{103.} 1.

A MAGYAR MŰVELŐDÉS TÖRTÉNETÉBEN a XVI. század leghatalmasabb és legmélyrehatóbb fordulatok egyikét jelenti. Ugyanakkor, midőn a magyarság kezéből lassan, de biztosan kisiklik a politikai önrendelkezés joga s alig eszmélő akaratának e téren nem tud többé érvényt szerezni,103-1 amikor a nemzet legelkeseredettebb élet-halálharcát vívja s Európában való elhelyezkedése alapjában kérdésessé válik: ez a serdűlő korába jutott fiatal műveltség a maga rejtélyes és viharos életének egyik legmagasabbra lendülő hullámhegyére érkezik. Ne csak Balassi lírájára és Tinódi zenéjére, Bornemisza Elektrájára vagy Heltai meséire, Gyergyai Árgiusára vagy a vizsolyi bibliára gondoljunk; ne csak a sárvárújszigeti nyomdára és a nagyszombati iskolára, az erdélyi politika európai perspektiváira s a felvidéki képzőművészet reménykedő szárnypróbálgatásaira: hanem általában a politikai állásfoglalásnak, az idegen invázió elleni védekezésnek, a vallásos érdeklődésnek, az általános kérdések iránt való fogékonyságnak arra a rendkívüli erejére, amelyet a század hetvenes-nyolcvanas éveiig szinte évtizedről-évtizedre fokozódó mértékben láthatunk; arra a beolvasztó, feldolgozó készségre, mely idegen műveltségek hajtásait is ösztönös bátorsággal pálántálja át hazai földbe, hogy beoltsa vélük az autochton művelődés fiatalon viruló törzsét. A XVI. század magyar közműveltségének van egy olyan tényezője, mely ilyen egyetemes méretekben, ilyen széleskörű hatással jóformán ismeretlen a régi („személytelenebb”) magyar szellem birodalmában – ez az új tényező a maga képességeit öntudatosan felismerő és kifejtő egyéniség. Mondhatnók, hogy ezt a szót, ezt a hangot: én – a XVI. század iktatta be az öntudatos magyar művelődés történetébe. Hozzájárult-e a humanizmusnak az a keletre vetődött hulláma, mely a XV. század utolsó harmadában Magyarországon felvillan, hozzájárult-e a renaissance nyugati árama, esetleg a reformáció nagy európai földindulása: nem tudjuk. De való, hogy ez az új és sajátos, önmagára eszmélő, szabad egyéniség az, melynek nyomait lépten-nyomon ott találjuk a XVI. század magyar történetében, ő az, aki a végvárakban személyes bátorságával veri vissza a törökök támadását, ő az aki nyomdát alapít, aki Melanchton körével levelez, aki hitvitákat provokál, államjogi tervezetet dolgoz ki, virágénekkel botránkoztatja a prédikátorokat, új felekezetek ügyében harcol: térít vagy visszatérít, históriát ír, krónikát {104.} énekel, tanít és presziflál, később felkelést szervez és trónt döntöget; a XVI. század magyarja, kire – mint minden korszak magyar vezető szellemeire – az a nagy feladat hárul, hogy a régi magyart az új európaival egyetlen, új értelmű egységben, egy új magyar műveltség kiépítésében foglalja össze.

