{6-63.} A MAGYAR NÉPZENE DIALEKTUSTERÜLETEI

I. Dunántúl

I/1. Szlavónia (Kiss L. 1961; 1966). Az itteni magyarság néhány elszigetelt faluja mocsarakkal körülvéve, más nemzetiségű népességgel a szomszédságában egyrészt el volt zárva a többi magyar területtől, másrészt átvészelte a török hódítás viharait. Ennek köszönhető, hogy igen sok régiséget őrzött meg az egykori magyar egyházi és világi énekkincsből, ami különösen a virrasztás szokásához kapcsolódva maradt fenn; ugyanakkor egykori és újkori érintkezési lehetőségei egyaránt a Délkelet-Dunántúlhoz kapcsolták, elsősorban Baranyához, amellyel a középkorban közös vármegyét alkotott. Így – bár a Dráván túl fekszik – zeneileg a Dunántúlhoz tartozik. Az idetartozó néhány falu Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu (Szerém és Verőce m.), valamint néhány puszta délebbre, Pozsega megyéből. A vidék zenéjéből először Garay Ákos hozott fonográffelvételeket, később Kiss Lajos többévi alapos gyűjtőmunkája tárta fel teljesen a terület hagyományait. Az egykori közmagyar énekkincs középkori és főleg 16–17. századi emlékeit gazdagon díszített előadásban sikerült itt fölvenni, s ezért sok az egyezés a szintén sok zenetörténeti anyagot fenntartó bukovinai székelyekkel. Ebben a vonatkozásban viszont el is tér a Dél-Dunántúltól, ahol eddig ilyen jellegű anyag nem került elő; ugyancsak eltér abban, hogy az új stílus szinte el sem jutott ide, sőt a régi dalok közt is aránylag kevés dunántúli típus él itt tovább: a „Haj Dunáról fúj a szél” köztük a legjellemzőbb dallam. Ugyancsak egyezik a „karikázás” énekes szokásának fenntartásában, amelynek legrégiesebb formáit lehetett még körükben feltalálni.

{6-65.} A 92. példa Dobai István éneke a 17. századból. (Dallamát lásd Bartha 1935: 50. sz. és Pálóczi Horváth 1953: 191. sz.)

I/2. Dél-Dunántúl (Morvay–Pesovár 1954). A jelenlegi Magyarország egyik leggazdagabb és legrégibb hagyományú területe (Zala, Somogy, Baranya, Tolna, Fejér m., valamint a Sárközzel közös hagyományú bal parti Duna-mellék). Erre a területre jellemző Bartóknak a dunántúli dialektusról adott leírása, mindenekelőtt az ingadozó terccel és szeptimmel való előadás ötfokú dalainkban. A kvintváltó dallamstílus is itt él a legerősebben. Ugyanakkor ezen az egykori klasszikus nagybirtokterületen az itt élő gazdasági cselédek, juhászok és kanászok tartottak fenn egy sor kanásznótát, pásztor-, betyár- és rabéneket, amelyek mind zenei hagyományunk legrégebbi rétegeit képviselik. Nem véletlen, hogy az MNT VI. kötetében – a kvintváltó ötfokú dallamstílus első típusai közt – négy (ami tulajdonképpen öt) kizárólag erről a területről került elő nagy számban, további kettőnek pedig itt fordult elő a legjellemzőbb és legtöbb változata (I–III., VI. és VII., IX.). Néhány további jellegzetes dél-dunántúli dallam: 4., 6., 7., 10., valamint az alábbi 93–98. példa:

{6-68.} (a–h) Martin 1979a: 18; i–j) Karád, Somogy m. 69 é. asszony. Vikár L. gy. 1954)

Itt maradt fenn a karikázóban a középkori énekelt lánc-, illetve körtánc a legteljesebb formában: különböző ritmusformákat és tempókat változtató ún. „proporciók”-kal és aszimmetrikus ritmusokkal (94–97. példa; erről a későbbiekben még szó lesz). S a siratóéneklés hagyománya is erősen él tovább, bár az itteni siratók nem mutatnak egységes képet: a többféle hangnem, kadenciasor és hangterjedelem inkább egy sokfelé elágazó fejlődésre vall. Az új stílus dalai viszont már az első gyűjtések idején el voltak terjedve a vidéken, ami az Alfölddel való szorosabb kapcsolatra és bizonyos nyitottságra vall az új hatások befogadása tekintetében. A regölés szokásának átnyúlása erre a területre viszont az Északnyugat-Dunántúllal való kapcsolatokra utal, egyúttal ismét a hagyományőrzés nagyobb fokáról tanúskodik.

