A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI

A HONFOGLALÁS KORI GYÓGYÍTÁS EMLÉKEI

A honfoglaló magyarság szellemi műveltségéről meglehetősen hiányosak az ismereteink. A kutatás előtt két lehetőség áll, egyfelől megpróbálja a gyér adatokból felépíteni a hajdani hitvilág néhány részletét, másfelől a régészeti tárgyi anyagot igyekszik értelmezni. Vegyük előbb a tárgyi bizonyítékokat, azokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a gyógyítással.

A honfoglalás korából az ország múzeumai igen gazdag leletanyagot őriznek, mégis csak néhány van köztük, amely a korabeli gyógyító gyakorlat emlékének tartható. Ismert egy Árpád-kori érvágó készülék (Anda 1951; 1960), azonkívül néhány trepanált koponya, amelyen a varratok azt mutatják, hogy a veszélyes lékelést túlélte a beteg (Hoppál–Törő 1975: 18–19; lásd uo. 4. kép – a koponya tetején levő lyukat egy fémlemez védte; a lelet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum birtokában).

A koponyalékelés vagy trepanáció ősi gyógyító technika, amely azon a hiten alapszik, hogy a fejben érezhető fájdalmat, nyomást csak úgy lehet megszüntetni, ha utat nyitnak a betegségokozó szellemnek, hogy az eltávozhasson. Az ilyen sebészeti trepanáció során gyógyító célzattal nyitották meg a koponyát, de ezenkívül még kétfajta koponyalékelés ismert a honfoglalók körében. A jelképes trepanációt szintén élő személyen végezték, ez olyan sebészeti beavatkozás volt, amelynek során egy darabon eltávolították a fejbőrt, és egy kis darab koponyacsontot törtek ki, de nem nyitották meg a koponyaüreget. Kultikusnak nevezik a szakirodalomban az olyan koponyalékelést, melyet az egyén halála után végeztek el, s a kiemelt csontdarabot amulettként használták (Nemeskéri–Éry–Kralovánszky 1960). A koponyalékelésnek ezt a fajtáját is gyakorolták honfoglaló őseink.

Az embercsont, különösen pedig a koponya mágikus gyógyító erejében erősen hittek még évszázadokkal a honfoglalás után is. Ezt bizonyítja, hogy a nagy műveltségű Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, a 17. század végén (1690) még így írt: „Tsuda erő vagyon a’ meghóltt ember koponyájában…” (Pápai Páriz 1977: 290). A beregi Tiszaháton még {7-700.} a 20. század közepén is hittek a porrá tört emberkoponya erejében, abban, hogy ez meggyógyítja az ijedős, nyavalyatörős kisgyermeket, ha a port vízzel beveszi (Csiszár 1965a; 1965b).

A nyelvészek szerint a magyar nyelv agyafúrt kifejezése őrzi a koponyalékelés egykori gyakorlatának emlékét (Pais 1914). A régészet nem tud későbbi adatokról, valószínűleg a kereszténység felvétele más pogány szokásokkal a koponyalékelés mágikus gyakorlatát is kiirtotta, de a népi állatgyógyászatban napjainkig gyakorolták a juhászok (Hoppál–Törő 1975: 19).

A magyar népi hitvilág honfoglalás kori rétegének legalaposabb vizsgálatát Diószegi Vilmos (1958a; 1978) végezte el. A történeti gyökerek és kulturális párhuzamok kutatása során megállapította, hogy a honfoglalók hitvilága az urál-altaji népek samanizmusának világképéhez állt a legközelebb. A szibériai népek körében a sámán volt a közösség szellemi vezetője, betegség esetén gyógyító orvosa. A magyar néphitben a táltos alakját azonosították a hajdani sámánnal, valóban a szibériai – főleg török népek – sámánjának több jellemvonása megegyezik a magyar táltos jellegzetesen elkülönülő alakjával (foggal vagy más felesleges csonttal születik, kiskorában elkülönül társaitól), erős és hallgatag, serdülőkorában betegségbe esik, révül vagy rejtezik.

