{719.} ÉKSZEREK

NYAKÉKEK

A legváltozatosabbak a nyakat övező ékszerfajták. A merev, zárt karika formájú nyak-perec és az üvegpaszta gyöngyfüzér a honfoglalók sírjainak is állandó melléklete volt. Ezeket a középkorban váltották fel a laza, rögzítetlen formájú nyakékek, melyek végei horgasan akaszkodtak egymásba. Az úri hölgyek 16–18. század között viselt nyakszorítói, torokszorítói is ilyen szerkezetűek voltak. A reneszánsz eredetű nyakszorítókkal szemben, amelyeket férfiak is viseltek, a nyakbavetők, gyöngyfüzérek vagy ötvösművű fémláncok inkább a női viselethez tartoztak. A 19–20. századi magyar parasztviseletekben megismerhető nyakékek szintén két végükön nyitottak voltak, s a textilpántra vagy zsinórra fűzött gyöngysorokat saját anyagukkal vagy madzaggal kötötték meg. A kapcsok, csatok használata újabb megoldás.

A nyakszorító szórványos paraszti elterjedésébe belejátszott, hogy a polgári divatban is több ízben jelentkezett. A rokokó idején a palóc lányok „fojtókat is viselnek nyakokon. Ez keskeny fekete bársony pántlika, s ezzel a’ hiúbbak, hogy pirosabbak legyenek, igen megszokták nyakokat szorítani” (Szeder F. 1819: 43). Ugyanekkor a szentesi lányok és asszonyok, a kászoni, lövétei székely leányok is viselték a fekete bársonyszalag nyakdíszt, melyet a sárközi, később Komárom megyei társaik is megkedveltek. A Sárközben a fiatalok színes, az öregek fekete nyakszorítóját 1862-ben kis csillogó fémlapocskákkal, islóggal is kivarrták. Másutt, így Kapuvárott, virágos selyemszalagot használtak ilyen célra. Volt, ahol ezüstkeresztet, medaliont vagy pl. pénzérmét akasztottak rá.

Mint Európa-szerte mindenütt, nálunk is a legelterjedtebb ékszer a fonalra fűzött gyöngysor volt. Ótörök gyöngy szavunk eredendően az igazgyöngy jelölésére szolgált, amelynek helyébe előbb a hasonló megjelenésű gyöngyház, majd mesterséges anyagokból készült utánzatai léptek. Akár a koráll szóból a kaláris, a gyöngy szó is általános értelemben, bármilyen gyöngysort is jelenthetett később: készüljön bár a gyöngy üvegből vagy porcelánból, legyen gömbölyű vagy szögletes oldalú, tojásdad vagy henger alakú.

A gyöngysor korábban a leányok és menyecskék templomi öltözetének volt csak része. Idővel ünnepre drágább vagy többsoros, míg más alkalmakra, táncra, sétára, inkább feltűnő, pl. nagy szemű gyöngysorok voltak illőek. Helyenként a gyöngynek betegségtől óvó erőt tulajdonítottak, s ezért hétköznap is felvették pl. a Komárom megyei Martoson vagy a kalotaszegi Inaktelken. Göcsejben, éppen óvó erejében bízva, az öregasszonyok is viselték. A gyöngy használatát íratlan szabályok határozták meg. A Mezőségi Széken még századunk közepén is 2–3 soros vörös gyöngy illett a 2–3 éves kislánynak, 7–8 éves kortól 5, 10 évesen 8–10, 15 évesen – mint nagylány – már 15 gyöngysort viselt hétköznap is a leány. Legtöbbet az újmenyecskék hordtak szemmel verés ellen. 30 éves kortól a {721.} vörös gyöngy sötétedni kezdett, sötétbordóba, feketébe ment át. 50 év felett több a fekete és kevesebb a sötétvörös, 65 év felett pedig már csak fekete gyöngyöt viselhettek.

Kisebb közösségen belül a gyöngysorok száma vagyoni különbségekre is utalt. Kapuvárott pedig szegényebb családokban csak a leány, módosabbaknál azonban a fiatalasszony is viselt gyöngyöt.

