| A 17–18. SZÁZAD NÉPI KEGYESSÉGE | TARTALOM | „MEGTÉRÉS” ÉS ÉLETMÓD |
FEJEZETEK
Az ecciesiolák válsága, konfliktusa a hivatalos egyházzal és a protestáns kisegyházak megjelenése hazánkban párhuzamos folyamat. A legrégebbi protestáns közösség a nazarénusok felekezete (hivatalos nevük: Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezet), amelynek indulását költői erővel és mégis történeti hitelességgel örökítette meg Eötvös Károly riportkönyve (Eötvös 1904; Szigeti 1978; Kardos L.–Szigeti 1988). A vallásfelekezetet S. H. Fröhlich (1803–1857) svájci református lelkész alapította, s Magyarországra először Denkel János, Kropacsik János és iparoslegény társaik hozták. Ők ismertették meg az új tant Hencsei Lajossal (1818–1844), aki az új felekezet első jelentős alakja. A mozgalom csak a szabadságharc bukása után virágzik ki, amikor Kalmár István ér el jelentősebb missziós sikereket a Bácskában, majd az ő általa megtérítettek szerte az Alföldön. Az ő érdeme, hogy a nazarénus hitterjesztés kapcsolatba került az alföldi protestáns parasztgyülekezetek által érintett bibliás tömegekkel. Ez alapozza meg a nazarénus misszió gyors terjedését az 1870-es években.
A „Ne ölj!” parancsolatra hivatkozva megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot, ami sok megpróbáltatást jelentett számukra, különösen a világháborúk idején. Az adott {7-488.} szó feltétlen megtartása miatt az esküt is elutasították. Az 1895-ös vallásszabadsági törvények életbelépéséig – mivel csak egyházi anyakönyvezés létezett – probléma volt gyermekeik, házasulandóik és halottaik anyakönyvezésével. A gyülekezetek összetartozása, egymást segítő közössége, morális fegyelme vonzóvá tette közösségeiket, melyek az 1880-as években élték virágkorukat. Missziós lendületüket tradicionista merevségük, bizalmatlanságuk törte meg.
A nazarénusok életmódjukban és szokásvilágukban a puritán protestáns életformát őrzik. Minden olyan kulturális és életmódbeli hatástól, amely ezt az életmódot feloldja – elzárkóznak. A viseletükben, szokásaikban megnyilvánuló puritán örökség az 1960-as években kezdett felbomlani, ami a felekezeten belül jelentős feszültségekhez vezetett. Ma mintegy 3000 felnőtt, aktív tagja van a felekezetnek.
A másik jelentős kisegyházi misszió a baptistáké, amelyet szintén vándoriparosok – Rottmayer János (1818–1901) és társai – hoztak 1846-ban Magyarországra, Pest-Budára. A missziót Meyer Henrik (1842–1919) folytatta 1872-ben Budapesten (Csopják 1928). A baptista felekezet akkor kezdi meg rohamos hódítását, amikor Novák Antal közvetítésével (Szigeti 1981b) a nagyszalontai gyülekezet kialakulása után kapcsolatot talál az alföldi parasztgyülekezetekkel. Ezek az egyháztól egyre jobban elidegenedő csoportok lettek a baptista és a nazarénus misszió fő bázisaivá egészen az első világháborúig (Csohány 1974). A baptista misszió legeredményesebb munkásai – élükön Kornya Mihállyal –, akik méltán viselték a parasztapostol vagy parasztpróféta nevet, a mezőgazdaság kapitalista átrétegződésének viharos társadalmi folyamatának hátterében prédikálták az új hitet és építettek új gyülekezeti közösséget (Kirner 1965; Szebeni 1963a; Bányai 1976). Jellemző adat a folyamat méretére, hogy Kornya egymaga mintegy 11 ezer embert keresztelt meg felnőttkorban. Működési területét főként az Alföld déli része képezte. A nagy eredmény azon alapult, hogy miközben a parasztecclesiolák mindjobban elidegenültek a történelmi egyházaktól, a kisegyházak missziói teljes sorsközösséget vállaltak a proletarizálódó kétkezi munkásokkal. Ezt igazolják a Kornyáról feljegyzett történetek is.