I/3. Északnyugat-Dunántúl (Vas, Sopron, Moson, Győr, Veszprém m. – Békefi 1976; 1977). Ez a terület – Veszprém megyét kivéve – a lényegesen kevesebb hagyományt őriz, mint a délkeleti. Polgárosultabb parasztsága új stílust és a népies műdalt énekli legszívesebben. Ugyanakkor bizonyos sajátos hagyományok csak – vagy leginkább – itt maradtak fenn: a körverbunk tánc, aminek saját hangszeres zenéje van; a regölés legrégiesebb elemei a Vas megyei Bucsun és Dozmaton kerültek elő; a Szigetköz (csakúgy, mint a Csallóköz) rengeteg dudanótájáról ismert; viszont ez az az egyetlen magyar terület, ahol az új, rendszeres gyűjtés sem tudott siratót feltárni (kivéve az elzártabb Őrséget, ahonnét egy-két töredék és paródia van fölvéve).

2. Fekete föld termi a jó buzát,

Bakony erdő neveli a bëtyárt.

Szép csárdásné, viselje kend gondját,

Majd mëgkapja érte a jutalmát!

3. Sümeg felől fújdogál a szellő,

Jön a zsandár, mint szél, mindënfelől.

De én bëtyár, csak magam ögyedül

Sürgök-forgok a fegyveröm körül.

4. Isten hozzád, Sümegnek városa,

Én már többé nëm lëszëk lakósa.

Terëmhet már zöld füvet lapossa,

Kis pej lovam többé nëm tapossa.

{6-71.} A 100. példa szövege e betyárballadának dallammal följegyzett változatai közt a legteljesebb. Egy peremre szorult hagyomány példája.

I/4. Dunazug és Csallóköz (Pest m. dunántúli része, Esztergom és Komárom m. déli részei). Részben érdekes hagyományok, részben teljes polgárosultság jellemzi. Került elő innen még sehol másutt nem ismert balladatöredék is, viszont egyetlen sirató sem. Inkább a dudanótaszerű táncdalok és az új stílus található meg. A következő dal jellemző e vidékre: variánsai – különböző hangnemi variációkkal – Komárom megyéig megtalálhatók.

Az alábbi pedig a csallóközi dudanóták egyik legrégiesebbje:

Igen érdekes az énekes magyarázata, hogy miért éneklik néha dúr terccel: „mert a duda is azt mondja” – vagyis nem lehet rajta moll tercet játszani.

II. Északi sáv (Ág 1974; 1979)

II/1. Zobor-vidék (Nyitra körül, Csehszlovákiában, nemzetiségek és hegyek közé zárt falvak: Zsére, Ghymes, Menyhe, Béd, Kolon, Bodok, sőt még Bars megyében is néhány falu, mint Csitár). Az Erdélyen kívüli magyarság legrégiesebb, leggazdagabb zenei hagyományú területe. Több, csak Erdélyből ismert típus került elő innen (akárcsak balladában), emellett van néhány kizárólag itt fennmaradt dallam is. Különösen gazdag és egyedülálló stílust őriznek lakodalmas dallamaik, amelyek még mint valódi rítusdalok a lakodalom gazdag szertartásához kapcsolódnak (MNT II. 204–294; HFM 2. 3/ab–4a–g). A siratók legelső példányai itt kerültek elő, s máig itt van a leggazdagabb lelőhelye a kis siratónak és a nagy forma északi típusának. Különösen sok akusztikus hangsorú dallam került elő igen leszűrt formában (lásd az 51–52. példát). Kodály első gyűjtései óta számon tartunk itt egy négyfokú formát (lásd a 16. példát), amely kizárólag az itteni falvakból került elő – bár hasonló hangkészletű (ugyanakkor do–re–mi-n induló és mozgó) rokonai Erdélyből nagy számban maradtak fenn. Sőt, bizonyos aszimmetrikus ritmusú daloknak olyan változata is előkerült innen, amelyben az egyenletesen futó nyolcadok közt nem mindig azonos helyen vannak a negyedek, hanem versszakonként változóan, ami régies sajátság, s a variálásról szóló fejezetben tárgyaljuk. (Lásd a 107. dallamot és variánsait: Pt 494–495, illetve 151. példacsoportunkat.)

{6-75.} II/2. Palócvidék (Hont–Gömör–Nógrád–Heves–Borsod–Abaúj m.). A mai Magyarországnak szintén egyik hagyományőrző területe, amely azonban dél felé, az Alföld felől jövő hatások felé nyitott. Ezt a sok alföldi pásztornóta elterjedése árulja el, valamint az új stílus igen gazdag virágzása. Ez a stílus azonban még bizonyos régies elemekkel ötvöződik: a díszítés legelemibb maradványai lépten-nyomon feltűnnek; az előadás lassúbb, mint az Alföldön (Borsai 1959); egyre több pentaton fordulat jelentkezik az itteni variánsokban, érdekes módon újabb időkben egyre halmozódva. A területnek igen sok olyan dallama van, amelyeknek ez a fő elterjedési területe. Továbbél igen gazdag hagyományban az „északi” sirató és a kis sirató; egyes archaikus pontjain (Hugyag, Őrhalom, Ipolyvarbó) feltűnnek még a lakodalom gazdag szertartásai dallamaikkal. Számos régies dudanóta került elő innen, s ezek különböznek a csallóközi, jobbára dúr típusoktól (30., 32. példa). A terület régies voltát jelzi a nagy dallambőség is, ami az itt élő típusok rendkívül nagy variánsmennyiségét okozza. (Lásd a 8., 33–34., valamint az alábbi 108–109. példát.)

