Az egész földön csak két olyan nagy távcső létezett, mely tízezerszer nagyít. E roppant hengerek remekül szerkesztett gépekkel voltak összekötve, hogy egyetlen ember tetszés szerint igazíthassa őket minden irányban. Az egyik a himalájai, a másik a vandiemenslandi csillagdában volt felállítva. A természetbúvárok e két helyet jelölték ki századok óta mint legszebb égtájképeket.
Bokhara és Tibet ege alatt hull a legtöbb tűzgolyó, ott húznak keresztül a legérdekesebb meteorok; a szivárvány minden színeiben, zöldek, veresek, sárgák legkivált. Az általuk lerajzolt tűzút néha félóráig ott látható még az égbolton mozdulatlanul. E helyről látni meg azt a foltot az égen, melyen semmi csillag nincsen: a Kígyós jegyében. A múlt században még két ilyen sötét lyuk volt az égen: a második a Skorpióban. Tökéletesen fekete foltjai az égnek. A XX. század vége felé a Skorpió e sötét foltja elveszté azt a nevezetességét, hogy még híresebbé legyen azáltal, hogy fenekén egy csillag-ködfolt jelent meg. Ezt a ködfoltot még a két távcső-leviátán sem bírta alkatrészeire felbontani. Pedig azok már akkor csodadolgokat mutogattak az embernek, miket Herschel, Humboldt csak látnoki sejtelemben érintett. Felfedezték a kettős napok sötét központi testét, melyet azok megvilágítnak, körüle forogva, feltörték a Tejutat, kitanulva a csillagrajok útját, melyek egymással szemben keringenek; a távoli csillagködökben felismerték a világunkon kívül eső világot, a külső tejutat, mely azt a belsőt körülfutja.
A vandiemenslandi refractor figyelemmel kíséré a csodás „Magellán-felhőket”, azt a két fénylő ködfoltot, mik a távcső alatt, mint miriádjai a ködcsillagoknak tűnnek elő, egymáson keresztül-kasul bolyongók. Egy világrendszer csupa üstökösökből, melyben nincs sem nap, sem bolygó, se „csillagikra” ahogy elnevezék, századról századra észrevehetőleg tömörül; egyszer bizonyosan összetalálkozik a központban, egy erősebb tömeg a többit magához rántja, s támad a csillagköd helyén egy új nap, egy elsőrendű csillag. E nagy távcsövek felderíték, hogy a Jupiter holdjainak gőzkörük van, s így azokon élet és tenyészet, ami a föld holdján nincs.
A Skorpióban ismert sötét folt megzavarása után a Vízöntő égűrét annál nagyobb figyelemmel kísérték a csillagászok. A század vége felé a himalájai csillagda egy huszonketted rangú csillag megjelenését jelezé a Kígyós sötét foltjában a többi csillagdáknak. Bár a távírda elég gyorsan közlé a hírt: a többi csillagdák közül egyik sem volt azt képes észrevenni. Következő éjjel aztán meglátták azt valamennyien; de nem mint huszonketted, hanem mint harmadrendű, puszta szemmel is könnyen látható csillagot. Harmadnapra már elsőrendű csillag ragyogott azon a helyen, mely egyre fényesebb lett; felülmúlta a Siriust, míg végre oly tündöklővé lett, mint Venus teljes fényében. Ez volt a nagy égi űr kitöltője.
Mármost, ha e csillag fényének millió évek kellettek, mióta a föld megalakult, hogy sugarai, percenkint 40 millió mérföldnyi gyorsaság mellett, idáig jussanak, és még ily emberi felfogást kigúnyoló távolság mellett is legelső csillagul tűnik az fel: akkor az nem lehet más, mint a „központi nap”. A világ középpontjának sugarai érték ezúttal a földet.
