A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.
Becsületes, jámbor életű emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők, istenfélő népek, jó vendéglátók – hanem azért az emberhúst megeszik.
Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély, gazdag, televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész cipóit árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni: cukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk fűszere még kiviteli kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják – és azért mégis emberhúst esznek.
Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.
Ahogy nálunk szokás egy hajó vízrebocsátásakor fényes bankettet rendezni, úgy náluk is minden „canoe”-szalasztás a vízre össze van kötve fényes emberlakomával.
Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához. Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a „Kolán” istennek áldoznak. A Kolán isten valódi ínyenc, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak, a többit papjainak hagyja.
A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a világ, amelyből a kannibál faj száztízen lakik.
Ennek a száztíz szigetnek mind külön istene van, aki mind emberszívekre éhezik. Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással, s hordja egymásnak a lakóit a maga istenei számára.
Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk. A Kolánnak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve lándzsákkal, s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek koponyái.
A főnökök, a kacikák házai előtt a palánk karóiról fehérlenek le ily diadaljelek. Ahány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden ágon egy fej.
Egy angol utazó talált olyan főnökre, aki kilencszáz (!) embert evett meg.
Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem részesül.
Tudniillik mint vendég.
Ellenben nagy előnye van az asszonynak és különösen a fiatal leányfélének e lakomákon – mint csemegének.
Ahogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi-insulánok is kacikáiknak ifjú hajadonokat; csakhogy elébb beteszik azokat a kemencébe; azután behintik sennalevél fűszeres porával; s úgy adják fel neki – egy tálban.
A mívelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról. Hasztalan volt minden erőködés.
Kegyes misszionáriusok megkísérték a pápua fajt a keresztyén hitre áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták s mindenféle szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük célját, s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy oáz volt a sivatagban. A többség megette a neofitákat misszionáriusaikkal egyben.
A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket állítottak fel a polinéziai szigetek mindegyikén, s azok által szép szövetek, üvegékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, akik a Kolánnak levágatásra voltak kipécézve.
A szigetek falvaiban egész ketrecek álltak, mikben a foglyul elhurcoltakat a kannibálok kenyérgyümölccsel hízlalák, hogy a lakomára jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.
De mit használt az „államszövetség”-nek egyszerre minden ketrec emberi hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a kannibálok rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreceket a szomszéd szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a háborúskodás szaporodott vele, úgyhogy ha ezt az áldozatmegváltási rendszert folytatják, negyed század alatt a szigetlakosság ki fogja egymást irtani, csupa ínyencségből, mint ahogy kiirtották Európából a nyulakat.
Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt, s az utolsó öt évre megválasztott elnöke az „államszövetség”-nek.
Az ő terve ez volt:
Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa legmíveltebb nemzetei harminc esztendeig el tudtak verekedni kannibáli módon amiatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni. Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: aki az isteni lények legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz felőle. Hogy kívánjuk hát, hogy a pápua, aki nem a ruháját, hanem a bőrét hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, amidőn a Kolán istenről van szó, akinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei, bozontos sörénye a feje körül?
Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:
„Azt izeni nektek Kolán, hogy már jóllakott s nem ehetnék. Hagyjatok fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni: nem az a fából faragott Kolán, akit a papotok csinált, hanem az igazi Kolán, ahogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz meg.”
A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e „nuntium” kihirdetéséhez.
Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybeli nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis prófécia az! Jobban ismerik ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve van.
S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi ortodox fogalom a Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi-szigeti papok a keresztyén misszionáriusok székhelyén, Mbau főhelységben nagy áldozatünnepet rendeztek.
A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles sátor alakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az oltárkövet, melyben az áldozat végbemenedett; előtte a Kolán bálvány: egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal, sárgára festett fejjel, két szeme két vérszínű lángopál.
Harminc ifjú hajadon volt az áldozóünnepre kiszemelve.
A Bure háta mögött harminc „szuva”: éppen olyan alakú kemencék, minő a templom maga, félkört alakító sorban; mind a harminc kéménye füstölög: azokat előre fűtik már.
