| ÉKSZEREK | TARTALOM | AZ ÖLTÖZKÖDÉS RENDSZEREI: TÁRSADALMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS IDŐBENI VÁLTOZÁSOK |
FEJEZETEK
Amikor a 20. század végén viseletcsoportokról beszélünk, azokra a közel azonos öltözetű és környezetüktől megkülönböztethető falucsoportokra gondolunk, amelyek kb. századunk fordulójára dolgozták ki jószerével csak saját közösségükben érthető öltözködési jelzőrendszerüket, szokásaikat. Maga az a törekvés azonban, hogy a társadalom egyes csoportjai, rétegei a viseletükkel is megkülönböztessék magukat másoktól, már sokkal régebben is megfigyelhető volt.
Legelőbb a világi és egyházi hatalom emberei igényeltek ilyen megkülönböztetést. A 10–11. században a világi öltözködés a szabott ruhák, a variálódás felé indult. Az egyház azonban megőrizte a korábban egész Európában nagyjából egységesnek mondható, festetlen vászonból, posztóból készült tunikás, leples öltözékeket, amelyek ekkor már a világi lakosság körében az alsóbbrendűek, a szegénység kifejezői lettek. A hazai egyházi méltóságokat Kálmán király 1110 körül törvénnyel is figyelmeztetni kényszerült, hogy „Senki, aki az egyházi rendhez tartozik, ne használjon világi”, hangsúlyozottan selyem és „tarka színű ruhákat” (Léderer E. 1964: 56).
Európa keleti felében a világi öltözködésben is vallási gyökerű szabályok érvényesültek. A bizánci birodalom széthullása után létrejött az oszmán-török birodalom, és ahová politikai hatalma kiterjedt, ott az alávetett népek öltözködése hasonult évszázadokon át mozdulatlan öltözködési szokásaikhoz. Előfordult, hogy még a nyugati követek is – Magyarországon áthaladva – Pozsonyban „keleties”, magyar ruhát varrattak, ha a szultán elé szándékoztak járulni (Takáts S. 1915–1917: II. 226–227). A bekebelezett országokból, pl. az orosz, oláh, zsidó, lengyel vagy magyar kereskedők azonban szabadon közlekedhettek a birodalom határain belül: ruhájuk azonosította őket. A hódoltság kezdeti szakaszában a mohamedánok kedvelt színének, a zöldnek használata még a behódolt népek körében is tiltott volt, viselőjéről – a szájhagyomány szerint – „bőröstől” szedték le az ilyen színű ruhákat (Papp L. 1930: 20). Mindenesetre 1555-ben Konstantinápolyban egy magyar írnokot kiráztak zöld posztóharisnyájából, hogy ne hordja lábán Mohamed színét (Dernschwam J. 1977: 322, 331–332). Hasonló meggondolásból nem viselték az iszlám színét, a zöldet pl. Velence lakosai sem (Newton, S. M. 1988: 107).
Ezzel az évszázadokon át változatlan öltözködési rendszerrel szemben Európa nyugati felének világi öltözködését a hagyományokkal könnyebben szakító társadalmak befolyásolták. Braudel a 14. század közepére teszi a divat első megnyilatkozásait, amikor a férfiak {730.} rövid és szűk, a nők szintén testhezálló és dekoltált ruhákat kezdtek viselni. A század végi „kecses gótika” azonban csak a főúri rend viseletében nyilvánult meg, a közrend asszonyai még évszázadokig régies fátylakba, leplekbe burkolóztak (Braudel, F. 1985: 319, 326). A 15. század elején már egyértelműen elvált egymástól a „török”, azaz a keleti és az európai viselet. A század végére pedig megkülönböztethetőek lettek egyes „nemzeti öltözetek” is, amelyek ekkor még nem parasztöltözetet jelentettek, hanem az elitét. Megkülönböztethető, illetve azonosítható volt pl. a franciák, az itáliaiak, a spanyolok, a németek, a hollandok vagy a magyarok viselete (Newton, S. M. 1975: 66, 136–137), vagyis azoké, akik akkor már mint nemzet szerepeltek az európai politikai életben.
A magyarokat a 14. században leginkább süvegükről (Newton, S. M. 1980: 25, 91–92, 100; Marosi E. 1991), a 15–16. században a kaftánhoz hasonló turcájukról, subájukról (Newton, S. M. 1988: 80–81, 133, 138, 140, 178–179 és Balogh J. 1948) ismerték fel. A 17. századra a szűk nadrággal viselt dolmány és mente (Marly, D. 1987: 74–75, 88–89; Ribeiro, A. 1985: 73, 75, 130, 133) lett a magyar nemzeti öltözet jellemzője, mely huszárruha formájában a 18. században egyes nyugati országok katonai egyenruháinak is előképe lett (Lawson, C. C. P. 1941: II. 204–205, 245, 247; Webb, W. M. 1907: 59, 81), sőt a század végén a nyugat-európai, nevezetesen angol polgári férfidivat is átvette szabásvonalait (Cunnington, C. W.-Cunnington, Ph. 1959: 25, 73, 169; Flórián M. 1991).
A férfiöltözet – ugyan egyes részleteiben engedve a nyugati divathatásoknak – még a 18. században is őrizte „keleties” jellegét, a magyar női öltözködés viszont 16–17. századi nyugat-európai öltözetelemekből formálódott. A 18. században a nyugat-európai elit egybeszabott ruháival szemben a korábbi ingvállas, pruszlikos, bőszoknyás női öltözet alakult, konzerválódott „magyar ruhává”, illetve a nyugati stílusú öltözeteket viselő és polgárosodó hazai elit ruhatárában „magyar gálává”.
