Ez a hét év nem folyt le az újon keletkező államra nézve olyan simán.
Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több ellenségre talált.
A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kultúrában előttük akart járni. Amíg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről, vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái támadtak, s híres politikusai voltak; hanem amint egyszer arra a vakmerőségre vetemedett, hogy ez egzakt tudományokban haladjon előre, amidőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a rokonszenv.
Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak meghonosításaért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.
Az észak-amerikai szabad államok éppen nem akartak róla tudni. Beviteli vámjaik jövedelmét fenyegette a repülőgép. Azok úgy tekintették a léghajósokat, mint flibustiéreket, s ezeknek csak Kuba szigetén volt szabad telepet állítaniok, melyet most már teljesen biztosítottak Spanyolország számára. Az egész európai kontinensen csak a nagy német és a spanyol maradt meg jó barátjuknak; az orosz csak mutatta, hogy az, de titokban nagy terveket forralt ellene, aztán meg a rossz igazságszolgáltatás, zilált hitel miatt bajos volt vele üzletet folytatni. Dél-Amerikában ellenben jó piacaik voltak, s Afrikában könyökkel tudtak maguknak helyet szorítani.
A kereskedő, a tengeren uralgó államok a légben szállító kereskedelem által kezdtek némely árucikkeket elveszteni saját üzletágaik közül, ámbár maradt nekik még azért elég.
A politikai pártok zsibbasztva érezték magukat azon tudat által, hogy a fejük fölött jár valaki, akinek érdekében áll minden erőszakos mozgalmat csírájában elfojtani. Dühös volt reájuk a tömérdek trónkövetelő, ki a respublikákban császárságot keresett; de még dühösebbek voltak a republikánusok, kik megfordított reményeket tápláltak: az erőszakhoz pedig egyiknek sem lehetett nyúlni, amíg a fennálló kormányok az Otthon város igazgatóságával jó egyetértésben éltek. Hisz így Európából Kína lesz!
Az ultramontánok és mukkerek nem bocsáthatták meg nekik azt a vakmerőséget, hogy repülni merészelnek Szent János „Jelenések könyvének” ellenére, s az ortodox dogmát és a protestáns kánont egyformán tehetetlenné teszik.
A katonai celebritások engesztelhetlenek voltak ellenök, hogy a hír, dicsőség, előléptetés útjáról leszorítva látták magukat, hogy nem lehettek többé a népeknek urai.
S a lomha, tunya népfajok irigyek voltak rájuk azért, hogy dolgoznak, tanulnak és gyarapodnak.
És végül a nagy finánchatalmasságok innen és túl az Óceánon előre látták azt a rájuk nézve veszedelmes irányzatot, mely a pénz hatalmát az egyes felvergődöttek kezéből lassankint ki kezdi venni, s szétosztja az egész tömegre, mely minden egyedáruságot megszüntet, a nagy tőkéket helyeikből kimozgatja, s az üzlet terén a millió kicsinyeket védelmezi a milliomos óriásak ellen, míg a szédelgésnek eleve útját állja.
Mindannyian összeesküdtek ellene.
A kis parányi államocska ellen nem szégyellt az egész világ minden pénzkirálya egy óriási ligát kötni, oly tervet alkotva, mely ezt minden hatalmas találmányai dacára képes leendett tönkrejuttatni.
A terv ez volt.
Legelőször is egy társulatot alakítani, mely hárommilliárdnyi valóságos befizetett ércpénzzel rendelkezik.
E társulat ügynökeinek azután feladatuk leend a föld kerekén mindenütt, ahol az Otthon állam kereskedelmi telepeket tart, annak a váltóit magukhoz váltani. Egyszer aztán egy adott jelszóra minden oldalról meglepni a látra szóló váltókkal az Otthon állam telepeit, s követelni a rögtöni ércfizetést. Ezt a telepek természetesen nem fogják teljesíthetni; mert annyi ércpénz rendelkezésükre nem áll. Akkor az illető kormányok rögtön megvonják az Otthon telepeitől a további működés engedélyét; hatóságilag lezárolják vagyonaikat, áruikat, és felbontják a vele kötött vámszerződést. Az összeműködő európai és amerikai diplomácia már ennek előre elkészíté az útját, mint ahogy két század előtt a németalföldi és osztrák kelet-ind kereskedőtelepek elnyomását diplomáciai úton keresztül tudta vinni. A sziámi és kínai miniszterek. (is) megvesztegethetők! Ha a fanatizált indián, kínai, beduin és hottentotta nép e zavart fel találja használni arra, hogy az Otthon áruraktárait megrohanja, kifossza és felégesse, az szinte a „nyereség” számlára lesz írandó.
