| NEMZETISÉGI, TÁRSADALMI ÉS FÖLDRAJZI MEGOSZLÁS | TARTALOM | A VALLÁSOS ÉLET SZÍNTEREI ÉS GYAKORLATA |
FEJEZETEK
A protestáns lelkészek századokon át voltak gyülekezeteik szellemi vezetői és irányítói, nemcsak hitbuzgalmi, hanem általános világnézeti, sőt politikai tekintetben is. Jelentőségük különösen a homogén vallású helységekben emelkedett meg, ahol a gyülekezet és a helyi társadalom teljesen vagy majdnem egészen azonos közösséget képeztek. A lelkész cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, elsősorban a feleségéé, példaként szolgáltak a híveknek. A lelkésztípusokat két oldalról megnyilvánuló igények formálták. Koronként jellemző, hogy a vallásos közösség milyen tulajdonságokkal ruházza föl a „jó pap”-ot. Elképzelései nem mindig találkoznak a felsőbb {7-455.} egyházi hatóság és a lelkészképzés ideáljával. Gyakran támadtak ellentétek, ha az új vallásos stílust és eszméket képviselő lelkészt a gyülekezet nem akarta elfogadni.
A reformáció megszüntette a papi rendet. Eltörölte a pap áldozó, s a hívek és az Isten között közvetítő szerepét. Helyét a lelki tanító és buzgóvallásosságra felügyelő egyházi vezető foglalta el. Az első évszázadokban elsősorban az egyházfegyelem gyakorlásában mutatkozott meg befolyásos helyzete. Hatása azonban függött egyéniségétől és még inkább társadalmi helyzetétől, mely ellentmondásos volt. A vezető szerep másként érvényesült a jobbágyok, parasztgazdák, kisnemesek körében és másképp a patrónus földesurak, patríciusok, polgárok előtt. A lelkészi pálya nagyon gyakran családon belül öröklődött, ami megfelelt a feudalizmus általános gyakorlatának, melyben a társadalom minden rétegét jellemezte, hogy legalább egy fiú az apja foglalkozását követte.
A fiatal lelkészek többnyire feleségüket is ároni famíliából választották, ahogyan a protestáns lelkészcsaládokat közkeletűen nevezték. Az utánpótlás a reformátusoknál és az unitáriusoknál ezenkívül szinte kizárólag a kisnemesi és a paraszti rétegből került ki, ellentétben az evangélikusokkal, akiknél a német polgárcsaládok is szívesen küldték egy-egy fiukat teológiára. A társadalmi és rokoni kötöttségek tehát elsősorban az alsó és vagyontalanabb néprétegekhez fűzték a protestáns lelkészeket, ami a feudális társadalomban nem biztosított magasabb tekintélyt, sőt sokszor függő viszonyhoz vezetett.
A tisztán konzisztoriális rendszerben – ez jellemezte Európa-szerte az evangélikusokat – a felső egyházi vezetés kirendelte állomáshelyükre a prédikátorokat. Az eredeti genfi elgondolás is a lelkészeknek biztosította társaik megválasztását, amihez aztán el kellett nyerniük a világiak egyetértését. A magyarországi reformátusok és evangélikusok alakították ki azt a rendszert, hogy az egyházközség ügyeit vivő nem lelkészi – egyházi szóhasználattal: világi – testület (magisztrátus, tanács, később presbitérium) hívta meg a lelkészt, és ehhez kérte a felsőbb egyházi beleegyezést. Bár korlátozottan, a rendi szemléletbe ágyazva mégis érvényesült ebben a gyakorlatban demokratikus elv, mert az önkiegészítő testület és a földesúri patrónus befolyása mellett valójában kollektív akarat érvényesült. A társadalmi függést szemléletesen mutatja a református és unitárius papmarasztás szokása, mely a középkor végi lelkészhiányban gyökerezik. (Az evangélikusoknál szórványosan fordult elő és hamarabb megszűnt.) E szerint minden esztendő egy meghatározott napján, rendszerint újévkor, a prédikátor köteles volt a gyülekezettel nyilvánosan közölni: marad-e és milyen feltételekkel az állomáshelyén. Ugyanakkor meg kellett hallgatnia, miként vélekednek munkájáról a