A nyelvészet oldaláról is megerősítést nyert, hogy mind a táltos, mind pedig orvos szavunk nyelvünknek régi és együtt előforduló elemei (az egyik legelső adat egy 1211-ből való tihanyi összeírásban: „…filii Wros, Tholtus…” – vö. Pais 1975: 88), és a török nyelvek köréből vett párhuzamokkal lehet megvilágítani legjobban mindkettőnek az etimológiáját (’ütő~verő’, ’ütött~vert’ – vö. Pais 1975: 85). Feltehetően a hajdani samanizmus emlékét őrzi nyelvünkben és a hiedelmekben a révül (rejtezik, rémül, regöl) igék közös töve, amely a finnugor korból való a magyar nyelvben, és ebből a tőből képzett szóval jelölték a sámán (nálunk a táltos meg a halottlátó) transzbeli, megváltozott tudatállapotát.

A gyógyításhoz szükséges révült állapotot, a túlvilági utazás hangulatát, a sámán úgy idézte elő, hogy dobját ütve, éneklésbe fogott. Ritmus és hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítő szellemek erősítették a gyógyító sámánt a betegség(szellem)ek elleni harcában. A dobbal való gyógyítás emlékét őrizte meg számunkra a gyermekfolklór, egy mondóka formájában:

Gólya, gólya, gilice

Mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta

Magyar gyerek gyógyítja

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel!

Egyéb, mágikus jelentésű játékdalokban a dob és a szita együtt fordul elő, ami azért érdekes, mert a „tudományos”-nak tartott személyek gyógyításkor (vagy jósláskor) ezt a mindenhol könnyen elérhető házi szerszámot használták a dob helyett. Ezekről a gyógyítókról azt tartották, hogy táltosi erővel bírnak (Bencze 1960b), s gyakorta használták a rostát, melyet régebben bőrrel vontak be, s így teljesen dob formájú volt (vö. Hoppál 1982b). Érdemes felfigyelni ezekre az újabban előkerült adatokra, amelyek azt bizonyítják, hogy a 20. század közepéig élt a nép körében a samanisztikus gyógyítás emléke.

{7-701.} AZ ORVOSI TUDOMÁNY ÉS A KÖZNÉP A 16. SZÁZADIG

A kereszténység felvétele, az európai államok rendjébe való beilleszkedés egyúttal azt jelentette, hogy a pogánysághoz fűződő hagyományok szálait erőszakkal el kellett vágni. A középkori hazai kútfőkben csak szűkszavú utalások találhatók néhány királyunk betegségének vagy halálának okára, sajnos ezekben nincs szó gyógyításról. Tudjuk azonban, hogy 1112-ben Könyves Kálmán megvakíttatta Álmos herceget és fiát (a későbbi Vak Béla királyt), akik feltehetően a korabeli empirikus hagyományokon alapuló gyógymódok segítségével élték túl a kegyetlen művi beavatkozást (Képes Krónika. Budapest, 1964: II. 150–151).

Rendkívül érdekes anyag található a magyar népi gyógyítás történetének szempontjából egy középkori kéziratban, a Syngrapha Dominicanában, amely több gyógyító táltos állítólagos peréről számol be (Fehér M. J. 1956). Sajnos a 13. századból származó adatokat tartalmazó mű hiteles szövegének közzététele késik, s a kivonatok alapján nem lehet egész pontosan megítélni az anyagot, pedig a forrás hitelessége esetén képet kaphatnánk a népi gyógyítás középkori állapotáról.

A középkori Európában a görög és római gyógyászat klasszikusainak tanításai a szerzetesrendek révén terjedtek el. A középkorban a szerzetesi élethez hozzátartozott a gyógyítás, a betegek ápolása. Az újonnan alapított kolostorokhoz pedig hatalmas kert csatlakozott, ahol különféle gyógynövényeket is termesztettek. A kolostorokban ismerték – Dioszkoridész, Hippokratész, Galenus művei nyomán – az egyes gyógynövények hatását, s ezt a tudásanyagot feltehetően közvetítették az alsóbb néprétegek felé.

Az érvágás a középkori orvostudomány egyik jellegzetes gyógymódja volt, majd a népi gyógyító gyakorlat része lett. Az első hazai adatok az érvágásra abban a Pray-kódexben találhatók, amely a Halotti Beszédet is tartalmazza. A 12. század utolsó éveiben keletkezett kódex naptárának lapszéleire egészségügyi szabályokat jegyzett fel az egyik korabeli másoló. Ezek a tanácsok minden hónap mellé írva közlik, hogy mit egyen, igyon és mikor vágasson – vagy ne vágasson – eret az ember. Példának okáért idézzük az április mellé írt glossza szövegét:

„Mense aprili bonum est sanguinem minuere. / Pocionem ad solucionem accipere. carnes / comedere. Sanguinem inter cutaneum minuere / calido usitare. Sto / machum purgare. / ungento calistico usitare. / a radicibus abstinere. quia / scabiem et puriginem ge / nerant. Pocio de netonica et / bibinella accipiende est.”

