Ki mondja meg azt, hová lettek?
Ez volt az a kérdés, amin millió ember törte a fejét, és törte a megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet. Egy napon a király, midőn gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült szobájában, és lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók visszaidézte azt.
Hermione Peleia állt előtte.
És azt súgá neki:
– Én tudok még egy embert a világon, aki e kérdésedre megfelelhet.
– Ki az?
– Tatrangi Dávid…
A király felszökött helyéből.
– Igazad van! – mondá. – Van egy ember, akit lenéztünk, eltaszítottunk, akinek híveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. Aki ellen határt húztunk, törvényt hoztunk; akit idegennek, jogtalannak elneveztünk. Akinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadtuk; aki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk – ezt az embert még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így szólt hozzám: „Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De ami vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom.” Azóta ez ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jótettre emlékezik. Én meg fogom őt kérdeni.
– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja neki feleni: „pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik; forduljon ön Severus úrhoz”. S ott hideg szívre találunk.
– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagykövetet – hanem mást.
Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moise-szigeti nyaralójában vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös hangyaboly népe közé hintett tört cukrot, mely Brazíliából behozott hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé teszik; amidőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de ismeretes hang verte fel.
– Jó munkát, uram.
Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első percben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye: mert hiszen őróla gondolkozott most is. Ez alak a magyar király volt.
Ő maga, a két ország uralkodója.
Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban, ismeretlenül, senkitől nem kísérve, s nem szállt le a vasútról, csupán az Otthon városában.
Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével Rozáli vállát érintve, susogá:
– Nézz oda, Rozáli!
– A mi királyunk… – rebegé a nő.
Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugosfala alatt állt.
– Felséges uram!
– Ön rám emlékezik még?
Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon megváltoztatták a király arcát. Megvénült.
– A jóltevőt mindig megismerem! – felelt Dávid.
– De én rosszat is tettem.
– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, amit ők tesznek.
– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.
– Nem, felség – szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez –, az én uram ma reggel megmondá nekem: „ma tartsd elfogadásra készen nyári lakunkat; a király itt lesz”. A király megdöbbenve tekinte Dávidra.
– A spiritus familiaris súgta ezt meg önnek?
– Nem, felség – felelt Dávid –, nekem, mint apám mondá, rinoceroszidegeim vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak; hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét, melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a király ma itt lesz – az én házamban.
A király arcát a szokott tűzláng boritá el e pillanatban.
Versenytársával állt szemközt.
Egy király – egy száműzött telepítvényes főnökkel. A régi monarchiai elv személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.
És miben versenyeztek?
Abban, hogy melyik a nemesebb?
Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis örökké imádott hazáját!
A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára – kolduljon.
Vajon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?
A király, midőn úgy kigyulladt az arca, rögtön, hevesen, odalépett Dávidhoz, s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:
– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?
A két férfi egymás szemébe nézett – egészen közelről; egy arkangyal villámló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a száműzöttek főnöke.
Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajon mit fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: „mi közöm nekem az osztrák bank kincseihez?”, hogy fog a nő leesni abból a magas égből, ahová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!
Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:
– Tudom.
A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arca csaknem fehér lett egyszerre.
– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s „e szóra” lefekve nyugodtan alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.
A király, átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltűnt, oly hirtelen, mint egy vízió. Csak a keblére borult nő biztosítá a férfit, hogy e jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott, és férje keblére szórta csókjait.
„Így, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom, szellemem!”
Ugyanazon túlvilági arc volt előtte ismét, amely egykor a villámló felhők közepette úgy megigézte.
És valóban az a szó: „tudom”, nem kevésbé volt merészebben égnek dobott csoda, mint ama repülőgép, s aki azt lába alá tevé, éppen úgy tudhatta előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.
Dávid készen volt rá.
Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába, s hívatta két igazgatótársát tanácskozásra.
Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királlyal történt találkozását a Moise-szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó szót.
