JANUÁR

JANUÁR 1.

Az évkezdet napja hosszú történeti fejlemény eredménye. Az ókori Rómában március 1-jével kezdték az évet. Január 1-je a Julius Caesar-féle naptárreform után, i. e. 153-tól vált évkezdő nappá, melyet Janus tiszteletére nagy ünnepségekkel, lakomákkal és ajándékozással ünnepeltek meg. A keresztény egyház éppen ezért e napot Krisztus körülmetélésének ünnepévé tette. Hazánkban az egész középkoron át az év kezdetét karácsonytól, december 25-től számították. A január 1-jei évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá, véglegessé 1691-ben, amikor XI. Ince pápa tette meg e napot a polgári év kezdetévé. Az egyházi év advent első napjával kezdődik.

13. századi okleveleink utalnak arra, hogy itáliai eredetű szokásként meghonosodott e napon a királyi adományozás. Ki-ki a mestersége szerszámait mutatta be, s ezután megkapta járandóságát. Egyes kutatóink e hagyomány továbbélését látják néhány, a századfordulón, sőt e században keletkezett leírásban. Erdélyben például a Teleki grófok egyik uradalmában újév napján köszönteni mentek az uradalomcselédei szerszámaikkal, munkájukat mímelve. Hasonló leírásokat olvashatunk erdélyi falusi bérlők udvarában megjelent béresekről is, akik az ostorpattogtatást, kolompolást, zajcsapást addig folytatták, míg az ilyenkor szokásos pénzjárandóságukat meg nem kapták. Az ország más részeiről elszórt adatok vannak arról, hogy a pásztorok ezen a napon nagy zajjal keresték fel gazdáikat, hogy ételt, italt és pénzadományt kapjanak. Az újévi köszöntésnek, különösen a diákok adománygyűjtő rekordálásának hagyományáról és tiltásairól a 16. század óta vannak történeti adataink (Dömötör T. 1964a: 36, 43, 160–161; Bálint S. 1976: 130–131).

A változó évkezdet következtében az évkezdő szokások és hiedelmek széthúzódtak az adventi időszak kezdetétől március elejéig. A változó évkezdetre utal az újév kiskarácsony elnevezése is. Az utóbbi közel másfél százados néprajzi leírások jól körvonalazzák a január 1-jéhez fűződő hagyományainkat. Ezek java része – mint a legtöbb ünnepi alkalomkor – a gazdasági élet, a háztartás, a család és az egyén szerencséjét kívánta megalapozni jóslással, varázslással, mágikus praktikákkal. Vannak köztük országosan elterjedt, ma is ismert szokások és hiedelmek, és vannak helyi hagyományok.

A gazdasági élet kedvező alakulását nagymértékben befolyásolta az időjárás, így nem véletlen, hogy az ünnepek, jeles napok szinte kivétel nélkül az időjárásjóslás alkalmai is voltak. „Ha újesztendő napján szép napfényes üdő van, az jó esztendőt jelent” – tartották például a bukovinai magyarok (Bosnyák S. 1977: 164). A jugoszláviai magyarok népi időjárásjóslása szerint „január 1. Újév napján, ha csillagos az ég, rövid lesz a tél, ha piros a hajnal, akkor szeles lesz az esztendő. Kopácson azt tartják, ha süt a nap, sok hal kerül {7-110.} a hálóba. Szerémségben mondják, ha olvadni kezd, sok bor terem. Másutt azt tartják, ha újesztendő napján szép fényes az idő, jó esztendő lesz” (Penavin 1983: 108).

A moldvai magyaroknál a földműveléssel kapcsolatos jósló-varázsló szokás él. Újév reggelén felkeresik a házakat, és búzát vagy búzán kívül kukorica, napraforgó, rozs, zab, árpa magvát szórják szét, miközben jókívánságokat mondanak: „Adjon isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát!”; vagy: „Búzával virágozzék kentek házik, s mindörökké virágozzék!” (Bosnyák S. 1980: 117).

A házigazdától bort, pálinkát, kalácsot, esetleg pénzt kapnak. Újévkor is szokás a gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek.

