| LVII. A tordai hasadék. | TARTALOM | LIX. Magyar-, Közép- és Felső-Peterd. |
E fennebbi fejezetben igyekeztem a tordai hasadék természeti szépségeit s történelmi nevezetességeit feltárni, érdeklődést keltendő a végre, hogy e tájt útazók igyekezzenek megtekinteni e ritka természeti tüneményt, melyet leirás és rajz halvány keretben s homályos árnyképekben tud csak feltüntetni; személyes látás és észlelés tudhatja csak a felfogás azon magasabb fokozatát előidézni, a mi szükséges a természet e csodás játékának, e nagyszerű unicumának élvezetére és megértésére. De hogy az ily személyes észleletet megkönnyitsem s a látogatónak kellő tájékoztatást nyujthassak, szükségesnek tartom e hegyrepedésnek nemcsak alsó sikátorát, hanem az azt bekeretelő sziklafalakat a hegy gerinczével együtt átvizsgálni és körülirni, már csak azért is, mert azok elválaszthatatlanul összefüggnek az alsó lagunával, annak keretét, foglalatját alkotják; de e mellett e sziklák ormain, a hegy gerinczén – a nagyszerű kilátás mellett – oly régi épitkezések maradványaival és oly történelmi vonatkozásokkal találkozunk, a melyek kutatásainknak méltó tárgyát képezik.
Nevezetesebb a szoros zár hegyei közt a déloldali, az ugynevezett Monaszteria, ősrégi nevén Nagy Király Erdeje, a mely méltán megérdemli elsőségét. E hegy ormára – bármelyik oldalról – csak nagy kerüléssel s fáradságos mászással lehet feljutni, mert a Monaszteria a szoros mentén ugy, mint a szoros torkolatai felől, oly megmászhatatlanul függélyesen emelkedik, hogy ez oldalról csak madár tudhat oda fölrepülni; de fel lehet oda hatolni kerülő úton a Torda felőli oldalon egy a második malomtól kiinduló merész sziklatarajon felhúzódó ösvényen, de csakis a szédüléstől ment utasnak. Ennél jóval kényelmesebb és biztosabb ama másik ösvény, mely a nyugoti oldalról F.-Peterdről vezet a Muntye-tetőre. Ez utóbbi már csak azért is ajánlatosabb, mert czélszerű útrend betartását engedi meg, a mennyiben a tordai hasadékon már áthatolt s azt ismerő útas nem lesz ugyanazon út kétszeri megtételére szoritva, hanem visszaútját a felső-peterdi ösvény a Muntye-tetőn át teheti meg s a keletoldali második malomhoz vezető ösvényen szállhat le s térhet vissza Tordára, Mészkő vagy Sinfalvára.
A Muntye-tető ormára felérve, legelőbb is a szent László emlékével kapcsolatos Patkós-kőre sietünk, mint olyan helyre, mely a tordai hasadék legclassicusabb pontját tárja fel. E tájt harczolt – mond a hitrege – szent László a pogány kúnokkal, kik a Muntye-tetőn hadállást foglalva, onnan zsákmányolták és pusztitották a vidéket. A hon- és hitvédő szent király be nem várva serege zömét, a rendelkezésre álló csekély elősereggel rontott reájuk s muntyei erőditett táborhelyüket elszánt rohammal bevevén, az ott levő őrizetet mind kardra hányta és a magyar foglyok ezreit kiszabaditotta; de alig hangzott el a győzelmi tárogatója, a midőn Peterd és Berkesz felől két nagy kún tábor rohanta meg és szoritá két tűz, vagy inkább nyilzápor közé a kisded magyar sereget, mely, bár a hősiesség csodáit művelte, utóvégre is hátrálni volt kénytelen; de mindenütt meredek sziklafalak állták útjokat s igy menekülésre gondolni nem lehetvén, hősies védelem közt hullottak el a százszoros ellenség csapásai alatt. A győztes kúnok már a sereg nélkül maradott szent királyt is űzőbe vették, már nyomába voltak, kopjáik már-már érték a király testét, a midőn ennek egy egéhez emelt fohászára a hegy repedni kezdett, a király táltos lova – patkóját mélyen a sziklafokba nyomva – még átugrotta a nyiló hegyélt, mire a repedés mind szélesebbre nyilt s áthatlan örvényt vont a király és üldözői közt, kik rohanó lovaikat visszatartani nem tudván, mind a mélységbe zuhanva pusztultak el. Ott mutatják most is szent áhitattal – a hasadék fölé kiterhelő egyik sziklafokon – a király táltos lovának patkónyomát, egy valóban patkóalakú bemélyedést, a mely azonban oly nagy átmérettel bir, hogy egy ilyen patájú ló elefántnak is beillenék.