A tudás a legalsó néprétegekbe is el volt már akkor terjedve, s a „központi nap” megjelenéséről minden piacon szerte beszéltek. A nagyszerű égi tünemény, mely naplementekor az európai égen keletről támadt fel, izgalmas hatást idézett elő a népkedélyben. Egy rész azt vitatta, hogy ez záloga annak, hogy most már a föld is megnyerte fölavattatását az égbe: íme a teremtő Isten székhelyét látjuk színről színre, jobbak leszünk, boldogabbak leszünk ezentúl. Mások az ellenkezőt sejtették: betöltek a föld napjai; végződik a millennium: a végítélet van hátra.
Voltak osztályok, miknek érdekében állt az utóbbi felfogást táplálni. Akik legtöbbet gondolnak a földi örömökre és saját gyomrukra, azok legjobban szokták a népet ijesztgetni Istennel és a föld gyomrával.
Most következett még a közelgő üstökös rémjelenete.
Mikor azt még csak a legnagyobb távcsövek észlelheték, annak az alakja nem különbözött a naprendszeren belüli üstökösökétől. Egy nagy ködgomoly, közepe felé mind tömörebb, fényesebb; minden fényfark nélkül.
Abban az évben, melyben megpillanták, közeledése igen lassú volt. Fél év telt bele, míg az Uranus-pályáig eljutott. Itt azonban egyszerre, amint a naprendszer bolygói közé került, az eddig körös-körül burkoló fényködtömeg elkezdett hosszan végignyúlni róla; először mint egy zsacskó, azután fark alakban, mely két végén kétfelé nyílt és kétfelé hajlott.
Ekkor aztán a futása is gyorsabbodott.
Mi okozza a visszamaradását a ködszerű tömegnek a nap közelében? A nap deleje. Az üstökös fényfarkának tengelye a napig meghosszabbítva, ennek egyenesen a központján megy keresztül. És így az üstökös maga is delejes. Két ellentétes erő gyúrja őt ott az égen ama fenyegető rémalakká; egyik a nap vonzereje, mely körülcsóválva visszatérni kényszeríti, másik a nap delejessége, mely visszataszítja. A gázok, amikből az a nagy ködtömeg áll, delejjel bírnak, mik a nap egyenlő delejétől futni akarnak.
Hanem az üstökösnek magva is van, mely nem ereszti a gázokat.
Mi az a fényes mag? Folyadék? Sűrű gáz? Vagy por? Vagy felleg?
Eddigelé minden üstökös magván keresztül meg lehetett látni az állócsillagot, mely előtt elment, anélkül, hogy annak fényében sugártörést okozott volna.
Az 1999-i üstökös más alkatú.
Ennek a feje már tökéletes körrajzú gömb, világosabb és sötétebb sávokkal, szélei nincsenek köddé elmosódva: egy tömeg az, gömbje előtt félhold alakban tol maga előtt egy tőle különvált fényburkot, s tűzfarkát három sötét csík szaggatja meg, el-elválasztva azt testétől.
Mikor az az üstökös szférájával egy állócsillag előtt elmegy, annak a fénye keresztüljátszik ugyan rajta: de íme – sugártörést szenved. A csillagászok bámulva észlelik, hogy annak az üstökösnek a magva már folyadék: a víznél könnyebb; körülbelül olyan, mint a sűrített széneny.
Ez már nem „semmi” többé.
Amint még közelebb jön, két új fénysugárküllő nyomul ki belőle kétfelől, mely a kettős tűzfark elé hajol; úgy tűnik most fel, mintha négy lánguszálya volna, mik közül a két szélső észrevehetőleg hullámzani látszik, mint a kígyózó láng. A csillagászok kétféle fényt vesznek rajta észre, a polarizáltat, a nap visszavert fényét, és az önsugárzatot.
Most már mindenki láthatja az égen puszta szemmel, aki az északi félgömbön lakik.
Hogy e roppant tömeg, mely a naprendszerbe beavatkozott, minő hatást idézett elő, azt a földi csillagászok legelébb is a többi bolygókon észlelhették.