Magyarul: „Április havában jó eret vágni, folyékony hashajtó orvosságot magunkhoz venni, húst enni, bőrközi eret vágni. Meleget (ti. ételt) használni, kitisztítani a gyomrot, ernyesztő kenőcsöt használni, tartózkodni a gyökerektől, mert rühöt és viszketeget okoznak. Italként végy tisztesfűből és Csaba íréből” (Vida 1975: 123).

A filológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az ilyen egészségjavító tanácsok Európa-szerte elterjedtek; nagyon hasonló megfogalmazásokat alkalmaztak a 16. századtól megjelenő magyar orvosi füveskönyvek, nem is szólva az olyan, napjainkig használatos gyógynövényekről, mint a tisztesfű és a Csaba-íre. Az előbbi példából jól látható, hogy a középkorban és később is mily közel állt egymáshoz a felsőbb és a szélesebb alsó néprétegek gyógyító gyakorlata.

A 13. századtól sok száz magyar diák tanult Európa híres egyetemein (vö. Veress 1941), akik sok könyvet, köztük orvosi munkákat is hoztak haza. Noha egyes vélemények {7-702.} szerint mély szakadék tátongott a tudós medicusok és az egyetemi tanulmányokból kizárt, céhekbe tömörülő chirurgusok és borbélysebészek között (Spielmann 1979: 37), az orvostörténet tényei inkább azt mutatják, hogy kibogozhatatlan szálakkal fonódik egybe a köznépi tudás és a nyomtatott művek ismeretanyaga. Csak egyetlen példa: a Calepinus-szótár egyik baseli kiadásának (1558) magyar glosszaírója egy kis zempléni falu prédikátora volt (Büky 1967). Megjegyzései széles körű orvosi ismeretekről tesznek tanúságot, s különösen érdekes az a tény, hogy mennyire gazdag volt már akkor a magyar orvosi nyelv, nem is szólva a gyógynövényismereti szókincsről (vö. Grynaeus–Papp 1977), s még érdekesebb, hogy már akkor teljesen eltérő az európaitól, vagyis teljesen magyar.

A 16. századi gyér adatokból elég nehéz megállapítani, hol válik el egymástól a tanult, a nemesi rétegek által használt gyógymód a népitől. A hajdani főurak levelezéséből kitűnik, hogy gyakran ugyanazt a javasembert hívták segítségül, mint a jobbágyuk (Vajkai 1948b: 3). Nádasdy Ferenc nádor betegségét például házi szerekkel gyógyították 1555-ben (Demkó 1894: 293). A recepteket tartalmazó könyvek kéziratban terjedtek, és külföldi meg hazai orvosi művekből összeállított gyűjtemények voltak, mint például a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban talált munka (Varjas 1943). Jellemző az összeállító és a kor szemléletére, hogy keverednek benne a hasznos gyógynövények javallatai a babonás néphittel, mint például: „Az mely Nyawalyat magyarul Bozorkannak hynak, semmy nem egyeb, hanem az embery testnek megh nyomasa es Eyely fuladasa” (Varjas 1943: 39–40).

A nyomtatott művek közül Melius Juhász Péter munkáját, az 1578-ban Kolozsvárott megjelent Herbariumot említhetjük, amely nagy hatással volt a kortársak gyógyászati ismereteire. Mint címe mondja: …az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól Magyar nyelvre és ez rendre hozta az doktorok könyveiből az Horhi Melius Péter, vagyis a kor természettudományának szintjén foglalta össze, külföldi példák nyomán, az írástudók számára a gyógynövényekről szóló tudnivalókat. Természetesen az itthoni növényvilághoz kellett igazítsa tanácsait, ezért a korabeli köznépi elnevezéseket használta. Ily módon megőrzött számunkra valamivel több mint ezerkétszáz növénynevet, mintegy háromszáz régi betegségelnevezést és vagy másfélezer receptet, javasolt gyógymódot. Figyelemre méltó, hogy Melius milyen sok népi növénynevet ismert és említ művében, ezenkívül az is, hogy e népi elnevezések napjainkig fennmaradtak (Szabó A. 1979: 74–75), mint ahogy ugyanez elmondható egész sor gyógyjavallatról, amelyek mindmáig használatban vannak (vö. Melius 1979: 261, 288; Halmai 1962).