A századforduló idején kibontakozódó baptista közösséget 1905-ben az állam elismerte. Ezzel elkezdődött az a folyamat, aminek következtében a baptisták a magyar protestantizmusba integrálódtak.
A baptista gyülekezetek életformájukban sok mindent átörökítettek a puritán örökségből, de általában nem olyan hagyományhű formában, mint a nazarénusok. Az esküt, a fegyveres katonai szolgálatot nem tiltják, a kultúrával kapcsolatos álláspontjuk nyitottabb, de a „világiasságot” ők is megítélték, és mérsékelt puritán életformára buzdították híveiket. Ahogyan a nazarénus tanításban, úgy a baptistáknál is hangsúlyt kap a felnőttkorban történő hitvalló keresztség és ezzel a hit életformáló erejű vállalása. Aki „megtér”, az másként él, régi „hiábavaló”, vagyis hivalkodó szokásait leveti. Hangsúlyt helyeztek a becsületes munkára, a puritán elvek alapján a szórakozásokat elvetették. A nazarénusokhoz és a többi kisegyházhoz hasonlóan szigorú egyházfegyelmet gyakorolnak.
Az alföldi parasztgyülekezetek mellett a nazarénus és a baptista misszió elérte a {7-489.} történelmi Magyarország különböző nemzetiségeit is. A szerbhorvátok, németek, szlovákok, románok és ruszinok között is erőteljes gyülekezetek alakultak. A házi parasztgyülekezetek felbomlásával, válságával párhuzamosan alakult e viharsarki evangélikus pietista köröknek, ecclesioláknak az élén, ahol éppen úgy megtaláljuk a megfelelő nemzetiségi színekkel módosult formában. E folyamatok társadalmi mozgatóerőit jelzi az is, hogy sok helyen párhuzamosan jelennek meg a protestáns kisegyházak missziói az agrárszocialista mozgalmakkal. Van, amikor a szektából vezet az út az agrárszocialista mozgalomba, van, amikor az agrárszocializmus kudarcaiban csalódott ember keres menedéket a szektában. A folyamatot sokoldalúan feltárták a népi írók szociográfiái (Kovács I. 1937; Féja 1957; Veres P. 1971: 173).
A társadalmi kérdések előtérbe kerülését jelzik a századforduló éveiben jelentkező tolsztojánus mozgalmak is (Schmitt 1899, 1927; Kepes 1918; Migray 1911). Ezeknek az eszméknek magyarországi apostola Schmitt Jenő Henrik, Tolsztoj magyar követője, a szellemvallás propagátora. Jelentős bázisa volt a mozgalomnak a balmazújvárosi Testvéri Közösség (Takács B. 1962) és az ibrányi szekta (Horsai 1953; Csohány 1973: II. 47), amely két csoport a vagyonközösség gondolatával is foglalkozott. Ez utóbbi gondolat hatása szélesebb körben is terjedt. Állításukat igazolja a magyar nazarénusoknak egy Kanadába került csoportja, amely a kanadai Washington mellett 1928-tól Bagó Sándor, Kurucz Nándor és Kubacsek Gyula vezetésével egy vallásos vagyonközösséget hozott létre (Szabó L. 1966: 196). Kardos László bakonycsernyei kutatásai közben még találkozott „Hajas” Szente Mihállyal (†1965), az utolsó magyar parasztgnosztikussal (Kardos L. 1969: 216–224).
A Hetedik Napi Adventista Felekezet, mely nevét onnan kapta, hogy szombatot ünnepel, és gyülekezeti tagjai szombaton mindennemű munkától tartózkodnak, a századforduló éveiben a már meglévő szabadegyházi missziók nyomában indult. Ezért szombatistáknak is nevezik őket, akiket nem szabad összetéveszteni az erdélyi szombatosokkal.
Az első magyarországi adventista Rottmayer János lett (Pechtol–Szigeti 1966), aki az első baptista volt. 1898-ban telepedett le Magyarországon az első adventista prédikátor, Huenergardt János Frigyes, aki Kolozsvárott és az erdélyi városokban kezdett missziót. Különösen a kisemberek körében, a szombat megünneplését elfogadó nazarénusok csoportjában volt eredményes a munkája. A mai Magyarország területén a békéscsabai szombatünneplő nazarénusok, valamint a Budapestre telepedő, főként erdélyi származású kisemberek között indult el az adventista misszió, mely az első világháború után bontakozott ki. 1925-ben alakult meg a magyar unió, 1957-ben pedig elismert egyházzá nyilvánította a magyar állam (Szigeti 1985a).