Odább a Muntye északnyugoti aljában – ott, hol az ugynevezett Moczok-útja, Szind felől átszállva, a peterdi völgynek fordul – fakadnak fel a király kútjának kristály vizgyöngyei, melyek – a legenda szerint – legelőbb a kúnok által űzött s nagyon megszomjuhozott szent király lándsaszurására serkedtek fel. Három üregből törnek ki a forrásnak kristály csöppjei, egyik üreget a szent király táltos lovának patkója nyomta a sziklába; másodikát a szent király sziklába szúrt kopjája fúrta; a harmadikát a szent királynak percznyire – mig ivásra hajlott – letett sisakja nyomta a sziklába a néphit szerint. A vidék népe és utasok áhitattal üditik szomjukat e szentnek tartott forrásnál, melynek gyógy- és erőt fokozó hatást tulajdonitanak. Nem messze van ide az a hegy, a hol a nagymennyiségű kerekidomú csigakövületeket a nép ma is szent László pénzének nevezi, a monda szerint a szent király az őtet üldöző kúnok közé aranypénzt szórt; de a midőn ezek összeszedésére leugráltak, a pénz mind kővé változott át. Az ezen dühbe jött kúnok fogvicsorgatva vették üzőbe a már kezeikből kétszer kisiklott királyt, a midőn a hegy élére állván, az üző kúnok csakhamar üldözöttekké váltak s mind egy szálig elestek a magyarok erős csapásai alatt, kik muntyei táborhelyüket elfoglalván, nagy zsákmányra tettek szert. A fényes győzelem emlékére nevezték el a Muntyét Királyerdejének* s hogy azon kor vallásos igényei is kielégitve legyenek, a szent király a zsákmányból fényes emlékimolát épitett a Király-erdeje csúcsán, odább a hegység túloldalán a kúnok kezeiből kiszabaditott magyar foglyokat megtelepitvén, fényes templomot épitett s az igy keletkezett falu még ma is Szent-László nevét viseli. Igy örökité és adja szájról-szájra a hitrege az e tájakhoz füződő eseményeket, a melyeknek elvitázhatlan történelmi hátterük van s a melyek oly harczok viszontagságait sejtetik velünk, melyeknek részleteit nem jegyezték fel a történelem lapjain, de a melyek élnek és örökké élni fognak a néphagyományok költői fénykörében s az ezredéveken át változatlanul fenmaradó helynevekben.
De térjünk vissza a Patkós-kőre, honnan a letekintés e hasadékba valóban megdöbbentő, de egyszersmind elragadó is. Lent az 1500 láb mélységű örvény fenekén ezüst érként ragyog fel a zúgó patak, mely százezer évek türelmes munkájával mosott és ásott magának e roppant sziklatömbbe bűbájos útat. Köröskörül sugár, minaretszerű csompok lövelnek fel, melyeknek talapzata a hasadék örvénylő fenekéig hat le, mig kitornyosuló tarajukat a nap oda ütődő sugarai aranyozzák meg. És hogy e sziklatornyok finomul kicsipkézett s decorative ékitett párkányzatai még szembeötlőbben kiváljanak, a természet rendező keze gyönyörű háttért illesztett oda, a midőn a hátuk mögötti sziklafalat gazdag szinpompájú gyopár és moha szőnyeggel vonta be, melybe fantascicus arabeskeket szőnek az azt tarkázó kokojza és borsika-cserjék, mig a sziklák csúcsán a hegy bokrétájaként leng egy-egy elárvult, elöregedett tiszafa, búsan eresztve le sötétlő galyainak csüngő szárnyait, mintha gyászolná fajának pusztulását, mintha érezné, hogy ő is csak a megközelithetlenségnek köszönheti a kiirtástól való menekülését. Ő áll még kiirtásra szánt fajának utolsójaként, kipusztitott gyermekei és unokáinak bús temetője felett, mignem a vihar egyszer őt is ki nem tépi a gyökszálaival görcsösen átölelt szülőszikla kebeléről.