hívei és mit kérnek tőle. Az ellenreformáció következtében összezsugorodott a betölthető parókiák száma. A helyzet megfordult, és a világi testület közölte a prédikátorral: „marasztják-e” és milyen feltételekkel. Az önmagában demokratikus szokás a kellő ellensúly és ellenőrzés hiányában a 18. században az egyházi életre károsnak bizonyult, mert nemcsak a rossz emberi tulajdonságokat hordozó, erkölcstelen életet élő, hivatalukban rest prédikátorok ellen szólaltak föl, hanem tág teret kapott az elöljáróságok, magisztrátusok és nemesi patrónusok hatalmaskodása. A nagy felkészültségű Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi református espereslelkész, akitől egy erkölcsi bírálat miatt vonták meg az „örökös marasztás”-t, 1783-ban így jellemezte a helyzetet: „A paraszt a marasztás princípiumából a prédikátornak leseket hány, verboál, még pedig csapszékben, ártatlan excursusát, kis oeconomiáját irigyli s elgazultnak kiáltja, maga s cselédjének tisztességes öltözetjét is kárpálja, ha vendégségbe hívja és nem mégyen, orrába vészi, s egyik a másikat köszörüli, hogy ebben-abban fizetése csorbíttassék, maga minden ok nélkül szomoríttassék és így élete {7-456.} per multas iniurias rövidíttessék…” (idézi Tóth D. 1941–1942: I. 84). Valóban gyakran az anyagiakon múlott a „marasztás”, a fizetést részletező díjlevél tételeit az egyik fél sokallta, a másik kevesellte. Ugyanakkor a szokás a pártalkotó ellen- és rokonszenvek révén a korszak paraszti „közéletének” jellemző megnyilvánulása volt. Felszámolódására – a felvilágosodás kisugárzása révén – a 18. század végén és a 19. század elején került sor.
A 19. század első felétől a lelkész vezető szerepe átalakul, az erkölcsbírói tisztség háttérbe szorul, helyébe a híveknek az élet minden területén hasznos tanácsokat adó tekintély lép. Tessedik Sámuel az első, aki a racionalizmus jegyében megfogalmazza az új eszményt. Feladata a nép gazdasági és szellemi vezetőjének lenni, népnevelést, felvilágosítást, jó erkölcsre oktatást végezni. Tessedik korában a parasztok gyanakodva nézték a folytonosan önmagát művelő, könyvek fölé görnyedő prédikátort, azt hívén, hogy az iskolákban nem tanult eleget. Később a tudás és az önképzés fölértékelődött, amint a „jó pap holtig tanul” szólás is szemlélteti. A Tessedik-féle ideál azonban csak a 19. század második felében, a liberális teológia programjában vált gyakorlattá.
Mind a választásnál, mind a marasztásnál latba estek külső és pusztán fizikai tulajdonságok is. Kis János szuperintendens írta 1846-ban pályájára visszaemlékezve: „Ki szerencsés evangélikus prédikátor akart lenni, annak már a természettől is némelly olyan ajándékokat szükséges nyernie, mellyeket a nevelés ki nem pótolhat. Megkívántatik tőle, hogy ép teste, alkalmas termete, erős melle, s tiszta és érthető hangja, erős idegrendszere, legalább középszerűségig élénk emlékező tehetsége s képzelődése, józan ítélő tehetsége s nagyon heves szenvedélyektől ment szíve legyen. De természet szerint a tudományos kimívelésnek is kisebb vagy nagyobb mértékben ezekhez kell járulni, s mennél nagyobb mértékben járul hozzájuk, annál inkább lehet szerencsét reményleni” (Kis 1845–1846: I. 235). A férfias megjelenés („jó kiállás”), a biztos fellépés, a magas termet, az erős, zengő hang elengedhetetlenül kívánatosak voltak. Később, a polgári választási rendszer szabályai szerint bemutatkozó prédikációra érkező lelkészek retorikáját a hívek jól megfigyelték, bírálták (pl. „szépen”, azaz érzelmekre is hatóan beszél-e, megakadás nélkül imádkozik-e), és számba vették, mennyire barátságos az emberekkel.