Legelőször a Neptun pályáját szelte keresztül. Ez a naprendszer legkülső bolygó csillaga, akkor hatszáznegyvenmillió mérföldnyi távolban volt a földtől. Már akkor a nagy távcsövek jól megismerteték a bolygó alakját, melyet csak a múlt században találtak fel, elébb tudományosan számítva ki létezését az Uranus, Saturnus és Jupiter koronkénti pályazavarásaiból. Ennek is gyűrűi vannak, mint a Saturnusnak s egy holdja, mely öt nap alatt kerüli meg a földnél huszonnégyszerte nagyobb területű égitestet úgy, hogy ezt a holdat a Neptun lakói repülni látják az égen, mint egy meteort. – A Neptun távolában még nem volt az üstökösnek lángfarka, homályos tömege fénylő középponttal alig észlelhető lassú haladással közelíte felé. Azonban a Neptun haladása még lassúbb, hatszorta csendesebben futja körútját, mint a föld. Százhatvannégy földi esztendő kell neki, amíg egyszer körülfutja a napot. Van-e ott ember, aki egy telet és egy nyarat megért? De hát van-e ott nyár? Ne aggódjunk most azon. A Neptunban lakók nem fáznak: annak a lakói még most az olvadt gránit, a folyó bazalt s vajúdó földkebel ércei: az még egy izzó csepp.
A Neptun és az üstökös lomha futásában keresztülszelé egymás pályáját anélkül, hogy találkozót adtak volna egymásnak. Legnagyobb közelségük tízmillió mérföldnyi volt. De mégis annyi változást észrevettek a csillagászok a Neptunon is, hogy a külső gyűrűje a belsőtől messzebb távozott.
Az Uranus közelében már a zsacskó alakú idomot vette föl az üstökös; de ez a bolygó is oly távol esett tőle, hogy egy kis pályazavaráson kívül egyéb hatást nem gyakorolt rá.
Mind a kettő viszont az üstökös pályáját téríté el alig észrevehetőleg; de a csekély eltérés is elég volt arra, hogy az üstökös útját a legközelebb következő Saturnushoz egymillió-hatszázezer mérföldnyire közel vigye.
Már ezt a látványt száz meg százezernyi távcső kísérte figyelemmel e földön. A földteke túlsó oldaláról siettek fel az északi félgömbre e mennyei tragédiát szemlélni: az emberiség java egész éjjel ébren volt.
Meg is érdemlette e látvány: mert míg a világ fennáll, ezt a tüneményt nem fogja többé látni ember. A csillagászok előre megjósolták, hogy ha a nagy üstökös oly közelben fog elvonulni a Saturnus mellett, akkor a csillagról az azt körülfogó gyűrűknek le kell pattanniok, s a szétszórt gyűrű keringő darabjaiból lesznek a Saturnus körül új holdak. Így támadhatott körüle az eddigi hét hold is.
A Saturnus távolában az üstökösnek már puszta szemmel látható alakja volt. Feje úgy tűnt fel, mint a Venus, ha vékony felhő takarja, és fényfarka már akkor kétfelé volt válva. Még most nem volt ijesztő, csak érdekes látvány. Érdekes különösen a nagy refractorokban.
Március utolsó hét napján volt az üstökös a Saturnushoz legközelebb.
A Saturnuson nem volt semmi delejes kisugárzás észlelhető. Még az is izzó állapotban van.
Annálfogva a két csillag vonzereje egy harmadik ellenerő zavarása nélkül hatott egymásra.
Március huszonnegyedikén minden csillagdából azt jelezték, hogy a Saturnus gyűrűi az üstökös felé megnyúló ellipszist kezdenek fölvenni.
E perctől fogva egy távcső sem maradt őrzetlenül.
A csillagdák nagy teleszkópjai nappal is láthatóvá tevék a két csillagot.