Itt e sziklafal oldalában, a Patkóskő alatt van a Kéményseprő barlangja, hol roppant kincset (Dárius kincstárát) hisz a nép elrejtve. E mesés kincs utáni sóvárgás birta egy Kis nevű tordai kéményseprőt azon merész elhatározásra, hogy kötelet erősitve derekára, leereszkedett a különben megközelithetlen függélyes barlangba, hol elpusztult. Gyászos sorsát bús versekben is megénekelte Gyöngyössy János tordai pap-költő. A kissé bizarr vers igy hangzik:
| Torda felett egy hegy hasadott meg, mely bizonyos jegy, |
| Nagy dolog eddigelé, elvetemedni belé |
| Ostoba bátorság, harminczkét ölnyi magasság, |
| Hogy nem félti fogát Kis s lebocsátja magát, |
| Hét napig nyomorog, sir, szeme könnye csorog, stb. |
A versezet utolsó sora arra látszik vonatkozni, hogy nevezett kéményseprő segélykiáltására odacsődült emberek a kötélnél fogva ki akarták húzni; de ugy be volt a kürtőszerű szűk üregbe szorulva, hogy teste szétszakadásnak volt kitéve s igy könyörgésére a mentési kisérlettel felhagyván, hét napig jajgatott, sirt, mig nem az éhség és szomjuság meg nem ölte. Igy adja elő a nép a szomorú esetet, a szerencsétlennek emlékét a barlang elnevezésében örökitvén meg. Odább egy másik barlangot Balikacsürének neveznek, de oly csür ez, melyben csak a vihar csépel és az orkán szór.
Néz- és álláspontunk előtéri szépségét még felülmulja az innen feltáruló kilátás nagyszerűsége. E kimagasló pontról látszik egyfelől Torda fehérlő házai közül kiemelkedő ódon templomaival, odább az Aranyos által körülezüstözött Keresztesmező zöldelő berkeivel, festői rendetlenségben szétszórt faluival, a fehérlő országutak hangyaként mozgolódó szorgalmas népével. Mig ezen ember által cultivált termékeny térnek ellentéteként ott tornyosulnak hátul és oldalt a roppant változatú csúcsokban ég felé lövellő havasoknak gyönyörű lánczolatai, a Hesdád és Magura-havastól le az emlékszentesitette Székelykőig és a páratlanul szép Vidalykőig.
Ez rövid körvonalazása, de nem leirása a Patkóskőről feltáruló megragadó látványnak, melyet csak bámulni, de leirni nem tudok. Pedig még ennél is szebb látványt nyujt a hasadék tetőoromzatának egy, a Patkóskőtől nyugatra, amattól mintegy 200 lábnyi távolságra eső, alantabb fekvő szirtfoka, honnan a tordai hasadéknak egész szelvényes átnézetét lehet nyerni. E pontról feltárul a roppant hegyrepedésnek elragadó madártávlati képe, torkolatjától nyugati szádáig egész hosszában, tetejétől aljáig egész mélységében, merész és tekervényes kanyarulataival s roppant sziklatornyaival. E páratlanul nagyszerű és gazdagon szinezett sziklakeretbe van befoglalva és öszpontositva a tordai hasadéknak minden szépsége, minden nagyszerűsége; méltó keret a bűbájos képhez. Oly elragadó, oly tüneményszerű e látvány, hogy még a legnagyobb művész ecsetje sem tudná azt csak megközelitőleg is előnkbe varázsolni, szóval ecsetelni még kevésbé lehetséges, azért ajánlom az itt utazóknak, hogy annak megtekintését el ne mulaszsza, mert csak igy tudhat magának arról kellő fogalmat alkotni.
Mindaz, a mit itt körvonalaztam, a természet műhelyéből került ki, pedig e tájra az ember alkotó keze is rányomta a bélyegét, mert itt a Király erdejének hitregék által szentesitett ormán az ember is megjelent a hagyományokat érzékiteni, hogy ugy mondjam, megtestesiteni s itt épitett szentélyeivel az áhitatnak látható kifejezést és kinyomatot adni. A fenn előadott hitregék és hagyományok mellett még ma is látható maradványok és romtöredékek teszik kétségtelenné azt, hogy már ősidőktől fogva, egy Szent László tiszteletére épült – sőt állitólag maga Szent László által kún zsákmányból épitett – emlék-imola és kolostor büszkélkedett e helyen, mely erőditve levén, ima és védhelyül is szolgált e vidék lakóinak. A mongoloknak azon hordája, mely a sepsii (később aranyosszékiekké vált) székelyek és toroczkóiak által védett székelykői várat és a tordai hasadék-szikla erődjét sikertelenül ostromolta, a feletti boszujában a Király-erdején levő erőditett kolostorra tört s azt csel által kézrekeritvén, a papokat és őrizetet legyilkolta, a kolostort templomával és védsánczaival egyetemben lerombolta.
