A MAGYAR RÁOLVASÁSOK RENDSZEREZÉSÉNEK ELVEI

A mágikus és/vagy vallásos funkciót nyelvi szinten közvetlenül kifejező kérő/parancsoló formákat szubjektív (S-) szövegeknek nevezzük. Ezek részint önálló ráolvasások (I. csoport), részint párhuzamos szerkezetek egyik – S – tagját képezik (II., III., VII., VIII., XII., XIII. csoportok).

A kérő/parancsoló ráolvasásokkal szemben a kijelentő (állító és/vagy tagadó) ráolvasások a mágikus funkciót nem közvetlenül fejezik ki. Mint személytelen, irányulás nélküli, „mechanikus” szövegek nem utalnak A-nak B-re gyakorolt hatására, hanem csak a „teljesülés” végeredményére. Ez mind logikai, mind grammatikai szinten többféleképpen történhet (lásd a IV. 1–2. csoportokat).

A ráolvasások egy része a mágia önálló eszköze (ha többnyire társul is hozzá – esetlegesen – valamely kísérőcselekmény). Más része cselekmény–szöveg kapcsolatban létezik, a mágikus viszonyt a cselekménnyel együtt kifejező „szinkretikus üzenetként” (Jakobson 1972a: 106). A hagyományos hiedelemtartalommal rendelkező, a szöveggel azonos jelentésű gesztusok (pl. „elküldő”, „elveszejtő” jelentésű cselekmények) hiedelemtartalmát konkrétabbá, világosabbá teszik; hétköznapi tárgyakat, gesztusokat – a szöveg–cselekmény kapcsolat révén – mágikus jelentéssel látnak el, „hiedelmesítenek”. A cselekménnyel szorosan együttműködő szövegek általában utalnak valamilyen módon a cselekményre. A cselekményre utaló szövegelemeket rítus- (R-) elemnek (a kéttagú ráolvasások cselekményre utaló tagját R-tagnak) nevezzük. A cselekményre utalás kijelentő, illetve kérő/parancsoló formákban egyaránt történhet. Legegyszerűbb módja a {5-643.} referálás a cselekményről: ’A valamit csinál’. Ilyenkor a cselekmény mágikus jelentését annak mindennapi és mágikus jelentésére egyszerre utaló metafora (IV. 2. csoport) adja meg.

A fenti egyszerű formák az alapjai a magasabb szervezettségű ráolvasások párhuzamos szerkezeteinek.

A legegyszerűbb összetett formák az egyszerű formák ismétlődésével állnak elő; az egyszerű felsoroló szövegek hasonló tartalmú kijelentések vagy kívánságok ismétlése által létrejövő gondolatpárhuzamos szerkezetek. A felsorolás több összetett ráolvasástípus fontos szerkezeti eleme; a tisztán mágikus szövegekben általában „végtelen” (kötetlen számú) ismétléssel, a vallásos szövegekben gyakran hármas szerkezetbe foglalva (X., XI. csoportok egyes típusai).

Az ismétlés az alapelve a „számláló ráolvasások” (V. csoport) népes csoportjainak: a számlálás állító vagy parancsoló/óhajtó kijelentések sorozata.

A kijelentő, illetve óhajtó/parancsoló mondatok párhuzamából állnak az ellentétes hiedelemtartalmakat kifejező, illetve az „S-tag” kívánságával valamilyen ellentétes folyamatot szembeállító szövegek (III. 3. csoport). Gondolatpárhuzamos ismétlő szerkezetek a kijelentő ráolvasások párbeszédes formái is, amelyek párhuzamos utalásokat tartalmaznak a jelenlegi és kívánt állapotra, illetve a cselekmény mindennapi és mágikus jelentésére (IV. 2. csoport). Tehát az egyszerű formák metaforáinak jelentésbeli parallelizmusa itt szintaktikai parallelizmusként jelenik meg.