Az elit ruházkodásában lezajló változások, az új formák, az új anyagok megjelenése a köznép soraiban elsősorban az urak cselédeit, alkalmazottait, a mesterembereket érintette. Ennek a rétegnek öltözködése egyébként jobban is dokumentált, mint a parasztságé. Ma már elképzelhetetlen, hogy egykor milyen jelentősége volt a számukra kötelező egyenruháknak, libériáknak, melyek kifejezték viselőjüknek valahová tartozását, tagságát. Csak arra mondták, hogy „felöltözött”, aki társadalmi rangjának azonosításához szükséges valamennyi öltözetdarabot felvette. Így a kézművesek is valamilyen ruhafélével különböztették meg testületüket a másik céh tagjaitól, s ha ez a ruhadarab idővel ki is ment a divatból, a mesterség attribútumaként tovább viselték, mint az angol kőművesek a csuklyát (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 372). Az uniformisokon, libériákon egyre nagyobb szerep jutott a különféle jeleknek, díszítményeknek s mindenekelőtt a színeknek. A nyugat-európai szabók már 1526-ban francia, 1583-ban angol nyelven forgathatták Sicile Le Blason des Couleures en Armes, Livrees et Devises című, az egyenruhák és libériák színeiről és egyéb jelvényeiről szóló könyvét. A korabeli Európát egységesen foglalkoztató öltözet- és színszimbolika ismeretében íródtak Shakespeare drámái, amelyek éppen ilyen jellegű utalásaik révén tarthattak számot a nemzetközi közérthetőségre.
A 14–15. században nálunk is megjelenő és a 16–17. században kiteljesedő céhek szabályzatai is részletesen foglalkoztak tagjaik öltözködésével. 1599-ben pl. a posztó-nyírók, vásári és váltómíves szabók, valamint a szőrművesek (Takács B. 1980: 117–126) artikulusai ismertették a céhtagok „egyenruháját”. Szabó egyetlen lépést sem tehetett az utcán kabát, köpeny, gallér, föveg és kesztyű nélkül, ács kabát és nyakravaló, molnár a {731.} vállára vetett zsák nélkül. Ünnepi alkalmakra szánt öltözetükhöz mesterségük jelvénye is hozzátartozott (Nagy D. 1985: 372–373). A szigorú előírások tették lehetővé, hogy Czerzy Mihály (1906: 207–211) jelen századunk fordulóján még pontosan rekonstruálhatta az 1879-es nagy árvíz előtti szegedi öltözködési szokásokat. Elkülöníthette egymástól a különböző színű és anyagú „egyenruhában” járó mesterembereket, akik még ekkor is – ugyan már ezüst óraláncon, ezüstből öntött – mesterjeleket is viseltek, pl. potykahalat a halászok, ezüsthordócskát a kádár, üllőt a kovács.
A mesteremberek Európa-szerte a városi polgárok potentát rétegét alkották. Többek között az ő öltözetük volt az, amelyik egykor a mai értelemben vett nemzeti öltözeteket kialakította, amelyik elérhető példaként állt a parasztöltözetek számára. Ezek – részleteiben lassan igazodva a divatváltozásokhoz – a 17–19. századig mint vasárnapi, ünnepi öltözetek maradtak fenn (Newton, S. M. 1980: 100–101) Európa ekkor még földműves országaiban. A különböző országok parasztviseletei közötti különbségek a 16. század közepétől jelentkeztek. A holland, német, angol parasztnők a szűk, ujjas derekakat kedvelték pl., míg az itáliaiak vagy a franciák bő ujjú ingeken az ujjatlan derekakat, amelyek felett idővel vállkendőt viseltek (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 59).
A 16. század közepétől egyre nagyobb számban jelentek meg városlátkép-sorozatok a társadalom minden rétegéből válogatott staffázsfigurákkal díszítve és a kimondottan viseletkép-sorozatok is. Ez utóbbiakban – más népek sorában – a magyar nemesek, nemesasszonyok figurája mellett már ekkor megjelentek a magyar városi polgárt, parasztasszonyt ábrázoló képek is (Galavics G. 1990: 57–80). Ez is tanúsítja, hogy a magyar kultúra és ennek egyik látványos megnyilatkozása, az öltözet, párhuzamosan alakult Európa más országainak öltözeteivel, és hogy az etnikumokhoz köthető nemzeti, majd parasztviseletek között a magyar ruhát, magyar viseletet mint Európa egyik viseletcsoportját tartották számon.
A 17. század második felétől egyre nagyobb a távolság Európában az elit és a nép kultúrája között. Az európai udvarok – pl. a francia abszolutizmussal szimpatizálva vagy éppen ellene szövetkezve – egyre inkább hasonlítottak, társadalmi megnyilvánulásaikban, műveltségükben, öltözködésükben egyre egységesebbek lettek. 1678-ban jelent meg az első francia, még nem illusztrált divatlap, amely Anglia felé közvetítette a francia stílust. Angliában a 17. század végén kézzel festett Fashion-plate-k, 1758-tól már illusztrált zsebkönyvek terjesztették a divatújdonságokat az olvasni nem tudók felé is (Marly, D. 1986: 52; Cumming, V. 1984: 14). Hasonló divatlapok a 18. század közepétől Franciaországban, majd Németországban is irányítani kezdték elsősorban az udvari és ünnepi megjelenést (Ribeiro, A. 1985: 18), nemzetközileg egységesítve azoknak a társadalmi rétegeknek az öltözetét, amelyek a divatot vezették és azokét, akik őket követni tudták. Ezzel a folyamattal szemben a 18. században az egyes országokon belül – a nemzetközi, illetve városi öltözetdarabok vidékenként módosuló variációival (Williams-Mitchell, C. 1982: 54; Böth, G. é. n. 20–22) – egyre változatosabbakká váltak a társadalmi {732.} rangot hangsúlyozó férfi és az egyre attraktívabb női parasztöltözetek. Ugyanekkor egyre inkább összemosódott a városi, polgári középosztály és a parasztság elejének viselete, viszont megnőtt a különbség a parasztság gazdagabb és mostohább sorsú rétegei, illetve a nagy városok vonzásközetében és a távolabb élők öltözködése között.