Ugyanakkor, midőn a kerek földtekén ez így fog egyszerre végbemenni, idehaza Európában minden oldalról kombinált villám-kereszttűz fogja ellepni az „otthon”-iak fejét.
Első csapás lesz rájuk nézve a mesterségesen elkészített munkászavar.
Otthon város egymilliónyi népe között van százezernyi olyan bevándorlott gyármunkás, kiket csupán szegődés köt oda: nagyobbrészt idegenek. Az ideiglenes munkások szegődése is előnyös ugyan a részvényállamban, s azon alapul, hogy a rendes díjon kívül, melyet hetenkint kapnak ki, a tiszta nyeremény egy részét is osztalékul kapják; de az év végén. Ez osztalékot az egész gyártelep munkástársulata együtt kapja, s saját választott zsűrije által osztja fel egyes tagjai között, azoknak szorgalma és tehetsége szerint.
Semmi sem lesz könnyebb mármost, mint egy pár száz beküldött izgató által felbolygatni a munkásokat, hogy álljanak elő két követeléssel. Az egyik az, hogy mikor „félévenkint” az igazgatótanács elkészíti a nyers mérleget, akkor a munkásoknak e nyers mérleg szerint adjon ki előleges osztalékot; ami által a gyárosok nagyon meg volnának károsítva, mert akkor a nyári hónapokban a munkásaik egy része szétoszolna a mezei munkához, amiért nehány hónapon át a gazdaközönség mesésen fizet, a korhelyebb rész menne mulatni, míg a pénzében tart. Ezért adják az osztalékot csak azon munkásoknak, akik az egész esztendőt kitöltik egy szakmánál.
A másik követelés pedig az leend, hogy ne a „munka”, hanem a „munkás” részesüljön az osztalékban; mindenki egyformán: a rest, az ügyetlen éppen úgy, mint a szorgalmas és tehetséges. Ez ismét megrontaná az egész intézmény célját, mert az osztalék megszűnne ösztönzés, jutalmazás lenni, s sohasem lenne vele senki megelégedve.
Ha az igazgatók ráállnak majd a követelésekre, az az ő egyenes romlásuk lesz, ha nem állnak rá, jön a sztrájk, a munkaszünetelés, a zavargás, a társadalmi bukás, s ez jó bénítószer egy gyorsan növekedő társulatra nézve.
Ezt a zavargást pedig a számításba vett elemmel könnyen el lehetett rendezni; hiszen idegenek voltak.
De következett a még súlyosabb csapás az Otthon népére a saját nemzete kezétől.
Az új állam népszaporodása nem történhetett meg anélkül, hogy az ősállam viszont népszámában ne fogyatkozzék. Magyarországból tömegesen vándoroltak ki az új hazába, hol könnyebb és szabadabb volt az élet, új tér a munkának, könnyen szerezhető pénz és kényelem, élvezet több, mint a régi országban. És aztán éppen a színe-java a nemzetnek vándorolt ki, a tanult osztályok.
Az Otthon államában pedig egy neme a kihívó „prémium”-nak volt kitűzve különösen a magyar bevándorlókra nézve.
Ifjú tanárok, iskolai tanítók, írók, betűszedők, azután az iparososztályból a kovácsok, lakatosok, gépészek, bányászok, hutások; végül pedig a kereskedősegédek oly mesés évdíjakban részesültek az Otthon államában, ha az igazgatóság szolgálatába akartak állni, aminőről odahaza pályájuk legmagasabb fokán sem álmodhattak volna. Úgy, hogy idehaza a papok nem kaptak már káplánt; mert a fiatal teológus ahelyett, hogy évi ötven forintért tizenkét esztendeig hirdesse az „örege” mellett az igét, inkább kiment Otthonba, s ott kapott egyszerre olyan állomást, mely fölér egy prépostsággal. A Magyarországon hivatalaikból kimaradt, kigúnyolt, üldözött szerzetesek sem szorultak az itthoni „jusculum”-ra; az Otthon állam ezernél több szerzetesnek és egyéb klerikusnak adott becsületes életmódot; és nem követelte hitének, elveinek megtagadását. Hogy mit csinált velük, az még a hetedik évben is titok, mert azok közül egy sem jött vissza Magyarországra soha, s hazaküldött leveleikben csak annyit írtak, hogy sorsukkal nagyon meg vannak elégedve, de egyebet semmit; még azt sem, hogy hol vannak.
