JEGYZETEK

103-1
L. Szekfű Gyula idevágó fejezeteit, Hóman–Szekfű, Magyar történet, IV. k. (1929).

105-2
Musztafa pasa írása 1570-ből (l. Akad. Ért. 1908. 331. [Takáts S.]).

105-3
Nyugat 1924. 1. sz. 58. (Kádár Kata balladája.)

105-4
A Szilágyi és Hajmási monda szövegtörténete. IK. 1930.

105-5
L. Tinódi zenéje c. dolgozatomban (e kötet 43. lapján) az idevágó irodalomtörténeti álláspontot, hozzá Thaly, Századok, 1871. 31.: „Ismeretes tény a XVI., sőt részben még a XVII-ik század magyar históriás-énekszerzőiről is, hogy ők – Tinóditól egész b. Liszti Lászlóig – műveiknek csupán külső, versezeti alakjában s illetőleg a hegedősök még azok dallamaiban keresték, koruk ízléséhez képest, a poézist, – nem pedig a költői alakításban, berendezésben és előadásban” és Szilády, RMKT. III. XXXV.: „azt lehetne hinni, hogy ezt a hatást nem ezeknek a szövegeknek, hanem csak dallamuknak kell tulajdonítani…”

106-6
L. például Ethnogr. 1926. 92. és Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről (1927.) 69. sz.

106-7
Dézsi Lajos, Magyar tört. tárgyú szépirodalom (1927) 11. l.

106-8
L. Péterfy, Sacra concilia, 1792. II. 93. RMKT. I. (1921) 417. l.

107-9
Kelemen Kőmives balladája, Zenei Szemle XI. (1926) 2. sz. Hogy a strófikus variálásnak ez az elve az ázsiai népzenékben is ismeretes, arra nézve l. A. Zatejevics: 1000 Pjeszen Kirgizszkavo {138.} Naroda, Orenburg, 1925. 638. sz. – A variációs suite alapjairól a székely népi tánczenében l. Erd. Múz. 1909. 328. (Seprődi János: A székely táncokról.)

107-10
L. Tinódi zenéje c. dolgozatomban (e. kötet, 61 s köv. l.)

107-11
Hasonló probléma merül fel a Kákonyi Asverusához (1544), ill. Sztárai Igaz keresztényeihez (1549) mellékelt Hofgreff-gyűjteménybeli dallamnál.

107-12
L. Kodály Zoltán: Árgirus nótája (1921.) 11–12.

107-13
”…als dann muss man am gelegenen ort zwo syllaben vnter eine noten zwingen… vnd muss dieselbe note alda gebrochen werden”. Meister, Das kath. deutsche Kirchenlied I. (1862) 92. l. – Hofgreff gyanítható német nyomdai iskolázottságáról l. Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században (1929) 79. l.

108-14
Péczely Lászlónak e dolgozat elkészülte után megjelent tanulmánya (A XVI. századi énekköltés formái, Keszthelyi prémontrei reálgimn. ért. 1931), vallásos-lírikus szövegek és ritmikai alosztályok bevonásával, 58 versformát különböztet meg a korszak formakincsében; ugyanő a ritmusok szélesebb kereteken belül való kötetlenségében látja az énekben fogant XVI. századi magyar verselés legfeltűnőbb jellegzetességét.

108-15
L. Tinódi zenéje (e kötet 48–51. l.).

108-16
L. a Marot–Béza-féle hugenotta zsoltároskönyv 3. és 19. zsoltárát, valamint a Simeon énekét (1538–51).

109-17
Hogy a jambus ekkor már nemcsak latin himnuszfordítások révén, de egyéb (humanista) források nyomán is ismeretes volt Magyarországon, érdekesen bizonyítják pl. Bornemisza Péter Elektrájának jambikus klauzulái. L. Waldapfel Imre: Bornemisza Péter nyelvművészete (Nyugat, 1931: 124.)

109-18
Az 5-tagú ütemnek már a középkorban hagyományos 6-os kiegészüléséről l. A. Piotrowski: Die Quintuplizität der Rhythmik mittelalterliche Melodien. Rostock, 1910.