Az adventista tanítások hangsúlyt helyeznek az egészséges, mértékletes életmódra. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyülekezeti tagok semmiféle szeszes italt nem fogyasztanak, nem dohányoznak, előnyben részesítik a betegségmegelőző higiénikus szabályokat. Előnyben {7-490.} részesítik a természetgyógyászatot, a gyógynövények használatát. Már az első világháború előtt külföldi iskoláikon több „ápolónőt” képeztek, akik ezekkel a kérdésekkel szakavatottan foglalkoznak. A gyógyszereket, az orvosi segítséget elfogadják és igénylik, de a túlzott gyógyszerfogyasztástól tartózkodnak, és a prevenciót fontosnak tartják. A közegészségügyre, a higiénére vonatkozó népszerű folyóiratukat („Boldog Élet”) és füzetsorozataikat („Boldog Élet Könyvtára”) a két világháború között terjesztették. Csak a házi szárnyasok és a hasadt körmű, kérődző állatok, valamint a pikkelyes halak húsát fogyasztják Mózes harmadik könyve 11. fejezete értelmében. Sokan közülük vegetáriánus életmódot folytatnak.
Társadalmi szokásaikban, szórakozásukban, szabadidős tevékenységükben puritánok. A táncot, a különböző szórakozóhelyek látogatását elvetették. Öltözködésükben, hajviseletükben az egyszerűséget követelték meg tagjaiktól, helytelenítették az ékszerek használatát, a feltűnő viselkedést. A szombati napot pihenéssel, a gyülekezetek istentiszteleti közösségének ápolásával töltik. Fő tanításuk Krisztus visszajövetelének várása, aminek közelségét a bibliai próféciák teljesedése jelzi.
Az adventista felekezetből 1917-ben kivált egy antimilitarista, konzervatív gondolkodású csoport, akik a fegyverfogást is tiltották, míg az adventista egyházban nincs ilyen tilalom. Egyes csoportok közülük eleinte a házasságot sem tartották elfogadhatónak. Az anyaegyház tagjainak életformája szerintük túl „világias”. A vegetáriánus életformát kötelezően tartják. Hivatalos nevük: A Hetednapi Adventista Reformmozgalom, de reformadventistáknak, őrállóknak is nevezik mozgalmukat.
A metodisták a századforduló éveiben (1898 Pozsony, 1898 Bácska) hazánk német ajkú, hithű, kegyes protestáns hívői között kezdték meg missziójukat, főként antialkoholista programmal. Csak 1907-től folyt Budapesten magyarul is az istentisztelet (Funk é. n.). Az első világháború után a nyíregyházi evangélikus gyökerű pietista ecclesiola csatlakozása lendítette fel missziójukat (Márkus J. A. 1935). A metodista egyház német jellege még a mai napig is kimutatható. A metodista gyülekezetek a tolna-baranyai sváb községekben tudtak jelentősebb gyökeret ereszteni a két világháború között. A megtérésre, a gyülekezeti közösség ápolására helyezték a hangsúlyt. Jelentős karitatív munkát végeztek a városi lumpenelemek segítése, nevelése érdekében.
Ugyancsak német és szabadegyházi hátterű volt az Élő Isten Gyülekezete (ma: Isten Egyháza) missziójának az indulása, amelyet népies nevén lábmosóknak is neveztek, mivel az úrvacsora előtt egymás lábát is megmossák. Ezt az adventisták is gyakorolják. Alapítója Bechtold Jakab német anyanyelvű házaló kereskedő, aki a baptista gyülekezetből vált ki. Az 1920-as évek elején a térítőmunka az országban jelentős sikereket ért el, de gyülekezeteik legnagyobb része az induló pünkösdi mozgalomba olvadt be (Vigh 1959). A megtérésen túl, a különböző lelki ajándékokat tartják fontosnak, amelyek a gyülekezeti építést szolgálják.