Az állattartással kapcsolatos újévi hagyományok között megtaláljuk a tyúkok abroncsból etetését (az analógiás mágia szép példája), mely sokfelé Luca-napi szokás. Azért tettek a tyúkok köré abroncsot, hogy szét ne széledjenek és egész évben hazatojjanak. A moldvai magyaroknál az újévi gabonamagvakat, melyeket a köszöntők szórtak szét, összeseperték és a tyúkoknak adták. Hajdúböszörményi hiedelem szerint jó tojók lesznek a tyúkok, ha újévkor mindegyiket átdugják a létra fokán.

Újévi első látogatónak férfit vártak, sőt várnak ma is, mert úgy vélik, hogy szerencsét hoz. Volt azonban az állattartással kapcsolatosan is jelentősége. Ugyanis férfi látogató esetén hím állatszaporulatra, nő esetén nőstény állatokra számítottak a következő esztendőben. Gyimes-völgyben ezt így fogalmazták meg,: „Ha férfi lép bé előbb a házba, akkor mind berbécsek lesznek a báránykák, s mind bikák lesznek a borjúk, azt tartottuk. Ha fejérnép jő bé, akkor mind ünők lesznek a borjúk, s nyöstények lesznek a bárányok” (Bosnyák S. 1982: 105). Szalontán is úgy tartották, hogy ha férfi, cigány vagy kéményseprő lép először a házba, az fiút vagy hímállatot jósol. A nő azonban szerencsétlenséget, vagy a szaporulatban lányt, illetve nőstény állatot jelez.

Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. Jászdózsán ezt így fogalmazták meg: „Újesztendő napján nem szabad semmit kiadni a házból, mert elszáll a tehén haszna” (Gulyás É. 1976: 149). A bukovinai és moldvai magyaroknál ezen a napon, ha kiseperték a házat, eltették a szemetet, mert attól tartottak, ha kidobnák, ezzel a szerencsét vetnék ki. A Gyimes-völgyi magyarok a trágyát sem vitték ki az istállóból. Általában munkatilalom volt, mint a legtöbb jeles napon. Nem volt szabad főzni, mosni, varrni, állatot befogni stb. Mosni már karácsony első napjától tilos volt január 2-ig. Nem lehetett mosott, felakasztott ruha a házban, mert – a száradni kitett bőrök példáján – az sok elhullott állatot jelentene a következő évre. Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész évben. Ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni. Úgy tartották, akit ezen a napon megvernek, azt egész esztendőben verni fogják.

Szokás volt újévkor korán reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek. A szegedi tájon például az újkígyósiak a kútnál mosdottak, korán kelve. Napközben sem fekszenek le, hogy a következő esztendőben nehogy betegesek legyenek. A tápaiak szerint a fekvő betegeknek is fel kell kelniök ezen a napon, nehogy egész évben az ágyban feküdjenek. Tartózkodnak az összeszólalkozástól is. Kerülik a kölcsönkérést. „Deszken, aki leghamarabb fölkel, elmegy a kútra és vizet hoz. Amikor bejön a szobába, megkérdezik tőle, hogy mit hozott. Ő erre háromszor azt mondja: erőt, egészségöt, áldást, békességöt, szöröncsét! Régi ószentiván hagyomány szerint aki újév napján vizet hoz a kútról, a kapun két kannával beönt, hogy ömöljön a pénz is be a házba” (Bálint S. 1980b: 241). Aki hajnalban elsőként merít a kútról, úgy vélték, aranyosvizet merít, mely szerencsét {7-111.} hoz. Ebből a vízből a családtagokat is megitatták. Sarkadkeresztúron úgy mondták: „Ha újévkor valaki először visz vizet, az elviszi az »aranyvizet« és abban az évben mindenbe szerencséje lesz” (Bondár 1982: 12).

Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, kikaparná a szerencsét, vagy például Jászdózsán úgy mondják, kirepülne a szerencse. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előretúrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a kővetkező esztendőben. Hajdúszoboszlón azonban tilos volt a kása evése, mert attól tartottak, hogy kiütésesek lesznek.

