátmonostor, Bács-Bodrog m.; Diószegi gy.)

b) Vihar elhárítása: Úrnapi sátorfüvet kell gyújtani, azzal keresztet rajzolni a levegőbe a felhő felé és mondani:

Oszlasson el az Atya,

oszlasson el a Fiú,

oszlasson el a Szentlélek.

Most én téged rossz megfoglak,

mind az öt ujjammal megnyomlak,

az Atya rontson,

a Fiú oszlasson,

a teljes Szentháromság szanaszéjjel szaggasson!

(Tura, Pest m.; P. Madar gy.)

a) Csak az i elemet tartalmazó szövegtípus, két elhatárolt elterjedési területtel (Nyitra, Heves, Borsod, Abaúj, Pest, Bács-Bodrog, Szolnok, Csongrád, Bihar megye). Nagyobbrészt szemmel látható, „eloszlatható” bajok (pl. vihar, fekete felhő, továbbá „kelés”, „guga”, „pokolvar”, „támadás” stb.) „eloszlatására” használatosak. A szövegek (a Szentháromságra való hivatkozás révén) hármasan ismétlődő szerkezetűek, grammatikai struktúrájuk és szókapcsolataik állandósága révén formulaszerűen állandóak.

Az „oszlasson/oszlassa” mellett más, rokon jelentésű igék is előfordulnak. A kísérőcselekmény leggyakrabban „keresztezés”, illetve keresztvetés: gyakran kísérik egyházi imák (Miatyánk, Üdvözlégy; ötször, háromszor stb.), vagy hivatalos egyházi fohászok, illetve ezek töredékei. Néha háromszor, esetleg négyszer ismétlik a szöveget (pl. vihar esetén a „négy égtáj felé” keresztet vetve a felhőkre).

{5-673.} b) Az a) altípusa (Csongrád, Csanád; Torontál és Pest, Szolnok, Heves megye); annál kevésbé formulaszerű; kevesebb állandó elemmel és kapcsolattal. Gyakran járul hozzá az a elem (pl. „pokóvar, köszvény és sü!”) és a b elem a Szentháromságra hivatkozás hármas szerkezetébe foglalva. A parancsot kifejező igék gyakran alkotnak egy enyhétől a durváig fokozódó sorozatot (pl. „Környékezzen… oszlasson… meggyalázzon”). Ismert több 16. századi, a 20. századi szövegekkel nagymértékben egyező feljegyzés (pl. Radvánszky 1879–1880: 111. 79).

c) Süly gyógyítása:

Uram Jézus Krisztus, mondom a te szent nevedbe:

Tök sű

mak sű

hájog sű,

hetvenhétféle sű!

Körösztöllek tégödet a Jézus Krisztusnak.

Atyaisten teremtsön †

Fijúisten gyűlöljön! †

Az egész tetemödbe sű,

köszvény mög ne maradhasson!

Az ü szent vérivel,

halálával,

mönnyei harangok hangjával,

szűz Margit asszony szűzességivel,

Körösztölő szent János arany gyűrüjivel!

Ámmen! †

A kereszttel jelölt helyeken kereszteket húz a gyógyító a sülyre.

               (Szőreg, Torontál m.; Kálmány 1891a: 69–70)

A példa a fent említett szövegelemekből ad hoc módon kapcsolódó szövegeket képviseli. Ilyen szövegek a közelmúltban főleg Dél-Magyarországon, de szórványosan másutt is gyógyítók kezén éltek (Torontál, Bács-Bodrog, Baranya, Somogy, Csík, Tolna megye, valamint két 16–17. századi szöveg). Többségüket „elosztható” bajokra és „süly” gyógyítására használták. A kísérőcselekmény és imák használata az a)-hoz hasonló.

d) „Megszólítás” gyógyítása:

A gyógyító ivóbögrében lévő „szótalan vízbe” hét faszenet vet; ezen kívül egy kis sót és kenyeret. A szemek bedobásakor mondja:

Úr Jézus Krisztusom

öt fájdalmas öt sebe érdemiért,

segélje meg őtet az Úrjézus minél hamarább.