A liberális lelkész alakja mélyen belevésődött nemcsak a protestáns, hanem a más vallású közvéleménybe is, amihez a korszak számos szépirodálmi alkotásának nem kevés köze volt (Tolnai Lajos, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső). Vele szemben a belmissziós irányok, bár nem tagadták a politikai és kulturális kérdések iránti érdeklődés szükségességét – hiszen ezzel a protestantizmus sokat hangoztatott nemzeti küldetésével kerültek volna szembe –, de támadták a gazdálkodást központi kérdésnek tekintő, intenzív társasági életet élő magatartást, és helyébe a hívek lelki életével személyesen törődő, családokat és betegeket rendszeresen látogató, hitbuzgó típust állítottak. A 20. század elejétől azonban a szekularizálódás előrehaladásával párhuzamosan a lelkész közjogi helyzete, társadalomirányító törekvései az új ideál nélkül is elhalványultak.
A protestáns egyházközségeknek lelkészekből és választott világi egyháztagokból álló vezető testülete van, melyet a reformátusok általában presbitériumnak neveznek. Korábbi és egyéb elnevezései: egyháztanács, egyházi elöljáróság, konzisztórium, megyeszék, {7-457.} domesticum. Tagjai a presbiterek, elöljárók, esküdtek, megye hütessei. Vezetője az egyházközség lelkésze és a presbiterek sorából kikerülő kurátor, gondnok, megyebíró, eklézsia bírája, illetőleg elnöki tiszthez hasonlóan az evangélikusoknál a felügyelő, a reformátusoknál a főgondnok vagy főkurátor. (A római katolikus egyházi közösség vagy tanács egészen más eredetű és funkciójú, 20. századi képződmény.)
A presbitériumi intézmény története híven tükrözi az egyházak lelkészi és világi vezetésének alsó és felső szervezeti fokon végbement súlyponteltolódásait és belső küzdelmét. A reformációt közvetlenül követő időszakban az egyházak magasabb fokú irányítását lelkészi testületek végezték, helyben pedig a katolikus kegyúri státust öröklő földesúri patrónusok befolyása érvényesült (magánföldesurak, királyi városok és szabadalmas helyek magisztrátusai, mezővárosi elöljáróságok). A rendi gondolkodásban nem volt szükség arra, hogy az egyház külön jogi személyként szerveződjék. Ez a forma hasonlított a német evangélikus fejedelemségek és a német–svájci reformátusok egyházszervezetéhez, de nem egyezett a zsinat-presbiterinek nevezett kálvini elvekkel. Kálvin ugyanis őskeresztyén mintára a vallásos élet biblikus tisztaságára és fegyelmére felügyelő lelkészekből és világiakból álló önálló testületnek szánta a presbitériumot. Mivel azonban nem dolgozta ki részletesen, és még Genfben sem tudta elképzelését maradéktalanul keresztülvinni, az irányát követő egyes nemzeti egyházakban eltérő változatokban valósult meg.
Az első ismert magyarországi presbitériumot nem tisztán kálvini, hanem a világi félnek nagyobb teret engedő pfalzi mintára a pápai református egyházban szervezték meg 1612-ben. Utóbb számos dunántúli várban és városban életre hívták. Néhány évtizeddel később a Tiszántúlon és Erdélyben a puritán irány hívei kezdték népszerűsíteni a gyülekezeti önkormányzatot és támadni a püspöki tekintélyt. A presbitériumok felállításán különösen buzgólkodó Medgyesi Pál 1650-ben azt írta, hogy „olyan volna az eklézsia presbitérium nélkül, mint az ember keze és lába nélkül”. A hatalmát védelmező református ortodoxia csak részben tudta visszaszorítani a presbitériumok felállítására irányuló törekvést, a püspöki-esperesi rendszer épen hagyásával és nem puritán tartalommal fokozatosan egyre több helyen jöttek létre presbiteri testületek. A terjedő ellenreformáció, az áttérések következtében sok protestáns egyházközség elvesztette patrónusát, tagjai a dekretális eskü miatt (Szűz Máriára és a szentekre tett eskü, amit protestánsok megtagadtak) kiszorultak a városi tanácsokból és elöljáróságokból, vagy sok helységben kisebbségbe kerültek. Szükségessé vált az egyházi ügyek intézését külön testületekre bízni. Időközben megerősödött az egyházakon belül a világi, elsősorban a nemesi befolyás. A II. Carolina Resolutio (1734) teremtette kényszerhelyzetben a maradék protestáns főnemesség a köznemességgel karöltve, a „papi rend”-et szinte teljesen mellőzve, paritásos világi-egyházi részvétellel megalkotta a felső egyházi vezetés szerveit és kormányzati formáit. Mintául szolgáltak a nem sokkal korábbi erdélyi fejlemények, a világi túlsúllyal létrejött református és unitárius főkonzisztóriumok. A „kettős elnökség”-gel (világi és egyházi) ellátott intézményforma, mely utóbb egyházközségi szinten is megvalósult, európai viszonylatban egyedülálló volt, távol esett mind az eredeti kálvini mintától és annak nyugat-európai (holland, alsó-rajnai, skót, presbiteriáns, hugenotta) megvalósulásától, mind a német–skandináv fejedelmi-királyi főségű konzisztoriális-államegyházi rendszertől. Az önálló presbitériumok megalakulását az az uralkodói szándék is siettette, mely a helyi közigazgatás és a protestáns egyházak teljes szétválasztására irányult.