Sárkeresztesen rétest sütöttek azzal a magyarázattal, hogy „hosszúra nyújjon az esztendő, sokáig éjjenek” (Gelencsér 1981: 192). Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Az Ipoly menti palócoknál, például Pereszlényben túrós rétest fogyasztanak, hogy hosszú életűek legyenek. A mákos ételt viszont tiltották abban a hitben, hogy sok lenne a bolha a következő esztendőben a háznál. Az Ipolyhídvégiek a nyúl fogyasztásától tartózkodtak, mert elvihetné a szerencsét (Csáky 1987: 72). A Tápió menti falvakban többek között többféle rétest is sütöttek, hogy ezzel „nyújtsák a gazdaságot” (Barna 1985b: 766).

Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. A bukovinai magyarok úgy vélték, hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezetű lesz a férjük. Jászdózsán tükröt tettek a fejük alá, hogy megálmodják a jövendőbelijüket.

Lónyán a hagyományos újévi étel a kocsonya volt. A kocsonya elfogyasztása után a lányok mindegyike kiválaszt egy csontot, kiteszi az udvarra, akiét a kutya elviszi az éjszaka, az még abban az esztendőben férjhez megy (Babus 1976: 103).

Újévhez kapcsolódó dramatikus szokásokról csak elszórt adataink vannak. Például a Somló-vidéken újév napján egy legényt öregembernek öltöztettek, akit egy gyerek végigkorbácsolt a falu utcáin, ezzel jelezve, hogy az újesztendő kikergette az óesztendőt (Relković 1928: 103).

A kimondott szó varázserejébe vetett hit az alapja a köszöntés szokásának. Újévkor, akárcsak majd mindegyik ünnepen házról házra jártak köszönteni a felnőttek és a gyerekek. Legismertebb énekük

Ehhez általában valamilyen tréfás adománykérés kapcsolódott, például Nagyszalontán (Bihar m.):

{7-112.} Diksi-buksi garajcár,

bújj ki az ablakfián!

Tyúk ide, búbos,

kalács ide, fonatos!

A gazdasszony piros,

a jánya takaros,

az ura bakkancsos.

(MNT II. 1. sz.)

Kalotaszegen reggel indultak újévet köszönteni. A kalotaszegi szokásokat bemutató monográfia e köszöntők sokféleségéről ad számot, a múlt századi gyűjteményekből ismert szövegektől a tankönyvekből tanult rövid versikékig, régies hangulatú rövid köszöntőkig. Az utóbbira példa:

Tudom disznót, jót öltetek,

Kolbászt, májast töltöttetek,

Ha engem nem részesíttek,

Több újévet ne érjetek!

(Vasas–Salamon 1986: 33)

Sajátos szokások éltek egy erdélyi magyar faluban, Magyarózdon. A hajnali derengés előtt kezdtek a férfiak, legények, fiúgyerekek csattogtatni ostoraikkal, ökörcsengőt rázva. Hárman-négyen álltak össze:

– Gazduram megengedi csattogtatni?

– Meg, meg. Vágjátok, hogy menjen!

Köszöntőt mondtak, sőt adománykérő rigmust is:

Eljött újesztendő

Borzas szakállával

Fenyegetnek ingem

Kétágú korbáccsal.

Ne fenyegess gazda,

Tégy bort az asztalra,

Majd én is eljüvek

A zsíros pánkóra.

Zörgetik a kócsat

Pénzt akarnak adni,

Ha ötvenhányt adnak

El se fogom venni,

Hogyha egy lejt adnak

Meg fogom köszönni…

{7-113.} Pirkadatkor indult az Aranycsitkó (általában felnőtt férfi), ott, ahol kisebb gyermek lakott, a csengőjét rázva nyihogott, és az ajtót megnyitva mogyorót, diót, almát szórt be (Horváth I. 1980: 132–134).

Vasszilvágyon még a hatvanas évek végén is jártak újévet köszönteni a fiúgyerekek. Csapatosan mentek házról házra. Engedélyt kértek: „Szabad-e újévet köszönteni?” Majd rákezdtek:

Boldog újévet!

