| VÁNDORANEKDOTA | TARTALOM | AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY |
FEJEZETEK
Élőszó vagy írott források közvetítésével – ki tudja, milyen földrajzi vándorút eredményeként, s mely történelmi korszakban – beleszövődött a magyar hagyományba az anekdotáknak egy olyan csoportja, amelyet még az európai műveltséget megalapozó görög-római világ örökségének kell tekintenünk. Az antikvitás nagy auktorjai, filozófusok és költők, szónokok és történetírók számos szellemes mondást, vidám, apró történetet örökítenek meg munkáikban; ezek pedig részint e források közvetlen közvetítésében, részint mint az eredeti szövegekből kiemelt, önálló apoftegmák gyűjteményekbe foglalva, {5-182.} úgyszólván az európai műveltség közkincseként vészeltek át zivataros évszázadokat. Újkori népszerűsítésükben jeles szerepet kapott Rotterdami Erasmus (1467–1536) nagyarányú latin apoftegma-gyűjteménye (1531).
Hogy hosszú és többlépcsős hagyományozódás eredményeként ezt az örökséget népünk is birtokába vette, közismert történetek sora igazolja. Bornemisza Péter is idézi már a gyermeki háláról közszájra került történetet (1955: 860): „Mondgyac midön egy apat az fia el ki hurtzolna üstökenel fogua az kapun kíuül, es az sarba tapodna es verne. Mond az Attya: Hagy el fiam, mert en az Atyamot czac az ayto küszöbig vontam.” A történet Arisztotelész Etikájából kelt szárnyra (i. e. 4. század), népünknél ma is mondogatják, s nemcsak példaként, hanem komikus éllel, cigányanekdotává formálva is (György 1934: 134. l., 85. sz.; Dugonics 1820: II. 140; Dömötör S. 1929b: 88. l., 64. sz.). Kedvvel idézgetett anekdotánk az asszonynép csúfolására, mint kér szomszédjától oltóágat a gazda arról a fáról, amire annak már három házsártos felesége akasztotta fel magát. Az anekdotát már Cicero is (i. e. 106–43) hallomásból mondja el – „audivi” – retorikájában (De oratore, 2, 69), s népünknél a Hármas historia, kalendáriumok s népszerű gyűjtemények tették kelendővé (György 1934: 91. l., 11. sz.; 1938: 79). Egy fiatal háromszéki gróf meglát egy parasztlegényt, aki mintha szakasztott mása, ikertestvére volna, s megkérdi „Nem szolgált az anyád az apám kastélyában?” S a válasz: „Nem, de édesapám volt parádés kocsis a gróf úr édesanyjának szolgálatában.” Plinius (62–111) az esetet Augustus császárról meséli leveleiben; s ugyanígy kortársa, Valerius Maximus is (György 1934: 137. l., 91. sz.; Orbók 1942: 155). Népünkhöz a felvilágosodás kori anekdotatárakból kerülhetett.
Ezek az idézetként mondogatott klasszikus történetek záradékul nemritkán magvas gondolatokat fogalmaznak meg, befejezésük inkább tanulság, mintsem csattanó. Következik ez az apoftegma ókori funkciójából, amely kiváló személyek bölcsességét volt hivatva tanúsítani. Hazai változatainkban érthetően hiányzik az egykori bölcs szerzőkre való hivatkozás, az anekdota önmagáért beszél.
Mégis fennmaradt egy késő római kori gyűjtemény, amely már az anekdota folklórértékű műfaját képviseli, tudós utalás nélkül közszájon forgó mulatságos történeteket köt csokorba. Ismeretes, hogy a gazdagok asztalánál a görög-római világban éhenkórász paraziták is helyet kaptak. Az ő feladatuk volt a vendégek mulattatása, s mint Plautus (i. e. 254–184) följegyezte, e feladatukra könyvekben kerestek segítséget. Közéjük tartozott-e Hierokles és Philagrios, aki görög nyelven, görög és római gyűjtésből vegyesen, a 250 anekdotát tartalmazó munkát összeállította – bizonytalan. A 4. század folyamán szerkesztett mű Philogelos címe a nevetés különleges gyönyörűségére céloz, magyarul talán „kedvderítő”, „nevettető” formulákkal volna tolmácsolható (Löwe 1981: 86–88).
Anekdotái meglepően csengenek össze a magyar anekdotakincs számos darabjával. Gyakran olyan ismert típusokat jelenítenek meg, mint a lusta, a részeg, a nagybélű, a papucshős, továbbá mint a rátótiak, vagy mint Oláhfalu vagy Kukutyin lakói, akiknek szerepét az ókorban Abdera, Sidon, Kümai polgárai töltik be. Mindezeknél gyakrabban lép fel azonban a „szkolasztikosz”, nevét megcsúfolva éppen nem iskolázott, hanem az orránál tovább nem látó könyvmoly, félszeg szobatudós (Löwe 1981: 91–96). Hogy a lusta arra is lusta, hogy átvegye adósától a neki járó dénárt, s inkább lemond róla; hogy a szőlőt öröklő korhely legnagyobb szerencsétlensége, hogy meghal szüret előtt; hogy az abderiták egy zsák hagymát akasztanak a vitorlás árbocára, tudván, hogy a hagyma „felfúj”; s a kumébeli pedig az eső elől a kádba bújik, nehogy nedves legyen – érthetően {5-183.} Mátyás lustáit (György 1934: 184. l., 177. sz.; Löwe 1981: 66. l., 213. sz.), a szőlejét elugró debreceni csizmadiát (Jókai 1872: 259–260; Löwe 1981: 71, 229) és a sokféle magyar falucsúfolót (Kovács Á. 1958; Löwe 1981: 36–40 l., 117–127. sz., 49–55. l., 154–182. sz.) juttatja eszünkbe.
Ennél is meglepőbb, hogy bonyolultabb tréfás ötletek, napjaink hatásos vicceinek alapképletei, mint modellek vagy archetípusok ugyancsak megtalálhatók már e másfél évezredet is meghaladó múltú gyűjteményben. Közszájon forog, részben a televízió hatására, az együgyű ember esete, aki a szülőszoba előtt várja gyermeke születését, míg az ápolónő a „váróba” nem utasítja. Ekkor az állomás várótermébe siet, mígnem ott egy másik félnótás, megtudván a várakozás okát, rá nem szól: „bolond vagy? hisz ez az indulási oldal! Várni az érkezési oldalon kell!” (Mondotta Loós Karin 14 éves, Nyíregyháza, 1982. júl. 10.) Állítsuk ide párhuzamul a Philogelos szövegét (43. sz.): „Egy félkegyelmű ezt hallotta néhány ismerősétől: Jön már a szakállad! Kiment hát a város kapujába, és várt a szakállra. Valaki megkérdezte, mire vár. Mikor megtudta, mire, azt mondta: méltán tartanak minket tökfejűnek. Honnan tudod, hogy nem a másik kapun át érkezik?” (Löwe 1981: 15. l., 43. sz.).
Más görög történet a régi magyar diákanekdotára emlékeztet. Az apa válaszsorai idegenben tanuló fiának: „Azt a levelet, amelyben pénzt kérsz, nem kaptuk meg.” A Philogelos szerint valaki arra kéri levélben Görögországban üzletelő barátját, hogy vegyen neki könyveket; későbbi találkozásuk alkalmával a válasz hasonló: „Azt a levelet, amelyben könyvet kérsz, nem kaptam meg” (Kónyi 1815: II. 82. sz.; Nagy O. 1977: 329. l., 179. sz.; Löwe 1981: 9. l., 17. sz.). Van párja a múlt századi gavallérok, napjaink Arisztidjei esetének is – s itt akár a bécsi Bobby grófot is említhetnénk –, akik úgy találják, sétapálcájuk hosszú, de nem vágathatnak le belőle, mert szép fogantyúja van; a tanácsot viszont, hogy rövidíteni alul kellene, mint oktalanságot utasítják el, hisz a bot „nem alul, hanem fent hosszú”. A görög történetben a finom bort lepecsételt hordó őrzi, a szemfüles rabszolgák mégis lopnak belőle, alulról fúrva meg a hordót; a gazda a baráti intést, hogy jó volna a sértetlennek látszó hordó alját is megnézni, itt is semmibe veszi: hisz nem az alsó, hanem a fölső részből hiányzik (Löwe 1981: 30–31. l., 254. sz.; vö. Bausinger 1968: 134). Ennél is jellemzőbb a hazánkban szerte mondogatott történet összecsengése egy másik régi görög anekdotával. Az esetet ma többnyire a csíki székelyekhez kapcsolják. A székely útjában közös szállást kapott egy ferences baráttal, s arra kérte a fogadóst, keltse fel őt még virradat előtt, mert sietős útja van. A fogadós fölébreszti, az ember befog, elhajt; mikor aztán feljön a nap, látja ám, hogy a barát csuhája van rajta a maga gúnyája helyett. Meghökkenve felkiált: „Ejnye, hogy... Nézze meg az ember! A barátot ébresztette fel helyettem!” Az eset görög változatában hárman töltik együtt az éjszakát egy elhagyott helyen: a kopasz, a borbély meg a szkolasztikosz. Az őrködésben először a borbélyra kerül sor, aki bosszúból, hogy ébren kell maradnia, kopaszra nyírja az alvó könyvmoly fejét. Mikor azután erre kerül az őrség sora, még félálomban a fejéhez talál nyúlni, s ott a sima koponyát tapintja. „Erre azt mondta: Ez a szemét, ez a borbély, hát nem eltévesztette, és a kopaszt keltette föl helyettem!” (Löwe 1981: 18. l., 57. sz.; György 1934: 174. l., 157. sz.). Ugyancsak a görög gyűjteményből származik az egyszeri ember története, aki azt hallja, a holló kétszáz évig is elél; ketrecbe zárt hát egy madarat, hogy lássa, igaz-e? „Majd csak bevárjuk” – zárja le ugyanezt a történetet az egyik magyar változat (Löwe 1981: 31. l., 255. sz.; Gracza 1901: II. 248; Katona I. 1980a: 26). Jegyezzük meg, az anekdotát napjaink Európájában a hollót {5-184.} teknősbékára vagy elefántbébire cserélve politikai viccként mondogatják, hosszú életű közéleti személyiségekre alkalmazva.
Korántsem merítettük ki a Philogelos felölelte történetek magyar párhuzamainak felsorolását. Termékenyítő hatása kétségkívül nem kisebb népünknél, mint az ókor nagy klasszikusaié. Változatos utakon, s nyilván más-más történeti korszakban és társadalmi csoport, foglalkozási kör közvetítésével mintegy száz, ókori gyökerekből hajtott anekdotatípus honosodott meg magyar talajon, s került az idők során népünk használatába.
Anekdotakészletünk egy másik, jól körülírható rétegét a középkor óta prédikációkban, vallásos iratokban sűrűn alkalmazott példák, exemplumok alakították ki (Katona L. 1912a; György 1934: 9; Horváth J. 1944a: 179–181). A különböző egyházi szövegekbe szőtt apró, epikus betétek korántsem csupán hitigazságokat, erkölcsi elveket magyaráznak. Alkalmazásuk indítékai közt a figyelem ébren tartásának, a szórakoztatásnak az igénye is felismerhető. Európai nevű írószónokunk, Temesvári Pelbárt, a Ferenc-rendi barát úgy látja, „ad praedicandum simplici populo” – az együgyű népnek való prédikáláshoz – meg kell keresni a megfelelő eszközöket, s ezek közé tartozik az „exemplum consolatorium”, a szórakoztató példa is, amely „ad excitandos dormientes”, az aluszékonyok ébren tartásához szükséges. Milyen közel kerül ez a 12. század óta – főként Szent Domonkos hatására – Nyugaton szerte alkalmazott és elterjedt műforma az anekdotához, azt éppen a szent életrajzát tartalmazó Domonkos-kódexünk (1517) egyik szövege tanúsíthatja; e példát ma is a komikum egyik alapmodelljeként idézik esztétikai-poétikai kézikönyveink. Eszerint a nagyravágyó vándorbarát püspökségről álmodozott, „kezdé magát tettetni-mutogatni”, „ő szivébe gondolni, hogy mit mielne, ha ő pispek volna”. Addig álmodozik, míg bele nem esik egy pocsolyába: „es őmagához térvén ez frater, mondá önnen magának: kelj fel pispek uram! jól történék neked, mert igen jól illik ilyen pispeknek ilyetén sáros hely!” Napjainkban az idézett változat vándorbarátja helyére a kifent-kikent, magabiztos gavallér került, felsülésében azonban a régi exemplum hősével azonos.