{7-458.} A 18. század második felében a szaporodó presbitériumok döntő befolyást gyakoroltak az egyházközségek belső életére: szabályozták a helyi (nemcsak a vallási és egyházi) szokásokat, felügyeltek az egyházfegyelemre, intézték az anyagi ügyeket, majd bekapcsolódtak az iskolák ellenőrzésébe, de beleszóltak olykor a prédikálásba is. Egyre több jobbágy került tagjaik sorába, ennek ellenére nem voltak olyan demokratikus testületek, mint ahogyan a 19–20. század fordulóján a liberális közvélemény téves ismeretekből kiindulva vélte. Tagjaikat nem választották, hanem kinevezték vagy hivatalból behívták (bíró, esküdtek, tanácsosok, tekintélyesebb mesteremberek). Meg kell azonban jegyezni, hogy – az önkiegészítő jelleg ellenére – mégis a kollektív vezetés típusát, az önigazgatás csíráját testesítették meg, ami hamarosan jelentőséget nyert. Főleg a keleti országrészekben, még a felvilágosult abszolutista reformok után is a homogén vallású helységekben a világi és az egyházi vezetés változatlanul azonos tagokból állt, a feudalizmus utolsó évtizedeiben azonban egyre több helyen tört ki viszály – főleg az alföldi mezővárosokban –, és az öntudatosodó jobbágyparasztság követelte, hogy a presbitereket meg a gondnokot ne a lelkész és maga a testület nevezze ki, hanem a felnőtt férfiakat magába foglaló egyházi gyűlés válassza. A konzervatív vezetés, ahol tudott, ellenállt, de a politikai liberalizmus a jogkiterjesztés és a népképviselet jelszavával hamarosan megoldotta a kérdést. A kor közjogi normáinak megfelelő választási rendszert (minden, egyházi adót fizető családfőnek volt szavazati joga) voltaképp már kialakult gyakorlatként szentesítette és egységesítette az 1881. évi debreceni református és az 1891–1894-es budapesti evangélikus zsinat.
A szervezeti szabályozás keveset változtatott a működés szellemén. A kálvini formától a református változat is változatlanul távol esett. A liberális népképviseleti alap még inkább laicizálta a presbitériumokat, melyek az egyházfegyelem teljes megszűnése után szinte kizárólag az anyagi javak kezelésével, és nem hitbuzgalmi ügyekkel foglalkoztak. Néprajzi jelentőségük e korszakban abban állt, hogy a helyi politikai élet egyik színterévé, ezáltal a paraszti polgárosulásnak ugyan önmagában korlátozott, de széles körben elterjedt intézményeivé váltak. Hozzájárultak a paraszti öntudat fejlődéséhez. Falusi, mezővárosi parasztemberek tekintélyéhez hozzátartozott, hogy presbiterré válasszák őket. Aki módosabb gazda volt, vagy helyi politikai szereplésre vágyott, az az elöljáróság, a legelőtársulat, az olvasókör vezetőségi tagságával egyidejűleg a presbitériumban is politikai küzdőtérre találhatott. Nagyobb városokban bizonyos társadalmi állással szintén együtt járt a presbiterség. Az egyházak így az élet számos területén képviseltették magukat. Megesett, hogy közvetlen pártpolitikai célokra is kisajátították a presbitériumot. Például 1879-ben Debrecenben a függetlenségi párt szervezete egy szokatlan választási móddal nagy többséget szerezve a maga embereit juttatta presbiteri tisztséghez.
