E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himalája legmagasabb csúcsának egy fennsíkjára épített csillagda.
Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre, mint régenten, ami nem is volt célszerű, mert egy pár ezer lábnyi magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is szolgál, amik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az ember lakta légkörből.
A himalájai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kísérje azt a legnagyobb világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és holt égitestek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.
A Himalája huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg; a világködök sohasem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott, egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül; éjjel pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangú csillagok, csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók, s a csillagok nem pislognak zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.
E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész földnek szolgáló csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.
Elmondjuk legelőször is az okát, hogy kisszerűnek, nevetségesnek ne lássék annak eszméje.
A csillagászat oda tökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is elfoglalt, mik a múlt század búvárai előtt még tilalmast képeztek.
Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésű lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint a föld legnagyobb gyémántja, s azt csak országok pénztára fizetheté meg. (A múlt század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor nagyobbított.)
Az ilyen óriási szem előtt megnyíltak az ég rejtett titkai. E távcsöveken keresztül a hold oly közelre jött hozzánk, mint földi láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett látni a nap sötét testébe, s a vörös fénydudorokban, mik teljes napfogyatkozások alkalmával a nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett ismerni a napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világűrbe; az óriási távcsövek előtt megadták magukat az állócsillagok; átmérőt mutattak, s távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak alkotó napjaikra, s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak, s melynek világot kölcsönöznek: ott a föld áll, s a napok forognak körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül forog; számuk átment az ezerbe (a múlt században csak száztízet jegyeztek, s két század előtt még csak kilencet), és aztán minden üstökös útja fel lett fedezve.
Ezen égi kísértetek száma, amik a bolygórendszerünkön keresztül-kasul vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a föld lakóira nézve, hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik egyszer össze.
A második millennium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki mese. Van annak csillagászati alapja is.
Az ismeretes üstökösök közül négy legnagyobbnak a visszatérése esik erre az időtájra.
Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század óta figyelik már, s rendes időre megjön. Mégpedig háttal megy előre, s keletről nyugatnak repülve kerüli meg a napot, ellentétben valamennyi bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a nap felé fordulva egy lángoló legyező alakját adják neki.
A második az 1811-i márciusi üstökös, mely a földhöz naptávolnyi közelben járt, s fél évig látható volt az égen, még hatvanmillió mérföldnyi távolságban is. Ennek iszonyú tömegnek kellett lenni. Az ugyanez évben ősszel megjelent második zsacskó alakú üstökös, középett egy izzó golyóval, nem fogja többé a földet fenyegetni, annak az útja a világűrben vész el, s nincs számára visszatérés.
A negyedik az 1843-i üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143., 1317. és 1493. évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió mérföldnyire nyúlik: kétszer annyira, mint a föld és nap közötti távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte, hosszú egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig ért.
Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a napot, hogy a földpályát csak az első szeli által, a többi kívül marad rajta.
Veszedelmes találkozás a földnek csupán az 1680-i üstökössel lehetne, mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett földünk röptével úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy vagy december 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba csapódjanak.
Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy üstökös közt, e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem bizonyul valamelyik tan valósága.
No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.
A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé közelített, a legcsekélyebb elhajlással ekliptikánkhoz.
Ebben az 1680-i üstököst ismerték föl.
Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás szerint kétezernyolcszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés, s ezt maguk az üstökösök deríték fel.
Először is kifeledték a számításból, hogy a napnak magának is van légköre, s ez a világéter, ami mentül távolabb van tőle, annál ritkább, éppen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló ellentállást talál teste előtt, amint a naptól távozik, s ez sokszorozza haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, amiből az üstökös áll, elveszti a világűrben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb térimére szorul, s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.
Így történhetik meg az, hogy az 1680-i fenyegető ellenség már háromszáztizenhat év múlva jelezi visszatértét, még most száz meg száz millió mérföldnyi távolban, de biztosan közeledve.
Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himalájai csillagda.
Voltak, akik nevettek rajta.
Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a földnek? Az üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.
Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak üstökösök, amiknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-i szeptemberi üstökös.
Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbé lehet félni, ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai biztosítanak. A föld „szabad tengellyel” bíró test, minő például egy pörgőcsiga. Ha egy pörgőcsigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.
– De köszönjük szépen – mondák erre a félők –, hogy ha éppen az én fejemre talál esni, s onnan ugrik vissza!
Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a földnek és az üstökösnek összeütközése. Láttuk a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje kétmillió mérföldnyi távolból elszakította egyharmad részét az üstökösnek. A föld is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az összeütközés a földre semmi hatással nem lesz, a földnek a gőzköre is tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s a föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely csupa hidrogénbül áll, ami sokkal tömörebb légkörünkön keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehúzni egy font víz alá.
Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint földünk légköre, a találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai erőmozzanat: ha egy mázsa olajat magasról zúdítunk le egy mázsa vízbe, bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre, bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lóderő hatalmával keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no, ez még a legkellemesebb halál neme lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a gyorsabb futású (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi, s levetkőzteti azt gőz- és légburkolatából; amikor azután a legkínosabb lassú halállal kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny után, fuldokolva, vérezve orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fű és fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt vitte tova az üstökös. Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínű. Két test összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a föld légkörébe csapódik, az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyúlékony gáz. S ebben a világfelgyújtó lángban a föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint mikor a nap gyűrűjéből kirepült. Nem ítéletnap lesz az, hanem csak ítéletperc.
Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az egész földet fenyegeti, s gondoskodott annak elhárításáról.
Hogyan? Az üstökösnek a földdel összetalálkozása elhárításáról?
Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére. Sőt ellenkezőleg, kívánatos lenne, hogy az 1680-i üstökös a földdel annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kívánságos indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a kettészakított üstököshözi távolát a föld viszonyaival egybevetve, kiszámítható volt, hogy ha a föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki nem jönne is. Hanem az azért mégsem fog hozzá közelebb jöhetni, mint harminc-negyvenezer mérföldnyire.
Miért nem? Azért, mert északról jön a föld északi sarka felé, s ahogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi pólus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével közelít felé. Ez gyönyörű látvány lesz, amint majd az északfény rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.
Igen, de hátha visszajövet találkoznak össze?! Mi lesz akkor, ha a föld délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negatív pólus fordul egymásnak szembe, s ismét eltaszítja a föld az üstököst, ez esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mérföldnyi távolból, mert a délsark negatív deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.
Miért tartották tehát kívánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel jutna ezen üstökös a földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?
Azért, mert az az üstökös már 1680. decemberben oly közel járt a naphoz, hogy csak 32 ezer mérföld választotta el tőle.
Az üstökösök útja pedig nem tökéletes, örökké egyforma tojásdad kör, mint a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a naphoz; végre bele kell esnie. Az 1680-i nagy üstökösnek ez elmélet alapján okvetlen bele kell hullani a napba a legközelebbi visszatérése alkalmával.
Amióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Venuson, s mely a napba beleesett. Ez interplanetaris üstökösök száma igen sok. E hullások támaszták aztán a napfoltokat, amint a tömegek áttörték a nap fényburkát.
Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.
Mármost ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a napba, ki lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az aequator alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi erővel még megvédhetjük magunkat.
Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer többi planétáit, amiknek lakói éppen úgy fognak szenvedni a nagy kataklizma miatt, ha a földünk novemberben találkoznék össze az üstökössel, amikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát megszaporítaná egypár százezer mérfölddel, s ismét dolgot adna neki valami tízezer esztendőre, amíg azt helyrecsavarogja.
Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a föld decemberben talál összejutni az üstökössel, amikor annak a pályakörén belül jár, s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát vonzerejével, s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a napba.
Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni csupán arra a föld lakóinak, ami egyenesen reájuk van bízva, amiről segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, aki a világokat forgatja.
Arra kell készen lenni, hogy lesz egy olyan esztendő, amelyben az egész földön körös-körül nem fog teremni az a növény, ami régi hazájában otthon van; Európában nem lesz semmi magtermő kalász, Amerikában cukornád, burgonya; Kínában elpusztul a rizs; Indiában lefonnyad a kenyérgyümölcs; Afrikában virágzáskor lehull a datolya; a Szigetvilágban elrohad a batatagyökér: egy esztendeig nem ad a föld az embernek enni!
Egy ilyen esztendő megelőzéséről kell gondoskodni az államok szövetségének.
S ez nehéz feladat lesz.
Mikor még kétévi járóégnyi távolra van a veszélyes kísértetcsillag a naphoz, amidőn még csak az óriás refraktorok adnak hírt róla, már akkor észrevehető a nagy nyugtalanság a társas életben. Pedig még csak a tudományosan mívelt népek beszélnek róla, amik hírlapokat olvasnak. Hát még majd akkor, amikor minden ember a kerek földön puszta szemmel fogja azt láthatni, mert az óriási fényüstök küllői még a túlsó, a felé nem fordult félgömb határán is túl fognak nyúlni, a déli félkörön lakóknak úgy fognak azok feltűnni, mintha a földből kiemelkedő tűzbálványok volnának! És ez a rém látható lesz az égen 1999. februártól, és közeledni fog azon év decemberéig, folyvást nagyobb tért foglalva el az égen: fényes nappal is látható rémkép!
Mit fognak csinálni az emberek idelenn?