A 16. század végi Erdélyben igen kevés képzett orvos, chirurgus működött, s a gyógyítás fő forrásai a nemesi udvarházak gyógynövényekkel és ásványi szerekkel felszerelt házipatikái voltak. A patikaládák tartalmát kiegészítette egy-egy kéziratos orvoslókönyv. Melius művének népszerűségét és fontosságát bizonyítja, hogy számos kivonata, átdolgozása készült, így például Beythe András Fiveskönyve (1595-ben jelent meg), vagy a későbbi, Kájoni János-féle Hasznos orvoskönyv az fáknak és füveknek erejekről. Egy barátnak 1656-beli szép Collectája. Csiki conventbeli Frater Joannes kájoni Orgonistának. Hasonló jellegű mű született az ország nyugati felében is, az Erdődy grófok monyorókeréki (Vas m.) nyomdájában 1588-ban jelent meg Frankovith Gergely Hasznos és fölötte szükséges könyv c. munkája. A magát orvosdoktornak kiadó szerzőről kiderült, hogy nem végzett orvosi iskolát. A kor ismeretében érthető, hogy az ő művében is keverednek a külföldi szerzőktől átvett idézetek, a hazai gyógynövényismeret és a néphit elemei.

{7-703.} NÉPI GYÓGYÍTÁS A 17–19. SZÁZADBAN

Az 1600-as évektől kezdve több olyan, gyógyításra vonatkozó feljegyzéssel rendelkezünk, amelyek a nemesi és főúri udvarházakból származnak. Okmányok és családi levelek bizonyítják, hogy a nemesi udvarok költségei között állandó tétel volt a házi patikaláda tartalmának felújítása, a hozzáértő kertészek és „fűszedő asszonyok” bérének kifizetése (Bencze 1957: 220). Amit a gazdag családok cselekedtek, az átment a kisnemesek és a parasztok gyakorlatába is, de a folyamat fordítva is lezajlott, a főurakhoz is eljutottak a parasztok gyógyító eljárásai.

Pápai Páriz Ferenc, jeles egyházi író, egyben az erdélyi fejedelem udvari orvosa, noha Európa híres egyetemein tanult, határozottan „parasztorvosság” szóval jelölt meg bizonyos, a nép körében használatos eljárásokat. Műve, az 1690-ben Kolozsvárott kiadott Pax Corporis az az: Az emberi Testnek belső Nyavalyáinak Okairól, Fészkeiről, s’ azoknak orvoslásának módgyáról való Tracta igen sok népies gyógymódot tartalmaz, de megkülönbözteti a „parasztorvosságot”, így például kólika ellen tyúkganéjt ajánl borban, mint igen jó parasztorvosságot (vö. Vajkai 1948b: 4). Valószínű, hogy az ilyen javallatok nem a régi „Tudós írásokból”, hanem a „házi cselédes” gazdáktól és gazdasszonyoktól származnak, akiknek művét ajánlja, ahogy az a második, lőcsei kiadás címében olvasható.

Ha a nagy tudású szerző műveiben is keverednek a népi és a korabeli tudományos gyógymódok, akkor még inkább jellemző ez a kettősség a 18–19. századi empirikus doktorkodás emlékeit megőrző kéziratokra, melyeknek szerzői nemesek és közrendűek, akik jó szándékkal, önzetlenül vagy családi hagyományból foglalkoztak gyógyítással, és tapasztalataikat írásba foglalták. Ránk maradtak a Kisfaludy, a Bezerédj és a Szelestey családok kéziratos orvoslókönyvei, amelyek a korabeli népi gyógyítás értékes adatait őrzik (Bencze 1957). Ezekben a kéziratokban, de különösen a népi-paraszti eredetűekben gyakorta szerepel a füstölés és a gőzölés, s a különféle gyógynövények mellett a fokhagymát igen gyakran említik mint fontos gyógyszert. Sokszor fordul elő a köpölyözés és az érvágás is, amellyel a rossz vértől, sárvíztől szabadították meg a beteget. Érdemes felfigyelni arra, hogy a 17–18. századi orvosi könyvek, receptek és kéziratok gyógymódjai milyen nagyfokú egyezést mutatnak a mai, lényegében a 20. század közepéig használatos népi gyógyítási módszerekkel (Oláh 1956b: 84); az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában több mint száz olyan kézirat található, amely orvostörténeti jelentőségén túl a népi gyógyászati adatok tárháza (felsorolásukat lásd Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei, 1958. 10–11: 257–277).