Változás 1945 után, a polgári társadalom széthullásával következett be azáltal, hogy a presbitériumok a helyi társadalmi élet perifériájára szorultak. Ugyanakkor sok helyen – főleg a városokban – az egyházközségek hitbuzgalmi élete felé fordult a presbiterek figyelme, ami a laicizált jelleget a korábbival ellentétesen hitbuzgalmi irányban változtatta meg.
A 16–18. században mindhárom protestáns egyházban, az aszketikus genfi mintára különösen a reformátusoknál, nagy jelentősége volt a szigorú egyházfegyelemnek, mely a közösségek erkölcsi életének legfontosabb szabályozójaként működött. Gyökerei a középkorba, a világi és egyházi bírói hatalom összefonódásához nyúlnak vissza, a reformációt követően az egyházi ügyekben illetékes világi testület, később a presbitérium gyakorolta a lelkész vezetésével a fegyelmi bíráskodást.
Az egyházi bíróság elé kerülők leggyakrabban a következő vétkeket követték el: káromkodás, szitkozódás, ünnepi és vasárnapi munka, templomkerülés, az úrvacsorázás elhanyagolása, rendetlen templomi viselkedés, tiltott udvarlás, a jegyesség indokolatlan felbontása, házastársak civódása és különélése, házasságon kívüli nemi élet, szülőkkel szembeni tiszteletlenség, kocsmázás, korhelykedés, nyilvános botrányokozás. Leginkább tehát a családi élet védelmében avatkoztak be az emberek életébe. A hatáskör a 16–17. században igen széles volt, a 18. században azonban még inkább a házassági-családi visszásságok kerültek előtérbe, míg más bűnök, például a vallásgyakorlat hanyagolása vagy a káromkodás, kisebb számmal szerepeltek. A házassági bíráskodást Mária Terézia a protestánsok kezéből kivéve a katolikus egyházhoz utalta, II. József azonban visszaadta nekik a békítés és a házasságon kívüli kapcsolatok rendezésének jogkörét. (Ez a rendelkezés, bár utóbb alig gyakorolták, 1894-ig volt érvényben.)
Az elöljáróknak, majd a presbitereknek kötelességük volt a vétkeseket jelenteni az úrvacsorai alkalmakat megelőző gyűléseken. Sok helyen a szószékről kérte a prédikátor a híveket ugyanerre. De gyakran előfordult, hogy lelkiismereti kényszer hatalma alatt önként jelentkeztek (pl. megesett lányok). Enyhébb esetben a bűnöst előbb négyszemközt, utóbb, ha ez nem használt, tanúk előtt figyelmeztette a lelkész, s csak ezután következett a gyülekezetből és az úrvacsorától való ki-, illetőleg eltiltás, ami a korabeli társadalmi felfogásban súlyos megbélyegzésnek számított. A kitiltottat eklézsiakövetésre és penitenciatartásra szólította föl a prédikátor, miután ez megtörtént (több alkalommal és hetekig tarthatott), következett el a be- vagy visszafogadás, minek során a prédikátornak kellett védelmeznie a bűnbánatot tartót a gyülekezet nyilvánossága előtt, végül a feloldozást megadnia. Szokás volt a visszaesőtől albát (hitlevél) kérni, melyben elfogadta, ha még egyszer bíróság elé kerül, nem nyerhet kegyelmet.