A hasonló történetek anekdotikus értéke nyilvánvaló, anekdotává alakulásuk mégis többlépcsős fejlődés eredménye. E folyamat zárómozzanatában hasonlítható az apoftegma anekdotává alakulásának folyamatához; e végső fázisban a történethez kapcsolt „tudós” elem: amott a klasszikus szerző nevének és bölcs voltának hangsúlyozása, itt a „tanulság”, az építő-kifejtő magyarázat tűnik el, hogy a történet önmagáért érvényesülhessen. Az exemplum esetében azonban erre csak hosszas variálódás s a példa példa voltának elhomályosulása után került sor (György 1934: 10–12). A fejlődés első állomása már korán, középkori műfaji keretein belül, a prédikációkban, építő jellegű traktátusokban is megfigyelhető. S ez a szövegekbe fűzött exemplumok roppant felhalmozódása, már-már az alapszöveg rovására. Áll ez már Jacques de Vitry, IX. Gergely pápa franciaországi nunciusa Sermones vulgares (Népszerű beszédek) c. 1180 és 1240 közt írt prédikációs kötetére, amelybe a szerző mintegy 300 példát szőtt. A fejlődés következő fokán azután a példákat hordozó alapszöveg el is tűnt; az exemplum önállóvá lesz, éspedig természetes függeléke, a tanulság, az elbeszélés valláserkölcsi mondanivalójának kifejtése kíséretében. Az exemplum szórakoztató értékének felismerését mégis világosan jelzi, {5-185.} hogy a példák gyűjteményekbe sorakoztatva, mintegy önmagukért válnak kelendővé. Roppant arányú szépirodalmi anyag bontakozik ki így (Haller 1900: 45–59. r.). A példatárak szinte áttekinthetetlen bőségű válogatásban állítanak egymás mellé bibliai szemelvényeket, legendarészleteket, a keresztény tanítás érveként használják fel a görög-római mitológia egyes adalékait, az ókori klasszikusokból kiemelt szellemes részleteket stb. Mi több, jelentkeznek az exemplumok sorában a zsidó-arab és általában a keleti epikus kincs motívumai, majd a középkor utolsó századainak novellaféle, erősen világias műfajaiból kölcsönzött mulatságos történetkék, kezdve a II. Henrik angol király udvarában élő, 12. századi Marie de France írásaitól Boccaccióig. Végül, ha nagyon elvétve is, az európai népek szájhagyományban élő meséinek, mondáinak nyomai szintén tetten érhetők e gyűjteményekben.
Mindamellett a középkor egyházi rendeltetésű irodalmában e világias hangvételű történetek polgárjogát éppen a tanulság, az „ennek értelme” szavakkal bevezetett magyarázat biztosította. Szembetűnő, hogy e tanulság nem is szükségszerűen következik az elbeszélés mondanivalójából, hanem annak teljes átértelmezését, szimbolikus felfogását sugalmazza. A király és a kapás (Focus kovács) anekdotája önként kínálkoznék a gyermeki hála és hálátlanság példájának; ám a középkori szemlélet a három személyű egy-Isten iránti kötelezettségek megvilágítására hasznosítja. Hasonló szimbolikus értelmezés azután akár az egyházi tanítástól messze eső, sőt azzal ellentétes történetek gyűjtését is indokolhatja (György 1934: 125. l., 70. sz; Haller 1900: 203–207. l., 57. r.).
Az egyházi rendeltetésű példagyűjtemények a középkori Európa anyanyelvén, latinul tolmácsolják a nemzetközi forrásokból készült összeállítások anyagát; éppen a latin nyelv biztosítja, hogy az eredetében oly változatos epikus anyag a Nyugat minden népéhez utat találjon. Az exemplumok gyors és bő áramlása figyelhető meg földrészünk népei közt az egyházi szónoklat e segédkönyveinek közvetítése által. Mi több, e népszerű epikus anyag csereforgalma, a példák használata korántsem korlátozható a középkorra vagy folytatólag a reformáció és ellenreformáció újkori évszázadaira: lényegében időtlen időkre szól (Bitskey 1979: 140–146; vö. még Jablonkay 1910; Csűry 1928; Tüll 1931). A történetek népszerűsödésének útja azután a latin nyelven forgó irodalmi anyag nemzeti nyelvű tolmácsolásával vezet tovább, s ennek eszköze az élőbeszéd, az egyházi használatban főként a prédikáció.
A műfaj hazánkba áramlása is úgyszólván az európai műveltség áramkörébe való bekapcsolódásunk óta folyamatos. Így érthető, hogy a népünk ajkán élő anekdotakincs számos darabjának párhuzamait mint egykori exemplumokat idézhetjük akár a legrégibb, 12–13. századi nemzetközileg használt gyűjteményekből. A bírót „megkenni”, e közismert kifejezés anekdotahátterét pl. – amely szerint az együgyű batanyai ember, hogy panaszának foganatja legyen, a tekintetes szolgabíró uram markát a magával hozott hájjal a szó szoros értelmében kenegetni kezdi – már Vitry is ismeri: nála öregasszony dörzsöli be vajjal a püspök kezét, hogy kérése meghallgatásra találjon (György 1934: 160–162. l., 135., 137. sz.; Vas 1886–1900: II. 288; Gönczi 1914: 533). A gyergyói székelyekről szóló történetet – akik két hordó fenyővizet vittek az udvarhelyi vásárra, de megszomjazván poharanként egymásnak adogatták el – ugyancsak Vitry indítja el európai vándorútjára: nála a férj és a feleség együtt fogadják meg, hogy csak vásárkor hörpintenek fel egy-egy pohárral, s hogy a fogadalmat meg ne szegjék, sűrű egymásutánban egymásnak adogatják el szamarukat (György 1934: 92.l., 14. sz.; Orbók 1942: 139).
{5-186.} Mintegy harminc hasonló történet él anekdotaként a magyar hagyományban az exemplum Vitry-féle gyűjteményéből.
Az exemplumok gyűjtésének folyamatában a középkorban főként a prédikációt kiemelkedő szerzetesi hivatásként gyakorló domonkos rend volt érdekelt. Kiváló tagjai a példagyűjtemények szerkesztésében úgyszólván egymásnak adják át korszakonként a stafétabotot. Étienne de Bourbon (†1261) Tractatus de diversis materiis praedicabilibus (Tanulmány különböző témákról, amelyekről prédikációt lehet mondani) c. művével a rend nagy hatású kezdeményezője. Utóbb Étienne de Besançon (†1294) betűrendbe szedett példatárat szerkeszt Alphabeticum narrationum címen, munkáját 1450 tájt Szepesolaszi községünk plébánosa is használta, sőt le is másolta. E mesterek nyomába lép az ugyancsak francia Johannes Gobii, a Scala coeli (Mennyei lépcső) c. mű szerzője (1300 táján), a bázeli Johannes Herolt a Promptuarium exemplorum (Példák kézikönyve) c. gyűjteménnyel (1440 körül), az angol Bromyard (†1418) a Summa praedicantium (Prédikálók vezérkönyve) c. összefoglalással. Hasonló példagyűjteményeket természetesen más szerzetesrendek tagjai is alkotnak (György 1934: 10–12; Horváth J. 1944a: 179). Bár a felsorolt források bonyolult közvetítő csatornák által kivétel nélkül hozzájárultak hazai exemplumkészletünk gyarapításához, utóbb pedig számos darabjuk anekdotaként folytatja életét a magyar szájhagyományban, legmaradandóbb hatásúnak a ferences eredetű Gesta Romanorum (A rómaiak viselt dolgai) c. munka bizonyult. A 13. század végén készült kollekció első hazai másolatát már 1474-ben elkészítette a nagyváradi püspökség részére Sztárai Imre; kézirata utóbb a Corvinák közé került, Mohács után a szultán udvarába vitték a törökök, s 1877-ben szultáni ajándékként került újra hazánkba. Ismerjük négy további hazai kéziratát, s hazai kelendőségét hat ősnyomtatvány-kiadás is tanúsítja könyvtárainkban (Katona L. 1898a; 1899c; 1900a; 1900e; 1900f).
Csak néhány szemelvényt ragadunk ki e középkori örökségből annak szemléltetésére, mit őriz, milyen jellegű epikus anyagot szelektált belőle népünk.
Bourbon gyűjteményében Fülöp francia királyhoz, népünknél – érthetően – Mátyás királyhoz, rokoni jussát követelve fordul egy koldus, arra hivatkozván, hogy hiszen mind Ádám ivadékai vagyunk. A király azonban csupán egyetlen fillért juttat neki, mert, mint mondja, vagyonából ennél több a tömérdek rokon egyikének sem jut (Jókai 1858: 38; vö. György 1934: 126. l., 72. sz.). Bourbon jegyezte föl azt a történetet is, amely már Dugonics korában közmondásos hazánkban. A szegény varga ügyeskedni kényszerül, varázs tekintetűnek hirdeti magát, s jószerencséje segítségével sorra fel is fedezi falujában az ellopott tárgyakat, vissza is juttatja azokat gazdájukhoz. A hoppon maradt tolvajok megpróbálják leleplezni: ha csakugyan varázserejű a szeme, követelik, mondja meg, ugyan mit szorongat a markában egyikük? – No, szegény Prücsök, ugyan megszorítanak, sóhajtja a mindentudó, akit történetesen Prücsök Jánosnak hívnak; s ezzel már meg is szabadul a kelepcéből, minthogy a tolvaj markában éppen egy prücsök vergődik (Dugonics 1820: II. 276; Könnye 1876; Csillag 1889; vö. Katona L. 1912a: I. 258–262. l., 5. sz.; György 1934: 166. l., 144. sz.).
Étienne de Besancon témái annyira simulnak a nagy Vitry leleményéhez, hogy akár Vitryből is idézhetnők őket. Hazánkban általánosan ismert az ő szövegei közül az egyszeri ember dolga, aki szamara hátán indult a vásárra, míg fia gyalog ballagott mellette. A szembejövők meg is szidták, hogy a gyermeket gyalogolni hagyja. Helyet cseréltek hát, de ekkor mások kerültek útjukba, s a fiút vették célba. Felült hát fia mellé az apa is, s így a következők pártfogásukba vették a szamarat. Végül mit tehettek? {5-187.} Hátukra vették a jámbor állatot, így érkeztek világ csúfjára a vásárra (Heltai 1566: 6; vö. György 1934: 92. l., 15. sz.).
Ne feledjük, a hasonló történeteket jámbor hallgatók lelki épülésére gondolva örökítették meg a középkor gyűjtői. Ilyen célú volt Gobius gyűjteménye is. Ki ne ismerné örökségéből a lócsiszár anekdotáját, amelyet már Mátyás király idejében emlegetnek nagy hírű ferenceseink, Laskai Osvát és Temesvári Pelbárt. A lócsiszár, anekdotáinkban többnyire cigány, azzal dicséri eladó lovát, hogy semmi hibája azon túl, hogy kútba nem néz, fára nem mász és vasat nem eszik. Mint kiderül, mindez annyit tesz, hogy a szegény pára vak, ezért nem néz a kútba; s fára sem mász, mert ijedős, sem könyörgés, sem verés rá nem veszi, hogy a hídra lépjen, amikor patája alatt a palló megdobban; s vasat sem eszik, azaz zablát sem tűr a szájában (Jókai 1857b: 209; Perényi 1901: 218; vö. György 1934: 155. l., 125. sz.). Gobius nyomán kelt szárnyra s jutott végül hazánkba a podagra hatásos gyógyszeréről szóló történet is. Késő este lihegve fut a harangozó a mesterhez – mondják Szeged vidékén, s másutt is a Tisza táján –, jöjjön, mert az elhagyott, régi templomban „ébren vannak a lelkek”, kísértetek járnak. Valójában vándordiákok várják a romok közt társukat, aki bárányt lopni ment a kocsmáros udvarába. A mesternek nem akaródzik találkozni a lelkekkel, és podagrájára hivatkozik. Ám a harangozó készséges: „üljön csak fel a hátamra, elviszem”. A diákok meghallják, hogy jön valaki; úgy vélik, barátjuk hozza a bárányt. Odakiáltják hát: „Siess, aztán öljük le mindjárt!” A mester menten leugrik a harangozó hátáról, rohan haza, mintha soha podagra nem kínozta volna (Jókai 1857b: 204; Kálmány 1941b: I. 101. l., 26. sz.; Vöő 1981: 212. l., 34. sz.; vö. György 1934: 185. l., 180. sz.).
Mikor, hogyan, ki által találtak utat e történetek magyar földre, nehéz, sőt lehetetlen nyomon követni. Ha figyelembe vesszük is, hogy az exemplum műfaját bőven használják a 16–17. század jeles magyar írószónokai, Bornemisza Péter és Molnár Albert, Pázmány Péter és Káldi György, vagy népszerűbb hangvétellel Marosvásárhelyi Gergely és Taxonyi János, a soraikból idézhető példák akkor is csak szerény töredékét dokumentálják annak az anekdotikus középkori örökségnek, amely a magyar parasztság használatában él (György 1943; Moser-Rath 1964). Közvetítésükben mégis különleges szerepet kell tulajdonítani a Gesta Romanorumnak, amelynek teljes anyaga a Haller János fordította Hármas historia című mű második részeként, Példa-beszédekrül címen 1695 óta kiadások hosszú sorában, magyar nyelven forog népünk széles rétegeinek kezében. A 181 példából álló gyűjteményből már e munka első kiadása előtt is mintegy 30 szöveg utóéletét kísérhetjük nyomon forrásainkban; mi több, e szövegek közül nem egy mesévé formálódva él a hagyományban, vagy históriává, népkönyvvé szélesedve ponyvanyomtatványként szórakoztatta népünket évszázadokon át.