A 17. századi adatok áttekintése során szólnunk kell néhány, a korra igen jellemző gyógyítási módról, amelyek aztán a nép körében még hosszú ideig használatban maradtak. Az első fürdőscéhek a 16. században alakultak, és német mintára működtek hazánkban. A fürdőmesterek, noha ezt a hatóságok tiltották, eret vágtak és köpölyöztek, mert a gyógyításnak ezt a formáját csak a képzett borbély-seborvosok végezhették (a 18. század végétől ez hivatalosan is így volt – Bencze 1959). A kalendáriumok (így például a híres Kolozsvári Kalendárium az 1723 és 1730 közötti években az Orvoslás Regulái címen) népszerűsítették ezt a gyógymódot. A járványveszély miatt – hiszen vérző sebekkel ültek a páciensek a meleg vízben – Mária Terézia betiltotta (1756-ban).

Ismeretes, hogy a főúri családoknál külön fürdősasszonyokat alkalmaztak, akik gyógynövényekkel tették kellemesebbé és hasznosabbá a fürdőzés jótékony hatását, {7-704.} ezerjófüvet, bodzavirágot, szénapelyvát használtak. Nyugat-Magyarországon a Batthyányiak rohonci uradalmában pedig „vízégető asszonyok” dolgoztak, akik a korabeli patikák számára desztillált vizet készítettek. Van olyan adat is a 17. század közepéről, hogy gyógyvizeket készítettek a fűszedő asszonyok közreműködésével, akik az uradalomban gyógyítottak (Iványi 1956).

A 17. századi borbélymesterek között voltak egészen jól képzett, a korabeli patikaszerek használatában tájékozott chirurgusok is. Jellegzetes vándorló, s közben a mesterséget alaposan kitanuló sebésze volt korának Pettyéni Borbély Márton, akinek nevét egy félezer oldalas kéziratos orvoslókönyve (17. század vége) tartotta fenn (Szlatky 1977). A pápai „nemes borbély czéh” tagja lett 1687-ben, melynek tagjai előtt tudását bizonyítani kellett. Írásában keverednek a babonák, valamint a korabeli sebészeti és gyógyszerészeti ismeretek.

Hazánkban az első patikák a 15. század végén alakultak, de elterjedésükre, s akkor is csak a nagyobb városokban, a 18. században került sor (Rácz 1979: 51), képzett orvos pedig körülbelül száz működött a 17. századi Magyarországon (Szlatky 1977: 28). Így válik érthetővé az érvágó és köpölyöző borbélyok kiterjedt működése és tekintélye. A kéziratos orvoslókönyvek sokat emlegetik ezeket a gyógymódokat. A 17. század második felében Hévíz hírnevét az alapozta meg, hogy Festetich György gróf köpölyözőbódét állíttatott fel. Ismeretes volt régen a „száraz búcsú” és a „nedves búcsú” megkülönböztetése, s az utóbbi valamilyen szent kút vizének fürdőzésre, vagy fürdőben való köpölyözésnek az igénybevételét jelentette (Bencze 1960a). Érdemes itt megemlíteni, hogy a köpölyözést századunkban a negyvenes-ötvenes évekig gyakorolták, Budapesten és vidéken egyaránt, és ennek tárgyi eszközeit a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum őrzi.