Dekéri Kata „bűnös életű leány” kiközösítése 1811-ben Kisölveden (Hont m.) a prédikátor följegyzése szerint így folyt le: „Egy nagy kő tétetett a templom közepére, a katedra elejébe. Arra felállítódott a megesett személy hajadonfővel és mezítláb, a prédikáció alatt. Annak végeztével az úr asztalához álltam és beszédet mondottam. Erre a személy térdenállva sírván megesmérte vétkét, bocsánatot kért az egész gyülekezettől és a cserépben mellette lévő hamuból a fejére hintett. Erre éneklés közben a gyülekezet kitakarodott a templomból. Legutóljára jőve a személy, kit kívül az ő hajdani leányzótársai azonnal körülfogának és haját ollóval tövig nyírták vala, azt szélnek eresztvén. A vének pedig megfogták s egy ponyvába takarván meghömpölygették s hantokkal, kövekkel megdobálták s ott hagyák reáköpdösvén” (idézi Illyés E. 1936: 80). Ez az idézet több jelentős mozzanatra rávilágít. Isten törvényeinek megszegésével a bűnös az egész gyülekezetet bántotta meg, ezért kellett nyilvánosan bocsánatot kérnie. A templomon kívül történtek már az egyháztól független közösségi büntetés megnyilvánulásai, hiszen a leány a közösség szokásrendjét is megsértette. A keménység és kegyetlenség rendszeres {7-460.} velejárója volt az egyházi fegyelmezésnek, korábban a világi hatóságnak átadott bűnöst fizikailag is megfenyíthették, súlyos esetben ki is végezték. Ebben az időben azonban már különösnek számított az eljárás, mert II. József eltörölte a megszégyenítő büntetéseket (1781). Rendelete egyházi törekvésekkel találkozott, mivel a rohamosan terjedő racionalizmus és a filantrópia hatása alatt a lelkészek egy része szembefordult a hagyományos fegyelmezési formákkal. A bűnösök értelmére való lelki ráhatást javasolták, hogy a „szeretet legyen az egyházi fenyíték alapja”.
Az eklézsiakövetés szokása a 18. század második felében azért is vesztett erősségéből, mert a világi és az egyházi hatóság már nem vallott azonosan szigorú erkölcsi elveket. A prédikátor egyre többször maradt magára ítéleteivel, minthogy hatósági tekintély nem állott mögötte. A nemesség megnövekedett befolyása ezen a téren úgy jelentkezett, hogy ugyanazért a vétekért a nemesrendű bűnös nem vállalta el ugyanazt a fenyítéket, amit a jobbágy kapott. Hiába hirdette az egyház, hogy Isten, előtt mindenki egyenlő, a prédikátorok a patrónustól és az állásvesztéstől való félelmükben enyhébb büntetéseket szabtak ki, vagy a kollektív szertartást magányossá minősítették.
Maga a szokás az életforma változásával párhuzamosan a 19. század derekára lassan halt el. Fokozatosan tűntek el tárgyi kellékei, a szégyenkő vagy eklézsiakő, a csuklya, a lepel, a szennyes ruha, az ószövetségi zsidó szokásra utaló hamuszórás. A bűnösnek megengedték, hogy leghátul a templomban (szégyenpad) végighallgassa az istentiszteletet. Később a bűnbánatot már néhány tanú előtt, majd közvetítők útján üzenetként is elfogadták. A penitenciatartást feddés, dorgálás váltotta föl. Az utolsó évtizedek szórványosan előforduló nyilvános eklézsiakövetéseiről nem lehet pontos ítéletet alkotni. Lehetséges, hogy a bűnösök a közvélemény vagy a lelkész kinyilatkoztatott vagy csendes nyomása alatt cselekedtek így, de a hagyomány erejét ismerve nem szabad kizárni teljes önkéntességüket sem.
A protestáns egyháztörténet-írás megegyezik abban, hogy a régi szorosabb fegyelmezési szokások anélkül tűntek el, hogy helyükre újak kerültek volna. Paradoxon, hogy a protestáns egyházak épp akkor mondtak le az erkölcsbíráskodásról, midőn teológiájuk középpontjába az erkölcsöt helyezték, a prédikációk legfontosabb célja az erkölcsi tanítás lett. Igaz, ez a teológia a régi korok merev keménységével szemben egészen más eszközökkel vélte a jó erkölcsöt védeni és terjeszteni. Utóbb szórványosan fordult elő, hogy egy-egy szigorúbb lelkész például úrvacsoraosztáskor az ostya vagy a kenyér kiszolgáltatása előtt a számára idegennel elmondatta a szokásos imát, vajon nem katolikus-e az illető. Másutt – római katolikus mintára és ellenhatásra – a reverzálist adókat eltiltották az úrvacsorától.