E tömeges kivándorlást megakadályozni lett a magyar kormánynak föladatává téve a „nagy liga” által. Ez megállítja az Otthon államot gyors növekedésében.
A magyar parlamentben kivándorlás elleni törvények hozattak. A férfi államtagoknak megtiltatott harminchat éves korukig, amíg katonakötelezettség alatt állnak, hazájukat elhagyni; akik engedély nélkül eltávoznak, azoknak minden meglevő és remélhető vagyona államtulajdonnak nyilváníttatott, s hajadonok, kik az ország határát túl akarták lépni, erőhatalommal visszahozattak, mint tiltott árucikk, melynek kivitele a közerkölcsiséggel ellenkezik. Az Otthon államáról elég volt annyit kihíresztelni, hogy az állam törvénytelen szülötteket nem ismer, miszerint mindenki átlássa, hogy az oda bevándorló nők az európai és keresztyén fogalmak erkölcsi nézpontján alul szállanak.
Telepet fölállítani a léghajósoknak Magyarország területén nem volt szabad; leszállani is csak egy huszonnégy órára, s a gépből kijönni, s oda visszamenni a legtekervényesebb rendőrségi szabályok megtartása mellett.
(Magyarország még mindig védbástyája volt Európának – a keleti dögvész és marhavész ellen. És ezért nála még a határvámok, vesztegzár mind fönnálltak, s vele az Otthon állam nem közlekedhetett.)
Végül következett azután a legnagyobb, legérzékenyebb és legbiztosabban kimért csapás az Otthon építménye ellen. Ez volt a Gyilkos-völgyi gyártelep országos kisajátítása.
Ez jó gondolat volt.
Ha a kormány elveszi Tatrangi és Társától az ichorgyárat, azoknak egész hatalmuk egyszerre megbénul; több repülőgépet nem készíttethetnek; ellenkezőleg az itteni kormánynak jut tulajdonába azon anyag, mellyel a gépek előállíthatók, s ő csinálhat ezekkel versenyt az Otthon államának.
S ez nem is nehéz. Kolumbus tojása!
Tatrangi és társai szabadalmat kaptak az államtól arra, hogy a Gyilkos tavában létező ichort kibányássszák és felhasználják. Ez megtörtént; a tóbul már az ichor ki van választva. Az engedélyesek ezután soffionékat fúrattak, s abból vették az ichort. Csakhogy, mint tudjuk, ez már nem jött tisztán elő, hanem úgy, hogy kétharmad részben konyhasóval volt keverve. A konyhasó pedig már királyi kizárólagos tulajdon, azt senkinek másnak aknázni, főzni, előállítani nem szabad. E törvényen állva a kormánynak joga, sőt kötelessége a kétharmad részben konyhasótermelő gyárat kisajátítani, tulajdonosait becsű szerint kifizetni, s a fejedelmi tulajdont a trón számára visszaváltani.
Ez már csak igazságos és törvényes követelés.
S ezzel szemben nem lehet más választása az Otthon államnak, mint vagy engedni a törvénynek, s átadni a magyar kormánynak a magyar területen álló ichorgyártelepet, vagy erőhatalommal akadályozni meg annak elvételét, s azzal elveszteni eddigi törekvési célját: a béke fenntartását a kerek világon, s megkezdeni a háborút – tulajdon nemzetével. A „nagy liga” ezt az alternatívát készítette számára.
Dehát Magyarországon semmi szó sem emelkedett az új állam mellett? Nem éreztek itt hálát azok iránt, kik országukat a végveszélytől megszabadíták? Nem éreztek büszkeséget, látva egy új növekedő kolóniát, mely nemzetök nevét híressé, hatalmassá tette? Nem éreztek rokoni szerelmet a vérükből való vér iránt? Nem féltek-e, hogy összeütközés esetére ők törnek diribről darabra, mint egy drótozás tartotta repedt fazék?