Mégis számos anekdotánk első hazai nyelvű megfogalmazását Haller könyve szolgáltatta. Szövegei azért is értékesek, mert sok tanulságot nyújtanak a középkori témák népünk ajkán bekövetkezett magyarrá alakulásáról, hazai variálódásáról.
A zsarnok életéért könyörgő vénasszony történetét a Gesta Romanorum „Hogy a’ jó vezéreket nem kell megváltoztatni” címen adja elő; a történetet a gyűjtemény – címének megfelelően – most is Róma múltjához köti, „a’ Siciliai Királynak Diénesnek” eseteként adja elő. Diénes király kérdésére, miért imádkozik a vénasszony mindennap oly buzgón érette, az így felel: „Leány koromban emlekezem reá, hogy ennek a’ helynek igen kegyetlen Fejedelme lévén, annak helyében mást kívántunk, és annál gonosszabb állott helyében. Azután azt-is meg-úntuk; de annál-is kegyetlennyebb találtatott, mikor te {5-188.} állottál a’ tisztben. Félek azért, hogyha te-is meg-halsz, náladnál-is gonoszszabbat ne lássunk. Azért imádkozom meg-maradásodért mindennap.” Állítsuk szembe a Haller-féle szöveggel az oláhfalvi öregasszonyról mondott népszerű történetet, aki minden misén a királybíró hosszas életéért könyörög. „Ugyan kend nénő!, miért imázik különösen az én hosszas életemért?” – kérdi tőle a királybíró. – „Én bizony csak azért, megkövetem kigyelmedet szépen, hogy én már vén vagyok, aki kigyelmed nagyatyját királybirónak értem: nó hisz ő csak türhető emberféle volt, de már a fia, a kigyelmed édesatyja igen kemény nem mifélénk ember volt, s ha még kigyelmed is meghal? Kigyelmednek is van egy jó korhantó fia, s ha majd az is királybirónk lesz!...” Erdélyi táj és intézmény (királybíróság), székely hangvétel, és a történet látszatra befejezetlen kicsengése jelzik a nagy múltú történet hazai földön való meggyökeresedésének következményeit (Haller 1900: 194. l., 53. r.; Jókai 1858: 228; vö. György 1934: 112. l., 49. sz.).
Hasonlóan tanulságos a három éhes ember álmáról szóló régi szöveg sorsa. Csak néhány részlet a Gesta Romanorumból, azzal az intelemmel, hogy „Vígyázni kell az ördög mesterségére”. Három utas ember minden „úti költségek tsak egy tzipó”, megegyeznek tehát, hogy a cipó azé legyen, aki éjjel a legszebb álmot látja. „Erre nézve el-alusznak, és a’ mellyik illyen tanátsot adott vólt a’ többinek, fel-kél az, és a’ tzipót mind meg-eszi, azután a’ többit fel-költi: hamarsággal jelentse-meg úgy mond, kiki az ő álmát. Akkor mond az első: Édes barátim, én tsudálatos álmat láttam: mert az égböl egy lajtorja nyúlt-le, kin az Angyalok alá ’s fel-jártak, fogták azok lelkemet, és fel-vitték mennyégbe... Mond a’ másik: Én illyen álmot láttam, mintha az ördögök kínzó szerszámmal ki-vonták vólna lelkemet belölem, és pokolban meg-rekesztették vólna... Mond a’ harmadik-is: Énnékem úgy tetszett, mintha egy Angyal jött vólna mellém, a’ ki egyiteket meg-mútatta nékem az égben ... és tegedet második társomat pokolban meg-mútatott nékem... Ezek így lévén, az Angyal nékem azt mondá: Kely-fel hamar, edd-meg e’ tzipót: mert sem engem, sem társaidat többé nem fogod látni. Én engedelmes lévén az Angyal szavainak, el-költöttem a’ tzipót.” Az általánosságban lebegő középkori történet érthetően cigány anekdotaként él máig a magyar hagyományban: a cigánynak tréfásan azt mondja a jegyző: aki ma éjjel kettőnk közül szebbet álmodik, az eszi meg a nyúlpecsenyét. A cigány rááll, de még az este ellopja a nyulat. Másnap meséli a jegyző a Gesta Romanorumból ismert módon: álmomban az égben voltam az angyalok között... A cigány pedig menten folytatja a jegyző álmát: „én meg láttam, milyen magasan jár, azt hittem vissza se jön, s megettem a nyulat”. A magyar variáns nemcsak a hazai zsáneralakok felléptetésével nyer sajátos zamatot, hanem főként a népköltészetre jellemző gazdaságosabb felépítés által, elhagyván a valóban fölösleges harmadik szereplőt (Haller 1900: 305. l., 106. r.; Kolumbán 1895; György 1934: 211. l., 232. sz.).
Változatok sorát tárta föl népköltészeti gyűjtésünk a hűtlen asszony találékonyságáról szóló történettel kapcsolatosan. Az anekdotát már a Gesta Romanorum is, s nyomában Haller fordítása, két változatban adja elő. A történet többnyire vincellérről szól, Haller egyik változatában szőlősgazdáról: „Egy gazda ember ment a’ szölöjébe, kinek sokáig való múlatását gondolván a’ felesége, küld a’ latra után, és az ágyba telepedik; azalatt a’ gazda haza érkezik, egy termett szölö fát hozván a’ kezében, mivel eggyik szemét meg-sértette vólt a’ szölöben. Az ajtót hertelen meg-zördítí, mellyet hallván a’ gazdaszszony, meg-ijed, és a’ latrát a’ ház szegeletiben valami rejtekben el-bútattya, azután az ajtót meg-nyittya. A’ gazda siet az ágyba le-fekünni, a’ gazdaszszony pedig félti az ö latrát. Kérdi azalatt az urát, miért sietne annyira az ágyra? ama’ meg-mondgya, hogy {5-189.} eggyik szemével roszúl vagyon. Mond a’ gazdaszszony: Ugy látom Uram, hogy majd a’ másik szemedre-is hályog érkezik, hanem feküdgy hanyattá, hadd szíjam-ki szemedböl a’ fájdalmat, ne veszszen-ki mindenik szemed. Le-fektetvén a’ jámbor Urát, száját látó szemére tészi, hogy ne láthasson azzal-is, azalatt int latrának kezével, hogy mennyen-ki az ajtón. Midön vette vólna eszébe az Aszszony, hogy a’ latra már el-haladott, mond az Urának: Kelly fel Uram, már ne félts a’ másik szemedet, hanem vígan múlasd idödet.”
Haller másik szövegében az asszonynak anyja is segít az elbújtatott lator menekítésében, urának szeme előtt lebegtetve a szép lepedőt, melyet neki szőttek volt. Van úgy, hogy a népünk ajkán élő további változatokban a vincellér eleve félszemű; máskor borogatással vagy hálósapkával veszi ellátását a rossz asszony. A történet további fejlődését jelzi a kiskunhalasi, „budártüzek mellett” mondogatott anekdota: „Este későn hazaér a gazda, de alkalmatlan percben, mert a feleségének már nem volt annyi ideje, hogy a szomszéd gavallért kiengedje a szobából. Zavarba jött ugyan az asszony, de feltalálta magát. Mikor az ura belépett, egy kezeügyébe került üres méhkaptárt huzott a fejére. – Mit akarsz evvel? – darazsoskodik az ura. – Hallgasson kend! Tyukot ültettem az este, aztán azt ajánlották, hogyha hazaér kend, hát húzzak egy kaptárt a kend fejire, majd búbosak lösznek a csirkék.” A hűtlen asszony esete itt már nemcsak magyar környezetbe kerül, hanem teljes egészében a magyar falusi életre jellemző képzetekkel szövődik át (Haller 1900: 348. l., 122. r. és 349. l., 123. r.; Nagy Czirok 1963: 44).
Példáink igazolják a vallási célokat szolgáló exemplum műfaj egyes darabjainak ugyancsak világias, „mondén” jellegét. Haller maga, mint ismeretes, fogságban, magányosan, az élőbeszéd használatában is korlátozva fordította a Gesta Romanorumot, érthető, csak kevéssé biztosíthatta szövegeinek a témák kívánta eleven előadást és ritmust. Mintha a prédikációkba, vallásos szövegekbe szőtt vagy szabadon szálló exemplumok korábbi, Hallert megelőző szövegei közelebb is járnának azokhoz az igényekhez, amelyeket az anekdotától elvárunk. A példa-műfaj anekdotává formálásának folyamatában valóban az élőszóbeli előadásé a főszerep. Azt a jóízt, kedélyes csúfondárosságot, a képzeletnek azt a könnyed játékát, amit az anekdotamondás föltételez, egyes irodalmi szövegeink már századokkal a teljes Gesta magyar redakciója előtt érzékeltetni tudják.
Bornemisza Péter mint „ördögi chalardsagot” adja elő a vallásos ürüggyel való nőcsábítás humanista forrásokból származó történetét. A barát elhiteti a gyónó assszonnyal, „hogy szent Ferentz hozza menne ettzakara. Az wra eszebe vötte, es meg engedte felesegenec, hogy fogadna vigan. De őis hozza keszitötte magat, czinaltatuan egy nagy kolczot, mint ha ő szent Peter volna, es rea fogia, hogy hire nekül ala szöket meny orszagból, es annyira meg verte szent Ferentz atyankat, hogy halva vittec el az szemetről” (Bornemisza 1955: 195). Pázmány mind vitázó, mind elmélkedő iratokban, mind prédikációkban bőven ontja az exemplumokat, történetei közül nem egy megformáltságát tekintve is vérbeli anekdota. Jól jellemzi előadókészségét a „hadd alább, jó szász” szólásunkhoz fűzött történet. „Jut eszembe egy szásznak históriája, ki mikor az hadból megjőne és kérkednéjék, hogy ő száz törököt vágott volna le, mondának néki: Hadd alább, jó szász! És ő viszontag: Bizony, ha száz nem volt is, vagyon ötven. De addig mondták néki: Hadd alább, jó szász! hogy csak egyre juta. Végre azt mondá, hogy az erdőn által futván, az kopját hátra tartotta, és azt bizonnyal tudja, hogy erősen szuhogott az kopja, és valami bele is ütközött: alitja, hogy török volt” (Pázmány 1894: 29–30). A példagyűjtemények által közkézre került epikus anyag anekdotikus kiéleződésének folyamatában a néphagyomány variáló, alakító hatása mellett a kiváló előadókészségű anekdotamondók hasonló leleményének is jelentős szerepet kell tulajdonítani.
Folklórkutatásunk trufa néven emlegeti azokat a nyers, vaskos történeteket, amelyek a magyar anekdotakészlet harmadik, történetileg kialakult rétegét alkotják (Tolnai 1919; Kardos 1955). A szó az Anjou-ház hazai trónra lépésének kezdete táján, a 14. század derekán tűnik fel mint olasz eredetű jövevényszó, s tréfa alakváltozata nyelvünkben napjainkig általános. Trufa szavunk azonban, mint tudományos műszó, körülírtabb jelentést kapott. Alantasabb, bohózatba illő csínyek, mások felültetéséről, falhoz állításáról szóló otrombaságok jelölésére használjuk, s a tréfálkozásnak nem annyira szellemi fölényen, mint inkább ravaszkodáson, nyelvöltögetésen, gáncsvetésen alapuló válfaját képviseli.
Még mielőtt a kolozsvári Heltai Gáspár nyomdájának kiadásában, címlapjának fametszetén az 1577-es évszámmal megjelent volna Salamon királynak, az Dávid király’ fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve, Markalf nevét nálunk már ismerték. Néhány bolondos históriáját a Béldi-kódex 1453 és 1470 között latinul is feljegyezte, említi nevét Tinódi egyik verse, tetteiről szigorú ítéletet mond Bornemisza. Az „igen bőv beszédü és tsátsogó ravasz álnok paraszt ember” nyelveskedései, gonoszkodásai a 16. század végére közmondásossá válnak, íróink Istvánfi Miklóstól kezdve Pázmányon és Apor Péteren át Kazinczyig, s rajta is túl, vissza-visszatérnek dolgaira. A mű hosszú világirodalmi utat tett meg, amíg hazánkba érkezett. Bizonyos Contradictio Salamonis c. munkáról már az 5. század végén nyilatkozik egy pápai irat; s ha ez talán csak feltételesen azonosítható a Heltai-féle kiadvány szövegével, kétséget kizáróan arra vonatkozik a 12. századi Villermus ciprusi érsek nyilatkozata. Ő Josephus Flaviusra hivatkozva beszél Abdimusnak Salamon királlyal folytatott vitájáról, s hozzáfűzi: „Ő volt talán az, akit a népek mesés elbeszélései Markalfnak hívnak” (Ferenczi Z. 1896; Dézsi 1930: 480–485; Sándor 1. 1982b).
