Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi részvényszédelgést, az osztrák „devalvációt”, az amerikai bankok pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték, hogy az osztrák nemzeti bank trezorjaiban a kincs: hamis pénz.
Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett meg az, hogy háromszázmilliónyi vert arany, ezüst – megpróbált ércrúdhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű, becsületes emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz mégsem ezüst, sem arany.
A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló „úr”, gazdag ember; maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el csempészetet; és még ily óriási csempészetet: aminek keresztülvitele természeti lehetetlenség!
… És az általuk jól őrzött kincs mégsem arany, és nem ezüst…
Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama démon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.
Az állampapírok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsönbankok pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy „estek”, de megszűntek lenni, a nullára szálltak.
S minő irtóztató kép a közéletben!
A piacok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak minden utcáin egész sorszámra a bezárt boltok; mintha örök nagypéntek volna. A vasutakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő. Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany.
Nem hisznek már az emberek a csengő ércnek sem. Minden ember hamispénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-arannyal kínálja, s ez a veszteség súlyosabb fele, hogy nemcsak a vert aranyban nem hisznek már többé, de a jellemek nemes ércében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre mutat fölfelé.
Az a király.
Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.
S mit tett a király a végromlás napjaiban?
Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Íme, én odaadom összes magánvagyonomat, az ősök által gyűjtött családi kincstárt, feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra, s azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom akadályozni!
Szegény, jószívű király!
Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt része a földnek.
Az osztrák bank kincseiben nemcsak az osztrákok voltak meglopva, hanem ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az ész. Megbódult minden ember, és szaladt a saját házát felgyújtani. Minden országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan, s ez őrjöngő boszorkányszombatban táncra kellett kerekedni a becsületesnek a gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is repült a forgószélben, s nem volt senki alatt többé föld!
A brassói utcaszegletek „padjain” aranyat beváltó kupectől elkezdve fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzüzér egy színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, amit még a fiókjában őriz vagy szemét. Az angol bankok „folyószámla” (contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan káosszá zürődtek össze: a tengernyi csekkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek, ha értékpapír, kidobattak a piacra; ha tőkepénz, tömegesen visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásüllyedt; nagy birtokok, paloták kerültek a kalapács alá, s tizedrésznyi adósságért negyedrész áron árvereztettek el, s három nap múlva már a vevő is bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt; Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a távírda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszűnt a pénzpiacon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!
Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsönadni való pénze. Nem volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van is. (Éppen azért nem.)
S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak azok az emberek, akik kereskednek, akik kockáztatnak, tőkepénz, pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: „Minket nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik esszük azt, amit a föld adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti értékét!” De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő falatot adóhátralékban, s lefoglalták lábán a gabonáját potom tartozásokért; a kézműves üres piacon ütötte fel sátorát, senki sem jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel és fizetni teményekkel, mint ahogy fizetnek Mexikóban kakaópénzzel, Szibériában nyestbőrpénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában dohánypénzzel. Ahol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az éhínséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a piacokon. Brazíliában a magyar liszt helyett elővették a „guarana kenyeret”, mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég fűrészporkenyeret, a gyárhulladékokból készült creosonkenyeret; s a vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a „pásztorfillérek”, ami olyan váltópénz, amit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével ellátott papírszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad érte. A kormányok nem bírták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő, város, s nem volt, aki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.
Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltűnik mindenünnen a pénz!
Úgy kacagott e világromláson a Néva melletti démon: nála már nem lett e vihar által rosszabbá semmi…
E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni a lesújtott uralkodónak.
A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá őfelségét, hogy jelentkezett nála egy ember levél útján, aki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan tűntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei. Még többet is tud. Rá tud vezetni, hogy hol vannak. Éspedig olyan helyre, ahol csak le kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezéseért mást, mint egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.
Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, amit követel! Ki kell nevezni nemesembernek!
De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.
Hát legyen bár az ördög!
No, annál is kellemetlenebb egyéniség volt. Mazrur volt.
A király összeborzadt ettől a névtől.
Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a szabadító kezet!
Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnesztiát adtunk, miért ne a tolvajnak is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen ezúttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint magánember jön, s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond igazat.
A király elfogadja Mazrurt.
De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzájutott, miért árulja el?
Ennek rövid magyarázata van. Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig kegyencének tartá. Egy önfeledt percben azzal bizonyítá be az asszony szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyencének azt a titkot, ami a halott vladikaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyenc túlment a határon, melyet számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a büszke, szabad úrnőt magához láncolja. Férje akart lenni. Akkor aztán kikorbácsolták.
A bosszú, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos fog abból jutni.
A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt, s négy óra hosszat tartott a kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak, hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a végkatasztrófáig, amidőn a sarokba szorult nihilisták az ágyúcsöveknek öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá süllyeszték.
Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem idő nem volt alkalmas.
A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell szivattyúztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)
A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek azok felcserélve, hanem ellenség által.
E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek, s nem bukfenceztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. Akik kétségbe voltak esve, most keletkező reménnyel lesték, mit hoz a következő nap.
A szivattyúzók napról napra értesíték a világot az eredményről.
Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.
A gránitfalakon itt amott egy-egy hosszú aranyvonal látszott, melyet az idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyúcsövek rajzolták oda.
Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy „itt vannak!”.
Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint szikla.
Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek írták e jeleket oda. „Kérdőjelek” azok… Azt kérdi: „hová lettek?”
A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxizmusa következett a kétségbeesésnek. A nép háborút ordított Oroszország ellen, s Mazrurt akasztófára követelte. Hanem a háborúhoz pénz kell meg katona; ez a kettő most éppen hiányzik; Mazrur pedig amint megtudta, hogy fölfedezése kudarcot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba, ahol rá nem akadnak.
Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a megaláztatást is, hogy hitt annak; aki már oly nagyon megcsalta, s még egyszer megcsalatott – keservesen!
De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény: az aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de hová lehettek? Ki mondja most meg azt?