III. Alföld

III/1. Közép-Alföld (Szendrey Zs.–Kodály 1924; Vargyas 1954b). Már Bartók megállapította, hogy a régi hagyomány legkevésbé az Alföldön maradt fenn; ugyanakkor az új stílus elterjedésének itt van a központja. Aminthogy a nyelvterületnek is központja, s a társadalmi fejlődésben is legelöl jár: parasztsága a legpolgárosultabb gazda, vagy a leglázadóbb agrárproletár.

Ennek ellenére bizonyos vonások tanúskodnak korábbi hagyományainak gazdagságáról, illetve arról, hogy akkor is vezető szerepe volt a magyar népzenei hagyományok alakításában. Már Bartók megállapította, hogy az Alföldre jellemzőbb az 5. fokú főkadencia – tehát a dallam első felének megállása a hangsor kvintjén –, míg a sokkal nagyobb számú erdélyi változatok inkább a b3 fokon való megállást mutatják (s a Dunántúlra sokszor az 1. fok jellemző, lásd a 97. példát). Már akkor megjegyezte Bartók, hogy a kvintváltó felépítés szerint az 5. fok a logikus (minthogy kvinttel magasabb a záróhangnál, az 1. foknál). De a sokkal gazdagabb hagyományú Erdély sajátságát akkor még „eredetibb”-nek gondolta. Ma már tudjuk, hogy ebben a vonatkozásban az Alföld őrizte meg jobban az eredeti sajátságot (Vargyas 1961b). Hasonlót tapasztalunk a siratóban is. Bár az Alföldről aránylag kisebb számú siratót sikerült följegyezni, ezekben mégis több a nagy sirató kvartváltásra kifejlesztett kadenciasora (5, 4, 2, 1. fokok), tehát a végső logikájú nagy sirató. (Ilyeneket találtak a gyűjtők még az Alfölddel szoros érintkezésben levő dunántúli Bátán a Duna mellől, valamint ötfokúsítva Gyimesből.) Sokszor a pásztorhagyományok tartanak itt fenn valamely régi hagyományt, minthogy a pásztorság elkülönült élete sok archaikus vonást őrzött meg. Ilyen egy szo-pentaton pásztordal, amely az Alföldön és az Alföldre nyíló északi völgyekben került elő vagy 10-12 változatban:

2. Egy-két hete vagy már három,

Mióta számadóm várom.

Amoda jön, amint látom,

Fecskehasú szamárháton.

3. Jó napot, kedves bojtárom!

Csak azt kérdem, (hogy) van-é károm?

Nincsen károm, de nem is lesz,

Míg e falka kezemen lesz.

4. Még azt mondod, (hogy) nincsen károm?

Hol a vezérürüm, három?

Kutyák itták meg a vérét,

Tímár vitte j el a bőrét.

5. Tele a bográcsom hússal,

A kulacsom piros borral.

Egyél-igyál jó bojtárom,

Mert tetőled nem sajnálom!

{6-78.} Sokáig ez volt az egyetlen nyilvántartott szo-végű ötfokú dalunk. Jellemző, hogy Erdélyben egy la-végű változata került elő, a Dunántúlon pedig egy do-végű, már dúrnak látszó variánsa.

Az is az alföldi dallamvilág jelentőségét mutatja, hogy sok pásztornóta innen hatol be az újabb időkben, szinte a szemünk láttára, Erdélybe, a székelységhez, s már korábban az északi palócvidékre. Az utóbbiakban a szöveg sokszor Hortobágyot, Tiszát és alföldi helységeket emleget.

A fentieken kívül a 69. dallam is túlnyomórészt az Alföldön van elterjedve. Különben a balladatapasztalatok is erősítik a dallamokból levont tanulságot. Néhány balladánk csak az Alföldön maradt fenn (néha egyetlen példányban), de az összehasonlításból kiderült, hogy magyaroktól került a morvákhoz, bolgárokhoz, tehát valamikor az egész nyelvterületen elterjedt lehetett (Vargyas 1976).