Legelébb is azt, hogy felét a földnek vetetlen hagyják. Azt mondják: minek vessünk, úgy sem aratunk többé. Pedig még ez évben áldott időjárás lesz, gazdag aratás, bő szüret, jó bor, jó kenyér. De senki sem fog arra gondolni, aki arat és szüretel, hogy valamit megtakarítson. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgyis elveszünk. Mikor a művelt emberek is el fogják veszteni az eszüket, hát a félvadak hol keressék a magukét? Megszűnik az ész fegyelme az ösztön ellenében. Visszavadul állatnak az ember. Az erény, az erkölcs tilalmai széttörnek, féket veszt minden indulat; hiszen egy végzet vár mindenkire, akár jót tett, akár rosszat. Kereskedés, közlekedés megszűnik, felbomlik a belső rend. Aztán jön majd az éhség. Követelni fog ott, ahol talál. Az emberek megölik egymást egy falat kenyérért, s a civilizáció székhelyein megjelennek a kannibálok! Végre betakarja sötét palástjával az egész világot az újra hatalomra került vakhit; visszafoglalja elvesztett trónját a bigottéria, s a közeledő égi kísértettől féltében a világ minden népe menekülni fog az ő papjai, dervisei, lámái, boncai, ulémái palástja alá, mely eltakarja előle az eget és földet.
Ez volt a nagyobbik veszedelem a közelgő kataklizmában.
Háromszáz csillagda működött ez idő szerint a kerek földön.
Nagy haladás a múlt századhoz képest, amidőn mindössze hetven csillagda állt, s azok közül tíz üresen.
A csillagászróli fogalmat nem körvonalozta többé a tréfás definíció: „egy olyan ember, aki az eget nézi, s a földet nem látja”.
A földi embernek nagyon is szükséges lett tudni, hogy mi történik az égben.
A csillagász működése nagy befolyással van a mi mindennapi kenyerünkre.
Az összes csillagdák az államok szövetsége igazgatóságának rendelkezése alatt álltak.
A csillagdák tudatták a repülőgépek által a keletkező zivatarokat, a tengeren járó hajók, előre értesítve a viharnál gyorsabb járású gépek által a veszélyről, képesek voltak az elől biztos kikötőbe menekülni; a föld valamennyi tengerein egytizedrésznyire szállt alá a hajótörések esélye a múlt századéhoz képest. S még az előre meg nem óvhatott hajótörésekből is kiszabadíták az embert magát a segélyül siető légjárók; emberáldozatot ritkán kapott már a tenger.
Azután a csillagdák közölték egymással s a központi obszervatóriummal mindannyian légtüneti észleleteiket, azoknak összevetéséből az időjárás változásai az egész földön előre megjósolhatók voltak; ha a grönlandi csillagda jéghegyek elszakadásáról értesített, ha a dél-amerikai csillagdák az Andes-hegyeken meg jelenő fellegpalástról tudósítottak, ha az asztraháni csillagászok nem láthattak a nappali ködtől, bizton előre tudható volt, hogy első esetben tartós hideg északi szelek, a másodikban huzamos esőzés, a harmadikban hosszú, aszályos, rekkenő meleg következik, s a termelő, a kereskedő, az utazó aszerint intézhette munkáját.
Az obszervatóriumok egyébbel is foglalkoztak. Központjai voltak minden világrész és ország időjárási termelési tudósításainak. Az államszövetség igazgatótanácsa általuk folyton figyelemmel kísérhette, minő a vetések állása, minő az aratás eredménye a kerek földön; bor, búza, gyapot, kávé, cukornád minő termést adott; s e tapasztalatait nem tartá titokban, nem zsákmányolta ki egy ország, egy kaszt vagy egy világrész javára, hanem sietett minden nemzet nyelvén azonnal közzétenni, hogy minden termelő és kereskedő tudja tájékozni magát, mely árucikknek fog emelkedni, melyiknek szállni az árkelete.
Nem olyan bolondság ez, mint amilyennek előre látszik.
A világnak, mentül jobban szaporodik és civilizálódik az emberiség, legnagyobb panasza marad a munka és az élelmiszer közötti harc.
Majd az panaszkodik, aki termel, majd az, aki fogyaszt.
Egyik esztendőben magasra felmegy az élelmiszerek ára, akkor a termelő vigad; de annál jobban zúgolódik az, aki munkája után megszabott fizetést húz, mert az ő fizetése nem emelkedik együtt a kenyér árával.
Másik esztendőben megint nagyon lemegy a termelt árucikkek váltságdíja, akkor meg az vigad, akinek rendes fizetése van, s a termelő szomorkodik, mert az ő adója, adóssága, szükségei nem zsugorodnak össze az élelmiszerek rovatával együtt. Vagy az egyik ember szerencsétlen, vagy a másik.
S a kettő között még azután van egy harmadik osztály, a kereskedőké, mely ez örök hazárdjátékában a természet szeszélyeinek vagy gazdagodik, vagy bukik, de biztos talapot nem tud maga alatt teremteni.
