És mégis…
Minden siker, minden diadal, amit eddig Tatrangi Dávid találmánya kivívott, két fennálló tény miatt az enyészetnek volt odaítélve. Ki volt rá mondva a végzet, hogy az egész alkotás, amit ő létrehozott, mint egy félszázados álom, eltűnjék ismét.
Az egyik tény az, hogy az a népfaj, amelyből a feltaláló származott, oly csekély számú. Még ez időben is alig megy nyolcmillióra. Ez a szám olyan misszióhoz, aminőt az örök béke apostola vállalt el, kevés. Diadalmas háborúra talán elég volna. Az ozmanok kevesebben tudtak három világrészben birodalmakat hódítani. De meghódítani az egész emberiséget a világbéke számára nyolcmilliónyi néppel: ez utópiai álom. Ha ez mind misszionárius, népoktató, utazó, kereskedő, gépvezető lesz, ki marad otthon a hazai földet mívelni, az ipar városait tovább építeni?
Ha az Otthon állam a maga telepe számára kivonja Magyarországból az értelmiséget, akkor magát az ősállamot korhasztja el; ha idegen elemeket vesz fel nagymértékben, azokban lassankint felolvad az alapító elem, mely úgysem volt tisztán magyar ajkú már alakulásakor, s akkor benn a gépezet központjában kezdődik újra a zsúrlódás a nemzetiségi elemek között, mely aztán elkoptatja az egész művet magát.
Lett volna egy nagy nemzet, német, angol, francia, orosz vagy akár a kínai a légjárók feltalálója: hatalmával diktálhatná a békét a világnak; úr lenne égen és földön; de ez a kis magyar faj, mikor a találmány által szét lesz szórva a kerek világba, ott elporlik, itthon elolvad, belevész a népek tengerébe, mint el van enyészve a héber faj, arra nézve, hogy nemzet legyen valaha.
És ha egy nagy katasztrófa talál kiütni a világban, a béke forradalma, az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn államul, amidőn majd a vitézség nem tartozik többé az erények közé, meg nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétoszoljon kantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult céllal, ahány nyelven beszélnek benne. Egy Polinézia a szárazföldön.
S nincs sehol egy rokon faj, egy hozzá távolról is hasonlító nép, melyhez csatlakozhatnék, mellyel misszióját megoszthatná; melyet magába fölvehetne.
A másik fenyegető tény az, hogy az ichorbánya kezd kifogyni.
S ez a két veszély olynemű, hogy ellenük sem hatalom, sem tudomány nem segít.
Hiszen Sonnenfels óta elég módszert találtak arra ki, hogyan szaporítható egyáltalában a nép; hanem hogy különösen „egy” faj létszámának aránya hogyan emelhető a többi együtt lakó fajokéhoz képest, arra módszert keresni tilt a morál; találni a fiziológia. Iskolai nevelés, ösztöndíjak, literatúra, kormányzat által mehet végbe némi átalakulás; de ez lassú processzus; s a világtörténet nem vár…
A másik baj elhárítására megszüntetett az ichorgyár minden más célra való üvegkészítést: csupán a légjárók alkatrészeit állítá elő, de a fogyatkozás oly mérvben mutatkozott, hogy a soffionék néhány év múlva már előre kiszámíthatólag a gép készletéhez sem fognak elég ichort felszivattyúzni, s ekkor mi lesz az egész találmányból?
Egyszer meg fog állani fejlődésében, azon túl nem lesz képes a megkezdett terjeszkedésre, lassankint összébb megy; régi gépei elkopnak, s az egész találmány a hozzákötött új élettel együtt elmúlik, mint az egyiptomi kultúra, az örökkön égő lámpa titkával, a bebalzsamozott múmiákkal, mint az azték civilizáció, melynek palotáit benőtte az őserdő. A háború újra felszabadul, megújult dühvel, s az új kor Dzsingisz kánjai és Tamerlánjai majd tudnak olyan pusztaságot csinálni Európából is, amilyent csináltak a múlt kor emberirtó királyai, az emberiség virágzó bölcsőjéből, Közép-Ázsiából. Hiszen már a múlt században nem messze út hiányzott tőle, hogy Párizs neve egy sorba jöjjön Ninivével és Palmyrával.
E nehéz gondok népesíték meg Tatrangi Dávid álmait azokkal az örökkön-örökké visszatérő látásokkal, amik lassankint az embernek egy második életévé válnak; mindig újra meg újra ismételve, folytatva ugyanazon álom, vízió, jóskép.