III/2. Felső-Tisza-vidék (Szabolcs–Szatmár–Bereg–Szilágy m. – részben az északkeleti végek: Ugocsa, Zemplén, Máramaros). Egy másik archaikus terület, amelyet a legújabb gyűjtés, főként a tánckutatás fedezett és tárt föl teljes jelentőségében. A Dél-Dunántúllal vetekszik, s a mai Magyarország második legarchaikusabb dialektusa. Különösen a tánccal együtt járó dallamokban találunk jellegzetes, máshol nem ismert darabokat vagy sajátos variálási-alkalmazási módokat. Ez abból a tényből fakad, hogy itt alakult ki és innen terjedt el az új magyar tánctípus, a csárdás „közmagyar” formája. Itt él máig feszes ritmusú táncdal formájában, énekben és hangszeres előadásban is a máskülönben parlando előadású, 12 szótagos „Kiszáradt a tóból mind a sár mind a víz” – itt „Amerre én járok, még a fák is sírnak” szöveggel (114a–b), ami az egyetlen általánosan ismert {6-81.} 12-es az Erdélyen kívüli területeken.

A következő dallamok még jellemző táncdalok a vidékről

{6-82.} Itt él tovább a kállai kettős, mind a tánc, mind dallama, ami valamikor országszerte ismert lehetett, miként azt 18–19. századi följegyzések mutatják.

A legnagyobb régiséget azonban a botoló tánc és dallamai őrzik. E táncban és dallamaiban maradt fenn legtisztábban a „proporciós” gyakorlat: ugyanannak a dallamnak különböző páros és páratlan ütemfajtákban és különböző tempóban való előadása. Martin György ismerte fel ezt a jelenséget az itt élő cigányok botolóiban. Ez természetesen azt jelenti, hogy az itteni magyarságnak is sokáig kellett e hagyományt őriznie – amiről ennek a pásztorok közt fellelhető maradványai is tanúskodnak.

A siratónak itt különleges típusai alakultak ki: a fríg hangzású (136a–b példa) és a 4,1 kadenciás (MNT V. 108–112, 122–126, 133). És természetesen itt is gazdagon virágzik az új stílus, ami alföldi jellegzetesség. S már itt kezdenek feltűnni a „jaj-jaj”-jal kitoldott formák, amiből a Mezőségen egy gazdag stílus bontakozott ki (lásd a 61. példát).

IV. Erdély (Jagamas–Faragó 1974; Kallós 1970)

IV/1. Kalotaszeg. Erdély legpolgárosultabb vidéke, amely a magyarországi tájakkal a legszorosabb kapcsolatban van. Ennek köszönhető, hogy zenei hagyományai a legkevesebb régiséget őrzik: a Kolozsvári Folklór Intézet egy kalotaszegi falu monografikus feldolgozása során 90%-ban új stílusú dalokat talált. Ugyanakkor a magyar szóló férfitánc legfejlettebb fokát a kalotaszegi legényes jelenti, s hozzá gazdag hangszeres tánczene kapcsolódik. Siratóik pedig – a szabolcsi-bihari különleges fejlődésű terület mögött – újra a klasszikus siratótípusokat képviselik, elsősorban a kétkadenciás dúr hexachordos kis siratót.

A 119. ritka dallam, csak Kalotaszegen éneklik. A 120. Moldvában is ismert, de mint halottas egyházi népének.

IV/2. Mezőség (Közép-Erdély. – Kallós 1970). Mint összefüggő és nagyon is egyéni dialektust csak a legújabb időkben fedezték fel, főleg Kallós és a Kolozsvári Folklór Intézet gyűjtései révén. Legfeltűnőbb sajátossága a „Jaj-nóták” csoportja és a hangszeres tánczenében jelentkező aszimmetrikus kíséretritmus. A „Jaj-nóták”-ban jelentkező strófafelbontás, illetve kitoldás innen terjedt el egyrészt délkeletre a székelyekhez, másrészt északra a szatmári románokhoz, ahol Bartók először találkozott vele. Ő azt hitte, hogy a négysoros székely dallamokat ez a román népcsoport bontotta fel 2–7 soros, illetve {6-85.} versszakonként váltakozó sorból álló dallamokra; a székelyeknél talált néhány ilyen dallam pedig (Pt 308 és 60/a példák) románoktól „visszakerült” magyar dallam (Bartók 1924: XXIII. L., 3. j.). A mezőségi dialektus rengeteg ilyen dallama eldöntötte a kérdést: itt alakult ki ez a „felbomlás”, s innen terjedt el minden irányba – magyarokhoz is, románokhoz is (Paksa 1977).

