GYERMEKÁGY

{7-22.} EGÉSZSÉGÜGYI GONDOZÁS

Az anya és az újszülött egészségügyi gondozása a bába kötelessége volt. Naponta felkereste a házat, ellátta a csecsemőt, megmosdatta, megkente az asszonyt, tanácsokkal látta el. Azonban csakúgy, mint a szülés körüli teendőkben, a gyermekágyas gondozása, a felmerülő rendellenességek orvoslása terén is nehéz különválasztani, mi volt a közösségben hagyományozódott szokás, s mi származott a bábáktól. A bába tagja volt a faluközösségnek, s egyrészt a többiekkel azonos ismeretekkel ő is rendelkezett. Másrészt engednie kellett – nemegyszer meggyőződése ellenére – a vele szemben támasztott elvárásoknak. Erre, különösen ha több bába volt a faluban, megélhetési gondjai is kényszerítették. S ha sikerült megtagadnia egy-egy, egészségügyileg ártalmasnak tudott eljárást, megtette azt más a gyermekágyas környezetéből. Általános hiedelem volt, hogy a nőt nem szabad mindjárt szülés után elaludni hagyni, mert többé nem ébred fel. Megoszlanak a vélemények, ehet-e ilyenkor vagy sem. Egyesek úgy tartják, ha jóllakik a szülést követően, nagy hasa marad. Mások szerint egyen bátran, amit csak kíván, hogy hamarabb erőre kapjon. Az alkoholtartalmú italokat, főleg a pálinkát gyógyító, erősítő hatásúnak tartották. A vízivástól viszont több helyen tartózkodtak, nehogy nagy hasuk maradjon, vízibetegséget kapjanak vagy „fejükbe menjen a tej” tőle. Korábbi gyakorlat szerint a gyermeket csak megkeresztelése után kezdte el szoptatni az anyja, addig teákat kapott vagy más szoptatós asszony táplálta. Az anya tejelválasztásának megindítására a legkülönfélébb ételeket, italokat, emlők füstölését, borogatását, gőzölését, masszírozását tartották eredményesnek. Mágikus gyógymódként ugyanazokat alkalmazták, mint később az elapadt tej visszavarázslására. A századfordulón még hittek abban, hogy a tejelválasztás megindulását láz (tejláz) kíséri. Enyhítésére főleg izzasztáson alapuló eljárásokhoz folyamodtak, másrészt az emlőkön alkalmaztak helyi kezelést. Elszórtan még századunkból is van adat arra, hogy az előtejet a gyermekre nézve károsnak tartották, s kifejték vagy nagyobb gyermekkel, felnőttel kiszopatták. Az emlők ilyenkor fellépő betegségei között nemigen tettek különbséget, általában csecsfájásról való gyógyszereket, gyógymódokat tartottak számon. Gyakran vezették vissza a bajt szemverésre, rontásra. A legutóbbi időkig tartotta magát azon nézet, hogy a szülés utáni vérzés hasznos. Bár ismertek voltak vérzéscsillapító hatásúnak tartott gyógymódok (főleg növények felhasználásával, borból készült meleg italok, illetve fürdők, gőzölések, borogatások), ezeket csak legvégső esetben alkalmazták, orvoshoz pedig még a két világháború között is legfeljebb a módos családok fordultak. Azért, hogy a gyermekágyas lába ne maradjon visszeres, mozsarat tettek mellé az ágyba; lábdagadás megszüntetésére ráolvasással kísért fürdőket, borogatásokat alkalmaztak.

A gyermekágy idején a férj, nagyobb gyermekek igyekeztek elvégezni az asszony szokásos munkáit. Ha nem volt nagy dologidő, egymást váltották a látogatók, akik készséggel segítettek bármiben. Édesanyjára, komaasszonyára, s ha egy fedél alatt laktak, anyósára mindig számíthatott a gyermekágyas. Az Alföldön, különösen első gyermeknél, nem volt ritka, hogy a fiatalasszony hazaköltözött a szülés, gyermekágy idejére szüleihez.