Később oláh kalugerek költöztek e hegytetőre s az Aranyosszéktől haszonbérbe vett helyen templomot és kolostort épitettek. Ekkor nyerte az egész napjainkig fennmaradott Monaszteria elnevezést. A kalugerek a hely használatáért haszonbér czímen Aranyosszék főkirálybiráinak minden évben egy aranyat, egy kost és egy kosár méhet administráltak. Erre vonatkozólag érdekes adatokat találtam egy aranyosszéki határjáró bizottság 1795-ben kelt munkálatában,* hol többek közt a 7. pontban ez van: »A monaszteria temploma épen a szék (Aranyosszék) és a vármegye (Tordavármegye) határán van, ugy, hogy sanctuariuma még a szék határába esik.« A 8. pontban tárgyamra vonatkozólag ez van: »Az Orbánok* főtisztségében, midőn pópa Kretsun kaluger a templomot ott fundálta, a szék földjéért egy aranyat, kövér berbécset (kost) és méhet adott a főtisztnek a szék helye használatáért, határjárásunkkor (1795.) pópa Ábrahám volt ott.« A 10. pont szerint a hasadéknál (tordai hasadék) a Lónyomos (Patkós) kő jelöli a határt a szék és a vármegye közt.« A 11. pont szerint a Vágott kőnél* száll a Hesdád pataka völgyébe, hol a malom is mészkői területen fekszik; azután a Hesdád pataka teszi a határt egészen a Lónyomoskő irányáig magában a hasadékban (szorosban) is, a mészkőiek kecskecsordáikat ott legeltetik, sőt hálatják is a barlangban.*
A kihallgatott tanuk szerint a határ egy darabig a Szindi, azután a Parde patakán megy a Vágottkőre, onnan le a Hesdád völgyébe a Dipsai fiak erdejéhez, melyhez a malom is tart. Innen a tordai hasadék északi részére megy fel és onnan az átellenben levő sziklán ki a Lónyomos kőig a bércz közepére a Monaszter a felé. Épen az élen voltak a Bethlen Gábor fejedelemségében emelt halmok. A Monaszteria azután épült. Azon felül a Fehérmész nevű helyen Berkeszre menő szekérútig, hol a szék megszakad s kezdődik a tordai erdő (Király-erdeje). A sóaknán régi időben aranyosszékiek is szoktak volt dolgozni, ezekkel a tordai sóvágók is kimentek csákányaikhoz somfa-nyelet vágni, most ez alapon akarják az erdőt maguknak foglalni stb.*
Ez adatokat itt már azért is szükségesnek tartottam elősorolni, mert azok érdekes helyrajzi jelmutatásuk mellett a Monaszteria alapitási idejére is becses útmutatást nyujtanak. Abból azt látjuk, hogy ez a Monaszteria Bethlen Gábor korában még nem létezett, a 8-ik pont szerint az Orbánok főtisztségében fundálta a templomot Kretsun kaluger, az Orbánok főtisztségét azonban legfölebb a mult század első felére tehetjük, mert id. Orbán Elek 1732-ben, fia ifj. Orbán Elek 1742-ben lett legelőször Aranyosszék főkirálybirájává megválasztva* s igy Monaszteria és temploma e tájt kellett hogy épüljön.
E Monaszteria egyik volt azon kevesek közül, a melyet a Monaszteria romboló Bukow is megkimélt azon föltétel alatt, hogy az ott tartózkodó kalugerek a három Peterd számára iskolát tartsanak. Minek következtében a tanitás ott folyamatba is tétetett s még akkor sem szünt meg, midőn a kalugerek kihaltával e Monaszteriába világi papok következtek, kik részint áhitatosságból önként vonultak e szentnek tartott helyre, részint egyházi hatóságok által számüzetésbe küldettek e félreeső zugba. E számüzöttek vagy belebezettek között sok jeles, épen szabad gondolkozásuk miatt eltávolitott lelkész levén, az iskola ezek gondozása alatt nagyon virágzó állapotba jutott, a szomszéd földesurak adományokkal látták el s nemcsak a szomszédos három Peterdről jártak a gyermekek oda, hanem Aranyosszék és Torda vármegye távolibb falvaiból is jöttek tanulók, mert volt idő, midőn ezen Monaszteria iskolájában hittant is tanitottak s az innen kikerültekből papok is szenteltettek.* Mutattak nekem is olyan öreg pópát, a ki állitólag hittani tanulmányait ezen Monaszteria iskolájában végezte.*
Azon időtájt nemcsak a kolostor szenteskedői és az iskolát látogató növendékek népesiték e most kihalt hallgatag tájat, hanem évente kétszer: pünkösdkor és áldozó csütörtökön megnépesült az ottan e napokon tartatni szokott búcsúk alkalmával, a midőn Torda város és vidéke lakói fölsereglettek oda e nagy tiszteletben tartott helyen emlékünnepet tartani, mert a hagyományok szerint e búcsúk eredetileg történelmi események emlékünnepeiként szerveztettek, és pedig a pünkösdi búcsú Szent László csodás menekülésének emlékére, az áldozó csütörtöki pedig a tatárok vagy mongolok járásakor a tordai hasadékban mentesültek hálaünnepeként. Mondják, hogy e búcsúk oly hiresek voltak, hogy még a Királyhágón túlról is voltak látogatói, később azonban az ily összesereglések alkalmával előfordult visszaélések, kihágások és verekedések ötletéből e búcsúk hatóságilag eltiltattak, minek következtében a Monaszteriában levő papok – kik leginkább az e búcsúk alkalmával begyült könyöradományokból tarták fenn magukat – elszéledtek; de a tanitás még ezután is folyamatban volt iskolájában s egészen 1848-ig harangozó és egyházfi lakott a Monaszteriában, a peterdi gyermekek feljártak tanulni, a f.-peterdi pap istentiszteletet tartani, mignem az 1849-ki harczok alkalmával az oláh táborok hadállásául és az oláh martalóczok búvhelyéül szolgáló kolostort a tordai vadászcsapatok egy roham alkalmával felgyujtották és szétrombolták. Azóta puszta és elhagyott e régi emlékek által szentesitett hely, bár a három Peterd lakói újból való fölépitésének eszméjével még napjainkban is foglalkoznak. De lássuk e Monaszteria szétdúlatását előidézett s történelmi értékkel biró eseményeket.