Korábban ugyancsak a legtehetősebb rétegek szerezhették be a fehéres édesvízi vagy esetleg igazgyöngyöt, a szomszédos Ukrajnában és a Balkánon is olyan nagyon kedvelt korallt (Tkach, Y. 1986: 31) és a polgári hatásra terjedő sötétvörös gránátot. Később azonban országszerte általánosak lettek ezek többé-kevésbé hű utánzatai is. A 18. századi magyar nemzeti viselethez tartozó, viaszra öntött nagy üveggyöngy, gyertyaöntők termékeként, még századunk elején is felbukkant. Kedvelték a Rábaközben s Nógrádban, ahol a hozzá hasonlóakat is viaszkgyöngynek nevezik. A polgári viseletben is közkedvelt üveggyöngy a múlt század elejétől, pl. Szentesen már 1825 előtt, Kalotaszegen 1860-tól, a torontáli magyaroknál pedig 1910-től a lányok fő ékessége. A sokféle formában és számtalan színárnyalatban kapható, leginkább cseh gyártmányú, üreges gyöngyök után újabb stílust jelentettek a tömör, apró szemű, öntött üveggyöngyök. A sokféle gyöngy adta lehetőségből tájanként különböző válogatással helyileg jellemző csoportosítású, színű gyöngysorokat viseltek. Az átlagosnál díszesebb viseleteknél, mint Mezőkövesden 30, a Kolozsvár melletti Györgyfalván 32 sor apró szemű gyöngyöt is feltettek. A gyöngysor lehetett szorosan nyakhoz simuló: a Kalocsán használatos 2–4 soros hólyag {722.} gyöngyöt így, szorosgyöngynek használták. Korábban a mély nyakkivágást takarták a lazán, egyre hosszabbodó sorokban a mellre is leomló füzérek, míg a zárt, polgárias ujjasokon már az összes gyöngysor lazán lelógott a mellre. A gyöngysorokra, a középső vagy legalsó füzér közepébe csöngőket is fűzhettek. A Nógrád megyei Rimócon a katonák parolijának csillagát, itt és Bujákon is „tüdőszín” kaucsukvirágot, másutt fémkeresztet vagy -szívet, a Dráva mentén, Bőközben és az Esztergom megyei Muzslán pedig szalagcsokrokat illesztettek a gyöngyre.

Bár szórványosan másutt is előfordult, pl. Mezőkövesden, mégis leginkább a sárközi falvakban kedvelték a gyöngyéknek, gyöngygallérnak, nyaksisnak is nevezett hálószerűen kialakított gyöngysorokat.

A nyaklánc az újabb paraszti viseletekben legalább olyan kedvelt, mint egykor a gyöngy volt. Bár nyakláncot helyenként – mint a Borsod megyei Szendrőn – a férfiak lószőrből is fontak, s a Balaton mellékén szaruból is készítettek a pásztorok, lényegében csak az ezüstláncokat tartjuk valódi ékszereknek. Ezüstláncot férfi csak pogány amulettként vagy keresztény jelképekkel, csüngőkkel ruha alá rejtve viselt, a nők azonban láthatóan, ékszerként hordták. Az ezüstlánc csak az első világháború táján terjedt el általánosan a gyöngy rovására. Korábban csak a gazdag mezővárosok jómódú gazdalányai viseltek láncot, akár aranyból is. Az ezüst- és aranylánc napjainkig presztízsjelölő parasztviseleteinkben.

A különféle nyakékeket díszíthették rájuk akasztott pénzdarabokkal. Ezek segítségével a maga nyers valóságában fitogtathatták, hogy viselőjének milyen sok pénze van. Bár azzal, hogy az érmét a felerősítésre alkalmassá tették, meg is fosztották forgalmi értékétől. {723.} 1868-ban az egri lányok és menyecskék gyöngynyakékén – a helybéli rácokét utánozva – egy vagy három húszas vagy ezüsttallér díszelgett. A pénzes nyakék mégis inkább a déli országrészeket jellemezte, ahol elterjedése közvetlen kapcsolatban volt a balkáni, délszláv népviseletekben ismert legdúsabb, legjellegzetesebb pénzes nyakékekkel. A pénzes nyakék magáról a felhasznált pénzről kaphatta nevét: Bácskában pl. a 18. században használatos pénzféleség után lázsiás, a Duna menti déli falvakban húszas, másutt, így a Sárközben (1862) a nagyobb értékű érme után tallér volt a neve. A Tisza Dunába ömlő szakaszán s fel Szegedig egyszerűen pénznek nevezték.