Kevés idevonatkozó hazai forrásunk hasonló folyamatra enged következtetni. A 17. század végi, főleg erdélyi viseletképek még jobbára az etnikai eltéréseket hangsúlyozták. A 18. század elejének történetírói, közöttük pl. Bél Mátyás szintén a soknemzetiségű Magyarország népeinek öltözködését igyekezett megkülönböztetni. De monográfiájában elválasztotta egymástól a különböző társadalmi állású városiak és a falusiak öltözetét, sőt már a tájak, azaz inkább országrészek öltözködése közötti különbséget is észrevette. Megemlítette például, hogy a városhoz közelebb lakó falusi asszonyok csinosabban járnak a többinél, s szerinte ekkor – 1730-ban – az Alföldön már nem volt különbség a magyar paraszt és a városi nők öltözete között (Bél M. 1984: 461). Megállapítása figyelmen kívül hagyja, hogy a korabeli alföldi „falusi” nép közül sokan (mező)városlakók voltak, csupán határbeli munkájuk idején költöztek ki a városokból. Ez a megállapítás azonban egyúttal történeti távlatot ad annak a 19–20. századi nagy különbségnek, amely a polgárosodottabb Alföld és más országrészek öltözködése között megmutatkozott, s tulajdonképpen a hazai viseletcsoportok kialakulásának kezdetét jelentette.
Nálunk is, mint Európa többi országában, minél inkább jellemzővé vált a vidékenkénti másság, annál nehezebb volt felzárkózni a 17. század második felétől s főleg a 18. századtól szinkronizálódó európai divathoz.
A 18. század második fele volt az az utolsó korszak Európában, amelynek ízlésében – magas normáival – még a kézművesség játszotta a döntő szerepet. Ezt követően, a textilipari gépek megjelenése és a velük járó sokszorosítási lehetőségek felgyorsították az európai öltözködés újrauniformizálódását. Ez a folyamat talán a lyoni takácsmester, Jacquard lyukkártyás szövőgépének 1804-ben történt szabadalmaztatásával kezdődött, amit a textilipar gyors gépesítése követett. Kb. ezzel egy időben a nyomódúccal fáradozó festők munkáját átvették a folyamatosan dolgozó hengernyomógépek, s néhány további évtized kellett csak a csipkeszövőgépek megjelenéséhez is. Az 1839-től az öltözetdíszekre is vonatkozó angol szabadalmi rendszer a művészet, az ipar és a kereskedelem összehangolásában játszott nagy szerepet, amelyet 1851-ben a londoni Great Exhibition Európa-szerte tudatosított (Levitt, S. 1986: 1–3). Az immár minősített és szabványosított anyagok és díszítmények szolgáltatták az alapot az ekkor még varrólányokat és hímzőasszonyokat foglalkoztató ruházati iparnak. Isaac Merrit Singer 1851-ben megtervezett és 1870-ben már 160 angliai üzletben vásárolható varrógépe révén azonban hamarosan megindult a gyári méretű konfekcionálás, s a konfekcionált fehérneműk, majd felsőruhák áruházi forgalmazása is (Ewing, E. 1984: 107). A század második felére a korábbi növényi és földfestékeket is kémiailag előállított anilinfestékek váltották fel, gazdagodott, de meg is változott a textiliparban használt színvilág.
Mindez előidézte, hogy a korábban egy-egy évszázadra, majd évtizedre elhúzódó divatok időtartama évekre zsugorodott, és ehhez a gyorsuló divatváltáshoz képest a kisebb csoportok öltözködése újra és újra lemaradt, megrekedt. Csak azoknak az iparosodott nyugati országoknak közembere, földműves népe volt képes lépést tartani, ahol már korábban, a 17–18. században kiépült, megszerveződött a vándorkereskedelem, ill. a bolthálózat, rendszeressé vált a használt ruhák társadalmi forgalma (Spufford, M. 1984: {733.} 48), és ahol a feudális kötöttségektől már korábban megszabadult parasztságot öltözködési rendeletek sem kötötték arra vonatkozóan, hogy mire költheti a pénzét (Levitt, S. 1986: 71).