Bort, búzát, barackot,

Kurta farkú malacot,

Szekerembe kereket,

Köcsögömbe feneket,

Poharamba vörösbort,

Hadd ihassak bőven,

Az új esztendőben.

Végül ismét boldog új évet kívántak és a háziaktól pénzt kaptak (Tátrai Zs. gy. 1966). A zoboralji Kolonban szerencsézni jártak:

Az újévnek reggelén köszönteni jöttem,

A fiúi szeretet hozott ide engem.

Az úr minden jókkal a házat szeresse ,

A benne lakókat sokáig éltesse.

Boldog újévet kívánok!

Ugyanitt a bakter a halaperdára tűzött piros almával ment szerencsézni (Brath–Sándor 1985: 8).

Ipoly menti palócoknál az újévi köszöntők ma is gyűjthetők. Egyik változatuk így hangzik

Boldog újjévet kívánok

Az újj esztendőbe,

Fehér kenyér dagaggyon

A nyárfa teknőbe!

Hús, kenyér és ruha

Legyen mindig bőven

A patikát felejcsük el

Az ujj esztendőbe!

(Csáky 1987: 68)

Az újévköszöntők többsége szilveszterhez kapcsolódik, hiszen a népi hagyomány szerint e két nap együvé tartozik.

{7-114.} JANUÁR 6. VÍZKERESZT

Vízkereszt vagy háromkirályok napja a karácsonyi ünnepkör zárónapja és a farsang kezdőnapja. A keleti egyház ezen a napon ünnepli Jézus születését. A Gáspár, Menyhért, Boldizsár néven emlegetett napkeleti királyok az utasok, útonjárók, vendégfogadósok védőszentjei voltak.

Január 6-án a katolikus falvakban országszerte szokás volt a víz- és házszentelés. A szenteltvizet a bölcsőtől a koporsóig felhasználták. Nagy szerepe volt az ember- és állatgyógyításban is. A víz tisztító erejébe vetett hit az alapja, hogy ezen a napon néhol ősibb formája is megmaradt a vízzel való mágikus eljárásoknak. Például Jászdózsán léket vágtak a Tarnán és lelocsolták egymást az emberek, hogy egészségesek legyenek – „ne legyenek se himlősök, se rühesek”. A jószágokat is levitték a folyóhoz ugyanilyen célból.

A vízkeresztkor szentelt vízzel még aznap beszentelték az állatokat, ittak és a kútba is öntöttek belőle. Az Ipoly menti községekben a kelenyeiek a ház földjét meglocsolták a szenteltvízzel, hogy a gonosz szellem ne ártson, és Isten áldása legyen a házon, a gyerekeknek is adtak egy-egy kortyot, hogy egészségesek legyenek. Az istálló sarkait is megszentelték – ugyancsak az ártó hatalmak ellen. Bélapátfalván a kútba és az állatok ivóvizébe is tettek belőle.

Az esztendő folyamán megszentelték vele a gyerekágyas asszony ágyát, tettek az újszülött fürdővizébe, meghintették vele az esküvőre induló menyasszonyt és vőlegényt, a haldoklót és a háznál felravatalozott halottat. Borogatták a fejfájóst, itatták vele a beteget. Hatékonynak tartották az ártó hatalmak, a rossz szellemek és a vihar elűzésére. Vízkeresztkor a szenteltvizet háromkirályok vizének is nevezik. Sokféle alkalmazása közt meg kell említeni, hogy Szeged környékén kenyérsütésnél is hintettek belőle néhány cseppet.

A házszentelés alkalmával krétával rajzolták fel Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit és az évszámot. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen. Termékenységvarázsló praktikák is kapcsolódhattak a házszenteléshez. Például a moldvai Pusztinán, „hogy a tyúkok tojjanak, akkor mikor vízkeresztkor járt a pap a keresztvel, mert nálunk szokott járni házszentelni, akkor ráültettük mindig a padra. A padon vót ilyen terítő, a terítő alá raktunk zabot, árpát, kukoricát, s a pap, ha ráült, akkor azt mondták, hogy sokat tojnak a tyúkok” (Bosnyák S. 1980: 119).