Március huszonötödikén este hét órakor jelezé a himalájai csillagda, hogy a Saturnus gyűrűi az ekliptikára való elhajlástól nevezetes visszatérést mutatnak: a Saturnus tengelye visszanyeri a függélyes állást pályaköréhez.
Ebből kitűnik, hogy a tengelyelhajlást a pályakörhöz függélyes vonalból a bolygóknál a közelükben elhaladó nagy üstökösök okozhatták. Most ez helyrehozta az előbbeninek a vétkét. Tehát az üstökösök nemcsak zavart tudtak előidézni, hanem rendet is helyreállítani. Egy ilyen szolgálattétel a földnek is sok baját megorvosolná. Időszakaink különbségének oka a földtengely félrehajlása.
De még egy más szolgálatot is tett az üstökös a Saturnusnak.
Ha e csillag gyűrűje, mely csakolyan tömör anyag, mint ő maga, együtt hűlne ki a bolygó felszínével, akkor annak az egyenlítőjén körös-körül volna egy holt zóna: egy földöv, melytől az eget egy átlátszatlan, semmi sugárt át nem bocsátó holt tömeg örökre elzárja; ott nem volna élet és tenyészet soha. – E sötét árnyat lehet látni a Saturnus gömbjén.
Március huszonhatodikán repülte be a hír a villany szárnyain a kerek földet, hogy a Saturnus fényabroncsa lepattant.
A tüneményt keletkezése pillanataiban csak a föld naptól elfordult részein láthatták, ahol már akkor éjszaka volt. Ahol egy óra múlva esteledett be, ott már a távcsövek előtt nem állt a Saturnus hármas gyűrűje, hanem ahelyett tizenkét fényes gömb látszott körüle, melyek közül nyolc észrevehető sebességgel távolodott a bolygó központjától; megannyi újon alakult hold. E holdak legnagyobbika hat napig repült kifelé a megindító lóderőtől hajtva, s nyolcszázezer mérföldnyire távozott el a Saturnustól: akkor aztán megkezdé a többiekkel együtt bolygója körüli pályafutását.
A Saturnus, gyűrűi felbomoltával, a holdakban leggazdagabb bolygója lett a naprendszernek. E nagyszerű szétrobbanásnak bizonyosan megfelelő világrendítő hangja is volt, mely a világéterben képes továbbterjedni, egykor fültompító zúgással fogja meglepni a földlakókat; hanem azt csak a jövő század ivadékai hallják meg. A hangnak a Saturnustól a földig eljönni kell nyolcvan esztendő. E találkozás azonban magának az üstökösnek pályafolyamára is határozó befolyást gyakorolt; oly perturbatiót idézve elő abban, hogy amíg az addigi futása szerint a földdel való találkozása az üstökös pályakörén kívül esőnek számíttatott fel, a megváltozott irány miatt most már annak okvetlenül az üstökös pályakörén belül kellett megtörténnie.
Május közepén már a Jupiter útját szelte keresztül az üstökös.
Fénykisugárzása már akkor két szélességi fokot ért át az égen.
A földpályán kívüli négy asteroid akkor mind a napközelben volt, s ezúttal nem találkozhatott az üstökössel: hanem annál inkább észlelhető volt annak hatása a naptávolban álló Jupiteren és Marson.
Mindkét bolygónál, amint az üstökös közelített feléjük, szokatlan delejes kitörések voltak észlelhetők. A Jupiter északfényének kisugárzása a legelső holdjáig elhatolt, s a Marsból északfény és délszakfény sugárzott ki egyszerre, rövid időközöket tartva lelohadásában.
Azonban a Jupiter nem jutott közelebbre az üstököshöz tizenhatmillió mérföldnyinél, s a távolból nem zavarta azt meg felvett útja irányában. A Mars pedig gyorsan menekült előle. E kis planétának, mely alig nagyobb, mint a Jupiter legnagyobb holdja, nem volt tanácsos az égi szörnyeteggel elfogadni a tornát!