Az első világháború a protestáns kisegyházak életében is cezúrát jelentett. Erre az időre már a protestáns parasztecclesiolák és a népies pietista körök is felmorzsolódtak, valamint a meginduló belmisszió nagyrészt azokat a munkamódszereket kezdte alkalmazni és azt a puritán erkölcsiséget próbálta népszerűsíteni, amelyet a szabadegyházi közösségek is. A protestáns belmisszió viszont nem találta meg az utat a nép szélesebb tömegeihez, egyletek kusza szövevényében aprózta el erejét, sem radikális reformot nem hozott, sem megoldást nem adott még azokban a kérdésekben sem, amelyek érdekében létrehívták.
A szabadegyházi közösségek közjogi helyzete a Horthy-korszak idején nem változott (Szigeti 1981c; Csizmadia 1966: 119–122). Egyetlen közösségnek sem sikerült kivívnia az elismertetést. Az 1895: 43. törvénycikk ugyanis a bevett – vagy az úgynevezett „történelmi” – egyházak jogi státusának megerősítése mellett lehetővé tette, hogy az újonnan alakult vallásközösségek törvényes elismeréshez jussanak, de ez csak a legnagyobb szabadegyházi közösségnek, a baptistáknak sikerült 1905-ben, igaz, hogy akkor is korlátozott formában (Nagy J. 1963; Szebeni 1965), de még ez az érvényes jogi státus sem mentesítette mindig a baptista parasztgyülekezeteket az üldöztetéstől (Somogyi 1937).
A többi felekezet – mint el nem ismert, vagy megtűrt közösség – e vallásszabadsági törvény hatályán kívül állt. Ügyüket nem is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium intézte, hanem a Belügyminisztérium, és úgy tartotta nyilván, mint törvényesen el nem ismert egyesületet. Ellenőrzésükről – éppúgy, mint az illegális kommunista mozgalom esetében – a VKF–2 gondoskodott (Hollós Korvin 1971). A belügyi hatóságok lényegében mindig úgy kezelték ezeket a vallásközösségeket, mint amelyek a magyar államra és társadalomra nézve veszélyesek. Ennek következtében a szabadegyházi közösségek istentiszteleteit hatósági engedélyhez kötötték, és megadását sokszor megtagadták. A 18 évesnél fiatalabbak nem látogathatták az istentiszteleteket, és a szabadegyházi közösségek tagjai magánéletükben is többször zaklatásnak voltak kitéve.
A hátrányos jogi helyzet ellenére a Tanácsköztársaság bukása után a szabadegyházi gyülekezetek missziói jelentős mértékben megerősödtek, és erre a belügyi hatóságok csakúgy felfigyeltek, mint a történelmi egyházak is (Nemes 1956: 123; Incze–Petőcz 1954: 84; Csonka 1952: 47–49; Nyisztor 1926; Vass 1926; Mátyás 1933). A baptista és az adventista misszió számban és minőségben tovább erősödött. A baptista városi gyülekezetek növekedése az egyik érdekes jelenség. Az adventista gyülekezetek terjedésében nagy szerepet játszott egyrészt a gondos terv szerint végzett könyvterjesztő munka, valamint a legszegényebbek módszeres és rendszeres megsegítésére alakult Tábea-szervezetek létrehozása. A szabadegyházi közösségeken belül a metodista egyháznak kivételes volt a helyzete. Ennek fő okát az egyesült államokbeli metodisták hathatós támogatásában (Huszár-féle akció) találhatjuk meg. A metodisták a már említett nyíregyházi szlovák gyökerű parasztecclesiola befogadásán túl különösen a budapesti magyar nyelvű misszió megerősödésével és a dél-dunántúli sváb falvakban végzett térítésekkel értek el jelentős sikereket. A nazarénusok körében nem észlelhetünk jelentős számbeli gyarapodást. A nazarénus gyülekezeteket ugyanis a századfordulótól kezdve egyre jobban saját tradícióik kötötték meg. Igaz, hogy virágzó, meleg hangulatú patriarchális gyülekezeti életet építettek ki, de lemondtak a hit hirdetésének azokról az aktív módjairól, amelyek {7-492.} a többi szabadegyházi közösségeket ebben az időben jellemezték. A belmissziós mozgalmak legradikálisabb híveiből a Horthy-korszak idején alakult meg a Keresztyén Testvérgyülekezetek Közössége, amelynek nagy hatású vezetője volt Dr. Kiss Ferenc (1889–1966) anatómus professzor és Ungvár Aladár (Zentai L. 1963; Kádár–Szentágothai 1966; Vohmann 1968).
