Elbeszélései és epigrammái

Kisfaludy Károly elbeszéléseinek két fő típusa: az író jelenkorát ábrázoló szatirikus-realisztikus novella és a romantikus történelmi elbeszélés. Az 1823-ra kiadott Aurorában az első típust a Barátság és szerelem és a Tollagi Jónás viszontagságai, a másikat A vérpohár képviseli. A barátság és szerelem hőseinek jellemére már nevük rávilágít: Kétesy, Rényi és Halkandi az egykorú nemesi magatartás különböző megtestesítői. Kétesy külföldet járt, művelt ember, de csalódottan visszavonul birtokára, magányba, hipochondriájába és tespedésbe süllyed. A hitellenségből fakadó cselekvésképtelenség típusa ő, akit Rényi barátsága és Rényi húgának, Linának szerelme ragad ki az önemésztő tétlenségből. Rényi, mint neve is mutatja, a polgárerény útját járja, igyekszik követni "a század irányát" és "nem utolsó tagja" lenni a "szabad nemzettestnek". Halkandiban, Lina hoppon maradt kérőjében azt a nemesi típust mutatja be Kisfaludy, amely "meg vala győződve fonák eltökéltséggel arról, hogy a magyar nemes életcélját eléri, ha törvényt tanul, megházasodik s növevénylétét átszenderegve végre meghal. Más tudományra nálunk nincs szükség, gondolá s így minden egyéb kultúra nélkül is nagy polcra léphetőnek képzelheté magát ..." A "fonák eltökéltség", az előítéletekben való belerögzöttség teszi társadalmilag rendkívül veszélyessé e típust Kisfaludy szemében, Kétesyt viszont téves elképzelései ellenére is olyannak tartja, aki alkalmassá válhat Rényi útjának követésére. Kétesy alakja él tovább Kisfaludy komikus, de rokonszenves hőseiben, például Tollagiban; Halkandi gyógyíthatatlan maradisága pedig Súlyosdi Simonban.

A vérpohár (1822) az Anjouk trónrajutásának válságos idejében játszódik. Ez a tárgykör igen kedves Kisfaludynak, már előzőleg írt róla egy szomorújátékot, a Zách Klárát, melyet később Zách-nemzetség címmel dolgozott át, és élete végén is e korszakról készült írni egy drámatrilógiát, de csak a Csákba tudott belefogni. A vérpohár tárgya egy Csák-párti nemes lánya és egy Anjou-párti várúr fia közt szövődő tragikus szerelem, tele regényes motívumokkal, mint a szerelmesek erdőbeli találkozása, az amazon-egyéniségű fiatal lány jelleme, főként a családban hagyományként őrzött vérpohár, melybe a cser-{404.}benhagyott menyasszony saját szíve vérét önti, és úgy küldi el a hűtlen ifjú esküvőjére. Míg a realisztikus korfestő novellákban Kisfaludy a beszélő nevek alkalmazásával erősítette a jellemzést, itt a régies nevek (Peteunch, Mynchk) járulnak hozzá a történeti hangulat felkeltéséhez.

Ez a régieskedés a későbbi történeti novellákból eltűnik, de megmarad a regényes mozzanatok halmozása. A keresztes hadjáratok korában játszódó Viszontlátás című elbeszélésébe (1823) társadalmi tendenciát is szőtt Kisfaludy, de nem a "vár és kunyhó" motívumát, mint a Stiborba, csak a gazdag várúr és a szegény nemes ellentétét. 1824-ben írta és a következő évre keltezett Aurorában adta ki legterjedelmesebb elbeszélését, a Tihamért. Ez Nagy Lajos nápolyi hadjáratának korába vezeti el az olvasót, a háttérben a Zách-család tragikus története komorlik, éppúgy, mint Arany Jánosnál a Toldi szerelmében. Kisfaludy Károly történeti forrásokból vett keretbe illeszti a német romantikus lovagregények mintájára bonyolított mesét Tihamérnak, a tökéletes vitézségű és becsületű fiatal magyar lovagnak szerelméről, s a tisztaságát a legnehezebb helyzetekben is megőrző Rózáról. A többi alak is regényes sorsú és jellemű: a romlott, de szerelmében megnemesülő olasz leány, Werner, a rabló német zsoldosvezér, aki ellenfeleinek lelki nemességén meghatódva zarándokruhát ölt. Harcok, várostromok, szöktetések, kolostorba vonulás, dalverseny, lovagi torna, hősi halál: a lovagregények minden kelléke megvan az elbeszélésben, mely befejezésének elsietettsége, jellemzésének elnagyoltsága, nemegyszer képtelen helyzetei ellenére is számottevő. Ez az első nagyobb eredeti és a magyar történelemhez kapcsolódó novellánk, Jósika műveinek előzménye irodalmunkban, A Tihamér finom lírai dalbetétei (Olaszországban, Róza dala) Kisfaludy legsikerültebb költői alkotásai közé tartoznak.