Az államok szövetsége e nagy baj enyhítését tűzte ki legfőbb feladatául.
Az államok nem hevertettek többé annyi milliárdokat gyümölcsözetlenül aranyban, ezüstben, pinceboltjaik alatt, mint a XIX. században; hanem hevertették kincseiket ahelyett a nagy államraktárakban elrakott élelmicikkekben.
Mikor roppant termés van egy országban, egy világrészben, akkor azt mondják, hogy az zsírjába fullad; pedig dehogy fullad! Úgy felissza maga körül a zsírt, hogy a zsír húzza a rövidebbet. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgyis rajtunk vész. Ez akkor a jelszó. A másik esztendőben aztán szükség van, akkor koplalunk.
Arra, hogy egyes ember, egyes család legyen takarékos, ahhoz nagy nevelés, megszokás, hajlam, apa, anya, gyermek és cselédség egyetértése szükséges. Hogy ez a magántakarékosság általánossá legyen, azt soká fogja az emberiség elérni.
Hanem az államok lehetnek mindenki számára takarékosak. Mikor gazdag termés van, az állam nem engedi, hogy azt elprédálják, hogy az élelmicikkek árát a szégyenletig leverjék, hogy vevő hiányában mindent felzabáljon a telhetetlen nép gyomor, ami megennivaló, hanem közbelép az állam, megnyitja a kincstárait és raktárait, amazokat kiüríti, emezeket megtölti.
Mikor ismét rossz esztendő volt, az állam nem engedi, hogy a kenyér árát a rémletekig fölverjék, hanem megnyitja tölt raktárait, piacra bocsátja az áldott évek fölöslegét, s ismét megtölti a kincstárait.
Hisz ezt már a fáraók idejében is gyakorolták.
E feladat mellett az államvezetők természetesen kényszerítve lesznek sokkal többet forgatni a kezeikben a politikai számtant, statisztikát és egyéb reáltudományokat, mint a közjogot, stratégiát és diplomáciát, s mikor valahol minisztert keresnek, nem azt fogják kérdezni, hogy ki a legjobb „speaker”.
Ily szabályozott raktári rendszer mellett lehetségessé van téve az államszövetség igazgatóságának, hogy egy évben oly tömeg élelmiszert halmozzon össze a föld minden részén, mely két évre elég.
Nemcsak a szántott föld szolgáltatja ahhoz a maga illetményét. A borassuspálma, a szágópálma, Amerika diótermő fái százmillió ember számára évekig eltehető termést adnak. A szavannákon leölt vadbivalyok húsa, pemmikánnak elkészítve, esztendeig eláll. Az óriás folyamok, a tengerek besózott és szárított halai, teknöncei, tonnákba elrakott puhányai roppant tartalékot képeznek az éhség asztalán. Az emberiségnek, ha az összes államai szent szövetségében egyetért, ha takarékos és mértékletes tud lenni, még az is hatalmába van adva, hogy egy egész esztendőt el bírjon viselni, melyet valamely csillagjárási katasztrófa az egész földre nézve meddővé tett.
E rendszer idegzetét képezték a földön mindenütt elhelyezett csillagdák, s azoknak mintegy központi gerincagya volt a himalájai, mely minden ködön felül emelkedve, a többieket tapasztalatairól értesíté.
Hogy építék oda e huszonhétezer lábnyi magasba e csillagdát?
Annak minden alkatrésze vasból és messingből volt öntve.
A darabokat készen vitték oda.
Az épület tervét verseny útján fogadták el, s akkor az államszövetséget alkotó minden országra rábízatott, hogy a rá eső részt készíttesse el hozzá.
Az államok a hajdani emberölő gépek, az ágyúk anyagát használták fel e célra. Megönték ágyúikat csillagdának. És mikor az egyes darabok készen voltak, oly tökélyre volt már emelkedve a technika, hogy a húsz különböző államban készült alkatrészei egy épületnek az összerakáskor tökéletesen egymásba illettek.
Ehhez a csillagdához aztán nemcsak élelmiszert, vizet és meleget, de még levegőt is mesterségesen kellett előállítani, hogy a benne működő csillagászok kényelemben és zavartalanul működhessenek: akiknek aztán volt is annyi fizetésük, mint egy hajdankori püspöknek.
És ez a csillagda volt aztán a megfordított Bábel! A népek egyetértésének tanújele! Élő bizonysága annak, hogy az újra kizöldült földnek, az egymással kibékült nemzeteknek, e találmányokban gazdag, Istenhez közel emelkedett gyönyörű földi világnak semmi világromlás által elmúlnia nem lehet, nem szabad, nem szükség.
Az ember vitázott az Istennel a maga világának fennmaradásaért, s megállt égre emelt arccal, hogy elvitassa – az „ítéletnapot”!