Némileg kivételt képez az erdélyi református egyházkerület, melynek közjogi helyzete mindig is tekintélyesebb volt, így az egyházfegyelem hatályát jóval hosszabb ideig fönn tudta tartani. Úgyannyira, hogy az egyházi rendtartás máig tartalmazza a kirekesztést és az egyházkövetést. Leányszöktetés után és élettársi viszony törvényesítésekor a legutóbbi időkben is gyakorolták, de szinte teljesen titokban, késő este a parókián, négyszemközti szertartással.
Az egyházfenntartásnak azért kell külön figyelmet szentelnünk, mert történeti okok következtében a protestáns magatartás jellegzetes vonássá vált. A 16–17. században a protestáns egyházak anyagi alapja a hagyományos tizedből került ki. Ugyancsak középkori eredetű volt a liturgikus cselekményekért (keresztelés, esketés, temetés stb.) fizetendő, eredetileg önkéntes, de a reformáció idején már kötelező érvényű fizetség, a stóla, ami később ismét elvesztette általánosan kötelező jellegét. Továbbá a valóban önkéntes alkalmi kegyes adományok (oblatio, pia oblata, offertorium) járultak hozzá az egyházfenntartáshoz. Az ellenreformáció során azonban a római katolikus püspökségek visszakapták jövedelmi forrásaikat, az egyházi adó kivetését királyi rendelet tiltotta, a stólát pedig a nyugati és északi országrészek protestánsai sok helyen a felügyeletet gyakorló római katolikus plébániának kényszerültek fizetni. Mivel a protestáns egyházaknak nem voltak számottevő birtokaik, utóbb az elöljáróságok sem segélyezhették az egyházközségeket, az anyagi fenntartás rendszerét teljesen át kellett alakítani. Az önkéntes adományok egy részéből fejlődött ki a 18. század elejétől a párbér (ágybér, kepe, lecticalé). Neve arra utal, hogy házaspárok adták, mégpedig mindenki egyenlő mértékben.
Megmaradt a valóban önkéntes adományozás, sőt jellegzetes vallásos szokássá vált, és mind nagyobb jelentőségre tett szert. Nyugat-európai minták nyomán először csak különleges célokra tettek ki perselyeket évente egyszer vagy nagyobb ünnepen. (Legelőbb a 18. század elejétől létrejött bécsi érdekképviselet, az ágensi intézmény fenntartására.) Később gyakorlattá vált, hogy a prédikátorok havonta legalább egyszer publikáltak, azaz szószékből hívták fel a híveket valamilyen célú különadakozásra (épületjavítás, tűzkárt szenvedett vagy anyagi nehézségekkel küszködő egyházközségek támogatása, templomberendezés és egyéb közösségi jellegű kiadások).
Miután Mária Terézia megtiltotta a debreceni kollégiumnak a város által történő támogatását, az egyes tiszántúli egyházközségek rendszeres hozzájárulásából tartotta fenn magát, nem lévén olyan biztos fejedelmi adományok birtokában, mint például a nagyenyedi iskola.
Áldozatos önkéntes adományok nélkül elképzelhetetlen lett volna a Türelmi Rendelet utáni templomépítő mozgalom. Különösen jellegzetes hagyománnyá lett drága tárgyak egyszeri ajándékozása (pl. nemesfém úrvacsorai edények, harang, orgona stb.), melyekre minden alkalommal ráírták, rávésték az adományozó nevét, az adományozás célját és idejét, rendszerint bibliai idézetek kíséretében. A kegyes főrendű és köznemes patrónusok elöl jártak a példával, de nem ritkán jobbágyi és kisnemesi közösségek, sőt egyének is követték őket. A szerényebb adományok sora nagyon változatos, egyszerű oltár-, szószék- és úrasztali terítők, cserépedények, perselyek is találhatók köztük. Végrendeletileg sűrűn hagyományoztak kisebb összegeket nemcsak saját egyházuknak, hanem más felekezeteknek is, a 19. században a római katolikus hívek közt szintén megfigyelhető az adakozás a protestánsok javára.