Igenis: a nemzet, a nép, a közvélemény jó volt, bölcs volt, mint mindig. Szerették is a nagyra nőtt rokont, büszkék is voltak rá, féltek is tőle; hanem a magyar parlament régen megszűnt a közvélemény, a bölcsesség és hazaszeretet propylaeuma lenni: annak a tagjait egynegyedrészben a főpapok választották, másik negyedrészben a kormány saját teremtményeiből, harmadik negyedrész a bankárok választottja, a negyedik azután a közvéleményé. S mit kérdik azok, hogy hány darabra törik a haza? Az ő zászlóik nem a haza templomában állnak.
Azt sem kell számításon kívül hagynunk, hogy az osztrák-magyar birodalomnak még száz év múlva is megvan a maga sajátszerű kivételes állapotja.
Mikor már minden ország feloszlatta állandó hadseregeit, mert a külháború lehetetlenné lett, Osztrák–Magyarországnak még akkor is kell tartani félmillió katonát. Neki saját magát kell őriztetni. A magyar hadsereg szükséges Ausztriában és Csehországban, s az osztrák hadsereg Magyarországban. A nemzetiségiek osztozkodási kedve sohasem engedi, hogy az ország megpihenjen, hogy minden ember eldobja a puskát, s lásson az ásó és kalapács után. Aztán még minden kisebb nemzetiség irigy szemmel nézi, hogy egy új magyar város emelkedik világhatalommá a Duna torkolatánál, ismét odaékelve egy várat az álmodott görög–szláv császárság alkatrészei közé.
Tehát a nagy hadsereg még megvan. Vele együtt a katonai hierarchia. Azzal együtt a nagy hadi büdzsé. A szabadalmazott tábori szállítók. Az állam uzsorásai. A nehéz adók. Hivatalnoksereg. Monopóliumok. Új adósságok, nehéz kölcsönök. Gazdaguló pénzüzérek, börzeszédelgés, kirabolt közönség. Játékdüh, vesztegetés, korrupció. Ez mind együtt jár, ez mind egymásból folyik.
Hozzájárul a vallási bigottság, a nemesi dölyf, és az ide menekült idegen trónkövetelők anyagyilkos, szívtelen, sehonnai játéka, mely mind útjában találja azt a növekedő társadalmi óriást, mely mind ennek a sok féregszörnyetegnek a nyakára tapos, s egy új világot emel az ő maradványaik fölé, melyben ők csak mint petrefactumok maradnak meg az utókor csodájára!
Bizonyosak lehetünk felőle, hogy mindez a veszély, mit a „nagy liga” előkészít, teljes erejével fog lesújtani az új társadalom szívére, központjára.
De készen fogja azt is találni.
Tatrangi Dávid tudja jól előre az egész „nagy liga” tervét.
Nem a „spiritus familiaris” súgta ezt meg neki, nem a „second sight”, ó nem. Neki vannak ennél jobb tündérei.
Mikor a „nagy liga” megalakult, a császári ház tagjai is írtak alá nevüknek megfelelő nagy összeget az alaptőkéhez, s Maria Annunziata hercegnő által felszólíttaták őfelségét, Árpád királyt is a hozzájárulásra. A főhercegnő elmondá a királynak, hogy saját trónjának létele is forog a kérdésben, hogy elnyomassék-e a szomszédban keletkező „részvényes állam” vagy felülkerüljön, s megismerteté az egész tervezettel. A király azt felelte rá, hogy az mit mint államfőnek kötelessége lesz megtenni, ha nehezére esik is, megteendi; de a mondott célra egy fillért sem ír alá.
És azután a király elmondta a hallott nagy tervet a királynénak.
Hermione Peleiának volt egy kedvence a távol keleten, kivel postagalambok által szokta közölni üzeneteit.
Ez a kedvenc volt Rozáli.
A királyné még akkor sem veté meg hajdani kedvencét, midőn az már egy államfő neje volt, hozzáig emelkedve a rangban. Megírta Rozálinak, amit a királytól hallott.
És Rozáli közlötte e terveket Dáviddal.