Hogy Markalf alakja és kópéságai a Heltai-féle népkönyv nyomán elterjedtek hazánkban, egyrészt a bibliai hangot paródiaszerűen a parasztival váltogató előadása magyarázza. A nyersen paraszti szó valóban Markalf ajkán hangzik fel először irodalmunkban, Salamon király magasztosan bölcs okfejtéseire ő a napi tapasztalatra építve paraszti józansággal felel. „Salamon: A jó asszonyi állat szép ékességeire és gyönyörűségére vagyon az ő urának. – Markalf: A téfeles fazék míg tele van, igen kell azt macskától őrizni.” Ennél is többet jelent azonban a munkában felsorakozó anekdoták demokratikus karaktere. Salamon Judán kezdődő leszármazási rendjével Markalf arcátlanul állítja szembe a maga paraszti genealógiáját, hisz őseinek száma a királyénél nem kevesebb. Megéhezvén útközben, a királynak küldött tejfeles fazékról a fedélként rátett bélest leveszi, „leülvén megeddegéli nagy szépen, és az tehénganéval az fazekat befedi”. Kijátssza a termeinek díszét féltő Salamon királynak azt a parancsát is: „itt az én palotámban nyáladat semmire ne köpjed”. Jobb hely nem akadván, Markalf ekkor a király kopasz udvaroncának fejére köp. Salamonnal szemben azt is bizonyítani tudja, hogy a természet erősebb, mint az emberi mesterkedés: történetesen éppen idomított macskák tartják a gyertyát, amely a királynak világít, s mikor Markalf egeret bocsát ki ruhájából, a macskák tisztüket feledve erednek az egér után. A megsértett király azzal kergeti el hősünket, hogy többé nem óhajt szeme közepébe nézni; Markalfnak erre is van válasza: mikor a király mégiscsak felkeresi, bebújik a kemencébe, s onnan az ülepét mutogatja a királynak. Utoljára azután halálra ítélik, s csak azt a kegyet kéri és kapja meg, hogy {5-191.} „amely fát ő szeretend, arra akasszák fel”; de persze ilyen fát nem talál (Dézsi 1930: 269–305; Horváth J. 1953: 392–395).
Az idézett anekdoták közül nem egy már az ókor óta él; az idomított macska állhatatlanságát Aesopus is elmondja egyik meséjében, az udvaronc megcsúfolásáról szóló történetet pedig Diogenes Laertius is följegyezte (György 1934: 144. l., 109. sz., 158. l., 130–131. sz., 202. l., 213. sz.). A Markalf-népkönyvbe iktatva azonban mint a Salamon királyi méltóságára fittyet hányó paraszti csínyek, mindezek új értelmet, célzatot kapnak. Népünk hagyományában az idevágó történetek magyar köntöst öltenek. Dugonics András ad hírt például Markalfnak egyik hazai kalandjáról. „Markalfot, Salamon királyunk bolondgyát ebédre hívta a zimonyi bíró; őpedig oda nem ment. Okáról kérdeztetvén, azt mondá, hogy a minapiban is nála volt, még sem volt annyi embersége, hogy fáradságát meg köszönte volna” (Dugonics 1820: II. 75). Markalf szerint tehát a zimonyi bíró illetlen volt, nem köszönte meg, hogy Markalf ebédre jött hozzá. Budai Ferentz Polgári lexikona szerint Salamon éppenséggel a magyar királlyal, Salamonnal lenne azonos, Markalf pedig az ő udvari bolondja, s mint ilyen, Mosonban lakott (Budai 1804–1805:11. 634). A Markalf-anekdoták közmondásosságát a mondókákba, ráolvasásokba került Markalf, Markóp, Markó név is szemlélteti, valamint a „Markalf macskái”, „Markalf akasztófája” mondások mint szóláshasonlatok. Anekdotái a jelek szerint főként a Dunántúl nyugati felében voltak kedveltek.
Ilyen előzmények után érthető, hogy e Markalf-történetek száma népünknél meghaladja a népkönyvbe foglaltakét, sajátosan szövődnek össze egyebek között a rászedett ördögről szóló mesékkel. Egy kőszegszerdahelyi történet tanúsíthatja a Markalf-anekdoták ilyen irányú továbbfejlesztését: „Eccer Markalf meg az ördög ementek buzát eregetnyi. Aszongya Markaff az ördögnek: Tudod mit, e többik legyen a tiéd, e kevesebbik meg az enyém. Aszongya ez ördög, jó van. Magábo meg örüt, hogy hogyan be tuggya csapnyi Markaffot, hogy üneki több gyut mind annak. Hát mikor megeregettik e pelva több lett mind e búza, asztán ez lett ez ördögeje. Azután ementek rozsot eregetnyi. Aszongya magábo ez ördög: Mutkor e Markaff csapott be engem, mast majd én csapom be aszt. Hát mikor ekesztek eregetnyi, aszongya Markaffnak: Mast e téd legyen e többik, ez enyém meg a kevesebbik. Aszongya e Markaff, jó van. E rozsná meg a pelva kevesebb mind e szem, osztán megin becsapódott ez ördög, mer megin e kevesebb gyutott nekije” (Dömötör S. 1949: 278). A földművelő ember hozzáértésének anekdotikus hangsúlyozása által, s nem kevésbé a dunántúli nyelvjárás ízeit érzékeltető előadás következtében magyar levegő hatja át történetünket. Áll ez a Markalffal foglalkozó egyéb népi, epikus alkotásokra is. A Veszprém megyei Noszlopon, a zalai Hetés területén vagy Erdélyben, Udvarhely vidékén ugyanaz a nagy furfangú parasztember viseli a Markalf nevet, aki Salamon bölcsességén és tekintélyén is kifogott. Meséinkben kilátástalannak tetsző erőpróbákat vív az ostoba ördöggel, s találékonyságával csúffá is teszi azt (Kolumbán 1901; Banó 1941: 65–77; Sándor I. 1982b). A világirodalom e szószátyár, csúfolódó kedvű vándoralakja így a hazai folklórban a régi paraszti társadalomszemlélet, a királlyal, bíróval, ördöggel szóban-tettben látványosan mérkőző leleményesség jegyeivel vált sajátossá.
A középkori Európa tréfamesterei sorában Markalf népszerűségével csak Eulenspiegel alakja mérkőzhetett. Ha Markalfnak talán volt is a távoli történeti időben élő mintaképe, alakjának fő vonásait a biblikus zsidó-római hagyomány fejlesztette ki. Eulenspiegel neve viszont kétségkívül élő személyt jelölt, Németország szülötte, s tudjuk, hogy 1350 {5-192.} tájt halt meg (Sachsland 1975; György 1931; Sándor I. 1982b). Mégis bizonytalan, volt-e nevén kívül további köze is ahhoz, hogy egyes jellegzetes trufák éppen köréje csoportosulnak. Az Eulenspiegel ’baglyok tükre’ név a kocsmák, csapszékek vidám, garázda, éjszakázó népére tereli figyelmünket; alkalmas tehát rá, hogy a vaskosabb hangvételű, borsosabb apoftegmákból, példákból, zamatos humanista élcekből ismert anekdoták hőseinek közös nevéül szolgáljon. Paraszti származása ellenére Markalftól eltérően nem „rusticus”, falusi típus, inkább hazátlan vándorlegény, a polgárosodó társadalom szélére szorult csavargó, aki furfangos fejével éppen e sajátos, független állapotban talál életelemére. Betyáros tréfái úgyszólván céltalanok: parasztot, polgárt, nemest sorra csúffá tesz; szélhámoskodik, csal, lop, verekszik, csínytevései a nyers gúnyolódástól emberi exkrementummal való piszkolódásokon át a halálveszély felidézéséig fokozatok hosszú skáláját járják végig. Történetei csak laza szövésű egymásutánba sorakoznak, így kapnak életrajzféle körvonalat. Ilyen formában foglalják őket írásba 1480 tájt, s így is jelenik meg az első Eulenspiegel-népkönyv 1515-ben. Napjainkig a száznál több német kiadás mellett latin, holland, francia, angol, dán, lengyel fordításai követik egymást, egyre változtatva a kalandok során, elhullatva egyes trufákat, s másokat kerítve helyükbe. Emellett pedig külön-külön, mintegy lebegő állapotban is folytatják életüket az európai hagyományban.
E történeteknek nem volt szoros tartozéka a szellemes zárómondat, találó vagy bölcs szavakban kikristályosult csattanó. Bohóckodása is mintegy fordított előjellel, nem a cselvetőn, hanem áldozatain csattan. Mégis némi társadalomkritikát is nyújt: az ágrólszakadt tréfamester életrevalóságát, ravasz fölényét, nyers furfangját dokumentálja a középkori társadalom szerkezetében fölötte állókkal szemben, akiket a trufák sora helyzetük, szemléletük korlátjaival jellemez.
Az Eulenspiegel névvel népünk természetesen semmit sem kezdhet, s érthető, hogy trufáinak hőse az irodalmi feldolgozásokban egyre változik. A német népkönyvekből a legbővebb válogatást csak nagy késve készíti el a szombathelyi Holosovszky Imre, s bár történetei jó humorérzékről, anekdotamondó gyakorlatról tanúskodnak, úgy tetszik, népünk körében visszhangjuk nincs. S ebben alighanem Holosovszky névadó leleményének szegényessége játszik szerepet, mint az műve címéből is kitetszik: Amaz ország-szerte elhiresült Suszter Liplinek élete, tettei, dévaj és tzégéres furtsaságai (Holosovszky 1808).
Találóbbnak bizonyult s nyomaiban népünknél máig él Eulenspiegel nevének egy további magyarítása, amely e név teljesebb „Tyl Eulenspiegel” alakjából kiindulva a tréfamestert Tillinkónak nevezte el. E névváltozat az első magyar anekdotakönyv szerzőjének, Kónyi Jánosnak az ötletéből származik. Művébe több idevágó trufát iktat, s nem vitás, hogy kiadások sorában megjelenő gyűjteménye által kerül a Tillinkó név népünk használatába. Néprajzi gyűjtések napjainkig tanúsítják a Tillinkó-tréfák továbbélését, fennmaradásukat Kónyi élvezetes előadása is biztosíthatta: „El megy Tillinkó ... a’ szabók tzéh mesteréhez, és azt mondja néki, hogy a’ körül lévő tartományokból és városokból hivattassa öszve a szabókat... és olly mesterségre tanítja őket, a’-melly nékik igen hasznos; és még a’ Világban meg fognak emlékezni rolla még a’ maradéki is. – Nosza a tzéh mester néki örül, egy nagy petsétes levelet ki-küld, hogy egy bizonyos napra mind meg-jelenjenek. Midőn igen sokan öszve-gyűltek, úgy hogy a’ város is tsudálta a temérdek szabóknak sokaságát, ki-ki akarta meg-hallani azt a hasznos mesterséget ... El jön Tillinkó, és öket egy nagy tágas piatzra vezeti ... azután fel megyen egy magas toronyba, és így kiált le: – hallyátok-é, betsületes tzéhbéli szabó mester emberek! jól fel jegyezzétek magatoknak, hogy, ha ollótok, réf, tzérna, tü és gyüszütök vagyon, ez elég {5-193.} a’ ti mesterségttekhe: mindazonáltal ezt a mesterséget tanuljátok meg tőlem, és még íjaitoknak is testamentomban hadjjátok, hogy midőn varni akartok, el ne felejtsetek a tzérnának végén tsomót kötni” (Kónyi 1796: I. 122. sz.; vö. még I. 33, 42, 51, 63, 70 és II. 2; vö. György 1931: 16–22). Az idézett történet modelljében rejlő „elemi gondolat”, hogy ti. bármely emberi munka eredményét csak bizonyos magától értetődő s így számon sem igen tartott egyszerű alapfeltétel biztosítja, kivált székelyföldi anekdotákban variálódott tovább. Így került 1933-ban a csík-csekefalvi Miklós Ferenc megjegyzése leányának kéziratos receptkönyvébe, valamely erdélyi étel leírása alá: „és még arra is vigyázz, Annuskám, hogy előbb ne felejts el tüzet rakni”.