109-19
Asztalos András levelei Szenczi Molnár Alberthez, 1608–9. L. Dézsi L.: Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai (1898.) 323., 297., 253. l.

110-20
L. Kodály Zoltán: Árgirus nótája, 1921, Bartók Béla: A magyar népdal (1924) 213. sz. Lajtha László: A „Basa Pista” népballada történeti háttere, Zenei Szemle, 1928. 48.

110-21
Erdélyi Pál: A XVI. és XVII. századi magyar históriás énekek. Magyar Könyvszemle, 1887. 177–78.

110-22
Vö. uo. 168–69.

111-23
I. h. 152.

111-24
Vö. A. O. Väisänen: Die Leier der Ob-ugrischen Völker, Eurasia Septentrionalis Antiqua VI. 1931. 18. H. J. Moser: Die Epochen der Musikgeschichte (1930) 8. l.

111-25
RMKT. III. 266. és 268. – Az „elzörgetést” illetőleg vö. Zrinyi Péter levelét 1633-ból: „még ma egy davorit elzörgetek a Homonnai uram tamburásával”. Takáts S.: A magyar mult tarlójáról (1926.) 90. l.

111-26
RMKT. III. 43.

111-27
IK. 1914. 87. és 90. (A helyesírást megváltoztattuk.)

111-28
Magyar Nyelv 1914. 455. (Ődöngő Ábel [= Takáts Sándor]: A körmendi levéltárból), Takáts S.: Régi idők, régi emberek (1922) 67–68. – Irodalomtört. Közl. LVII. 1953. 232–33. (Stoll Béla: Szendrői hegedős-ének.)

111-29
Figyelő, 1886. 330. (Kemény Lajos közl.) Vö. Valkai János papjában (1573): „… ének szóval kuldullyon… hegedülve kéregessen” stb.

112-30
RMKT. IV. 232. és 237.

112-31
Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I.(1915) 429–30. l. (A török–magyar énekesek és muzsikások.)

112-32
Uo. 422.

112-33
A régi magyar énekmondók. EPhK. 1917. 201. és köv., 277. és k. l.

113-34
L. Gombosi Ottó cikkét, Zenei Lexikon, II. 635–37.

114-35
L. Csánki Dezső: Mátyás udvara (1884) 76–77. Gombosi Ottó: Zenei élet Mátyás király udvarában, Muzsika, 1929. 4. sz. 28–29. l.

114-36
Galeotto, 31. cap.

114-37
Vö. Gárdonyi Albert: A Báthoryak és a zeneművészet, Muzsika, 1929. 6–7. sz.: 33–36. l., ill. Takáts Sándor: A magyar múlt tarlójáról (1926) 91. l.

114-38
Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I. (1915) 427 l., ua. Emlékezzünk eleinkről (1929) 45. l.

{139.} 114-39
Ua.: Rajzok a török világból. I. (1915) 427. l.

114-40
Ua.: A régi Magyarország jókedve (1921) 152. l.

114-41
Ua.: A török hódoltság korából (Rajzok a török világból, IV.) 1927. 498. l.

115-42
Szamota–Zolnai: Magyar Oklevélszótár (1906.) 573. l.; Takáts S.: Rajzok I. 424.

115-43
Grünn Albert: Egy XVI. századi néplantosról. Ethnogr. 1903. 268. l. 1564-i adat.

115-44
Szamota–Zolnai: i. m. 363., Takáts S.: Rajzok a török világból I. 426.

115-45
Szamota–Zolnai i. m. 963. Takáts S. i. m. 427.

115-46
Apologia. 1588. 498.

115-47
Takáts i. m. 424.

115-48
Sas Andor: Szabadalmas Munkács város levéltára 1376–1850, Munkács (1927) 114. l.

115-49
Actus I. Scena 1.

115-50
Tört. Tár 1878. 664–65. Magyar Nyelv 1929. 151.

115-51
Századok, 1874. 80.