Pedig volt szép neje és kedves gyermekei. Nem tudott örülni mellettük.
Ágyából kiűzte, asztalától elverte az a gondolat, hogy van valami a földön, ami feltalálhatatlan.
Ilyenkor aztán ment-fel a légbe: keresni a nem létezőket.
Ment kérdezősködni attól a nagy elementumtól, a légtől, melynek súlya ezerszerte több, mint az egész földkéregé, minden szikláival és tengereivel egyben.
S a lég országa egy bűbájos tündérvilág. A szárny, mit az ember megszerzett magának, még nem elég arra, hogy benne otthon legyen. Ahhoz az emberi idegeken túljáró erő is kell. És új érzékek, álmaikból felköltöttek, sejtelem, mely látássá magasul, és számító tudomány, mely a látnok fantáziájával szövetkezik, hogy megértse azt a titokteljes beszédet, amiben az ég csodái nyilatkoznak.
„Ember nem tudja, honnan jön a szél és hová megy” – így zeng a királyi zsoltárénekes.
Ez az ember meg akarta azt tudni.
Honnan jön a monszun, és hol támadnak a passzátok szelei? Meddig mennek, hol pihennek el? Hol a számum izzó bölcsője? Honnan szabadul ki az adriai bóra? Mint támad a mistrál? Mi költi fel tavasszal a jégmezőket felolvasztó havasi főnt, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget hordó székely nemere?
Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a kínai tájfunok szélörvényeibe; kísérte vakmerően a mexikói tornádót, mely városokat dönt halomra, a kelet-indiai ciklonokat, miknek forgatagai egyúttal körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatlan központi erőnek. Átadta magát néha a villanyos hurrikánnak, melynek szélrohama úgy világit, mintha folytonos villám lobogna az égen: s együtt táncolta az őrjöngő menyasszonytáncot a buránával, az oroszországi hóvihartölcsérrel. Közelről tanulta megismerni a közép-afrikai villanyos forgószelet, a chamzint, mely tűzveres fénybe borítja az eget és földet, villámokat szór orsója derekából, s mikor szétfoszlik, tűzgolyót vet föl az égre, s nehéz kénszaggal tölti el az egész levegőt. Naphosszant elküzdött a tengeri viharral, mely porfelleget ver föl a tenger vizéből, hogy a parti erdők fehérré őszülnek a rájuk tapadt sótól.
Minő felséges beszédeket mondtak neki e szörnyű szellemek!
A legtitokteljesebb hang az, mikor ott a magasban a repülőgép két egymás alatt szemközt elrohanó légáramlat közé jut: az a kísértetes nyögés, mintha egy csillag sírna és panaszolna valami fájdalmat, amit embernek nem lehet megérteni!
A vakmerő égi vándor járt egyik földsarktól a másikig, a tropikusok zónájától az antarktikusokéig.
Minden rejtekhelyet megkérdezett, ahol az örök tudás lakik. Körülkeringte a Dhawalagiri, Csimborasszó és Mount Everest fellegekben lakó jégcsúcsait, s leszállt kitudni a Tőkehal-szigetek örök ködeinek titkát. Néha az egész atmoszféra egy sűrű ködtömeggé vált előtte, mely félhomályba burkolta a földet, s elsápasztá a csillagokat. Köd volt körüle, mely nappal szürkít, éjjel világít.
S még a tompa, néma, nappalt és éjszakát kiegyenlítő homály is szavakat beszélt hozzá. Az Európa közepén terjengő sárga köd hirdeté a németországi roppant tőzegégéseket, a dél-amerikai violabarnás borulat a prérik hamvasztását, vegyülve az Amazon, Szent Lőrinc és La Plata folyamok mocsárgőzeivel. Egyszer a légjáró tizenkét napig úszott egy sűrű, opálszürke ködben, mely száraz, semmi nedvet nem mutató, lomha tömegével egyformán belepte mind az öt világrészt, s az egyenlítő alatt éppen oly sűrű volt, mint az éjsark alatt és amellett oly magasra terjedt, hogy Dávid repülőgépével harminckétezer lábnyi magasban sem érte szélét, még ott is oly tömött volt az, hogy rajta keresztül a nap csak egy fehér tányérnak látszott; míg éjszaka oly világosságot vetett a földre, mint a hold, és feküdt az emberi idegzeten, és fojtotta a mellet, mint egy idegen világ atmoszférája. Az egy vándorló égitest volt. Köd csupán, megmérhetetlen anyag, a távolban láthatlan, de mégis tömeg, mint a gáz. Vándora a nagy világűrnek, mellyel földünk minden százhatvanhat évben összetalálkozik (1793), s hetekig tart, míg e láthatlan tömegen keresztültör, egy részét magával ragadva.
