OKTÓBER

OKTÓBER 4. FERENC (ASSISI SZENT FERENC) NAPJA

Göcsejben a vetésre legalkalmasabb hétnek az ún. ferenchetet tartották. Vásárosmiskén pedig ez a nap volt a szüret kezdete. Előtte kanászostorral durrogtattak a hegyen a gonosz, rossz szellemek elűzésére. A Mura-vidéki és szlavóniai földművesek a Ferenc-nap körüli hetet búzahétnek nevezik.

A gazdasszonyok nyírfaágat tettek a fészekbe, ha ilyenkor ültettek kotlóst, hogy a csirkék el ne pusztuljanak. Úgy vélték, a nyírfaág mindaddig, amíg ki nem kelnek a csirkék, megvédi őket az ártó, gonosz hatalmaktól.

OKTÓBER 15. TERÉZ NAPJA

Teréz napja sokfelé volt szüretkezdő nap. Egerben Teréz-szedés a neve. Teréz napját a Balaton vidékén, Baranyában is szüretkezdő napként tartották számon. A Bánátban, Bácskában asszonyi dologtiltó nap volt, amikor nem moshattak, kenyeret sem süthettek.

OKTÓBER 20. VENDEL NAPJA

A jószágtartó gazdák és a pásztorok védőszentjükként tisztelték Szent Vendelt. Szobrokat állítottak számára, melyeken pásztoröltözetben ábrázolják, lábánál kutyával és báránnyal. Ha állatvész ütött ki, azt mondták, hogy Vendel viszi az állatokat. Szent Vendelt elsősorban a Dunántúlon és a Jászságban tisztelték. E napon nem fogták be a jószágot és vásárra sem hajtották (Szabadfalvi 1961: 19–65).

A Tápió vidékén az állattartó és juhtartó gazdák ünnepe volt Vendel-nap. Nagykátán a hagyomány szerint: „Vendelke a juhászok pártfogója, őrzi a határt.” A falu szélén vagy a legelők közelében állították fel a szobrát (Gulyás É. 1985: 837). Vendel a pásztorok ünnepe a Csallóközben is. Dudaszó mellett mulatoztak ezen a napon. A Hortobágy vidékén a pásztorcsaládokban gyakori volt a Vendel név.

{7-202.} OKTÓBER 21. ORSOLYA NAPJA

A hajdúböszörményi pásztorok úgy tartották, hogyha Orsolya-napkor szép az idő, akkor karácsonyig meg is marad. Szlavóniában Orsolya-napkor takarították be a káposztát. Orsolya időjárása a téli időjárás jelzője. Amilyen idő van ilyenkor, olyan lesz a tél. A Somló-vidéken Orsolya-nap volt a szüretkezdés hagyományos ideje.

OKTÓBER 26. DÖMÖTÖR NAPJA

Az ország keleti felében elsősorban Dömötör volt a pásztorok patrónusa. Dömötör napját juhászújévnek is nevezték, mert sokfelé ezen a napon számoltak el a juhászok gazdáikkal, meghosszabbították vagy megszüntették a szolgálataikat. Egy vagy több napon át tartó mulatságokat rendeztek. Különösen nagy ünnepségek voltak Szegeden, ahol a belvárosi templom védszentjét is ünnepelték ezúttal. A juhászok a plébánia udvarán főzték a birkapaprikást, a juhásznék rétest és bélest tálaltak (Bálint S. 1977: II. 402–403). A Hortobágy környéki pásztoroknál az uradalmi pásztorok és a paraszti legelőtársaságok rendeztek Dömötör-napi mulatságokat. A juhászok elszámolását bezáró mulatságot nevezték juhászbálnak, juhásztornak, juhtornak, juhdérmációnak és dömötörözésnek is. Gyakran az egész hét ráment, amit dömötörhétnek mondtak (Bálint S. 1977: 11. 404).

A Vendel- és Dömötör-napi ünnepségek már a századfordulótól vesztettek jelentőségükből, s ezzel Szent Mihály-nap szerepe növekedett meg. Az elmúlt évtizedekben Kunmadarason és Hajdúszoboszlón Szent Dömötör napján állatvásárok voltak (Barna 1979: 117).