A mezőségi magyarok igen gazdag és archaikus táncélete őrizte meg az aszimmetrikus ritmusok egy sorát (9/8, 11/8 stb.), ugyanakkor a kötött „táncrend”, az egymás után kötelező sorrendben következő egyre gyorsabb táncok tempója és ritmusa további archaikus proporciós sajátságok felismerésére adott lehetőséget. A kíséretritmusok pedig hatottak az énekes előadásra is (ámbár fordítva is elképzelhető a hatás): számos esetben ugyanezek a ritmusok jelennek meg az énekelt dallamokban is.

Ugyanakkor a régi, csak székelyektől ismert típusok előkerültek itt is, s különösen jellegzetes régiség, hogy a do–re–mi-dalok és a szo-pentatónia is él néhány jellegzetes példával ezen a területen. Az új stílus pedig hasonlóan, mint a palócoknál, lassúbb előadásban és díszítve hallható, tehát „visszaarchaizálódott”.

IV/3. Székelység (Bartók–Kodály 1923). A ballada múlt századi felfedezése, majd Bartók, Kodály, Lajtha, Molnár Antal népdalgyűjtései óta a régi magyar néphagyomány leggazdagabb lelőhelyének tartjuk. Az egész magyar nyelvterületen itt találták meg teljes virágjában a díszítéshagyományt; a székelységnek köszönhetjük az ötfokúság megőrzését, hiszen Bartók csíki gyűjtésében tömegével kerültek elő a tiszta vagy erősen pentaton dallamok. Nyomában rögtön Kodály is Csíkba ment gyűjteni – majd tovább a bukovinai székelyekhez; követte őket Lajtha és Molnár Antal is. A régi dalok típus- és variánsgazdagsága alapján szinte a régi magyar népzene megismerése is ennek a területnek volt köszönhető. Amellett egy olyan ötfokú stílus is felszínre került itt nagy számban, amit a nyelvterület más részén nem találtak meg – kivéve a Zobor-vidéki alfaját: a do–re–mi-n mozgó sajátos típusokat. Mindenképpen a székelység, főleg Csík, és a Vikár Béla által felkutatott Udvarhely képviselte hosszú ideig a magyarság zenei hagyományainak leggazdagabb és legrégiesebb fokát.

Az időközben eltelt hatvan-hetven esztendő alatt ez a kép kissé megkopott. Az újabb gyűjtésekben egyre ritkábban kerülnek elő az egykor gyűjtött dallamok, viszont Csíkban is sokszor bukkannak fel az Alföld régi dallamai és szövegei, főként betyár- és rabénekei – mint újabban beszivárgott divat. S az egykori gazdagság, variánsbeli sokféleség mögött is egyre inkább fölsejlik egy-egy közmagyarnak bizonyuló (alföldi) sajátság, típus végső szétvariálódása, például az első felében moll tercre leereszkedő, tehát 7 |b3| b3 zárlatú sok dal, az alföldi 5-ös főkadenciájú dalokhoz képest. Mindezek, magával a hagyomány példátlan gazdagságával együtt, a peremvidékek jellegzetességei.

De éppen a peremvidéken meghúzódó gazdag hagyomány jelenti fontosságát is. A székelység és a szomszédos erdélyi területek szívós hagyományőrzése nélkül alig ismernénk a régi magyar népzenét a maga igazi valóságában, s így ez a dialektusterület messze felülmúlja az összes többit jelentőségében. (Lásd az alábbi 125–126. példát, továbbá a 14–15., 17–18., 28–29., 38., 53–55., 59., 65. példát.)

Csak a gyűjtés sajátosságainak köszönhető, hogy siratót a régi gyűjtés éppen innen nem hozott felszínre, s az újabb is csak szórványosan. Nyilvánvaló, hogy a nagy tömegben előkerülő régi dalok szépsége és fontossága annyira lekötötte a gyűjtők figyelmét, hogy nem jutott eszükbe a siratók után kérdezősködni. Viszont az újabb időkben bukovinai székelyektől előkerült gazdag siratóhagyomány kétségtelenné teszi, hogy a székelység körében is kellett élnie e műfajnak. (MNT V. 2-2 siratót közöl Csíkból és Udvarhelyből.) Az új stílus viszont már megjelent köztük az első gyűjtések idején.

{6-89.} IV/4. Bukovina (Bartók–Kodály 1923). A 18. században kivándorolt székelyek hihetetlen szívóssággal ragaszkodtak egykori származásukhoz, nemzetségük-rokonságuk leszármazásuk adatai egy-egy ember emlékezetében is bámulatosan megmaradtak (tudunk arról, hogy egyetlen személy több száz fölmenő és oldalági rokonát tartja nyilván); ennek köszönhető, hogy zenei hagyományaikat még a székelységnél is fokozottabban ápolták. Mindazt az egykori dallamkincset, amit Bartók és Kodály gyűjtéséből ismerünk, szinte teljes egészében hallani lehetett még a visszatelepült bukovinai székelyektől. Megkülönböztető dialektussajátságuk egyfelől a régi magyar történeti énekkincs fennmaradása, ami egykori énekeskönyveik gondos őrzésének is tulajdonítható (köztük találta meg Kodály az Árgirus szövegmaradványait is, amit még emlegetett ponyvafüzetekből ismertek, s a 39. példa dallamára énekelték), másrészt bizonyos alföldi dalok ismerete, amit akkor Székelyföldön nem lehetett hallani. Ezeket bizonyára a bukovinai Csernoviczban katonáskodó alföldi magyar fiúktól tanulták.