{7-23.} A KOMAASSZONY ÉTELHORDÁSA

Különösen fontosnak tartották az asszony megfelelő táplálását. Általában elmondhatjuk, hogy ez a közösség segítsége révén biztosított volt. Látogató ritkán jött üres kézzel, s a közeli nőrokonok felváltva hordtak ételt a gyermekágyasnak. Meghatározhatta a rokonság foka, hogy kinek hányszor és mennyit illett vinni. Legtöbbször azonban a komaasszony(ok) kötelessége volt, hogy rendszeresen főtt étellel ellássa a gyermekágyast, sőt annak családját is. A komaasszony ételhordási szokásának (komálás, komavendégség; vitték a komatálat, komavékát, paszitát, radinát, jártak poszrikba) többé-kevésbé kialakult rendje volt. Néhány adatot ismerünk kizárólag ilyen alkalomból készített ételfélére (pl. komaasszonyrétes). Általánosabb azonban, hogy az adott vidéken, adott időszakban legfinomabbnak tartott ételeket, tésztákat készítették, s nem hiányozhatott a bor, pálinka sem. Helyenként kialakultak bizonyos étrendbeli kötöttségek. A levest mindenütt fontosnak tartották, mondván, hogy ettől lesz bőven teje az anyának, s magyarázat nélkül, de hangsúlyozták a rétest. Az ételhordás alkalmainak, a vitt fogásoknak száma, sőt az ételfajták is függtek a komaasszony anyagi lehetőségeitől, noha ilyenkor mindenki igyekezett akár erőn felül is kitenni magáért. A lányok kelengyéjének tartozékai voltak azok a cifra cserépedények, díszes vászonkendők, terítők, kosarak, amelyekben vitték ilyen alkalomkor az ételeket. A különböző fogások csomagolásának, szállításuk módjának – összhangban az adott vidék teherhordási gyakorlatával – megvoltak a szabályai. A komaasszony öltözete is tükrözte az alkalom ünnepélyességét, a helyi viseleti előírások szerint.

Megérkezvén, a keresztanya mielőbbi felgyógyulást, ereje visszatértét kívánta a gyermekágyasnak. Majd le kellett ülnie, nehogy „elvigye a gyermek álmát”. Hogy a látogatás a továbbiakban hogyan zajlott, többnyire már az adott körülményektől függött. Az öregekkel együtt lakó, módos gazdacsaládoknál a komaasszonyt megkínálták itallal, süteménnyel, volt, hogy főtt étellel is, míg a gyermekágyas nekifogott a kapott ételekből enni. Elbeszélgettek, de sokáig nem illett maradni. A keresztanya búcsúzáskor visszakapott edényeibe a háziak néhány darab süteményt tettek viszonzásképpen. Ha nem volt, aki a gyengélkedő asszonyt rendszeresen gondozza, komaasszonya adta neki oda a hozott ennivalót, elrendezte a csecsemőt, elvégezte a ház körüli sürgős teendőket.

A szokás célja eredetileg az volt, hogy a beteg asszony külső segítséggel minél táplálóbb és kellő mennyiségű ételhez jusson. Az első világháborút követő időszakban a módos gazdarétegnél ez egyre inkább értelmét vesztette, nem szorultak rá a támogatásra, elmaradt a szokás. Egyes vidékeken viszont átértékelődött a korábbi cél: előtérbe kerültek a presztízsszempontok, ami az ennivalók szükségletet meghaladó mennyiségében, a mind költségesebb ételek készítésében, a külsőségek hangsúlyozásában nyilvánult meg. Ebben a szegényebb rétegek nem tudták állni a versenyt, így a szokás az ő körükben átalakult, immár formálisan alig szabályozott rokoni segítséggé.

A ,,TISZTÁTALANSÁG”

A gyermekágy ideje alatt gyakorolt mágikus szokások kiindulópontjukat tekintve több csoportra oszthatók. Egy részük azon ősi, a Bibliából is ismert képzetben gyökerezik, amely a nőt ezen időszakban tisztátalannak tartja. Tekintve, hogy így a néphit szerint {7-24.} mindarra ártó hatással van, amivel érintkezésbe kerül, elsősorban cselekvések tiltásáról volt szó. Legáltalánosabb, hogy ne húzzon vizet a kútból, mert megférgesedik annak vize; ha kimegy a házból, nyomában jégeső, villám jár. Amelyik fáról gyümölcsöt szed, nem terem többet, ha kenyeret szel, üszögös lesz a búza, ha asztalhoz ül, nem lesz békesség a családban. A gyermekágyi tisztulással járó váladékoknak különösen veszélyes, ártó hatást tulajdonítottak, ezért lehetőleg elégettek vagy folyóvízbe dobtak mindent, ami ezzel szennyeződött.

A ,,GONOSZ” TÁVOLTARTÁSA

A szokások másik nagy csoportja abból a képzetből fakad, hogy mind az asszony, mind a csecsemő nagymértékben ki van téve a rontás veszélyének, így nagy szerepet kapott a megelőzés. Részint az általános érvényű gonosztávoltartó eljárásokkal, eszközökkel, részint az ilyenkor sajátos ártalmakra hasznosnak vélt előírások betartásával. Leggyakrabban a „szemtől jövő” rontást emlegetik, amit az ágyat eltakaró lepedővel, az ágyba tett gonosztávoltartó szerekkel igyekeztek elhárítani. Mivel a hiedelem szerint szándék nélkül is árthat valaki, kevés látogató pillanthatott be a lepedő mögé, sok helyen még a férjnek is megtiltották. Az asszonyt illetően legfontosabb törekvés a tej biztosítása volt. Az e téren mutatkozó rendellenességeket is eredeztették szemverésből, ezért arra különösen ügyeltek, hogy a szoptatásnak ne legyen illetéktelen tanúja. A másik közismert hiedelem, hogy ha valaki, akár férfi vagy gyermek is a nő ágyára ül, arra ráragad az anya teje, s ezért nem tud szoptatni. Ez a cselekvés tiltásával megelőzhető. Ha másik szoptatós asszony jött látogatóba, már azt is hasonló következményűnek vélték, ha csak hozzáért az ágyhoz. Részben a baj bekövetkeztekor, részben megelőzésképpen leggyakoribb, hogy az ilyen vendéggel néhány csepp tejet az ágyra fejettek, amint egyes helyeken mondták: „megfejik az ágyat”. Voltak bonyolultabb eljárások is. Ezeknek lényege, hogy az ellopott tej visszakerüljön a gyermekágyas testébe. Például úgy, hogy pirított kenyérre fejve ette meg. Hogy a másik asszony se károsodjon, Hajdú megyében a kettejük tejével készített pogácsát közösen fogyasztották el. Az eresz alól kilépés tiltása az asszony vélt érdekét is szolgálta. Sokfelé ismertek olyan tartalmú hiedelemmondák, hogy így a gyermekágyast a rossz szellemek messzire csalogatták, mocsárba fojtották vagy egész életére nyomorékká tették. Ha elkerülhetetlen volt, hogy kimenjen a házból, tanácsolták, legalább húzza jól szemébe a kendőjét, vagy szoknyáját borítsa a fejére.

A csecsemő szempontjából elsősorban a keresztelésig terjedő időszakot tartották veszélyesnek, bár bizonyos védekező eljárások az avatásig, sőt azon túl is még érvényben voltak. Az ártalmak egyik csoportja a szemverés képzetében gyökerezik. Már említettük, hogy ez ellen a gyermeket is védte az ágyat takaró lepedő, mivel keresztelésig anyja mellett volt a helye. Továbbá külön biztosítani vélték oly módon, hogy fordítva adták rá a kisinget, kezére piros szalagot, hegedűhúrt kötöttek, vasdarabot (kulcs) tettek pólyájába, olvasót fűztek pólyakötőjére, sűrűn locsolták szenteltvízzel. Óvatosságból, aki ránézett, szimbolikusan megköpködte, s tilos volt dicsérni az apróságot. Ha akármi baja lett, a szemverés változatos gyógymódjait alkalmazták – s krízishelyzetekben alkalmazzák sokszor ma is. Szintén mágikus okra vezették vissza, ha az apróság sokat sírt, nem aludt. Közismert előírás szerint minden látogatónak le kellett ülnie, különben „elviszi a gyerek álmát”. Erdély egyes vidékein a nővendégek ruhájukból tépett foszlányt, {7-25.} ún. álmot dobtak az ágyra, sokszor „Legyen álmotok!” szöveg kíséretében. Különösen naplemente után nem adtak ki semmit a házból, nehogy azzal „az álmot is elvigyék”. – Megemlítendő még, hogy az ótvart, a gyermek testének bárminemű kisebesedését arra vezették vissza, hogy gyermekágyas anyját olyan nő látogatta meg, akin éppen „rajta volt a baja” (menses). Közismert gyógymód szerint az illető véres alsóruhájának mosóvizében kellett megfürdetni ilyenkor a gyermeket.

A néphit szerint keresztelésig fenyegette a gyermeket az elváltás veszélye. Ez abban állt, hogy természetfeletti lények vagy ilyen képességű személyek az anya egészséges, szép csecsemőjét a maguk rút, nyomorék porontyával kicserélik (Kálmány 1893b). E hiedelem alkalmas volt mindenféle születési, fejlődési rendellenesség magyarázatára. Bár a váltott gyerek kifejezést az idősebbek sok helyen ismerik még, a rá vonatkozó hiedelemkör részleteit inkább csak hiedelemmondák őrzik. Ugyanakkor századunk első felében is betartottak még – ha csak megszokásból is – olyan előírásokat, amelyek célja eredetileg az elváltás megakadályozása volt. A csecsemőt nem hagyták egyedül, s ha kényszerűségből így alakult, seprűt állítottak az ágy mellé, seprűt tettek a bölcsőn keresztbe, a földbe a fekvőhely mellett kést, villát szúrtak. Az asszonyt kiokosították, hogy gyermekét átölelve aludjon el. Éjjelre keresztelőig mindig maradt valaki a gyermekágyas mellett, nemegyszer virrasztott is, hátha az anya nem lenne elég erős gyermekét megvédeni. A lámpát, mécsest reggelig égették. Korábbi leírások szerint a „gonoszok” megtévesztésére az újszülöttet nem szólították nevén, kis haszontalan, pogányka, nemtudomka típusú ún. óvóneveket használtak (Lőrincze 1948).