Fennebb érintém azon – a hagyományok által emlékezetben tartott – harczokat, a melyeket Szent László királyunk a kereszténységet s országunk lételét fenyegetett pogány kunok ellen vívott s a melyek örökitésére emléképületként keletkezett e hegyormi szentély és kolostor. Ismertetnem kell ama harczot is, a melynek folyama alatt az megsemmisült, mert az nem kevésbé volt szent harcz, hisz ez is a szabadság és a polgárosodás érdekében vívatott a fékevesztett vandalismus bősz áramlata ellen.
A midőn Bem tábornok 1849. tavaszán Erdélyt az osztrákoktól kitisztitotta, szövetségeseik, az oláhok, a nyugati havasok közé húzódtak s városaink kifosztása, fölégetése s védtelen nők és aggok legyilkolásában, minden mongolt, tatárt túlszárnyaló dúlásokban és zsákmányolásban mutatták ki virtusukat. Egy combinált támadása a magyar sergeknek a vezérség rosz dispositiója miatt eredménytelen maradván, ez az oláhokat felbátoritotta, N.-Enyed, Felvincz, Zalatna, Abrudbánya feldúlása, népének kegyetlen legyilkolása után nagy erővel nyomultak le, hogy Torda városát és amazok sorsára juttassák. Ezen 10–12 ezer emberből álló oláh tábor a muntyei Monaszteriánál foglalt állást, szétszáguldó csapatai az Aranyosmenti községeket rabolták, égették és egészen Tordáig kalandoztak. 1849. jun.1-én a magyar sereg egy újabb combinált támadást intézett a nyugati havasok ellen, Hatvani Lugas felől, egy másik hadcsapat – melyben Vasvári is volt – B.-Hunyad és a harmadik Torda felől nyomult. Ez utóbbi csekély volt, az csak két század tordai vadászból állott, egyik századnak századosa Velits Károly, másikának Lengyel Ádám volt. Feladatuk volt a Monaszteriánál levő oláh tábor visszaszoritása. Az oláhok megtámadása két irányból történt, Velits százada a Torda kolozsvári-út mentén levő Hármastól (fogadó csoport) Lengyel százada Tordáról a párdéi fensíkon nyomult előre.
A midőn Velits százada a tordai hasadék szorosába váratlanul benyomult, a megrettent oláhok e könnyen védhető természetes erődöt feladták s igy minden véráldozat nélkül került vadászaink kezére az a roppant zsákmány, a mit az oláhok Enyedről, Felvinczről oda összehordottak s a barlangokba elhelyeztek volt. A mint a Tordáról kirendelt szekereken a sok rabolt holmit Tordára beszállitanák, az egész oláh tábor lezúdult a Monaszteriától, a kezeikből kisiklott zsákmány visszavételére; de ott Lengyel Ádám fedezetet képező századának – iszonyú pusztitást előidéző – sortüze fogadta s a midőn vitéz vadászaink nem elégedtek meg a zsákmány biztositásával, nekik feladatuk volt ezen várost és vidéket fenyegető oláh tábornak szétkergetése s bár számuk elenyésző csekély volt a harminczszoros ellenséggel szemben s bár azok egy alig megmászható hegy ormán igen erős és könnyen védhető hadállást foglaltak el, a hova csak egy keskeny ösvényen s sziklaélekbe kapaszkodva lehete csekély számban felkúszni; mindezzel és a veszélylyel – melynek magukat kitették – honvédeink nem gondolva, rohamléptekkel nyomultak vagy inkább kúsztak fel a Muntye-meredek szirt élén, a hol még békés turisták is nem egészen veszélymenten tudnak felhatolni.