Ha leül a szén, „meg van szólítva”. Megmossa a gyerek fejét, homlokát, kezét, ezt mondva:

{5-674.} Moslak téged Istenünk tízparancsolatjából,

tüdejiből, szíviből,

szájából, szemiből

minden íze porcikájából,

húsából, húsa szálkájából.

Hogy szakadjon róla a fájdalom,

mint az égen az áldott felhők szétoszlanak.

Hétszer kell elmondani, ötször mosva a kezét, fejét; állatoknak is csinálják.

               (Geszte, Nyitra m.; Morvay gy.)

A példa Nyitra megyei, szemverés (itt „megszólítás”) gyógyítására használt szövegeket képvisel, amelyek a g elemet „tagról tagra küldő” formájában tartalmazzák. A felsorolást az a vagy f elem előzi meg; pl. „Lemosom a marhácskáimnak igézetjét és szólítását…” A beteg lemosása szenesvízkészítés után, magával a „szenesvízzel” történik, tagról tagra haladva, a szövegnek megfelelő sorrendben. Esetlegesen k elem, fohászok, kívánságok (pl. „Semmi voltál, semmi légy”), számlálás, továbbá O-tagos hasonlatok tartozhatnak a szövegekhez (pl. „Úgy oszoljanak igézetyi, szólítási, mint ahogy az édesanya a világra hozta”).

e) „Virgát csinálni” (varázsvessző kincsásáshoz)

Oh ti vesszők, vesszők, mik állotok,

mozduljatok és álljatok az elrejtett kintsen,

kényszerítlek titeket a tövises koszorúra,

mely a mi urunk Jézus Krisztusnak fejére szegezteték,

az Atyának, Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében

amen.

(h. n. 19. század eleji kézirat részlete; Wieder 1890: 248–249)

A példa által képviselt szövegek tisztán az exorcizmusok szövegkészletéből építkeznek Jézus életének eseményeire, szentekre, vértanúkra stb. történő hivatkozásokkal. A varázsvessző, illetve nyíl bizonyos irányba kényszerítésére használt szövegek több száz éves időbeli különbségekkel majdnem azonosak. A közölt szöveg töredéke egy hosszú, 19. század eleji kéziratos ráolvasásnak. Ebben, valamint a Peer-kódex „fegyverek ellen” és „nyíllövés ellen” való imádságaiban (1526-ban feljegyezve a kódex 275–278., illetve 251–254. lapjain; Nytár II. 91–92, illetve 88–89; ismertetésüket lásd Bolgár 1934: 15–17), továbbá a szintén „kincskereső” gyöngyösi ráolvasásokban (1529–1541 közt feljegyezve; Döbrentei 1840: II. 45–46; illetve Bolgár 1934: 19–20) közös a fegyvereknek adott hivatkozásos parancsok (teremtésre, Krisztus keresztelésére, szenvedésére stb. hivatkozó c elemek) kötetlen, halmozó felsorolása. Az ismétlés, illetve gondolatritmus e szövegek fő formai szervezői. A c elemekkel váltakoznak a b elemek: a kereső varázsvesszőnek adott közvetlen parancsok. A C-re való hivatkozások olykor hasonlat formáját öltik, amelyek O-tagjukban valamely bibliai, illetve legendabeli epikumra utalnak. Egy jellemző példa a Peer-kódex 2. nyíllövés elleni imádságából: „…mykeppen ystennekh bodog zẅléye zẅle my wronkath ihus cristust, nem érezwen serelmeth, azonkeppen thé ees aly {5-675.} lassan hog meg néé serthessed ystennek zolgalo fyath symonth…” Effajta hasonlatok gyakoriak – többnyire a hivatkozásokba foglalva – más 16. századi szövegekben is.

A bemutatott szövegek képviselte csoportokon, illetve típusokon kívül egy-egy szövegelem töredékes kontaminációk részeként a magyar ráolvasások egész rendszerét behálózza.