Visszatérve a 18. század elejének orvosi viszonyaira, feltűnő a kéziratban terjedő művek nagy száma, amelyek – noha nemesi származású szerzők kezétől származtak – a nép közé is elkerültek. Ilyen volt – mint már utaltunk rá – Tsömöri Zay Anna gyűjteménye, aki „néhai Tekintetes Nagyságos Vay Ádám Uram Árva Özvegye volt és dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszve szedegettetett és Magyar nyelvre fordított” egy tekintélyes receptgyűjteményt a „tudós és igen híres Doctor Mathiolus Tseh nyelvre fordíttatott, s bővíttetett Herbariumából” 1712-ben. A kéziratos mű, amelynek fotómásolata 1979-ben jelent meg (Zay 1979), elsősorban növényi eredetű gyógyszereket tartalmaz. A több mint ötszáz recept közel háromszáz gyógynövényt említ, természetesen sok olyat is, melyeknek jótékony hatását a modern orvostudomány is elismeri.

Egy 1718-as keltezésű kézirat található a miskolci Herman Ottó Múzeum birtokában, amely több tucat „próbált orvosságot” ajánl, s amelyből megtudhatjuk – többek között – a hurut, a csuklás, szemfájás, sárgaság, kelevény, hányás és hagymáz gyógymódját (Marjalaki Kiss 1964). A veszprémi múzeum tulajdonában van egy 1798-ból való Doktor könyv, vagyis Gyógyító-könyv, amelyben minden orvosság meg vagyon írva arra próbálja meg akinek melyik szükséges (Vajkai 1975). A köznépi másolat adataiból kiderül, hogy az anyag jórészt Nedeliczi Váli Mihály Házi Orvosi Szótáratska (1792) c. munkájából való. Nedeliczi Váli a 17. század jellegzetes alakja. Mint árvagyerek a Szepességbe került, ahol nagynénje mellett, aki a környék ismert füvesasszonya volt, megismerte a gyógynövények használatát. Ez meghatározta sorsát, vándor gyógynövényárusként bebarangolta Kelet-Európát, majd amikor katonaként Olaszországban időzött, a páduai egyetemen {7-705.} orvosi diplomát szerzett. Hazatérve előbb Erdődy György gróf uradalmi orvosa, majd annak halála után Esterházy Miklós udvari orvosa lett. A Házi Orvosi Szótáratskát 1759-ben fejezte be (az eredeti kézirat csak kétszázéves lappangás után került elő egy falusi ház padlásáról), s ez a munka is nyilvánvaló összekötő kapocs a felsőbb körök és a nép gyógyító tudása között.

A 18. századból még több hasonló művet ismerünk, ilyen Juhász Máté Házi különös orvosságok (1768) c. munkája, valamint Kömlei János Szükségben segítő könyve 1790-ből, melynek egyik illusztrációján a vásárokon gyógyszereiket árusító „bűvös bájos gyógyítók” láthatók. A 18. században élték virágukat az ún. olejkárok. Századokon át Európa minden országát bejárták az Atlanti-óceántól az Urál-hegységig a főként szlovák származású, Turóc megyei vándor gyógyfüvesek, akiknek száma 1786 körül állítólag elérte a háromezret. Különösen híres és keresett cikkük volt a juniperusból (és más tűlevelűekből) előállított, gyógyító hatású illóolaj készítményük, amelyet oleum carpathicum vagy balsamum hungaricum néven emlegetnek a régi feljegyzések. A hátukra vett kis szekrényekkel gyalog járták be a falvakat és városokat, ahol az árusítás mellett betegeket is gyógyítottak, embert és állatot egyaránt. A 18. század végén ellenük hozott rendeletek fokozatosan megszüntették ezt a gyógyító, főként a népi gyógyításon alapuló mesterséget. (Az olejkárok történetéről lásd Magyary-Kossa 1927; Gunda 1949a, 1949b; Ghitan 1961).

A 18. század végén a gyógynövény-alkalmazáson alapult a hivatalos gyógyítás – ez magyarázhatja az olejkárok hitelét is –, és elhangzottak javaslatok, hogy gyűjteni kellene a gyógynövényeket. Felfalusi Mihály, az erdélyi guberniumi orvos már egy 1753-ban írt beadványában sürgeti, hogy „…hozzáértő szakemberek járják össze Erdély hegyeit, völgyeit, erdeit, mezeit, kutassák fel a hazai orvosságokhoz szükséges növényeket, azok lelőhelyét, bízzanak meg mezei munkásokat azzal, hogy azok mind nagyobb mennyiségben gyűjtsék a növényeket…” (idézi Spielmann 1979: 39).