A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa embercsontokból összerakva; olyan emberekéből, kik a többeknek lakomául szolgáltak; közepett egy nagytorony, mely évről évre magasabbra nő, körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének vagy ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignamegyökeret, kétszáz tyúkot, kétszáz malacot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival. Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet-sziget fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.
A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek; bálványok szarvakkal, vadkanagyarakkal, meredő szemekkel, görbe karikalábakkal, pókhasú, nagyfülű szörnyalakok: ezek is mind emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.
Mind a templom, mind a morai környéke örökre tabu. A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok pápájának a bullája.
A főpap címe „nambetti-levu”.
Amire a nambetti-levu kimondja e nehéz szót „tabu”, ahhoz nem szabad hozzányúlni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni, azt, ha ennivaló, nem szabad megízlelni.
Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu dacára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nambetti-levu részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is és őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert aki a tabut megtöri, azt megeszik.
Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye és a papság s azoknak hírnökei a mata nivanuák.
Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.
Húszéves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden időben a más felesége. Aki ezt meg nem tartja, azt megeszik.
A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.
Egyszer a nambetti-levu harminc esztendeig tabu alatt tartá a férfiak szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad nekik levágni. Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden húsételt az asszonyokra nézve.
Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az áldozók rettenetes himnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak, disznóröfögésnek és kakaskukorításnak sem szabad hangzani a tabu alatt; amiért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek, s kakasaikat fazekak alá dugják; míg aztán a nagydob szava jelenti, hogy vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel ront elő a következő lakomához.
A papok és kacikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött, s e hatalmat a természet maga is segített megerősíteni. A Melanézia egész szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a folytonos jólét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül, amíg a papua faj termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui nambetti-levu többre becsülhető három mázsánál.
Ez is fehér bőrűnek született már (a pápuák úgy hívják a született arisztokráciát, hogy „papa-langvisz”), hanem ez nem látszik már rajta. Arca, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a tetovirozás sújtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét egész erdővé megnőtt kondor haj díszesíti, megkenve illatos zsírral, és behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga papagájtollak; nyakát roppant disznóagyarakból fűzött lánc fonja körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapotszövet, mely még húszrőfnyire úszik utána a földön, karján cethalfogakból készült karperecek, átlyukasztott fülcin egy-egy kés van dugva keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár mellett.
Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A papok és hóhérlegényeik körülállták az oltárt, s rákezdék azt a borzalmas himnuszt, melynek üvöltő hangjai az áldozatok halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.
Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyén telep felől, mely egymaga túlordítá a szörnyhimnuszt. Hang, mely hasonlít a mennydörgéshez, mely rémületet s bosszúállást ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember elfelejti, hogy ő a világ ura.
A papok s mészárlók torkában benneszakadt a himnusz hangja, mikor ezt hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.
De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelit; sűrű bozóton, erdőn keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a pagonyból.
Ő az!
Maga a Kolán isten, ahogy ki van faragva az oltár előtti bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. – Csakhogy az eleven.
Ki hát ő?
Egy óriási hím oroszlán.
Hogy jött ide?
Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.
Mi szükségük van az állatoknak királyra?
Egy ilyen fenevadkirálynak a civillistája nagyon magasra rúg.
Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, amennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszögmérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában, s amellett hárommillió embernek a tápszerét falják fel.
Le velük a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, a hiénákkal, sakálokkal, párducokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanógolyót; – sztrichnint a kutyának!
Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó üveggolyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért egy-két ezer forintot), a többit agyonverték; a meghagyottat kábult állapotában betették a vasketrecbe, tovaszállították; mire fölocsúdott, már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látni vágyó közönség.
Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui kannibálok szigetének.
És az egész melanéziai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet, mikor lázálmában megalkotá a kannibál fajt, fölöslegesnek látta még egy másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán éppen azért vadászik egymásra.
Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását, s adott a melanézi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.