Dömötör napjához is fűződik szólás: „Neki minden nap Dömötör napja vagyon”, azaz bizonytalan a sorsa, de azt is jelenti, hogy részeg. „Dömötör juhászt táncoltat” – tartják Nádudvaron, azaz egyszerre utal a szólás a mulatságra és az esetleges hiány miatt „megtáncoltatott” juhászra. Zentán és környékén emlegetik a „Dömötör juhászt táncoltat” szólást azzal a magyarázattal, hogy ilyenkor már nem kedvez az időjárás a kinttartózkodásra. A Dömötör-napi hideg szelet a kemény tél előjelének tartják (Penavin 1988: 132). Turán úgy hitték, hogy a Vasas Szent Péter napján kiűzött patkányok Dömötör napján hagyják el a házat.

OKTÓBER 28. SIMON-JÚDÁS NAPJA

Ez a nap arról nevezetes, hogy Hegyalján ilyenkor kezdték a szüretet. Erről regula is szól:

Baranya falvaiban a Simon-Júdás-napi hidegre utalnak a rigmusok:

{7-203.} vagy:

Szegedi változata:

Horgoson, Zentán a juhászok elszámoltatásának napja volt.

SZÜRET

A szüret időpontja a 18–19. században hagyományosan meghatározott volt, valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szept. 29.) Simon-Júdás (okt. 28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent Mihály-napkor kezdték a szüretet. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (okt. 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (okt. 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (okt. 28.) napján.

A kisebb szőlőkben ma is a család meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót vihetnek haza. Nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat hagyományosan a bortermő vidékeken rendeztek, az aratási szokásokhoz hasonlóan. A szüreti szokásokhoz hozzátartozik az evés-ivás, ének, tánc, szüreti felvonulások és bálok. Ezeknek formája, módja az elmúlt évszázadban tarka képet mutat. A szüreti felvonulásokat a századfordulón, akárcsak az aratásit, miniszteri rendelettel egységesítették és szabályozták, mintául véve a 18–19. századi uradalmi szőlőmunkások szokásait. A múlt században és előző századokban a szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. A szokás ünnepi jellege erőteljesebben érvényesült, mint e században.

A szüreti hangulatot érzékelteti a múlt századi szatmári leírás részlete: „Hangzik a nóta, dalok, lövöldözés, röppentyűk látszanak a légpályán, rajgók a föld színén, öröm és vígasság van mindenűtt, mint bortermő földekhez illik” (Réső Ensel 1867: 251).

A somlói leírás kicsit részletesebben írja le a szüretet, az elmaradhatatlan gonosz, rossz szellemeket elűző zajcsapásokkal: „A vinczellérek, mintha mozsarakat sütögetnének, úgy dongatják abroncsoló sulykaikkal a hordókat. A szedők pedig szüreti dalokat zengenek a »Bort ittam és boros vagyok« s a

{7-204.} A csöbrösök illendően felpántlikázva, bodor pipafüst között czipelik a megtelt csöbröket. Itt amott szól a zene, közbe közbe durran a puska, száz meg száz torok kiáltásától kísérve” (Réső Ensel 1867: 242).

A következő, ugyancsak múlt századi szüretről szóló két beszámolóban a szüreti szőlőkoszorút is emlegetik.

A hegyaljai szürettel kapcsolatos az alábbi részlet: „...nézzünk ide, hol most készítik épen a szőllőhegy birtokosának a koszorút nagy gazdag gerezdekből, van közte dinka és gahér, meg egy két mezei virág is. Mikor aztán elkészült, két fehérbe öltözött piros arczú leányka czifra rúdon vállára emeli, s úgy viszi, a czigányok és szedők csoportjától kísérve, végig az utczákon. Itt ott megállnak, hogy a körülöttük levő legénység megkínálhassa a tavaliból az elejökjötteket, s midőn hazaérnek, felfüggesztik ott valamelyik szobába a koszorút, s tiszteletére reggelig esznek, isznak és tánczolnak” (Réső Ensel 1867: 147).

A cserháti szüret leírásának részletében pedig ezt olvashatjuk: „nálunk a szüret bevégeztével, tarka barka néptömeg közepén, az úgynevezett vinczellér áll czifra kalapban, jobb karján különbféle szőlőből ügyesen összefont koszorú függ, bal kezében szőlővel kirakott botot tart, és a csapat kíséretében népdalokat hangoztatva, egész méltósággal indul le a hegyről a borház felé, melyben már harsog a zene, melyben nagy mulatság van készülőben, a borház előtt megáll a csapat, a vinczellér leemeli a kalapját rövid üdvözlő beszéd után, a koszorút a háziasszonynak, a botot pedig a háziúrnak nyújtja át, s ezen eredeti szokásos jelenet után, a tömeg pompás vacsorába s mulatságba részesül; előállnak a szögverők, húzzák keservesen, a szüretelők pedig rakják a csárdást egész reggelig” (Réső Ensel 1867: 84).