A házszentelés neve koleda volt. A Nyitra megyei Menyhén, Béden, Szalakuszon újévtől háromkirályok napjáig tartott a koleda. A pap, a kántor, a három falu egyházfia és két ministráns gyerek minden házhoz elmentek. Énekeltek, a pap megszentelte, megfüstölte a házat, a kántor az ajtóra felírta a három király nevének kezdőbetűit. Utána a háziak megvendégelték őket. Az egyházúak egy zsákba szilvát, diót, lisztet, szalonnát, kolbászt szedtek, amit a pap és a kántor osztott szét egymás között. Egyharmad volt a kántoré, kétharmad a papé. Ez a javadalom a kántor díjlevelébe volt foglalva (Manga 1942b: 28–29). Házszenteléskor a Szeged környéki falvakban az asztalra búzát, néhol almát, máshol tollat tettek, hogy szerencséjük legyen a termésben és a jószágban is.

A szentelés egyúttal tehát adománygyűjtés volt a hívektől. Erre vonatkozik Réső Ensel Sándor 1845-ös göcseji leírása: „Vízkeresztkor itt eljár a pap háztól-házhoz mesterével, kik a vidéken eddig divatozott szent szokást önhasznukra föntartották, és minden ház {7-115.} tulajdonosa, tudva előre jövetelöket, egy tál kukoriczát, egy tál borsót, egy disznólábat, s végre a járandó lélekpénzt asztalára téve, készen várja őket” (Réső Ensel 1867: 342).

Az ünnephez tartozott a háromkirályok megjelenítése, a háromkirályjárás szokása. A házról házra járó fiúgyermekek, ritkábban leányok jellegzetes viseletdarabja volt a díszes süveg, fontos kellékük a többnyire kiugratható szerkezetre szerelt csillag. A lejegyzett szokásváltozatok egy részében már csak a szereplők elnevezése sejteti, hogy a háromkirályjárás valamikor dramatikus jellegű játék volt. Többnyire már csak az adománykérő, ünnepköszöntő háromkirályjárás változatait ismerjük.

Általában vízkeresztkor, vagy karácsonykor és újévtől vízkeresztig jártak. Történeti adatok a 16. század óta szólnak a csillagénekről és a csillagozásról. A 17–18. századi betlehemes szövegekben még szerepel a háromkirály jelenet a pásztorjátékkal és a Heródes-jelenettel együtt. Újkori népszokásainkban a háromkirály jelenet a vízkereszti csillagozáshoz kapcsolódott. Egyetlen állandó szövegmotívuma az ún. csillagének:

     (Tura, Pest m.; MNT II. 47. sz.)

A háromkirályjárás szép példáit közli A Magyar Népzene Tára Baranya, Somogy, Bács-Bodrog, Zala, Pest, Szatmár, Csanád és Bihar megyéből. A Pest megyei változatokban lányok a szereplők: fehér ruhában, fejükön papírsüveggel (MNT II. 41–56. sz.). A vízkereszti háromkirályjárás baranyai változatai hosszú, dramatikus játékok, ahol Gáspár, Menyhért és Boldizsár egyenként bemutatkozik, esetleg több jellegzetes karácsonyi éneket elénekelnek, adománykérő rigmust is mondanak (MNT II. 37–45). Sok változatban csak az említett csillagének szerepel.