A csak mágikus funkciót kifejező szövegelemek (a, b, e, g, h) Európa-szerte ismertek önállóan, vagy más eredetű ráolvasások tartozékaiként. Az exorcizmus-szövegeknek is részei voltak. Az exorcizmus-gyakorlat vallásos viszonyt kifejező formuláinak (c, d, f, i, j elemek) alkalmazásával az „ősi”, „örökölt” hiedelemtartalmak kifejeződései is vallásos jelentést nyertek. Az „elküldő”, „valahova küldő”, „tagról tagra küldő”, „határidőszabó” formuláknak mind vallásos, mind tisztán mágikus formái ismertek.

A B megszólítása, fajtáinak felsorolása tisztán mágikus és exorcizmus jellegű szövegekben egyaránt elterjedt, hasonló formai megoldásokkal. A betegség fajtáinak szám szerinti megnevezése (7, 77 fajta) állandó megszólító formulaként ismert, ókori keleti démonhittel összefüggésbe hozott ókori szövegekig (Pradel 1907: 318–319; a 7 és 77 szerepéről a görög, illetve hellenisztikus kultúrában), majd középkori latin és bizánci szövegekben, valamint több európai szövegtípus bevezető formulájaként.

A megszólítás másik – egész Európában az ókortól elterjedt, az exorcizmusok gyakorlatából is ismert – formája a betegség összes fajtájának megnevezése: a betegség nevének kötetlen számú „mágikus” ismétlése, változó jelzőkkel, olykor rendkívül hosszú sorozatokban (40–60 betegségfajtát is felsorolhat egy-egy szöveg). A jelzők a betegség tulajdonságaira, a testben elfoglalt székhelyeire, származási helyeire utalnak. (Egyik legrégebbi ilyen vonatkozású szöveg az Atharvaveda mindenfajta színű férget, illetve a féreg összes „családtagját” megszólító formulája – Kuhn 1864: 139.)

Az okozókat felsoroló szövegek több típusa – állandó tartalmi-formai elemei révén – Kelet-Európa több területén időbeli folytonosságot mutat. Ezek az általános szemverés elleni szövegek (pl. egy elterjedt kelet-európai formát képviselő román szöveg részlete: „…fehér szemtől való igézet, fekete szemtől való igézet …széltől való igézet…” – Pavelescu 1945: 111–112) tisztán mágikus felsorolásként és hivatkozásos exorcizmus-formában egyaránt ismertek. A kiküldött, elküldött bajok „sátán”, „ördög” megnevezése a közelmúlt paraszti használatú szövegeiben főleg Délkelet-, Kelet-Európából ismert.

A B elküldését, „kiküldését” kifejező szövegelemek közül a hivatalos szövegek és ráolvasások részeiként egyaránt leginkább a betegség „tagtól tagra kiküldése” volt ismert, mind „profán”, mind „vallásos” tartalommal-formával (önálló szövegként is). A testből kiküldő parancsok „végtelen” ismétlése a mágikus ismétlés egyik legelterjedtebb közös európai formulája. A B-nek közvetlenül parancsoló szövegek formai egyöntetűsége nagymérvű, beleértve a legrégebbi kimutatott szövegemléket, az Atharvaveda „testből kiküldő” formuláit (pl. „A szemekből, az orrból, a fülekből …elkergetem a szédülést belőled” – Kuhn 1964: 67), kora középkori görög és latin nyelvű, illetve már a 9–10. században nemzeti nyelveken is feljegyzett szövegeket, valamint a közelmúltbeli európai ráolvasásokat egyaránt. Az exorcizmusokból ismert hivatkozásos formák is általánosak ráolvasásként, és Európa-szerte hasonló egyöntetűséget mutatnak. A testből tagról tagra kijutó betegség elképzelése ókori démonhittel függ össze (Pradel 1907: 352). Az „elküldő helyek” egyszerűbbjei (föld, tenger, szikla, erdő), amelyek a szöveg keletkezési, illetve használati helyének földrajzi környezetét is tükrözhetik (pl. Brummer 1908 példái Európa különböző pontjairól), S-jellegű szövegekben is megjelennek, de a „földbe {5-676.} küldés” szilárd szerkezetet nyerve több ráolvasás-típus állandó formulája lett (pl. XIII. csoport szövegeinek elküldő formuláiban); az exorcizmusokban a „sátánt a föld alá, pokolba visszaküldeni” tartalommal gazdagodott (Pradel 1907: 355–357; Mansikka 1909: 85).