És éppen e ködök, felhők voltak, amiktől meg kellett tudnia Dávidnak azt, amit keresett.
Vannak, akik a felhők titkosírásából olvasni tudnak.
Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők közül azt, melyet egy füstölgő volkán támasztott; a Jóreményfok sziklafennsíkján a meg jelenő „felhőabrosz” hirdeti a keleti mousson közeledtét s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését. A felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett egy sziklasivatag tömkelegében embermívelte, embert tápláló föld.
Az ég vándora naphosszant, éjhosszant elkerengett az égő Kirau-Ea volcán látvány felett, és a Tsián-shán solfatáráinak füstölgő kürtői körül; vakmerően letekintve az élő földi tűz titkos műhelyébe, s míg fényképészei a tengerből folyvást magasabbra emelkedő Aphröessa volkánsziget változó rajzait vették fel, ő a Bunsen-spektrálkészülékkel a föld mélyében elégő érceket elemezé.
Nem találta, amit keresett: azt az ultramarin vonalat a Fraunhoffer-csíkok között.
Sorra járta a görög archipelagus „Majonesi” szigetvolkán csoportját; a Navadas és Andes örök villanyzivatartól környezett tűzhányóit, Lipári- és Sandwich-szigetek kéngőzkatlanait, a tizenöt élő és harminc kihamvadt volkánt a Cordillerák gerincein; leszállt egy pihenő órájában a tűzhányók óriásának, a Cotopaxinak pokoltorkába, vegyelemezte a tamáni sókutakat és a csokrai öröktűz kútjait, a szicíliai Macalubát, a kínai iszapvolkánokat, s a turbacói óriási forró vízkatlant. A jávai Semeru volcán egy rögtöni kitörése percében találta ott a kráterébe leszálló aerodromont, s Dávid együtt repült a felrohanó füstgömbökkel, miknek mindegyike, mint egy öntengelye körül szélsebesen pergő csiga lövell fel a magasba száz meg száz bömbölő füstbombát, egyetlen oszloppá magasítva. Ez oszlop ezerkétszáz lábnyira veté fel a gépet négy perc alatt. Új-Zélandban huszonöt, Ausztráliában nyolcvanhét új tűzhányót fedezett föl. Felkereste a déli jeges tengerben a 10 és 12 ezer láb magas Erebust és Terrort, s megint visszatért Ázsiába, az Ararát hegycsoportja között háborgó Demavendet megvizsgálni; onnan fel északra az izlandi hővízokádó volkánok, a gőzfúvó fumarolokig; egyetlenegy: a Trolladgynjur mutatta nyomait a kutatott hatvanötödik elemnek a fenekét ellepő forróvíz-tóban; de az oly csekély mennyiségben jött elő, hogy nem jutalmazta volna meg a fáradságot.
Csak egy hírhedett volkáncsoport maradt még megvizsgálatlan, az Aleuti-szigeteké. Ezt legutoljára hagyta. Rettegett attól a gondolattól, hogy ha itt találja felfedezni az ichor új bányáit! Ez a gondolat olyan volt rá nézve, mint egy átokteljes jóslat, mely azért teljesül, mert folyvást kerülik.
Elébb föltette magában, hogy az egész földet felkutatja az ég magasából.
E vakmerő vándorlásában aztán önmagán észlelheté, hogy válik az élő ember lassankint túlföldi lénnyé.
A kozmikus tünetek egymást váltogató csodái egészen elszoktatják a földtől s annak egyhangú, mindennapi örömeitől.
A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkívüli tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt üvegtömeg torlódnak egymásra, s a habtajték megannyi szikra, a végigvonuló hajók hosszú tűzvonalokat hagynak hátra magok után a tenger színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a tenger világít fel az égre.
Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszakát, a hajnal nem éri utol.
E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét, s lerepül a déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez? Nem hajnal. Nem délsarkfény. Fehér, kísértetes derengés az; a jégcsillám (Eisblink) a déli pólus villanyszerű fehér tündöklése, a kristállyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros melankólia lepi meg a kedélyt e síri önvilágítása alatt egy laktalan földrésznek, a légben utazó magát is a kísérő szellemek egyikének képzeli már e jéghajnal derengésében.