„Tudom.”
Mr. Severus ajkai még fehérebbek lettek, mint egyébkor.
– Uram – szólt Dávidhoz –, azt jól tette ön, hogy meg mondá. Bár, ha egészen korrekt akart volna eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez nem tartozik az én reszortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de jól van. A királyt még mai nap is vannak, akik nem olyan embernek tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És aztán én sem felelhettem volna neki egyebet, mint azt, hogy „tudom”. Mert a hazugság a gyöngék fegyvere. De mármost mi lesz tovább?
– Ennek a szónak: „tudom!” folytatása is van. Ez a szó: „tudom”, háromszázmilliót nyom aranyban, ezüstben.
– Úgy van.
– Tehát ha énrám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani: „tudom”, hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék volt. Ez ránk nézve hadizsákmány, elfoglalva velünk harcban álló ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihilország kormányán, amiért kincseit elvitte; perelje be, nyerje meg, egzekválja rajta a követelését; de amit mi vettünk el a Nihilország hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk, és azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párizsi, londoni, sztambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, amit az elvevők közlátványra állítanak ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt nemzetközi egyezményben egy pont így szól: „a hadizsákmány 24 órai birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi”. A keresett háromszázmillió ránk nézve hadizsákmány; és hetedik éve, hogy birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: „Tudom!”
Dárday arcáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét osztja.
Most Tatrangi Dávid szólt.
– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog azt mondja, hogy tartsuk meg a hadizsákmányul elfoglalt kincseket; a hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni, hogy adjuk a kincseket vissza.
– No arra kíváncsi vagyok – szólt Severus –, hogyan nyeri ön meg az én szavazatomat.
– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.
– És önnek a leleményessége.
– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.
– És az én fáradságom.
– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve, s bírtuk azt ez ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadizsákmányt. Amint azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magánytársulat vagyona volt: nem zsákmány az, hanem kölcsön, melyet köszönettel visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadizsákmányt, még akkor is vissza kellene azt adnunk, ami egy magánytársulat vagyona volt, mint ahogy visszafizette Franciaország azt a nyolcadfél millió marc-bankó ezüstöt, amit Davout tábornok a hamburgi bankból elszállított.
– S még tán kamatot is fizetünk tőle?
– Valóban, öt százalékot hét év folytán.
– Tehát még egy árva százmilliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa, akkor őrültség! Úgy mi jól bezárt kincstárunkból négyszázmillió ércpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol nyereség kínálkozik, aranyat, ezüstöt gyűjtve államunknak; azért töltöttem meg bankunk hat pinceboltozatát comptante-okkal, hogy azt most megosszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket, s úgy bámultak a világba vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny néptől?
Tatrangi nem hátrált meg.
– Ha ön megtöltött hat pinceboltot arannyal, ezüsttel, én megtöltöttem hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael-örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti-óceán fenekén, az aerodromon által vezetett búvárhajóban, hogy felfedezzem a hírhedett aranyflottát, mely négyszázötven év óta fekszik a tenger fenekén elsüllyedve, másfélszáz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt, magammal hoztam. Készítettem egy búvárharangot kettős falazattal, melynek hézagát jégtermelő készlet tölti be. E búvárharanggal leszálltam a caxamarkai forróvízokádó volkán fenekére, amelybe az inkák kincseit négyszáz év előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a hírhedett aranykertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mindezen kincseket én a találmányok pincéibe rakattam le, és most sincs rajtam egyéb arany, mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.
A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne szorítsa.
– Meghajlok előtted – szólalt meg most Dárday. – Te magad annyit szereztél államunknak, mint a többi egymillió. És ha azt mondod, vissza akarom adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyim, azt mondom: „teheted”. De hát ne akarj te Krisztus lenni! Légy egy kicsit ember is. Gondold meg, hogy az „enyim” és a „tied” közötti különbség sohasem fog megszűnni a világon. Harcban állunk az egész világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalasszuk-e ezt a kezünkből? Ennél a szónál megszűnik a filozófia!