Nálunk nemcsak a tartósabb feudális kötöttségek, hanem speciális történelmi körülmények is gátolták a parasztságot, a közrendet a nemzetközivé vált divat követésében. A 17. század végén a magyarországi főnemesség – ismét politikai meggondolások következtében – Bécshez igazította öltözetét. A hazánkban hirtelenül megszaporodó számú német szabók révén a nyugati stílusáramlatok a polgárosodó közép- és kisnemeseket, a városlakó polgárokat is elérték. A „náj módi” azonban eleinte csak egy-egy részletével illeszkedett a magyar öltözetbe. A lassan megszokottá vált német szabású lajbik, kabátfélék idővel megjelentek a magyar váltómíves szabók termékei között is, s miután közkedveltek lettek, a főleg a parasztságnak dolgozó vásári szabók „konfekcionált” áruiként is piacra kerültek. A magyar öltözet idővel talán feledésbe is ment volna, hogyha nem válik a 18. századi nemzeti ellenállás, különösen a II. József németesítő politikájának hatására fellobbanó patriotizmus szimbólumává. A német ruhákat ismét magyarra cserélték, a vármegyei uniformisokat is újramagyarították. Országszerte tudatossá vált, hogy a „ruha és a nyelv formálja a nemzetet különös nemzetté” (Keresztesi J. 1957: 386–387), s szinte hitvallássá vált a „nemzeti módit” a „nemzet pallérozásának legnyilvánságosabb jegyének” tekinteni. Zárójelben azonban meg kell jegyezni, hogy a 19. század elején már csupán a „kihívóan” német ruhafélék, pl. a háromszegletűre felkötött kalap vagy a harisnyával viselt térdnadrág tűnt csak fel a „náj módi” kárhoztatóinak, pl. Nemesnépi Zakáll Györgynek, a dolmányos, szűk nadrágos, csizmás együttesbe korábban asszimilálódott mellény már nem (Mészöly G. 1917: 103).
A magyar öltözet különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után vált Európa szemében is egyértelműen nemzeti szimbólumunkká. 1860-ban a székely asszony is „magyar nemzeti öltözetét” emlegette viseletéről beszélve (n. n. 1860: 22), ugyanekkor Bécsben egy jogászbál választmánya megtiltotta a „magyar nemzeti mezben való megjelenést” (n. n. 1860a: 195), miközben Európa számos városában magyar kalapba, dolmányba és a már kimondottan a parasztviselethez tartozó szűrbe öltöztek, tüntetve a levert magyar szabadságharc mellett.
A parasztöltözetek iránt a 19. század elején a német romantika keltette fel az érdeklődést. A bádeni festők pl. a tudatos figyelemkeltés céljából viseletkönyveket jelentettek meg, amelyekben kimondottan a vidékenként változó parasztöltözetek szerepeltek (Höflein, U. 1989: 256–257). Hatásukra – akár Lengyelországban (Tagányi Z. 1991) – nálunk is a parasztság kultúrája, főleg látványos viselete felé fordult a figyelem. Az ilyen rajzok, festmények alapján mutatta ki Sinkó Katalin (1989) a korabeli Európának a magyar népviselethez fűzött romantikus, orientalista értelmezéseit. Az első ilyen sajtómeg-nyilvánulások és a viseletkönyvek alapján apró részletességgel rekonstruálhatók a 19. század derekának hazai parasztviseletei (Kresz M. 1956).
Ekkortájt tűnt fel egyes, immár „nemzetközien” járó népeknek, hogy nincs saját nemzeti öltözetük, s pl. a csehek 1848-ban tudatosan hozzáláttak nemzeti öltözetük megkonstruálásához (Moravcová, M. 1968). Az ilyen kísérletek legtöbbje a parasztviseletekhez vezetett: a svéd egyetemek hallgatói saját vidékük népviseletében jelentek meg ünnepélyeiken, a Stájerországot kormányzó János főherceg stájer lóden vadászöltözetben deklarálta demokratikus gondolkodását. Egy 1854-ből származó litográfia szerint Ferenc {734.} József Erzsébettel, még mint jegyesével bajor parasztöltözetben kereste a népszerűséget. Ez időben alakultak Bécsben a viseletegyletek, amelyek patrióta érzelmeiket szűkebb hazájuk parasztruháiban felvonulva fejezték ki, és csak jóval később, a századfordulón kreálták meg az egykori parasztviseletekből egész Ausztria nemzeti öltözetét, a dirndlit (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 13–14).
Idehaza a népviseletek lassan elfoglalták helyüket a népszínművekben (Kerényi F. 1991), a hazai műpártoló egyesületek által sokszorosított műlapok népéletábrázolásain (Cennerné Wilhelmb G. 1991), a millenniumi látványosságok között, a színpadon „lako-dalmassá” alakult parasztlakodalmak kosztümjeiben (Fügedi M. 1989) és pl. a különféle egyletek néprajzi báljainak jelmezei között (Halasi M. 1989). Egy-egy helyi népviselet felöltése azonban csak „nyári kiruccanás” volt, nem hatolt be a polgári divatba (F. Dózsa K. 1989: 46). Majd csak a 20. század különféle kereskedelmi, szociális és politikai töltetű törekvései, pl. a Tulipán-mozgalom vagy később, a magyar jellegű öltözetek, öltözetelemek és pl. hímzésstílusok propagálása járt némi sikerrel bizonyos társadalmi körök ízlésének, divatjának alakításában. Az úri-polgári érdeklődés, egyáltalán az, hogy ezek a körök színpadon, jelmezbálban, divatlapban kapcsolatba kerültek a népviseletekkel, felértékelte azokat, megerősítette státusukat, meghosszabbította egyes ismertté, népszerűvé vált népviseletek, illetve egész viseletcsoportok életét.