Gazdag siratóhagyományuk feltárását az áttelepültek közt végzett nagyarányú újabb gyűjtés tette lehetővé. Siratóik az országos típusokat képviselik: a kis sirató tiszta formái mellett a nagy siratónak 5 |4|, b3, 1 és 5, 4, 2, 1 zárlataival jellemezhető típusai kerültek elő, inkább diatonikusan, néha enyhén ötfokúsítva.

V. Gyimes és Moldva (Kallós 1970)

V/1. Gyimes. Közigazgatásilag Csík megyéhez tartozik, de betelepülése szerint felerészben Csíkból, felerészben Moldvából származik, s hagyományainak régiessége szerint inkább Moldvához, mint Csíkhoz tartozik (sőt bizonyos vonásaiban még Moldvánál is régiesebb). A magashegyi völgyekben teljes elszigeteltségben élő gyimesieket tarthatjuk ma a legrégiesebb magyar népzene hordozóinak. Mindenekelőtt négyfokú dalaik sokasága, {6-90.} sőt kétféle háromfokú dallamaik (21–22. példa), továbbá a szo–do pentaton dalok nagy száma, másfelől a hangszeres zenében megőrzött régiségek: a hegedűt kísérő ütőgardon aszimmetrikus ritmusai teszik rendkívül archaikussá ezt a zenét. Siratóik teljesen ötfokúak, s bennük egyrészt a közmagyar kvartviszonyokat feltüntető 5, 4, 2, 1 kadenciák élnek tovább szo-ötfokú formába „transzponálva” (81. példa), másrészt négyfokú dalaik is egyes hosszan ismételgetett részletekben. A „keservesek” máig élő funkciója, a szövegsorismétlés továbbélő szívós hagyománya mind archaikus vonás a gyimesi dalokban. S az egykori, gazdag székely díszítésmód ma leginkább a gyimesiek és a moldvaiak énekében él tovább. Az új stílus viszont csak mint ritka kivétel került elő a gyimesiek énekében.

V/2. Moldva (Domokos P. P. 1941; Faragó–Jagamas 1954; Kallós 1973). Gyimessel együtt a ma elérhető legrégiesebb magyar népzenei hagyomány területe. Legjellemzőbb sajátsága az alacsony járású ötfokú dalok és a négyfokúak nagy száma, a gazdag díszítés, amit még csoportos előadásban is lehetett hallani és fonográfra venni (lásd az 1. példát). Ugyanakkor egy-egy dallamtípusban itt a legvilágosabb a végső szétoldódás, a közmagyar dallamnak az elszigeteltség következtében történt sajátos fejlődése, szélső variációja. Veress Sándor arról is beszámolt, hogy új stílusú dalt itt még véletlenül sem lehetett hallani. Ez lényegében még ma is így van. Viszont a közmagyar siratónak, a dúr kisformának legszűkebb hangterjedelmű formáját is itt találták meg: a három egymás melletti egészhangból álló, mégis ereszkedő és kétkadenciás siratót (MNT V. 193: kivételesen érinti az 5. fokot is; MNT III. 277: többször már tetrachord, kivételesen érinti az 5. fokot is).

Románok közt, elszórtan, mindig a magyar államhatárokon kívül élve, dallamaikban sok román hatást is találunk. Szövegeikbe néha román sorokat, sőt versszakokat is illesztenek. A köztük található háromsoros formák gyakran román dalok átvételéből vagy azok hatásából származnak.

Az alábbi példák két ritka, ősi típust mutatnak be: a 129. az „alap-ötfokú” skálát la-véggel, a 130. pedig ugyanezt do-véggel.