– Nem, bajtársam, a filozófia sohasem szűnik meg. Még az arannyal szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak kódexre szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az, mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a kötelességet annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg ezt mi magunk idefenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni. Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri, más romlásával elvenni jó, példánkat fogja követni az egész ország. Amely országban az államfők hadikárpótlások megtartásával, bankódevalvációkkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett hamis bukott kereskedővel, zsivánnyal és orgazdával. Ahol az államfő milliókat suvaszt el: ott a „félkézkalmár” garasokat csal, s a pásztor csikót, tinót lop, s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a polgárt, s a polgár meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az „én, te, ő” egy circulus vitiosus; „te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon meg téged!” Ez azon államokban a jelszó, ahol mindent el lehet venni, ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajon az, amit megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz-e kárára másnak? – Egy világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául felismert kincseket megtartjuk pincéinkben: ez szétveti a mi államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem azért, mert szükséges, de csak azért, hogy a mienk több legyen, a másé kevesüljön. S ezzel a törvénnyel lesz városunkból egy „Sybaris”; de nem lesz „Otthon!” – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, amit én óhajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére. Fenekestül fel van fordulva minden. Ínség, kétségbeesés, pangás; munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez miránk nézve? Haszon-e az nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinceboltjainkban: de elátkozva mozdulatlanná, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén feküdnének. Kereskedőország vagyunk és minden piacunk üres; vagy nem is üres, hanem átalakult temetővé. S ha most ez örvénylő vihar közepett mi egy szót elkiáltunk: „becsület, állj helyt!” s amin keletkezett e világromlás, a bécsi bank kincseinek eltűntén, megoldjuk a titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek leszünk négyszázmillióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ bizodalmával. Mi ezáltal nemcsak az osztrák bankot segítjük ki nagy veszedelméből; nemcsak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet; az egész világon egyszerre újra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt. S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az újraéledt hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani minden sorompó, tilalom, féltékenység, ahol eddig fennállt. Elég lesz azontúl polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: „én az Otthon lakosa vagyok” – e szó aranyzálog lesz rá nézve mindenütt. Százszorosan fogja azt nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés közöttük lehetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem nagylelkűségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha visszaadjuk, diadalunk lesz az, és örökké megtartja építményeinket!
Dárday tapsolt.
Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy tett, mint aki megingatva érzi véleményét.
– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.
– Jól van – monda Tatrangi.
– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.
Azzal széjjelmentek.
Mr. Severus sietett a távírda palotájába, mely szakmájához tartozólag rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távírdák is el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.
Ugyanezen időt Tatrangi az aerodromonok indóházában tölté.
Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.
Mr. Severus kezdé az értekezletet.
– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák bank érckincseit vissza kell szolgáltatnunk.
És így egyhangúlag lett az megszavazva, ahogy Dávid megjósolá.
– Most még egyet kérdek – szólt Severus –, tehát az Otthon állama éppen semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére kiaknázni?
– De igen – felelt Tatrangi –, jövendőbeli megdönthetlen presztízsét.
– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma likvidálni akarna, mennyire számítja ön azt a magányvagyont, melyhez énnekem a társulat alaptőkéjéből igényem lenne?
– Huszonötmilliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichorgyárat alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos ígéretet tettem önnek, hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s amit örökké hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.
– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.
– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez az alaptőkével együtt kétszázmillió; ami, ha ön kívánja, rendelkezésére áll.
– Rögtön?
– Azonnal.
– Kérni fogom az utalványoztatását.
Tatrangi arcán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös dolog volna rá nézve az, hogy kétszázmilliót visszavonnak az állampénztárból, még kevésbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg; szerette őt, mint jó barátot, s nagyra becsülte, mint tehetséget; de előre látta, hogy amit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.