A magyarnak tartott öltözködési stíluson belül a hazai népviseletek, azaz a tájilag megkülönböztethető viseletű csoportok kirajzolódása a 18. század első felében indult meg. Az első jelzés az Alföld egységesebb és városiasabb öltözködéséről szólt, ahol nemcsak a mezővárosok, pl. Debrecen, Kecskemét, hanem vonzáskörük is, később is hozzávetőlegesen szinkronban maradt a kurrens divattal. Ez a lépéstartás a többi országrészben jobbára csak a városiakra volt jellemző, s szinte mindenütt, így pl. Tordán is az iparos, a mesterlegény volt az később is, aki „túltesz fényűzésben az írástudók gyerekein is” (r. l. 1857: 176). Az iparosok egyébként is közelebb kerültek a nemzetközi divathoz a számukra kötelező vándorutak révén (Nagy D. 1985: 372–376). Az ő kevésbé ünnepélyes, de polgárias öltözetüket vette át idővel a zsellérekből és cselédekből verbuválódó agrárnépesség silányabb kivitelben, majd olcsóbb gyári konfekciótermékként ez lett pl. Orosházán is a szegényebb városiak jellemzője (Fél E.–Varga M. 1965). A városokban – Vahot Imre szerint pl. az 1850-es években Kecskeméten – a jobb módú parasztgazdák nejei is a legújabb divat szerint, a legdrágább ruhákban „páváskodtak”. Itt csak a vallási elkülönüléseket hangsúlyozó katolikus nők jártak – ugyan az „őskoritól kissé eltérőleg” – de ekkor „magyarnak” mondott öltözetben, jelesül: pruszlikban, tüllkendőben, harisnyában, cipőben (Vahot I. 1853: 97).
A múlt század derekán már körvonalazódtak más nagytáji különbségek is. Erdélyben pl. a korábbi nemeses öltözetelemek érvényesültek a kalotaszegi vagy torockói, főleg női öltözetekben, és régies vonásokat intézményesítettek a székely férfiöltözetek is. Az ország nyugatabbi tájain viszont a gabonakonjunktúrának vagy a nyugati piacok közelségének köszönhetően, mint Kapuvárott (Horváth T. 1972), esetleg valamilyen szerencsés helyi lehetőségnek, fellendülésnek köszönhetően, amilyen a Sárközben a lecsapolással {735.} adódott (Kovách A. 1907), egyes vidékek öltözködése a színesedés felé indult. E korszak férfiöltözeteiben falun és a mezővárosokban egyaránt – éppen viselőjük prosperáló gazda létét hangsúlyozandó – egy-egy kimondottan parasztos öltözetdarab, a hímzett bunda, a cifraszűr is helyet kapott.
Az egyes tájak öltözködése az anyagi lehetőségek csúcsán élte virágkorát, de a hanyatlás éveiben is ragaszkodtak hozzá, hiszen viselőjének vagy őseinek egykori státusát deklarálta. Így egy-egy vidék, helység öltözködése hosszan a fénykor, ill. a megrekedés állapotát őrizve vált eltérővé az időközben őt meghaladó környezetéhez képest.
Míg ezeket az öltözködésbeli eltéréseket, amelyek hátterében az életforma módosulása, a polgárosodás felé törekvés állt, természetesnek, törvényszerűnek tarthatjuk, annál több magyarázatra szorul a 19. század második felében, századunk fordulóján a kisebb viseletcsoportok kialakulása, amilyeneket pl. Baranyában figyelhetünk meg. A kultúra táji tagolódásának okait, törvényszerűségeit Barabás Jenő a viseletekre vonatkoztatva is boncolgatta, és az indítékok között – az etnikum egyértelműen differenciáló hatásán túl – fontos szerepet hagyott a különféle állami és lokális intézményeknek, amelyek tevékenységi körükön belül ugyan az integrálódást segítik elő, de az e körön kívüli környezethez képest differenciálólag hatnak. Különösen az egyház s mellette az iskola, a céhek, illetve gazdasági egyesületek és a katonáskodás szerepét hangsúlyozta. Hogy a különféle ráhatások következtében fejlődés, stagnálás vagy visszamaradás, vagyis a régieshez való ragaszkodás jellemezte-e az adott közösséget, az helyi okokra, esetenként a helyi sajátságokat befolyásoló egyéniségek szerepére is visszavezethető (Barabás J. 1963: 66–114).
Hogy az ilyen viseletcsoportok kialakulásának menetét szemléltessük, egy olyan, aránylag kisebb és a témában jól feltárt vidéket kellett kiválasztani, amilyen pl. Nógrád megye 138 falujával és talán legrészletesebben feldolgozott népviseleteivel. A terület korábbi kutatói, közöttük Palotay Gertrúd (1930a; 1931b), Gönyey Sándor (1938, 1940a), Manga János (1979), Kresz Mária (1947, 1976), Varga Marianna (1989) – valamennyien érintették a viseletcsoportok kérdését is, sőt más témák összefüggéseiben is elkerülhetetlen volt a viseletükben is egyező falvak kapcsolódásainak vizsgálata (Bakó F. 1977). A témában legújabban kutatók pedig kimondottan egy-egy viseletcsoportra vonatkozóan foglalták össze megfigyeléseiket (Flórián M. 1966; Fülemile Á.–Stefány J. 1989; Méry M. 1988; Kapros M. 1991, 1992).