Az e századi szüreti szokások leírásánál feltűnő, hogy ez alkalomra tisztségviselő szereplőket választanak, és a felvonulásokban a farsangihoz hasonló maszkos alakok tűnnek fel. Topolyán a nagybirtokon a cselédek szüreteltek, kiskertekben a család. Ez utóbbiaknál citerára, tamburára mulattak.

Mikor a szüret befejeződött, megtartották a szüreti bálokat. Külön az iparosok, a gazdalegények, a szegények. Szüreti felvonulást is rendeztek, választottak bírót, bírónét a legügyesebb csőszlányok, csőszlegények közül. A bíró kíséretéhez tartozott két pandúr, két kisbíró és két cigány. Az utóbbi kettő feladata volt, hogy cigánynak öltözve mókázzanak. A bíró és bíróné kocsiját a két pandúr kísérte lovon, mögöttük lányok ültek a kocsiban, virágkoszorúval díszített kosarakkal. A legények a lányok mellett lovagoltak. A szőlőben leszedtek annyi szőlőt, amennyi a bálterem díszítésére kellett. Nagy fürtöt készítettek, amit a fő helyre tettek. Ezt az éjszaka folyamán ellophatták, vagy a végén kisorsolták. A csőszlegények és -lányok feladata volt, hogy vigyázzanak a szőlőlopásra. A nagygazdák, iparosok szüreti bálján a húszas évektől stilizált „magyar ruhában” jelentek meg a lányok. Csőszbált Topolyán 1948-ban tartottak utoljára (Borus 1981: 96–97). Szüreti bálokat Kalotaszegen csak az alszegi falvakban tartottak. Október 6–20. között rendezték ezeket. A falvakban egy napon tűzték ki a szüret idejét. A szőlőbe az asszonyok ennivalót vittek. A zenészek végiglátogatták a szüretelő családokat. A legények a zenészekkel előbb hazaindultak a táncterembe, ahová csak azok a lányok mehettek, akiket a legények elhívtak. Reggelig mulattak. A második világháború óta a családok nem szüretelnek egyszerre, így a bált a szüret után két-három héttel tartják. Egy-egy család vállalja fel a rendezését, a gazdát bálkirálynak nevezik. Ketesden szőlővel díszítik fel a termet, a közepébe pedig nagy szőlőkoszorút függesztenek. Akinek sikerül szőlőt {7-205.} lopnia a koszorúból, bírságot fizet. Magyar ruhás csőszlányok és legények vigyáznak a szőlőkoszorúra (Vasas–Salamon 1986: 159–160).

Turán szüretkor birkát vágtak, gulyást készítettek belőle. Este tánc is volt. Maskarákba öltöztek: csendőrnek, koldusnak, pásztornak. Bekiabáltak: „Be engedtek-e vagy nem? Meg akartok halni vagy nem?” A válasz az volt: „Ha jók vagytok begyühettek, ha rosszak vagytok, mehettek tovább!” Ezután beléptek, vacsoráztak, ettek, mustot ittak és részt vettek a táncban (Schram 1972: 132–133).