Mr. Severus nagyot nevetett rajta, mikor Dávid figyelmezteté a közelgő veszélyre, mely telepüket a pénzügyi téren fenyegeti. „Ha meg akarják a körmüket égetni, hát jöjjenek.”
Pedig a veszély nem volt fitymálandó. A „nagy liga” bevonta a szövetségbe valamennyi, az Otthonnal kereskedelmi összeköttetésben levő államok bankjait, amiknek kötelességük volt egymással tudatni ércfedezetük és kibocsátott bankjegyeik mennyiségét s a tárcáikban heverő Otthon-féle váltók összegét. Egyszer aztán egy adott jelszóra valamennyi bank elkezdé bankjegyforgalmát megszorítani, akkora mennyiségig, mekkora az Otthon által élvezett hitelnek megfelelt. Ezzel egyidejűleg minden bank- és bankárház visszautasítá az Otthon új váltóit; s aztán legvégül minden piacon úgy lenyomta mesterséges árcsökkentéssel azoknak a cikkeknek az árát, amikkel az Otthon raktárai telve szoktak lenni, hogy az egészen elveszítse a saját piacát mind honn, mind külföldön.
Veszélyes kísérlet ez, mind a két félre nézve; mert sok „vérbe” kerül, s ha a megtámadott erejét félreismerték, a támadók sántán, bénán kerülhetnek haza.
Az első hadműveletnek nem volt eredménye; ha a külbankok bevontak a bankjegyforgalomból egymilliárdot, az Otthon is bevont annyit a magáéból. Az üzlet, a kereskedelem szenvedett a megszorítás miatt; de a közhitel nem ingott meg; csak a magányosak bánták meg a nagyok közti harcot. Mikor aztán ezen az úton sehogysem mert előre az ostrom, a „nagy liga” kezdte kutatni a baj okát, s nagy hamar rájött. Valamelyik banknak százmillióval több papírpénze van a forgalomban, mint amennyit kimutatott. Ezen úgy lehet segíteni, hogy minden bank becseréli a saját jegyeit bizonyos határidőig újakkal.
Ekkor aztán kiderült egyike a veszedelmes rejtélyeknek: az, hogy a bécsi nemzeti bank az, melynek százmillióval több bankjegye van forgalomban, mint amennyit kibocsátott.
De ami növeli a rejtélyt, hogy nem a forgalomból bevont bankjegyek közt van a százmillió hamis jegy: ó nem; azok igaziak, azok a bank saját hitelesített matricáiról nyomott jegyek, azok a mikroszkóp alatt is valódiak; hanem helyettük a tartalékban elhelyezett ugyanazon sorszámokkal ellátott bankjegyek tömege a hamisított utánnyomat, a górcsövi karcok nélkül.
Hogy történhetett meg ez a csere?
A papírok nyomra vezettek.
Az ezeres bankjegyeknél ez időben azt a szokást követte a közönség, hogy mint a váltó hátuljára, minden új birtokos ráírta nevét az ezres túllapjára, melyen éppen e célra volt hagyva egy széles behajtás; úgyhogy az egész lajstromát meg lehetett rajta találni az ezeres egykori tulajdonosainak.
Aki azután legfelül volt írva, annak kellett azt természetesen közvetlenül a banktól átvennie.
Úgy, de a bank ezeket a sorszámokat sohasem bocsátotta ki. Olyan nagy volt mindig a pénzbőség, hogy hét esztendő alatt egyszer sem került a tartalékra a sor. Most már kisült, hogy mért nem került rá a sor. Azért, mert az igazi tartalék már szélnek volt eresztve. Ezért volt olyan nagy pénzbőség ez idő alatt az országban! Ezért volt minden lehetetlen vállalatra készen álló tőke.
De hogy szökhetett ki ez a pénz innen?
Hogy cserélhette ki magát utánnyomataival?
Ó, hisz azt mindjárt ki lehet deríteni! Igen egyszerű módon. Felszólíttatnak azok az urak és úrhölgyek (!), akiknek a nevei a ki nem adott, mégis bejött sorszámú ezereseken legfelül állanak, hogy szíveskedjenek megjelenni a bankigazgatóságnál és igazolni, mikor és mi úton kapták ezeket a forgalomba bocsátott bankjegyeket.