A helyzet titka pedig ez volt.
Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300 talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500 frt helyett 100-ért kínáltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok részvényeinek csak színleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja, melyből az osztrák főhercegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak visszavonni, oly zavarba jött, aminőt csak 1797-ben tapasztalt; mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a pánik: ércpénzládái üresen fognak állani. A francia bank részvénye 1200 frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié 1000 tallérról 200-ra esett alá. Még rosszabbul álltak a kelet-indiai bankok, ahol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rúpiát veszített névértékéből, s a bombayi bank 1000 rúpia helyett csak 150-nel szerepelt: legrosszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, amik névértékük egytized részére süllyedtek, s úgy sem voltak eladhatók; s ha az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is rosszabbul álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak (2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) éppen semmi árkeletük nem volt.
És hogy mindennek a vésznek hol a góca, azt világosan lehetett tudni. Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltűnése idézte fel az egész világon a vakrémületet a többi bankok irányában is; s az a nehány napig tartó szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, ami alatt Mazrur felfedezése nyomán az eltűnt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnózist; e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt lesni, mit fed el a tátrai tófenék, sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett aranyvonalak hírére minden ország bankpapírjai elkezdtek négy-öt százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még mélyebbre nyekkenjenek alá.
Mr. Severus számítása tehát a legkorrektebb volt, amit az üzletvilágban produkálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit, hogy az állampapírokat gyorsan vásárolják össze.
De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), amit e fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!
Mr. Severus azon idő alatt, amíg a távírdahivatalban el volt zárkózva, minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:
„Bankrészvényeket 10%-kal árfolyamon felül összevásárolni.”
Ha tehát ő most kétszámillió forintig összevásárolja az idegen bankok részvényeit, amiknek egyedüli veszedelme csupán a bizalomhiány; amint a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet félmilliárdot, sőt lehet oly rohama a biztosan bekövetkezendő „hausse”-nak, hogy egész ezer milliót besöpör; s azzal egyúttal leveri lábáról eddigi gyűlölt versenytársait, a jenki és semita vérből eredt bankárokat, ő a megátkozott Cham-ivadék! A fekete arcú!
Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid igazságérzetét.
Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden irányában, ugyanazon válságos helyekre útnak indítá repülőgépeit a most már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hírével.
S az aerodromon előbb járt mindenütt, mint a távírdai sürgöny.
É s amidőn Mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a bacchanált lelték maguk előtt: a „boszorkánytáncra”, a „halott-táncra” rögtön következett az „aranyborjú körüli tánc”; ki volt hirdetve, hogy az Otthon állam lelte meg az osztrák bank kincseit, s azokat a tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.
Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható még… Becsület „en gros!” – Kaliforniája a becsületnek! Egy ország, melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.
Ez a hír egyszerre megfordított mindent.
A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. Akik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap újra tehetős emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz sietett megint világkörútjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek becse lett; a piacok megélénkültek; s aki mindennek legtöbb hasznát vette, az volt az Otthon állam maga.
Ez igazságos elhatározás által három nagy előnyt vívott ki magának az első pillanatban is.
Az egyik az volt, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok elismerték az Otthont önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal: az ottani gyanús kezű minisztériumokat Magyarországon úgy, mint Ausztriában, felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; a magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – a közös nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy űrt, mely az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszűnt Pestet a maga Karthágójának tekinteni; aminek legelső tanújelét abban mutatta be, hogy az Otthon állam által megajánlott százötmilliónyi kamatot nem fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az ércalapja, ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt visszavenni; végre a senkinek sem kellő százötmillión úgy egyeztek meg, hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé, s fordíttassék a két város által arra, ami mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E nagylelkűséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve, hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megígérve a kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta megmutatni, hogy hol „voltak”, s annak felfedezése, hogy hol „vannak”, másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.
Végül pedig Mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél, se egész milliárdját.
S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett Cham megátkozott ivadékából…!