A Tokaj-Hegyalján megrendezett szüreti mulatságok ma is élnek, idegenforgalmi látványosságok. A felvonulás élén két leány halad, köztük egy legény, aki az ún. kapáscímert viszi. Mögöttük megy a két sáfár, utánuk pedig két legény a baksus figuráját viszi. A baksus hordón keresztbe tett lábbal ülő figura, lopótökkel és pohárral. Őket követik a szőlőkoszorút vivő lányok, szekéren, vontatón. Leányok, legények, gyerekek kereplővel zajonganak. A felvonulás résztvevői között maszkos alakok is vannak. Például nőnek öltözött férfi, aki a nézők karjára rafiát köt, s akinek megváltásul fizetni kell. A felvonuláshoz tartozott a kádártánc. A baksus figurája megfigyelhető Mádon, Olaszliszkán is. A menetben található még keréken forgó bábu, táncos kerék. A keréken forgó pár figurája helyenként megtalálható a farsangi, sőt az aratási felvonulásokban. A bodnártánc Erdőbényén és Mádon volt ismert. Nemzetiszínű szalagokba csavart abronccsal táncoltak a férfiak. Ujváry Zoltán megállapította, hogy a tokaj-hegyaljai bodnártánc, baksus figurája és a keréken forgó bábuk német eredetűek, melyek azonban néhány emberöltő alatt a tokaj-hegyaljai szüreti felvonulás kedvelt hagyományává lettek (Ujváry 1975: 70–92). A két világháború között nemcsak a bortermő vidékeken rendeztek szüreti felvonulásokat, bálokat. Például a Bódva vidékén a felvonulás főszereplői a csőszgazda, csőszgazdáné, bíró, bíróné, a kisbíró, kisbíróné, csőszfiúk, csőszlányok voltak. A magyaros ruhába öltözött lányok és legények ökrös szekereken vonultak végig a falun. A tánchelyiségbe felakasztott szőlőfürtöket a csőszgazda és csőszgazdáné őrizte, és aki lopni próbált, azt tréfásan megbüntették. A mulatságot reggelig tartó tánc fejezte be. Hasonló jellegű felvonulás volt Hajdúböszörményben, melyen lovas legények és különféle maskarások is részt vettek. Tiszafüreden a menet élén ugyancsak lovas legények haladtak, utánuk a bíró, bíróné, a kisbíró dobbal, majd a szüretelő lányok és legények, azután a cigányzenészek. Leghátul a jelmezesek kiabáltak: a fakanalat áruló szlovák: „Fakanalat, fakanalat!”, a drótostót: „Drótozni, drótozni!”, a toll- és rongykereskedő: „Csontot, rongyot, ruhadarabot!” (Ujváry 1983: III. 192–193). A Vas megyei Bük községben, ahol a szőlőtermesztésnek egyáltalán nem volt jelentősége, a két világháború között népszerű szüreti felvonulás csak néhány éve szűnt meg. Ökrös és lovas fogatokon vonultak végig. A felvonulásban maskarák is részt vettek. A zenészek az egyik szekéren egy boroshordó körül ültek.

KUKORICAFOSZTÓ

Őszi társasmunka a kukoricafosztás. A kukoricafosztó elnevezései a magyar nyelvterületen változatosak. Nevezték tengerihántónak, a nyelvterület keleti részén máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak. A résztvevőket általában meghívták, de például a Bácskában a kapura tűzött zöld gally jelezte, hogy abban a házban kukoricafosztás lesz.

A baracskai kukoricafosztásról így ír a múlt századi szokásgyűjtemény: „Szt. Mihály után, hogy a kukoriczát hazahordják a gazdák, fosztásra a falu legényeit és leányait meg {7-206.} szokták hívni, mert áldott a sok kéz. Este a tehetősb gazdák zenét is fogadnak, s a gyülekezők e mellett végezik a munkát, a nők a fosztással vesződnek, a férfiak pedig a java kukoriczát szépen összefonják minden alakba, s ha egy-egy nagyobb fonást elvégeznek, tánczra kerekednek. Munka után enni, inni s némelyek kukoricza részt is kapnak. Hol zene nincs, ott énekszóval ülik meg ezt a napot” (Réső Ensel 1867: 57).

A szatmári kukoricafosztás rövid leírásában utalás történik az ekkor is szokásos maszkos játékra: „Nevetséges bohóckodás adja magát elő a »máléhántás« idején, midőn a házba gyűlt tömeg közé egypár bukfencz vettetik; kik suskával bő öltönyeiket roppant vastagságúra tömték, s mázos arczokkal amazok rettegő hüledezésére előgurulnak” (Réső Ensel 1867: 250).

Századfordulói adat szerint: „Szokásos Szegeden az udvarok közepére garmadába hordott kukoricát muzsika- vagy cimbalomszó mellett fosztani, a mint itt a »kukoricahántást« nevezik. Alkonyatkor felhangzik a muzsika vagy cimbalomszó, egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok, legények letelepszenek a garmada köré s elkezdenek víg nótázás közben fosztani. Egy-egy rakás megfosztása után táncraperdülnek, majd fosztanak tovább. Közben-közben főtt vagy sült kukoricát, olykor jó zsíros pogácsát meg borral tele kulacsot hordanak szét köztük. Ha sok a kukoricafosztó a víg muzsikaszó mellett hamarabb készen vannak a nagy garmada megfosztásával, aztán

felhangzik a táncszó és táncolnak hajnal hasadtáig” (Kovács J. 1901: 321).