A cselekményre utaló metafora kétféle jelentésének párhuzamos közlése kijelentő mondatokban, szintaktikailag jelölt formában, kötőszavakkal összekapcsolt mellékmondatos szerkezetekben is történhet. Ezek közül kiemelt szerepe van a nem-hanem mellérendelő szerkezetnek (VI. 3. csoport). Kisebb jelentősége van a ráolvasó gyakorlatban a célhatározói mellékmondatos szerkezeteknek, amelyek a cselekmény mágikus céljának „kijelentését” tartalmazzák: ’csinálok valamit, azért, hogy valami történjék’ (VI. 1. csoport).

A párhuzamok szintaktikailag jelölt formái közül legnagyobb jelentősége az úgy-mint és akkor-amikor, illetve ha-akkor stb. kötőszavakkal összekapcsolt alárendelő szerkezeteknek van. A főmondat (S-tag) a mágikus funkciót közvetlenül kifejező kívánság: (úgy, akkor) ’történjék valakivel/valamivel valami’. Az ahogy/amikor/ha bevezetésű mellékmondat ezzel párhuzamba állított kívánság, amelynek tartalma a főmondat tartalmához viszonyított igazságértéke szerint többféle lehet: a hasonló jelenségeket, folyamatokat párhuzamba állító hasonlat – mint az analógiás mágia releváns szerkezete – a mágia egyik legközkeletűbb szöveges eszköze (II. 1–2. csoport). Eszköze lehet azonban e szerkezet a fent említett ellentétes hiedelemtartalmak párhuzamba állításának (II. 3. csoport), továbbá a „feltételszabásnak”, „határidőszabásnak”: a betegség, baj megmaradásának „lehetetlen feltételekhez” kötése (III. 1–2. csoport), a feladatok, határidők adása különböző hiedelemlényeknek, betegségeknek (III. 3. csoport) többnyire a hasonlat e szerkezeteiben jelenik meg (az utóbbi addig-amíg alárendelő szerkezetben is). Mind a hasonlatot, mind a „lehetetlenséget” tartalmazó szövegek S-tagjának alárendelt tagja lehet a cselekményekre utaló R-tag. Ez hasonlat esetében – az analógiás mágia elvei szerint – a kívánsággal analógiás párhuzamba állított cselekményre utal (’B-vel úgy történjék valami, ahogy A valamit csinál’). A lehetetlen feltételek esetében a hasonlatba foglalt cselekményre utalás, illetve az ezzel párhuzamba állított kívánság magában foglal egy, a cselekményből logikailag következő lehetetlenséget: így a baj megmaradása/megismétlődése {5-644.} lehetetlen feltételhez kötődik: ’ha/ahogy A valamit csinál/nem csinál, úgy/akkor történjék B-vel valami’.

Párhuzamos szerkezetek S-tagját képező kívánsághoz, a mágikus funkció közvetlen kifejeződéséhez párhuzamul szolgálhatnak az ennek szintaktikailag alárendelt O- (objektív) tagok. Ezek lehetnek az S-tag kívánságának analógiás párhuzamai, fejezhetnek ki azzal ellentétes tartalmakat, illetve lehetetlen feltételt egyaránt, általában úgy, hogy valamely természeti képre, folyamatra (vagy a természetben nem létező, soha le nem zajló „lehetetlenségre”) utalnak. Az epikus ráolvasások (XIII. csoport) is az analógiás mágiát kifejező hasonlatok, O-tagjukban egy sikeres esemény elbeszélésével, amely „példa” az S-tagbeli szubjektív kívánság teljesüléséhez. A párhuzamos szerkezetek cselekményre utaló R-tagjaival ellentétben az O-tagok általában a szövegek állandó, formulaszerű elemei. Különösen a hasonlat igen gyakori építőeleme összetett ráolvasásoknak, magasabb szervezettségű szövegtípusoknak is (pl. XI–XII. csoport).