Van azonban mindezektől függetlenül az Eulenspiegel-trufák hősének egy hazánkban szerte általánosan ismert további neve is. A történetekre, „miket köznépünknél minden gyermek ismer”, Jókai Mór hívta fel a figyelmet, felidézvén emlékezetében, hogy „az én kedves apám gyerekkoromban sokat mesélgetett nekem, tőle hallottam ezeket a regéket Csalóka Péterről” (György 1931: 38; Sándor I. 1982b). Hogy az Eulenspiegel nevéhez fűzött esetek nemcsak irodalmi úton kerültek át a magyar hagyományba, hanem sokkal inkább élőszó közvetítésével, azt történeti adatok igazolják. A német trufa Csalóka nevével együtt már a 17. században sem ismeretlen nálunk, egyik dolgát Vörösmarty Mihály exemplumként használja fel, éspedig az élőszóbeli előadás teljes varázsával (idézi György 1931: 6–7, változatai uo. 7–15; vö. György 1934: 152. l., 119. sz.). A történet szerint valamely úr „szentegyházat akarván szépen megíratni”, azaz kifestetni, a munkához megfelelő művészt keres. A festő vállalja a munkát, kikötvén, hogy senki ne látogassa, amíg egészen el nem készül:
„Mi lészen? Bérekeszkedvén, az egész üdőt hivalkodással tölti e semmirekellő. Eltelvén az üdő pedig, az úr főemberekkel és udvara népével elmegyen, hogy szép írott szentegyházát meglássa. A Csalóka felnyitván, az urat ékessen köszönti, és vesszőcskéje kezében lévén, kezdi mutogatni a külömb-külömbféle szép módjával megírt históriákat, hogy már – ímhol jobb felől imez, amott amaz história mely drágalátosan vagyon írva! Itt ez, ámhol amaz vagyon. Nézelnek imezek; forgatják szemöket: semmit nem látnak. Az udvari szolgák is zörgölődnek, s egyik is mongya: hitemre, semmit afélét én itt nem látok. Másik is: Isten úgy segéllyen, ott semmi írás nincsen. Ki ismég: Markalf ez, ez e’ ’s e’ fia. Más: Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka.
Azokat ő hallatlanná tévén, mindjárton eljár dolgában és mond: – Balfelől pedig, ím láttyátok, hogy ama kép elevenségének csak az egy szóllás héja: iminnét ez szép proporcióval, amonnét amaz illendő festékkel vagyon.
A fő nemes emberek is tovább nem szenvedhetnék gazságát, mondják, hogy ne játszanék vélek; mert noha nékik jó szemök volna, de semmit afélét nem látnának, amit ő mutogatna. Reájuk visszafordulván a Csalóka, mond bátran: – Az nem csuda, ha nem mindenek láthattyák ez írott képeket; mert ez oly szent munka, hogy azt fattyú nem is láthattya. Még a mutogatáshoz kezdvén, mond: – A boltozaton is pedig imitt emez, amott amaz vagyon.
Az udvariak azért és fő emberek megváltozván ezekre, már eggyik is mondgya, hogy ő kezdi sajdítani; másik is, hogy ő derekasan láttya; némellek a Csalókánál többet is mondanak, hogy fattyaknak ne ítéltessenek. Végre az úr is, annyi jó közzül, hogy csak ne legyen fattyú, dicsérvén a képíró mestert és jól megfizetvén néki, békével bocsáttya.”
A történet azonos a német népkönyv egyik trufájával; a magyar szöveg azonban érzékeltetni tudja, hogy hazánkban a hazudozó, szemfényvesztő festő az „udvari szolgák” {5-194.} szemében nem ismeretlen, korábban is találkoztak vele: „Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka!” Az előadás így feltételezi, hogy népünk emlékezetében ott él az immár magyar nevet viselő tréfamester, Markalfnak valamiféle mása. A Csalókáról, Csalafintáról vagy éppen Csalóka Péterről szóló harsány történetek egyre újabb és újabb változatokban kerülnek elő napjaink népköltészeti gyűjtéseiben is, számuk mintegy kétszázra tehető.
E trufák közül számos olyan akad, amelyben Csalóka nem másért, csak puszta kedvtelésből tör borsot idegenek orra alá. Lova levágott farkát botra tűzve veri le a tóba, s rimánkodik az arra járóknak, hogy segítsenek, húzzák ki a vízbe fulladt állatot; mikor pedig valaki hajt a szóra, s nagyot rántva a ló farkán, a vízbe esik, Csalóka jót nevet rajta (Jókai 1857b: 58; Kovács Á. 1944: II. 27; Sándor I. 1975: 736; stb.). Máskor a parton legelésző csorda vagy a víz fölé hajló ágon gunnyasztó tyúkok képe tükröződik a tóban, s Csalóka utánuk küldi a kapzsi és hiszékeny embereket (Jókai 1857b: 61; Erdész 1968: III. 269, 270; stb.). Násznép közeledik; Csalóka azt hazudja, kincs van a közeli kútban, s a lakodalom népe magára hagyván a mennyasszonyt, fut a kincs után. A lakodalomban Csalóka játssza meg a vőlegényt, ám éjszakára már hiába várja a fiatalasszony, maga helyett egy kecskét csempész be hozzá a gonosz, s az asszonyka kiabálni kezd: édesapám, vót-e kendnek négy lába, két szarva, mikor vőlegény vót? (Jókai 1857b: 65; Sándor I. 1975: 735; Penavin 1984: I. 421; stb.).
Ismét máskor pénzt, jószágot próbál szerezni csalafintasággal. A kocsmárosnál jó előre kifizeti számláját, azután úgy tesz, mintha kalapja varázserejű volna, s földhöz csapva az fizetne ki ételt, italt. Bohózatba illő kép, amint a kocsma népe a Csalókától jó pénzért megvett kalapot szintén csapkodni kezdi, de a kocsmáros mármost egyre csak azt hajtogatja: „nincs megfizetve!” (Erdélyi J. 1846–1848: III. 279; Jókai 1857b: 55–57; Kovács Á. 1944: II. 28; Sándor I. 1975: 734; stb.). De bűvös erejűnek hazudja az üstöt is, amelyben a tűz fölött már fortyog a gulyás, mikor észreveszi, hogy a házhoz a bíró közeleg. Mintha az üst tűz nélkül, önerejéből is főzne, forrna, hirtelen kiteszi az udvaron heverő tuskóra, hogy a bíró ott találja. A fösvény bíró egyszeriben meg is vásárolja az edényt, sőt utóbb tartozékát, a tuskót is; s mire a csalás kiderül, Csalókának nyoma veszett (Kovács Á. 1944: II. 30).
Külön csoport végül a trufák sorában, mint állítja falhoz üldözőit, akik Csalóka csúfságait, kártevéseit megelégelték. Már nyomában vannak a legények, mikor észreveszi, hogy egy ferdén nőtt fa dől a kölesföld fölé; úgy tesz hát, mintha tartani próbálná, nehogy a vetésbe essen. De a legények pénzüket követelik, Csalóka pedig szívesen vállalja, hogy a pénzért hazafut, csak tartsák helyette a fát – így nyer egérutat (Erdélyi J. 1846–1848: III. 280; Jókai 1857b: 65; Erdész 1968: III. 271; Sándor I. 1975: 735; stb.). Megesik, hogy méhkasba bújik az üldözők elől, a kast pedig két tolvaj ellopja: két rudat szúrnak a kas alá, s viszik, míg Csalóka meg nem elégeli; akkor váltogatva hol az egyiket, hol a másikat rúgja alfelen, a rúgást a tolvajok egymásnak tulajdonítják, összevesznek, s Csalóka előtt szabad az út (Jókai 1857b: 66; Sándor I. 1975: 735; Penavin 1984: I. 422; stb.). Végül a király elfogatóparancsot küld ellene, s nincs mit tenni, koporsóba fekszik, halottnak tetteti magát. A bosszús katonák elhatározzák, hogy legalább holtában megcsúfolják, s rápiszkolnak; ám a halott hegyes árral szurkálja meg feneküket, hogy felugrálnak: „a fene itt rágja meg, halva is olyan gonosz, csontig döfött a fullánkja” (Erdélyi J. 1846–1848: III. 282; Erdész 1968: III. 272; stb.).
Nem folytatjuk. A trufa él, falvaink életét inkább dionüszoszi, mintsem apollói oldaláról {5-195.} jellemzi. Gyűjtőink sorra följegyzik a kalotaszegi Ketesden, Mezőkövesden a matyóknál, a nyírségi Szamosszegen, de a Bácskában és Somogyban is. Előadói szemük játékával, gesztusaikkal, sokat sejtető félmondataikkal érzékeltetik a tréfás helyzeteket, váltogatva mutatják be Csalóka ravaszkodásait és a lóvátettek csetlő-botló ügyetlenkedését. A teljes képhez mégis hozzátartozik, hogy a szöveg és előadása ma már olykor nem nevetésre indítja a hallgatókat, hanem ellenkezésüket váltja ki.
Külön réteget alkot a népünk ajkán élő anekdoták sorában a keleti hagyomány, amely a középkor századai alatt szivárgott hozzánk. E nagy múltú epikus örökség sajátos összetételű. Parabiblikus elemek, Talmud-történetek, indiai Pancsatranta-motívumok, buddhista parabolák, perzsa-arab históriácskák, török tréfák késői leszármazottjaiként könyveli el az idevágó anekdotákat a kutatás. Műfajunk történetében, ha még oly szórványosan is, a keleti hatás nyomai az ókor óta felismerhetők. A közvetítés minden bizonnyal elsősorban az irodalom útján történt, mégis a kelet-nyugati népközi érintkezések esetenként az átadás-átvétel közvetlenebb módjait is valószínűsítik.
A Földközi-tenger vidékén az ókor óta kibontakozott kereskedelmi forgalom, a több száz éves mór uralom az Ibér-félszigeten, a keresztes háborúk, a török hódoltság hosszú korszaka hazánkban és a Balkánon, s főként a zsidóság tömeges migrációja és megtelepedése földrészünk országaiban egyaránt hozzájárult a Kelet művelődési hagyományainak megismertetéséhez. A találkozás a földrészenként külön élő két hagyománytörzs – egyrészt az indiai, perzsa, arab, zsidó és török, másrészt a görög-római alapokra épülő európai tradíció – között ennél szélesebb történelmi távlatban is szükségszerűnek tetszik. E kettős hagyomány cseréje, elemeinek egybeszövődése, átrendeződése Európa számos anekdotatípusának történetében nyomon kísérhető. Nemritkán el sem dönthető, vajon Keletről Nyugatra vagy Nyugatról Keletre tart-e az a történelmi út, amit egy-egy mutatós anekdotatéma századok folyamán megtett, minthogy a forrás felé utaló legrégibb szövegek párhuzamossága további következtetések útját elzárja.
Az idevágó magyar anekdotakészlet összefoglaló áttekintése még előttünk álló feladat, egyes részjelenségek vizsgálata azonban értékes eredményeket hozott. Ezek sorában foglalnak helyet a népünk ajkán élő, zsidó eredetű parabiblikus történetek. Ilyen pl. a Noéról szóló anekdota: a vízözön elmúltával a szőlőtőkét az oroszlán, a majom, a disznó és a bárány vérével öntözte meg, úgyhogy a részegeken ez állatok tulajdonságai sorra kiütköznek. A Temesvári Pelbárt óta élő anekdota hagyományozódásának változatos útjai messze múltba vezetnek, hazai szóródásában a zsidó és keresztény tradíció egyaránt szerepet kapott (Katona L. 1912c: 60; Blau 1907; Heller 1908; Scheiber 1935; György 1934: 218. l., 244. sz.; Nagy I. 1969; Gaer 1961: 75). Ugyancsak a Bibliából hajtott ki a József szépségét dicsérő anekdota is: mikor Putifárné udvarába lép, a fonással szorgoskodó udvarhölgyeket megigézi szépségével, szemüket rajtafelejtik, a guzsallyal sorra megszúrják ujjukat. Az anekdotát Vác környékéről ismerjük, s jelentkezik a szóláshasonlatban is: „Ollan sziep, hogy miég az ujját is megvággyo iérte az ember lányo!” Ez utóbbi történet – úgy látszik – közvetlen a zsidó hagyományból került át népünkhöz (Scheiber 151; Gaer 1961: 123).
Hogy a zsidó közvetítésnek az anekdota európai történetében a középkor óta jelentős {5-196.} szerepe volt, az étel felosztásáról szóló szellemes történet példája szemléltetheti. Ennek egyik legrégibb emléke egy 7. századból való elbeszélés, amelyben egy szellemes ifjú öt galambot oszt szét egy házaspár két fia és két leánya között. A történetnek arab változata is van, s általában a Kelet költészetében számos nyoma maradt fenn ismeretének. Európában pedig az ifjabb Johannes Gobius 1300 táján a zsidó változat pontos másaként exemplumnak jegyzi fel latin nyelvű gyűjteményében. A felosztásra nála egy Párizsban végzett klerikus vállalkozik; magyar népnyelvű szövegekben az ő helyébe furfangos szegény parasztember vagy éppen cigány lép. „A cigány látván egy udvarban négy szép kácsát, szinte nyála folyt utánok. A házi úr ezt észre vévé, és magának kis mulatságot szerezni akarván – na more – mondá –, ha a négy kácsát ötünk közt, köztem, feleségem, fiam, lányom és közted három egyenlő részre osztani tudod, kapsz belőlük te is. A cigány gondolkodott, aztán hozzákezdett: hát a tens úr, a tens asszony és egy kácsa, az három; – az ifjú, a kisasszony és egy kácsa, az is három; – két kácsa és egy cigány, az is három.” Az ötlet változatai első népköltési gyűjteményünk óta sorra bukkannak fel hazánk különböző vidékein (Erdélyi J. 1846–1848: I. 294; Jókai 1857b: 121; Benedek E. bukovinai csángó szövege: 1894–1896:II. 157–160; Wesselski 1911: II. 399, 1925: 111; György 1934: 113–114. l., 51. sz.).