Az elküldő formulák más fajtáinak kapcsolatai is fellelhetők Európa legkülönbözőbb helyein és korszakaiban. Például a magyar nyelvterület keleti részén ismert ’valaki maradjon olyan tiszta, mint ahogy született’ jelentésű hasonlatok megfelelője 14. századi német szövegben: „olyan tiszták legyenek a tagjaim, mint amilyen édes asszonyom Szűz Mária volt, mikor Szent fiát szülte…” (Corpus, Gicht, 671). A magyar szövegekben gyakori „meg ne gyökerezz” formula pl. 16. századi szicíliai (görög nyelvű) szövegben: „…te itt nem gyökerezhetsz meg” (Schneegans 1908: 576). Hasonló nagy tér- és idő-intervallumban szóródnak az „úgy eltűnj, mint a viasz a tűzben/mint a harmat a fűről” záróformulák párhuzamai.

A vihar, jégeső elküldése az exorcizmusokban szintén a vihart okozó démon ártalmatlanná tételeként jelenik meg; a viharfelhőket elküldő hármas szerkezetű, paraszti fohászokkal feltűnően egyező formában (Franz 1909: II. 75–76, 79, 87). Hasonló hármas szerkezetű átok/áldás-, illetve fohász-formulák Európa-szerte általánosak, mind vihar eloszlatására, mind másfajta bajok ellen. Például egy német ráolvasás (hasonlóak egész Közép-, Nyugat-, Észak-Európában): „Orbánc, megátkozlak az Atyaistennel, Orbánc… a Fiúistennel … a Szentlélekistennel” – Corpus, Rose, 16). – A hármas fohászok a szerkezeti-tartalmi hasonlóságon kívül egyéb, pl. stiláris tényezőkben is sok közös jeggyel rendelkeznek. Például a magyar „teremtetlen”, „végtelen”, „örök” jelzők hivatalos egyházi szövegekben (pl. Franz 1909: II. 86, 97), egy középkori latin nyelvű pestis-ráolvasásban: „teremtetlen atya” stb., vagy egy holland, orbánc elleni ráolvasásban ugyanez (Haver 1964: 250) stb.

A hivatkozásos parancsot tartalmazó szövegelemek (c és d elem) a legegységesebbek mind a hivatalos egyházi szövegekben, mind az ezekből eredő paraszti és egyéb „laikus” használatú szövegekben, Európa minden táján. Az attribútumok (a C tényező és köre) teljes mértékben egyházi eredetűek: felölelik az Újszövetség számos mozzanatát, sőt egyes ószövetségi elemeket, továbbá sokféle legendai elemet. Egy részük (magyar) archaikus imádságokból, illetve epikus ráolvasás-típusból is ismert. A hivatalos szövegek állandó formulája: „Elűzlek (C) által-nevében, aki… (C valamilyen attribútuma).” Például „Elűzlek téged Marmeut … Annak a nevében …aki kezdetben alkotta az eget és földet…” (Franz 1909: II. 78). Ráolvasások hasonló tartalmú „megszólítása”-i különböző aktualizáló szituációkban, különböző helyekről ismertek.