Szegényesebb tájakon, a déli Bácskában textilpántra, Kalocsa, Baja környékén gyöngyök közé fűztek 1–5 pénzérmét. Századunk elején külön erre a célra ezüstláncok is készültek pl. a bajai ötvösöknél. A különféle méretű pénzek felerősítési sorrendje, az egyszerre viselt pénzsorok száma tájilag és egy-egy helységen belül a vagyoni helyzettől függően változott. A szeremlei és érsekcsanádi református nagygazdák lányai megengedhették maguknak, hogy egyszerre két-három sort is felvegyenek. A gazdagabbak aranyat is illesztettek az ezüstpénzek közé. A leggazdagabbnak a bácsbokodi 50 holdas parasztok vallották magukat azzal, hogy teljesen aranypénzből csináltatták lányaiknak az aranylázsiást.

A pénzes nyakék „élettörténete” követte tulajdonosáét. Már a kislányok gyűjtögették az ajándékba vagy örökségként kapott érméket. Konfirmálásra, az iskola befejezésével vagy pl. az első marokszedés alkalmával jutalmul is kaphattak lázsiást. A legpompásabb {724.} lázsiás azonban a menyasszonyt illette meg, amit pl. századunk fordulóján Baja környékén, a vőlegénytől kapott jegypénzből csináltattak. A lázsiást templomlátogatás, bál, lakodalom, vasárnapi séták alkalmával vették fel. Korábban 30–40 éves korukig – míg házasulandó gyermekük nem lett – viselték, „akkó má nem illett” (Bátmonostor). Másutt, így Érsekcsanádon csak addig hordták, „míg családjuk nem volt”.

FÜLBEVALÓK

A fülbevaló az egyetlen olyan manapság is használt ékszer az európai és magyar kultúrában, amelynek viselete a test deformálásával, a fül átszúrásával jár. Főként a nők, ritkábban – hiedelmi okokból s többnyire csak egyik fülükben – a férfiak is viselték.

Fülbevalónak főleg a keleti országrészekben, a Tiszántúlon nevezik, a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon függő, míg a keleti és déli részeken fülönfüggő a neve. Az erdélyi és moldvai csángóknál a román eredetű csercse szó (ÚMTSz I. 794) is jelöli.

A honfoglalás kori, karikára fűzött agyaggyöngyös fülbevalók történeti folytonosságát ugyan nem követhetjük nyomon, a bolti fülbevalókra húzott csüngők alkalmazása hasonló elven alapszik. A szegényebb parasztlányok sok helyen, így Mezőkövesden, Baja környékén, házi kenderspárgára fűzött gyári színes üveggyöngyöket kötöttek bele {725.} átfúrt fülcimpájukba. Bár csak a fém fülbevalók értendőek a valódi ékszerek közé, megemlítendő, hogy készültek fülbevalók lószőrből – délszláv nemzetiségeinknél is –, és pl. a rimaszombati csutorások még a századfordulón ökörszarvból is csináltak fülbevalókat.

Bár a fülbevaló történelmi múltja a bronzkor óta nyomon kísérhető, s európai, néhol túlzott használatát, így Szicíliában 1425-ben még tiltani is kényszerültek (Herald, J. 1981: 180), a magyar parasztság körében nem volt jelentősége, s csak a 19–20. században a városi hatásra terjedő fülbevalódivat érdemel említést. A fülbevaló ekkor is csupán a kevésbé hagyományőrző vidékeken tűnt fel, ahol a paraszti munkák és a parasztos fejviselet nem akadályozták használatát. Jelentőségének növekedése szinte párhuzamos a polgárosodással, vagyonosodással, ennek megfelelően presztízsjelző is. Ahol aztán divatja elterjedt, a szegényebbek réz-, a vagyonosabbak ezüst-, majd a szegényebbek ezüst-, a módosabbak aranyfülbevalót vásároltak. Legkedveltebbek a sima, karika alakú vagy préselt, félgömb, lencse alakú fülbevalók voltak.

Fülbevalót a kislányok keresztelői ajándékként, később konfirmációra, bérmálásra újabbat, koruknak megfelelőt kaptak. A bálba járó lányok Baja környékén kedvelték, ha a fülbevaló csüngői tánc közben ritmusosan a pénzes nyakékhez verődve csörögtek.

