{7-75.} HALÁL

Magának a halálnak, az életműködés megszűnésének közvetlen magyarázatát az éltető lélek távozásában látják, amely után a magatehetetlen test tárggyá válik. Általános meggyőződés szerint az ember addig él, amíg lélegzik. A lélek az utolsó lélegzettel, végső szusszanattal, sóhajjal, fuvintással távozik.

Az életerőt jelentő lélek azonban nem mindig a lélegzettel távozik, aki elvérzik, annak a vérében folyik ki a lelke. E szemlélet a kereszténység előtti képzetkörig nyúlik vissza (párhuzamai a rokon népeknél is fellelhetők, míg maga a képzet általánosan elterjedt a legkülönbözőbb kultúrákban), miszerint az embernek több lelke van (testlélek, képmáslélek), amelyek közül az egyiknek a távozása az élet megszűnését jelenti.

A távozó lélek általában láthatatlan, de alkalmasint láthatóvá válik. Így gyakran pára formájában lebeg el a testtől. Ősi gyökerű képzet szerint a lebegő lélek könnyedségét a pillangó, méh, madár jelképezi.

Más képzetkörök emlékét őrizték meg azok a hiedelmek, amelyek az életet csillaggal, gyertyával, fáklyával jelképezik, a halált pedig annak lehullásával, illetve kialuvásával.

A Jó szövő, jó fonó, jó varró c. mesében (Berze Nagy 1957: 475–476) fennmaradt az élet fonalának képzete, amelynek elszakadása jelenti a halált.

Magát a halált számos hiedelemtörténet megszemélyesítve ábrázolja: az európai földműveseknél szerte elterjedt kaszásként való megjelenítése. A halál képzetében keverednek a paraszti hiedelemvilág szellem-, lidércalakjai, valamint a holttest, illetve a csontváz jellemzői, s a keresztény képzetkör halottkísérőjének, Szent Mihálynak az attribútumai.

A hiedelemtörténetek elkerülhetetlennek, kijátszhatatlannak ábrázolják a halált, ha lehet is tőle becsapása árán vagy együttérzése révén némi haladékot kapni. Ugyanakkor az egyik magyar tündérmese hőse éppen a halhatatlanságra vágyva bonyolódik különböző kalandokba.