115-52
Károlyi Árpád és Szalay József: Nádasdy Tamás nádor családi levelezése (1882.) 30. l.

115-53
Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból (Magyar Leveles Tár I. 1861.) 45. l.

115-54
Századok, 1874. 81.

115-55
L. Székely oklevéltár III. 300. Szekfű, Magyar tört. IV. (1929) 296. l.

115-56
Deák Farkas: Forgách Zsuzsánna (1885) 12–13. l.

115-57
A históriás énekről szóló egykorú híradásokhoz fűzzük hozzá pótlásként Cuspinianus-Spieshaymer János és Oláh Miklós egy-egy tárgy-, illetőleg zenetörténeti szempontból figyelemreméltó feljegyzését. Előbbi az Oratio prorepticaban (1526, ed. Podharczky, Buda, 1841. 52.): „Sed tunc vixerat Paulus Gnysi (Kinizsi), Stephanus de Bator senior… qui quotidie manus cum Turco conseruerunt, semper victores, ut et hodie eorum praeclara gesta ad Citharam decantantur. Non enim amatoriae cantilenae, ut apud nostrates, sed virorum fortium gesta, de Johanne Huniade, de Mathia, de Paulo Gnysi et Stephano Bator seniore circumferebantur.” Utóbbi a Hungaria et Atilaban (1536, ed. Kollár, Bécs, 1763. 103.): „quem (t. i. Detricum) in hunc diem Hungari in suis cantionibus, more Graeco historiam continentibus, Detricum immortalem nominant.”

116-58
Vö. Erdélyi Pál i. h. 41. l.

118-59
Horváth János szerint (A középkori magyar vers ritmusa 1928. 74–76.) sapphikus eredetű.

130-60
L. IK. 1928: 111–12.

133-61
L. Aus den Forschungsarbeiten der Mitglieder des Ung. Instituts und des Coll. Hung. in Berlin, 1927. 143. (Fitz József: G. M. Cassai und seine Bibliothek.)

133-62
L. újabban IK. 1930. 355.

133-63
Századok, 1871. és Vitézi énekek I. 1864.

135-64
Utóbbiakra nézve l. részletesebb dolgozatomat az IK. 1928–29. évf.-ban. (Az itt felsorolt hangsúlyos sapphikusokhoz még hozzáfűzhetünk két Horatius-dalt: egyiket, az Integer vitaet Felvinczi György Comico tragoediája idézi nótául 1693-ban, a másikat Pálóczi Horváth Ötödfélszáz éneke jegyzi fel 1813-ban 198. sz. a.: Rectius vives stb.) Úgy látszik Magyarországra való elközvetítésükben szerepet játszott Honterus János 1548-ban Brassóban kiadott metrikus óda-anthológiája (21 négyszólamú kóruskompozícióval). Hogy az erdélyi szászság egyébként e kor magyar irodalmában és zenéjében nemcsak ösztönző és közvetítő szerepet játszik (ahogyan éppen a Honterus-féle ódagyűjtemény vagy a Fortunatus-mese mutatja), hanem „elfogadó”, átvevő szerepet is, azt Szerdahelyi Mihály históriás énekének (1595) egykorú német átdolgozása bizonyítja. (L. Zenei Szemle, 1928. 159.).

135-65
Ezt a két sorfajt népzenei szempontból azzal jellemzi Bartók Béla, hogy előbbiből fejlődött ki az új dallamok egész osztálya, utóbbi pedig magyar specifikum (Ethnogr. 1931. 52.)

136-66
Az ilyen esetek természetesen nem jelentik feltétlen bizonyossággal azt, hogy maga a dallam, hanem csak azt, hogy annak legismertebbé vált szövege későbbi a nótajelzéssel ellátott szövegnél!

137-67
R. Lach szerint keleti zenekultúrák egyik fő-jellegzetessége („Variationsdrang”).

137-68
A Hofgreff-énekeskönyv dallamainak legújabb kiadását és a rávonatkozó újabb irodalmat l. Csomasz Tóth Kálmán művében: A XVI. század magyar dallamai (1958).