A 19. század elején írja Diószegi Sámuel a „Magyar Füveskönyv practicai részeként” kiadott Orvosi füveskönyvében, hogy „a háziorvosságoknak tartása és az azokhoz való folyamodás a nép közt elkerülhetetlenül szükséges, mert bátran lehet mondani, hogy tanult orvosok segedelmével és patikai szerekkel alig él a nemzetnek ötvened része, a többi vagy csak a természetre bízza magát, vagy a házi orvosságokhoz nyúl, vagy kuruzslókat keres…” (Diószegi S. 1813).

Felvilágosult szemléletről tesz tanúságot Bugát Pál, amikor az Orvosi Tár 1838-as évfolyamában felhívást tesz közzé a népi gyógyító hagyományok gyűjtésére: „Hazánkban a’ nép kezei közt, mint házi szerek számtalan orvosságok forognak; mellyeket a maga vidékén minden orvosnak nem megvetni, hanem szemmel tartani, sőt illendőleg méltányolni kellene, mert valamint a’ grammaticus, a’ belletrista, a’ nép nyelvét nem teremti, hanem műveli, úgy az orvosi tudomány is a’ népi gyógytudományból vő eredetét, onnét időről időre gazdagodhatik…” (idézi Gémes 1979: 21).

A népköltészet mellett ez a reformkori szemlélet irányította a népi gyógyításra a figyelmet, s megszületett az első magyar nyelvű értekezés, melynek címe Némelly magyar népi gyógyszerek bíráló vizsgálása (Disquisitio critica quorumdam mediosum popularum hungaricum). Az értekezés „Nagy Attádi Czindery László Somogy vármegye első rendes allispánjának” ajánlva jelent meg, és 1837 novemberében a pesti tudományegyetemen hat tézise került nyilvánosan megvitatásra. Ezek közül érdemes a következő kettőt idézni, hogy értékeljük a szerző álláspontját, véleményét tárgyáról:

{7-706.} „3. § Eredetekre nézve: Némellyek a’ rendszeres gyógymüből mentek által a’ népszerinti orvoslásba, a’ hol gyakran még akkor is divatban maradtak, midőn amabból hasznosabb szerek által már régen kiszorittattak. … Mások nem-orvos egymi által feltalálvák divatoznak több vagy kevesebb idő olta. Illyenek: a’ honi, az egyszerü, és a’ nép közönséges foglalatossága tárgyaiból vállt szerek, p. o. puskapor, eny, számtalan növény-szer.”

„5. § … a’ nép-gyógyszerek … nagy részük babonás. E babonás szerekről azonban meg kell jegyezni, hogy: 1-ször … egyes esetekben még is gyógyithatnak, azon nagy benyomásnál fogva, a’ mellett a’ képző tehetségre … külölnek … a’ gyógyitásnak évekig ellent-éllott, és már gyógyithatatlanoknak tartott bajok, egyedül a’ betegben gerjesztett nagy bizodalom által törültettek el. 2-szor A’ babonás szerekkel együtt anyagos szerek is szoktak használtatni, a’mellyek többnyire magok viszik véghez a’ gyógyitást…” (idézi Bugyi 1979: 314).

Betűrendben sorolja fel a szerző hét oldalon keresztül azokat a megbetegedéseket, amelyeknek népies gyógyszerekkel való gyógykezelését maga is tapasztalta és értékelte. Egyetlen példát arra, hogy százötven évvel ezelőtti gyógymód még nemrégiben is ismert volt: „Kődökcsömör – bélgörcs – kömény mag vagy gyenge foghagyma rágása … melegitett fazékfedél, só vagy zab a’ hasra, száraz köpölö módjára alkalmazott ivó pohár a’ köldökre általjában jók. A kisdedeknek hirtelen támadt megigézésnek nevezett és kurutyolók által ólom vagy viaszöntéssel szenes vizzeli mozsdással, tisztes fü (Stachys erecta) főzetbeni förösztéssel orvosoltatni szokott bajai nagyobb része nem egyéb, mint kődökcsömör” (idézi Bugyi 1979: 316).

A magyar népi gyógyítás történeti adatainak áttekintése arról győzheti meg a szemlélőt, hogy nemcsak a 17–19. századi népies gyógymódok, de lényegében a korábbi évszázadok gyógyító gyakorlata is tovább élt szinte napjainkig. Ezeket mutatjuk be a következőkben.