Azután fel a mérsékelt földövek felé ismét. Az éjszaka véget ér, a sötétkék tengerből, mint egy csonka rubin pyramid emelkedik ki a hajnalsugártól megvilágított Jóreményfok. A légjáró két egymásra fordított üvegharang között repül, egyik a tenger, a másik az ég. A mousson korbácsolja a tengert; s amint feljön a nap, egyszerre egy megragadó új látvány lepi meg az alátekintőt. A tengert egy szivárvány öleli körül. Egy rettenetes kerületű fénykoszorú, a vihartól légbe szórt vízcseppek megtört sugárbűvköre. Amit más halandó az égen szokott látni, a hétszínű tündéri ívbolt most a smaragdszín tenger fölé van kifeszítve. Amint a nap feljebb-feljebb jön, a bűbájos ív szűkebbre szorul, a szél alábbhagy: akkor a mosolygó kísértet eltűnik.
A légjáró röpte Afrika szárazfölde fölött vonul végig. Ismeretlen hegyláncok, végtelen erdők, láthatártalan puszták, névtelen országok, szétágazó folyamok húzódnak el alatta. Idegen, kietlen világrész, semmi emberi pompa rajta. Palotás városok, csinált utak, hajózható folyamok nem hirdetik benne az emberi szellem alkotását. Gunyhócsoport az erdőben, vándorkaraván a pusztán, a tágas mezőkön dúvadak elől futó csordák.
Az átfűlt levegő csoda-phoenomenonokat mutogat a légben. A napnak fényes, kerek udvara támad, átszelve a központba futó félkörökkel, miknek találkozó pontjain melléknapok ragyognak. Egyszerre négy nap kísért az égen; s az igazi nap maga is oly sápadt, mint képmásai: az égi rémek. A közép-afrikai félember fajoknak gyakran világít e rémtünemény, mintha négy napnak kellene összefogni, hogy a sötétséget elűzze róluk.
A légjáró észak felé repül. A folyók, erdők, hegyláncok eltűnnek. Egy vakító sárga lepel kezd egész világgá kibontakozni; oly véghetetlen, mint a tenger. Valóban tenger; zöld apró szigetekkel. A Szahara az. A láthatár széle körös-körül úgy hullámzik, mint egy háborgó óceán. A villanyos aerodromonnak nem jó a puszta felett járni. A légben semmi nedv, kevés a villanyosság; haladni a villanygéppel nehéz. Azon földkör az, ahol soha egy esőcsepp le nem hull. Mikor a nap délpontra hág, a láthatárt körülfogja a Szahara délibábja; az arab „Bacher-el-Alfrid”, az „ördög tengere”; a láthatár hullámzó óceánjából pálmaerdős szigetek emelkednek elő, roppant városok, kupolás tornyokkal; háztetők és toronykupolák lefelé fordítva. E tündéri szemfényvesztés egész naplementig kápráztatja a légben utazót, ki éppen úgy küzd a száraz léggel, mint az alatta elvonuló karaván a száraz homokkal. Végre alásüllyed a nap izzó gömbje a rézveres ködöktől fedett kopár hegyláncok mögé, s akkor egyszerre sötét lesz, s a rögtön áthűlt levegőben, mint szellemek áriája hangzik fel a porfírsziklák túlvilági zengése.
A vándor átrepül Gibraltár fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel hasítják a levegőt, elhagyja az Azori-szigeteket: belekerül az északnyugoti passzátszél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj, mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tűnik fel. Az a Cordillerák tizenöt égő volkánja, mely most éppen egyszerre kitörése pompájában hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van. A tizenöt tűzhányó mint egy karbunkulus nyaklánc övezi át az Újvilág isthmusát: a kiokádott füst, mint egy rojtos felleg vonul el nagy feketén nyugot felé, hullatva öléből azokat a sajátszerű villámokat, miknek alakja nem zigzug, hanem gömb, esése nem korbácsütés, hanem golyóhullás; a földre esve visszapattannak, továbbugranak és hangtalanok.