Hasonló rétegeket érintett a Budapesten jelentkező üdvhadsereg missziója is az 1920-as években, mindazonáltal hazánkban ez a különös belmissziós indítású, katonai elvek alapján szervezett mozgalom nem tudott gyökeret ereszteni.
A mai Jehova tanúi nevű antimilitarista és anarchista állametikát valló szektának az első csoportjai már az első világháború előtt – 1906-ban – megjelentek hazánkban Nemzetközi Bibliakutatók Egyesülete, Világító Őrtorony és Bibliai Traktátus Társaság néven. A tant az amerikás magyarok hozták. Az első világháború után az amerikai központ jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a legyőzött országokban misszióit kiépítse. Hazánkban ennek a félig vallásos, félig politikai jellegű mozgalomnak először kispolgári bázisai voltak. Az 1920-as években Kolozsvárt nyomdát tartottak fenn, „Aranykorszak” címen folyóiratot adtak ki Faluvégi Dénes tanító vezetésével (Palotay–Szigeti 1977). A harmincas évek elején, a gazdasági világválság idején jelentkeztek a mozgalom népi bázisai, főként a Tisza mentén és a Nyírségben (Kovács I. 1937; Veres P. 1971; Lányi 1948).
A Jehova tanúinak legfontosabb tanítása a világ végének megjövendölése. A Biblia prófétai számításaira alapozva kiszámolják Jézus Krisztus visszajövetelének várható idejét. Nemcsak antimilitaristák és a fegyverforgatást tiltják, hanem anarchisták és mindennemű államot ördöginek tartanak. Szerintük a vér a lélek, ezért tilos a vérátömlesztés. Istentiszteleteiket Biblia-tanulmányozó csoportokban tartják, amelyen az Egyesült Államokban kiadott, kérdésekre bontott tanulmányokat beszélnek meg közösen. Minden tag kötelessége a hitterjesztés. Nagyon aktív agitációs tevékenységet folytatnak.
A két világháború között induló szabadegyházi közösségek közül a legjelentősebbnek a pünkösdi mozgalmat tartjuk, amely új színnel gazdagította a magyar kegyességtörténetet. A pünkösdi mozgalom az eksztatikus „nyelveken szólást” mint a „Szentlélek keresztségének” a jelét állította a középpontba, amelynek az eléréséhez az erős érzelmi átélésből eredő imádság vezet. Hosszabb imádkozás, „lelki tusakodás” nyomán jut el a nyelveken szólásig a hívő, ami azt jelenti, hogy értelmetlen szavakkal kezd imádkozni az, akit „a Lélek betölt”. Fontos szerepet játszott a mozgalom életében a gyógyítás és a prófétálás is (Szigeti 1981d). Első csoportjai az 1920-as évek elején, Békés megye szlovák lakossága körében alakultak (Féja 1957: 176). Országos mozgalommá csak a visszatelepülő amerikás magyarok révén, különösen a bakonycsernyei Mihók Imre (Kardos L. 1969: 185), majd pedig az ő nyomán járó Rároha Dezső munkálkodása nyomán vált (Szigeti 1979a). Már a két világháború között is több ágra szakadt mozgalmuk. Ez a tagolódás a {7-493.} felszabadulás után folytatódott, és csak a hetvenes évektől kezdve stabilizálódott a közösség szervezetileg.
A pünkösdi mozgalom híveit többféle gúnynévvel illették (pl. falramászók, reszketők, üvöltők), amelyek nagyrészt a Szentlélek keresztségéről vallott, fent vázolt tanításukra utalnak vissza. A szervezeti stabilizálódásukkal párhuzamosan gyülekezeteik sokat veszítettek szektás szélsőségeikből, és a magyar protestantizmus egy jellegzetes irányává, színévé váltak.