A nógrádi viseletcsoportok elkülönülését vizsgáló gondolatsorunk előtt tisztázandó, hogy míg maga a folyamat a múlt századok történéseiben gyökerezik, maguk a viseletkutatások már a trianoni határral megosztott mai Nógrád megyében zajlottak, így történeti vonatkozású adatainkból is csak az e területre vonatkozókat idézzük. Tisztázandó az is, amit a megye népességéről tudnunk kell. Nógrád, ahol a végvárak egész sora húzódott, a szécsényi megyegyűlés jelentése szerint 1737-ben még „sem várost, sem jelesebb mezővárost, se piacot…” nem bírt (Niedermann I. 1942: 10, 33), de elnéptelenedett falvaikba már 1690-ben megindult az északabbi megyék, sőt Szilézia, Lengyelország földre vágyó parasztsága. Ez a népesség azonban sokáig nem állapodott meg. Kisfaludpuszta családnévelemzése derítette ki pl., hogy e falu lakossága 1774-ben, 1830-ban és 1849-ben jószerével teljesen kicserélődött. Különösen a 18. század végén, az úrbérrendezés helyi visszaéléseit követő elszegényedés kényszerített sokakat, így Karancslapujtő 13, Karancsberény 12 jobbágyát, hogy családostól az Alföldre költözzenek (Szabó B.–Horváth I. 1969: 29, 33; NML 1786. Nógrád vm.). A különféle statisztikák (Magda P. {736.} 1819; Fényes E. 1837; Mocsáry A. 1820–1826), majd az 1867-es összeírás segítségével rekonstruálható a megye etnikai összetétele (1. térkép), miszerint ekkor Nógrád lakosságának 67,03 százaléka magyar, 31,10 százaléka szlovák és 1,83 százaléka német volt (NML Nógrád vármegye Vegyes Összeírásai 1867). A múlt század végén újra megerősödő, Budapestre, a miskolci–ózdi iparvidékre, illetve a megyén belül Salgótarján, Losonc környékére áramló népvándorlás, még inkább az Amerikába történő tömeges kivándorlás valamennyi nemzetiséget érintette, és a falvak etnikai összetételét számottevően nem befolyásolta (Szabó B.–Horváth I. 1969: 87, 125). Az ekkor jelentkező magyarosítási kísérletek sem hatottak még odáig – Zólyomi Józsefnek a szlovák (1988) és Kapros Mártának a német nemzetiségű falvakban végzett kutatásai szerint –, hogy az etnikai különbségeket leginkább kifejező nyelvi és öltözködésbeli sajátságokat elhalványították volna.
Amilyen változékonyságot mutatott a megye népessége, olyan szilárdnak bizonyultak azok az intézményi keretek, amelyek ennek a népességnek életvitelét befolyásolták. Mindenekelőtt az a feudális berendezkedés volt tartós, amely a tősgyökeres és a rövidebb-hosszabb ideig itt élő lakosok paraszti életformáját meghatározta. Elsősorban az uradalmakra kell gondolnunk (Magda P. 1819: 260), amelyek, a cseléd-béres szerződések tanúsága szerint a hatáskörükbe tartozók öltözködését is befolyásolták, amikor bérként ruhákkal is ellátták alkalmazottaikat (Flórián M. 1966: 69–74; Zólyomi J. 1979). A fehér ruhát – pl. a becskei, berceli adatok szerint (Schram F. 1968: 683) – maguk az uradalombeli asszonyok szolgáltatták a földesúrnak. A felsőruhákat pedig – a kurrens divatnak megfelelő szabással, a cseléd, béres rangjától függő anyagminőségben – a földesúr, ill. a gazda a céhes mesterektől rendelte meg, amint erre szinte valamennyi árszabás utalást tesz. Ez az eljárás integrálhatta egy-egy uradalom öltözködését. A 18. század elején már a balassagyarmati vagy losonci boltból is származhattak (Zólyomi J. 1985) a bérként kapott ruhafélék, amelyeknek az eredetét viszont nem ismerjük. A 19. században pedig lassacskán el is maradt a ruhabérezés a már jobbára napszámosokat foglalkoztató uradalmak alkuiból (Zólyomi J. 1979: 200).
A nógrádi jobbágy–paraszt népesség 18. századi, 19. század eleji öltözködése jószerével csak a kárlisták és hagyatéki leltárak, a polgári perek lopott holmit soroló jegyzékei és a körözőlevelek segítségével rekonstruálható (Zólyomi J. 1974, 1975). Ezek szerint a nemeses, ill. polgárias öltözetdarabok megjelenését illetően a reformkorig az itteni parasztság sem maradt el jelentősen az országostól. A 19. század második fele az, ami az öltözetekben országosan megnyilvánuló felvirágzást, polgárosodást itt lefékezte.
Nógrádban a dűlős tagosítás után létrejött kis parasztbirtokokon csak néhol teremtek meg a kalászosok, a köves hegyoldalakon még a századunk fordulóján is faekével dolgoztak, ami nem tört olyan könnyen, mint a korabeli merev vasból készült ekék. Az állattenyésztés elsősorban e külterjes gazdálkodást látta el igaerővel. Előbb a sertésmakkoltatás szűnt meg, majd a legelők feltörésével a juhtartás is visszafejlődött. Az 1870-es években az egyre súlyosbodó agrárválság csupán a bor- és dohánytermelő falvakban éreztette kevésbé hatását. De előbb a szőlődézsma eltörlésekor becsléssel megállapított váltság terhe nyomorította, majd az 1880-as években jelentkező filoxera tette koldussá az egykor jó hírű dél-nógrádi szőlővidéket is. A korszerűtlen gazdálkodás mozdulatlanságra ítélte „az ún. volt jobbágyokat”, magának a családnak mint gazdasági egységnek átalakulása is {737.} megrekedt (Pap Gy. 1865: 8). A Salgó vidékén az 1860-as évektől egyre gyakoribb „válakozások” ellenére Pintér Sándor (1880: 19–20) még két évtized múlva is a tájat jellemezve mint a „palócok családszervezetéről” írt a nagycsaládról.