A cselekményre utaló elemek mosásra, „keresztezésre”, keresztvetésre, illetve öt ujjal „megfogásra” utalnak. A lemosás általánosan elterjedt tisztító-gyógyító cselekmény, amely az exorcizmusokban ördögűző jelentést kapott és mint ilyen, gyakori tartozéka azoknak (a keresztelés szertartása a keleti egyházban eredetileg a test „démonűző” kenése, lemosása olajjal – Dölger 1909: 11). Ugyanilyen szerepe volt a „fújásnak” (amely a görög keresztelő rítusban meg is maradt – Dölger 1909: 50). A közelmúltban kelet-, délkelet-európai ráolvasások tartozéka. A magyar nyelvterület keleti részén (és románoknál) a szemverés elleni szövegeket kíséri, és olykor a szövegek R-elemeiben is megjelenik (pl. Bornemiszánál). A keresztezés-keresztvetés szintén a démonűző keresztelési rítusra utal. Ilyen „gonoszűző” értelemben is gyakori eleme az európai – főleg délkelet-európai – ráolvasásoknak, és megjelenik archaikus imákban is. A testben fészkelő gonosz {5-677.} „megfogására” utaló szövegelem elterjedt egész Európa korai ráolvasás-szövegeiben és archaikus imáiban, mint az 5, 10, 100 stb. angyalra utaló formula tartozéka, és elsősorban az archaikus imák mágikus hiedelemtartalmakat is kifejező szövegelemeivel mutat kapcsolatot (lásd pl. Erdélyi Zs. 1976: 151–160, 207–213 stb.). Elterjedt német és skandináv ráolvasás-típusok állandó szövegeleme a hivatkozás 5 (10) ujjal megfogásra (pl. „én megkötöm ezt a vért tíz ujjammal…”; Hyltén-Cavallius 1864–1868: II. 414); vagy 12. századi német imaszövegben: „Utánad nézek, utánad küldök öt ujjammal, huszonöt angyallal…”; Mettke 1976: 91).

Az exorcizmusok hiedelemtartalmának egyik legfontosabb aspektusa a B és C szférájának szembenállása; B és C a beteg testéért-lelkéért mintegy hatalmi harcot folytatnak. Elsősorban a j elem utal erre: a démonikus, ördögi lényt egy szent megjelenésével, vagy valamilyen egyéb, a C-szférába tartozó dologgal fenyegetik. A határidővel fenyegetés tisztán mágikus szövegeknek is gyakori tartozéka (lásd VIII. csoport); elképzelhető a mágikus és vallásos „határidős” szövegek közti összefüggés is.

A B fenyegetése az „utolsó ítélettel” és az ezzel kapcsolatos határidők szabása nyilván összefügg a hivatalos exorcizmusok hasonló tartalmú fenyegetéseivel: pl. „…semmiféle módon ne árthassatok… a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, aki el fog jönni megítélni eleveneket és holtakat…” (Franz 1909: II. 75). E motívum Európa-szerte ismert a legkülönbözőbb elküldő-fenyegető tartalmú ráolvasásokban (pl. egy dél-magyarországi német szöveg: „Orbánc, parancsolok neked… az utolsó ítélettel”; Hajnal gy. EA 3618: 12).

A B és C összeférhetetlenségét fejezik ki azok az elküldő formulák is, ahol oda küldik a gonoszt, ahol nincsenek „megkereszteltek”. A szövegek olykor – a „hatalmi harc” kifejezéseképpen – B ismérveivel C hasonló ismérveit állítják szembe. Így a megszólító, minden lehetséges betegséget megnevező formulákkal gyakorta jár együtt az attribútumok hasonló „mágikus terjengősségű” felsorolása, vagy a betegség összes fajtájának felsorolásához hasonló módon Mária, Jézus stb. neveinek felsorolása; mind a hivatalos exorcizmusokban, mind az ezekkel összefüggő ráolvasásokban (vö. Pócs 1986b).

XII. Vallásos hivatkozások

Az e csoportban bemutatott ráolvasásokban közös, hogy egy vagy több egyházi-vallásos tematikájú szövegelemet tartalmaznak; vagy önállóan, mintegy szöveg-amulettként, vagy a ráolvasások valamilyen szokványos szerkezetébe – kívánság, hasonlat, fohász stb. – beépülve.