Az 1930-as években kibontakozó szociográfiai irodalom és a falukutatók számos, különleges szektás mozgalomról tudósítanak – a fentieken kívül. Ezekben a mozgalmakban jelentkezett a két világháború közötti szegényparaszti „néma forradalom”.
A szabadegyházi közösségek életében érdekes mozgás figyelhető meg. A baptista egyház – jóllehet számban és minőségben gyarapodott – sok hívőt veszített el azért, mert tagjai csoportosan léptek át a pünkösdi és az adventista gyülekezetekbe. A szabadegyházak közti tagvándorlást néhány adat is illusztrálhatja. Az első magyarországi adventisták egy része korábban nazarénus volt (Békéscsaba). A pünkösdiek első csoportjának nagy része az Élő Isten Gyülekezete nevű, korábban a baptistákból kivált csoportból toborozta híveit, többen a belmissziói mozgalmakból tértek közéjük. Az első pünkösdi misszionáriusok a baptista gyülekezeteken belül próbálták elfogadtatni sajátos tanaikat. Mivel a parasztecclesiolák a két világháború között megszűntek, és az újabb kisegyházak a már hívő rétegeket keresték, ezért az újabb tanok hódításának elsősorban a baptista gyülekezetek estek áldozatul.
A két világháború közötti szektásodás, a protestáns kisegyházak megerősödésének társadalmi okait a népi írók és a szociográfiai irodalom máig érvényesen tárta fel. Kovács Imre szerint „a szekták keletkezése: agrártársadalmunk különös betegsége”, „egy megcsalt és elítélt nép utolsó próbálkozása… néma forradalom…” „Agrártársadalmunk… a szektákba menekül kibírhatatlan nyomorúsága elől” (Kovács J. 1937: 18–19, 188). Hasonló tartalmú Féja Géza megállapítása is: „A szekta tehát lázadás, elvágja az úri paphoz és az urak istenéhez fűződő fonalat. A nép se a politikai, se a társadalmi életben nem juthat szerephez, a modern Magyarország parcellákra tördelte hajdani kollektív életét, papja idegen társadalmi osztály keretébe illeszkedik. A nép keresi a közösséget és a kereső vágya mindenütt visszatör. A szekta a védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen” (Féja 1957: 176).
Az uralkodó osztályok is ellenséget láttak a szektákban. Jellemző példája ennek egy rendőrkapitányi jelentés részlete is. „A szekták a kétségtelenül fennálló társadalmi bajoknak a hitelvek alapján való átértékelésére igen alkalmasak, s így azoknak fokozatos térhódítása aggályos és az állam szempontjából veszedelmes. A krisztusi szeretet fogalmának gyakorlati átértékelése a társadalmi életre üdvös, de a lelki szegénység téves materiális átértékelése a társadalmi életre, s így az államéletre is veszélyes” (Csonka 1952: 48).
1939. december 2-án – a második világháború legelején – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a metodisták és a baptisták kivételével az összes szabadegyházi közösség és szekta működését betiltotta, mivel a rendelet megállapítása szerint „a honvédelem {7-494.} érdekeit” veszélyeztették. A kormánypárti sajtó a szekták haláláról beszélt. Ez a várakozás azonban nem teljesedett be, mert például a nazarénusok is csendesen, családonként összejöttek, és a gyülekezési tilalmat hamar megtanulták kijátszani a testvéri összetartozás különböző formáinak ápolásával. A különféle pünkösdi közösségek védelmet kerestek és találtak az evangélikus, baptista és metodista gyülekezetekben. Az adventistáknak új néven – jelentős külföldi segítséggel – sikerült újraszervezkedniök, és a Keresztyén Testvérgyülekezetnek is lehetősége nyílott arra, hogy korlátozott legalitását megőrizze. A tiltó rendelkezések arra késztették a szabadegyházi közösségeket, hogy a vallás szabad gyakorlásának a biztosítására szövetségre lépjenek egymással, és ezek a kísérletek vezettek a Szabadegyházak Szövetsége megalakulásához (Szabad államban – szabad egyházak [Bp.] 1945).