A repülőgép átrepül a dél-amerikai pampasokon, az óriás folyamok mentén végig, miket tavak láncolatának lehet inkább nevezni, bevárja a reggelt Peru zivatart soha nem látott ege alatt, s midőn a lég vándora a libegő aerodromon tetején állva szürcsöli a gyönyörű éghajlat életadó levegőjét, a távol Pambamarka hegyei mögül megjelenik előtte átellenben a feljövő nappal a perui rémlátvány: saját alakjának óriási nagyságú árnyképe a felhőtlen égen, feje körül hétszínű dicskörrel. A látnok arcához kap kezével, az óriási fantom utánozza őt; kezét nyújtja felé, az még messzebbre mutat kezével, el a végtelenbe, mintha azt mondaná neki: „mégis tovább”, és aztán elenyészik. Az égen pehellyé tépett cirrhus-felhők lebegnek.
Mikor a Parana mentén végigsuhan Brazília fölött, világító felhőtömegek állják el útját, az apró jég kopog a hajó üvegfalán, és minden egyes jégdarab fénylik, mintha foszforgömb volna. E felhőtömeg közepett villanygépének működése megszakad: kénytelen azzal alászállani, s mikor a felhő alatt van, ott már nincs sem eső, sem jég: a felhőcsepp nem hull le, megolvad, pára lesz, mielőtt a földre érne; idelenn aszály van és 40 fokú hőség.
Aztán megkerülve a Tűzföld előfokát, visszatér a délkeleti passzátszéllel a chilei partok hegyláncai fölött, az ithmuson, a mexikói szavannákon keresztül fel a föld másik tengelyéhez, a grönlandi jégmezőkhöz.
Ott most halálcsend van, augusztus elején az északfény pihen. A légjárók korlátlanul száguldhatnak el a pólusok fölött. De ahelyett egy más tünemény fogadja a repülő embert. Augusztus 22-én „Szent Lőrinc égő könnyeinek éjszakája” van. Ünnepnap az égen. Valamikor egy bolygó, melynek pályája keresztülszelé a föld körútját, szétpattant alkatrészeire. Lehet, hogy összeütközött a földdel; ez az erősebb félrehajlott tengelyével, most is úgy kering, a gyöngébb elomlott, gázai szétoszoltak az űrbe, s járnak mint üstökös, mint ködtömeg rendetlen bujdosásban, míg szilárd kérgének darabjai most is egy csoportban keringnek a vezérnap körül; s e rémtáncot járó kozmikus sötét raj minden évben összetalálkozik a földdel; kilenc mértföldnyi sebeséggel repülő ércsziklatömegei a földi légkör zsúrlásától meggyulladnak, s ismét csillag lesz belőlük egy percre, aztán megint visszaesnek a világűrbe és sötétségbe. Lőrinc éjén negyedóránkint hatszáz futócsillagot számított Dávid az aerodromonból Grönland előfokánál, s az milliókat tesz ki az egész földtekén. Egy percben egész raj indult meg egy központból, mintha egy nagyobb tömeg sziporkája volna. Rendkívüli ünnepélyes pillanatokban maga az óriási tűzgolyó is megjelenik a föld gőzkörben, mintha a széthullt planétából egy összeolvadt ország tömege volna az, s szivárvánnyal sziporkázó lánguszályt vonva maga után, csendesen vonul végig a csillagok előtt.
Egy ilyen fenséges égi vándorral találkozott Dávid a spitzbergai jégtenger fölött. A tűzgolyó, mint egy felkelő planéta, támadt elő az új-szibériai szigetek mögül, s útját nyugatnak véve, hetven hosszúsági fokon átrepült, azután egyszerre, megkapatva a föld vonzerejétől, sebesen aláhanyatlott, s a Medvesziget előtt lecsapott a jéghegyek közé. A lángoló érctömeg tíz mérföldnyi területen hasgatá szét az összetömörült jégsziklák tömkelegét, s erőszakosan kitaszított egész jégmezőket a szabad tengerre, hófelhőt támasztva a helyen, ahol alámerült, a lég órákig zúgott utána fültompító nyomással. A földburok kemény páncélja maga lett megütve egy hozzá méltó ellenséges löveg által, mely a jégtengeren keresztül az alapgránitig hatolt.