„Községeinkben (É. Bánát) a háromkirály járás eléggé egyöntetűen történt: a bibliai Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt megszemélyesítő 10–14 éves fiúgyermekek öltözéke királyi palástot jelentő fehér lepedő volt, fejükön papírkorona vagy süveg, mely elsősorban piros, sárga vagy más színével különbözött. Egyikük csillagot vitt, melynek közepe szitakéregből volt és ollórács segítségével ki lehetett ugratni egy hat ágú, piros papírral bevont csillagot. (Mindig a »Szép jel, szép csillag…« kezdetű refrénnél ugratták ki.) A fiúk január 1. és 6. között jártak köszönteni és vízkereszt előestéjén fejezték be. Padén már az I. világháború után, Szajánban a 30-as években szűnt meg, talán Verbicán élt legtovább. Sehol más szöveget nem mondtak, mint az említett éneket…” (Katona I. 1983: 102–103). Turán a háromkirályok öltözete a következő volt: „térdig érő fehér ing, fejükön keménypapírból hegyes csákó, beragasztják színes papírral. A szerecsen királynak {7-116.} az arca be van kormozva. Menyhért egy rugós botra szerelt csillagot visz, mely ezüst papírral van bevonva, a másik két társ kezében kard. Bemenetkor engedélyt kérnek: el szabad-e a háromkirályokat járni? Igenlő válasz esetén eléneklik a »Három királyok napján« kezdetű éneket. A »szép jel« résznél a csillagot néhányszor előreugratják. Az egész játék tulajdonképpen ebből az egyetlen énekből áll, melynek végeztével a betlehemes játékhoz hasonlóan díjazásban részesülnek ők is, és egyenlő arányban osztoznak” (Schram 1972: 57–58).

Bálint Sándor arra utal, hogy egy egyházias gyakorlat elnépiesedéséről éppen úgy szó lehet, mint az egykori iskoladrámák hatásáról. A háromkirályjárás előbb a vízkereszti házszentelés része volt, majd önálló adománygyűjtő szokás lett (Bálint S. 1976: 147–150).

Vízkereszt napjához is kapcsolódnak időjárásjóslások. „Ha vízkereszt vizet ereszt, izikedet padra rekeszd” – mondják Berettyóújfalun. „Ha vízkeresztkor megcsordul az eszterhéj, az íziket rakjátok el, mert hosszú lesz a tél” – hangzik a rigmus hegyközi változata. Az ízik (takarmánymaradék, nádtörmelék, kukoricaszár) fűtésre is szolgált. Hideg idő esetén a korai tavaszban reménykedtek. Kelenyén a nyári csapadékmennyiségre jósoltak: „Ha a pintyőke ilyenkor itt (ivott) a kerékvágásból, akkor lett elig esső a nyáron.” A tápaiak szerint, ha ezen a napon süt a nap, hosszú lesz a tél.

Termékenységvarázsló eljárásokra már utaltunk a házszenteléssel kapcsolatosan. A bukovinai Józseffalván azt tartották, hogy ilyenkor fonni kell, mert akkor hosszabbak lesznek a kolbászok. A jugoszláviai magyar falvak vízkereszti időjárással összefüggő termésjóslásai így szólnak: ha esik az eső, férges lesz a mák. Ha hideg van, rossz termés várható. Ha csorog az eresz, hosszú télre kell számítani. Ha fúj a szél, szerencsés lesz az év. Ha fagy, soká tavaszodik, ha enyhe lesz az idő, hamar jön a tavasz. Ha a kerékvágásba víz fakad, jó termőidő várható (Penavin 1983: 108).

Újabb szokás szerint vízkeresztkor bontják le a karácsonyfát.

JANUÁR 17. ANTAL NAPJA

A háziállatok védőszentjeként tisztelték Remete Szent Antalt. A hozzá kapcsolódó hiedelmek és szokások a hitújítás korában lehanyatlottak, és Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éledtek újjá (Bálint S. 1977: I. 145–155). Hagyományai inkább a hazai délszlávok között éltek tovább, de szórványos adatok vannak a magyarok köréből is. Szent Antal tüzének nevezik az orbáncot és az ehhez hasonló tünetű mérgezést. Gyógyítása olyan praktikákkal volt kapcsolatos, melyek Szent Antal napjához kötődtek (jan. 17. Remete Szent Antal, jún. 13. Páduai Szent Antal, valamint kedd és péntek, mert ezek Szent Antal napjai). A Szent Antal tüze elleni ráolvasások legarchaikusabb darabjai a bukovinai székelyeknél és a moldvai csángóknál maradtak fenn. Itt egy bukovinai ráolvasó imádságot közlünk:

Elindult Szent Antal hét fiával, hét lányával,

hetvenhétféle unokájával

Tüzes orbáncos dagadott sebeivel,

Fene farkasaival, vad oroszlánjaival,

hogy (mondjam;) Jusztinának gyenge szüvit elszorítom

piros vérit ott megiszom.