Végigtekintve népzenénk „nyelvjárásain”, hátravan, hogy megtárgyaljuk azokat a problémákat is, amelyek elkülönülésükből, illetve a többiekkel való kapcsolatukból adódnak. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy itt valóban nyelvjárásról van szó egy közös nyelven belül. A „jellemző” dallamok is többnyire csak az illető területen túlnyomó számban élő dalok, amelyek máshol is előfordulnak szórványosan; ha pedig valóban csak egy szűk területen élnek, akkor is vannak típusban hasonló rokonaik másutt is. Ritka az olyan eset, amit egy sor dél-dunántúli típusnál látunk, hogy a területen kívül, palócoknál feltünedező szórványos példányait újkori érintkezéssel, summások dunántúli alkalmi munkájából magyarázhatjuk. Minden más esetben az egy archaikus terület nagyszámú adatai mellett a nyelvterületen elszórtan található adatok az egykori közmagyar elterjedést bizonyítják. Általában mondhatjuk, minden stílus képviselve van az összes dialektus területén. Ez még olyan, valóban területhez kötött stílusra is vonatkozik, mint a do–re–mi daloké, amelyek általában csak Erdélyben és Moldvában találhatók; mert stílusrokonuk – altípusuk – a Zobor-vidéken mint jellemző típus él, másrészt az újabb gyűjtésből előkerültek szórványos darabjai az Alföldről és a Dunántúlról is. Ez igazolja, hogy valamikor ezek is „közmagyar” típusok lehettek. Vagyis „táji típussá” válásuk éppúgy a kihalásnak, illetve egy-egy területen való makacs fennmaradásnak tulajdonítható. Egyedül az olyan jellegzetességeket kell külső hatásnak tulajdonítani, mint a moldvaiaknál tapasztalható román dalok és sajátságok. Mindebből az következik, hogy a magyar népzene a táji különbségek ellenére is egységes. Mindaz, ami ma valahol megvan, valamikor az egész magyarság közös sajátja lehetett.

Felmerül azonban a kérdés: nem lehetnek-e mégis olyan különbségek, amelyek a nagyon régi múltban etnikus különbségek voltak. Mivel a magyar őstörténet különböző eredetű népcsoportok csatlakozásáról, illetve összeolvadásáról tudósít, és az összehasonlító népzenekutatás is két külön kultúrából származtatja a két legnagyobb stílust, a sirató rokonságát és az ötfokú régi stílust, nem lehet-e a dialektuskülönbségek egyikében-másikában egyes népcsoportjaink különböző származásának emlékét fölfedezni?

Azonnal le kell szögeznünk, hogy nagy népzenei stílusaink – és ami ezzel nagyjából egyenlő: a magyar népzene történeti rétegei – általában egyenletesen vannak elterjedve az egész nyelvterületen, akár az ugor kori siratóra és annak rokonságára, akár a pentatónia ereszkedő és kvintváltó változataira gondolunk, akár a középkori típusokat vagy a későbbi időben a néphez eljutó műzenei hatásokat vesszük tekintetbe, amelyek a legelzártabb Moldvában is megtalálhatók. Egyedül az archaikus török stílusról, a mély járású, alap-ötfokú, illetve négy- és háromfokú dalokról nem lehet ezt állítani, amelyek {6-93.} Erdély és Moldva régies népcsoportjai között szétszórva találhatók. Csábító volna a sirató teljes hiányát a Kis- és Nagykunságban annak tulajdonítani, hogy a késő középkorban beolvadó török származású kunoknál hiányzik az ugor eredetű sirató. Az azonban hiányzik a nem kun Háromvárosban is (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös), valamint más alföldi mezővárosokban is. Ez a hiány ugyanis a polgárosultság eredménye; az Alföldön mindenütt csak a kis parasztfalvakban élt már a siratás szokása. Ugyanakkor a siratóból kifejlődött fejlettebb, strofikus dalok már ezeken a területeken is éppúgy élnek, mint más nem kun vidékeken.

Hasonlóan csábító volna egyes, csak Erdélyből ismert dallamok (és balladák) Zobor-vidéki változatainak láttán valamiféle közös székely hagyományt keresni az egyezésben. Nyitra megyében ugyanis éltek székelyek a középkorban. Ám egy-két közös dallam felbukkanása előfordul olyan egymástól távoli peremvidékeken is, amelyek közt ilyen genetikus kapcsolat nem áll fenn, mint például a Szerémség és Bukovina. Ilyen következtetésre csak az egész stílus következetes egyezése és más területeken való hiánya adna lehetőséget. Talán ilyennek látszik a mély járású, szűk terjedelmű és hiányos ötfokú stílus – ha ez csak a székelységre volna jellemző Erdélyben. De minthogy a közép-erdélyi magyarság és a moldvai magyarok körében is éppúgy el van terjedve, amelyek „nem székelyek”, s a gyimesieknél nem tudhatjuk, mennyire csíki vagy moldvai eredetű ez az archaizmus, itt sem állapíthatunk meg valami múltbeli „közös székely” hagyományt.