Az oláhok bizva hadállásuk megközelithetlenségében s roppant nagy számukban, a harczot elfogadták s erős ellentállást tanusitottak, de vadászainkat ez nem tartotta vissza s bár 300-an 10,000-rel álltak szemben s bár csak kecskék által járt keskeny ösvényen s falmeredek sziklaoldalakon kelle felhatolniok, kitéve az oláhok öldöklő tüzének és a leguritott sziklák általi elzúzatás és lesöpörtetésnek: mégis egymást lenyujtott puskáik által felhúzva, felhatoltak a hegy ormára s az oláh tábort a Monaszteria öblözetébe szoritották vissza. Az oláh tábor megkisérlette – a régi erőd gátonyaira támaszkodva – a védelmet, de vadászaink sortüze s azt követett heves rohama megtörte bátorságukat s az a roppant lomha tömeg eszeveszett futásban keresett menekülést, de csak egy része menekülhetett el, mert sok közülök a két oldalról rohanó vadászok által a Monaszteriába és templomba szorittatott, a hol részint a vadászok golyói alatt hullottak el, részint a lövöldözés folytán meggyult Monaszteria és melléképületeinek zsarátnoka közé temetkeztek.
A hős honvédcsapat e fényes győzelme ismét nagy, a Monaszteria felhalmazott zsákmányhoz juttatta őket, a mit Tordára beszállittatván, folytatták előnyomulásukat Magura felé, a hol a Monaszteriánál szétszórt oláhok, más segédcsapatokat vonva magukhoz, újból tábort ütöttek; de bátran reájuk törő 300 hősünknek szuronyrohama itt is megtörte s szétszórta a hegyek tömkelegébe, a hol hős vadászaink tovább akarták üldözni, de rendeletet kaptak az oláh Fenesre való húzódásra, Kemény Farkas hadtestének erősitése végett. A tordai két vadászszázad későbbi hősiességét a bánfihunyadi harczokban és a zsibói fegyverletételkori hazahúzódását, már fennebb előadtam, itt csak a Monaszteria és a tordai hasadékkal kapcsolatos – valóban bámulatos – fegyvertényeiket soroltam elő, elősoroltam kötelességszerűleg, hogy az itt vívott nagyszerű, csodás harczok emlékét kiemeljem a feledékenység örvényéből, mert az ez időszakban egymást rohamosan követett nagyobb események s szent ügyünknek csakhamar következett elbukta, az ily – bármily fényes – hely győzelmeket, bámulatos fegyvertényeket háttérbe szoriták, azok a történetiró figyelmét kikerülték; de mert minden ily kimagasló esemény, minden ilyen elszánt hősiesség tárgyát kell, hogy képezze szabadságharczunk egyetemes történetének, az egyes vidékek és városok monographusainak, kötelessége azoknak feljegyzése, megismertetése, hogy szabadságharczunk ezután következő történésze azt műve keretébe beilleszthesse. Örömmel jegyzem azért az eseményeket, mint Torda lelkes fiainak homéri tollra érdemes hős epopeáját. Már most lássuk a Monaszteria maradványait. A Monasteria oázist képez a Muntye kőtengerében. E hegy orma oly kopár szirt-buczkákból áll, mintha hullámzó tenger kövesült volna itt meg. Puszta, kietlen sziklaoromzat, honnan a tenyészet száműzve van, csak itt-ott tengődik a szikla rétegei közé szorult gyér földcsíkokban egy-egy csenevész somfa, egy-egy árva borsika (borsfenyő) bokor, egy-egy öreg tiszafa, egy-egy hervatag sziklarózsa és gyopár. Egyetlen hely képez kivételt a Patkóskőtől délirányban mintegy 600 lépésnyi távolban, hol terebélyes fák keretében dús tenyészet jelentkezik, a kopár hegyorom díszbokrétájaként.
Itt, e terebélyes fák árnyékában, e titokszerű druida berekszerű helyen kell keresnünk a hajdani kolostort emléktemplomával és a későbbi Monaszteriát. Azonban előbb a helyet magát kell megismernünk, mert e hely oly meglepően szép s az emberi kéznek oly nagyszerű s valóban titáni erőfeszitéssel kivitt alkotása, hogy tüzetes vizsgálatot érdemel. Igen, e hely a természet mostohaságától, a kétségbeejtő kopárságtól van bámulatos erőfeszitéssel kierőszakolva s a csodákat mívelő emberi kéz hatalma által előállitva. A mint emlitém, a Muntyetető egészen rideg sziklapánczéllal van bevonva, csak egy darab helyen szaggatta fel az ember munkáskeze e kemény réteget s e bemélyitett hely fenekén talált, vagy talán odahordott földben teremtett egy kies kertet, egy bűvös oázist e rideg kopárság közepette.