A történeti elbeszéléseknél nagyobb művészi eredményeket ért el Kisfaludy a maga korát bemutató realisztikus igényű novelláiban, főként a Tollagi Jónás viszontagságaiban. (Az első rész – Tollagi Jónás Pesten – 1823-ban, a második – Tollagi Jónás mint házas – 1827-ben jelent meg az Aurorában. A harmadik részt – Tollagi Jónás, mint atya – Toldy Ferenc adta ki az író hagyatékából.) Tollagi jogászi műveltségű fiatal vidéki nemes, nótáriusnak készül, de nemcsak Werbőczit ismeri, hanem a latin klasszikusokat is, és a tapasztalás vágya vonzza Pestre. Itt azonban hamarosan kiderül, hogy műveltsége nagyon is elmaradott, viselkedése a "mezei truncus"-é, s mindez mulatságos helyzetekbe sodorja. Rájön, hogy "az idő szelleme után élni, talán legnehezebb studiuma az életnek", hogy "le kell ráznia a nehéz iskolai köntöst", "mely szabad röptét hátráltatja". E gondolatokat a korántsem kifogástalan jellemű baráttal, Lépfalvyval mondatja ki az író, de érezhető, hogy ez az ő véleménye is. Tollagi sok balfogása után mégis eléri a boldogságot: szép és melegszívű mátkával tér vissza falujába. A város lakói nem rokonszenvesek: ravaszok, önzők – nevük is erre vall: Lépfalvy, Kamati –, de eszükkel fölénybe kerülnek, bár a végén Tollagi naiv becsületessége megkapja jutalmát. "Míg az ember szűk határai közt él, magát okosnak tartja; ha kijjebb lép, látja mennyit kell még tanulnia!" – ez a tanulság érezteti, hogy Kisfaludy az elmaradottságot tekinti a nemesség legsúlyosabb és e korban legveszélyesebb társadalmi betegségének. A Tollagi levélformában írt regény, a főszereplő jelleméhez és provinciális műveltségéhez való stílusbeli simulás itt megóvja Kisfaludyt a túlzott neológia és finomkodás veszélyeitől, a novella {405.} ízes, természetes nyelve a mai olvasó számára is élvezetes. A "trilógia" legsikerültebb része az első elbeszélés.

A könnyed irónia, a vidám komikum kíméletlenül éles szatírává keményül Kisfaludy 1823-ból való kitűnő prózai elbeszélésében, a Sulyosdi Simonban. Már az egykorú kritika megjegyezte, hogy ez a mű "nemcsak mulattató tréfa, hanem komoly szatíra is" (Tud. Gyűjt. 1823). Szauder József az 1823. évi nemesi ellenállással hozza kapcsolatba Kisfaludy hangjának élesedését. Az elbeszélés megírásához ösztönzést adhatott Fáy András novellája, az Elkésések: a házasodással örökösen elkéső ember komikumának ötletét. Az alakot, a tehetetlenségnek, a tettre képtelenségnek a típusát azonban Kisfaludy eredeti leleményé formálta meg. Kétesy hipochonder volt, Sulyosdi gyógyíthatatlanul flegmatikus. A falusi iskolamester, a korszerűtlen, provinciális műveltség képviselője, azt tanácsolja Simon apjának, hogy neveljen fiából tudóst, mivel tompa nyugalmát bölcsességre való hajlamnak véli. Sulyosdi Simon mint diák "sok szépet tanult, sok szépet el is felejtett", nem törődött "se mással, se magával", ruházata sem érdekelte. "Míg a többi ifjak álmodoztak, ő valósággal aludt", "ha pénze volt, kiadta: ha nem volt, azt se bánta", "se nem kedvelt, se nem gyűlölt senkit", a mester minden iparkodása sem változtatott tehetségtelenségén és tunyaságán: Simon "csaknem minden iskolát repetált". Felnőtté lévén, gazdaságával nem törődött, az egészet a mesterre hagyta. Hazafinak tartotta magát, eljárt a megyegyűlésekre, nagyokat aludt a szónoklatok alatt, olykor nagyokat kiáltozott, maga sem tudta miért. Végül birtokát bérbeadta és a városba költözött. Jellegzetes képviselője lett a birtokos nemesség azon hibáinak, amelyek ellen Széchényi később olyan szenvedélyesen hadakozott. Tunya, néha mégis nagyhangú, a gazdálkodáshoz nem ért, műveletlen, semmi iránt sem érdeklődik, csak vegetál és hízik. Teljes életképtelenségét három házassági elkésés történetében bontakoztatja ki az író. Először egy szomszéd falubeli leány tetszik meg Sulyosdinak, de nem mer nyilatkozni, s más veszi el választottját. Másodszor egy városi lányt szemel ki, de ez túljár az eszén. Egy fiatal özvegynél is lemarad, s végül a vénkisasszony Krisztinát sem kéri meg, mert tanítója nem javallja, Krisztina ugyanis nem szereti a mester fűzfa-verséit, Simon pedig képtelen bármiféle önálló elhatározásra.