Ez az új, öntudatos egyéniség természetesen ott hagyja a maga jellegzetes nyomait a magyar zene területén is. Hiszen éppen a XVI. század az a korszak, melyben a magyar műzenei műveltség – tehát személyes, individuális jellegű zenei kezdeményezés – első határozott emlékeivel találkozunk. Tinódi és a Hofgreff-gyűjtemény melódiái, ha népi gyökerekből sarjadtak is, kétségkívül nem népi s talán sokszor még csak nem is népies kompozíciók (ezt dallamszerkezetük, tagolásuk sajátos, sokszor sztereotip kiterveltsége, a régi magyar népi dallamvilágtól való távolsága bizonyítja), hanem felismerhetően egyes emberek művei, énekszerzőké, kik több-kevesebb zenei képzettség birtokában „nótáikat is csak ők maguk gondolák” s jórészt maguk is adták elő. És éppen velük kapcsolatban, most hirtelen feltűnik az előadás problémája is. A népi műveltség világában az előadás sohasem vitás, problematikus dolog, ott a műalkotás és annak életrekeltése, megmutatása között soha sincs akkora távolság, mint a városi műveltségben, mert hiszen ami él, mindenki száján él; legfeljebb arról lehet szó, hogy vannak jó énekesek, jó mesélők stb., akik jobban, teljesebben tudják magát a dalt vagy a mesét. Maga a közös vagy közösen elfogadott termés azonban előadásában is közös tulajdon, hiszen éppen azért egyetemes, mert mindenki tudja, mindenki elmondhatja, elénekelheti; a XIX. századi cigányzene például éppen azért vált a magyar népi termés egy újabb, félig városi részének népszerűsítőjévé, mert az egyetemes népi dallamvilágnak csak egy felületesebb rétegébe, a sajátos módon előadhatóba kapcsolódott bele. A XVI. század azonban a régi, kétségkívül osztatlanabbul népi műveltséggel szemben új jelenséget hoz: az egyéni termés és az egyéni előadás fontosságának felfedezését. Az a társadalom, mely már tudja, hogy van jó és rossz hegedős, melynek felötlik, hogy a muzsikus „az ő hegedőjét főhajtván rángatja” s hogy valamilyiköknél „jobb nincs az rácz módban”, mely megrója, ha az énekmondó zenész „véti ő nótáját, vonszja az fáját” (Tinódi), melynek számára a hangszeres együttest „csoda mely szép gyönyörűség hallgatni” (Zrinyi György), mely már méltányolja az „ars canendi”-t (Tinódi nemeslevele) s nemcsak azért kínálja borral a hegedőst, hogy „hadd üsse el az rozsdát az torkáról”, hanem valóban „nem felejti hegedősét, lantosát” (Ilosvai), mert a „szép hangos szavú éneklés” (Zrinyi György) neki is ideálja – mely már megszabja, hogy „az lant szó szépön zöngedözzön”, de „ne ordítson”, s melyet felháborít, ha a mulató társaság zajától „énököt, sem lant szót nem hallhatsz” (Tolnai Bálint): már tudatában van, mit jelent énekelni, muzsikálni, előadni – s mit jelent figyelni az előadásra.

Másrészt épp az énekes-zenés előadásnak ez a felbontatlanul szoros egysége a mondanivalóval, a szöveggel, figyelmeztet rá, hogy előadó és hallgatóság itt még egyaránt közel vannak az egyetemes népi gondolatvilághoz; ahhoz a műveltséghez, mely még nem ismer olvasott, csak énekelt verset, s ha már meg is szerzi a nyomtatott széphistóriákat, azokat elsősorban mégis {105.} énekes formában fogadja el, mint még Gvadányi hölgyközönsége a Rontó Pál idején, tehát harmadfélszázaddal később. Az egyes ember élete mögött és mélyén még felismerhető a sok ember közös életének hullámverése. Talán ez a mély, átfogó, félig még népi közösség magyarázza, hogy a magyarság oly példátlan erővel tudja e korban megragadni és megmintázni mindazt, ami lelkében elmúlhatatlan; hogy rátalál a maga „végső” hangjára s hogy épp ezekben a lázas évtizedekben, melyekben „szüneti nincsen az nagy csatázásnak, útállásnak és leshányásnak”105-2 – melyek szakadatlan, tragikus példáit hömpölygetik az emberi erőfeszítések és emberi sorsok hiú esendőségének és ingatagságának – a múlandóság ily nagy diadala közepett, pusztulás és újjászületés e viharában megveti alapját mindannak, ami önnön lelke leghívebb tükrözésében maradandó és halhatatlan.