Azok a merész kezek, melyek a természet mostohaságával harczra keltek, nemcsak a termékenységet erőszakolták ki a kietlenben, hanem az oly nagy fáradalommal elővarázsolt oáznak biztonságáról és védhetőségéről is gondoskodtak; mert a felhasgatott sziklakéreg köveiből egy cyclopsi falat raktak köröskörül s azt ez által egy hatalmas körteidomú erőddé alakitották át, melynek nyaka – hol a sánczok által fedezett bejárat is volt – északnak, vagyis a tordai hasadéknak van forditva. Az egésznek kerülete 1,150 lépés s igy a védfal által bekeritett és mesterségesen termékenyitett tér néhány hold terjedelemmel bir. A hatalmas szikladarabokból összerakott fal gátonya ma is mindenhol 1–2 öl magasságban fennáll, tetején ma is óriások sorakoznak, a tenyészetnek izmos karú óriásai, a mennyiben a gátony tetején sürűn egymás mellé sorba ültetett százados tölgy- és bükkfák emelkednek, szél és vihar ellen fedezvén a történelmi hagyományok e titokszerű helyét, a mult kegyeletének e tiszteletet keltő szentélyét.
E zöld védfalt képező faóriások közt keverten, de benn a téren is mindenfelé finom oltott gyümölcs (körte, alma, szilva-) fák, nagyra nőtt sombokrok, azok közt két öreg platánfa is virít a hajdani cultura és cultivatió bámulatra ragadó jelenségei és tanubizonyságaiként. Lépten-nyomon rózsa, egres (szamócza), ribizke-bokrok tünnek fel, mutatva, hogy az egész befoglalt tér egykoron kertté volt varázsolva, pedig az itteni tenyészet küzdelmes munka szüleménye volt, miután azt nemcsak nagy erőfeszitéssel átalakitott és termékenyitett talajon, hanem mesterséges öntözési rendszerrel is idézték elő, a mihez a vizet részben három mély kútból nyerték, melyeknek kővel kirakott medenczéi most ott tátongnak, de leginkább egy e czélra készült, főviztartóból (cisterna) a kissé délrébb fekvő Szt.-Margitnak szentelt ugynevezett Alaktóból vezették, mely tóba az eső vizét mesterségesen sziklába vésett csatornákon gyüjtötték össze. A sziklákba a tónak most kiszáradt terjedelmes medenczéje és az abba betorkoló szikla-csatornák vagy váluzatok ma is felismerhetők s biztos jelként vehetők arra, hogy azokat nem, a természet szeszélye, hanem a gondolkozó és értelmes ember szorgalmas keze véste a sziklák szintjébe.
A tenyészet vívmányai még most is virítanak, a természet ápoló kertészkedése mellett; de az emberi épitkezéseknek csak romjait és homályos nyomait találhatjuk fel. Igy az északi részen – a bejárat közelében – csakis homályos maradványai jelentkeznek a szent László kori ős emléktemplomnak, melyet a hagyomány szerint a mongolok dühe rombolt szét; ámde őselőidők maradványainak kell vennünk ezt az egész talajszintelést vagy mélyitést, az egésznek védfallal való körülvételét, a kutak és az öntöző tó medenczéit, a vizvezető-csatornákat, sőt a kert és a gátony faültetvényeit is, mert a később odafurakodott oláh kalugerek semmi maradandót nem alkottak (miután épületeik fából voltak), semmit sem ültettek, mert hisz e népfaj képtelen még arra is, hogy kedvencz nemzeti eledelét, a hagymát is tenyészsze. A mi tehát itt cyclopsi munkát föltételez s a mi látható Monaszteria temploma nem itt, hanem a déli oldalon feküdt, piczinke kis fából épült szentély volt, a melynek csak alapzata volt kőből s az egy 10 lépés hosszú 5 lépés szélességű kicsinke kápolnát jelöl. Ez alapfal s a padozat szép lapos kövei most is megvannak, a templom maga fából levén épülve, nyomtalanul eltünt, csak a templom előtt volt nagy kőkeresztnek áll még fenn csonka váza mult idők kegyeletének tisztes symbolumaként; de a mult idők kegyeletéhez a jelen is csatlakozik, mert ott áll egy 1856-ban készült új kereszt is, Isten dicsőségét hirdető magyar feliratával.
A templom közelében látszanak az iskolaépület alapfalai, kissé odább a Monaszteria romjai, apró kisczelláinak alapfalai még most is tisztán kivehetők, nem messze onnan más épületnyomok, melyeket egy apácza-kolostor maradványainak tartanak.