{7-117.} Térj meg Szent Antal,

Kérlek a Jézus Krisztus keserves kínszenvedéseire,

Öt méljséges sebeire,

Ereggy el az erdőkre,

Ott a vad oroszlányoknak gyenge szüviket szorítsd el,

piros vérüket ott idd meg!

Térj meg Szent Antal, vagy akármiféle eredet vagy!

Mikor Krisztus a földön járt,

Hegyek nőttek,

Kövek tőttek,

Krisztus mennybemenetele után mindenek megtértek,

Térj meg te is, akármiféle eredet vagy!

Az úrjézus Krisztusnak gyékény ágya, kőpárnája,

Sütelen kása, főtelen pogácsa,

Ez a Krisztus Urunk vacsorája,

Kérlek erre a keserves kinszenvedésekre,

Térj meg, akármiféle eredet vagy!

Édes Jézusom, nem az én akaratom szerint.

Miképpen mennyben, úgy legyen a fődön.

Ha te akarod, mutasd meg a te irgalmasságodat,

Ne nézd bűneinket, sok ellened való cselekedeteinket,

Édes Jézusom – eztet én odamondom.

(Erdélyi Zs. 1976: 110–111)

A topolyaiak hittek abban, hogy az orbáncos betegről le lehet venni a tüzet, ha három, Antal nevű ember megáll a beteg ágya mellett, ott elszív egy pipa dohányt és a betegre fújja a füstöt. A pipát tűzkővel és taplóval kellett meggyújtani, hétszeri csiholással (Borus 1981: 23).

JANUÁR 18. PIROSKA NAPJA

Ehhez a naphoz időjárási regula fűződik:

Ha Piroska napján fagy,

Negyven napig el nem hagy!

Így tartották a kabai juhászok, a Szeged környékiek és a jugoszláviai magyarok is a legutóbbi időkig.

A Bács megyei Topolyán a régi parasztok úgy tisztelték az ünnepet, hogy nem fogtak be se lovat, se marhát ezen a napon.

Piroska napjához házasságjósló hiedelem is fűződik, például Kiszomborban (Torontál m.) azt tartották, hogy az a lány, aki ezen a napon piros kendőt köt a nyakába, még abban az esztendőben férjhez megy.

{7-118.} JANUÁR 21. ÁGNES NAPJA

Ágnes napjához időjárási regula fűződik: „Ha Ágnes hideg, engesztel Vince, hogy teljék a pince” (Penavin 1983: 109).

A kiszombori (Torontál m.) várandós asszonyok sós vízben mosdottak ezen a napon, hogy a gyermekeik egészségesek legyenek.

Tápiósápról Ágnes-köszöntőt jegyeztek le. Karácsonyfát díszítettek fel a legények, és azzal mentek a lányokhoz köszönteni:

Gyöttem köszönteni én az Ágnesokat,

máma tartják patrónus napjukat.

Rózsaszín hajnalka szálljon ezen házra,

a házigazdára, a gazdasszonyára.

Éljen, éljen, éljen sokáig.

(Barna 1985b: 769)

JANUÁR 22. VINCE NAPJA

Vince napján a szőlőtermelők figyelték az időjárást. Szép, napos idő esetén jó, ellenkező esetben rossz bortermésre jósoltak. A közismert időjárási regula így hangzik:

Hogyha szépen fénylik Vince,

Megtelik borral a pince.

A moldvai magyaroknál a következő változatot jegyezték fel:

Fényes Vince, tele pince.

Ködös Vince, üres pince.

(Bosnyák S. 1980: 119)

A Vince-napi időjárási regula a jugoszláviai magyarok körében így szól:

Ha fénylik Vince, megtelik a pince.