A szövegek, lévén más műfajokból „kölcsönzöttek”, mint ráolvasások csak ritkán képeznek önálló, a „műfajon” belül körülhatárolható csoportokat vagy típusokat. Az S-jellegű szövegek esetében a közismert egyházi-vallásos tematika rögtönzésszerű felhasználásáról van szó. A szövegek, illetve szövegtöredékek legtöbbje hivatalos és félhivatalos vallásos szövegek, illetve műfajok (exorcizmusok–benedikciók, hivatalos és paraliturgikus – „archaikus” imák, illetve bibliai és egyéb legendák stb.) motívumkincséhez tartozik.

A szövegek leggyakoribb tartalma a szenvedéstörténet mellett Jézus születése. Némely mozzanat a ráolvasás műfaján belüli öntörvényű hagyományozódást-elterjedést mutat. A szövegek jelentése általában az exorcizmusok „C szféra legyőzi a B szférát” hiedelemtartalmára utal: Jézus születése (Mária szűzen szülése) a legnagyobb csoda, ez párhuzamul szolgál bármilyen kisebb csoda (pl. beteg fölgyógyulása) megtörténtéhez.

{5-678.} a) Újszülött óvása: Ha gyermekágyastól „el akarták venni” a gyereket (vö. „váltott gyerek”-hiedelmek), azt mondták:

Az árthasson, az véthessen

aki a boldogságos szűznél szebb fiat szült.

(Tura, Pest m.; P. Madar gy.)

b) Zabált ló gyógyítása: Itatás előtt háromszor kell mondani:

Soha nem volt boldogb óra,

mind az, melyben Urunk született.

(16. század végi kézirat másolata; Radvánszky cs. lt. OL P 566, 97. csomó, 1107, 37. pont)

c) Epilepszia („morbum caducum”) gyógyítása: Cédulára írva nyakba kötni:

„Atya Úristennek igíje

Zewsz Máriának méhében

bizon test is leen

az mi uronk Jézus Krisztus. Amen.

(1511 utáni kézirat másolata; Magyary-Kossa 1929–1940: III. 136)

Az a) képviselte szövegekben az említett hiedelemtartalom „lehetetlen feltétel”-ként fogalmazódik meg. Krisztus születésének megismétlődése mint lehetetlenség csak ráolvasásokból és archaikus imákból ismert (pl. Erdélyi Zs. 1976: 181). Mint ráolvasás elsősorban igézet ellen használatos: „az igézzen meg” valakit, aki Jézusnál, Istennél „vénebb”, „erősebb”, „szebb”.

A b) és c) jellemző példája az egyházi hivatkozások tisztán, mintegy szöveg-amulettként való alkalmazásának. A „boldog órára” való hivatkozás önálló ráolvasásként a legkülönbözőbb konkrét funkciókban ismert. A c) szövegben megjelenő Jézus születése motívum közelmúltbeli paraszti használatból is ismert, elmondott ráolvasásként. A paraszti használatból feljegyzett szövegekben megfigyelhető a hasonlatba foglalás tendenciája; a „készen kapott” szöveg alkalmazása a közismert szerkezethez. Jézus születésével kapcsolatos további, ráolvasásokban gyakran szereplő motívum a „Jesse fája” (erről legutóbb: Dömötör T. 1974a: 132–138).

A Jézus szenvedésére történő utalások nyilvánvalóan sok műfajból és funkcióból közismert elemei önállóan vagy különböző kontaminációkban jelennek meg.

d) Lóbetegség gyógyítása:

Mel byzony hogy (meglelte) Senth ylona assony az wr keresth fagyath

oly byzony hogy megh wygassyk az en lowam.

(1614 után; Horvát 1835: 112–113)

{5-679.} e) „Ijedés” gyógyítása: Az ölben tartott gyerek fejére keresztet rajzolva a következőt kell mondani:

Rajtad ez az ijedelem ne maradjon meg,

mint az Ur Jézus Krisztuson a getsemáni kerti ijedelem.