Nem rekonstruálható már, hogy az ilyen lehetőségek közé szorított falvak öltözködése hogyan alakult. A századfordulói állapotokat ismerve azonban megállapítható, hogy csak a kedvezőbb határú vagy ipari, ill. kapásnövényeket termesztő falvakban, amelyek esetenként maguk fuvarozták is termékeiket távolabbi piacokra, városiasodott a férfiviselet, és alakultak ki a paraszt–polgári női viseletek sajátos formái. Őrhalom példája a legismertebb, ahol korábban dinnyét, a 19. század végén káposztát, századunk elején már krumplit termesztettek, és messzi piacokra szállították (Fél E. 1938a). Itt a parasztos sokszoknyás, pruszlikos, kötényes viselet mellett a 20. század elején végig gombos, hosszú plüss- és bársonyruhákat is kedveltek, széles csipkegallérral, övvel.
Sokak számára azonban csak a napszám jutott, vagy summásként az Alföldre jártak (Galgóczy K. 1855: 208). Sokuk a paraszti idénymunkáknál biztosabb kenyeret talált az 1860-as években már részvénytársasággá alakuló és hamarosan vasúttal is rendelkező Tarján-vidéki bányákban. Míg e summásfalvak öltözete elszegényedett vagy éppen cifra lett, mint Bujáké, a bányászattal, az iparral kapcsolatos népességmozgás bomlasztotta környezetében a korábban egységesnek érzett paraszti kultúrát. Erre utal Pintér Sándor (1880: 15) megjegyzése, miszerint: „ami a szőlőre a filoxera, burgonyára a colorado, ugyanez a palócra a kőszéntelep”.
Az idézett gazdasági-társadalmi alakulások azonban csak az országos folyamatok helyi megnyilvánulásai, amelyek legfeljebb az elszürkülés felé indították az elszegényedett falvak öltözködését, de nem magyarázzák meg azt a jelenséget, amit pl. Saskeöy Ferenc (1868 és 1877 között Litke plébánosa), a helyi Historia Domusban megörökített: „A lit-keiek rövidebb, de bő vastag nehéz szűrt viselnek, bekötött újakkal, vörös v. legtöbbnyire kék szegélydísszel. Kisgerge, Tarnócz ugyanolyat, Mihálygerge közönségesen fekete szegéllyel. Tőrincs könnyű vékony hosszabb és szükebb szintén fehér szürt, vékony piros szegéllyel, az újat nyitva. Hossza csak nem bokáig, a litkeieké pedig csak épphogy a csizmaszár felső részét takarta.” Nem véletlen, hogy a parasztviseletekben az ilyen kisebb szomszédos falvak közötti különbségek a múlt század derekán váltak általánossá, amikor már céhes szigorral, árszabásokkal nem kötötték meg sem a mesterek, sem a vásárlók lehetőségeit. Ekkor éppen azokban az iparágakban, amelyek helyi paraszti igényeket elégítettek ki – így a szűrszabók és a szűcsök számára – már nem volt kötelező a külföldi, csak a „Magyar Honbani vándorlás három évi” időtartamra. A legények tulajdonképpen leendő vásárkörzetükben vándorolva nem az európai standard, hanem legszűkebb környezetük új falusi igényeinek kielégítésére készültek fel. Egy-egy kézműves iparközpont, pl. Gyöngyös (Flórián M. 1984: 399) számos nógrádi falu számára készítette a férfi-, illetve a női öltözet legbecsesebb, legszebb darabjait, a hímzett ködmönt és a szűrt. Ezek a darabok megmutatták, hogy melyik falvak melyik iparos város vonzáskörzetébe tartoztak. De ezen belül még kisebb falucsoportokban vagy egyes falvakban pl. a szegés módja, színe vagy egy-egy motívum divatossá válhatott, és a falvak idővel csak a rájuk jellemzőt rendelték meg a mestereknél (Kresz M. 1976). A rimóci, hollókői menyecskék pl. amikor selyemvirágos bőrmellényük készítője, a pásztói szűcs meghalt, maguk láttak neki, hogy az öltözetükhöz nélkülözhetetlennek tartott „cucaj”-t kihímezzék. E mesterember készítette ruhaféléknél is változatosabbak voltak a különféle specialistáknak, {738.} parasztvarrónőknek, hímzőasszonyoknak, főkötővarróknak a legszűkebb táji ízlésre valló készítményei.
Nem véletlen azonban, hogy a fenti litkei adatokat egy plébánostól idézhettük. Az egyház mindig is igyekezett befolyásolni bizonyos divatáramlatokat, olykor tiltotta, máskor pedig éppen sürgette egy-egy ruhaféle elterjesztését. Ismert pl. a pozsonyi pálos atya, Csuzi Zsigmond 1724-ben megjelent prédikációs könyve, amelyben kora romlott erkölcseit ostorozva a divat túlhajtásai ellen is tiltakozott (Juhász M. 1944: 43). A 19. század elején pedig az ipolysági pap szorgalmazta a mezítelen keblek eltakarására a „melly keszkenő” viselését (Szeder F. 1835: 36). E tudatos erkölcs- és ízlésformáláson túl, fontos szerepet kell tulajdonítanunk magának az egyházi berendezkedésnek is (Bakó F. 1989: II. 221–235), amelynek újjászervezése Nógrád megyében a 18. században zajlott le. A legnagyobb számú katolikusok egyházi intézményeit az esztergomi érsekség, a váci és az egri püspökség szervezte újjá (Nógrád megye… 1881: 15–16; Chobot F. 1915–1917: II. 74–78). A mai Nógrád megye területére telepedett evangélikus szlovákok a Dunán inneni Egyházkerülethez tartoztak, míg a mostani határok között maradt egyetlen református falu, Diósjenő, a Duna melléki Egyházkerületbe illeszkedett. A 18–19. század fordulójára már kialakult az anyatemplomok és filiáiknak az a rendszere (2–3. térkép), amely – a népességmozgások ellenére – még századunk fordulójára is alig változott. Csak néhány esetben kapott anyatemplom rangot egy korábbi filia, hogy aztán az előző anyatemplommal osztozzon a hozzá tartozó falvakon (Fényes E. 1837: II. 229–250; Chobot F. 1915–1917: I. 121–174).