Századunkban is még sokáig dívott a kukoricafosztás. A Bódva vidékén hívás nélkül mentek, ha meghallották, hogy valahol kukoricafosztás van. Nóta és tréfálkozás mellett dolgoztak. A háziaktól főtt kukoricát kaptak, és üszögös kukoricával kenegették tréfából egymást.

Kalotaszegen a máléhántást októberben kezdték. A század elején még elevenen élt a mesélés, különösen Ketesden. A legények üszkös kukoricával bekocsmolták, becsumázták, beüszkölték a lányokat. Aki piros kukoricacsövet talált, mehetett lefeküdni. Inaktelkén azt játszották, hogy a kukoricahajat egymás fejére tették:

Ilyenkor mindenki a fejéhez kapott, hogy nem az ő fején van-e. A háziasszony szilvát, almát, diót, főtt kukoricát, sült tököt adott a segítőknek.

Munkaserkentő játék volt a faluhántás: minden egyes kukoricacsőnél sorban kikiáltották a falu lakóit. Ha hiányos szemű kukoricát találtak: „anyósodnak annyi foga legyen” – kiáltották (Vasas–Salamon 1986: 158).

A kalotaszegi Nyárszón főleg a legények mentek a lányos házakhoz megkérdezni, hogy „kell-e hántó?” A kukoricát a szoba tükör felé eső részében fejtették. Főtt csöves kukoricával és mézes kukoricával kínálták a segítőket. A lányok arcát a legények {7-207.} tréfából itt is üszkös kukoricával kenegették. A tengeri héjában meghengergették egymást a lányok, a piros csöveket pedig elkapkodták a legények, s azt csókkal kellett kiváltani. Turán a kukoricafosztóba rokonokat, jó barátokat hívtak meg. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben fosztottak. Szilvával, süteménnyel, itallal kínálták a segítőket. Énekeltek, beszélgettek.

A nagykőrösi tanyavilágban a két világháború között, kismértékben még utána is a fiatalok egyik legfontosabb szórakozási alkalma volt a kukoricafosztás. Nagylányok és legények mehettek oda. A jó énekest felültették a rakás tetejére, neki nem kellett egész este dolgozni. A fosztásért a háziaktól vacsorát, kalácsot, szőlőt, főtt kukoricát kaptak. Fosztásdíjba csinálták a butykost: 12–13 vagy dupla mennyiségű kukoricából a csöveket a hajánál fogva összefonták demizson alakúra, amelyet odahaza megőriztek, s végül a tyúkokkal etették meg. Ilyeneket ma is készítenek fosztások, kukoricatörés alkalmával. Bükön a szomszédok, környékbeliek, tízen-tizenöten összejöttek. „Ott aztán vót cirkusz, mikor találtak egy-egy üszkös kukoricát, az jó fekete, avva jó kikenték a lányokat. Úgy kikenték sokszor, hogy ölig vót kimosdani” (Tátrai Zs. gy. 1978).

Kukoricafosztás alkalmával játszott dramatikus játék az iklányberényi tinóvásár-jelenet. Egy legény fejmagasságban botot tartott, arra cserépfazekat vagy edényt tettek, a játékost pokróccal letakarták. A kukoricafosztóban eladásra kínálták. A jelenlévők alkudoztak az állatra, de nem tudtak megegyezni. Végül a „gazda” fejbe ütötte a jószágát, az elesett, majd azután felkelt és mentek tovább a másik helyre (Ujváry 1983: III. 182–183).

Nádudvaron csürhét jártak. Egy legény alakította a kondást, a többiek alkalmas pillanatban megrohanták a kukoricát. A lányok csövekkel dobálták a maskurásokat, akik arra törekedtek, hogy a kukoricahéjon meghempergethessék, megölelhessék a lányokat.

Ujváry Zoltán bőven szól az alakoskodó, maskarás játékokról, melyeknek egyik alkalma lehetett a kukoricafosztás is (Ujváry 1983: III. 148–184).