1945 gyökeres fordulatot hozott a szabadegyházi közösségek életében is. A vallásszabadságnak és az akadálymentes hitgyakorlatnak ledőltek a gátjai. A szabadegyházi közösségek tagjai nem veszítettek sem földet, sem bankot, sem gyárat, mivel a társadalom legszegényebb rétegeiből toborozták tagjaikat. A Szabadegyházak Szövetségének kezdettől fogva programja volt az állam és az egyház szétválasztása (Szigeti 1981e), támogatta az iskolák államosítását és a földreformot. A szabadegyházak tagjainak megnőtt a politikai aktivitása, és soraik közt immár olyanok is akadtak, akiket országgyűlési képviselőnek jelöltek demokratikus népfrontprogrammal.
A szabadegyházi közösségek a felszabadulás után létszámban megerősödtek, az adventisták száma például megháromszorozódott. Egyes protestáns belmissziói mozgalmak Szabadkeresztyén Gyülekezet, Evangélikus Testvérgyülekezet néven csatlakoztak a Szabadegyházak Szövetségéhez. Az általános urbanizálódással együtt a városi gyülekezetek megerősödtek, ami együtt járt az egyes közösségek kegyességi gyakorlatának módosulásával, jóllehet máig is őrzik a szabadegyházi gyülekezetekre jellemző puritán életstílust, az aktív gyülekezeti hit- és életközösséget.
A társadalmi változásokkal együtt kezdetét vette a kisegyházak társadalmi felértékelődésének a folyamata. A szabadegyházi közösségekben erősen élt és él a tisztességes munkára, a szorgalomra, az adott szó megtartására épülő puritán erkölcsiség. A megbízható, jó munkás, egyszerű életvitelű, tiszta múltú és jelenű ember értéke a társadalomban megnőtt. A szabadegyházi gyülekezetek laikus vezetői között egyre több társadalmilag megbecsült, kitüntetett munkás, paraszt és értelmiségi foglal helyet. Kialakult a szabadegyházi gyülekezetekben egy népi gyökerű értelmiség is. A megváltozott közjogi helyzettel a történelmi egyházak véleményváltozása is bekövetkezett. A szabadegyházi közösségekben – a jelzett társadalmi változások hatására – hamar kialakult egy haladó egyházi réteg, amely a társadalmi felelősség szintjéig is eljutott, és a befelé fordulás helyett – amely az elnyomott helyzetben a menekülést jelentette a hívő ember számára – a nyílt, a társadalmilag is hasznos, szolgáló keresztyénség típusát vállalta. Ezt elősegítette a szabadegyházi gyülekezetek hajlékonyabb életformája is. A hagyományai által megkötött történelmi egyházakkal ellentétben a szabadegyházi gyülekezetek kis sejtjei sokkal rugalmasabban tudtak beilleszkedni, és a társadalmi változásokhoz alkalmazkodni. S ezeket {7-495.} az élő egyházi kis csoportokat az új társadalmi rend kevesebb gyanúval szemlélte, mint a régi.
Az 1945 utáni lét új formájának a megtalálása természetesen nem ment törésmentesen. A szabadegyházak leghaladóbb köreivel nem mindenki tudott lépést tartani. A kisközösségeknek ugyanis mindig egyik fontos missziója volt, hogy a társadalomba beilleszkedni nem, vagy csak nehezen tudó rétegeket megkeresse. Ilyen a mai dinamikusan változó magyar társadalomban is van (lakótelepek, kispolgári és nyugdíjas rétegek). Talán ezzel kapcsolható össze az a karizmatikus jellegű fordulat is, amely az egész magyar vallásos életben kimutatható az 1970-es években. Elég itt a római katolikus bázisközösségekre (Takács J. 1974; Vajda T. 1975; Szigeti 1979b; Kovács G. 1980), a protestáns egyházak karizmatikus irányú köreire (Boross 1978; Bartha E. 1980: 257–265) vagy a szabadegyházi gyülekezetekben a szabadkeresztyénekre (Horváth Zs.–Matolay 1981), vagy a nazarénusok között kibontakozó karizmatikus irányú ébredésekre utalni (Kardos L.–Szigeti 1988).
| A 17–18. SZÁZAD NÉPI KEGYESSÉGE | TARTALOM | „MEGTÉRÉS” ÉS ÉLETMÓD |