A fülbevalót elsősorban ékszerként viselték, de fontos volt az óvó, gyógyító erejébe vetett hit is. Ahol inkább ilyen céllal használták – így Mezőkövesden vagy Békéscsabán – akár betegségüket, a fülbevalót is titkolták. Reményük szerint a fejfájást, szembetegségeket gyógyította. A fájós szemű nők, pl. a bukovinai Istensegítsen cérnát, Mezőköves-den verezneket, házi kenderfonalat kötöttek a fül furatába. A közhiedelem szerint azonban az aranyban rejlik a legerősebb hatóerő, ez „jobban tartja a szemnek a világosságát, fényességét”. Másutt a fülbevalón viselt ékkő erejében hittek: a Somogy megyei Karádon és a Baja melletti Érsekcsanádon kékes kővel ellátott csúzfüggőt, a közeli Sükösdön opált viseltek a szem, a látás erősítésére. Még erősebb volt a férfifülbevalók elhárító, gyógyító szerepébe vetett hit. A Mezőségen, pl. Melegföldváron a nők nem viseltek fülbevalót, amit pedig „régen igézés ellen már a kisfiúknak egyik fülébe helyeztek” (Kós K. 1972: 192).

{726.} KARKÖTŐK

A csuklóra rögzíthető laza karkötők és a merev karperecek a középkorban még a bő ruhaujjat fogták a karhoz, vagyis mindkét karon viselték őket. A 17–18. században – korábbi funkciójukat már elveszítve – a „kézre való perecek” vagyonképző ékszer szerepe vált fontosabbá, s idővel csak egy karon hordták. Az egyszerű köznép, de még a módos debreceni polgárasszonyok is csak selyem és bársony karkötő pántlikákat használtak a 18. század közepén a bő ingváll ujjainak lekötésére, díszítésére. A pántlikák ilyen szerepe ugyan később sem csökkent, a paraszti viseletben az alsó kart díszítő karkötőként fém változatuk csak nagyon kevés helyen alakult ki, pl. ahol a pénzes nyakékek ismertek, az ötvösök csattal záródó pénz karcsatokat is csináltak megrendelésre.

A karkötőnek fontosabb volt hiedelembeli, mint ékszer szerepe. Általános európai szokás volt, hogy az újszülött karjára piros korallfüzért kötöttek, amit nálunk faluhelyen országszerte piros pántlika helyettesített, hogy a gyermeket „mög ne verjék szömmel”, a kis ékesség elterelje az ártó szem figyelmét.

GYŰRŰK

A gyűrű – ótörök eredetű nevéből következtethetően is – régi és kedvelt ékszere a magyarságnak. A gyűrű ritkábban láncszerű, gyakrabban merev, zárt karika, ill. kör alakban meghajlított pánt, s ilyenkor végei nem érnek össze. Az egyenletes szélességű
abroncs, a karikagyűrű alapformának is tekinthető. Ha már díszítményt kap, fejesgyűrűnek nevezzük. Ez lehet külön fölerősített fémfejjel pecsétgyűrű vagy ékkővel díszített kövesgyűrű.

A gyűrű a régi magyaroknál vasból készült. Honfoglalás kori sírokból rézből és bronzból öntött fejesgyűrűket is kiástak. A kora középkorban a bronz- és ezüstgyűrűket már a szegényebb köznép is használta, a 15–16. században pedig közepes tehetségű férfiak és nők sírjából is kikerültek aranyozott ezüstgyűrűk fejjel, kulcsos, lakatos csüngőkkel, ékkövekkel, pl. Tolna megye egykori Ete nevű mezővárosában (Parádi N. 1970: 224). A 16–18. században a felföldi és erdélyi ötvösközpontok körzetében és a debreceni cíviseknél is a színarany vagy aranyozott ezüstgyűrű volt a legkedveltebb ékszer, leginkább ékkövekkel, zománcos díszítményekkel, pecsétlő fejjel ékesítve.