S a sarkvidékek visszhangjai is bámulatosak. A kirenszki visszhang ötvenhatszor kiáltja vissza a feléje küldött emberi szót, mintha az álmából felriasztott szellem a ritkán hallott emberi hangot egyre ismételni akarná, hogy el ne felejtse, az egész jégsark tartománya ily bűvösen visszhangos, s a halk beszéd is elhangzik benne félórányira. Tatrangi Dávid gyakran hallja azt a méla, szellemszerű, búsongó hangot, amit az izlandi hattyúk hallatnak, mikor gépével versenyt repülnek, néha eléje vágnak, mintha vezetni akarnák valahová, miként ősét a fehér sólyom: a honkereső Álmost. (Az első honkeresés is egy álomlátás legendájából indult ki.) S azon a hosszú nyárközépi napon, amit az éjsark alatt nem vált fel az ég, midőn a fény és melegség örök csillaga körös-körül futja a láthatárt; e szakadatlan alkonyfényben nemcsak a hattyúk repülnek versenyt az aerodromonnal, hanem az égi kísértetek is. A grönlandi fata morgana az, mely a láthatáron városokat épít; kezei alatt a jéghegyekből tündér gyorsasággal emelkednek óriási paloták, oszlopzatos templomok, tömör, babiloni építmények; a vakmerő tündér majd egy hidat kezd meg, mellyel a láthatár két szélét akarja összekötni. Szinte sikerül neki. Egyik hídjárom a másik fölé emelkedik. Egyszerre összeomlik az egész. A tündéri kártyavár összedőlt. Minő nagy gyermek játszott vele? Aztán más játékot vesz elő. Tengert játszik hajókkal, mik odafenn a légben úsznak, kifeszített vitorlákkal. Behúzott vitorlákkal annál jobban tudnak repülni. Majd megint észreveszi a tündér a birodalmán végigrepülő légjárót, s azt választja ki rejtelmes játéka tárgyául. Az északi égen egy másik aerodromon alakja repül százszorta megnagyítva; átlátszó falain keresztül meglátszanak a mozgó alakok; szárnyai csapkodják a semmit, az űrt. És amikor az aerodromon a Koczebue Sund felett elsuhan, ott még egy harmadik játszótárs szegődik hozzá: egy harmadik aerodromon a feje fölött, de lefelé fordítva; abban is úgy mozognak az élő alakok, de fejjel alá függve, s annak a szárnyai is úgy verik a – semmit: de fölfelé csapva az égbe – az űrbe…
S így halad a lég vándora, kísérve a lég rémeitől, hallgatva a szelek nyögését, a föld visszhangját, a hattyúk jajszavát, hosszú csillaghullató éjszakákon és alkonyt nem érő időtlen napokon keresztül, jéghajnaltól, északfénytől kápráztatva, felmagasztalt érzékekkel, a múlt és jövő vízióival éber álmaiban, a földfelettiek közellétét érző ösztönökkel idegeiben, kínzó, gyötrő honszerelemmel minden gondolatában, s hazafájó családvággyal gyöngéd szívében: nem ez-e az út arra, hogy lelkét elveszítse élve?
S mikor az ember föltette magában azt, hogy erőszakolni fogja a sorsot; hogy nem hajt sem ösztönre, sem sejtelemre, sem víziókra, hanem utat tör a rideg számítások szerint ott, ahol nincs út, s aztán felkutatja embertörő fáradsággal még Polinézia valamennyi szigetét, keresve a Mangareva ércvizű tavaiban, a Maunaloa tengerszemeiben, a Gallaepagos-szigetek valamennyi kiégett kráterében az új elemet, és nem találja azt sehol. Végre még egyszer visszatér az Aleuti-szigetekhez, amiknek kedvetlen látogatója volt már egyszer. A ködeiről híres Unalaska sziget fölött már távolról lát egy felhőt lebegni, mely annyira különbözik más mindenféle felhőtől, hogy azt a gyakorlott szem rögtön felismeri. Az volkáni felhő. Közepe tömött, sötét, szélei pedig fehérek, rongyosak; az egész nem repül, nem változik, nem gomolyog; csak terjeng és foszlik.
Éppen ilyen felhők szoktak lebegni néha a Gyilkos-havas fölött is.
Tatrangi Dávid leszállt az Unalaska sziget közepébe, s ott a hozzájárulhatlan sziklamedence közepett talált egy gőzölgő dágványt. Ez burkolja folytonos ködökbe a szigetet. És az a dágvány, tavaival és gőzfúvó moffettáival együtt tele volt ichorral. A kiszáradt medencékben vastagon feküdt az ichorréteg, s a sziklák be voltak vonva jegeceivel. Olyan volt e sziget ichorgazdagsága a Gyilkos völgyéhez képest, aminő a kaliforniai és ballarati aranymezők kincsei a selmeci aranybányák termékéhez. Amazokért csak le kell hajolni és összeseperni.
Végre tehát megtalálta Dávid az ichor kifogyhatlan bányáját; de nagyon rossz helyen.
Az Unalaska sziget orosz területhez tartozik; az a Nihil országának tulajdona.