Az egész földkereken valami rendkívüliség volt észlelhető az időjárásban. A déli féltekén oly meleg volt a nyár, hogy január elsején a délsark két legszélső tűzhányója, az Erebus és Terror a tetejéig fedve volt friss zölddel. – Utolszor azonban. Ez év decemberében már a délsark vidéke hiába fogja várni a nyarat. Neki az örök tél jut.
És gazdag termésű év ígérkezett. Az első aratást ez évben Tasmaniában kezdték. Február derekán Vandiamensland, Új-Caledonia, Ausztrália déli vidéke annyi tengerit, rizst és batatát termelt, hogy az egész szigetországot el lehetett volna látni két évre.
E szigetország lakóinak sorsát azonban nem csupán az élelmezési gond fogja eldönteni.
Ahogy a Saturnus példája megmutatta, az üstökös közeljutása a bolygó tengelyének visszahajlítását eszközölheti. Ez üstökös nem azon égi vándorok egyike, amiknek tömege legfeljebb a föld ötezered részét képezi, ez a földdel egyenrangú tömeg.
Ha közelléte által a föld tengelye csak annyira is visszahajlik, mint a Saturnusé, ekkor kiszámítható, hogy a föld északi részén a meleg égöv izotherméinek kígyóvonala Európában Odesszától a Kárpátokig, Csehországig, Berlinig fog felvonulni; a brit szigeteknek olyan klímájuk lesz, mint Dél-Ausztráliának; egy hónapig tartó, fagy nélküli téllel. Oroszország területe mérsékelt égalj alá kerül, a Néva azontúl csak ritkaságképpen fagy be, s Szentpétervárott csak annyiszor fognak szánkázhatni, mint most Budapesten. Nálunk a tavasz kezdődni fog februárral: földünk megismerkedik a tropikus esőszakkal; pálma, kenyérfa, gyapot meghonosul Európa közepén, ismeretlen tünemény lesz a késői fagy; a Jeges-tenger elveszti kiterjedését; a Bering-szoros Ázsia és Amerika közt megnyílik, az északi tengeri út felszabadul, s egy egész nagy terület, melynek csak hatheti nyara van most, melyet csak az iramszarvas és jegesmedve látogat, felszabadul a földmívelés és baromtenyésztés számára: egy akkora terület, mint négyszer egész Európa.
Ámde ugyanakkor a föld déli féltekéje süllyed bele a hosszú tél szakába.
A huszadik szélességi fokig nyolchónapos lesz a tél, szibériai, gyorsan átfűlt nyárral; s a déli Jeges-tenger előrenyomul jégbérceivel, lakhatlanná téve a közelében eső szigeteket.
A földlakók nagy szerencséjére a Déli-sark környéke csupa tenger. A tenger meleg áramlatai egyrészt enyhítendik a telet, másrészt nem lesz ott minek megfagyni. Alig van ott kárbaveszendő föld, mely addig gabonát termett, s azontúl izlandi mohot csupán.
De nagy átalakulás alá kerül egész Ausztrália; a szigetvilág: Dél-Amerika, Afrikával együtt. A hőt égalj felőlük odább vonul, s kapnak helyette olyanforma mérsékelt égaljat, aminő most minket befed: esős őszt, hideg tavaszt, növényaltató telet. E megváltozott éghajlat alatt az a nép, mely most ott lakik, vagy kénytelen lesz elfogadni a civilizációt, minden követelményeivel együtt, vagy lassankint elfogyni, és helyet adni az életerős fajoknak, melyekkel versenyezni nem bír. Meztelenül őgyelgő embert nem tűr el többé a föld, s dologtalan embernek nem ád többé enni. Népfajok, melyek az emberiség nagy célját előmozdítani nem tudják, elmúlnak maguktól. Nem irtja őket senki, nem szorítja le a földről; a természet maga számol le velük, mint tökéletlen alkotásokkal. Vagy pedig támad közöttük egy-egy vezérszellem, ki felkölti fajában a tetterőt, a vágyat az élet után; a tudás szomját, a tökély utáni törekvést, s akkor nekik sem lesz mostohájuk a föld; betöltik azt, s az eltartja őket.