A Monaszteria zárt terén és az emlitett Szt.-Margit-tó körül mindenütt vastag, durva anyagú cserép-darabok boritják a talajt, biztosan jelölve, hogy e helyt az ember régi őselőidőkben már megjelent s igy itt különböző kor emléktöredékeivel találkozunk. Műemlékein kivül a Muntye nevezetes földtani szempontból is, a mennyiben a Székelykő tetőcsúcsának nagy cárniol-telepe ide is áthat, annak több rétege jut felszinre, a Monaszteriától keletre eső részen; e tájat kovakő, rózsakavics és echinit fordul elő. Odább Közép-Peterd felé kőszén, nagy hasábokban hasadó fénykő és fekete lidilit, a hasadék szikláiban zelenit és mészpát kristályok igen gazdag változatokban fordulnak elő.
A Muntyenak az Aranyos mellé lenyuló egyik kifutványán, az ugynevezett Bethlen-hegyen még egy másik Monaszteriának is látszanak romjai; a pásztorok által éldelt gyümölcsfák ott is virítanak. Azt tartják, hogy ezen berkesi Monaszteriának nevezett kolostor a muntyeinek volt egy fiók-kolostora, hova vész idején a szerzetesek el szoktak volt rejtőzködni. Felső-Peterd közelében a Teu nevű helyen állott a kolostor malma, hol halas-tavaiknak öblözeteit még most is föl lehet ismerni. Itt lesz talán leginkább helyén, hogy a Torda elkülönitett területét képező Nagy királyerdejét közelebbről bemutassam. A »Nagy« jelzőt ez erdőség méltán megérdemelte, mert az akkor, a midőn Endre király 1291-ben az addig elkülönitett koronabirtokot alkotó erdőséget a mongolok által feldúlt Tordának adományozta, három akkora terjedelemmel birt, mint most s egészen a tordai hasadékig, illetőleg a Hesdád patakáig terjedt s csak későbbi időkben lett annak kétharmada Aranyosszék által erőhatalommal elfoglalva. Az elfoglalt rész előbb a szék elkülönitett birtoka volt s csak későbbi időkben lett Mészkő határába bekebelezve.
A Tordának meghagyott s most is birtokában levő erdőrészt ma is Királyerdejének nevezik, az 853 kat. hold és 700 öl kiterjedéssel bir s az Aranyos balparti hegyoldalát foglalja el, Várfalva határától egészen az Örvénykőig, vagyis Borév és Berkesz határáig. Legnagyobb részét szép erdőség fedi, mert a tordaiak azt nagy kimélettel használják és figyelmesen pásztoroltatják.
De nemcsak fában gazdag, hanem földtani tekintetben is igen érdekes a Nagy királyerdeje, melynek geologiai viszonyait már az általános részben dr. Koch Antal tanár ur szakdolgozata nyomán szellőztettem, itt annak kiegészitéseül közlöm Herbich Ferencz urnak, a nyugati Érczhegyeket tárgyaló jeles dolgozatának, ide vonatkozó részét.*
Szerinte a Királyerdő mészkövei mangán-érczekkel társulnak, itt a mészkövön kivül vörös és vöröses-barnás brecsiaszerű mészkövet észlelhetni, melyek néha vereses porphir darabkákat vezetnek. Előfordul ott a Barnakő (mangan superoxid) alakjában tömzsszerűen a mészkőben – a mint Herbich észlelte – elég jól fizető minőségben. A Királyerdő déli lejtején egy dús Crinoida tartalmú tömör, világosszinű mészkő is fordul elő, a mely az Aranyos felé lenyulva, egész szirteket alkot.
A Nagy királyerdejének nevezetesebb csúcsai: a Vereskő, Tekintőkő, Leánykakő, Kapustető, Szárazvölgytető. Az ezekből lefutó számos patak közt legnevezetesebb a Berkesz- vagy Sugópataka, melybe a Szárazvölgy, kapus- és ivánkavölgyi patakok szakadnak, mig ő maga ezek által megnövelt hullámait az Aranyosba önti, melyhez szép zuhatagokat alkotva jut el, a honnan sugó (zuhogó) mellékneve is származik. A Nagy királyerdeje a rómaiak idejében is méltatva volt, nevezetesen a Tekintőkő egy régi tárnájában a római vasbányászat nyomai mutatkoznak, a jelen kor is megkisérlé az itt letéteményezett kincsek kiaknázását, jelesen pár év előtt a Szárazvölgytetőn bizonyos festéknek való barna követ aknáztak; de befektetési tőke hiányában most felhagytak vele.
Torda városnak még van egy 62 holdnyi elkülönitett erdősége az indali határon is.
De lássuk a tordai hasadék hátvidékét.
| LVII. A tordai hasadék. | TARTALOM | LIX. Magyar-, Közép- és Felső-Peterd. |