A keleti eredetű epikus készlet számos darabját egyébként nagy késve és bizonytalan hitellel egy meghatározott személy, Naszreddin hodzsa eseteként kapcsolja össze és könyveli el a köztudat. Való, hogy Naszreddin történeti személy, a kisázsiai Aksehirban 1300 tájt született, s mint hodzsa, török hazájában egyházi és világi vonatkozásban jelentős tisztséget viselt. Közelebbi sorsáról azonban mit sem tud a történelem. Állítólagos anekdotái egyébként az ókor óta neve említése nélkül élnek az európai irodalomban és szájhagyományban, sőt azon is túl, a Kelet arab, perzsa, tatár nyelvterületein. A Naszreddin névhez kötve írásos rögzítésükre mégis csak a 18. században, kiadásukra pedig Törökországban is csak 1837-ben került sor. A nevéhez fűzött anekdoták között azonban számos olyan akad, amelynek ismerete csúpán a Földközi-tenger vidékének egy-egy szűkebb területére korlátozódik. Félezret meghaladó anekdotája mégis jól körvonalazható keleti típusként mutatja be: ravaszkás népi bölcsnek, aki keleti furfanggal egyszerre hirdet türelmet és bátorságot, csúfolódás nélkül nevettet és indít gondolkodásra (Wesselski 1911; György 1932b).
Magyar földre átkerült anekdotái jól szemléltetik alakjának ellentmondásosságát. Egyes történeteiben mint nevető bölcs leplez le csalást, lopást anélkül, hogy akár a méltó felháborodás hangját hallatná, beérve a vétkes puszta megszégyenítésével. Az eset, amelyet a hodzsáról és feleségéről beszélnek, hazai népi változataiban többnyire a tisztelendő úr és szakácsnője közt történik (György 1932b: 16. l., 12. sz., 1934: 139–140. l., 95. sz.; Jókai 1857b: 259; stb.). Az asszony öt font húst vásárol, s mivel az árát szeretné még egyszer megkapni és zsebre tenni, nagy ijedten ront be a paphoz: megette a macska a húst! „Mind az öt fontot? – mondja a pap. – Hisz az egy farkasnak is sok volna. Hol van az a fenevad? Meg kell fogni. Hol egy mérték?” A macskát megfogják, megmérik – hát éppen öt fontot nyom. „No – mond a tisztelendő –, az öt font hús, melyet megevett, az itt van; de hol van most már a macska?” Más anekdotájában éppen ingatagsága és engedékenysége jellemzi: igazságtétel végett fordul a hodzsához, magyar változatában pedig „G... városának egy tanácsosához” két civakodó barátja. „Mikor egyik elmondaná baját, nagy bölcsen azt mondja tanácsos úr: Neked igazad van!” Előáll a másik fél, tanácsos úr ennek is azt mondja: neked is igazad van. „De teins uram – szól közbe a {5-197.} városhajdú –, mind a kettőnek mégsem lehet igaza.” A bölcs tekintetes úr válasza erre is csak ennyi: „neked is igazad van” (Vas G. 1886–1900: X. 339). A paraszti észjárásnak hazánkban e szelíden ravaszkás megoldása, mint egy-egy anekdota csattanója, nem vált ki feltétel nélkül sikert. Van anekdotánk, amely a Naszreddin-történetet székely módon továbbszövi. A tréfás kedvű hodzsa az európai változatokban így szólítja meg útjában ismerőseit: „Aki kitalálja, mi van a zsebemben, az kapja meg a legnagyobb barackot.” Kérdésben a felelet: barack. A hodzsa mégis úgy tesz, mintha megfejtéséhez éles ész kellene: „Ördögötök van, hogy kitaláltátok.” Mikor azonban a csíki változatban a székely próbára teszi a háromszékieket, olyan bölcsek-e, mint híre jár – más lesz a csattanó. Megszólítja az útjába kerülőt, de a hodzsánál ötletesebben: „No, ha olyan okosok lettek k’jetek, hát mongya meg, hogy hány pogácsát tett a tarisznyámba a feleségem. Ha kitanálja, mind a hetet kiednek adom.” A háromszéki rámondja: hetet. De a csíki legyint: „Csak ötöt, mett kettőt izibe megettem” (György 1932b: 20. l., 18. sz., 1938: 92; Orbók 1942: 73; Duka 1983: 103-a típus, 41–b típus).
Az utólag Naszreddin nevéhez kapcsolódott történetek a nyugati anekdotahagyományból kerültek hozzánk, inkább itáliai, francia, spanyol, máltai, tuniszi variánsokkal, mintsem török szövegekkel párhuzamosak. Mégis a mintegy félszáz, nálunk Naszreddinhez fűzött anekdota sorában van néhány, amely pusztán csak a Balkán területén honos, s úgy lehet, közvetlen népközi érintkezés útján, talán a török időkben talált el hozzánk. Ilyennek látszik pl. a cigány lótolvaj esete, amelyet Arany János A nagyidai cigányok c. eposzába foglalt; ott Csimaz azzal védekezik, hogy „véletlenül” lopott. Keskeny úton fekszik egy ló, halljuk –
| Hátul mennék: de rug; elől mennék: harap; |
| Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb; |
| Ugranám: felpattan... a hátára estem... |
| Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten! |
E történet a görög Naszreddin-anekdoták közt ismeretes (Tolnai 1915: 252; Dömötör S. 1929b: 97; György 1934: 107. l., 40. sz.). Horvát nyelvterületen él a jószívű fiú anekdotája, akit álmából keltenek fel a szomorú hírrel, hogy anyja meghalt. „Másik oldalára fordulván, így szólt: Oh Istenem! Mely igen szomorú leszek én reggel, ha felébredek” (György 1932b: 21. l., 20. sz.; vö. Duka 1983: 175). Görög, szerb és horvát Naszreddin-párhuzamai vannak a csintalan diákok történetének. Az országúton parasztember alszik szamarának kordéja mellett; egyikük kifogja a szamarat, s míg a másik kettő az állattal odébbáll, emez a szerszámot magára veszi. Hát téged mi szél hozott ide? – riad föl a gazda. „Az apám az, ki bűbájos ember lévén ... szamárrá változtatott; s minthogy most kitelt az időm, várom, kedves gazdám, hogy mit tesz velem?” A szamaras mit tehet, útjára engedi azzal az intéssel: apáddal megférj, mert szamárrá változtat megint! – A másik kettő ezalatt a vásárban kínálgatja az ellopott állatot. Odavetődik parasztunk, s ráismer. „Mégis összevesztél apáddal? – förmed rá a szamárra. – Én ugyan meg nem veszlek többet” (Kálmány 1914b: II. 33. sz.; György 1932b: 18. l., 16. sz., 1934: 218. l., 242. sz.). E történetek egyébként nálunk a 18–19. század fordulója óta ismertek, még mielőtt a Naszreddin név hazánkban felbukkant volna.
Anekdotáink további sajátos rétegét a humanizmus öröksége alkotja.
Ennek jegyében alakul ki a facetia, e latin nyelven előadott szellemes, vidám történet, amely némileg szerzőjének az irodalmi szintű, elegáns latinságban való jártasságát is hivatott volt tanúsítani (György 1934: 14–15). Facetus – e szó kettős jelentésárnyalatával az anekdota műfaj e korszerű változatának lényegét jelzi: egyaránt utal a történet ötletes karakterére és finom, „illedelmes” hangvételére. A jelzők mégis a műfaj e fejlődésképletének inkább formai, mint tartalmi jegyeit emelik ki. A facetia latin szövegeivel eredetileg irodalmi ínyencség; s bár bőven merít az ó- és középkor epikus hagyományából, teljességgel a reneszánsz új, sajátos életérzésének tolmácsa, a műveltek, a „vájtfülűek” ugyancsak világias szórakoztatását szolgálja. Az életöröm, az evilági boldogság, az emberi lét derűjének élvezete azonban mind szélesebb körökben válik igénnyé szerte Európában. A facetia Itália előkelő udvarainak műveltebb, de szűk környezetéből kitörve a városok polgári-értelmiségi, latinul értő köreiben is hamar otthonra talált. Mindenesetre külön mesterei, neves hozzáértői vannak, s van elméletírója is, aki szerint az új műfaj az új világlátásnak megfelelően irányul „ad iocos et relaxationem animorum” – a tréfákra és a lelkek felüdítésére. Formai-nyelvi igényességen túl egyéb tudós szándék íróit nem vezeti. Félretéve életbölcseleti okulást vagy valláserkölcsi célzatot, a facetiában az ötlet, a szellemesség önmagáért beszél.
Az ízléses formai megoldáson kívül további korlátokat nem tűrve, a műfaj területén az eddiginél szélesebb helyet kapnak a kényesebb témák. Egyes történetek – olykor éppen papok, szerzetesek tollából – papok, szerzetesek gyarlóságait fricskázzák meg, hivatásukba ütköző gyöngéit leplezik le. Utóbb a tréfa alkalmilag a vallás intézményeire, a hittételekre is játékosan átcsap. Sűrűn válik a humor céltáblájává a női nem: naiv leányzók, szájas, iszákos, kapzsi, kikapós asszonyok, férjüket rövid pórázon tartó vagy éppen felszarvazó feleségek esetei mintegy körképben bontakoznak ki előttünk. Nyers szócsaták, nyelvöltögetések, de a más kárára elkövetett csalás, lopás, verekedés is helyet kapnak a facetiák cselekményében. Ám mindezek könnyed hangszerelésben, gyakran célzásszerűen inkább, mint a komikum vaskosabb kifejezésmódján. Így, bár a cselekmény elvétve társadalmi osztályokat, rétegeket, típusokat is szembeállít, ezt mai mértékünk szerint inkább általános emberi viszonylatok jellemzése végett, mintsem társadalomkritikai szemlélettel teszi. Ennyi is elegendő azonban ahhoz, hogy az irodalmi becsvágyból létrejött latin szövegek végül is Európa különböző népeinek nyelvére átkerüljenek, s szájhagyományként folytassák életüket.
A műfaj klasszikusa Poggio Bracciolini (1380–1459), a pápai udvar titkára, aki a klasszikus ókor több lappangó művét fedezte fel és tette közzé, akinek neve Hunyadi Jánoshoz írt levelei, Mátyás király érdekében írt röpirata által a magyar humanizmus történetében is helyet kapott. A pápai kúriában, másrészt Angliában, Franciaországban hallott történetekből állította össze a 15. század derekán 273 anekdotából álló gyűjteményét. Műve Liber facetiarum címen a kiadási év jelzése nélkül jelent meg, 1472-től a század végéig viszont 27 további kiadásban látott napvilágot, mígnem pályafutását egyházi tilalom szakította meg. Hatása ennek ellenére egyetemes szerte Európában (Wlislocki 1893; Walser 1914; György 1929a, 1934: 15–17; Horváth J. 1944a: 51).
Számos facetiája eresztett gyökeret hazánkban is, s él napjainkig változatok hosszú sorában. Egyik facetiájának hőse éppen akkor veszti el szamarát, amikor észreveszi, hogy {5-199.} feleségét egy pap kerülgeti. Kászonaltiz községben hasonló, de papellenes fullánkjától megfosztott változatában napjainkig él a történet: „No, egy embernek vót egy kecskéje. Feltette magába, eladja, és egy fejős tehenet veszen belőle. Elhajtotta a piacra, s a kecske nem kőt el. S dél vót, s megvót éhesedve. Elment bé a vendéglőbe, s ő a kecskét megkötte, – amíg eszik, nem mén el. De amíg ett, a kecske mégis elment. Mind érdeklődött mindenkitől: a kecském nincs meg, nem látták hova lett? Addig kereste, hogy este lett. Bément egy szállodába, éjre szállást keresni. A vendéglős bé es tessékelte egy szobába. De olyan szép vót az ágy, hogy ő nem mert béfekünni, s béfekütt inkább az ágy alá. Akkor arra ment egy pár fiatal, s az is szállást keresett. S a vendéglős bényitott, s látta, az az ágy üres. Akkor lefeküttek a fiatalok, s a másik az ágy alatt! Akkor aszt mongya az ember: Olyan boldog vagyok veled, hogy az egész világot látom benned. Akkor az öreg azt kiáltotta: S az én kecskémet valahol nem látta-e? Azok meg felszöktek, hogy mi van az ágy alatt!” (Mondotta Balázs Györgyné, 60 éves. Kászonaltiz, Csík m. 1963; vö. még Schwarz 1879; György 1934: 91–92. l., 13. sz.).