E csillagászi kiszámítások oly csalhatlanoknak látszottak, hogy ezeknek az alapján nagy tőkékkel rendelkező földvételi társulatok alakultak, melyek roppant területeket vásároltak össze a lappon vidékeken Arszhangelszk kerületében, a tunguz és szamojéd pusztákon az orosz kormánytól s az amerikai „Nagy-Rabszolga-tó” környékén, az Aljaske tartomány fennsíkjain: haszon nélküli, kopár, örök fagy lepte sivatagokat most; kenyértermő, pihent szűztalajt majdan, ha a nap sugárai átmelegítik. E most kopáran fekvő rideg sivatagoknak értéke hússzorosan felülhaladja a világ minden államainak összes adósságait. Akkor Szibéria lesz a föld éléstára, s a földmívelés felvirágoztával egyúttal kifogyhatlan kincstára a bányászat minden termékeinek: a hajdani számkivetés elátkozott kínhazája a vállalkozók Eldorádója lesz majdan…
A legszebb tavasz következett Európában és Ázsia, Amerika mérsékelt délövi országaiban, egyidejűleg a gyümölcstermő ősszel a déli féltekén. A Cap-földön a legzamatosabb bort szüretelték abban az april hóban, melyben Európában a kankalin és az orgonafa virágzott, s mikor itt az első cseresnye piroslott a fákon, akkor szedték az utolsó termést a Tűzföld pangifáiról.
A gyors közlekedés mellett az ember átjárhatott az őszből a tavaszba mindennap; átrepülve az örök nyár örökzöld rónáit. Május hóban már csak tizenötmillió mérföldnyire volt az üstökös a földtől.
Még most sem volt az egyéb, egy szép csodálatra méltó égi tüneménynél; legyező alakúan szétterjesztett sugárfarkaival: egy pávacsillag!
E legyező alak arra a vitára adott alkalmat, hogy ez nem az 1680-i, hanem az 1744-i üstökös, annak volt hatszoros farka. Az üstökös fénykisugárzása azonban a napközelben támad; a Halley-féle üstökös valahányszor visszakerül a föld közelébe, mindig más alakot hoz magával.
Még most senki sem rettegett tőle. „Jó bor lesz az idén!” ez volt a jelszó közeledtére. Döghalált, éhséget, háborút senki sem jósolt belőle: az északi hemisphaerium lakóinál győzött már a babona felett az ismeret. Megállapodott rendes időjárás mellett a járványok is szüneteltek. A boldog emberek egészségesek is. Pénzzavar, országbukás és kolera együtt járnak. Most távol voltak. Bőség volt minden piacon; termény és pénz élénk forgalomban; dolga volt minden embernek elég, s jutalma érte.
Az országos költségvetések mindenütt többletet mutattak a bevételekben.
A magyar pénzügyminiszter jónak látta az adót egyharmadával leszállítani.
Júniusban már oly közel jött az üstökös, hogy fényes nappal is lehetett látni az égen, gyönyörű látvány volt most is, szokatlan foszforfényű fejével.
E hónap közepe táján azonban a passzátszelek meghozták azt az általános esőzést, melynek értékét csak a mezei gazdák tudják megbecsülni; aratás előtt három-négy napos eső, aztán még nehány napi borongós idő; ettől telik meg a kalász szeme, ez hajtja csőbe a tengerit, növeszti a burgonyát, megindítja a gyümölcstermést; hanem bosszantja a csillagászokat.