A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé. Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a misszionáriustelepen ketrece ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag vezette.
Amint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a templomba.
A nambetti-levu hárommázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú, keresztül-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak odaesett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné, hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.
Az oroszlán pedig ínyenc. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét otthagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.
A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a derekát, s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor tőben kitörött, s végigzuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a súlyos eséstől.
És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban átharapott főpap hárommázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány percig a templomba elbújt népségre nézve felséges tekintetével.
Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott; akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s elnyargalt az erdő felé.
A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból, rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése szerint, elevenen megjelent, és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el. Oda a nambetti-levu.
A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreceknek rohant, s a leányokat kiszabadítá azokból.
A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt a száma azoknak, kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak megfogadni, s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.
Aznap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is lehetett neki az az egy pap.
Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a misszionáriustelephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet talál az emberevő bálvány ellen.
A misszió főnöke, egy angol presbiteriánus pap, azt mondá az odamenekülő népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit, s megígérte, hogy beszélni fog vele, s az ő még hatalmasabb istenének hatalmával le fogja azt győzni.
Azzal kezébe vette kétcsövű fegyverét, mely robbanó ichorüveggolyóra volt töltve, s elindult a patakhoz.
Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön szomját oltani.
Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a misszionárius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a halott; dermedten terült el a vízparton.
A pápuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland kimenetelét, bámulva jöttek a misszionárius elé, s a lábait csókolták, hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem győzték eléggé csodálni.
Hanem akkor megint előálltak a papok. Amint azt látták, hogy a szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmúlt minden ijedelmük: az elesett oroszlánra kimondták, hogy „tabu”; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni, mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára, azt betakargatták kókuszpálma-levelekbe, belefektették abba a nagy sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni. Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy cepelték azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából, hogy majd megégetik rajta.
Akkor aztán megint ők lesznek az urak, s találhatnak ki a nép számára valami új mesét. Beveszi az azt.
Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés percében rögtön halálos zsibbadásba ejt; az ájulásszerű tetszhalál azonban nem tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel végződik.
Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A máglyát gyújtogatták már alatta körös-körül, és rákezdék ordítani a tiszteletére készített fertelmes himnuszt.
De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrúgta magáról a pálmalevelet, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi synodusnak bőszült dühében.
Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.
Harminc nambettit marcangolt szét, bekergetve a többit a városba, s aztán végignyargalt ordítva Mbau utcáin; felszökött Unong Lala király palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az), s annak a homlokán felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az istállójába, s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát, azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát hazakergetett a városba, körülnyargalta a szigetet, beleugrott a tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogue-okat utolérte, felforgatta, az úszó pápuák hátát körmeivel végighasogatta, aztán megint visszatért a szigetre, s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben tartva ordításával minden embert és barmot.
Most azután maga Unong Lala király és nambettijei sompolyogtak oda a misszió telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a „papa-langvisz”, s beszéljen még egyszer a hatalmasabb isten erejével az ő Kolán istenük fejével, akivel senki sem bír.
A misszionariusok azt felelték, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre „tabu”; emberhúst másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a nambetti-levu úgy találja, hogy kell már a Kolán istennek ilyen lakomát csapni, csak szóljon a missziónak, az elhozza neki az eleven Kolánt. Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.
A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu alá lett vetve; a misszionáriusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták; s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán isten valaha olyan lakomára éhezett volna, ahol a gazda maga a pecsenye.
S így tett a misszió Melanézia, Új-Zéland és Új-Caledonia többi szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket „konkurrencia” útján. Azt nem állták ki.
S a kannibál népből váltak aztán később a misszionáriusok által kiképezve a leghatalmasabb dúvadlövészek a kelet-indiai gyarmatok megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek légiói fenyegettek elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő indus faj nem volt elég erős.
Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak megették: ti. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már az ellenséget megenni dicsőség.
A második millennium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a kerek földön, és nem voltak dúvadak többé az ember lakta vidékeken.