A protestáns egyházak a múlt század derekán komoly anyagi válságba kerültek, mert megszűnt a patrónusi támogatás, és a jobbágyfelszabadítást a hívek egy része a párbér eltörlésére is értelmezte. Az egyenlő fizetés az egyre mélyülő társadalmi különbségek miatt különben sem volt igazságos, az általános szekularizációs hangulat nem kedvezett új egyházfenntartói rendszer bevezetésének, az állami támogatás pedig hosszú ideig csak ígéret maradt. A hívek később sok helyen ellenálltak a viszonylagosan kivetett egyháziadó-fizetési {7-462.} kötelezettségnek, pedig az egyházközségek vezetése 1867 után nemegyszer az állami adóvégrehajtást is igénybe vette. Utóbb azáltal javult a helyzet, hogy az 1850-es évektől folyamatosan zajló tagosítások alkalmával kisebb-nagyobb földbirtokokat kaptak az egyházközségek, és a kiegyezés után rendszeressé vált az államsegély. Minden időszakban eleven maradt az önkéntes adományozás szokása, sőt a kapitalista fejlődéssel párhuzamosan új formákkal bővült: ház és kisebb földdarab végrendeleti úton való juttatása, bankban kamatozó alapítványok létesítése (rendszerint célját is megnevezve, pl. templom-, orgona-, oltár-, temetkezési, szegény-, árva-, iskola-, konfirmációs alap). Adományoztak a különben templomba nem járó egyháztagok is, gyakran nagy összegeket és értékes tárgyakat. A dualizmus korára esik az egyházi „takarékmagtárak” működése, melyek kollektíve részesített tartalékból kamatra kölcsönöztek gabonát.
Az egyházfenntartás modern polgári formáinak kialakulása mellett hosszú ideig, egészen a közeli évtizedekig fennmaradtak nagyon régies szokások is. Bár a lelkészek és tanítók díjleveleinek természetben fizetendő tételeit fokozatosan átalakították pénzfizetéssé, a magyar nyelvterület keleti vidékein, főleg Erdélyben és kisebb helyeken a termelőszövetkezetek megalakulásáig megmaradtak a párbér változatai, például cséplés után gabonában, szüret után mustban ki-ki személyesen vitte adományát a parókiára, ahol ez alkalommal a lelkész röviden elbeszélgetett vele. A lelkészt sokfelé megajándékozták az első gyümölcsből, a ház körüli gazdaságból kikerülő terményekből is. Régies lelkészjavadalmazási formák voltak, hogy a dél-dunántúli Duna mente falvaiban a papnak volt halászótava, foka vagy vejszéje. A madocsaiak bizonyos halászóvizek zsákmányát ajánlották föl neki. Másutt évente egyszer vagy kétszer a falu tehéncsordájának egyszeri tejhaszna illette. A két világháború között Somogyban akadtak még református falvak, ahol a 18. századtól a felsőbbségtől tilalmazott úrvacsorai stóla emlékeként a kenyér és a bor vétele között a hívek az úrasztalára pénzösszeget helyeztek a lelkész számára. A Dunántúlon az evangélikus lelkész végiglátogatta híveit, kikérdezte őket hitbuzgalmi életükről, gondjaikról, együtt imádkozott velük, miközben egy kijelölt kisfiú, a mendikáns összegyűjtötte a számára ilyenkor adni szokásos ajándékokat (koledálás).
A protestáns kollégiumok önfenntartó jellege éltette a 20. században is a szupplikálás (mendikálás, kápsálás) szokását, melynek során középiskolás diákok aratás és szüret után fölkeresték a távolabbi falvakat, hogy a gyülekezetektől és tehetősebb egyháztagoktól természetbeni és pénzadományt gyűjtsenek, melyet elsősorban az iskolai tápintézet (konviktus) javára fordítottak. A szokás eredete feltehetően összefügg az egyháztól elszakadt, középkori hagyományú Gergely-járással. A teológiai akadémiák református és unitárius növendékei, valamint a felsőbb éves kollégiumi diákok legációba jártak: nagy ünnepeken – gyakran házakat látogatva – pénzadományt gyűjtöttek, és a templomban prédikációt mondtak. A szupplikálás és a legáció a protestáns falvak népéletének évente megismétlődő, jellegzetes közösségi alkalmai voltak.
| NEMZETISÉGI, TÁRSADALMI ÉS FÖLDRAJZI MEGOSZLÁS | TARTALOM | A VALLÁSOS ÉLET SZÍNTEREI ÉS GYAKORLATA |