(Felsőnyék, Tolna m.; Magyar Néphit Topográfia 20. kérdőíve)

A d) szöveg a szenvedéstörténet egy tetszőlegesen kiemelt legendai elemét tartalmazza hasonlatba foglalva (ismertetése: Bolgár 1934: 18–19). A „mel byzony – oly byzony” szerkezet közkeletű eszköze az egyházi hivatkozások hasonlatba foglalásának, illetve az exorcizmus-szövegek ráolvasássá változtatásának.

Az e) szöveg azokat a paraszti használatú, közelmúltban feljegyzett adatokat képviseli, amelyek – hasonlatba foglalva – a szenvedéstörténet valamely vonatkozását a konkrét funkcióhoz „igazítva” fogalmazzák meg. Hasonló szövegek nagy számban ismertek Jézus életének más eseményeivel kapcsolatban is, önállóan és hosszabb fohászok részeiként egyaránt. Jellemző, hogy e szövegek használhatósága szinte univerzális; vallásos tartalmuknál fogva „mindenre hatásosak”; a legközismertebb, mindenki által használt-alkalmazható ráolvasások közé tartoznak.

Hasonló szövegek Európa-szerte bőségesen ismertek. Nyugat- és Közép-Európában gyakran jelennek meg varázskönyvekben, kéziratos és nyomtatott receptkönyvekben (Franz 1909; Ohrt 1922; Spamer 1958; Haver 1964). A Jézus születésére való hivatkozásokból több állandó szerkezettel bíró, öntörvényű ráolvasásként terjedő szövegtípus is sarjadt. Ilyen pl. a német nyelvterületen „Mária teje és Krisztus vére…”; Közép- és Nyugat-, Észak-Európában a születésre és keresztelésre, valamint a születésre és halálra való hivatkozások, általában vér-megállító ráolvasásként (Ohrt 1938 közli az erre vonatkozó középkori szöveganyagot).

A „boldog órára” való hivatkozás egész Közép-, Nyugat- és Észak-Európa ráolvasásgyakorlatából ismert (pl. egy jellemző francia példa: „Háromszor legyen áldott az óra, amikor Jézus Krisztus született… Ha van megerőltetett tagod, helyére kerül” – Bouteiller 1966: 315); német nyelvű ráolvasásokban már a 11. században megjelenik. – A „Jesse fája” motívum ráolvasásokban Dél-, Közép-, Nyugat- és Észak-Európában egyaránt ismert, latin nyelvű amulett-szövegként, de már korai szövegemlékekben nemzeti nyelveken is és mai, paraszti használatú, változatos konkrét funkciójú ráolvasásként egyaránt. A magyar nyelven is ismert egymondatos hivatkozások, illetve idézetek szintén ismertek Európa-szerte (pl. gyakori az „Ige testté lett” idézet önálló ráolvasásként). De mint mondottuk, a magyar szövegek tartalmi vagy formai párhuzamai elsősorban nem a ráolvasás „műfaján” belül nyomon követhető kapcsolatokat jelentenek, hanem legalább ennyire különböző – a keresztény Európában közös – egyházi műfajok, illetve szövegek mindenhol hasonló, párhuzamos lecsapódásait.