Az összetett fohász, áldás, átokformák párhuzamosságai leggyakrabban a C tényező attribútumainak, tetteinek, a vele kapcsolatos eseményeknek aki/ami bevezetésű alanyi mellékmondatos bővítményekben való megjelenése révén jönnek létre. Ezek általában állandó, formulaszerű, típusszervező-meghatározó szövegelemek. Ezek révén jönnek létre pl. bizonyos hiedelemlényekhez, természeti jelenségekhez intézett „fohászok” (IX. csoport), vagy a keresztény fohász, áldás és átokformák (XI., XII., részben X., XIII. csoportok) elkülöníthető típusai.

Léteznek csak szövegben kifejezhető hiedelmek, amelyek újra meg újra rögtönzött jellegű szövegeket teremtenek. Például ismert hit, hogy bizonyos betegségek esetén a beteget le kell tagadni, vagy a betegséget „ki kell kiabálni”. Konkrét szükséglet felmerülése esetén „rögtönöznek” – a hiedelem ismeretében – egy (mindennapi nyelvű) „beteget letagadó” szöveget. Ezeket hiedelemelvű szövegeknek nevezzük. Esetükben elsősorban a hiedelem hagyományozódik, nem a szöveg. Jelentésüknek, illetve a szövegek hiedelemtartalmának általában nincs köze a mágikus funkció kifejeződéséhez. Például a beteg letagadása esetén a hiedelemtartalom nem „valakire/valamire ráhatás”, hanem a betegségokozó lény félrevezetése (IV. 3. csoport).

A ráolvasást funkcionális eszköznek tekintve e szövegek is a „műfajhoz” tartoznak: a „mágia szöveges eszköze” értelmében ráolvasások. Másrészt (noha a „valódi” hiedelemelvű szövegek önálló egységként működnek a ráolvasások rendszerén belül) működésük nem független a ráolvasások egészétől. Megfigyelhető pl. a ráolvasások valamely szokványos szerkezetének alkalmazására való törekvés (III. 3.; IV. 3.; IV. 4. csoportok).

A rítuselvű szövegek összetett rítusok részeként hagyományozódnak, azok valamely részmozzanatához kapcsolódva. Különböző jelentéssel és formában ugyanarra a rítusra vagy annak egy mozzanatára utalnak. A gyógyító cselekmény egyéb funkcióit is kifejezhetik, de lehetnek a mágikus funkciót kifejező, a „valódi” ráolvasásokkal tartalmilag-formailag rokon, illetve azok szerkezeti sémáival rendelkező szövegek is. Az egyazon cselekményhez társuló hasonló jelentésű szövegek az azonos konkrét funkciót gyakran fejezik ki különböző formai megoldásokkal, illetve ugyanaz a hiedelemtartalom jelenik meg spontán, rögtönzött szövegek formailag változó csoportjaiban és tartalmilag-formailag állandó helyi szövegtípusokban. Ez jellemző pl. a rítuselv sok sajátságát mutató –„árpaarató” cselekménnyel társuló – árpagyógyító (VII., VIII. csoportok), és a rítuselvű {5-645.} szövegek legnépesebb csoportját képező, szemverést gyógyító szövegekre (X. csoport).

A konkrét szituáció különböző tényezői – mindaz, ami nem hagyományosan előírt követelmény, hanem az adott betegséggel, beteggel, gyógyítóval kapcsolatos körülmény, vagy a hagyományos gyógyító cselekmény egyedi előfordulási módja – a ráolvasások szituácionális (Sz-) elemeiben tükröződhetnek. Ezek változó elemek, és ezért főleg S-szövegekben, illetve kéttagú ráolvasások S-tagjában jelennek meg.

Az alábbiakban a magyar ráolvasások szövegcsoportjainak és legfontosabb típusainak bemutatása következik, a fent ismertetett szerkezetek egyszerűbbtől a bonyolultabb, összetettebb felé haladó sorozatában. Minden csoportot egy-két jellegzetes szövegpélda képvisel (bőségesebb példatár található: Pócs 1985–1986). Ahol lehetséges, rámutatok a szövegek múltjára, földrajzi, történeti kapcsolataira. Ez változó mértékben történik, mivel Európa népeinek ráolvasás-anyaga különböző mértékben felderített.