Poggio művéből származott át hozzánk a Fiat piscis, azaz Váljék hallá címen ismert anekdota is, amely az egyház előírta pénteki böjtöt kezdi ki. Poggiónál a püspök önmagának ad felmentést a böjt alól, keresztet vetvén a feltálalt fogolypecsenyére, s kimondván a „váljék hallá” szavakat. Az anekdota első magyar változata 1611 táján kelt szárnyra. Eszerint Forgách Zsigmond generális hóban, fagyban, étlen-szomjan menekült csapatával Báthori Gábor fejedelem elől, s kiéhezett embereinek az udvari pap ugyancsak a „fiat piscis” szavakkal adja hozzájárulását, hogy pénteki napon az elhullott lovak húsából ehessenek (Dugonics 1820: II. 286; Katona L. 1901b: 333; Dömötör S. 1929b: 87; György 1934: 123. l., 68. sz.).
Széles körben él hazánkban az a hozzánk ugyancsak Poggiótól került históriácska, mint keresik a vízbe fúlt asszonyt: férje úgy véli, csakis a víz ellenében lehet megtalálni, s nem mint a keresői gondolnák, a víz irányában. „Mert ő tellyes életében visszálkodó maradt úgy, hogy mindenkor az ellenkezőt cselekedte.” A hasonló borsos történetek jól jellemzik a facetia műfajának sajátos világát (Heller 1926; György 1932a: 42, 1934: 168. l., 147. sz.).
Ha Poggio nem is, egyes itáliai kortársai, mint Gonnella és Arlotto, saját személyükben is anekdotahőssé alakultak. Írói hírnevét mindkettejük a tréfamesteri babérral öregbítette, úgyhogy történeteik hosszú időre saját nevükkel együtt tapadtak meg. a hagyományban. Hogy a „mindenki orvos”-féle történetek hazai változatainak forrását éppen Gonnellában kell keresnünk, abban első magyar anekdotagyűjteményünk eligazítását követhettük, a hős még itt is közvetlen Gonnella, a ferrarai herceg fabulator facetissimusa, s mint ilyen szórakoztatja nagyúri gazdáját (Wesselski 1920: 110. sz.; György 1934: 166. l., 143. sz.). Más szövegekben viszont a hagyomány elmosta a szellemes udvari mulattató nevét.
Anekdotáink közül ő vetette el hazánkban a nagyothallással csúfolódó történetek csíráit. Közismert a két süket párbeszéde: „Hova megy, sógor? – Horgászni. – Ja? azt hittem, hogy horgászni. – Nem! hanem horgászni” (Wesselski 1920: 16. sz.; Binder 1928; Dömötör S. 1932; György 1932c: 251; György 1934: 169–170. l., 151. sz.).
Jócskán bővítette a magyar anekdotakincset Piovano Arlotto (1396–1484), a firenzei pap is. Népszerűségére jellemző, hogy annak idején szövegeit nem is foglalta írásba; szájhagyományból jegyezték le és adták ki barátai a 16. század küszöbén. Számos anekdotája talált visszhangra szerte Európában, mint azt egyebek közt a nálunk Kései {5-200.} felelet vagy Élénk csevegés címmel mondogatott darabja tanúsítja. Megindul a debreceni fuvaros Pestről hazafelé, s utasa már a Kerepesi úton megszólítja: „de jó ló ez a fakó!” Mikor azután Debrecen alá érnek, a kocsis rálegyint ostorával a másikra: „de még ez a pej se kutya!” (Wesselski: 1910: II. 201. l., 206. sz.; Jókai 1857b: 222; Katona L. 1902a; György 1929a, 1934: 147. l., 109. sz.). Ennek a facetiának az olaszon kívül német, angol, francia, észt, finn változatai is ismertek. Altípusai a flegmatikus angolról szóló esetek; a némának hitt, s csak leánykérőben megszólaló fiú tréfája pedig (addig nem beszélt, mert „nem volt miről”) a modern viccek felé ágazik el. Népek, táji csoportok, egyes személyek jellemének bemutatására tehát napjainkig használatos a régi facetia.
Ugyancsak közismert Arlotto történetei közül a nagy tök és a négy ökör dolga, amelyet a magyar hagyomány Mátyás király személyéhez kötött: Mátyás ajándékozta meg négy ökörrel a szegény embert, aki hatalmasra nőtt tököt vitt neki ajándékba; s Mátyás szégyenítette meg utóbb a szegénynek gazdag és kapzsi szomszédját, aki azt remélte, nagyobb ajándékért még több jutalmat nyerhet (Jókai 1857b: 11; Wesselski 1910: I. 233. l., 68. sz.; Kálmány 1914b: II. 146; Binder 1894; Szendrey Zs. 1922: 54; György 1934: 171–173. l., 154. sz.). E történetnek is számos elágazását ismerjük; ilyen nálunk az Egyszer volt Budán kutyavásár címen emlegetett változatcsoport. Arlotto egyébként, úgy látszik, főként értelmiségi-polgári rétegeink hagyományát színesítette, facetiái 18. századi népszerű nyomtatványok által terjedtek el hazánkban.
Németországban ugyancsak jeles humanista képviseli a facetia műfaját: Heinrich Bebel (1472–1518). Pályája paraszti sorból vezet a tübingai egyetem poetikai tanszékére, sőt még magasabbra: latin nyelven írt verseinek elismeréseként 1501-ben poeta laureatusszá koronázták. Facetiae c. gyűjteménye 1506 és 1512 között jelent meg, s három kötetben mintegy 450 szöveget tartalmaz. Bár szövegei a műfaj tipikus képviselőjének mutatják, s bár természetesen ő is latinul ír, humanista mintáitól eltérően nemcsak klasszikus forrásokból és az előkelő körökben forgó anekdotikus leleményből merít. Jelesebb történeteit polgárok, papok, tanárok ajkáról gyűjti, a népköltészeti gyűjtés mai módján jegyzi le. Így a facetiákban szokásos mesterségesen elgondolt bohózati helyzetek nála megritkulnak (Wesselski 1907; György 1934: 12). Történeteinek hazai folklórvisszhangja tekintélyes, számos története általánosan ismert népünk ajkán. Bebel nyomán honosodott meg pl. nálunk a molnár esete, aki a passiójátékban a Megváltó szerepét alakítja, türelemmel viseli el a bántalmakat, de kiesik szerepéből, mikor valamelyik farizeus lisztlopónak csúfolja. Az anekdotát Szirmay Antal latin nyelvű gyűjteménye Mezőkövesd viszonyaiba ágyazottan mutatja be, de csattanóját magyarul adja meg. „Molnár lettél! kövesdi Krisztus vagy!” – mondják a magyarok, mint Szirmay feljegyzi, ha valaki a szemébe mondott igazságért megharagszik (Wesselski 1910: I. 184; Szirmay 1807: 166); Posonyi 1929: 74; György 1934: 154–155. l., 124. sz.).
Bebeltől került át hozzánk a csélcsap asszony alamuszi szeretőjének esete. Mikor a váratlanul hazatérő férj rajtakapja, zavarában négy lábra áll és röfögni kezd, mintha disznó volna, úgy próbál kiszökni a házból. Hogy pedig e szerepe annál tökéletesebb legyen, meg is szólal: „én csak egy szegény disznó vagyok!” (Wesselski 1910: I. 206; György 1934: 187. l., 184. sz.).
Úgy látszik, Bebel is szerepet kapott a visszavont fogadalom anekdotájának hozzánk juttatásában. Az egyszeri ember (nálunk többnyire cigány) kegyetlen ítéletidőben, rozzant csónakon vág neki a Tiszának, s megfogadja: akkora viaszgyertyát vesz Nepomuki Szent János tiszteletére, mint egy szálfa, ha a folyón átsegíti. Ám a zivatar alábbhagy, {5-201.} a gyertya méretei is zsugorodni kezdenek. A parthoz érve azután így fohászkodik a szent képe előtt: „Úgy alkudtunk, ugy-e, hogy a gyertyaszál akkora lesz, mint egy gyufaszál?” (Wesselski 1910: I. 185; György 1932a: 85, 1934: 221. l., 248. sz.).
Végül nála bukkan fel a nálunk Csokonai alakjához kapcsolt legátus-prédikáció története is (Wesselski 1910: I. 145. l., 65. sz.; Katona L. 1891: 59; György 1934: 153. l., 121. sz.).
Az anekdota műfaj tiszta képletének kialakítása ekképpen még a humanizmus jegyében, a latin facetiák által ment végbe. Kereteinek szorosra kötése, cselekményének célra törő rendje, csattanójának élesre csiszolása a 15–16. század latin nyelvű „tudós” irodalmának eredménye volt.
A humanista örökség második eredményét – mintegy második lépcsőként – az irodalomban latinul élő műfajnak Európa nemzeti nyelveire való átváltása jelenti. A folyamatban általában a városi polgárság gazdasági-társadalmi felfejlődésének következményeit látjuk, de nem kevésbé a görög-római példa hatását is, amely földrészünk modern népeit saját öntudatukra ébresztve anyanyelvük használatára ösztönözte. A 13–14. század fordulójával a Dante, Petrarca, Boccaccio által megindult itáliai folyamatban, a nemzeti nyelvű irodalmak kibontakozásában, az exemplum és facetia anyanyelvi megszólaltatása érthetően csak kései, szerény és periferiális jelenség. A műfajon belül azonban jelentősége mélyreható. Az anekdota korszakokon át felgyűlt gazdag állománya nemzeti nyelvű tolmácsolásban immár közvetlen utat talál szélesebb néprétegekhez is, a latinitás nyelvi akadálya elhárulván, útja akár a parasztságig is szabaddá válik.
A folyamat szoros párhuzamot mutat a korábbi anekdotikus műformák alakulásával az ókor latin-görög apoftegmái, a középkori exemplumok vagy akár az európai trufák mind azonos törvényszerűséggel törnek be a népek élőszóbeli kultúrájába, s folytatják folklórjelenségekként nemzeti nyelveken a maguk időtlen életét.
Hazánkban – a török hódoltság másfél évszázada által késleltetve – e fejlődés csak 18. századi anekdotás könyveink által követhető nyomon.
Azok a magyar nyelvű gyűjtemények, amelyek által a 18. század folyamán az anekdota irodalmunkban polgárjogot szerez, e folyamat hazai lezárulását érzékeltetik. Az élőszóban századok óta birtokolt hagyománynak eddig csak egyes elszórt törmelékeit rögzítette alkalmilag az irodalom. Ekkor került sor, az anekdota történelmileg kialakult rétegei szerint csoportosítva, a műfaj teljesebb terjedelemben való áttekintésére. Kötetnyi válogatásokban sorra szólalnak meg e történelmi változatok. Az apoftegmát Lethenyi János fordítása (1785), Molnár János szemelvényei (1783), Kónyi János Diogenesnek élete c. műve (1785-től kezdődően Democritusának három kiadásába foglalva), végül verses feldolgozásban a Tréfás elméjü bölts Diogénes filosofusnak historiája c. mű (1782) képviselik.
Az exemplumok továbbéléséről a Gesta Romanorum Haller-féle fordításának négy kiadása (1695, 1751, 1767, 1795), továbbá Taxonyi János Az emberek erköltseinek és az Isten igazságának tükörei c. művébe foglalt történetek három kiadásban (1740–43, 1759, 1805), végül Bod Péter Szent Hilárius c. munkája négy kiadásban (1760, 1768 két kiadással és 1789) tanúskodnak.
A trufák divatját jelzi Kolumbán János Néhai tordai hadnagy Vida György facetiáinak, jeles tréfáinak historiája c. verses műve öt kiadásban (1759, 1770, 1789, 1793 és az év jelzés nélküli kiadás), valamint a Salamon és Markalf újabb és újabb ponyvaszerű edíciói.
E kötetek együttesen szövegek ezreit rögzítik nyomtatásban, s egyúttal élőszóbeli {5-202.} továbbélésüknek is újabb széles lehetőséget teremtenek. A század sajátos viszonyai közt valóban oly közeli érintkezés állapítható meg folklór és irodalom között, éspedig paraszti, kisnemesi, polgári, értelmiségi rétegek gyakorlatában egyaránt, hogy kölcsönösen nyitva az átfejlődés útja élőszóból az írásos kultúrába és viszont. E kölcsönösség fenntartását pedig széles néprétegek számára úgyszólván kényszerítően biztosítja nem annyira az olvasás, mint inkább a felolvasás, a nyomtatott szöveg élőszóbeli tolmácsolása mint a közvetítés akkor legáltalánosabb eszköze. Az anekdota hagyományozódásának e kettős formája lényegében elválaszthatatlan egymástól, a műfaj rövidsége folytán egyaránt otthonos élőbeszédbeli és irodalmi előadásban, csattanóján pedig károsodás nélkül nemigen változtathat sem az írói, sem az előadói lelemény.