A novella elején az író már érezteti, hogy miféle figura a hőse: egyetlen érdeme, hogy "legalább nagy helyet foglalt a világban, mert háromszor vastagabb volt másnál", "semmit sem tett, nem is ártott". Az elbeszélés végén pedig így vonja le az elhenyélt élet tanulságát: "Légy boldog Sulyosdi Simon, téged sem fog nyomni az oszlop sírod fölött." E szavak egy egész társadalmi osztály katasztrófális tehetetlensége fölött mondanak ítéletet. Az elbeszélés kitűnő szerkezete, telibe találó jellemzése, fordulatos meséje Kisfaludy legjobb prózai alkotásává teszi e találó szatírát.

A Sulyosdi Simon műfaja a zsánerkép, mely egy figurát mutat be az élet különböző helyzeteiben (neveltetésében, gazdálkodásában, a politikai gyűléseken, nősülési kísérleteiben); előképe Petőfi Pató Páljának. Kisfaludy egy másik elbeszélése, a Mit csinál a gólya?, egy anekdota keretében jellemzi a falusi elmaradottságot.

A magyar romantika képviselői nemzeti szellemű irodalmat követeltek, de hazafiaskodó álpátosz nélkül. A Kisfaludy Károly körül kialakult Aurora-{406.} kör egyik fontos törekvése a tehetetlenség visszaszorítása, a kritikai szellem megteremtése volt. Kisfaludy Kritikai jegyzetei világosan nyilatkoznak: Horvát István jelszavát ("írjunk hazafiak!") Kisfaludy csak ezzel a jelentős módosítással fogadja el: "írjunk, de úgy, hogy a kritikát kiálljuk!" Kisfaludy is részt vett azokban a tervezgetésekben, amelyeknek eredménye később a Kritikai Lapok megindítása lett Bajza vezetésével. A visszás irodalmi jelenségeket megcsipkedő xéniáinak egy része be is került e folyóirat Pálya-lombjai közé. Epigrammáiban a maga régebbi irányát sem kímélte. Egy másik xénia az osszianizmus fellengős divatját gúnyolja, noha Kisfaludyt éppen Kazinczy Osszián-fordítása tette az új irány hívévé. Az osszianizmus vadhajtásait azonban nem szívelhette, és elítélte Döbrentei és Kovacsóczy próbálkozásait, akik a prózai elbeszélésbe eposzi hangnemet és hamis pátoszt vegyítettek "Nem bírván kobzát, prózában pengeti hősét" – így jellemzi őket Kisfaludy. Ez irány ellen szól két kitűnő stílusparódiája: az 1824-ben írt Andor és Juci és az 1828-ból való Hős Fercsi, mely a Szemere szerkesztette Muzárionban jelent meg, tehát hangjával és célzatával Kölcseyék is egyetértettek. Mindkettő A helység kalapácsa felé mutat; itt is, mint abban, körülírások, az eposzi jelzők, a nagyhangú hasonlatok halmozása a stílusparódia eszközei, s a téma is kisszerű falusi történet: leányszöktetést követő kocsmai verekedés, telekhatár miatti civódás, komikus féltékenységi jelenet. Vörösmarty is kapott benne Kisfaludytól egy tréfás szúrást: a "vékonytagu" Jutka jellemzése ("szeme nagy, lába nagy, szája nagy, ő maga is nagy") a Zalán futása Etéjének nem a legszerencsésebb jelzőire utal, s ötletet adhatott Petőfinek a komikus Fejenagy név megalkotásához.