A parasztság körében, a gyermekjátékként készült növényi fonadékokon kívül a nem fémből készült gyűrű használata ritka, pl. a századfordulón Gömör-Kishont megyében az üveggyöngyös lószőrgyűrű és az ökörszarvból esztergált gyűrű volt kedvelt. A fémgyűrűk anyaga rangjelző. Korábban a szegények réz-, módosabbak ezüstgyűrűt viseltek. A cigánykovács formázta karika- vagy köves rézgyűrű az Őrségben és a felföldi megyékben tartotta magát legtovább. A szatmári Tiszaháton a 19. század elején a leányok „ujjaikon réz karika gyűrű, lakatokkal, apró kulcsokkal s más rezgőkkel” fölékesített (Uszkai M. 1846: 6), vagyis egy régies, reneszánsz gyűrűformát viseltek. Dunaszekcső, Szeremle szegényebb parasztcsaládjaiban házilag készítették a nők karikagyűrűjét kilyukasztott sárgaréz kétkrajcárosból. A múlt század végén pakfongyűrű is előfordult pl. az Abaúj megyei Nyíriben, de ekkorra már általánossá váltak bizonyos parasztos stílusban készült ötvös ezüstgyűrűk, karika- és fejesgyűrűk. Eleinte a kerek vagy szív alakú {727.} fémfejeket kedvelték a Csornáról, Martosról, a Kisbalaton mellékéről és Érsekcsanádról származó adatok szerint. Ekkorra azonban már a köves ezüstgyűrűk is országszerte divatoztak, legtöbbször három, középen nagyobb, a szélsőktől elütő kővel. Ugyanekkor a katolikus vidékeken kedvelt volt a keresztes gyűrű, fejként ráforrasztott feszülettel. Az aranygyűrű a századfordulón még a városi, polgári divathoz tartozott, „parasztnak akkó még nem vót aranygyűrűje” a gazdag Kapuvárott sem, s később is társadalmi rangjelző, a városiasodás jele maradt.

A gyűrűk ékszer funkciója nem volt kizárólagos. Bár a mezővárosok gazdag lakosai már a 16. században használták okirataik hitelesítésére pecsétgyűrűiket, legsajátosabb szerepe a jegygyűrűnek volt. Jegygyűrűt a középkorban még csak a menyasszony kapott, de a 16. század után már „gyűrűt cseréltek”. A 16–18. században még több nemzedék eljegyezhette magát egy örökölt jegygyűrűvel, a 19. századtól azonban már illő volt, hogy minden jegyespár újat vegyen. A korábbi kövesgyűrűk helyébe csak a 17. századtól lépett a sima karikagyűrű.

A magyar parasztság körében a férfiak ritkán viseltek, s akkor is csak pecsétgyűrűt. Kis kövesgyűrűt a kislányok szüleiktől, komfirmálók, bérmálkozók keresztszüleiktől, eladó leány a szeretőjétől szokott kapni. Ezt mátkagyűrűnek is mondták, amolyan foglalónak is számított, amiért a leánynak pl. Györgyfalván illett bokrétát adni cserében. Ha már 3-4 bokréta volt a legény kalapján, ezüst pecsétgyűrűvel viszonozta azokat, s mikor nősülni akart, arany pecsét- vagy kövesgyűrűt vett menyasszonyának (Papp Jánossy M. 1971: 541). A szeretőtől kapott gyűrűket ünnepen, templomba vették fel. Csak nagyon gazdag tájakon, Kapuvárott, Érsekcsanádon viseltek hétköznap középső vagy nevetlen ujjukon, kisujjukon gyűrűt. Csak később terjedt el – polgári hatásra –, hogy a negyedik ujjra húzták a gyűrűt és ezzel párhuzamosan maga a gyűrűsujj elnevezés is. A múlt század elején az Esztergom megyei Muzsláról, a Dél-Duna-mentéről, később Kalotaszegről ismert, hogy mindkét kezük több ujjára gyűrűt húztak, összesen tízet. (Hasonló túlzásokat visszaszorítandó Firenze városa már 1415-ben elrendelte, hogy a nők egy vagy több ujjon egyszerre csak 3 gyűrűt viselhetnek, s köztük csak egy lehetett köves vagy gyöngyös gyűrű. Herald, J. 1981: 173). Esküvő után a sok gyűrű azonban mind a fiókba került, legfeljebb a jegygyűrűt viselték tovább.

{728.} Az egyházi szertartásban betöltött szerepe miatt a gyűrű egykori misztikus ereje – amely a görög–római idők óta a belsejébe vésett mottóban rejlett (Cunnington, Ph.–Cunnington, C. 1972: 117–120) – inkább feledésbe ment, mint a többi ékszeré. Alsó-őrben „csak a cigányok által árult rézgyűrűt hordták az asszonyok, akiknek gyakran volt fejfájásuk”. Szeremlén úgy tartották, ha gyűrűt viselnek, a görcs és a zsibbadás nem bántja a kezet, s ezért alkalmilag még lábujjukra is rézgyűrűt húztak éjszakára. Sárrét-udvariban pedig a sárgaságos beteggel olyan vizet itattak, amibe sárga aranygyűrűt helyeztek.