Bonyolultabb a kérdés a románok felé kitekintve. Bartóktól (1934) tudjuk, hogy Romániában is vannak ilyen alsó járású ötfokú dalok, a román formai ízlésnek megfelelően többnyire háromsorosak; főleg Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában fordulnak elő, szórványosan azonban másfelé is. Mint Bartók írja (1934: 36): „legtöbbjükről a román gyűjtők azt hiszik, hogy csak nemrég szivárogtak be Erdélyből, de erre a feltevésre bizonyítékot nem mutattak”. (Valószínűleg Brăiloiu véleményét idézte.) Moldva, Bukovina és Besszarábia együtt egy közös „kun” hagyomány lerakata lehet, hiszen Besszarábiát ők alapították. Ebben az esetben ott is török eredetű volna; de lehet esetleg éppen a moldvai magyarságtól való kölcsönzés; és fordítva is lehetne gondolni a kölcsönzést, ha a mezőségi és főleg a Zobor-vidéki magyarságnál nem fordulnának elő ilyen dallamok. Különben három- és négyfokú – egyszersmind alacsony járású és szűk ambitusú – dallamok mint igen ritka archaizmusok felbukkannak a Balkán különböző népeinél is, köztük az óbolgár származású bolgárok két peremvidékén. Így hát egyelőre nehéz a különböző népek ilyen dalainak származásáról biztosat vagy akár valószínűt is mondani. Egyedül az látszik valószínűnek, hogy a magyarságnál ez a stílus honfoglalás előtti örökség, és területi elkülönülése inkább a kihalásnak vagy a nagyobb hagyományőrzésnek tulajdonítható, semmint külön etnikus hagyománynak.

A középkori hagyományok továbbélése is bizonyos táji elkülönülést mutat: legnagyobb tömegben a Zobor-vidéken, kisebb mértékben egyes palóc szigeteken (Őrhalom, Ipolyvarbó), végül Erdélyben kerülnek szemünk elé. Vagyis az egykori Magyarország töröktől megkímélt „félholdjának” hagyományőrző pontjain, ahol tehát a magyar társadalom és kultúra továbbélt, hatása a néphagyományra zavartalanul folyt tovább, illetve ahol a nép saját középkori hagyományai megszakítatlanul élhettek tovább – például a lakodalmi szokásokban.

A szlavóniai nyelvszigeten fennmaradt sok 16–17. századi magyar műzenei elem viszont arra mutat, hogy az ott lakó, a török időket átvészelt magyarság mennyire ragaszkodott egykori kultúrájához – nyilván leginkább a vallási élettel összefüggő dolgokban: {6-94.} könyvek révén is fenntartotta, és tovább ápolta elszigeteltségében is a magyar énekkincset. A 17. századból kimutatott dalok is meglehettek már a 16. században; bár tudjuk a történelemből, hogy a török hódoltság határa nem volt akadály a református papságnak ide-oda költözésében sem. Itt az elszigeteltség inkább fokozta a ragaszkodást a korábbi hagyományokhoz, akárcsak a bukovinai székelyeknél az elszakadás a többi székelységtől.

Voltak olyan elképzelések is (Vikár Béla, Sebestyén Gyula), amelyek a regölés nyugat-dunántúli továbbélését és egy falura szorítkozó székely hagyományát is közös székely hagyományból magyarázták, minthogy a középkorban a nyugat-dunántúli határszéleken tudunk határőrző székelyekről. Itt csak az a nagy ellentmondás, hogy a székelység nagy tömegeinél – az egyetlen udvarhelyi falun kívül – nem él, s az is egy sajátos változata, míg az egykori eltűnt székelység területénél jóval nagyobb kiterjedésben él a Dunántúlon, méghozzá igen nagy és archaikus változatsorban. Azt is tudjuk, hogy valaha az ország egész területén emlegették a „regölő hétfő” szokását, s a legújabb gyűjtések ki is mutatták szórványos nyomait az Alföld közepén (Barna G. 1979). Egyáltalán a dalok elterjedésének ismeretében kimondhatjuk, hogy általában véletlen, mi marad fenn valahol és mi hiányzik. Egyetlen, ami törvényszerű, hogy a régies peremterületeken több marad fenn – s az régiesebb –, mint polgárosultabb vidékeken.

Végül még egy törvényszerűséget lehet megállapítani: az újítások a nyelvterület közepén alakulnak ki, s onnan terjednek a szélek felé. Világosan látszik ez az új stílus terjedéséből, hiányából és „archaizált” formáiból, a betyárdalok terjedéséből és az újabb műzenei hatások – így a népies műdal – terjedéséből, ami például Moldvában szinte ismeretlen. Sőt, az is megállapítható, hogy bármennyire is az Alföld őrzi a legkevesebb régiséget, amit őriz, abból kivehető ugyanez a központi helyzete, vagyis hogy a legáltalánosabb, legtipikusabb sajátságokat őrzi.

Végső tanulságként leszögezhetjük, hogy a népzenében elkülönülő táji sajátságok a nyelvterület táji tagoltságából vagy egyes néprészek történelmi sorsából, elszigetelődéséből származnak, nem pedig etnikai csoportok különböző, örökölt hagyományaiból.