A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, akiknek neveit a lajstromok elején találta. Voltak, akiknek tíz példányon is fordult elő a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor előkerült a kriminális jegysorozaton. Félmillióra csak szokott az ember visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta.
És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok, udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hírlapírók, országgyűlési képviselők, főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek, miniszterek!
A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei nem lettek megörökítve az ezereseken.
Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását, hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem bocsátott ki soha.
Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian Mazrurt és annak cinkosait?
Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték, hogy „csak” árulást követnek el; afelől még lehet az ember gavallér, nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az árulással az orgazdaságot?
A hatás rettenetes volt!
A magasrangúak legolvasottabb lapja, a „Keresztes lap” naponkint új meg új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta fel ereit a Rác fürdőben, harmadnap egy hírhedett képviselő vágta el a torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg magát kénéterrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szívén keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre; megfoghatatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hírei rázták fel a kedélyeket. Járvány volt az már, és sokan, nagyon sokan betegek voltak már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte meg magát a szentelt ostyával.
S e rettenetes mániának a „nagy liga” vezetői tudták az indokát. A végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak. Ez halála előtt egy levelet írta királyhoz, melyben fölfedte előtte mindazt, ami történt. Az egész cselszövényt, mellyel őt környezői körülhálózták; nem kímélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte vallomását – egy golyóval.
Ó, minő emberfölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van rothadva! Hogy nem arany semmi, ami fénylik! Hogy el van árulva mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!
Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit azok megérdemelnek? De ki ítélje el őket? Mikor a legfőbb bírák maguk is vádlottak.
Árpád király a queretarói mártír nagybátya kínverítékét érezé homlokán.
A „nagy liga” kisegíté őfelségét e kellemetlen állapotból.
Mikor a véres, kísérletes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei azt mondták a bécsi nemzeti banknak: „ne bolygassátok fel ezt az ügyet, mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot; égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a százmilliót írjátok veszteségül a liga kontójára”.
S ezzel el lett hantolva – a borzadalmas rémper.
A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kívántatik többé: a bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemencéi; a vádlottakat nem zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák, rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak kéjutazásra mentek.
Csak a király tudott mindent.
És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.
És a királynak még azután is össze kellett hívni ugyanazon törvényhozókat, és trónbeszédében „híveinek, nemeseknek, nagyságosoknak és tisztelendőknek” nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.
És a királynak még azután is kellett katonást játszani ugyanazon tábornokokkal és feldíszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.
És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni ugyanazon udvaroncok émelyítő hízelkedéseit és kegyes szavakat intézni ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.
És a királynak még azután is el kellett járni a templomba és térdepelve fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló főpapok kezeiből…
…akikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…
Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a „nagy liga” terveit; a veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elöl menni az ütközetbe, s az első rést törni az Otthon pénzügyein.
Az Otthon társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítania Magyarországon – a magyar király államaiban, ami ezeknek csak javukra vált, mert gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései miatt százmilliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont az itteni kereskedők egész készletüket a koloniálárukból az Otthon raktáraiból látták el, ahonnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal jutányosabban kapták a cikkeket, mint Triesztből. E viszonyból természetesen az következett, hogy egypár száz milliónyi bankjegye az Otthonnak az osztrák–magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak szintén annyi pénzjegye volt az Otthon városiak kezei közt, s a barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.
Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hirdetménnyel lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az Otthon bank pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.
Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank, igaz, hogy magyar tőkepénznek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult, magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett pénzválságok által egy versenyző pénzpiac a magyar bank részvényeinek árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán megijedtek, hogy odafulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a süllyedő részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiac azokat potom áron összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein ott a magyar címer s a magyar, horvát, oláh, rác, rusznyák, bosnyák szöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az igazgatósága csupán az osztrák bank delegációja. Éppen így történt a magyar gőzhajókkal, a magyar vasutakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák az ollóját, otthagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti szín, de idegen parancsolt belőlük.
Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből az Otthon pénzjegyeit, s azáltal kényszerítettek mindenkit, akinek ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, amiből azután következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgyhogy egy napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely mind aranyat követelt a bankjegyéért.
Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy amíg eddigelé csak az egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most kinyittatták mind a kettőt, s kihirdeték falragaszokban és felbocsátott ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de súlymérték szerint fizettetnek ki.
Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a beváltandó bankjegytömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett szenzációnak nagyon hamar vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak kétmillió erejéig; csupán a város piaci forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a kétmillió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves kofák, kik tíz frtjukért, ami markukban maradt, szidják a császárt, a pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a zsíros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok az ácsingózó utcakölykek, kik a fertálybankóval élceket csinálnak, s azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül, harisnyaszárban élére rakott tízkrajcárosaik nagy veszedelmén óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros aprópénzek. A szegény ember kezébe csak arany kerül és ezüst.
Az Otthonnál mindez az elem hiányzott; másnap már a piacon egy bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, akik szekérrel vitték el az ércpénzt, tizenkét helyen váltottak nekik, nem volt alkalmuk a piacon összecsődülhetni.
Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok éppen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy) különbséggel, hogy e válságos idő alatt készfizetés mellett történt minden adásvevés.
Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az osztrák–magyar pénzpiacokról, s azután a többi európai s észak-amerikai piacokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében represszáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A financiákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a teológiához. Ki állna bosszút a „jó adósain”, azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor maga buknék meg. – Ellenkezőleg, az Otthon államának szépen, kímélve kell bánni azokkal az államokkal, ahol sok adósa van, és elvárni, míg azok kötetezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.
Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát elhurcoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák útján a maguk piacaira; felhalmozott áruit, ha a nagy liga lenyomta a beszerzési áron alul (saját áldozataival), adta még olcsóbban; volt elég nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a maliciózus versenyt évekig kiállhassa, s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is ércfizetést követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurcolta ki a közönség, hanem a külbankokét is.
Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és depóiban is csupa arannyal kellett számolni, mint a hong-kongi vagy banjer-massingi piacokon. Alkuk köttettek francia napóleonok, angol fontok, német markok, ind lak rúpiák, kínai taelek szerint, s azokhoz csatlakoztak az otthoni „valódi”-k, ahogy saját ércpénzeiket nevezték, s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik nemes fémhez mennyi más fém van keverve. Ezt azért kellett megtartani, mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénzt milliárdszámra forgott a világban, s azzal könnyen meg lehetett volna a hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a közönséget. A kézre került álarany és -ezüst pénzt azonnal keresztüllyukasztották, s azontúl aztán használták mint garast és tízest, a „billon”-nak nevezett nemessel kevert ércvegyülékű pénzt leszállították nemes tartalmának értékére.
A másik baj azután az lett, hogy aranyban és készfizetés mellett a hitel egészen megsemmisült. A „jó adósok” nagyrabecsült kategóriája megszűnt lenni, s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a föníciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon, s azért iparkodott azt minden egyes cég a legszűkebbre szorítani, gyárak, malmok félerővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.
És mindez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.
Márpedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek, akármilyen hatalmas, el kell buknia.
Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak. Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.
Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany- és ezüstértéken kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba: ez a gyémántérték. Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most elkezdett a gyémánt szerepelni mint pénz, s pótolta egyrészben a váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három aláírás sem kellett hozzá. Lejárta napján beváltható volt, és kis helyen elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a gyémántpénzhez.
Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet azonban mi clairvoyant-ok, kik a pincefalakon s a bekötött zsákokon keresztül látunk, rég előre sejtettünk.
Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős üzlete volt koloniálcikkekben, kész ércben fizetés levén a jelszó, a bécsi nemzeti banktól százezer forint árú ércpénzt váltott be. Már ekkor a bank tartalék érckészlete elfogyott, s a pincék trezorjaira került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az ezüstvalutától akart szabadulni mindenki, aminek az volt az indoka, hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint 10:1-hez, a XVIII.-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15 1/2:1; a XX.-ban 18 1/2:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7 1/2. Egy zacskót felbontottak. Annak a pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nikkeltartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem „argentum”; hanem csak „argentan”, most azt darabonkint keresztül fogják lyukasztani, hogy ha őket megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.
De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott vissza Bécsbe, s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy őneki argentánt adtak a kincstárból.
Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság kíséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden trezorját, s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzeszsákokat, hogy vizsgálják meg azoknak tartalmát.
És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszázmillió forintnyi ércfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár alatt tartott trezorjukban egyetlenegy darab igazi arany és ezüst, de csak írmagul sincsen!