Fényes Elek (1837: II. 209) megjegyzi azt is, hogy „Nép oskola minden katholikus parokhiában vagy nagyobb helységben, s minden evangélikus és református eklézsiában találtatik egy-egy”. Hogy ezek a „néposkolák” hatékonyan beleszóltak volna növendékeik leginkább szükség szabta öltözködésébe, ma már kinyomozhatatlan. Századunk fordulójáról is csak néhány adat utal ilyesmire, pl. emlegetik a tolmácsi kántortanító állandóan zsebben hordott hajcsatjait, amelyekkel hátra szoktatta a kislányok homlokba hulló hajtincseit. De nem is az iskola, hanem a templom volt az a hely, ahol vasárnaponként, nagy ünnepeken a divatbemutatónak is beillő nagymisére, istentiszteletre összegyűltek, és ahová a filiákból is megérkezett a helyi divatot vivő fiatalság. Az egy anyatemplomba járók jól ismerték a falucsoportjukon belüli kisebb eltéréseket. Az Őrhalom–Hugyag–Csitár alkotta csoporton belül tudták, hogy az őrhalmiak a legcifrábbak, a hugyagiak a legegyszerűbbek, kívülről azonban a három falu öltözködése egyformának tűnt. Az egykor Lóchoz tartozó Varsány, Sipek, Rimóc, Hollókő menyecskéi jellegzetes kendőkötésük változataival eltértek egymástól: a lóciak laposabbra, a rimóciak szögletesebbre, a hollókőiek hegyesebbre hajtogatták a díszes alsó főkötőre rögzített menyecskekendőjüket. Ezek az eltérések azonban a külső szemlélő számára nem voltak feltűnőek. Palotay Gertrúd 1930-ban éppen e falvak öltözködését bemutatva vetette fel az anyatemplom és a közös egyházi ünnepek szerepét az öltözködésbeli hasonlóságok, a viseletcsoportok kialakulásában. Ő idézte elsőként (Palotay G. 1931b) Pajor Istvánnak (1845) az Életképekben megjelent írását a „palóc vendégségről”, azaz a falu templomának búcsújával járó összejövetelekről. A búcsúk szó szerint családi közösséggé formálták az egy templomhoz tartozó falvakat, hiszen a búcsú, a „vendégség” a rokoni kapcsolatok ápolásának és újak kialakításának is alkalma volt. Az így összekovácsolódó falvak hasonló és megrögzött öltözködési szokásaikkal akkor is összetartoztak, amikor esetleg vasárnaponként már {739.} saját templomukba jártak. A rimóci Bandúr-szögből pl. Varsányba, Sipekre, Nagylócra vagy Hollókőre, a rokon szokású, rokon viseletű községekbe szívesen férjhez ment, „rókamenyecskének” ment a leány. Ha azonban Őrhalomba vagy Bujákra kellett volna mennie, nem szívesen tette volna, mert ott más volt a divat, és már 17–18 éve azt hallotta, hogy az ő szülőfalujának ezeknél szebb, a „letszebb” a viselete (Fényes D. 1942: 3). Abba nőtt bele, csak a saját falujának, csoportjának viselete árulta el számára pl. a kevésbé ismerősek családi vagy éppen vagyoni állapotát, öltözködésében kifejezett örömét, gyászát. Előfordulhatott, hogy egy távolabbi vagy polgárosultabb környezetben, pl. Orosházán a Galga mentéről odakerült fiatalasszony megtarthatta viseletét (Fél E.–Varga M. 1965: 429). Ámde a saját faluhoz való kötődés lazulása, az életmód megváltozása, esetleg a félelem a másféle környezet, a város megvetésétől (Manga J. 1952) magával hozhatta a saját vidékre jellemző öltözködési darabok, módok, sajátos esztétikai elképzelések feladását. Ezzel szemben a helyben maradás a helyi sajátságokat erősítette, és a századunk fordulójára létrejött viseletcsoportokat még hosszan életben tartotta. A nógrádi viseletcsoportok az 1960-as években még kutathatóak, feltérképezhetőek voltak (4. térkép). A viselettérkép meggyőzően igazolja, hogy az anyatemplomok filiáikkal alkotott kis körzete szinte kivétel nélkül egybeesik a viseletcsoportokkal, ezek egységét főként az etnikai különbségek törik meg. Magának a helyi viseletnek parasztos vagy városias jellegét azonban az adott gazdasági-társadalmi folyamatok határozták meg (Flórián M. 1970).
| ÉKSZEREK | TARTALOM | AZ ÖLTÖZKÖDÉS RENDSZEREI: TÁRSADALMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS IDŐBENI VÁLTOZÁSOK |