Ha csepeg, csurog, kevés lesz a borod.

(Penavin 1983: 109)

A drávaszögi falvakban ún. vincevesszőt metszettek, amit a meleg szobában vízbe állítottak, s abból, hogy mennyire hajtott ki, a következő év termésére jósoltak. A kopácsi gazdák szerint sok bort kell inni ezen a napon, hogy bő legyen a termés (Lábadi 1988a: 294). Mind a vincevessző hajtatása, mind pedig a pincelátogatás a magyar nyelvterület más részein is szokás volt. A Vince-napi borral kapcsolatos hiedelemnek névetimológiás hátteret tulajdonít a kutatás a vinum ’bor’ szóval való rokon hangzás révén.

{7-119.} A Bács megyei Topolyán a várható kukoricatermésre jósoltak a Vince-napi időjárásból: amilyen hosszú jégcsapok lógnak az ereszen, olyan hosszúak lesznek a kukoricacsövek.

JANUÁR 26. PÁL NAPJA

A napot Pálfordulónak vagy Pálfordulásnak is nevezik, arra a bibliai történetre utalva, amely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és Pál apostol lett belőle. A néphitben időjárás-, termés- és haláljóslás napja. A szép, derült idő sokfelé azt jelentette, hogy még hosszan tartó hidegre lehet számítani.

Bukovinai magyarok szerint: „Ha tiszta idő van, akkor jó szénatermés lesz, ha szél fúj, akkor kevés lesz a széna” (Bosnyák S. 1977: 166).

A legismertebb Pál-napi regula így hangzik:

Ha Pál fordul köddel,

az ember meghal döggel.

A hajdani dögvészekre (pestis, kolera) jóslás emléke él ebben. Állatokra vonatkoztatva is ismert:

Ha Pál fordul köddel,

jószág hullik döggel.

A moldvai magyarok szerint:

Ha Pál fordul fényvel,

az ember meghal éhen.

(Bosnyák S. 1980: 119)

Gyimes-völgyi megállapítás szerint: „A régiek úgy tartották, hogy Pálfordulókor, milyen állatok a fődbe vannak, hogy ott telelnek, akkor akik fejvel befelé vannak. Akkor fordulnak kifelé, hogy jöjjenek a felszín felé” (Bosnyák S. 1982: 106).

A laskóiak összefoglalták a csíziók lényegét egy versben:

Pál fordulása, ha tiszta,

Bőven terem mező, puszta,

Ha szeles, jön hadakozás,

Ha ködös, embernek sírt ás,

Ha pedig esős vagy nedves,

Lesz a kenyér igen kedves.

(Lábadi 1988a: 294–295)

A medvével való jóslás, amely ma általánosan Gyertyaszentelő napjával (febr. 2.) kapcsolatos, a határainkon belül és túl élő magyarságnál is gyakran Pál-naphoz kötődik. Pál napját a tél fordulójának tartják, és például a Bács megyei Topolyán ezen a napon jósolnak a medvével: ha kisüt a nap és előjön a medve, még negyven napig lesz hideg {7-120.} (Borus 1981: 24). „Pálkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, mint a nap süssön be” – tartották például Kecelen (Bárth 1984: 884).

Ismeretes e napon a haláljóslás az ún. pálpogácsával. Minden családtag számára pogácsát készítenek, melybe libatollat tűznek. A néphit szerint akinek a tolla megperzselődik sütés közben, arra betegség, akié megég, arra halál vár a következő esztendőben. A tollaspogácsa készítésének más alkalmai is vannak. A Dél- és Kelet-Dunántúlon és az Alföldön is sokfelé inkább szilveszterkor sütik. A haláljósló tollaspogácsát az Alföldön Pál-napkor készítik, de Luca-napkor ugyancsak ismeretes lucapogácsa néven.

Libával kapcsolatos termékenységvarázslásra is vannak példák: Szeged környékén a lúd fenekét piszkálják meg ezen a napon, hogy szaporán tojjon. A Pál-napi tojásból kelt libát Csépán veszekedősnek, marakodósnak tartják.