Hét napig csupán a himalájai csillagda tudósításaiból értesült a világ az üstökös útjának fázisairól.
Akik értettek hozzá, a naponkint háromszor közzétett adatokon aggályosan csóválták a fejeiket: az üstökös már nem repülni, de szökellni látszik.
Végre június 25-én egy északi szél elfútta a felhőket, s hétnapi bújósdi után ott állt ismét az üstökös az égen.
De mily szörnyű alakja volt már ékkor!
Tán ha napról napra észlelhették volna közeledését, megszokták volna azt; de az egy hét előtti tünemény után ezt az óriást látni az égen mindenkit megdöbbentett.
Most már a sugárküllői tíz ágra szakadva, a fél eget látszottak beborítani; a legkülső fénykévék puszta szemmel is észrevehető lobogó mozgást árulva el.
Ez az üstökös a naptávolban tízlábnyi lassúsággal libben, a naprendszerbe jutva haladása mértani arányban növekszik, míg végre a napközelben percenkint ötvenhárom mérföldet repül. Hét nap alatt ötmillió mérföldnyi utat tett az égen: annyival közelebb jött a földhöz.
Az üstökös feje a Göncöl csillagképletében állt már, míg két középső lángfarka a keleti láthatár alatt tűnt el.
Gyönyörű látvány volt maga az üstökös feje ily közelből,
Az üstökös egy élő csillag. Nemcsak halad, de mozog is. Fejlődése szemmel látható.
Fénytekéje tízmillió mérföldnyi távolból akkorának látszik, mint a hold. Csillagászi felmérés szerint átmérője hatszorta nagyobb, mint a földé. E fényteke után húzódik a lángüstök, mely ahány ágat képez hátul, elöl annyi rétegben burkolja körül a csillag gömbjét. És e rétegek mozognak. A gömbnek nap felől elfordult részén teljes sötétség van: egy fekete űr látszik, a háta mögött elnyúló lángkisugárzást megszakítva. A nap felé fordult részét pedig fényudvarok körítik.
De e fényudvarok sokkal tündöklőbbek, mint a hold- és napudvar; öt-hat rétegben következnek egymás mögött, s egyik réteg szüntelen tolja a másikat előre szemlátomást. A legkülső udvar, míg egyre tágul; s szélesebb félkört foglal el, lassankint szivárványossá lesz, külseje veres, mellső íve kék. És egyre tágul. Egyszer aztán szélei megszakadoznak, kifelé sugárzó fénykévékre bomladozik, mik szétsugárzanak, mint az északfény lángoszlopai, s azzal elmúlik. Nyomában jön a másik fényudvar és azután a többi, a végtelenig, szakadatlanul.
Egyik szivárvány a másik után terül szét az égen; míg az állócsillagok, miket az üstökös eltakar, keresztülragyognak a szivárványokon, az üstökön, s magán a csillagfényes holdgömbjén.
És ez a fénytányér maga sem pihen: benne fénylő és sötét egyközpontú körök váltják föl egymást, s a magva intenzív fénnyel, önkisugárzással bír, amit bebizonyít fényes nappal azáltal, hogy míg olyankor a fényfarka és szivárványudvarai eltűnnek, maga mint önfényű csillag ragyog a nappali égen. Az üstökös központjában tehát tömörülési önfénytermelő műveletnek kell végbemenni.
Azon kiszámítás után, hogy az üstökös golyója a föld hatszoros átmérőjével bír, s hogy az naponkint hét-nyolcszázezer, később egymillió mérföldnyi gyorsasággal közeledik a föld felé, s e gyorsasága végre négymillió mérföldnyire fog emelkedni naponkint, a legkalandosabb tér nyílt a földteke írástudó népeinek, hogy képzelmük szerint alakítsák maguk előtt azt a jövendőt, mely a legközelebbi napokban várakozik rájuk.