A hagyomány ily nagyarányú újjáélesztésénél jelentősebb a műfaj történetében az a többlet, amit a 18. század uralkodó eszmei-szellemi áramlata, a felvilágosodás az anekdotának biztosítani tudott. Ennek lényege a vidám történetkékben rejlő karakterisztikum kibontakozása, a szerény müforma eltolódása az életkép vagy zsánerrajz felé, korábbi általánossága helyett cselekménye egyes elemeinek, „hőse” egyes vonásainak hangsúlyozása, hogy mindennapi életünk egy-egy jelenségét tegye szemléletessé (György 1932a: 21; Neumann 1979: 180–182). Fejlődésének ezen a fokán született meg a műfajnak az a végső történeti változata, amely népünk anekdotaállományának javát napjainkig jellemzi: egyes szövegei társadalmi típusokat mutatnak be, közismert élethelyzetekre utalnak; sorozatszerű felvonultatásuk pedig mintegy körképet nyújt társadalmunk egykori rétegződéséről és intézményeiről, egyes csoportjainak sajátos állapotáról és viszonyairól (Sándor I. 1981: 75–76; 1982a: 204–206). A műfaj utóéletének mai korszakában is egyre őrzi még – ha mégoly halványan – a felvilágosodás racionalizmusának bélyegét, amely a 18. században ellentétes társadalmi és világnézeti törekvések vitájában e szerény műfajt is harci eszközként használta.
A magyar fejlődés e modern műforma kialakításában már lépést tart a Nyugattal, a német–francia anekdotagyűjteményekben jelentkező eredményeket egy-két év alatt átveszi és értékesíti (György 1932a: 21–22, 1934: 24–25; Neumann 1979: 180–182). Azok a magyar kiadványok, amelyeknek kisugárzó hatását a paraszti ajkakról napjainkban közvetlenül lejegyzett szövegek is tanúsítják, bő kézzel merítettek e nyugati forrásokból.
Ilyen forrásul szolgált a névtelenül kiadott Lyrum larum lyrissimum c. német összeállítás (h. n. 1730), majd a Friedrich Nicolai-féle Vade mecum für lustige Leute c., tíz kötetre rúgó sorozat, a Lessing és Mendelssohn oldalán tevékeny esztétikus-kritikus szerző mintegy háromezer szövegre rúgó műve. Hasonló bőségű kiadvány a szintén anonim Neuer Bienenkorb voller ernsthaften und kicherlichen Erzählungen (Köln, 1768–1772), kilenc kötetben. Végül a francia, ugyancsak anonim gyűjtemény két kötete, Dictionnaire d’anecdotes (Paris, 1767), amelynek már a francia eredetivel egyazon évben német fordítása is megjelent (Leipzig, 1767). E könyvtárnyi nyugati anekdotakiadvány természetesen korábbi századok termését is használja, régi és korszerűsített változataiban egyaránt, a hagyományhoz pedig nagy gazdagsággal csatolja hozzá az új változatokat.
Az anekdota ez új típusának népszerűsítésében azután két magyar kiadvány játszott kezdeményező szerepet.
{5-203.} Egyik Kónyi János kétkötetes gyűjteménye: A’ mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményű furtsa történetek (Buda, 1784–1785, 1796, 1815, majd 1848-ban az első kötet ponyván is, Bagó Márton kiadásában). Másik Andrád Sámuel Elmés és múlatságos rövid anekdoták c. munkája, ugyancsak két kötetben (Bécs, 1789–1790). A két mű közül folklórvonatkozásban Kónyié messze Andrádé fölé magaslik. Szerzőjéről csak elszórt adatokat tudunk; közrendű katonaként az 1770-es években Esterházy Antal gyalogezredében szolgált, pusztán őrmesteri rangfokozatig jutott. Paraszti-plebejusi hangvételű művét is, mint többi népszerű iratát, szemmel láthatóan katonáinak szánta, olvasmányul „unalmas időkre szabható mulató órákra”, nyilván a téli beszállások idejére, amelyeket falusi jobbágycsaládok hajlékába kényszerítve kellett eltölteniük. Kónyi a szórakoztatás mellett sajátos művelődési eszményt is szolgálni kíván. Elöl járó beszéde „kedvetlen és unalmas embernek” ítéli azt, aki „semmi tréfát elő kukkantani nem tud”; a tréfa viszont kellő helyen és időben „a kellemetes társaságnak olly ize, mint a só az ételnek”, művelője „érdemes társaságokban” is megállja helyét, „az ő fris elméjét s maga kedveltetését ditsérettel emlegetik”. A továbbmondás, élőbeszédre fordítás igénye, s hozzá még közkatonai-paraszti közönségnek szánva, érthetően rákényszeríti Kónyit a hazai anekdotakincs esztétikai örökségének továbbápolására is (Kónyi 1796: I. 4–6; György 1932a; Lukács J. 1943).
Andrád Sámuel műve más jellegű, mind szövegeinek hangoltsága, mind tartalma szerint más olvasórétegnek szól. Az erdélyi származású bécsi orvos viszonylag ifjan, mozgásképtelen állapotban, társaság nélkül szobájába zárva szerkesztette meg munkáját, s a Bécsben kiadott két kötetet a magyarországi iskolavárosok: Pest, Debrecen, valamint Erdélyben Kolozsvár, Nagyenyed, Nagyszeben könyvárusai által hozta forgalomba. Anekdotáink irodalmi rétegének gazdagításában valóban jelentős eredményt ér el, szövegeivel azonban szorosan, olykor fordítói pontossággal követi modern nyugati forrásait, s fenntartja azok latin, francia, német történelmi-irodalomtörténeti utalásait is (György 1929b; Balogh I. 1907). Így egyes darabjai ugyan népünk ajkára is átkerülhetnek, gyűjteménye egészének befogadására azonban főként városi-értelmiségi körben tarthatott számot. Folklórhatásainak pontosabb felmérése még előttünk álló feladat.
Az idézett nyugati gyűjtemények Kónyi szövegeihez is bőven szolgáltatnak párhuzamokat. Egy kitűnő összeállítás Nicolai 256, a Lyrum larum 61, a francia gyűjtemény 63 s a Neuer Bienenkorb 76 variánsát állítja anekdotái mellé. Nyersen friss előadásában viszont az idegenszerűségek elhalványulnak, jövevény jellegüket vesztvén éppenséggel hazai talajon termetteknek látszanak. Hogy napjainkban is közkeletűek, ahhoz Kónyi előadásmódja sokban hozzájárult. A tanulatlan apa levele diákfiának, Kónyinál Baranyából Kőrösre, önellentmondásaival ma is szórakoztató: „Imé – az édes Anyád-is hirem nélkül hat forintokat küld”, „az ótska köpönyegemet el-küldöm, tsináltass belőle egy uj dolmányt” (1815: II. 82. sz.). Ugyancsak ismert az alamizsnáért fenyegetőzve kéregető koldus esete; ha nem kapna, úgymond, „ollyanra vetemedek, a’ millyet tellyes életembe sem tselekedtem”; megkapván pedig a pénzt, így fejti meg a baljóslatú szavakat: „másképen dolgoznom kellett volna” (1815: II. 192. sz.). Sajátságos módon már Kónyinál elhangzik közismert szállóigénk: „humorban nem ismerek tréfát”. Egyik anekdotájában két paraszt iddogál a csárdában, „perbe esnek”, s Peti „jól poson vágja” társát. „Mi a’ tüzes menyküt tsinálsz Peti … tréfa-é ez, vagy nem?” A válasz: „de nem tréfa, illyen ollyan atta”. A csattanó pedig: „Köszönd, hogy nem tréfa … mert az illyen tréfát épen el nem szenvedném” (1815: II. 4. sz.). S mindezek a Vade mecum nyomán Kónyi {5-204.} közvetítésével kezdik meg a hazai folklórban pályafutásukat! (Lásd sorjában György 1932a: 153, 84, 149).
A nyugati vonatkozású anekdotaszövegek magyarrá hasonításában Kónyit egy további körülmény is segíti. Magyar katonák tömegeit sodorja messze idegenbe a háborúk sora, amelyeket Mária Terézia a területi vagy trónigényekkel jelentkező porosz, bajor vagy francia uralkodók ellen viselt. Katonáinkban a hely- és személynevek, amelyeket Nicolai és társai emlegetnek, személyes katonaélmények felidézői lehetnek, róluk szólva a strázsamester előadása nem szükségszerűen veszít közvetlenségéből. A Frankfurt felé ballagó francia katona, a kocsmában mulató sváb legény, a hadakozó burkus közelebb kerülnek hozzánk általa, mint magasabb igényű irodalmi feldolgozásban.
Katona-anekdotáinak sorozata napjainkra már archaikus hatású, a vitézi élet nála körvonalazott formája a társadalmi és technikai fejlődés által erősen átalakult. Történetei mégis elevenek ma is.
Központi témájuk természetesen a személyes bátorság. Nem ügyelvén arra a katona, hogy az ellenség közepébe verekedte magát, a burkusok kezébe kerül. Lehet, hogy nem vette észre? „Én arra taníttattam, hogy az én Királyomnak ellenségit meg-támadjam, nem pedig, hogy azokat meg-olvassam” (1815: II. 171. sz.). Más magyart, porosz kézre kerülve, seregeink erejéről faggatnak; felelete: „kettő közülök mindenkor el-visz egy hordó sert” (1815: II. 170. sz.). Marcona magyar lovas, „az utólsó Frantzia háboruban” elfogatva, szintén a generális elé kerül, aki a legény keménységét látva, kérdi, hány katonája van a császárnak. A lovaskatona háromszázat mond, de mikor a generális kevesli, hozzáteszi: „én tsak azokat gondolom, kik közül egy húsz Frantziának-is megáll, mert azok, kik közül egy tiz Frantziát le ver ököllel, felette sokan vannak” (1815: II. 46. sz. – Lásd sorjában György 1932a: 160, 160, 151).
Megjelenik olykor a „nyálas gatyájú”, gyáva katona is, szembeállítva félelmet nem ismerő, sok próbát állt feljebbvalójával. Egyikük éppenséggel a Valerius Maximus által bemutatott modell szerint hozza ijedten a hírt, hogy az ellenség nyílzápora „a’ napnak világát is el-borítja”. S a generális erre: „Ej, újam … melly szép állapot leszsz az árnyékban hadakoznunk” (1815: I. 159. sz.). Hasonló hírrel jön a másik gyáva tiszt: „igen közel vagyon az ellenség”; s erre a „generális tsak fél vállrúl:… hiszen mi-is közel vagyunk ő hozzájok” (1815: I. 3. sz.). Dugonics András a maga változatában a derék választ a török ellen kardot rántó Telekesi vezér ajkára adja (vö. sorjában György 1932a: 146, 133).
Történetek szólnak lator katonák kemény büntetéseiről, akik azonban megérdemelt sorsuknak akasztófahumorral néznek elébe. „Százat verjenek reá, tsak az ingére, és a’ dolmányát le-vesse.” A furfangos legény frissen leveti dolmányát, ingét, „’s oda veti, mondván: Itt az ingem, verjetek reá annyit, a’mennyit akartok.” S leleménye meg is szabadítja a veréstől (1815: I. 112. sz.). A történetet Dugonics is ismeri, de nála nem menekül a lator a kirótt büntetéstől. Két más gonosz katona közül az egyiket vesszőzésre, a másikat akasztófára ítélik. Ez már az akasztófa alatt áll, mikor amaz megkérdi: „mit mondjak oda haza, anyádnak?” Mire ez az akasztófa alatt: „mondd meg neki, hogy én egy kötéljártónak a’ leányával kezet fogtam, te pedig a’ vendégségemen tánczoltál” (1815: I. 101. sz. – Vö. sorjában György 1932a: 143, 141).
Vannak végül Kónyinál a nagyotmondó obsitosról is történetek. Egyikük valahol akkora káposztát látott, hogy „alatta háromszáz ember esős időben el-állhatott”; a másik erre, hogy látott Britanniában akkora rézfazekat, hogy azon háromszáz kolompárlegény {5-205.} dolgozott. „Mi a’ menykőnek kellene ez a’ nagy fazék?” S a felelet: „azt a’ nagy káposztafejet főzni benne, a’mellyet te Indiában láttál” (1815: I. 43. sz.). Kálmány utóbb a történetet Szegedre áttéve mondja el, Kovács Ágnes a kalotaszegi Ketesdről idézi. (Vö. György 1932a: 47.)
E hazai zamatú katonatörténetek sajátságos módon a Vade mecum és más nyugati kiadványok lapjairól kerültek Kónyihoz. Előadása ágyazta mindezeket hazai életviszonyaink összefüggéseibe; mi több, leleménye alakította katonatörténetté az anekdotát, amelynek hőse forrásaiban diák vagy egyszerűen „utasember”. Anekdotáinak ezen a rétegén épült tovább nemzedékek által a napóleoni háborúk, majd a szabadságharc anekdotakincse. S bár e katonatörténetek továbbélését és bővülését egész anekdotakötetek is segítették, e folyamatban a főszerep minden bizonnyal az élőszónak jutott. Háry János hárijánoskodásáról pl. a költő Garay is élőszóból, a hasonló nevű vidám szolgalegénytől hallott Szekszárdon, Augusz Antal alispán házában. S innen az út már Kodályig vezet (Hadnagy 1964; Sándor I. 1981: 70–72).
| VÁNDORANEKDOTA | TARTALOM | AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY |