Cham sötét ivadéka

Mit csinált ezalatt Rozáli?

Azt, amit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.

S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint a háztartás gondjaival és a piperével.

Ez a két utóbbi is nevezetes feladatuk marad ugyan mindenkor. A család otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az ízletesség a konyhában, a gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának mikroszkopikus titkait, amiket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának arról az ösztönről, hogy ők szépek kívánnak lenni, hogy tetszeni akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a divat ellen puritán haeresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana, millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.

Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban is kezdeményező legyen, s versenyt támasszon a Néva felől jövő bizarr divathóbortoknak, mik a merészben, a kirívóban, az érzékingerlőben, s néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel; megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, ami szép, emelni a természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített átalakítása: poézis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon állam leghíresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európa-szerte még jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.

Azonban mindezeken kívül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek osztályrészül az új államban, ami nem csak társadalmi szokás szerint, de egyenesen közigazgatási úton lett rájuk bízva.

Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi konviktusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; célszerű decentrizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek, egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.

A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a férfiakkal.

Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét vesztette. Az Otthon költője nemigen válogathatott bálkirálynékban, nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondanivalója volt szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnokőkről, a mi inkább a szatirikus genrebe vezet; amiért egyébiránt az írónők viszont nem maradtak adósak a férfiaknak.

Ez volt az élete Rozálinak is.

Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor hazakerült is Dávid, rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás örömpercét már a jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elé bámulni, mintha nem látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett, s este szokatlanul bort ivott, míg az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét továbbmehessen; s gyakran elfeledte, hogy búcsú fejében nejét és gyermekeit megcsókolja; úgy tért vissza a búcsúcsókért órajárási távolból.

Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.

Erre nem gondolt Dávid.

De gondolt valaki más.

Cham sötét ivadéka.

Hogy mi vitte erre a gondolatra Mr. Severust, annak többféle okát lehetne találgatni.

Nagyon indokolt lenne, ha gyűlöletből tette volna Dávid iránt, kinek sohasem bocsáthatá meg, hogy nemcsak a bank háromszázmilliónyi kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelkűséggel) visszaadta, hanem hogy még azonfelül a gyors hírüladással az ő táviratait is megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a financier szemében már több volt, mint nagylelkűség. Ez perfidia volt az üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna félre, s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan könnyen.

De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.

Neki most már a kiadott kétszázmillióját valahová el kellett helyeznie. Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon bankjába, s osztozik annak nyereségében.

De meddig tart ez a nyereség? Meddig tart az Otthon maga?

Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott Mr. Severus, hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.

Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.

E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni Magyarország királyához: „a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer magyar honvédnek a Duna-deltára kellett száműzetni tíz évig: ez idő lejárt, most hívd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én területem”.

Az természetesen nem fog megtörténni; az Otthon állam nem engedi magát a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Mégpedig nem olyan háború, amelyiknek egy döntő ütközettel végét lehet vetni, hanem egy gyilkos, gyújtogató, véghetetlen háború, összerakva zendülésből, árulásból, fajharcból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott mészárlás; aminőnek programját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur proklamációit olvassák, amikkel az minden idegen fajt a magyar kiirtására lázít, ássa előre a tűzaknákat Magyarország minden vidéke alá. Egy ilyen irtó harcban aztán a segélyül siető Otthonnak magának is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított kereskedelemnek pedig okvetlen tönkrejutnia. S hozzá még az ichorbánya is fogy: pár év múlva alig lehet új gépeket kiállítani, a másra használt üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihűlt hyalichor a nagy tűzben megég ugyan, mint a gyémánt, de többé meg nem olvad.

Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti büdzséjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, aminek ez a címe: Kin-Tseu. S e tétel után folyton szaporodó összegek, mik milliókra mennek, anélkül, hogy hasonló cím alatt valami fedezettel bírnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez „múlhatatlan szükség”; s majd megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.

Hiszen azt, hogy mi az a „Kin-Tseu”, minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Kínának egy tartománya, négy-ötezer négyszögmérföldnyi terület. – Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban, azt maga Kína sem tudja; és a mennyei birodalom, amit a kínai faj „Tsung-Kue”, a mongol faj pedig „Kataj” országának nevez, négyezer évig felvitt krónikáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni „Kin-Tseu”-ról, mint hogy az a khokonoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. Amit beszélnek róla, az mind mese.

Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban.

És végül – a fekete embernek a szíve is éppen olyan vértől hevül, mint a fehéré.

Rozáli szép volt.

Egyszer meglátogatta Mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti-szigeten, mely hírhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnú, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalájai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjút hordó alpaka s a kasmír kecske mind csordaszámra volt már itt elszaporítva, s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjút, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.

Rozáli maga egész szenvedéllyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.

– Hát „egyszarvú” nincsen-e még itten? – kérdezé egyszer Mr. Severus egész ártatlan arccal.

Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után, s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik, s Nagy-Britannia címerén kívül sehol sem található.

– De igen – szólt Mr. Severus egészen komolyan –, egy kínai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ilyen ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba, s sokat költ e tartományra.

– Sohasem hallottam ezt a nevet – szólt Rozáli elmélázva. – Micsoda ország az?

– Annyit tudok én is felőle, hogy Kína szélén van: Dávid öt év előtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.

Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.

E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje életében, akinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, akinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés percében elmondá Rozálinak, akinek búvárlatait hogy megérthesse a nő, egész tudományos irodalmakat kellett végigtanulmányoznia, ki férje jártát-keltét az általa készített új térképeken figyelemmel kísérni megszokta – és most egyszerre megtudja azt, hogy van egy olyan hely a földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje előtt soha, melynek térképét sohasem mutatta meg neki.

Mi lehet abban az országban?

Van-e asszony a világon, aki erre a kérdésre választ ne akarna találni?

S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak által a saisi titkok templomából. Vannak nő tudósok. Híres nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak nem mondhatják többé: „ez diákul van, nem asszonynak való”; az asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe, s nem lehet előttük titkot tartani többé.

Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá az akadémia leghíresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a kínai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.

A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára rendelkezésére állott, addig kutatott annak kínai termében, a kínaiak által She-Khu-sti-shu-nak nevezett irodalmi gyűjteményében, míg rátalált a keresett könyvre.

Ez Sze-ma-tsiang kínai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leírása.

A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a Sze-ki több európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a kínaiaknak, ki e művében a mennyei birodalom őstörténetét írta meg, kezdve azt kétezer évvel a keresztyén időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, amik a Heu-dinasztia idejéből fennmaradtak. Mint tudva van, a következő Ming dinasztia őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy sziklaházban, az aranyládában s különösen egy palotában, melynek jáspistáblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték az üldözött tudomány betűit bevésve: a kínai hagyomány „ju-pan” név alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.

Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a kínaiaknak, aki ha hazudik, azt a legautentikusabb adatok nyomán cselekszi.

Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.

A tudós chinista nőnek nem volt türelme a bírálatokat is végigtanulmányozni, amiket az európai és kínai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író históriai munkái és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak, hogy „asszonyom, ha Sze-ma-tsiangtól akarsz valamit olvasni, vedd meg a Sze-ki utolsó köteteit, azok legkevésbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit ne kívánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel, aminőknek kinyomtatásaért az ember Európában az ,erkölcsrendőrséggel’ jön összeütközésbe”.

Ahelyett a tudósnő, amint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta a Nan pokuan-hoa-wei pion című szótárt, s hozzáfogott a fordításhoz.

Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott többé maga előtt se poézist, se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést, s fordította a kínai alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak tartalmával.

A Szan-hoang pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, amik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, amik éjszaka énekelnek; a fákat, amiknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, amik házakat építenek; a kutakat, amikből víz helyett tűz jön fel, a csigákat, amik selymet eresztenek, mint a selymér, s az őzeket, amik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.

Keverve a mesést az igazival, ami legveszedelmesebb neme a csalásnak.

Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (amik közül a legnagyobb, a Sa-hi-tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós „tenger”-nek nem nevezi, hanem „tó”-nak, megharagszik, s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a kínai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.

A férfiak rútak és rossz termetűek; hanem a hölgyek annál szebbek.

Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu-hölgyek bájait, semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, aminők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.

Szól azután szerző a nép szokásairól.

Az istenséget ember alakban imádják. Éppen, mint a szomszéd országban, a Szi-Tsangban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a kin-tseuiak istene.

De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a fiúgyermeknek már születésekor bezúzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?

A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor „érzi” az idejét, lejön az égő tűz hegyei közül, s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, míg kiszemeli azt a férfit, aki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khokonoor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg istenné.

A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, mégpedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a konstellációból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos történeteket, amelyet csak a kínai múzsák engednek meg, akiknek kertjében ismeretlen növény – a fügefa.

A tudós nyelvésznő lefordított lekiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs semmi botrányos. Sőt, szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni vagy megváltoztatni olyan nagybecsű hagyományokból, amiknek betűi jáspistáblákra voltak vésve, papiruszlevelekre, áloérostra, halhártyára, hattyúbőr pergamenre, teakfa deszkára, tintahalfestékkel, cinóberrel, aranymázzal írva, ónirallal róva, viaszba karcolva; templomokban őrizve, aranyládákban tartogatva, négyezer év penészétől belepve!

És elvégre is – Rozáli már férjes nő, akinek mindent lehet olvasni, veszedelem nélkül.

Rozáli tehát megkapta a Szan-hoang-pen-kit híven lefordítva, s megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban.

Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi, hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel őt vízre vinni a kínainak sem lehetett.

Hanem van egy tárgy, aminél megszűnik minden bölcsesség.

Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek – és olyan szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.

S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.

Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?

Miért visz oda sok pénzt, ahogy Severus kibeszélte?

Miért nem enged onnan senkit idejönni, aki hírt mondhatna arról, hogy mi történik a hozzájárulhatlan Khokonoor és Küen-Lün bércei között?

Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? S mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?

S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni – istenül.

Hisz ő is imádta férjét.

Ez olyan tövis volt most már a szívében, amiből nem tudott kigyógyulni.

Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást gyanakodással fürkészte arcvonásait, feljegyzé szavait, és magyarázatokat vont el azokból.

Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.

Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvízlövellő geizerek tündérei járták a bűvtáncot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek csábtáncot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva, buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva – ahogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.

Rozáli szerencsétlen volt.

Ennyit sikerült már Severusnak elérni.

S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.

Következett a második lépés.

Severus következetes volt: Dávid pedig gyanútalan. Azt hitte, hogy minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint őneki.

Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgatótanácsban, hogy neki szüksége van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az Aleuti szigetcsoportot megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az Aleuti-szigeteket bírniok. Severus mosolygott.

– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a pavlofszki kastélyba, hol Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e nővel.

– Jó, elmegyek – mondá Tatrangi.

Ez volt Severus tervében a második lépés.

Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.

Rozáli hallgatott, és mint jó háziasszony, maga rendezé el férje számára az úti készülékeket.

Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanul, egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:

– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…

Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei szikrákat szórtak, és arca elveresedett.

Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely, mint a villám, egész téjákot világít meg egyszerre.

Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.

Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél nem mehetett soha.

Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá? Mit hisz most Rozáli?

Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szívében, s abban a pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes szikrája volna.

Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját, s ment Severushoz.

– Uram – monda neki. – Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a pavlofszki kastélyba Sasza asszonyhoz.

– Ah! – szólt Severus iróniával. – Talán az úrhölgynek vannak kételyei.

– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, amiért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.

– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonnyal alkudni az Aleuti-szigetekre?

– Ön.

– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Kleopátra az én fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Duna-deltát önnek.

– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.

– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, amit megveszek, hogy mit ígérhetek érte. Egy-, két- vagy tízmilliót.

– Ígérhet ön érte százat, kétszázat.

– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?

– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott. Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.

– Kezem rá.

– Tehát megmondom önnek. Az Aleuti-szigeteken van egy kincsbánya – nem aranyból, nem gyémántból –, hanem ichorból.

Severus arcán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az. – Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm – monda meghatottan –, e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint ahogy nem képes valaki megenni – a saját fejét.

– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.

– A világ leghidegebb vérű emberének. Az Aleuti-szigetek nélkül vissza nem jövök.

Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a bosszú és spekuláció műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?

Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arccal jött eléje. Dávid hevesen ölelte keblére a nőt, és csókjaival árasztá el.

– Búcsúzol? – kérdé Rozáli.

– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.

S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szívéhez egyetlen boldogságát. Csak most vette észre, hogy amíg ő a világot megmenteni fárad, itthon közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.


VisszaKezdőlapElőre