Ha az üstökös feje hatszor akkora átmérőjű, mint a föld: akkor az a találkozás percében egészen körülfogja a földet; harminchat percig benne lesz a föld az üstökös magjában.
A találkozást megelőző napon az északi hemisphaeriumon nem fognak látni égboltozatot: azt egészen kitölti az üstökös; az északi szélesség negyvenedik fokáig a láthatáron csak egy boltozat lesz: az üstökös fénytáblája.
Ha a föld a hozzá közel jött tekét, tán delejerejével, eltaszítja magától, a sokkal sebesebb rohanású roppant tömeg mégis kétféle hatást fog gyakorolni a földre. Az egyik hatása lesz a föld saját tengelye körüli forgására.
Ha az európai félgömb felől suhan el az üstökös tekéje a föld mellett, akkor oly gyors körforgást fog a földnek ezzel kölcsönözni, hogy négy órából fog állni egy nap; ha pedig az amerikai félgömb felől fut el mellette, akkor megfordítja a föld körforgását, s azontúl nyugaton fog felkelni a nap és keleten lemenni. Ily üstökösrohamból magyarázták ki már régen az Uranus holdjainak körforgását, amik az egész naprendszerrel ellentétben hátrafelé keringnek, nyugatról keletnek, míg minden bolygó, a nap körfordulatával, s mindenhold planétája sodrásával egy irányban halad. Sőt meglehet, hogy paralizálja vele a föld tengely körüli forgását, úgyhogy az, mint a hold, egyszeri nap körül jártában csak egyszer fordul meg önmaga körül, s azáltal csak egy oldalán lesz örök nappal éjszaka nélkül, a másikon örök éjszaka nappal nélkül.
A másik hatást pedig fogja a földre gyakorolni a gyorsan rohanó égitest annak a nap körüli pályáját illetőleg. Most másodpercenkint 4 és fél mérföldet halad a föld; ha a mellette elfutó üstökös, melynek tömege nagy kiterjedése mellett a föld súlyát felülmúlja, ehhez még hozzáadja a maga percenkint 40 mérföldnyi gyorsaságát, akár taszítva maga előtt, akár vonva maga után a földet, akkor ez a lökés után szűkebbre szorult pályakörben tízszerte gyorsabban fog a nap körül keringeni: harminchat napból fog állni egy esztendő. Így okoskodtak úton-útfélen.
Az államszövetség hírlapjai naponkint háromszor siettek a féltudós fantázia mendemondáit megcáfolni.
Sem az egyik, sem a másik eset nem fog bekövetkezni.
Az üstökös gyorsan közeledik ugyan a földhöz, s még gyorsabban is fog felé tartani, ha egymás vonzkörébe jutnak; de azért még csak az sem történik meg vele, hogy alakja egyre oly mérvekben nagyobbodjék a földlakók szemei előtt, aminőkben közeledik.
Mikor nyolcmillió mérföldre volt az üstökös a földtől, akkor hatszorta nagyobb átmérője volt, mint a földnek. Másnap ez arány már csak öt és fél volt. Az üstökös fogy. Azok az egymás után kisugárzó szivárványudvarok, az üstökös testét elhagyó párázatok, miket a megközelített nap kicsal belőle, minden szétfoszló „halo”-ja az üstökösnek egy réteget bont le testéből, mely láthatlan pára, éter, „nappor” lesz, elenyészik az űrben, vagy tán odatapad az üstökös lánguszályához, vagy siet feltalálni az ekliptikánkon túlnyúló zodiakál fény napkarikáját, s vele egyesülni. Az óriási tömeg, mire egymillió mérföldnyire közeljut a földhöz, már akkor az átmérője alig kétszerte nagyobb, mint a földé.
Hanem azt csak a csillagászok tudják ily bizonyossággal; a piacok népe látja közeledni, nagyobbodni, kiterjedni, uralkodóvá lenni az égen a világűr szörnyetegét!