XIII. Epikus szövegek

Az epikus ráolvasások egy múltban lejátszódott esemény elbeszélését tartalmazzák, általában kéttagú ráolvasás O-tagjaként. Az O-tag többnyire hasonlatba foglalt epikuma szövegpárhuzamul szolgál a mágikus funkció S-tagbeli közvetlen – általában a gyógyulás óhaját kifejező kívánság formájában való – kifejeződéshez. Elmondója, mint Dömötör Tekla írja: „a múltbeli precedensre hivatkozva óhajtja elérni a kedvező jövőbeli eseményt” {5-680.} (1974a: 89). A „múltbeli precedens” többnyire sikeres gyógyulás vagy gyógyítás, több fokozattal a népi gyógyászatban ténylegesen gyakorolt gyógymódoktól a néphittől idegen, csak ezekből az epikumokból ismert fiktív gyógyulástörténetekig. A történet konkrét jelentése mindenképpen a „mágikus viszony” B tényezőjének A általi legyőzésére utal. Az epikumok kisebb része a mágikus funkció kifejeződésétől idegen, nem gyógyulástörténet. A gyógyulástörténetek párbeszédes formáiban az epikum gyógyítójának a betegséghez vagy a beteghez intézett szavai: fiktív ráolvasás a valódi ráolvasásban, – mint Hampp írja: „ráolvasás objektívbe transzponálva” (1961: 176). Bizonyos szövegtípusokban a kettősség „összemosódása”, a ráolvasás objektív és szubjektív szintjének időnkénti egymásbaolvadása jellemző. Ennek jele lehet az epikum első személyű előadása, az epikum szent szereplőjének „kiszólása” a konkrét beteghez vagy betegséghez. Máskor a fiktív ráolvasás egyidejűleg szól a fiktív „B”-hez és a konkrét B-hez, e kettősséget a grammatikai viszonystruktúra bizonytalansága fejezi ki. Ugyane szövegtípusokban gyakoriak a csak O-tagból álló ráolvasások, amelyekben nincs jelen a két szintet képviselő O- és S-tag grammatikai szintű, illetve hasonlatba foglalt elkülönítése. Ha az epikum jelentése a konkrét funkciótól idegen, olyan szerepet tölt be, mint bármely O-tagos hasonlat O-tagja; jelentését az S-tag adja meg. Az S-tag megléte ilyenkor szükségszerű.

A „sikeres gyógyulás” történetei néhány sémára redukálhatók, amelyek a tényleges gyógyító gyakorlat néhány lehetséges szituációját tartalmazzák (Hampp 1961: 174). Ezek „példaként” való elmondása mindig, mindenütt a mágia közkeletű eszközei közé tartozhatott. Ezért az Európában ismert-elterjedt epikus szövegeknek csak egy része különíthető el „tiszta” típusként, és a mégoly tiszta típusok is sok, egymással közös tartalmi-formai jegyet tartalmaznak. Az epikus ráolvasások – ugyanezen okok miatt – a ráolvasások egészének funkcionális egységén belül viszonylag önálló egységet képeznek. Ezen belül az O-tagjukban nem gyógyulástörténetet tartalmazó ráolvasások különülnek el viszonylag önálló típusokként.

A gyógyulástörténet mint hasonlatba foglalt „példa” eredete nem köthető konkrét helyhez és időponthoz (Leeuw 1933: 162, 172; Kákosy 1978: 112; Eliade 1956: a mitikus előkép egyetemes jelentőségéről). Egyiptomi és ógörög adatok vannak már „készen kapott” epikumok gyógyító ráolvasásként való alkalmazására és különböző természeti népeknél ismert sikeres gyógyító rítusok, illetve mitikus gyógyulástörténetek gyógyító ráolvasásként való elmondása (Webster 1948: 102).

Ezért meddőek tartalmi, sőt olykor formai rokonságot mutató szövegtípusok eredendő összefüggésével, az eredet elsőbbségével kapcsolatos viták, néhány kimutathatóan új (középkori keletkezésű) szövegtípustól eltekintve. Bonyolítja a helyzetet, hogy az epikus ráolvasások általában specialisták kezén voltak és vannak, a hagyományozódás „titkos menetének” törvényszerűségeivel. Koronként és helyenként az írásbeli hagyományozás a „tiszta” típusok elkülönülésének, fennmaradásának irányába hathatott.

Az alább bemutatott szövegek a magyar epikus ráolvasások legfontosabb típusait képviselik. A típusok a cselekmény menete (az elemek összetétele és sorrendje), illetve a szereplők alapján különülnek el.